[Heliophilia]

Heliophilia

"Let every dawn be to you as the beginning of life,
and every setting sun be to you as its close."

2005. június -

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

[Rainbows]

Rainbows

"If the world's a veil of tears, Smile till rainbows span it."

2005. június 20.

hangulat

Éppen kint ülök a verandán. Az eső nemrég állt el és előbújt a délutáni nap, hogy felszárítsa a nedves cseppeket a fűszálakról. Bár a szivárványt még nem sikerült meglátnom, tudom, hogy biztosan ott van valahol.
Elég furán jött ki, hogy pont most kezdek el egy új naplót. Mármint éppen a hatodik roxfortos évem végén telik be a füzetem? Mennyi volt erre az esély?
Viszont ha már így alakultak a dolgok, megragadom a lehetőséget és igyekszem majd többször írni. Szeretném lejegyezni a végzős évem minden fontos pillanatát, bármilyen érdektelennek is tűnik hirtelen. Tudom, hogy később emlékezni akarok majd rájuk.
Szóval ezt akár most is elkezdhetem, nem? A tanévzáró után elköszöntem a barátaimtól és rögtön haza jöttem. Ennek talán 4-5 napja. Nyilván azóta nem sok mindent csináltam, többnyire itthon tevékenykedtem, Elliottal játszottam és beszélgettünk apuval.
Tegnap azért már a patikában is besegítettem neki egy keveset. Ő persze tiltakozott, de azt hiszem a makacsságnak ennek a fajtájával túlszárnyalom mindkét szülőmet, úgyhogy nem sok beleszólása volt. Feltöltöttem neki a polcokat és segítettem néhány vásárlónak megtalálni a neki megfelelő növényeket. Ez igazán nem sok munka volt, nem is értem, hogy miért próbál apa távol tartani a dologtól.
Az utolsó roxfortos nyár sok emlékkel kecsegtet. Már most kicsit nosztalgikus hangulatba hoz, pedig még el sem kezdődött. Bevallom, kissé keserédes érzés, de egyúttal izgalmas is. Ahhoz hasonlít a legjobban, mikor megkezdtem az első évemet az iskolában és elköszöntem aputól a King's Cross-on.
Úgy terveztük, ha már lehetőség adódott rá az életben, akkor elmegyünk a Mágikus Világkiállításra. Ritkán szervezünk olyan programot, amin csak ketten vagyunk - már azon felül, hogy rendszeresen együtt töltjük az estéket. Apának nagyon fontos a patika, úgy érzem így közelebb érzi magát anyához. De azt hiszem mindketten megtanultuk, hogy meg kell ragadnunk a pillanatokat, mert nem tudhatjuk mit hoz a holnap.
A Világkiállítás után felmerült, hogy elmegyünk valamerre néhány baráttal. Szerencsére nem csak én szeretném minél emlékezetesebbé tenni az utolsó évemet, így még az iskolában feldobta valaki az ötletet, hogy összefuthatnánk valamikor a szünetben és elmehetnénk valahova kirándulni, bár ez a terv még elég homályos. Egyelőre.
Természetesen a szokásos családi összejövetel idén sem fog elmaradni. Ha jól emlékszem, most Wales-ben gyűlünk össze, valamikor augusztusban. Néhány dolgot még egyeztetni kell, de mindenki azon van, hogy összehozzuk. Elvégre eddig is mindig sikerült, és senki nem akarja megtörni ezt a hagyományt.
Más konkrét tervem nincs a nyárra. Élvezem az időt, segítek apunak vinni a boltot, jókat főzök és érdekes helyekre megyek. Sok reményt ígér ez az időszak és én igyekezni fogok, hogy kihasználjam minden percét. Ugyanúgy ahogy egy esős délelőtt után is kisüt a nap - és megjelenik a szivárvány is, már látom, ott van a fák felett!

[Ad Fontes pt. 1]

Ad Fontes pt. 1

"It’s a magical world, Hobbes, ol’ buddy . . . Let’s go exploring!"

