Közönséges kemping

A stadiontól távolabb fekvő kempinget azok számára alakították ki, akik nem engedhetik meg maguknak a szállodákat vagy a drágább táborhelyeket. A sátrak zsúfoltan állnak egymás mellett, a közös mosdók és főzőhelyek előtt pedig gyakran hosszú sorok alakulnak ki. Különös módon számos olyan újságíró, politikai vendég és külföldi küldöttség is itt kapott helyet, akik korábban VIP-elhelyezésre számítottak. A szervezők szerint pusztán sajnálatos kapacitáshiány történt, amely valamilyen okból mindig ugyanazokat az embereket érinti.

[Long Time No See]

Long Time No See

Miguel Fuentes

2006. auguasztus 1.

külső | hangulat

Bár már pár napja itt vagyok, néha még mindig olyan, mintha egy álom lenne az egész. Egy kifejezetten jó álom. Már nyilván a gusztustalan politikai felhangtól függetlenül. Az elődöntők kezdetéig volt időm kicsit körülnézni, szemügyre venni, hogy mit sikerült összehozniuk a szervezőknek a Világkupára. És ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor tényleg egész jó munkát végeztek, a propagandát pedig figyelmen kívül tudom hagyni. Hogy melyik a kedvenc helyszínem azt nehéz lenne megmondani, mivel mindnek megvan a maga hangulata, de a Négy Ház terén lévő koncerteket igazán élveztem, nem is beszélve a Kanyonban tett túrákról nem is beszélve.
Ma pedig Amerika és Mexikó lejátszották az első negyeddöntőt, amit én a Sugárúton lévő kivetítőn néztem végig, azokkal a szurkolókkal együtt, akik már nem tudtak maguknak helyet szerezni a stadionba. Merlinre, néha olyan érzésem volt, hogy a világnak ezen a felén komolyabban veszik a szurkolást, mint nálunk Nagy-Britanniában. A meccset nézve természetesen eszembe jutott Miguel is, nem tehetek róla. Mi lehet vele? Miután elváltak útjaink a tanév végén, nem hallottam felőle semmit. Vajon hordja azt a gyűrűt, amit együtt találtunk a Tiltott Rengetegben, mikor először találkoztunk? Mindenesetre a tőle kapott leveles aranylánc még most is itt csillog a csuklómon.
Végül Amerika csúnyán elverte Mexikót, ami engem alapvetően nem nagyon érintett meg, bár talán jobban örültem volna ha az ellenkezője történik. A mérkőzés után visszatértem a sátortáborba a többi szurkolóval együtt, ahol kezdetét vette a zene és az ivászat - egyesek az ünneplés okán, míg mások csalódottságukban.
A horizonton lassan lemegy a Nap és a fejünk felett lévő lámpások fénye veszi át a helyét. A kezemben egy korsó vajsört szorongatva, arcomon vidám mosollyal figyelem az ünneplő tömeget, ahogy örülnek Amerika mai győzelmének, táncolnak és mindenfélét énekelnek - még akkor is ha a fele hamis. Jó látni, hogyan képes akár egymásnak teljesen idegen embereket összehozni egy ilyen esemény, hogy hirtelen összeölelkezve, egymást támogatva táncolnak, egy időre teljesen megfeledkezve a mindennapi életükről.
Hirtelen mozgást látok a perifériámban, ami kiszakít jókedvű merengésemből. Odafordulva összehúzom a szemöldököm és hunyorogva próbálom kivenni, hogy mi történik a sátrak mögött, ahová nem ér el a lámpások fénye. Mintha két árnyék lenne, de nem tudok többet kivenni. Körülnézek, ám úgy tűnik másoknak nem tűnt fel a dolog. Kicsit hezitálok, elvégre nem az én dolgom, ráadásul azért vagyok itt, hogy szórakozzak. A gyanakvó kíváncsiságom azonban úgy tűnik ismét felülkerekedik rajtam. A horrorfilmek is így kezdődnek... Lerakom a kezemben tartott vajsört, majd óvatosan elindulok az árnyak irányába.
- Hahó..! Minden rendben van? - kérdezem, ahogy közelebb érek.
Szemem hozzászokik a félhomályhoz, így pedig már ki tudom venni a két alakot. Két srác, mindketten mexikóinak tűnnek, egyikük, aki idősebbnek néz ki, kezében pénz, a másikéban egy műanyagzacskó. Úgy látszik cserélni akartak. Hangomat hallva riadtan rám kapják a tekintetüket, majd a feltételezett vevő feltételezett szitkozódások közepette elrohan. Az ott maradt fiatal fiú megpróbál utánakapni, de már késő. Végül szembefordul velem és dühösen néz rám.
- ¡Maldita zorra, arruinaste mi negocio! ¿Cómo vas a asumir la responsabilidad?
Értetlenül nézek rá, egy szavát sem értem. Amit pedig nyilván ki is olvas a tekintetemből ugyanis a következő pillanatban rám emeli a pálcáját.

Volver a Verte
2006. augusztus 1. Kedd
Mexikó vs Amerika meccs után
Señorita Alma

Figyelmeztetés: trágárságok, szerhasználat, szerkereskedelem, basic mexican bullshit

"No vas allí a divertirte, Miguel, vas a trabajar."
Még akkor is tío Javier szavai visszhangzanak a füleimben, amikor Fernando kuzinommal beülünk az egyik romkocsmába sörözni. A lelátóról nézzük a meccsnek csúfolt gyászmenetet, mely a mexikói csapat csúfos vereségével ér véget. Fernando jóval vokálisabban ad hangot csalódottságának, míg jómagam magamba roskadva folytom a bánatom a harmadik korsó sörömbe. Röpke ideig volt egy olyan kósza ábrándom, hogy szeretnék csatlakozni a Mexikói válogatottba fogónak, de tío Javier hamar letörte az álmaim aprócska szarvát.

„¡Ni hablar!”

Ni siquiera sé qué esperaba...
Tío Javier és az ő kibaszott kontrollmániája. Ugyebár kurvára nem elég az, hogy megannyi külön töltött év után újra találkozom alig egy évre Mikaelával, de szakíthatom is meg vele a kapcsolatot, meg igazából az összes többi barátommal, ismerősömmel is - Gemma Jenkins kolleginát leszámítva, por suerte legalább vele nem kellett - meg a barátnőmmel is szakíthattam, csak azért, hogy vérem átkát követve beállhassak a sorba és apám nyomdokaiba léphessek. Tudom jól, ha úgy alakul tío Javier gond nélkül beáldozna és ugyanúgy rács mögé kerülnék, mint apám, de ameddig engedelmeskedem az akaratának... még akár az utódjának is kinevelhet. Y así fue como terminé espantando a todo el mundo de mi lado. Nehéz döntés volt, még nehezebb végrehajtani, de ez szolgálja a többiek érdekét... y a mi madre también.

Egyfelől irigykedem Mikaelára, amiért egy teljesen új életre kapott lehetősége Franciaországban, hogy az csinálhat, amit akar, ahhoz mehet hozzá, akihez akar és ezen cselekedeteinek nincs következménye, de közben... közben meg tudom jól, hogy megérdemli azok után, amit elkövettem ellene. Y yo también me merezco lo que me está cayendo...
Szerencsére még a Nyomor Hét Bugyrában is találni sorstársakat, mint például Fernando kuzin, aki szintén kényszerből húzza velem együtt az igát. Sajnálom, hogy mindkét szülője meghalt egy rosszul sikerül üzlet során, így Fernando tulajdonképpen egyedül neveli a húgát, Lucíát. Meg kell jegyezzem, belevaló a kiscsaj, és egy igazi kis fénysugár, Fernando pedig jó bátyjhoz méltón viseli gondját. No como yo, claro...

