sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Először egyáltalán nem érti, amit lát — a vér, a szilánkok, a mozdulat nem árulja el a szándékot. Ajkán még ott az iméntiek emléke — Fleur esküvője, Sienna apjának halálhíre, a tükörkép figyelmeztetése.. Bár az nem figyelmeztetés volt, te ostoba kis kurva..

— Mi a... fasz.. — tekintete az űzött vad lendületével veti magát Siennáról a fasiszták bajnokára, aki magyarázat helyett ismét azt választja, amihez fajtája legjobban ért. Pétain és Laval utján legalább oly nagy a tolongás, mint a damaszkuszin..

A Beauxbatons férfi bajnoka pedig, akár Marianne minden gyermeke, pontosan tudta, hogy a Vichy felé vezető mindig a félreértés hamis torinói leplével van leterítve. Választ egyikük sem kap — bizonyára egyikük sem érdemli, add hát kölcsön nyelved, dörgéssel beszélj.

Az átok ösztönszerű, mint fájó fejen a kínok — ezúttal azonban nem remegnek a jázminok, a non-verbális fénysugár a menekülő után iramodik, ívén évtizedek megbánása. Fuss az egész kurva örökségeddel — fuss, és ne is nézz vissza.

Azt nem figyeli, talált-e — erre idejük nem maradt.

Nem is számít igazán.

— "Árulók között utolsó a sorban.". — szűri a fogai között, az indulat megpattan az ajkán míg szerteszét szikrázik. Ekkor látja a figyelmeztető ujjat is a tükrökön— egy középsőt, mi mást.

Ostoba kis kurva...

— A tükrök...! — jajdul fel, ujjai görcsösen markolják a rózsafát. Azt már nem teszi hozzá, hogy fussunk, azt megteszi karja, térde, háta, amelyre záporoznak az átkok, ha nem kapja le fejét előbb, nem bukik le oldalra is.

Ösztönei, mint viharmadár szárnyai, ha kitárja — torinói lepel a nyílt sebekre, mindarra, ami nem száradt fel a könnyek nyomán eddig sem. Válla épphogy nem verődik a folyosó falának, ahogy azok alakot váltanak körülöttük — de csak előre, előre, míg csípője mentén átkok pattannak.

Az alakok föléjük nőnek, kitöltik a látóterét — de már ott az ajtó, már csak azt kell elérni a záporozó mágiában. Ilyet csinált korábban — elméjét átfonja a tanult ridegség, a nyakától a homlokáig ívelő tudata annak, hogy a mágia most is itt van a kezében.

Most is szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája..

Minél jobban ütik, annál nyugodtabb — a fényhasábok megfestik az arcukat futás közben, baljában a pálca még akkor is észak felé mutatott, mikor egy becsapódó ökölcsapás feltámadó lángokkal szórta meg a csizmájuk nyomát. Felnézve nehéz lett volna megmondani, melyik rémalak kölcsönözte nyelvét a —

De már repült is a következő Sienna felé ezúttal, testén az olaj már ígérte a tragédiát mindennél hangosabban. Kettőt rohanás közben, két irányból — még ő sem védhet ki, ha az idő itt lohol a nyakukban. A döntés könnyű volt — az átok, amely a vállát érte, fájdalmas.

A talárja, mint égbe harapott naplemente, azonnal lángba borul — lángjai megragadják a vállát felfelé, matató ökle kitárja ujjait az anyag mentén lefelé, lefelé.. A talár alja égő szárnyként leng mögötte, ahogy rohannak tovább. Eloltaná, a következő mozdulat, mielőtt tovább tudna terjedni —

Akkor találja el a második, és elfelejt sikoltani is. Dühösen mordul — a bilincs gyorsan manifesztálódik csuklóin, szorosan összefonva azokat, akadályozva azt is, hogy pálcáját könnyen használja. Az elevenen égő áldozat mégis kísérte tovább a menekülőket — hiába akadtak a szikrák már a hajába, hiába nyelte vissza a kibukni készülő üvöltést.

Ott volt mindenütt — narancsban, vörösben, kormos feketében. Az égszínkék fel sem sóhajtott, úgy adta meg magát — hullám a partot nyeli így magába, mint a tűz a ruháit. Lelke tekintetében a dühös viharmadár — a kurva életbe, a kurva életbe, a kurva életbe...

Mindjárt elérik az ajtót, mindjárt — miért fáj ennyire, hagyd abba, nem fáj, nem fáj, nem fáj, nem fáj, bírd ki, bírd ki, bírd ki, bírd ki, mindjárt.. mindjárt.. tarts ki.. tarts ki.. Maman... Maman.. Maman nincs itt, én vagyok itt, mindjárt... nem is fáj annyira, ugye.. nem fájnemfájnemfnjnemNEMFÁJNEM.

NEM.

NEM.

NEM FÁJ.

Mert nem fájhat — mert nincs rá idő, mert visszafogod őket, mert itt a kilincs, mert itt a túlélés, mert Vichy felé olyan könnyű, észak felé olyan nehéz az út, és hosszú árnyékot vet.. Hosszabbat mint az elevenen égő áldozat, a történelmünk, amikor gyermekeink ott pusztulnak a varázstalan máglyán..

Csak a hangomra figyelj..

Csak a hangomra, Dolores.

Itt vagyok.. !— és mikor épp sikerülne feloldania az őrület küszöbén táncolva a bilincset, már majdnem, már mindjárt, akkor éri el az utolsó, mélyen csapódik belé, még hallják is, ahogy visszhangzik csontjain, húsán. Végig Franciaországon — végig mindazon, amit átéltek.

— Lolita.. Lolita... — suttogja elhaló hangon a saját nevét. Maman soha nem volt ott, messze maradt mögötte Cryus, Inés, Skylar is.. messze a stációkban. Az ostorcsapás megalázó, haragos, véres vörös vonal, amelyet átléptek most, mint a Rubicon.

Végre.. feloldja a bilincset, elhallgat minden hang, a folyosó kriptaként borul rájuk. Csendes hálával, perzselt feketében néz Valere — ami a tűzé lett, vezeklés a némaságért. Franciaország megbánta bűneit, önként öltött gyászt — még ha a bőrébe került is most.

— A hideg sosem zavart igazán..— leheli válaszul, a lánytól érkezett jégmágia meg nem gyógyítja, de enyhíti az égett bőr okozta fel-feltámadó kínjait. A haja egy oldalon, a talárja nagyobbik része, alatta a rétegek — csendesen izzanak, emlékeznek.

Kurvára fáj.

Lassú léptekkel, mint aki a kivégző elé járul, megy a legközelebbi felé — de félelmet nem érez. Most épp szégyent sem, a fizikai fájdalom jó gyógyírja a szívnek. A tál üresen várja — várja a gyónást, várja a számadást, és jaj annak, aki könnyűnek találtatik.

— Majd utána.. addig is.. találkozunk.. utána. Végig. Együtt. — pillant a két lányra, mielőtt ismét a rózsafának adná meg magát. Nincs hová bújni — nincs más út, csak az előre, keresztül azon, ami mögöttük maradt.

Megégett idegei szélén int a magány — eleget szenvedtem már. Régi erő nem enyészik/fagyot kibír mély gyökér — de az út mindig csak azon ment keresztül, ami újra meg újra fájt. Mert szerettem volna, ha szeretnek — hogy látva lássanak, és azt gyűlöljék, ha már gyűlölnek, aki vagyok.

De én az vagyok, ami vagyok — és szégyen az, amit az ember érez, a lény az ereimben nem. Tenni egyik ellen sem tudok — a mágia mindig gyorsabb lesz nálam, ahogy az ítélet is. A kis kurva — ezzel a névvel, ezzel az arcával. És ellenem vall minden dühös szándék, minden paranoia — minden, amit nem tudok eloszlatni.

Lángját a tűz visszakapja/sötétből a fény kiszáll..