2005. július 11.

hangulat

Ezen a nyáron a legnagyobb szenzáció a Világkiállítás. Amióta megjelent a cikk a Reggeli Próféta hasábjain, az embereknek be nem állt a szája a témában. Főleg, hogy egyúttal a Roxfort is bejelentette, hogy visz diákokat a rendezvényre és valószínűleg más iskolák tagjai is jelen lesznek. Mindenki azt tervezgette, hogy ki-kivel fog együtt aludni, miket akarnak látni, milyen új, nemzetközi barátokat fognak szerezni és milyen hatalmas bulikban lesz részük a spanyol tengerparton.
Bevallom, engem is felvillanyozott a dolog és mielőtt még nekiállhattam volna a levél megírásának, édesapám baglyot küldött, miszerint beszervezett magának egy hét szabadságot, hogy mi is megnézhessük a kiállítást és, hogy hosszú évek után végre ő is pihenhessen egy kicsit, távol a munkától. Amikor elolvastam apa levelét, ugráltam örömömben a Hugrabug klubhelyiségében és az arcomon olyan széles, boldog mosoly jelent meg, hogy gyanítom, másokra is átragadhatott.
Szóval most itt vagyunk Barcelonában a tengerparton, amit a rendezvény idejére elrejtettek a muglik elől. Apával ma reggel érkeztünk zsupszkulccsal, és a Posada Sombracel névre hallgató panzióban foglaltunk magunknak szállást egy faház képében. Egész héten itt leszünk, hogy legyen időnk kényelmesen körbejárni a Világkiállítást és egyúttal kipihenhessük magunkat - főleg apa.
A szállásunk elfoglalása után úgy döntöttünk, hogy a mai napot arra szánjuk, hogy körülnézzünk kicsit a spanyol városban, majd pedig kiélvezzük a mediterrán országokra jellemző meleg napsütést és a fehér homokos tengerpart nyújtotta lehetőségeket.
Barcelona csodálatos hely! A Sagrada Familia lélegzetelállító látvány, úgyszintén a Passeig de Gràcia sugárút épületei. A parkokról és az ételről pedig már ne is beszéljünk! Apával egymás mellett sétáltunk és én nem győztem nézelődni, párszor majdnem bele is ütköztem néhány helyibe, annyira elkalandozott a figyelmem. Apa persze csak nevetett. Mikor ránéztem, a szeméből sugárzott, hogy mennyire jól érzi magát és boldog, amitől nekem csak még jobb kedvem lett.
Édesapám lába miatt többször is tartottunk pihenőt, illetve ebéd után úgy határoztunk, hogy ideje lesz kiélvezni a tengert is, így visszatértünk a szállásra. Előástam az utazóládámból a fürdőruhámat és egyéb strandoláshoz szükséges dolgot, majd egy könyvvel kiegészítve az egészet, lementünk a tengerpartra.
Miután elfoglaltunk két egymás mellett lévő szimpatikus napozóágyat egy napernyővel, az első utam a vízbe vezetett. Apa a délelőtti séta utáni fáradtságra hivatkozva az ernyő alatt élvezte a zsúfolt, meleg tengerpart élményét, amíg én a kellemesen hűvös habok közé vetettem magam. Ott persze találkoztam néhány roxfortos barátommal és ismerősömmel is, akikkel fröcskölve játszottunk a vízben és akik hívtak, hogy menjek velük szórakozni. Én viszont elutasítottam az ajánlatukat, mert mégis az apámmal vagyok nyaralni és szeretném vele tölteni az időt.
Persze apának sasokat megszégyenítő szeme van és mikor kicsivel később visszamentem a napozóágyakhoz, kimenőt kaptam minden estére a héten, azzal a feltétellel, hogy 11-re mindig visszaérek a szállásra. Én pedig nyilván mosolyogva elfogadtam az ajánlatot és a magammal hozott könyvet a kezembe véve, a délután további részét olvasással és beszélgetéssel töltöttem egy szem szülőm társaságában.

[Ad Fontes pt. 2]

Ad Fontes pt. 2

"Memories, even bittersweet ones, are better than nothing."

2005. július 14.