¡Mierda ya! - Fernando kézfeje fájdalmasan csattan a mellkasomon, ahogy magából kikelve elégedetlenkedik a meccs végeredményén. - En cambio, si hubieras estado tú allí, Miguelito, ¡habrías atrapado la puta snitch! - Én csak a vállamat vonogatom. Tudom, hogy nem vár választ a kirohanására, és azt is tudom, hogy tudja, mennyire fájó pont ez nekem, csak éppen az indulat hevében elfelejttette. - Ah, perdón, Miguelito... No quería decir eso... - Elég hamar kap észbe és már szabadkozik is azzal a kiskutyákra hajazó bűnbánó arcával. Faszom, még az a kurva ördögfajzat sincs már otthon, amióta Mindreader Barbie elvitte Hermanitának... Nem, nem hiányzik az a kurva dög, csak az, hogy lefoglalta az agyam.

- No pasa nada - legyintek a kezemmel, majd a korsómat megemelve húzóra megiszom a tartalmát, hogy aztán kicsi erősebben csattanjon a poháralátéten. - Vámonos ya, que como el tío Javier nos pille vagueando durante el partido, nos va a caer la del pulpo.

~~~

Azért van valami furcsa elégedettség-érzetem, hogy az aurorok "orra előtt" árulok drogot tulajdonképpen, de mégsem tűnik fel nekik. Jó, valljuk be gecire nem ma kezdtem az ipart, már csak látás alapján ki tudom szűrni az új potenciális vásárlókat, a régiek pedig már tudják a tánclépéseket. Kicsit hajaz ez az ökoszisztéma a méhek rendszerére. Aki nincs benne, az sosem értheti igazán ezeket a kapcsolatokat, ezért nem tűnik fel az auroroknak sem a turpisság, na meg... van bőven dolguk azoknak a szerencsétlen nyomorultaknak.
Valami részeg fasz amerikai a nagy örömködésében jó erősen a mellkasomnak csapódik, mire némiképp megtántorodom.

- Hé haver, vigyázz egy kicsit jobban! Ha egy törékeny nő sétált volna itt, akkor már csúnyán magad alá gyűrted volna - a melák megfordul, az arca rohadtul ki van pirulva, de látszik rajta, hogy nem rossz arc csávókám, így szégyenében pironkodva tovább elnézést kér és valamivel szolidabban próbál meg honfitársai sikerének örvendeni. Amúgy bazdmeg, miért ilyen kövér minden negyedik amcsi? Biztos túl sok a Wizburger, meg a csoki.
Szemem sarkából látom, ahogy Mateo kuzin - ennek is bazdmeg a neve azt jelenti, hogy Isten ajándéka, de ha ez Isen kibaszott ajándéka, akkor kurvára rühellhet minket, de komolyan - egy cseppet feltűnően von félre egy igencsak csalódott mexikói kartársat. Faszom, ha még oda sem figyelve kibassza ez a szemem, akkor másoknak is feltűnik. Remélem a nagyja inkább azt gondolja, hogy konszolidáltan félrevonulnak análisan baszni egy jót... ki a faszomat akarok áltatni, mexikóiak vagyunk, ki ne a kurva drogra asszociálna először? Sóhajtok egy nagyot, majd elmém konstans lezárásával - egész nap, egész Világkupa ideje alatt tulajdonképpen muszáj, nem lankadhat a figyelmem egy aurorokkal ennyire tömött helyen, bár nem mondom, hogy nem kurva fárasztó... erről jut eszembe, egy jó rekreációs közösülés talán jót tenne az idegeimnek, annyit káromkodom mostanság magamban... na de fókusz! - indulok meg utánuk az árnyékba olvadva.

"Hahó..! Minden rendben van?"

Szó szerint elakad a lélegzetem, az összes vér kifut az arcomból.
¡Reconocería esta voz entre miles!
Miért? Miért pont Ő? Annyi ember van itt, annyi másik alanyt ehetne ide a kóchengeres penész, de nem. Nem bazdmeg, az exbarátnőm az, akit ráadásul imádok - imádtam inkább helyesebben, mert már nem szabad, még csak gondolnom sem rá, ha nem akarom bajba sodorni - és konkrétan bele kell csöppennie egy durván elbaszott drogcsere közepébe. Mi a büdös picsa?!
Muszáj összeszednem magam és még menteni a menthetőt. Mivel a szemem egészen hozzászokott a sötéthez, látom ahogy Mateo - az a kibaszott balfasz - pálcát ránt Almára.
Megköszörülöm a torkom.

Mateo, ¿qué coño estás haciendo? Baja la puta varita antes de que te la parta, te la quite de la mano y te la meta por el puto culo. - hangom mondanivalóm ellenére vidám, arcomon egy vidám mosoly terül el, miközben szemeimmel szinte felnyársalom a szerencsementes kuzint, aki értelenül pislog rám, pálcáját még mindig Alma felé szegezve. Gyorsan el kell rendezzem a dolgokat, mielőtt mások is idetalálnának, mert abban esélyesen nem lesz köszönet.

- ¡¿Miguel?! ¡Nos ha visto, nos ha visto! ¡Tengo que liquidarlo! - visszafordul Alma fele, ide hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek, hogy milyen átokkal szerelje le. Durva belegondolni, hogy rokonok vagyunk ezzel a bötével - rendesen ki van pakolva amúgy a srác, és az hiszem egy pár évvel idősebb is mint én - mert hülyébb, mint a seggem. Ha az mondom van két agysejtje, akkor is bőven felülstilizálom a valóságot, de ha van is neki kettő, azok is egymás püfölésével lehetnek maximum elfoglalva.

- ¡¿Qué coño te habías creído?! ¡Hasta la vieja María de ciento veintisiete años y con gafas te habría pillado este intento de mierda desde quince tiendas más allá! Desaparece de aquí mientras te lo diga por las buenas, que yo me encargo del resto. - továbbra is könnyed a hangom, mintha nem éppen kurva nagy slamasztikában lennénk mindhárman. De nem akarom, hogy Almának baja essen, még van esélyem visszahozni ezt. Csak ez a gyökerek gyöngye húzzon már innen a picsába.

- Es que... - megrázom lassan a fejem, közben ké ujjammal megkocogtatom a halántékom. Ez az egyezményes jelünk arra, hogy kuss és parancskövetés van.

- ¡Lárgate! - Mateo leereszti a pálcáját, én pedig őt megkerülve Alma felé indulok. - Áh, szia Alma! Rég találkoztunk! Nem gondoltam volna, hogy pont a Kviddics Világkupán látjuk újra egymást! Micsoda kellemes meglepetés! - Mintha nem szakítottam volna vele. Mintha nem éppen kényelmelen lenne számára, számomra ez a viszontlátás. De közben meg, ahogy egyre közelebb érek hozzá, érzem a testemet elárasztó nyugalmat, boldogságot és melegséget, amit a ködös Albionban is volt szerencsém megtapasztalni mellette. Nem az első barátnőm. És végig tudtuk, hogy hamar vége lesz... de mégis még most is megemelkedik a szívverésszámom, ahogy a szőke tincseibe belekap a nyáresti szellő. ¡Joder, no debería estar pensando en esto! Főleg nem akkor, amikor valaki más is közelít az árnyak közül, és van egy olyan sejtésem, hogy nem egy részeg balek, aki hugyozni akar. Vagy egy auror, vagy valaki közülünk. Una opción es más mierda que la otra.