A rózsafa vége a halántékához csatlakozik — ilyen érzés hazatérni, ilyen érzés a szégyent a tálba önteni, ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni. A szégyen, ami én vagyok — ami elkísért ide is, itt is beszél hozzám az én hangomon, ami felnevelt, ami nevet adott, ami én vagyok.. Legyen a tálé.

És itt a következő — a méhe körül lüktető vágy manifesztációja. Ott voltál, nem? Nem mondtál nemet — mikor kellett volna, soha nem mondtál nemet. Mert féltél, hogy véget ér — hogy erre vagy jó, hogy megszüld a gyermekét, miközben mélyen gyűlölted, mélyen rettegtél tőle, a sejtjeitől, a darabjától a testedben.

Hogy átadd azt valaminek, ami elrabolja, amit meghagyott az apja — hogy az inkubátora legyél annak, amivé téged is neveltek a körülmények. Hogy végül mindegy a mágia, mindegy a párbajok tüze — végül arra születtél, hogy megszüld azt, ami nagyobb lesz nálad, hogy a tested táplálja a jövőt, valaki más jövőjét.

És utána? Utána megvéded majd — mikor te voltál az, aki nem tudott nemet mondani a létezésére. Aki nem tudtad megvédeni saját magad sem — te voltál az, aki lefeküdtél arra az ágyra, és még élvezted is, hogy erőszakot tesznek ösztöneid a tudatodon. Te fogod megvédeni ezt a gyermeket?

Meg fogod védeni attól, hogy használja az apja — miközben te tetted lehetővé? Gyűlölni fogod, amiért belőled tépte ki a darabot, tönkreteszed valaki más életét is, hogy önző módon kielégítsd a vágyát rá, hogy utódai legyenek. És a saját önző vágyaid arra hogy — meghajtsd a fejed és szeressenek érte.

Mélyet sóhajt, szemét becsukja — a szégyen már nincs a könnyeiben, azok mégis akár az eső, megtisztítják az arcát, míg az érzések gombolyaga a merengőbe hanyatlik. Menj te is — nem félhetek valamitől, amit én okoztam. Nem undorodhatok saját magamtól általad — nem retteghetek a saját döntéseimtől.

Kinyitja szemeit — a véla néz vissza rá valahonnan, messziről, akkorról, amikor te és én még.. Azokon a nyári napokon, a rózsák között rajzoltunk, és azt hittük, hogy minden rendben lesz. És te lerajzoltál engem — megöleltelek, és folyton ez jutott eszembe, a gyermekkorunk.

Amikor még elhittem, hogy szeretni fogjuk egymást — hogy ott leszel, ott leszek én is az alatt az asztal alatt, a rajzaink, a lekváros arcunk. Amikor a bennem égő mágia még nem ért el hozzád — még nem akartál megbaszni, még nem éreztél bűntudatot miatta, még nem gyűlöltél érte.

Mikor nem éreztem úgy, hogy viszonoznom kell mindkettőt — és sötét pillanataimban letérdeltem volna eléd, Skylar, és a számba vettelek volna, hagytam volna, hogy te is használj, hogy ketten erőszakoljuk meg a gyermekkorunk ártatlanságát, ha cserébe újra barátok leszünk., hogy cserébe valami legyünk, ha korcs formája is önmagunknak.

Neked megadtam volna.

Mert most is hiányzol, és most sem viszonoznád, ha kiáltanék érted — mert túlléptél rajtam, mert véget ért a barátságunk. Meghaltam számodra, meghalt a gyermekkorunk épp úgy, ahogy édesanyád, és meghalt az ártatlan örömünk, és már.. Már felnőttek vagyunk, látom már. Te sosem fogsz engem úgy szeretni, ahogy én szeretlek téged.

Szeretlek, Skylar.

Nagyon fog hiányozni, akik lehettünk volna — a rajzaid a közös falainkon, az ölelésed, ahogy az oltárhoz kísérlek. A lelkem másik felét, az utolsó menedékem — és te mégsem tudsz már szeretni engem. Nem mertük kimondani — hát kimondom most én.

— Szeretlek, Skylar Devereaux. Köszönöm, hogy te is szerettél engem, és.. viszlát. Légy boldog.— mondja nyugodtan, mosollyal a cserepes ajkain. Tekintete lágyan engedi útjára az érzéseit — a reményét, a várakozását, kötődését.

A merengő elnyugszik — épp úgy, ahogy a Beauxbatons férfi bajnokának homloka.

Viszlát, és légy boldog.

- Első akció:
Pherecitius mangicust  a menekülő Solace Barbonra
a tükrök támadása előtt közvetlenül.
(Természetesen hipotetikus hatással.)
- Második akció:
Egy Siennára célzott tűzgyújtó átok kivédése pajzzsal.
- Harmadik akció:
Finite a bilincsre a csuklóin, kis idő után sikerrel.

Sérülések:
- Egy átoktól meggyullad a talárja és haja: az égés.
- Vinculum a csuklóira: mély horzsolások.
- Flagellii a combjára és fenekére: annak mély, vérző nyoma.

Első felajánlás:
- Az állandóan érzett szégyen a vélt és valós szexualizálása miatt,
amely a vélaság társadalmi és mágikus velejárója.
Második felajánlás:
- A rettegése/undora egy gyermek kapcsán, amely a
tokofóbiája miatt kiélezett.
Harmadik felajánlás:
- A Skylar által szimbolizált gyermekkori örömé és
ártatlanság nosztalgiája, valamint a bonyolult érzései
a fiú felé, és a jövőbe vetett reményei vele.

Language!
Feels!

Fel kell fognom először, amit megérkezve látok - talán kellett is volna az a pillanat kitérni, ahogy Lolita figyelmeztető varázslata egy tükörszilánkról kapva gellert körbeér. Eredménytelenül próbálok a pálca után kapni, ami végül a két párosunk között áll meg a földön. Nem rohanhatok bele ebbe a jelenetbe érte, lehet egy kivételes jó fordulatot előznék meg vele, úgyhogy maradok csak ugrásra készen feszülve - foggal-körömmel, ha úgy kell.
Barbon, az egyre hidegebb viselkedésével, miután pont nyitni kezdett megint a télen; Vianne minden figyelmeztetésével róla, hogy nincs vele rendben valami; a kövem mostmár bizonyítottan szándékos, szabotált cseréjével; és ma a kitaró figyelmen kívül hagyásával minden közreműködési kísérletünknek vele is, Sienna karját kötözi. És nem riad el a dinamikus berontásunktól se, befejezi: még csak nem is egy titkos pillanatot kaptunk el közöttük. Érthetetlent igen.
-Na eldöntötted végül hogy most segítesz vagy szabotálsz!? Nem lenne rossz tudni, ma melyik vagy!
Főleg mindennel, amit Lolita mondott el út közben, és amit Siennától hallunk ideérve. Meghallgatni én még mindig hajlandó lennék, de ha felszólításra sem válaszol, nem bízhatunk a szándékaiban - azok bármik lehetnek, ha hozzánk szólni se hajlandó, pont ilyen kritikus pillanatokban.
Persze ma sem tudjuk meg, ahogy a nemzetközi helyzet megint ráun a drámára, és úgy dönt, feljebb kell váltania.
Nincs már kényes jelenet, amikor a terem maga indul meg ellenünk.
-PROTEGO MAXIMA!
A Sienna adta fedezékben felkapom a pálcám, aztán török is előre a megnyíló úton - néhány lépés előny, hogy aztán fordulhassak én is a többieket fedezni, hogy Sienna felzárkózhasson, miután miattam kellett kiállnia hátvédnek.
Ha tudnám mivel... Bármi fedezőtüzem csak ránk pattanna vissza, és ilyen nyomás alatt nem bízok benne, hogy bármi, amit a tükörfalakból tudnék magunk mögé felhúzni, nem csak szintén ránktörne - A hezitálásom ára, a saját tükörképem találja el Siennát, egy gyomorfordítóan friss emlékeztetővel, ahogy a benzinszag megüti az orromat, és az amögött nyargaló lángokat Lolita kell felfogja - tudnék egy megoldást, ha lenne rá egy másodpercem.
-PROTEGO! Csak érjünk be!- Nincs messze a pavilon, csak pillanatok kellenek. Megteszem amit tudok, de SVK órák és Heliodora könyörtelen leckéi mellett is, nem én vagyok a párbajtehetség.
Pár másodpercig kéne fenntartanom a pajzsot, mindkét kézzel fogom így is, de Solace tükörképének egy átka áttöri, a rásegítő bal kezembe csapódva, szinte kóruskén visszhangzik két reccsenés, amihez a fájdalomkiáltásommal csatlakozok én is.
Nem járunk messze, talán - remélnem kell hogy igen, mert jobbat nem tudok - a maradékot le tudom futni egyben a pavilonig. Még elkapom az ismerős kacsintást, Lolita tükörképétől egész hasonlót, mint én magam szoktam szórni a világba, de ő inkább a folyosót terítő üvegszilánkokat szórja utánam záporozva mellette. Már csak fordulni és menekülni tudok előle, bízva remélni, hogy a legtöbb szilánk vágását a talárom szövete elnyeli, de így is éri elég a puszta kezeimet, és egy nagyobb darab a homlokomon is keresztülszánt, mire előre fordulnék.
A csapóajtó gazebójához érve már összeszorítva kell tartanom a bal szemem, hogy ne follyon tele a vágás vérével - minő apró örömök, hogy a hobbilövészetnek hála van gyakorlatom a kacsingatásnál hosszabbra is.
-Glacius!- Ahogy a csapóajtón át kell sorolnunk, előreengedve Lolitát, gyorsan végigfagyasztom a talárja és haja lángjait, amennyit neki se volt ideje kioltani mostanáig.