hangulat

Drága Anya,

Azt kívánom bárcsak itt lehetnél! Itt ülök ebben a csodálatos pihenőkertben, ami neked is nagyon tetszene, ebben biztos vagyok. Különféle illatos fűszernövények és lehajló lombú fák vesznek körbe, ahogy egy padon ülök az árnyékban és hallgatom a madarak halk hangját. Igazság szerint éppen emiatt jutottál eszembe. A napsütés és ez a különleges kert felidézi bennem, amikor megtanítottad, hogyan gondoskodjak a saját üvegházunkban élő növényekről. Részletesen elmagyaráztad, hogy melyiknek mi a neve és, hogyan kell vele bánni. És ami a legfontosabb, hogy mindig szeretettel és határozottsággal forduljak hozzájuk, hogy bízzanak bennem és megfelelően tudjanak fejlődni.
Ritkán írok neked levelet, pedig mindig hiányzol. De tudom, hogy az élet megy tovább, ahogy azt is, hogy nem örülnél, ha folyamatosan azon búslakodnék, hogy nem vagy itt. Ezért megpróbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni és kihozni a napjaimból a legtöbbet. Természetesen apát is rendben tartom, úgyhogy nem kell aggódnod, ő is jól van.
Most itt vagyunk Barcelonában, ahol 15 éve először rendezték meg a Mágikus Világkiállítást. Apa úgy döntött, hogy kivesz egy - régen megérdemelt - hét szabadságot és elhoz megnézni a látványosságokat, valamint a tengerpartot.
Hétfőn érkeztünk, azóta körbejártuk a város mellett a európai és az amerikai kontinens pavilonjait. Nyilván büszke britekként az Egyesült Királyság látnivalóival kezdtük a sort. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, de annyira tipikusan angol volt a pavilon, hogy azt szavakkal nem tudom kifejezni. De szerintem a viktoriánus üvegházra hasonlító terem, ahol pihenni és teázni lehetett, nagyon tetszett volna neked.
A többi európai pavilon közül az én kedvenceim az északi országok - különösen Norvégia és Izland -, illetve a lengyel kiállítások voltak - és nem csak a látványosságuk miatt. Tetszett, hogy fent északon mennyire természetközeli a mágia, a rúnázott pálcákról tartott előadás kifejezetten érdekes volt, míg a kelet-európai ország pavilonjaiban úgy éreztem, mintha egy középkori vásáron lennék - szerintem a népmágiáról tartott előadásokat csillogó szemmel ülted volna végig. Az országok, amiket itt említettem, mind nagy hangsúlyt fektet a természetre, és annak a megóvására, aminek - hiszen mégiscsak a te lányod vagyok - nagyon örültem.
Az Amerikai Egyesült államok pavilonja volt a legmegrázóbb. Anya el sem tudod képzelni, hogy milyen jeleneteket mutattak meg nekünk, borzalmas volt! Egy ocsmányul nyilvánvaló politikai propaganda volt az egész. Nem tagadom, hogy a muglik miket tettek, de a mágiahasználók is ugyanúgy képesek olyan szörnyűségeket elkövetni, ha nem rosszabbat. A te halálod rá az egyik példa. Annyira ledöbbentett az egész, hogy az eredeti tervet félredobva, apa inkább elvitt megnézni a varázslényeket, hogy jobb kedvre derítsen. Sikerült is neki, amint az egyik omniszkópon keresztül megláttam a különböző fajokat, szinte rögtön elfeledkeztem az előbbi rettenetes élményemről.
Ma a többi amerikai ország kiállítását néztük meg, ahol te igazán jól érezted volna magad. Csupa szín, csupa élet volt az összes. A legjobban Panama pavilonja tetszett, ami gyakorlatilag egy mágikus esőerdő volt. A fák lenyűgözőek voltak, nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzájuk, ahogy arcomat az ég felé fordítva azt néztem milyen magasak. De Peru rituális varázsbemutatója is lélegzetelállító látvány volt, természetesen utána ki kellett próbálnom nekem is! Mexikó pavilonjában viszont a felállított oltárhoz (azt hiszem *ofrendának* hívják) lépve váratlanul ért a rozmaring és a méz illatának keveréke. A te illatod. Ha nem lenne ez a 6 év, azt hittem volna, hogy ott vagy mellettem. Szerintem apa is érzete, hozzám hasonlóan az ő szemében is könnyek kezdtek gyülekezni. Nem tiltakozott, mikor azt mondtam neki, hogy megkeresem ezt a kertet, hogy leüljek.
Itt a zöldben, ahogy letelepedtem a padra, elöntöttek a gyerekkori emlékek. Ahogy együtt kertészkedünk az üvegházban, amíg apa az ajtónak támaszkodva mosolyogva figyel bennünket és a teret megtölti a vidám nevetés. A nagyszülőkkel töltött ünnepek, ahol muglik és mágiahasználók úgy beszélgetnek egymással, mintha egyáltalán nem különböznének egymástól, a szeretet tapintható, miközben konyharuhával behozod a frissen elkészült sült húst..