"¡Lárgate de aquí de una vez, desgraciado!" üzenem egyenesen az agyának a helyére, mert még mindig itt toporog mögöttem. Közben egy lágy mosollyal megérkezem Alma elé.

- Most is gyönyörű vagy, mint mindig... - Hmm. Ez lehet nem kellet volna így kimondanom. Como sea...

[Long Time No See]

Long Time No See

Miguel Fuentes

2006. auguasztus 1.

külső | hangulat

Megdöbbenve nézem a rám szegeződő pálcát, amit a velem szemben álló dühös mexikói srác elfehéredő ujjakkal szorongat. Lassan ráemelem a tekintetem és szólásra nyitom a számat, hogy mondjak valamit, de egyszerűen nem jön ki hang a torkomon ezért inkább visszacsukom. A fejemben száguldoznak a gondolatok, hogy mit kellene tennem. Én is megpróbálhatnék pálcát rántani, de mire a zsebembe nyúlnék, addigra valószínűleg eltalálna egy ártás. És félek ugyanez történne, ha a futás mellett döntök. Nyelek egy nagyot, riadtságot tükröző szemekkel igyekszem felmérni a környezetünket, folyamatosan megoldást keresve a helyzetre amiben vagyok.
Már újra nyitnám a számat, mikor meghallom a hangját. Ugyanazt a hangot, ami pár hónapja még az én nevemet suttogta. Nem lehet... Ha eddig úgy éreztem, hogy egy jó álomban vagyok, akkor most már majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet. Ahogy kilép a teljes sötétségből az engem fenyegető srác mögött, először az ismerős göndör tincsek tűnnek fel amiket annyiszor kerestem már a folyosókon a Roxfort falai között. A látványára rögtön elakad a lélegzetem, és úgy érzem, hogy a szívem mindjárt kidobogja magát a mellkasomból. Mennyi volt annak az esélye, hogy újra találkozunk?
Nem merek megmozdulni, részben azért, mert a pálca még mindig az én irányomba mutat, részben azért, mert félek, hogy tényleg csak álmodom és ha csak felé nyúlnék megszűnne az egész és Miguel eltűnne előlem. A két mexikói spanyolul beszélget egymással, az engem fenyegető mintha vitatkozni próbálna, de nem értek a szavaikból semmit. Mig arcát figyelem, már csak azért is, mert megdöbbenésemben nem tudom róla levenni a szemem. Látom azt a rá jellemző vidám mosolyt, amivel szöges ellentétben áll a baljóslatú, éles tekintete, ahogy a másikra néz, de jelenleg képtelen vagyok felfogni ennek az apró részletnek a jelentőségét.
Végül az ismeretlen srác leereszti a kezét, vele együtt pedig a pálcája is eltűnik az arcomból, Miguel pedig közénk állva elém lép. Mikor közelebb ér, orromat azonnal megcsapja fűszeres illata, ami annyiszor nyugtatott már meg és a szívem hatalmasat dobban. Ahogy megszólít, olyan, mintha nem is történt volna meg a nyár, mintha nem szakítottunk volna, mintha nem lett volna köztünk semmi. De aztán elhagyja a száját egy bók, amivel sosem volt szűkmarkú, mikor engem látott. Ez pedig elárulja őt. A szám sarka megrándul, a tekintetem ellágyul.
- Miguel.. - suttogom.
Legszívesebben felnyúlnék és végigsimítanék az arcán, csak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg ő az, hogy tényleg itt van. Ám a kábulatomból kiszakít a másik mexikói ideges távozásának a hangja. Erre kicsit összerándulok és odakapom a pillantásom, majd vissza Mig-re. Az arcomon a döbbenetet felváltja az értetlenség, ahogy kérdőn nézek rá.
- Mégis... - kezdem, majd habozok - Miguel, mi volt ez?
Bár semmire sem vágyom jobban, minthogy megöleljem őt, a tanév végét nem másíthatom meg. Tudtuk, hogy mibe megyünk bele és, hogy hamar vége lesz. Már nem tehetem meg, nem okozhatok neki ennél is nagyobb kellemetlenséget, az is elég, hogy látnia kell.
Másrészt akármennyire lenne kényelmes figyelmen kívül hagyni az imént történteket, egyszerűen nem tudok szemet hunyni felettük. Nem tudom csak úgy elfelejteni azt a műanyagzacskót, az engem fenyegető pálcát, és nem tudok átsiklani afelett sem, hogy Miguel pár mondattal elintézte, hogy az ismeretlen csak úgy elmenjen.
Már csak ketten állunk a sátrak mögötti félhomályban. Odalépek közvetlenül a fiú elé és úgy nézek fel rá. A bőröm bizsereg a közelségétől, de megállom, hogy hozzá érjek. Továbbra is kérdő tekintettel figyelem az arcát, a meleg barna íriszeit és várom, hogy mit válaszol.

Volver a Verte
2006. augusztus 1. Kedd
Mexikó vs Amerika meccs után
Señorita Alma

Figyelmeztetés: trágárságok, szerhasználat, szerkereskedelem, basic mexican bullshit

"Miguel..."
Ez a hang, az ő hangja, még ha halk is, azonnal a füleimen keresztül a bőröm alá kúszik, érzem, hogy a nyári forróság ellenére égnek merednek a szőrszálak a tarkómon. Alig pár hónapja nem láttam, de már most az egész találkozásunk, az együtt töltött idő, mintha csak egy álom lett volna - egy igazán gyönyörű, csodálatos álom az őszintét megvallva - mely a mindennapjaim kétségbeesése közepette született. Nem járhat mindenki számára a boldog vég, ez már réges-régen elfogadtam, de talán ez a tény sosem fáj ennyire, mint amennyire apró darabokra szaggat belülről, amióta találkoztam vele.
Bármennyire is szeretnék, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljesen elmerüljek abban az igéző zöld szempárban. Hallom a közeledő léptek hírével fenyegető tompa puffanásokat, amelyeket a zene majdhogynem teljesen elnyom. Közelebb lépek hozzá, veszélyesen közel, éppen azért, hogy veszélyes játékba kezdhessek, ahol igencsak vékony jégen táncolunk. Nem akarom ő megbántani, de talán inkább egy összetörött szív, ha rossz helyre lépek, mint valami komolyabb, mint valami véglegesebb. Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha miattam baja esne.

- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene. - Lassú és óvatos mozdulattal emelem meg a bal kezem, hogy gyengéden végigsimíthassak az arcán. Minden egyes lélegzetvétel nehéz, mert a tüdőmben felforrósodott levegő éget belülről. Kínzó ez az egész szituáció, mert olyan szívesen a karjaimba zárnám, mélyen magamba szívnám az eső utáni erdő frissességére emlékeztető illatát, amelyet otthon a sivatagos Mexikóban nem tapasztalhatok meg, de tudom, hogy nem lehet. Ez az apró érintés is éppen elég fájdalmat gerjeszt bennem, azt pedig elképzelni sem merem, neki milyen sérüléseket okozhat. Csak reménykedni tudok abban, hogy ezidő alatt sikerül tovább lépnie, nem úgy, mint nekem.