A szűk folyosó talán klausztrofób is lehetne az eddigi terek után, de végre, egy pillanatra, csönd van, és összeszedhetjük magunkat.
-Meggyógyítom az arcod, jó?
-Igen, köszönöm.- Sienna lép elém, én csak megfáradtan nekidőlök a falnak, hogy türelmesen végigvárjam a bűbájt. Hálás mosollyal bólintok végül még, és végre kitörlöm a szememből a talárom ujjával a már ragacsos vért, óvatosan nyitom ki újra a szemem. A kezemmel nem tudunk mit kezdeni, de legalább a balommal fogtam kívülről a pálcát tartó jobbot, így nem az vált használhatatlanná.
-Bocsánat, ha a jéggel elkaptalak- pillantok át Lolitára is.
-A hideg sosem zavart igazán..
Talán a végtelen kimerültség teszi, vagy bármi más, hogy a valaha volt legfáradtabb bájvigyoromat szedem össze valahonnan.
-Hát, értek én a jégkirálynőkhöz.
Elgyötört nyögéssel lököm el magam végül a faltól, és mérem fel a környezetünket. Mérlegek, merengők, a kupák és mi magunk. Egy-egy támogató mosollyal bólintok a többieknek, ahogy a magaméhoz járulok.
-Mindvégig.
"Minden győzelemnek ára vagyon; s ezen ár nem erszényből, hanem lélekből méretik ki. Tégyen pálcád halántékodhoz s majdan a tálba húzd gondolatod."
Hogy is lenne egyzerű...
Nos, ki kell tapasztalni minden tóval, hogyan mélyül a medre,.. Marcus Rose, remélem nézel. Eszembe se jutottál volna, ha nem kezdek rád is számítani valamelyik mögött azokból az ajtókból. Végtelennek tűnik az a pár év... Jóképű, magas, még hozzám képest is egy fejjel,.. olyan diszkrét manipulátor, hogy - azóta sem tudom hogy - még Vi sem tudott kiszűrni előre. Csak a szerencsén múlt volna, hogy nem lettél meghatározóbb része az életemnek? Nem fogsz hiányozni.
Ahogy az ezüstszál lehull, alig mozdul a mérleg. Nos, valóban - valahogy kikerültem belőled, mielőtt csúnyább véget kellett volna később érnünk, és volt módom rég túllépni rajtad. Remélem azóta jobb fiú vagy, de ajánlom hogy úgyse ismerjük meg egymást megint.
De nálad ide több fog kelleni...
Valami, ami fájni fog.
Valami, ami menthető.
Abe, tudom te ezt nem látod, de emlékszel még, amikor először lőttünk rendes kaliberrel? Mert ha járok otthon legközelebb - el kell beszélgetnem még Apával is, de lehet végül nem örökre tűntem el - el fog kelleni mesélned az egészet. Akkor is már az igazi all-American boy voltál. Lelkes és segítőkészen tanítottad meg hogy kell egy rendes Winchestert megtartani az addigi kis huszonkettesekhez képest,.. aztán Apának egyből az egészet ki kellett javítania, mielőtt valamelyikünk hanyattesik a visszarúgástól. Jó hogy ott volt, ő is meg a te apukád is. Régi szép idők... A többi hasonlót megtartom azért, de ezt most le kell tennem ide. Tudom, hogy te sem felejtetted el, és remélem nem haragszol, hogy rád kell hagyatkoznom legközelebb a felidézésében.
Persze ennyinél több fog kelleni.
Hogy ne kellene.
Nem jönnél ide egy ölelésre? Most össze tudom szedni magam hozzá.
Persze, mi más felé is tarthattunk volna.
Az ágyad mellett ülök. a kezed fogom, amég ki nem terelnek, így is tíz percet megadva már a látogatási idő végén túl. Nem, nem tudod összeszedni magad arra az ölelésre, nem tudtad volna már egy héttel előtte se, és holnap már nem leszel velünk, hitegetni hogy egyhez még össze tudod szedni magad. De ezt még nem tudom. Kegyesen, már csak a táncoló sziluettedet látom a könnyeim görbületén át, absztrakt tündért a megfáradt nő helyén, talán így tudlak csak elengedni, csak holnapig. Mert első dolgom lesz holnap reggel is jönni.
Már nem lesz.
De köszönöm, hogy ma itt voltál, azon az ajtón, és mögötte más Ajtón túlról - ha a szavakat nem is te formáltad felém, tudom hogy ott voltál mögöttük - és köszönöm, hogy bepótolhattam a mulasztásom.
Bűn ezt az emléket adnom fel, hisz több nem lesz már veled, de nem így akarok rád emlékezni. Még meglesz a téli szünet, még meglesz a remény, a baziliszkuszkönny beválik, időt nyer az orvosoknak megtalálni azt az egy következő kezelést, az áttörést, és teljen tíz évbe is úgy felépülni, mint azelőtt voltál, de együtt elküzdjük magunkat odáig.
Ez megmarad.
De nem a táncoló fraktálfoltra akarok emlékezni, és a világfáradt, megtört testre a könnyeimen túl, akinek küzdenie kellett az engem vigasztaló mosolyáért. Abigail Bate-re akarok. Rád, Anya.
Tudom, hogy megérted, és csak remélhetem, hogy megbocsájtod.

Az ezüstös foszlány felörvénylik, ahogy a könnyeim is közéhullanak...

- Bal mutató- és középső ujj törés (tükör!Solace)
- Üvegvágások a szabadon lévő bőrén, egy igazán mély a homloka bal felén keresztbe (tükör!Lolita)

- A pálcája visszaszerzése, amég Sienna védi
- A többiek fedezése Protego-val ameddig bírja, a kéztörése előtt
- Lolita lángjainak eloltása Glacius-al

Merengő
- Marcus Rose, és a szerencsére hamar megszakadt, egészségtelen kapcsolatuk emléke
- Első lőterezés rendes puskakaliberrel Abe, és az apáik társaságában, egy kedves régi emlék
- Az utolsó napja, kórházi látogatása az anyjánál, sejtve hogy nem sok hasonló lesz már, de még nem tudva hogy másnap se lesz már velük

És megindulnak a falak! A labirintus végre utat nyit a pavilon felé, Barbon az első, aki futni kezd.

Ms. Delacour viszont nem hagyja szó nélkül, vagyis mi nem halljuk, szóval inkább nem hagyja fagyasztó átok nélkül.

