purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

TW: trágárságok by Miguel
Tulajdonképpen volt egy egészen jó tervem: első lépésként összeszedni minden létező bátorságomat és megkeresni Rokurot, hogy tudunk-e beszélni. Elnézést kérni a viselkedésemért, mert nem szoktam ilyen lenni, és nem is értettem, hogy miért voltam mégis, de megpróbáltam volna valahogy azért elmagyarázni. Aztán, második lépésként megkértem volna őt is, hogy tegyen így, hogy mondja el a saját oldalát, amit ezúttal mindenképpen végig fogok hallgatni. És végül… lehetőség szerint, ha ő is szeretné, akkor megjavítani valahogy a barátságunkat másfél hónap, pontosabban 49 nap után, mert… mert… hiányzik és fontos nekem. Nagyon. Túlságosan is. Még azok után is ami… történt. Nem tökéletes terv, de legalább… valami.
Ebben a tervben azonban nem szerepelt, hogy… közben rájövök, hogy szerelmes vagyok belé. Pontosabban Miguel jött rá, aztán rávezetett engem is, minden, Rokuro irányába érzett ellenérzése ellenére mégis segíteni szeretett volna nekem. Mindketten megdöbbentünk, bár egészen más okból. Számomra ez a felismerés utólag elég sok mindent megmagyaráz, például hogy miért voltam akkora idióta a bálon, és hát tulajdonképpen azóta is. Miguel mondjuk semennyire nem volt oda ezért az egészért, kezdve azzal, hogy “nem bántott még eleget az a növénybuzi?”, folytatva azzal, hogy “miért vagy annyira oda azért a kertész majomért?” és hozzátéve, hogy “a tag egy idióta paraszt”. Szóval ő nem örült, de én legalább végre értettem, hogy mi történik bennem, végre, végre voltak válaszaim, ha csak erre is és valahogy annyira… természetesnek és kellemesnek és jónak érződött. Vele ellentétben engem igazán boldoggá tett, hogy Rokuro az. Amíg nem jött egy pillanattal később a felismerés, hogy tulajdonképpen mennyire nem szabadna ezt éreznem, hiszen nem lehetek szerelmes valakibe, akinek menyasszonya van.
Egy ideje már, ettől a realizációtól függetlenül is, szerettem volna beszélni Rokuroval, de végül sosem volt elég bátorságom hozzá. Mi van, ha látni sem akar? Bár azok a rendkívül kedves kis ajándékok nem erre engedtek következtetni, amiket… először nem is értettem, hogy miért küldte őket, hiszen megmondtam neki, hogy hagyjon békén. El is telt körülbelül egy hét, amikor még szinte órákon is alig láttam, bár mindent meg is tettem, hogy ne kelljen. Gondoltam, biztosan nem is fogom később se. Nem számítottam rá, hogy ezek után bármit, főleg nem a kedvenc édességemet fogja küldeni valami üzenettel, hiszen… haragszom rá és neki is haragudnia kellene. Az elsőt ezért azonnal el is tettem a fiókomba. A másodikat, egy kicsit hosszabb ideig néztem, mielőtt az előző mellé raktam volna. Abba kellett volna hagynia a harmadik után, megunnia, elfelejtenie, továbblépnie és.. nem. Talán a  kilencediknél, vagy a tizediknél sírtam először, hogy mennyire rettenetesen hiányzik, és hogy nem csokoládét, teát és virágokat szeretnék, hanem csak őt, de képtelen voltam odamenni hozzá. De mindent megőriztem és mindent elraktam, újrajátszottam a fejemben az egész bált, az egész félévet, és nem tudtam kiigazodni Rokuron. És így beszélni sem mertem vele.
Mégis, mit mondanék neki? Hogyan magyarázzak meg valamit, amit én sem értettem? Illetve, már részben értettem, de… Mi van, ha már nem lehet ezt megjavítani? Mi van, ha valahogy csak még tovább rontok az egészen, a terv ellenére is, mi van ha túl későn megyek oda hozzá, ha már… nem érdekli, amit mondani szeretnék? Mi van, ha nem tudom a megfelelő dolgokat mondani? Mi van, ha ő sem tudja? Még ha nem is haragudtam rá, mert azt hiszem, már egy jó ideje nem, akkor is… megbántott. És nem értettem, hogy miért viselkedett úgy a bálon, mintha élvezné, hogy mennyire megvisel, amit a menyasszonyáról mondott. Mintha… nem jelentenék neki semmit, pedig ez elvileg… talán… nem lehettem biztos benne de reméltem, hogy nincs így, ami csak… még jobban összezavart.