Hiányzol anya! Nem csak nekem, apának is..

[Ad Fontes pt. 3]

Ad Fontes pt. 3

"Life is not what happened to you but what you remember
and how you remember it to retell it."

2005. július 17.

hangulat

Kint már besötétedett, ahogy az íróasztalomnál ülök az ablak alatt. A Hold egyre teltebb, ahogy közeledik a telihold, így halvány, kissé kísérteties, de nyugodt fénybe borítja a tájat. Hallom, ahogy apa a másik szobában járkál fel-alá, ahogy visszaérve Spanyolországból kipakolja a csomagjait. Az ő lépteit mindig megismerem.
Egy pár órája értünk haza a Világkiállításról, ami hatalmas élmény volt. Sok érdekes dolgot láttunk, új kultúrákat ismerhettünk meg és nem utolsó sorban, azt hiszem apu végre kipihente magát. Bár nyilván noszogatni fogom, tudom, hogy valószínűleg újabb pár évig nem fog szabadságot kivenni, ahhoz túlságosan a szívén viseli a patikát, annak vásárlóival együtt.
Az európai és az amerikai pavilonok kiállításai után, pénteken az afrikai és az óceániai térséggel folytattuk a körutat. Afrika pavilonjai közül mindenképpen Nigériáé volt a leglátványosabb - egyébként is nagyon szeretem a fákat, ez viszont tényleg gyönyörű volt -, de tartalomra nekem Dél-Afrika tetszett a legjobban - főleg a talajmágia bemutatása.
Az óceániaiak közül egyértelműen Szamoa pavilonja volt a kedvenc, bár tény, hogy Mikronézia lebegő szigetei és Palau titokzatossága  nem sokkal maradnak le. Viszont a családias hangulatot és a gyökereink tiszteletének fontosságát nálam semmi nem múlhatja fölül. Ahogyan hallgattam a szamoai előadásokat és történeteket, elgondolkodtam a saját családom történetén. Persze annyit tudtam, amit apa mondott a fákról, meg a keltákról, ahogy azt is, hogy milyen különleges képességgel rendelkeznek a család bizonyos tagjai, de hirtelen kíváncsi lettem a részletekre. Ehhez viszont először majd a nagyapámat kell megkérdeznem. Viszont ennek hatására megcsináltattam a mágikus tetoválást, amit felajánlottak. Ennek majd később utána is szeretnék olvasni, mert nem mindent sikerült megjegyeznem.
Az ázsiai kiállítások egy egész napot igénybe vettek, így másra már nem is maradt energiánk szombaton. A legjobban Irán pavilonja tetszett. Nem csak gyönyörű volt a kék és fekete csempéivel és a hatalmas csillagképpel a kupola helyén, hanem valóban érdekes is. Főleg a pálcakészítésről szóló rész! Érdekes volt látni a brit és iráni pálcák közti különbségeket, anyagban és formában egyaránt. Apával nagy kávéimádók vagyunk ezért természetesen kötelező jelleggel próbáltuk ki a homokban főzött kávét - ami egyébként fantasztikus volt!
Nyilván rengeteg ismeretlen, más kultúrákból származó ételt kipróbáltunk, hiszen a kiállításokon erre is volt lehetőség, illetve volt külön étkezőudvar is ebből a célból. Én - és néha apa is -, az estéket az esti tűzkörnél töltöttem hallgatva, ahogy mások történeteket mesélnek, vagy a Chiringuizard névre hallgató italbódénál szórakoztam a velem egykorúakkal - akik között néha megfordult egy-egy ismerősöm is.
Ma délelőtt mielőtt haza jöttünk volna, apával még megnéztük a Playa de Cristal-t, az öblöt, ahol a tenger csodálatosan tiszta. Fürödtünk még egy kicsit, majd egy kényelmes ebéd és egy utolsó séta után visszamentünk a szállásra, hogy összepakoljuk a cuccainkat. Késő délután értünk haza, úgy, ahogyan elutaztunk: zsupszkulccsal.
Bámulatos élmény volt részt venni a barcelonai Világkiállításon. Sok új és érdekes dolgot láttam és tanultam ez alatt az egy hét alatt. És bár rengeteget pihentünk, a sok séta, fürdőzés és a tömeg után jól fog esni, hogy végre a saját ágyamban aludhatok és kelhetek a Burfordra jellemző csendben.

[A few days in the Highlands]

A few days in the Highlands

"The whims of youth break all the rules."