Teli találat. Barbon fülét érte.
Közben a nagy tükör megindult utánuk, és mind a négy képmás egyszerre emel pálcát. Barbon Protegóval védi magát.

Ms. Scrimgeour is Protego Maximát használ. Úgy tűnik, legalább a többieket is próbálja fedezni.

Bate ezt ki is használja! Sienna pajzsa mögött előreveti magát, és felkapja a pálcáját a földről.

Émelygek a gondolattól, hogy ilyen helyzetben veszítsem el a pálcámat…

Bate tükörképe Barbont veszi célba! A szemüvege átváltozik egy különösen agresszív mókussá, ami megkarmolja az orrát, de sikerül eldobnia magától.

Mr. Barbon már így is súlyosan sérült, és a látása eddig legalább védve volt.

Most Bate tükörképe Scrimgeourt találja el! A talárja… az olajjá változik? Merlinre, az amerikainak még a tükörképe is csak erre tud gondolni…

Az olaj csípi, marja a sebeket. A zavar elég ahhoz, hogy a pajzsa szétessen.

Bate próbál védekezni, de Barbon tükörképének átka áttöri! A bal kezét éri a csonttörő átok.

Ha ez valóban fekete mágia, kizárt, hogy itt gyorsan meg tudják gyógyítani.

És most tűz! Az egyik képmás Scrimgeour felé küldi, de Delacour közéjük kerül!

Ms. Delacour magára veszi az átkot. A talárja lángol, miközben tovább fut a csapóajtó felé.

Elég vékonynak látom a határt a bajtársiasság és a teljes őrültség között.

Néha a kettő ugyanaz.

Barbon közben majdnem eléri a csapóajtót, de Scrimgeour tükörképe Bombardát küld rá!

Nem közvetlen találat, de nagyon közel robban a fejéhez.

Ó, ez csúnya. Nagyon csúnya. A lefagyasztott füléből letörik egy darab. Merlinre, tiszta vér a feje.

A korábbi fagyás valószínűleg súlyosbította a sérülést. A szövetek ridegebbek, sérülékenyebbek lehettek. Ez már komoly gyógyítói ellátást igényel majd.

Delacourt közben újabb átok éri, bilincsek záródnak a csuklójára! De még így is fut tovább.

Ms. Scrimgeour Evaporesszel eltünteti az olajat a ruhájáról!

És máris jön a következő találat! Delacour tükörképe fagyasztó átkot küld Scrimgeour oldalába!

A mozdulatából ítélve ez nagyon fájdalmas volt.

Bate sincs biztonságban! Lolita tükörképe rázúdítja a tükörszilánkokat!

A homlokán egy mélyerbb vágást kap.

Vale lenne az új kis túlélő? Közben Barbon elsőként átér a csapóajtón! De alig áll a lábán.

Ms. Delacourt ostorcsapás éri. Nehéz megmondani, melyik tükörkép küldte, de ha tippelnem kellene…

Barboné.

Igen. Valószínűleg.

Bate maga elé engedi Delacourt, és eloltja a lángoló talárt!

Láthatóan a coven szövetsége még nem bomlott fel.

Valóban, Scrimgeour is átjut és megöleli a másik két lányt.

Szinte már szeretnék ehhez a bandához tartozni.

Kicsit túl koros vagy, meg talán túl szőrös is.. Scrimgeour Bate arcát gyógyítja. Legalább azt a vágást sikerül eltüntetni.

A keze viszont továbbra is sérült. Delacour égési sérülései is látszanak, és Mr. Barbon füléből még mindig vér folyik. Mind a négyen nagyon messze vannak attól, hogy jó állapotban legyenek.

A három lány most ismét egymásra néz. Most már mi is halljuk a szavaikat.

Együtt maradnak. Végig. Ahogyan azt már megfogadták egymásnak.

És most mindannyian a mérlegekhez lépnek. Vagy legalábbis hárman. Barbon késik egy kicsit, még mindig a sérülésével küzd.

Ms. Scrimgeour kezdi. Az első ezüstszál a merengőbe hull. A jelzés alapján egy barátjához kötődő emléket vagy érzéscsomót ajánlhatott fel.

Delacour is lép. Az ő első felajánlása… nehéz megmondani pontosan, de a megjelenő jel szerint szégyenérzet.

Ms. Bate következik. Egy kedves személy emléke.

Barbon végre odaér a mérleghez. Nagyon rossz bőrben van. Elsőnek valami könnyűt választ: egy emlék otthonról.

A mérleg alig mozdul. Szép emlék lehet, de nem elég súlyos.

Delacour második felajánlása már sokkal nehezebbnek tűnik. Testi félelem.

Ez borzalmasan személyes lehet.

Scrimgeour másodikja kicsit homályos a jel alapján, három szó jelenik meg: harag, büszkeség és sértettség.

Ms. Scrimgeour és Ms Delacour úgy látom komoly önismereti órát tartanak.

Barbon másodszorra titkot ad. A tál reakciója alapján nem apróságot.

Nem. A titkok néha nehezebbek, mint az emlékek. Főleg, ha szégyen vagy bűntudat tapad hozzájuk.

Bate következik. Egy kedves régi emlék.

A mérleg még mindig többet vár tőle.

Barbon most… megáll. A pálcája a halántékánál, de eltakarja az arcát a palantírok elől.

Valami nagyon nagyot próbált meg felajánlani.

De nem teszi meg. Visszaveszi.

Ez is döntés. Talán a legfontosabb döntés, amit eddig hozott.

Helyette egy másik, sötétebb emlékcsomót ad. Zsarolás. Kínzás. Eskü. Ezek a jelzések… Merlinre, ez megrázó.

Elég nehéz a mérleg alapján.

Delacour harmadik felajánlása is zavaros nekünk, ”öröm, ártalmatlanság és lehetőség”.

Ez is hatalmas felajánlás.

Bate most az utolsó emlékét adja a jelzés alapján “veszteség, gyász”.

Most először mozdult nagyobbat a mérlege.

Scrimgeour is ezt ajánlotta, vagy legalábbis hasonlót. ”Gyász és kényszer”.

Ez talán a legmélyebb dolog, amit Ms. Scrimgeour adhatott, ismerve a múltját.

Várjanak… Scrimgeour és Delacour mérlege egyszerre mozdul. Egyszerre koppan.

A Kupa másolatának serpenyője elérte az alját.

És eltűntek! Sienna Scrimgeour és Lolita Delacour eltűntek a teremből!

Továbbjutottak. Egyszerre.

Bate még ott van. Barbon is. A mérlegek még nem engedték őket tovább.

Ms. Bate utolsó felajánlása nagyot lendített, de úgy tűnik, az első kettőt a mérleg nem ítélte elég súlyosnak.

Barbon utolsó ajánlata komoly suttogásokat vált ki a nézők között. “Főbenjáró ártás”.

Tudom, hogy most elvileg lemond róla, de aggasztó, hogy egyáltalán ismert egyet is ennyi idősen.

Barbon mérlege lassan tovább süllyed… és… igen! Most ő is eltűnik! Körülbelül tíz perccel Scrimgeour és Delacour után.

Ms. Bate egyedül maradt. A mérleg még vár tőle valamit.

Közben látjuk, hová kerültek az elsők. Scrimgeour és Delacour egy hosszú, sötét kőfolyosón állnak fáklyafényben. A végén pedig ott ragyog a Tirmágus Kupa.

Itt már nincsenek csapdák.

Csak futni kell.

És aki először megérinti a Kupát, az lesz a Trimágus Bajnok.

Scrimgeour és Delacour már a terem közepe felé járnak, amikor Barbon is megérkezik!

Sérülten, vérző fejjel, de megérkezett. Még nincs vége.

És Bate? Ha most gyorsan ad még valamit a mérlegnek, beérheti őket.