- Mi folyik itt? - a kínzóan gyönyörű pillanatot egy amerikai auror elvtárs töri apró darabokra, pálcája fénye egy pillanatra elvakít, de a mozdulata, hanglejtése már sejtetni engedi, hogy ő is az a rasszista típus. Egy lépést lassan hátrálok is Almától, a kezeimet is is jelzés értékkel megemelem, hogy nem akarok én itt gondot okozni. Természetesen a pálca és vele együtt a vakító fénypont is követi a mozdulatom.
¡Ja, me lo imaginaba!

- Kedves uram, igazán semm... - kezdenék mentegetőzni, de az úr egyből a szavamba vág. A mosolyomba némi keserűség és megszokott szarkazmus vegyül, ahogy újra érzem a fehér ember vendégszeretetét.

- Nem téged kérdeztelek! Minden rendben van hölgyem? Nem bántotta? Mert ha igen... - gúnyosan horkantok fel a vádakra. Én? Nőket bántani? Ugyan már. Azért ez elég csúnya diszkrimináció, láttam már fehér férfiembert durvulni nővel itt is, de őt csak egy erőteljes figyelmeztetéssel bocsátották útjára. Patético...

[Long Time No See]

Long Time No See

Miguel Fuentes

2006. auguasztus 1.

külső | hangulat

☀︎ TW: Alma nem megszokott viselkedésnek adja tanújelét, ami meglepettséget, extrémebb esetben nevetőgörcsöt okozhat! ☀︎

Élesen szívom be a levegőt és megremeg a térdem, mikor Miguel még közelebb húzódik, csak pár centit hagyva kettőnk között. Érzem a belőle áradó meleget, a fűszeres illata betölti az orromat. Mintha fájdalom csillana a szemeiben, ahogy tekintetünk összekapcsolódik, de képtelen vagyok kitalálni a gondolatait. És őszintén szólva nehéz is erre gondolnom most, mikor hosszú idő után először ilyen közel vagyunk egymáshoz annak ellenére, hogy mindketten azt hittük, hogy nem látjuk többé a másikat.
Szavait szinte meg sem hallom, mert a lágyan arcomra sikló keze miatt kihagy az agyam. Úgy érzem, mintha nem lennének a sátrak, nem lenne az azokon túl, a lámpások alatt hangosan ünneplő tömeg. Annyira szeretnék szabad utat adni az érzéseimnek, belesímulni az érintésébe, teljesen bezárni a köztünk lévő távolságot és megcsókolni. Annyira szeretném, hogy hagyom, hogy a barna íriszeibe fúródó tekintetem mondja el helyettem a gondolataimat és a kezem lassan magától megindul az arca felé.
De mielőtt elérhetné hirtelen fény vakít el mindkettőnket. Meglepetten felsikkantok és összeszorított szemeim elé kapom a karomat. Pislognom kell párat, mire visszanyerem a látásom és leengedhetem a kezem, hogy egyenesen az aurorra nézhessek, aki úgy áll előttünk, mintha bunyózhatnékja lenne. Miguel közben elhátrált tőlem és feltett kezekkel próbál válaszolni a számonkérő kérdésre, de félbeszakítják. A beszédstílusra összeráncolom a szemöldököm, majd kissé értetlenül megdöntöm a fejem, mikor az auror felém fordul. Migre pillantok, akinek az arckifejezését látva rögtön leesik, hogy valójában mi is történik. Ha nem róla lenne szó, talán máshogy reagálnék, talán enyhébb lennék, sőt még esetleg azt is meggondolnám, hogy az auror tényleg az én biztonságom miatt aggódik. De nem ez a helyzet, így a gyomromba költöző csomó ellenére szemembe hidegség és távolságtartás költözik, ahogy elkezd bennem növekedni a harag. Feltűnően felsóhajtok, majd kihúzva magamat összefont karokkal beállok Miguel elé és szembe fordulok az aurorral.
- Úgy látja, hogy meg vagyok ijedve? - kérdezem tőle kihívóan - Már éppen belemelegedtünk volna, mikor elég bunkó módon félbeszakított minket. Minden összegabalyodó párost így kivallat?
- Te..! - kezdi de nem hagyom, hogy folytassa.
- Ha már itt van, - vigyorodom el szarkasztikusan - van magánál gumi? Azt hiszem a partnerem elfelejtett hozni.
Az auror csak hitetlenkedve bámul rám pár pillanatig, majd elvörösödve, dühösen köp egyet felénk. Szitkozódásokat motyogva maga elé megfordul és elvonul a tömeg felé, újra magunkra hagyva minket. A dühöm lassan alábbhagy, a gyomrom megnyugszik. A színdarabnak vége.
Az rendfentartónak gúnyolt ember megjelenése előtti kábultságom elmúlt, ezért megfordulok, odalépek Miguel elé és ideges pillantással melkason bököm. Ezúttal nem hagyom, hogy az iránta érzett érzéseim elhomályosítsák a látásomat. Viszont azt is elfelejtheti, hogy csak azért, mert szakítottunk, majd benne hagyom a gödörben. Nem tudom mi történik vele, mibe keveredett, de nem hagyom, hogy a szeretteimnek baja essen.
- Semmi amiért aggódnom kellene, mi? - kérdezem tőle - Merlinre, mi folyik itt? Ne nézz hülyének, ha valami veszélyes játékot űzöl, mondd meg!

[☽ ✴ ☾]

domina

Chernov

TW: halál, kínzás ábrázolása, vallási fanatizmus

F

eledés.

Oly sok mindent próbált, hogy megszabaduljon tőled, Madonna. Hisz hiába mentél el, az elméjében élsz, a feslett szíve csikorgatja a neved újra és újra. A véred és a könnyeid különleges elegye már rég a bőrébe ivódtak, ha te nem is érzed a húzását, a béklyót a csinos nyakad körül, azóta egyek vagytok. Tudja, hogy a szemedben csupán kísértet, egy nyomasztó árnyék, a falon futó repedés, a sarokban felejtett pókháló. Hisz a név, amit gondjaidra bízott, amin Silasszal osztozol, nem hagyta el ajkaid többé, nem kerested a hosszú-csontos ujjakat, mik arcodat mosdatták, nem óhajtottad azt, ki a védelmedre és imádatodra esküdött fel. Egyedül maradt ezzel az érzéssel és gyötrő vággyal, mert elfeledted őt. E szenvedés, e mérhetetlen fájdalom pedig nem hozott élvezetet. A kín kín maradt.
Minduntalan azon kapta magát, hogy téged könnyez a grafit a füzete lapjaira. Glóriát kaptál és szárnyakat, könnyet - gyémántot, vöröset, tövist és rózsaszirmot. Önmagát büntetvén a tűzzel játszott, nyomai még mindig ott sejlenek hófehér bőrén. Hát mással töltötte ki szabad perceit. A helyi lapnak írt álnéven gyászjelentéseket - annyi halál, annyi megváltásra váró lélek és megnyugvásra vágyó, életre kárhozott a nyomukban. Egy horrorházban kapott másik munkát, immár nem csak a te kísérteted ő, hanem egész Bristolé - megemelkedett a hely népszerűsége, mióta némán ítélkezik a holtak felett. Maradék szabadidejében a kistestvéreinek mesélt, akik - szüleik bosszúságára - igen nagy érdeklődést mutattak a vérfarkasok, a vért könnyező szentek és a naiv kisgyermekekre támadó tükörképük iránt. Éjszakánként, pusztán hobbiból, sírokat gondozott a temetőben. Megtanult kisebb állatokat preparálni, hogy átverhesse a Halált és az Idő kíméletlenségével veselkedhessen. Mert miattad hinni akar a lehetetlenben, az örökkévalóságban. Hátha akkor újra láthat, mert semmi sem volt képes kiverni téged a fejéből.