2005. augusztus 1.

hangulat

Július második felében néhány barátommal tettünk egy gyors, pár napos kirándulást Skóciában. Egyikünk Glasgow-ban lakik, ezért is merült fel bennünk, hogy oda megyünk túrázni. Nem igazán vittem túlzásba a pakolást. Szoknya helyett kivételesen nadrágot húztam és egy bakancsot, hogy bírjam a sétát. Egy hátizsákba pedig raktam el egy váltásruhát, meg a pizsimet, valamint egy termoszt. Bár úgy gondoltam, hogy meleg lesz, azért egy kötött pulcsi is került a csomagomba, illetve egy pakli kártya, biztos ami biztos. Az út előtti nap glasgow-i barátunknál gyülekeztünk, többen vonattal mentünk együtt, hogy még inkább megteremtsük az utazós hangulatot. Kora reggel indultunk az erre a célra - vendéglátónk édesapjától - kölcsön vett kisbusszal a Loch Lomond és Skócia nyugati felföldjeinek csodás tájai felé.
Az első nap letáboroztunk a Loch Lomond partján, nem messze egy Luss nevű falutól. ahol előtte még körülnéztünk. A települést nagyon bájosnak találtam, az épületei, a zöld területei mind különleges hangulatot árasztottak magukból. A tóparton természetesen nem maradhatott el, hogy csobbanjunk egyet a vízben, elvégre nem úsztunk eleget Barcelonában. Délután felállítottuk a sátrakat, raktunk tábortüzet - természetesen biztonságos körülmények között -, és a nap további részét sütögetéssel, történetmeséléssel és zenéléssel töltöttük el.
A második napon, miután összeszedtük a cókmókunkat, tovább indultunk Fort William felé, ahol bevásároltunk magunknak egy-két dolgot, hogy aztán délután megnézhessük a Glenfinnan Viaduktot. Merlinre! Ez a 30 méter magas vasúti híd, ami átszeli a völgyet valami elképesztő látványt nyújt az azt körülvevő tájról meg ne is beszéljünk! Miután kicsodálkoztuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy tábort verünk. Ismét előkerültek a főzőedények, a levegő megtelt az égő fa és a kávé illatával, és előkerült a pakli kártya is, amit otthon bedobtam a hátizsákomba.
Harmadnap visszamentünk Fort Williambe, ahol az előző naphoz képest jobban körülnéztünk. Nem nyűgözött le úgy, mint Luss, vagy a viadukt, de tény, hogy ennek a városnak is megvannak a maga szép épületei és a hangulata. Egy késői reggeli után továbbindultunk és megnéztük a Falloch-vízesést. A zubogó hang betöltötte a körülöttünk lévő erdőt, mi pedig lábunkat a vízbe lógatva, leültünk kicsit pihenni és élvezni a körülöttünk lévő tájat. Végül nem messze egy Inverarnan nevű falutól vertük fel a sátrainkat.
Negyedik nap, miután visszaindultunk Glasgow-ba, még tettünk egy utolsó kitérőt, hogy megnézzük a Dumbarton-kastélyt. Ennek a helynek elég régre visszanyúló története van, mint megtudtuk az első írásos feljegyzés egy ott lévő településről, egy 5. századi levélben található, maga a kastély pedig a Dumbarton Rock nevű vulkanikus képződményen fekszik. Ezután a kis történelmi kitekintő után visszatértünk Glasgowba, ahol az éjszakát is töltöttük.
A kisbuszt visszaszolgáltattuk vendénglátóinknak - természetesen előtte amennyire tudtunk, kitakarítottunk magunk után - és egy kellemes vacsora, valamint egy utolsó esti teázós beszélgetést követően mindenki nyugovóra tért. Az előző élményekkel teli, mozgalmas pár nap következménye volt, hogy nagyon sokáig aludtunk, de ez nem zavart senkit. Miután mindenkinek sikerült felkelnie, gyorsan ettünk egyet, majd segítettünk rendet rakni, megköszöntük a barátunknak és a szüleinek a vendéglátást és összeszedve a cuccunkat a csapat elindult haza. Most már nem szórakoztunk a vonattal, volt aki a hop hálózatot használta, volt - köztük én is -, aki hoppanált. Aki nem tudta egyik lehetőséget sem igénybe venni, azt természetesen, aki tudta elvitte magával, majd csak utána tért haza ő is.
Fantasztikus kirándulás volt! Az autóban gyakran énekeltünk, vagy viccelődtünk azon, aki elbóbiskolt, a tábortűz mellett pedig különleges hangulatot teremtettünk azzal, ahogy körbeültük azt és történeteket meséltünk. A természetben töltött napok után, úgy érzem tele vagyok életerővel. Szépeket láttam, csodálatos élményekben volt részem és együtt tölthettem az időt a barátaimmal. Ez a kirándulás felejthetetlen emléke lesz ennek a nyárnak.