És nem tudtam figyelmen kívül hagyni az a tényt sem, hogy még mindig menyasszonya van, akit el kell vennie, és hogy talán ez az egész kibékülés egy felesleges és rossz ötlet. Hogy egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha nem beszélnénk év végéig már, hiszen utána úgyis elmegy és elveszi azt a valakit, akit nem is akar és aki nem is érdekli. Még ha… esetleg… lehetséges is, hogy… Miguelnek igaza van és Rokuro valóban… viszonozza is az érzéseimet, amiben nem lehetek biztos, amire egyszerre vágyom és valahol félek is tőle… hiszen miért is akarna engem bárki, főleg ő, főleg ezek után… a többi probléma nem szűnik meg. Kezdve azzal, hogy mennyire önző és borzalmas ember vagyok, amiért egyáltalán bármilyen szinten felmerül bennem, hogy Rokuro és én… lehetnénk… talán… De szerettem volna, még csak meg sem riasztott ennek a gondolata, vele valahogy nem, ami furcsa volt, de ugyanakkor kellemes és megnyugtató, pedig sosem gondoltam volna, hogy én… bárkibe is szerelmes lehetnék. Bárcsak ennyire egyszerű lenne, és nem kellene bűntudatot éreznem azért, mert szerettem valakit, akit valaki másnak szántak, még ha Miguel szerint nem is tehettem róla. Sokat, túlságosan gondolkoztam rajta, hogy mi lenne a jó és helyes döntés, és még mindig nem voltam biztos benne. Rábeszéltem magam, hogy aztán újra és újra lebeszélhessem. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom elveszíteni, de… nem láttam, hogyan ne ez lenne a vége, mert nem hittem volna, hogy egyáltalán megteheti, hogy meg is tenné, hogy… ne vegye el azt a lányt.
Féltem, rengeteg mindentől, és ráadásul… sosem tűnt megfelelőnek az alkalom sem. Mikor hozzam fel ezt? Hogyan kezdjek bele? Pedig igazán hiányoztak a beszélgetéseink, vagy csak hallgatni a gondolatait, vagy ülni csendben és nem mondani semmit és közben mégis jobban érezni magam minden alkalommal. Még a kert is hiányzott, ami nélküle nem is volt ugyanolyan, pedig még azt is megpróbáltam. Nem tudtam túl sokáig távol maradni az üvegháztól, amit megpróbáltam azzal indokolni, hogy csak a növényeket készítem fel a tavaszra. Csak vetőmagot hozok, mert emlékszem, hogy mondta, mit akar ültetni. Csak kigazolom itt ezt a virágágyást, mert igazán kár lenne, ha megölné a virághagymákat még mielőtt kihajtanának. Csak lefoglalom magam valamivel, csak segítek magamnak megnyugodni, csak segítek neki, amíg a Gyengélkedőn van, miután pár nappal ezelőtt Orin Morgenstern… Rokuro mégis miért volt olyan meggondolatlan, hogy pont Orin Morgensternhez menjen oda? Miért? Muszáj volt elterelnem a gondolataimat az aggódásról, mielőtt én is valami ostobaságot csinálok, ezért mindent különösen szépre csináltam a kertben, mindenre külön figyelmet fordítottam, mert így legalább Rokuro nyugodtan tudott pihenni és felépülni. Én mondjuk csak azután tudtam fellélegezni teljesen, hogy kiengedték a Gyengélkedőről, hiába láttam a saját szememmel már előtte is, hogy nem halt meg. Nem tudom, mit szólt a kerthez, bár valószínűleg már rájöhetett, hogy én voltam, és korábban ugyanúgy én, mert ugyan, ki más lett volna, és Rokuro mégsem lépett semmit. De vajon miért nem?