Minden vagyonát arra költötte, hogy itt lehessen most mégis, hogy a falatnyi eséllyel élhessen, hogy itt vagy te is. Isten hét nap alatt teremtette a világot, hát ennyi időt adott magának, hogy megtaláljon téged. Az első nap szembesült a fénnyel, a töménytelen fényjátékkal és szűnni nem akaró embertömeggel, ami orrvérzésbe kergette és hasogató fejfájásba. Folyamatos hányinger és undor szegődött társául, bármerre is vezette az útja, napokig nem lelt rád. Negyedik napon pillantott meg végre és elemi erővel tört rá a féltékenység. Nehezen tűrtőztette magát, Silas-féle gondolatok marcangolták az elméjét és nehezen gyűrte meg azt az ősi ösztönt, miszerint el kell tűntetnie a betolakodót. Újabb napok jöttek és múltak, amiknek már szerves része volt Imogen is, távolról, számodra észrevétlenül, mint a kastélyban. Kísérőd talán panaszkodott neked, hogy rosszul érzi magát. Hogy olyan, mintha követnék. Vagy bámulnák. Mintha önmaga kísértetét látta volna a sátratoknál éjjel.
Hetednapra megszületett a világ. A fény és a sötét, az égbolt, vizek és szárazföldek. Már a helyén volt a Nap és a Hold, már léteztek növények, állatok szárazföldön, levegőben és vízben, már megteremtődött az ember. Imogen képtelen volt világokat teremteni, se önmagáét, se másét. Hogyan is lenne képes, mikor ő csak a sötétséget, ő csakis a Holdat, a szárazföldet ismeri. És téged, Madonna. Isten megpihent a hetedik napon, Imogen viszont ezt választotta, hogy kilépjen a fényre.
Rövid, fekete, átlátszó ruhája bő részei mögötte úsznak, ahogy belekap a szél, egyedül a fekete bőrszíjak tartják a helyén, amik talán túl szorosan is vájnak a húsába. Az esti félhomály hosszú árnyékot vet az arcára. A sátratoknál vár rád, az ünneplő írek között. Undorítják a hangok, a testek, mik az övének ütköznek, rosszullét kerülgeti a már állandó melegtől és száraz levegőtől. Az egyik ír az alkoholmámor közepette Imogen társaságát keresi, kezei a testén kutatnak örömért, szája a nyakát érintik, ő pedig képtelen megmozdulni, csak az orra vére ered meg és arra gondol, bár sokkal több lenne belőle. Ekkor pillant meg végre téged és a nőfajzatot, akik jelenleg a legjobban gyűlöl. A túl sok inger hatására szemei fennakadnak és térdei feladják a szolgálatot. Baljával még feléd nyúl, mint utolsó kívánság. Hátha te újjáépíted a világát, Madonna.

☽ ✴ ☾

Volver a Verte
2006. augusztus 1. Kedd
Mexikó vs Amerika meccs után
Señorita Alma

Figyelmeztetés: trágárságok, szerhasználat, szerkereskedelem, basic mexican bullshit

Sé que no debería. Tudom, hogy nem kellene, mégis megteszem. ¿Por qué? Porque el fin justifica los medios. Mindegy, milyen magasztos a cél maga, ha a megvalósítására használ eszközök az ördögtől valóak, nemde?
Ismert számomra, hogy lehetne másképp is, de nem szeretek kockáztatni - ez a mostani játék jóval nagyobb tétekkel zajlik, mint amikor leülök Noxy-val pókerezni. Itt potenciálisan emberéletek forognak kockán - ami valljuk be, ha nem pont Almáról lenne szó, vagy másról, aki túlságosan is közel áll a szívemhez, akkor közepes mértékben nem érdekelne - én pedig nem akarok semmit sem a véletlenre, a Sorsra, vagy a minket Mateoval verő Istenre bízni. Úgyhogy egy igazi mexikói patkányhoz illően visszaélek az elmemágia-beli tudományommal, hogy pontosan tudhassam, mi kering Alma bájos kis buksijában. Kicsit megtörik az álarcom és a szám sarkában megbújik egy elégedett félmosoly, amikor kihallom a gondolataiból, mennyire szívesen megcsókolna. Az érzés igencsak kölcsönös, de nem vagyok annyira gerinctelen féreg, hogy indokolatlanul szórakozzak pont az ő érzéseivel. Bárcsak elmondhatnám, hogy ezt érte csinálom, mert ő annyira csodás, sok gyönyörű és jelentős dolog vár még rá az életben, nem úgy, mint rám. Fáj a gondolat is, hogy a napsütötte, izgalmas útján többé már nem kísérhetem őt rövidebb-hosszabb ideig, de... la vida es así, lamentablemente.

Fájdalmas az is, hogy a kellemetlenkedő auror miatt a keze sosem éri el az arcom, az érintésének ígérete kellemetlen fagyos csókot hagy a bőrömön. Szemeim fájnak az éles fénytől és ösztönösen csinálom azt, amire már nem egy alkalommal volt szükség. Még jó, hogy nem ereszkedem előtte térdre. Mondjuk ha az életem és a heteróságom közt kell választani, akkor kérem a zöld fénycsóvát a szemeim közé. Nincs bajom a melegekkel, csak engem ne kényszerítsen bele senki.
Mondhatnám, hogy legnagyobb meglepetésemre, de baromira hazudnék, Alma cseppet sem megrémülve szólal fel a származásomnak szóló diszkrimináció okán. Először csak igencsak kárörvendő mosoly terül el az arcomon a férfi irányába, de egy ponton a nevetés átszakítja a neki szabott gátat és konszolidált nevetgélésekbe bocsátkozom Alma mögött a helyzet komikumán és a dagadt amcsi auror egyre vörösödő pofáján.

- ¡Adiós, amigo! - integetek utána facsarható gúnnyal a hangomban, majd... - Csak egy kérdésem lenne mi belleza, a gumi egészen pontosan mihez is kellene? - mármint szeretem azt gondolni, hogy Barbie-nak hála elég élénk a fantáziám szexualitás terén, de valahogy nem látom az egészben sem a mugli autógumit, sem a hajgumit.

Aztán minden olyan hirtelen változik, ahogy a mexikói sivatagban lecsap egy irdatlan homokvihar. Egyből visszakúszok az engem ingerülen mellkason böködő lány elméjébe, aki szemei elől a zavaró tényező hatására felszállt a kábító ködfüggöny. Keserű aggodalom jeges marka szorongatja a gyomrom, annak hallatán, hogy nem akarja ennyiben hagyni a dolgot. Ez az a pont, ahol körvonalazódik és megfogalmazódik a fejemben a lehető legalantasabb terv, melyet távolról sem érdemelne meg, de az ő érdekében kell majd végrehajtanom... Ennek pedig az első lépésével most kell majd kezdenünk.