[Garden Light]

Garden Light

"Family means no one gets left behind or forgotten."

2005. augusztus 12.

hangulat

Anya által bevezetett hagyomány nálunk, hogy évente kétszer a két család összegyűlik és együtt töltünk pár napot, muglik és mágusok egyaránt. Egyszer karácsonykor Richmondban, és egyszer a nyáron St Hilaryban vagy Burfordban. Most éppen St Hilaryra esett a sor, úgyhogy kedden apával először Richmondba mentünk, hogy másnap anyai nagyszüleimet autóval elvigyük Walesbe.
Délelőtt érkezett mindenki, kezdve Isaac nagybátyámmal és a családjával, aztán Kate nénikém velünk egyidőben, majd Seth bácsikám szintén a saját családjával. Mikor mindenki megérkezett nem volt kérdés, hogy először ebédelünk. Vivian nagymamám körülöttünk forgolódott, mint egy dolgos kis dongó a virágok körül. Az asztal már meg volt terítve bent a házban és finom illatok lengték körbe a konyhát.
Délután az unokatestvéreimmel a völgyben töltöttük az időt, mindenki elmesélte, hogy mi történt vele karácsony óta. Bár már megszokhattam volna, igazából a mai napig meglep, hogy mennyire el tudunk beszélgetni ahhoz képest, hogy néhányunknak van varázsereje, néhányunknak nincs.
A csütörtök délelőtt lazán telt, senkit nem zavart, ha valamelyik fiatal sokáig aludt. Én mindig is koránkelő voltam, de a négy nagyszülőt senki nem tudta kenterbe verni, mikor reggel hat óra után becsoszogtam a konyhába, hogy kávét szerezzek magamnak, ők már a nappaliban beszélgettek.
Délután aztán a két nagymama és Kate nénikém bevette magát a konyhába vacsorát főzni, néha én és Seth bácsikám idősebb lánya besegítettünk nekik, de egyébként senkinek nem volt szerencsés a két idős hölgy körül sertepertélni a nagynénémen kívül. Miközben a nők főztek, addig a férfiak a nappaliban beszélgettek és kártyáztak, mi többiek pedig elfoglaltuk a kertet, amíg nem hívtak minket segíteni. Vittünk ki pár pokrócot és letelepedtünk a fűre egy tál gyümölccsel. Volt aki napozott, volt aki olvasott, volt akik beszélgettek.
Este felé aztán kivittük a nagy asztalt és meggyújtottuk a kerti égőket, aminek hatására kellemes meleg fénybe borult a kert. Segítettünk megteríteni, amíg a három konyhatündér kihozta az ételt.
A nagy zsongás közepette az asztal körül, megkérdeztem Remington nagyapát, hogy tud-e mesélni valamit a családunk eredetéről. Előadtam neki a Világkiállításon szerzett élményeimet, aminek hatására elkezdett érdekelni a téma. Sokkal többet így sem tudtam meg, bár ezért nem okolom az öreget, főleg mert megígérte, hogy összeszed nekem karácsonyra pár dolgot ezzel kapcsolatban.
A beszélgetésünkbe bekapcsolódott Kate néni is, akivel megegyeztünk, hogy a Roxfort után mindenképpen utazgatok vele egy hónapot. Ez már csak azért is izgalmas, mert a Remington család minden generációjában van egy látó. A nénikém az egyik, így valamennyire megismerhetem a gyökereimnek ezt a részét is.
Vacsora után még késő estig italozgattunk és beszélgettünk. Csak úgy repkedtek az anekdoták, felidéződtek régi emlékek a múltból és homályos tervek a jövőt illetően. Mosolyogva figyeltem a körülöttem lévő embereket, a családomat, akik egy nagy veszteség ellenére sem távolodtak el egymástól. És tudom, ha bármelyikünknek szüksége lenne rá, egyikünk se habozna segíteni.