Cicaalom

• Elérünk az utolsó körhöz. Egy reagos kör, ahol 5 feltételes akciót csinálhattok. Maximum szószám nincs, minimum 400 szó.
• Vale, keress nyugodtan PM-ben, hogy mit ajánlanál fel, hogy behozd a lemaradást, és amint megegyeztünk, írhatod úgy a reagodat, hogy te is átkerülsz.
• A reagotok végén a Kupa közelébe kerülhettek, de hogy végül ki tudja megérinteni, azt a mesélő dönti el.
• A reag végére írhattok egy 5-6 mondatos feltételes részletet, hogy az adott helyzetéből hogyan érintenétek meg a Kupát.

• A terembe átkerülve a Tűz Serlegének hangját halljátok a fejetekben, ahogy a ceremónián is:

„Köszönöm a bizalmadat, értem, hogy miért vagy itt.”

• Az ajánlataitok megmaradtak bennetek, de a pálcás kezetekkel megegyező oldalatokon (bordáknál, hónalj alatt) megjelenik egy kb 7 centis, mágikus, mozgó tetoválás arról a lényről, amivel az első próbán küzdöttetek.
• Ha ráteszitek a pálcátokat, az ajánlatotok címszavai körkörösen megjelennek körülötte.

Utolsó mesélői reag: Augusztus 13. este 22.00
legkésőbb este hétig írjatok kérlek.

A könnyeim közül veszem észre, a csajok eltűntek - minden bizonnyal továbbjutottak, csak én maradtam itt. Ha a saját megtört szívem nem elég, hát kiét adjam még oda!?
De megígértem - megígértük - együtt a legvégéig. Nem hagyhatom cserben a többieket, ezen a ponton legalább annyira egymásért csináljuk, mint a győzelemért.
Kiét?..
Madrigal szólt róla, hogy beszélt veled, de nem számítottam rá, hogy tényleg meg fogsz jelenni, ma reggelig. Talán elkezdtem reménykedni, hogy helyretehetünk még valamit, hogy nem örökre kellett végül búcsúznunk. Talán sose voltunk ilyen szerencsések... Néha lehet, csak továbblépni tudunk már...
Soha nem fogadtad el a mágiát. Talán túl szembe ment számodra a természettel. Talán bántott, hogy az év nagyrészére, évről évre elvesz tőled, hogy nem láthatsz felnőni, a saját lányodat - pedig voltál legalább annyit te is távol tőlünk, szolgálatban. Talán mindkettő. Régen a kedvéért, és talán az enyémért is még, elhitted Anyának, hogy ez is csak a világ egy része, nem tudhatatlanabb az óceán mélyénél, csupán ismeretlen. Nem hitted így - soha nem hitted így, de őneki, az ő kedvéért elfogadtad, hogy így legyen. Ennyi ára legyen a családunknak, ha annyi minden másban egyet tudunk érteni.
Aztán jött az a szörnyű betegség...
Keserű lettél, hogy nem tudtam segíteni? Hogy hiába áltattad magad, önmagad ellenére, végül nem volt igaz az ígéret? A varázsvilágból ábrándultál ki, hogy a csodatevő hatalom ellenére nem tudnak segíteni Anyán, vagy nem is tesznek próbát rá?
Bárhogy is, évről évre vált egyre nagyobb bűnömmé a szemedben a távollétem, ellenem szólt minden kísérletem, amivel próbálkoztam, és elítélt végül mindegyik, amikor nem hozott magával megváltó sikert. Végül azzal vádoltál, én tettem rosszabbá az állapotát, mindennel amivel jobbá nem tudtam. Rejtegettem előled az utolsó bájitalokat, hogy haragodban el ne vedd, ki ne öntsd, mert megmenteni úgye fogják - Már nem, de egy-egy békés, fájdalmaktól szabad napot, megpihenést a következő küzdelme előtt még tudtak. Csak te nem hitted már el...
Búcsúzóul elhatároltad a két világot, és vele engem is a válaszfal túloldalára zártál... Hogy maradhattam volna tovább?
Ma elkezdtem remélni, hogy talán kezdhetünk friss lapot. De talán így lesz a legkönnyebb mindkettőnknek. A te szívedből nem tudom felajánlani mindezeket a sérelmeket, de nem kell nekem is tartanom a haragot érte - feléd is kegyetlen volt ez az élettől.
Talán én is csak itt tudom lerakni ezeket a sérelmeket - remélem egyszer neked is sikerül. Majd járok arrafelé néha, hogy ha úgy érzed, elérhess, a magad idejében.
De ezt a mondatunkat be kell fejeznünk most. Az után bármi jöhet...

Egy fáklyák világította folyosón találom magam. Mostanra Barbon is előttem jár, Sienna és Lolita pedig már félúton egy távoli fénypontig, amit a mérleg másik serpenyőjében álló kupának ismerek fel. Ahogy megmozdulok, a bal kezembe belelüktet a fájdalom, ahogy a törött ujjaim minden mozdításra ellenkeznek, de legalább éberen tart ez, ha fogcsikorgatva is.
Utól kell érnem őket! Megígértük egymásnak - most csak ez számít. Barbonnal nem is foglalkozok, ha ő nem ad rá okot, minden másra meg ráérünk, ha ennek az egésznek végre vége lesz. Lolita, talán te leszel a mentsváram önmagadhoz.
-Carpe retractum!- Nekifutásból célzok meg egy fáklyatartót a falon, olyan messze előre, ameddig csak el tudom érni. Nemrég égitestekkel rodeóztunk ezzel a varázslattal, remélem egy stabil ponthoz kötve át tudom vele rántani magam bármi utamba kerülő akadály fölött - ha bármit tanultam ezen a próbán, nincs olyan, hogy "egyszerű folyosó", előbb-utóbb valami nehezíteni fogja. Legjobb, ha van módom elkerülni, minnél többet minnél gyorsabban.
A kezemnek szinte fellélegzés lenne a csupán egy hosszú lüktetés a gyorsulástól, nem minden lépésem zökkenésére újra és újra az ujjaimba hasítani, de akárhogy össze kell szednem minden makacs, alkut nem tűrő kitartásomat. Ráérek majd utálni magam mindenért, miután a gyógyítók összekapartak, mert ennyi minden után el nem tudom képzelni, hogy a célvonal túloldalán is a saját lábamon álljak majd. Azt alig hiszem el, hogy ez az egész próba ma kezdődött.
De még nem tartunk ott, még nincs időm foglalkozni semmi mással, csak a céllal a szemem előtt: hogy egyre közelebb legyek a lányokhoz, és ahhoz a kupához a túlvégen. Oda kell érnünk, együtt, mert nincs más opciónk.
De akár a talajon kellett maradnom, akkor meg pláne, ha a varázslatszál mentén előresuhantam, rohannom kell azután, mert visz magával a lendület, üldöz a törött ujjaim emlékeztetője, és legvégül a nyomomban egy életre elégnek tűnő kimerültség - lábon kell maradnom, hogy utól ne érjenek.
Ha a talaj jéggé válna alattam - talán Lolita védjegye jóvoltából - arra is lendületből kell érkeznem, mert onnan minden lépés ellenem dolgozna már, de minden yardra szükségem van, ami a célhoz közelebb visz. Legyen az egy újabb fáklyatartó a közelében, vagy a Trimágus-kupa alatti talapzat maga, kell egy célpont a következő Carpe retractum-omnak, berántani magam a célegyenesbe, mint korábban.
Ha sikerül, ha fel tudok zárkózni a csajokhoz, ha fej fej mellett érünk, nyúlunk a célvonalért, már csak a fogamat kell csikorgatnom. A bal kezemen a hüvelyk-, és a gyűrűs és kisujjam még ép - noha átsugároz rájuk is a két törött fájdalma. Talán azon a ponton üvöltök, hogy ne adjam meg magam a fájdalomnak, a kimerültségnek, az egész napnak és évnek magam mögött. De már csak egy dolgom van: azokkal a töretlen ujjaimmal rámarkolni arra a kupára, egyszerre Siennával és Lolitával,  és nem engedni el, amég az eredményt hirdető zsűri nem fejtené le róla a kezeinket.
Mert az azután következő dolog, amiről tudni fogok, már akármilyen esetben a gyengélkedő plafonja lesz, ezt most meg tudom mondani.