- Alma, kedvesem, tényleg semmi olyan, ami miatt így aggódnod kellene. A saját két gyönyörűséges zöld szemeddel láthattad, hogy miképpen viszonyul az amerikai népség a mexikóiakhoz. Ha most egy korty ártatlan almalével kínálnálak egy bontott üvegből, akkor is bilincsben vinnének el. Én még elég lazán kezelem ezt a fajta rasszizmust, de Mateo kuzin nem éppen, akinek az apját leátkozták a határon, amiért tüsszentés után mert engedélykérés nélkül mert zsebkendőért nyúlni a farzsebébe - persze költői a túlzás, Mateo kuzin szimplán egy idióta fasz, de láttam egy csúnya arcú családfőt nagyjából ilyen légből kapott indokokkal bilincsbe verve elhordozni, így az elhangzott kitalált történet egyezése a valósággal pusztán a véletlen műve. Hálás lehetek a rasszista aurorok számára, hogy ilyen jó alibit biztosítanak, immáron pedig csak rajtam múlik, hogy játszom ki a lapjaim. Természetesen a legjobbtól tanultam, és állítólag addig a csalás sem csalás, ameddig rajta nem kapnak, szóval...
- De igazán kedves, hogy így aggódsz értem - hajolok megint kicsi közelebb egy visszafogottabb, de mégis némiképp pimasz mosollyal az arcomon. Hazudnék, ha azt állítanám, nem adnék meg bármit azért, hogy kicsit visszatérhessünk a gondtalan Roxfortos időkbe, amikor is az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mégsem csókolhatom meg a folyosó közepén. Most azonban csak magunk vagyunk ketten... - Igazán kíváncsi lennék, milyen gondolatok futottak végig a fejedben, amikor arra utalgattál az igazán megnyerő köpcös úriembernek, hogy valami inkább privátabb jellegű akcióban zavart meg minket - kérdőn megemelem a szemöldököm és egy kicsit oldalra is döntöm a fejem, így hallgatom a magyarázatát, közben egészen önkéntelenül indul meg a kezem, hogy kicsit megemeljem az állát, hogy még véletlenül se szakíthassa meg a szemkontaktust.

[Long Time No See]

Long Time No See

Miguel Fuentes

2006. auguasztus 1.

külső | hangulat

Hallom, hogy Miguel mögöttem azon nevet, ahogy - gyakorlatilag - elküldöm az aurort melegebb éghajlatra, aminek hatására az én szám sarka is felfelé görbül. De a vidámságom csak addig tart, amíg meg nem fordulok és kérdőre nem vonom. Idegességem pedig még tovább nő, amint meghallom a magyarázatát. Nyilván egy szavát sem hiszem, már ami a jelenlegi helyzetet illeti.
Tudom, hogy az emberek többsége túl hamar ítélkezik. Tudom, hogy milyen érzés. Ne feledjük el, hogy hugrabugos vagyok és az én házamat tartják a leggyengébbnek, a leghasznavehetetlenebbnek. Pusztán azért, mert a mi erősségünk nem olyan látványos és szembetűnő, mint a többieké. Mert a mi erőnk abban rejlik, hogy a legrosszabb emberben is meglátjuk a jót és mi vagyunk a leghangosabbak, ha ki kell állni az igazságtalanság ellen. Megtehettem volna, hogy hallgatok a Mig-ről szóló pletykákra. Ha viszont megteszem, akkor nem ismerem meg ezt a csupaszív fiút, akinek a mosolya olyan, mint a délutáni napfény, ami melegen simít végig az arcomon. Ha hallgatok a szóbeszédre, nem mondhatnám magam igazi hugrabugosnak.
Pimasz vigyorral hajol közelebb hozzám és megemeli az állam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nagy a kísértés, hogy megint hagyjam elterelni a figyelmemet. Az érintésére végigfut a karomon az ismerős bizsergés és eszembe jut az az idő, mikor egy torony legfelső emeletén ültünk és olyan elérhetőnek tűntek a csillagok. Egy pillanatra az égre pillantok, ahol most ugyanolyan csillagokkal teli égbolt borítja be a világnak ezen részét. Szóval mindketten ugyanazt a holdat látjuk, bárhol legyünk is..?
Hirtelen magamhoz térek és újra ránézek, miközben az ingerültségem csak nő. Nem vagyok legilimentor, de egész életemben a körülöttem lévő embereket figyeltem. Kezdve az apámmal és az ő arcára kiülő gyásszal és szomorúsággal, amit anyám halála okozott. Azt hiszed, hogy a tekinteted nem árul el, hogy nem tudom, neked mennyire fáj? Hogy nem tudom, hogy félre akarsz vezetni? Legyen rá bármi is az okod, ezúttal nem egy ostoba lányt fogtál ki, akinek csak úgy bemesélhetsz bármit. És nem is vagyok az a törékeny virágszál, aminek látni szeretnél. Mindketten ismerjük a sötétséget, te is és én is. Még ha nem is ugyanaz a tapasztalatunk, ne hidd, hogy nem merek visszatérni oda, hogy kihúzzalak a fényre. Nem sokaknak sikerül felidegesíteni, de neked ez is sikerült és ebből látszik, hogy mennyire törődöm veled. De ne várd meg, míg igazán dühös leszek, mert akkor már nem leszek olyan kiszámítható, mint most.
Szemeimben fellobog a tűz és ellököm a kezét. Majd mielőtt még reagálhatna, felnyúlok és a tarkóját megfogva lehúzom magamhoz, hogy szemmagasságban legyen velem, figyelmeztetőleg villanó zöld tekintetemet pedig mélyen belefúrom az ő meleg barna íriszeibe.
- Kíváncsi vagy mi? - a hangom halk, de kihívó - Akkor vagy csókolj meg, vagy mondd el az igazat!
Ha játszani akarsz, hát játszunk! Lássuk mit lépsz.

Volver a Verte
2006. augusztus 1. Kedd
Mexikó vs Amerika meccs után
Señorita Alma

Figyelmeztetés: trágárságok, szerhasználat, szerkereskedelem, basic mexican bullshit

Amikor a tanév végezével elváltunk egymástól, nem gondoltam volna, hogy a viszontlátás mennyivel nehezebb lesz. Persze, kedveltem Almát, de a többi exbarátnőmet is kedveltem, kit jobban, kit kevésbé. Ott és akkor azonban nem is jöttem rá, mennyivel különlegesebb volt, mint a többiek. Nem csupán időtöltés volt a számomra, hanem annál sokkal több - egy barát, lelkitárs, valaki, akiből akár több is lehetett volna, ha... ha nem az vagyok, aki. Ha gerinctelen módon hátat fordítottam volna azoknak, akik mindig szeretettel és törődéssel voltak irányomba, ha gyáván megfutamodtam volna a sorsom elől. Döntenem kellett, kinek fogok fájdalmat okozni, és én úgy döntöttem, hogy ezt a csodás lányt bántom meg, mintsem hátrahagyjam a családom - azt a családom, akik végig ott álltak mellettem, amikor szükségem volt rájuk. La sangre no se vuelve agua.

Amo a mi madre. Ezért viselem azt a zsigeri fájdalmat, amivel jár minden egyes látogatásom. Ezért tűröm azt a maró bűntudatot, amit megtettem Mikaelával, Vianne-nel, Almával. Ezért nyelem minden áldott nap a gyűlölettel, epével vegyes hányadék pirulát, ezért vetem alá magam tío Javier minden akarattának, hogy visszaadhassam egyszer legalább Mamá boldogságát és szabadságát. Meg akarom védeni Abuelát, aki Abuelo halála után egyedül maradt. Szeretném ebből a pokolból kimenekíteni Fernandot és a hermanitáját. Nem fog egy szempillantás alatt menni, de minden meg fogok tenni értük. O alcanzo mis metas, o muero en el intento.