- Az apjával való konfliktusa, efölötti sérelmeik és feszültségeik egymás iránt, afölött hogy soha nem tudta elfogadni a mágia helyét a világban

Akciók:
- Carpe Retractum-al előrehúzni magát bármi akadály fölött, hogy minnél közelebb kerüljön Lolita és Sienna párosához
- Sprint, az előző sikere esetén a landolásból is már futva érkezni, hogy tudja tartani a lendületét
- A többiek által fagyasztott pályán nekifutásból csúszni, hogy minnél közelebb kerüljön egy újabb varázslattal megfogható ponthoz
- Ismét Carpe Retractum-al rántva magát, felzárkózni a maradék távon, a másik két lánnyal együtt érni a célhoz
- A kupa elkapása egyszerre Siennával és Lolitával, a bal keze töretlen ujjaival kapaszkodva bele

third task

2006. május 26. szombat

Seventh floor

Hazug vagy, Sienna.

Hazug vagy, hisz már azelőtt is problémád volt velem, mielőtt egyáltalán szóba álltam volna azokkal, akikre halálfalóként hivatkozol. Olyan dolgokért hibáztatsz, amikre nincs ráhatásom ahelyett, hogy egyszerűen megkérdeztél volna. De neked kényelmesebb a könnyebb utat választanod.

Nem telik többre tőlem, mint egy szánakozó pillantásra válaszul, és ez is több, mint amit Vale kap, aki történetesen tényleg jogosan várhatna tőlem bocsánatkérést. A világ összes bizonyítékát eléd tárhatom, akkor is kitartóan ragaszkodni fogsz a saját narratívádhoz, a paranoid fantazmagóráidhoz. Nem fáradtál bele az örökös harcba a semmivel? Annyira, de annyira több lehetnél, de csak forgatod magad az örökös spirálodban, és képtelen vagy a valóságot látni.

Tartom magam ahhoz, amit mondtam. Nem fogok pálcát emelni rád, még akkor sem, ha a barátnőd lefagyasztja a fülem. Nem párbajbajnokságon vagyunk. A tetteim, és még inkább azok a dolgok, amiket nem tettem meg, többet árulnak el rólam. Lucindának igaza van – mások véleménye, beleértve a tiédet, irreleváns.

A merengő hűvös szintje eltűnik, ahogyan a főbenjáró ártásom ajánlatára leérkezik a mérleg az aljára. Nincs szükségem rá, nem akarom se most, se máskor használni azt. Furcsa, ahogyan erre gondolok, hogy még mindig pontosan emlékszem Orville utasításaira, miként kell lenyomni az akaratom másokon. Egy éve, fél éve eszembe nem jutott volna lemondani egy ilyen tudásról, de most még hálás is vagyok annak, ha szabadulhatok tőle. Vigyék! Mégis érzem, hogy az emlék és a tudás is velem maradt, mint a bűntudattal vegyes titkaim is. Nem érzek semmit a tetoválás megjelenésekor – mert mi másra is vágynék, mint egy örök emlékeztetőre az összes nyomoromról - , csak a Serleg hangja ül meg bennem, amit roncsolt érzékszervem ellenére is tisztán hallok.

Sienna és Lolita párosa már a pálya felénél; furcsa, hogy nem várták meg Valet, biztos vagyok benne, hogy együtt akarnak tovább haladni. De abban is biztos voltam, hogy nem hagyják hátra Inést. Nem kifejezetten érek rá foglalkozni velük; a cél már látótávolságon belül ragyog. Elhúztam az időt a sérülésemmel, és elhúztam az időt azzal is, hogy végül nem voltam képes megadni a Serlegnek a legnagyobb áldozatot. Ilyen áron azonban nem akarok nyerni.

Újra égetni kezdi a fülemet a fájdalom. Nem ez a legjobb pillanat arra, hogy idő előtt összeessek a sérüléseim miatt, most nem, nem akkor, ha a végén vagyok!

Megfordul a fejemben, hogy megint azt teszem, amit a csillagok termében is. A gömb belsejéből olyan sebességgel tudtam manőverezni a csillagok és egyéb égitestek között, hogy nem volt problémám a gyors átjutással. Ugyanakkor túlzottan sérülékennyé tesz a többi versenyzővel szemben, ez pedig egy olyan hátrány, amit nem éri meg bevállalni velük szemben.

Még a fogaim is remegve koccannak össze a fájdalomtól, ahogyan pálcám először cipőmnek, aztán a lábaimnak szegezem. A cipőm megbűvölése semmiség; alkalmasabbá teszem a sprintelésre, hogy jobb tapadása és ütéscsillapítása legyen. Lábaim izmainak megnövelése már sokkal kockázatosabb; a varázslatot emberre használni egyenesen veszélyes, az emberi test nem egy bájitalos üst, aminek tartalmát büntetlenül lehet sűríteni és hígítani. De tudom, hogy a kockázat megéri, és bízom abban, hogy kontroll alatt tudom tartani saját varázslatom. Számolok azzal is, hogy a varázslatom nos, nem kevés, ostoba viccnek adhat majd teret (a tizennégy éveseknek még az, akik először tanulják meg ezt a varázslatot), de a primitív emberekkel, akik nem léptek túl a tizennégy éves énjük humorán, nem tudok mit kezdeni.

Amint elvégzem a varázslatokat, azok sikerétől függetlenül azonnal sprintbe kezdek. A megnövelt izmok jócskán az emberi teljesítőképesség felé emelhetik a sebességem, a megbűvölt cipő pedig tovább segíthet abban, hogy stabilan és a lehető legkevesebb kényelmetlenség nélkül tudjam tartani a sebességet. Nem tűnik soknak, azonban jelenleg minden apróság számít, hogy elsőként érhessek a Kupához. Beszűkül a látásom, ahogyan véráramlatom a lábaimat működteti minden más helyett. Elmosódnak a falak és a csempék, elmosódik Sienna és Lolita alakja is. Csak futok tovább megállás nélkül, mintha az életem múlna rajta.

Rövid, kapkodó zihálássá válik lélegzetem, ahogyan a cél felé tartok. A Próba elején ért sérülés a vádlimon semmiség, gyakorlatilag el is felejtettem. A fülsérülésem már nagyobb akadály, mert hiába fókuszálok a kéken lobogó Serlegre, a belső egyensúlyom nem tökéletes. Nem adok viszont teret arra, hogy a testem tiltakozni tudjon; a Próbának hamarosan így vagy úgy, de vége lesz. A világ összes ideje az övé utána a pihenésre.

Nyilvánvalóan jeget használnak – egy pillanatra fordul csak meg a fejemben, hogy egy confringoval szétrobbantsam azt a megfelelő pillanatban, így akadályozva Valet a haladásban. Azt ígértem Siennának, hogy nem fogok rá pálcát emelni, ahogyan a szövetségeseire sem, technikailag pedig valóban nem közvetlenül őket támadnám meg vele. Úgy döntök azonban, hogy nem éri meg, mert minimum lassítanom kellene hozzá, hogy ezt megtehessem. Ettől függetlenül pálcám szorosan balomban tartom arra az esetre, ha bármivel próbálkoznának. Nyilvánvalóan tényleg bármire képesek lennének a győzelemért, és azért, hogy bárki más győzzön, csak ne én. Megölnének, ha tudnának, nem bízhatok abban, hogy nem fognak próbálkozni valamivel.

Természetes, hogy én is győzni akarok – győzni azért, hogy elégedettek legyenek azok, akik az eskübe belekényszerítettek, mert amíg jól vannak lakva, addig nem kívánják a vérszomjat és a vadászatot.