Most azonban a forró amerikai nyárban hirtelen elfelejtem minden nemes célkitűzésem, ahogy az elszánt tűzzel égő zöld szempárba meredek. Általában megrémít, ha úgy érzem valaki túl mélyen az ördögnek eladott lelkembe lát, de nála valahogy ez nem feszélyezett sosem,  de most némiképp kényelmetlenül érint, mert nem szeretnék rosszat neki. Igazán nem. Nem véletlenül nem árultam el neki soha semmi túl mélyet a családomról, a helyzetemről, mert a zsigereimben érzem, hogy ha tudna ezekről, csak segíteni akarna. De ehhez ő kevés. Én is az vagyok.
Isten a tanúm ezen az éjen, hogy nem azért csinálom ezt, hogy fájdalmat okozzak neki. Lehet, hogy létezik más módszer, mellyel egyszerre védem meg Almát és fájdalmat sem okozok neki. Azonban nem tudok hirtelen semmi másra gondolni, ahogyan az erdő zöldjét idéző szempárjában elveszek és nem találom a kiutat. Csak arra tudok gondolni, hogy qué ganas tengo de volver a besarla...

Már a gondolatait sem hallom, de nincs is rá szükségem ahhoz, hogy tudjam: nem hisz nekem. Túl jól ismer, pedig sosem ismert igazán. Halkan felnevetek, ahogy ellöki a kezem, de hamar abbamarad, ahogy közelebb húz magához. Minden idegszálammal fegyelmeznem kell a testem, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant, amíg... amíg meg nem szólal.

- Veszélyes játékot űzöl Preciosa mía - hangom vágytól karcos, ahogy a szavakat a rózsás ajkaira lehelem. Tudom, hogy nem kellene. Érzem. De ebben a pillanatban másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy újra érezzem azt a gondtalan szenvedélyt, ami az angliai látogatásom is több, mint elviselhetővé tette. Egyik karom a dereka köré fűzöm és közelebb is vonom magamhoz, ha a nyári hőség nem hevítené fel már önmagában eléggé a testem, a másik, szabadon maradt kezem az arcán simít végig gyengéden, ahogy birtokba veszem az ajkait. Az arcán lévő kezem hamar vándorúra kel, hogy megtalálhassa a helyét a szőke hajzuhatagban, hogy még véletlenül se tudjon eltávolodni. Soy avaricioso, tal vez. De képtelen vagyok tovább gátat szabni vágyaim gyorsan duzzadó folyójának, úgyhogy szabadjára engedem őket az éjszakában, mely nem csak a vesztes meccs keserűségével van tele, hanem a viszontlátás kínjával vegyül. Mindez azonban addig nem számít, ameddig a karjaimban arthatom, habár hamar rájövök, hogy nem ez a legalkalmasabb hely az újra egymásra találáshoz, így amikor képes vagyok rövid időre megválni az ajkaitól, megfogom a kezét, hogy egy megfelelőbb lokációra vezethessem.

~~ Köszönöm szépen a csodálatos játékot Señorita! ~~

[-Én csak aztat mondottam vót, hogy aki nem gyakorolja az állampolgári jogait, annak felesleges s drága ajándék a demokrácia]

✦   ✞   ✦

I have built, deep in my heart, a chapel filled with you

TO: Imogen F. Sinclair

DATE: A hetedik nap estelén

TW: vérfertőzés említése, szexuális utalások, vér, vallási szövegek, kifejezések használata

-Én csak aztat mondottam vót, hogy aki nem gyakorolja az állampolgári jogait, annak felesleges s drága ajándék a demokrácia-magyaráztam és kortyoltam egyet a kurtányit ízesített vodkaszódába.
A torkom olyan száraz vót, mint a negyvennapos puszta. Ott se igen kínálhatta volna a Sátán Krisztus urunkat egyébbel, csak porral meg kővel. Ez a lötty se oltotta jobban a szomjamat, mint ahogy a leány se csillapított sokat abból a mennydörgésből, ami  szakadatlan morajlott bennem.  Mintha valaki egy fekete litániát mormolna a mellkasomban. Csak nem tudom, kihez szól, se azt, hogy odafönt hallgatja-é valaki, vagy odalenn felelnek rá.
Nem kellett volna ebbe belefognom, de mikor megláttam ezt a leányt, úgy megállt bennem a lélek, mint a harangszó a temetés utáni csendben . Egyetlen röpke pillanatra azt hittem, meghallgattatott az én bűnös könyörgésem, aztán ahogy felém fordult, az öröm úgy szakadt le rólam, mint  feszület a korhadt falról.
Nem ő volt az.
Ugyan mit is gondoltam, én, szerencsétlen balgatag? Jenna nem létezik, soha nem is létezett, nem lehetséges vele találkozni Rosemontban az utcán, mert nem egyéb ő, mint délibáb, amit az elmém támasztott föl magának, hogy legalább egyszer olyan érzést tarthassak a markomban, ami nem más emberek lelkibű' szivárog belém hívatlanul, hanem valóban az enyém.
És enyém lett az őrület, enyém a téboly. Ez lett az én borom, az én ostyám, az én keserű úrvacsorám.
Nappal ismert és ismeretlen arcok közt kutattam utána, éjszaka pedig az emlékeim közt. Ugyanúgy rettegtem a feledéstűl, mint azon az éjszakán, mikor Grishát próbáltam a helyibe képzelni, de akárhogy erőlködtem, a leány újra meg újra átsejlett az emlékezetem szakadozó szövetén, akár valami ősi vallás istennőjének ábrázata, amit hiába meszelnek le, a vonásai idővel megint áttörnek a vakolat fehérségén.

Aztán megláttam ezt a lányt, és egy röpke pillanatra úgy föllobbant bennem a reménység, mint húsvét éjszakáján az első gyertyaláng …talán, nem vagyok bolond, talán nem az ördög mondja bennem a zsolozsmát.  Amint megláttam a szemének tiszta kékségit, valami úgy belém nyilallt, mintha rozsdás szeget vertek vóna a bordáim közé. Azért elkértem az elérhetőségeit, leveleztem vele, olyan vonzalmat hazudtam neki, aminek a magja sem termett meg bennem, most pedig itt vagyunk.
A sátrában hálok, a pénzét költöm, a cigarettáját szívom a barátaival, és mégis olyan dühítően üresnek érzem magam. Semmi és senki sem jó, sem a lány, sem pedig Grisha, aki tudta, hogy valami nincs rendben, mégsem faggatott, csupán nézett.  Próbált rajtam átlátni a nagy sötétkék kútszemeivel, és én életemben másodszor nem tudtam úgy elveszni bennük, ahogy addig tettem. Közelebb lehettem volna hozzá, mint bármikor ezelőtt, de magam toltam el a kezét, mer' akárki nyúlt volna hozzám, annak az érintése mögül mindig ugyanaz a másik kéz bukkant elő. Hideg vót, mint a sírkő hajnal előtt. Az ajka meg olyan jeges, mintha maga a halál adná rám a békecsókot.

Amikor a lánnyal voltam, egyre csak őt képzeltem a helyébe, de minden alkalommal, amikor belétekintettem, valami egyszerűt és érthetőt láttam, nem zavart össze, nem sebzett meg, nem izgatott fel. Ennek ellenére megtettem minden tőlem telhetőt, hogy felülemelkedjek a tényen, hogy a külsején kívül valójában semmit sem képes megfelelően imitálni abból, amit látni akarok. És folyton lamentált! Azt emlegette, hogy valami furcsát érez maga körül, mintha árnyak járnának a nyomában, mintha szellemeket látna, akik az alakját veszik fel, de ez lehetetlen. Itt nincsenek mimicek, én pedig megszoktam annak érzetét már rég, hogy valaki rajtam tartja a szemét. Talán egy angyal volt, talán egy ördög, esetemben a kettő közelebb lehet egymáshoz, mint hinném.
 Mindennek ellenére kullancs maradtam, mélyen a bőrébe ékelve magam, ez a szerencsételen, pedig nem volt egyéb, mint kutya, akinek a vérét szívhatom, amíg hagyja magát.

-Azt is „mondottad”, hogy aki nem szavaz, az tulajdonképpen egy csótánynál is kevesebbet tesz a hazáért-forgatta a szemét. Nem kedveltem a barátait. De még annál is kevésbé szerettem azt, ahogy csúfot űzött a beszédemből. Pedig azon voltam, hogy lekoptassam a nyelvemről az otthoni föld porát, közelítsem a szavamat az övékhez
-Mert ezt gondolom-vontam meg a vállam, ahogy megérkeztünk a sátorhoz. Másra sem vágytam, mint arra, hogy visszamenjen a barátaihoz, nekem pedig részem lehessen némi nyugalomban és csendben. A csönd néha nagyobb irgalom, mint a társaság, olyankor legalább csak a saját ördögeivel marad az ember.

Akkor látom meg.
Egy szempillantás alatt kifordul a világ a maga rendjéből.
A vérem egyszerre fagy meg és lobban lángra. A levegő megáll. Minden elnémul. Mintha egyetlen lélegzetre visszatartaná magát az egész teremtett világ, csaknem hallani vélem a harsonákat, olyanok, amilyennek Szent János írta vala, mikor az utolsó időkről látott jelenést. Most bolondulok meg végképp!
A harag, a fájdalom, a bizonytalanság és az öröm, mind azt suttogja: „Kelj fel és járj!”
-Varv, minden rendben?-kérdezi és kiveszi a kezemből a poharat, mielőtt elroppantanám.
-Igen, menjél csak vissza a többiekhez-mondom és közben le sem vagyok képes venni a szemem Jennáról és a férfiról. Egyszerűbb volna megkérdezni, látja-é ő is ugyanazt, amit én, de ha azt mondaná, hogy nem…akkor végképp magamra maradnék a háborulatommal.
Így hát magamnak kell eldöntenem, mi a valóság, s mi az, amit a saját elmém olvas rám, hogy büntessen.
-De Varv, szerintem…-kezd bele és megrántja a kezem, de épp utálom a hangját, utálom az illatát, leginkább pedig azt, hogy még mindig itt van, mikor amaz ott áll előttem.
-Mondom, menj…vissza!-a sziszegés úgy csúszik ki a fogam közül, mint a kígyó a kövek alól, mire  érzem, hogy megsértődik. Morgolódik még valamit az orra alatt, aztán hála legyen akárkinek odafönt, végre eloldalog, én pedig megpróbálhatok gondolkodni. Jenna rosszul van, ez a patkány pedig kihasználja, ezzel kapcsolatban nincs kétségem, ahogy azzal sincs, hogy nekem kell segítenem rajta, ha létezik azért, ha pedig csak az elmém szüleménye, azért.
A férfi nagydarab. A mozdulataiból látni, hogy ivott. Én se vagyok egészen józan. Valahol félúton járok a részegség felé, ahol az ember mán nem bízik a saját szemében, de a pálcáját még mindig biztos kézzel fogja.
Párbajra ez kevés. Irgalomhoz viszont sok.

A kviddics arra tanított meg, hogy az embernek nem akkor köll mozdulni, mikor mán zúdul rá az ég, hanem egy szívdobbanással előtte.  Abban a minutában, ahogy meglátom a leány kezét felém mozdulni, kettőt lépek előre.  Beletekintek a férfiba, igyekszem megzavarni azzal a kellemetlen  érzéssel, amit ez kelt az emberekben, közben nem tudom elkerülni, rám omlik a benne fortyogó kívánság, a részeg indulat, a mohóság. Egy szemernyit sem érdekli, mi lesz a leánnyal. Nem lát benne embert, csak valamit, amit el lehet venni, el lehet használni, aztán otthagyni, mint farkas a széttépett bárányt az árokparton. Elengedem a dühöm a láncról és kirántom a pálcám a sortom zsebéből, hogy a torkának szegezhessem.
-Отпусти девушку, или я утоплю тебя в твоей собственной крови!-morgom, észre sem veszem, hogy nem angolul beszélek. A férfi felemeli a tekintetét, kábának tűnik, ahogy magára hagyom az érzelmeivel, és ezt a pillanatot választom, hogy a rég nem látott jelenés kezéért nyúljak és elrántsam a férfitól.
-Hé! Mit akarsz?-néz végig rajtam. Nem tudom, mennyire festhetek rémisztően.
A sminkem sötét, a szürke bikinifelsőn keresztek sorakoznak, mintha valami búcsújáróhely összes feszületét rám akasztották vóna, a sortomról láncok lógnak, a nyakamban rózsafüzér. A számban még ott lappang a vodka keserű íze, az arcomon meg, gondolom, ugyanaz a tekintet ül, amivel az ember az ördögöt nézné, ha egyszer valóban szembejönne vele, de elképzelhető, hogy a fellépésem is elég  ahhoz, hogy a férfi ne akarjon tovább a lábam alatt lenni.
-Takarodjá’ innen,szukafattya!-mondom, ezúttal hangosabban, felhívva magamra mások figyelmét is. Jobb, ha előbb szabadulok, így, hogy a lány súlya is rám nehezedik, nehéz volna harcolni.
-Kibaszott komcsi ribanc!-dörmögi felém, én pedig újra belénézek és érzem, ahogy a vér ezúttal nem a szemembe szalad, hanem a számba. Fémes ízzel önti el a nyelvem, aztán végigcsorog az ajkam szélén, le az államon, egészen a nyakamig. Ilyen tömegben ennek mindig ára van. A férfi végül hátrálni kezd.
-Megjegyzem az arcod-vigyorgok rá, mint egy elmebeteg, és várok, amíg el nem tűnik a tömegben, csak ekkor nézek a lányra, de még belegondolni sem merek abba, hogy tényleg valóságos lehet, hogy a karjaimban tartom.

-Szűz szülője Istennek…-suttogom, ahogy beviszem a sátorba, hogy lefektethessem az ágyra. A lány ágyára, aki annyira hasonlít hozzá.
Kiköpöm a számban összegyűlt vért a mosdókagylóba és jéghideg vizet bűvölök egy pohárba. Biztosan kiszáradt, de…mit keres itt?
Vizet öntök a kezemre és először csepegtetek belőle az ajkaira. Aztán végigsimítom a nyakát,a forró bőre alatt maga az élet lüktet. Gyengéden igyekszem lehűteni a felhevült testét, végül pedig az arcára simítom hideg kezemet, miközben letörlöm róla a vért.
-Nyisd ki a szemed-kérem halkan, suttogva, mintha a hangom képes lenne szétoszlatni annak ábrándját, hogy itt van velem-misericordes oculos ad nos converte.

Fordítás: Engedd el a lányt, különben a saját véredbe fojtalak bele!