Győzni azokért, akik a legbiztosabb vagy épp a legváratlanabb segítségeim voltak. Rokuro, Malachi, Lucinda, Orville, de még Varvara is – az én szövetségeseim nem itt futnak velem, ők nem tudják helyettem csinálni a próbákat, és nem állhatnak elém pajzsként, ha úgy gondolják, veszélyben vagyok. Most egyikük se tehet értem semmit. De ha megnyerem a Tusát, ez az ő győzelmük is, és minden tanácsuké, az idejüké, amit hajlandóak voltak rám fordítani.

Győzni azokért az elvekért, amiket nem feltétlenül érthet mindenki, mert az irányomba mutatott prekoncepciók elnyomják a józan észt, és azt, hogy egyáltalán egy másik emberként kezeljenek. Mindig lesznek, akik előre eldöntik, mi vagyok, mielőtt végiggondolják, mit teszek valójában, mert mindig könnyebb egy előre kiállított címkét a homlokomra állítani.

És legvégül győzni – nem bármi áron, de saját magamért, megkoronázásaként mindannak, amin az elmúlt hónapok alatt keresztülmentem. Tudom, hogy nem ugyanaz az ember vagyok, aki októberben bedobta a nevét a Serlegbe, és tudom azt is, hogy nem mindig hoztam jó döntéseket. A Tusa maga adott olyan környezetet, ami rákényszerített arra, hogy más ember legyek. Tudom, hogy amikor innen kilépek, már nem ugyanaz az ember leszek. Ha az én kezem érinti meg először a Tűz Serlegét, akkor szeretném, ha ez nem csak a Trimágus Tusa végét jelentené, hanem annak az embernek is, aki tettetett magabiztossággal firkantotta fel a nevét a lapra, fel nem készülve arra, hogy mi is vár rá valójában – és egy másik, új ember kezdetét is, akivé az utam során váltam.

A serleg olyan közel kerül hozzám, hogy szinte már fáj ránézni is. Még sem lassítok le, nem lassíthatok, mert ha megállok, vége.

A Serleg közelébe érve hátam mögé célozva próbálkoznék egy ascendio bűbájjal, amivel együtt a földtől is elrugaszkodnék. Egyetlen, hosszú ugrással repülnék el a Serleg mellett; nem is igazán irányítom a mozdulatot, az se baj, ha az érkezésem nem kalkulált, nem pontos, mindegy, csak érjek oda. A talaj felé érve nyújtanám a pálcás kezem, a kimerültségtől szó szerint rátámaszkodva a Serlegre, ujjaimmal pedig görcsösen kapaszkodva belé.

1. akció: cipők megbűvölése (jobb tapadás és ütéscsillapítás a futáshoz)
2. akció: baziteoval saját lábizmainak megnövelése
3. akció: utolsó, nagy, több méter hosszú ugrás elősegítése ascendio bűbájjal
4. akció: a Serleg elkapása
5. akció: feltételes védekezés a többi versenyző bárminemű hátráltató akciója vagy támadása ellen

[- Itt vagyunk...]

Harmadik próba

2006.05.27.

  Szükségem van egy pillanatra, hogy felfogjam, hogy mi történt. Elég volt... persze, éreztem, hogy elég lesz, amikor odaadtam azt az utolsó aspektust, azt az átkot és vágyat, amely soha nem hagyott megelégedni, soha nem engedte, hogy igazán boldog legyek. Még mindig érzem, ahogy a többi dolgot is... de a tudat, hogy hajlandó voltam mindent odaadni, egyértelmű jelzés rá, hogy képes vagyok győzni. Képes vagyok felülemelkedni. A belsőm visszhangozza a Serleg szavait: már én is tudom, hogy miért vagyok itt.

 Oldalra nézek, Lolitára. Szeretném tudni, hogy neki hogyan sikerült, de nincs időnk. Még nincs vége... de ahogy végigpillantok a folyosón, látom, hogy közel van. Nagyon közel vagyunk mindennek a végéhez. Látom a Kupát... látom a győzelmet... de eszembe sem jut, hogy csak magamnak akarom. Úgy érzem, hogy üres lenne, ha az én kezemben lenne a végén, ha csak engem ünnepelnének... Lolita és Vale sokkal ellenségesebb környezetben jutottak idáig. A világnak látnia kell, hogy az ő mágiájuk, az ő erejük semmivel nem marad el másokétól, hogy semmit nem jelent, hogy milyen származásunk van.

 - Itt vagyunk...- ahogy a francia lányra nézek, nem tűnik semmi lehetetlennek. Soha nem gondoltam, hogy egyszer mellette állhatok bármilyen győzelem kapujában, és most itt van velem. Rábíztam az életemet, és még mindig itt vagyok, nem égtem porrá, nem téptek darabokra az üvegszilánkok. Én is bízom benne most, és bízom abban is, hogy Vale nem marad le. Tudom, hogy követ minket, ha még nincs is itt. Futni kezdek, közben kinyújtom a szabad kezem, hogy megfoghassam, hogy együtt fussunk el a folyosó végéig, együtt a kupáig, ahol megvárhatjuk Valet. Nem érdekel a fájdalom sem, nem engedem el.

 Érzem, hogy elönt valamilyen mély, meleg érzés, amely átjárja a mellkasomat, ahogy fogom a kezét. Nem akarom, hogy lemaradjon, hogy csak az enyém legyen bármi, érezni akarom az ő boldogságát, Vale boldogságát is, akkor is, ha a nevem elveszik az újságokból... nem érdekel, nem érdekel az sem, hogy mennyi pénzt kapok, hogy ez kevésbé fog-e egyszer számítani, amikor mérlegre kerülnek az eredményeim. Már győztem, már itt vannak velem, nincs szükségem többé mások mérlegére. Már nem akar összeroppanni a szívem, ha arra gondolok, hogy apám mit szólna bármihez, már nem érdekelnek régi sérelmek, üres büszkeség, megbánás, csak a fontos dolgok maradtak. Összekötött minket ez a verseny, örökre, életünk végéig. Egy pajzs mindennel szemben, amely el akarja venni a jövőt a Varázsvilágtól.

 Nem mondok ki semmit, nem is nézek hátra, amikor hallom, hogy nem vagyunk egyedül a folyosón. Nem érzem, hogy szükség van rá, csak előre szegezem a pálcám, hogy elárasszam vízzel a folyosó második szakaszát. Tudom, hogy nem kellenek szavak Lolitának, hogy azonnal érti majd, hogy mit szeretnék. Talán ő is gondolt rá, talán velem egyszerre; egy pillanatra sem aggódom, hogy víz lesz még ott, amikor odaérünk, hogy ne fejezné be a varázslatomat saját megismételhetetlen, lemásolhatatlan mágiájával. Előbb a Beauxbatons férfi bajnokát, utána magamat teszem könnyebbé, mint a Próba elején, amikor elkezdtem felkapaszkodni azon az oszlopon, olyan felfoghatatlanul régen.

 Szorosabban fogom a kezét, miközben megfeszítem a lábam, hogy ne csússzunk el, miközben végigsiklunk a tükörsima jégen, a Serleg közelébe, könnyen, mint a levegő. Nem hagyna elesni, én sem hagyom elesni őt. Megfagytunk, megégtünk, de itt vagyunk, karnyújtásnyira. Már csak Valere van szükségünk, akire visszapillantok a folyosó végéről, de tudom, hogy nem jár messze. És ha beér minket, végre elengedem Lolita kezét, hogy bekötözött, sérült, de működő bal kezemmel a Kupa felé nyúljak, egyszerre velük. Tudom, hogy beér minket, nem hagynánk hátra.

 Nem számít többé semmi, ha sikerült, ha mi hárman megérintjük, ha mi győzünk. Bármit is akart tenni néhány sötét erő a politikában a versenyünkkel az elmúlt évben, mind lényegtelen lesz, mert együtt győz a három iskola, a véla, a magnix ivadék és a vesztes miniszter lánya. Az a barátság, amit végig próbáltak megsemmisíteni közöttünk, az az együttműködés, amelyet McGalagony, Madrigal és Maxime olyan csodálatosan képviseltek, most itt lesz a kezünkben. Talán egyikünk sem jutott volna el idáig, de bármi is lesz, együtt eljutottunk idáig. Együtt a végéig.

 Ha mindhárman megérkeztünk, ha mindhárman készen állunk, kinyúlok a pálcátlan kezemmel, hogy egyszerre fogjuk meg a Kupát. Nem számolok, nem törődöm az oldalamat égető fájdalommal, az üvegszilánkok által okozott, még mindig izzó sebekkel. Azzal sem törődnék ebben a pillanatban, ha lángolnék, a fájdalom velem marad a másik oldalon is. Nem törődöm azzal sem, hogy mi más várhat a másik oldalon... nem vagyok egyedül, nem egyedül megyek tovább, úgyhogy bármi is lesz, készen állok rá.

Akciók:
Akció 1: Futás a Kupa felé Lolitával
Akció 2: Aqua Eructo (nonverbális) - víz generálása a folyosó végére
Akció 3: Pehelykönnyű bűbáj Lolitára (könnyebb siklásért)
Akció 4: Pehelykönnyű bűbáj a saját testére (szintén könnyebb siklásért)
Akció 5: Serleg elkapása szabad bal kezével, egyszerre Lolitával és Vale-lel

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Harangoznak — legyen vége. Felizzik oldalán a test, a két szárny — a tollak végén az emlék, és az, amit levetni könnyebb lett volna, de ami elől csak futni lehet. Mert mindig futni fog — határozza el most.

Én is köszönöm. Már értem, amit azon az októberi éjszakán még nem.

A Beauxbatons férfi bajnoka felemeli fejét, cserepes ajkán még a félmosoly delelőn — a napvitorla mögött csillagmilliárd, a figyelő szemek kereszttüzében. Körültem csillagmiriád/Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;/Azért még föl nem olvadok.

Harangoznak — valahol távol, a szülőföldemen, azon, ami odáig hozott. És most futni fogunk megint— együtt, a legvégéig, mert más utat ez a kontinens nem ismer, végül megtér ahhoz, amiből vétetett. Európa egén a csillagok visszhangozzák —

És ekkor még szívem kigyúl,/Mint hosszú téli éjjelen/Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Csak pillantással felel Siennának, rohanni kezdenek — fuss, Dolores, fuss, ne nézz hátra, jőni fog, akinek jőni kell.Nem a nagyszerű halál, az messze marad, el nem tűnik — van, ami mindig követi az embert, van, ami elől nem lehet elbújni igazán.

— Futás! Utolér minket! — kiálltja oda, pillanatot sem áldoz a bizonytalannak. A folyosó szűk, az oldalán még meleg az iménti nyom — a fájdalomtól lüktető bőrébe az emlék ette bele magát, de majd később megnézik.

A lába csak részben sérült — csak addig elfut még, ez az utolsó, nincs több, nincs tovább. Tarts ki, ostoba kis kurva — tarts ki, itt vagyok, itt vagyunk veled, sosem leszel egyedül. Talárja surrog — szárnyaszegett madár, alkonyban úszó sóhajtás az égett anyag.

Vörös rongyokba öltözött város — élénk narancsok, fagyott szövetek alatt a kitartás lobogott, mint fénycsóva a hosszú 20. században. Összeszedi erejét még egyszer az, amit elfejteni voltak hivatottak — hogy együtt, vállnak vetve vállukat törnek előre újra.

Hogy megtegyék azt, amit elődeik elmulasztottak — mert nem volt más, nem volt több, mint egymásnak, egymás felé fordított arccal a sötét éjszakában. Ha tudná, most megszorítaná Sienna kezét — hogy Vale itt van, Vale közeledik, Vale beéri őket.

Már féltávon járnak — fulladó lélegzettel, csapzottan, félig megégve, töretlenül. A léptek sűrűsödnek, a mágia is — hajnal előtt a legnagyobb a sötétség, és messze maradt mögöttük emberségük, messze az, amiért mások szerint elindultak.

De nem vagyok egyedül.

A kín sem jár egyedül — leszaladó gyöngyszemek a bőre, ahol az átok lassan engedni látszik, varrás mentén a józanság foszlik fel így. Vale nyoma a testén elmúlni érződik — még futás közben, míg a féltávot elérik, megismétli ő is magán.

Az idegek élesen csikorognak, tiltakoznak az újabb fájdalom ellen — de szájukat befogja a kell, a muszáj, a másként nem lehet. A szövetek utolsó erőfeszítése a pálcája végén lángol — mindazért, ami idáig űzte őket, és amiért kinyújtják még a kezüket együtt.

— "....szellem járjon, és keressen fel küzdelminkben a...!"— bíztatja magát, maga sem tudja, honnan cseng az ének pár sora, talán egy nosztalgiával telt őszből, talán meg sem történt.

Lendül a pálcája, eufória horzsolja a sérült arcélét — az átok szinte nevetve gyöngyözik a rózsafából, elérve Sienna víztengerét. Most is közel érzi magához — a viharmadarat, a mágiát, őt is.

Szavak nélkül is tudja, mire van szükségük — Gibraltár és Dover sziklái között hullámzik közös nyelvük, közös reményük, közös jövőjük. Ujjait Siennáéba fonja, nekilendülnek — nevetni lenne kedve, talán vissza sem fogja..

A Beauxbatons férfi bajnoka lendületet már a jégen vett, száján rég nem látott vendég — az öröm mondta ki azt a bűbájt, maguk mögé céloz félig meghajolva az elemeknek.

Repülnek már végig a tükrön, az utolsó métereken együtt — valahol a fejük felett Vale is közeledik, a szél nekirugaszkodik, hátuknak feszül, de mögöttük nyitja nagyra száját. Előre, csak előre.. ne nézz hátra...

Az ellenerő, Sienna bűbája, mely a testüket könnyűvé tette — suhannak a kupa felé, hevesen dobogó szívvel, utánuk a következmények, az özönvíz, a soha el nem hagyható múlt. Sajátjuk, másoké.

De már harangoznak — csíkká olvad a lendület körülöttük, szenes, fekete talárja felkavarodik mögöttük. Szorítja Sienna kezét, jobbról a fal, balról a válla — kettő között a jövő, ahogy közeledik egyre gyorsabban, egyre hangosabban.

Mégis nevetni támad kedve — mert mindjárt vége, már nem fáj semmi, pár szívdobbanásra nem fáj semmi, itt vagyunk a végén, és milliónyi szempár gyönyörűsége a pillanat, a nagy közös, amit átélnek most.

Mágia szabadul így a világra — születésekor, soha máskor nem ilyen szabad, míg hajukba kap a menetszél, elérik az emelvényt. Reméli, hogy egyszerre — a három iskola, a hálom akarat, együtt, a végsőkig.

Az utolsó pillanatig.

Majd azután is.

Csak ki kell nyújtaniuk a kezüket..

Ahogy hónapok óta remélt, vágyott, kihordott viharok érik el a szomjazó tájat — úgy érnék el az emelvényt, három égtáj három akarata, egyetlen célban összpontosulva. Majdnem, majdnem, éppen —

—éppen egyszerre, kinyúlva előre, a végső futás fókuszpontja a kupára fonódó ujjaik rengetege. Válla Siennának feszülve, baljában a pálcája — jobbjában a kupát ragadná meg velük együtt.

A csúszás-futás, a lendület, a könnyeddé tett tagjaik — a mögöttük keltett szél, összefonódva az utolsó pillanatért.

A viharmadár megvillan a bőrén — és számtalan korok során enyészik: a halál, ahogy futnak tovább, Amerika, Anglia, és Franciaország.

— Együtt...!

- Első akció:
Futás minden erejéből a féltávig
- Második akció:
Erős jégátok a sérüléseire az utolsó távra,
hogy kibírja a várható terhelést és érintést.
- Harmadik akció:
A Sienna által idézett víztömeg megfagyasztása.
- Negyedik akció:
Erőteljes Ventus idézése maguk mögé, hogy
azzal növelje a sebességüket.
- Ötödik akció:
A serleg együtt való megfogása.