Mindenesetre ezek után Varvarának nem kellett sokáig győzködnie, amikor elém állt, hogy menjek vele, mert Rokuro valami kivételesen, elmondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Ez nem lepett volna meg, bár azt némiképp furcsálltam, hogy mindezt pont Varvarával üzenné meg. Legjobb tudomásom szerint ennyire nem voltak jóban, de persze… bármi elképzelhető volt. Azt sejtettem, hogy Varvara kizárólag csak segíteni akart, ami természetesen rendkívül kedves volt tőle, bár abban már nem voltam biztos, hogy a segítségnek feltétlen magába kellene foglalnia azt is, hogy szó szerint összezár egy szobába Rokuroval, és ki sem tervez innen engedni minket, amíg… nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, de talán azt szeretné, ha rámolnánk. Meg mintha mondott volna valamit valamilyen sípolásról is. Hátha Rokuronak elmagyarázta, hogy miről van szó, ha már nekem nem volt alkalmam megkérdezni, mert olyan gyorsan távozott, hogy csak döbbenten pislogni volt lehetőségem az ajtó előtt állva. Talán meg kellene ijesztenie, hogy be vagyok zárva valahova, de egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nálam van a pálcám és biztosan ismerek varázsigét, ami kijuttatna innen, ha nagyon akarnám, másrészt… egyből érzem, hogy megnyugszom, már csak attól is, hogy Rokuro itt van velem egy szobában. Nem lesz semmi baj. Már csak azt nem tudom, ő hogy érez ezzel az egésszel kapcsolatban. Vajon szeretne-e tényleg látni, vajon mennyire haragszik, vajon…
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és veszek egy mély levegőt, mielőtt megfordulnék, hogy szó szerint szembenézzek ezzel az egésszel.
- Szia. Azt hiszem, Varvara az imént azt mondta hogy… rakjunk rendet, ha… jól értettem - némiképp furcsán nézek, mármint nem rá, hanem körbe az egész helyiségben, hiszen nem tűnik úgy, mintha itt bármi különösebb rendrakásra szorulna, esetleg kizárólag átvitt értelemben. Lassan közelebb megyek, és ránézek, másfél hónap és az összeveszésünk után végre rá tudok nézni, és minden kicsit jobb lesz, mintha tényleg ez lenne a helyes döntés, hogy most itt vagyok. És… furcsán érzem magam, de máshogy, jó értelemben, nem úgy, mint amikor rosszul vagyok és legszívesebben bárhol máshol lennék. Őt figyelem, és minden ugyanolyannak tűnik, és velem is minden ugyanolyan, de közben meg mégis minden más. És hirtelen nem tudom, mit csináljak, szóval csak felveszem a kesztyűket, az egyik párt felé nyújtom és remélem, hogy elfogadja.
- És említette, hogy… beszélni szeretnél velem? - kérdezem egy óvatos mosollyal. Felveszem az egyik kötényt is, mert addig is megnyugtatnak az ismerős dolgok, meg lefoglalják a kezeimet. Úgy tűnik, talán… mégiscsak ideges vagyok, mert nem tudom, hogyan viselkedjek vele most, hogy… haragszunk egymásra? Haragszunk egyáltalán? A kezemben lévő kesztyűt nézem és próbálok rájönni, meg összeszedni a gondolataim. Minden… minden rendben lesz.
- De mielőtt mondanál bármit, én… úgy vélem, tartozom egy bocsánatkéréssel - nézek fel rá, és megpróbálom elkapni a tekintetét, de most sokkal lágyabban nézek rá, mint ahogy tettem másfél hónapja. - Sajnálom, hogy… ahogy beszéltem veled a bálon. Nem kellett volna ennyire… közönséges szót használnom - emiatt még mindig szégyellem magam, és legszívesebben lesütném a tekintetem, de ha akkor azt a szemébe tudtam mondani, akkor ezt is a szemébe kell tudnom mondani. Biztosan kitalálta, hogy nagyjából mit mondhattam, akkor is, ha nem tud franciául. - És sajnálom azt is, hogy… hogy elviharzottam és nem… szóval anélkül, hogy végighallgattalak volna. De most végig foglak - szeretném is, bár talán ő is sejti, hogy nem lennék itt, ha nem így lenne. Keresem a szavakat, mert erről talán még nehezebb beszélnem, mint bármi másról, de volt rá 49 napom, 9 órám és… 32 percem, hogy átgondoljak dolgokat és rájöjjek, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom és, hogy nem lesz jobb, ha nem mondok semmit. Pláne mivel Miguelnek is az volt az egyik feltétele, hogy ne hagyjam magam. Tovább forgatom a kezemben a kesztyűket, mielőtt felvenném őket. Talán kezdjük a legelején.
- Rokuro, tudod, hogy miért… voltam annyira… mérges?

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Daphné d’Aboville kisasszony immár negyvenkilenc, szubjektíve végtelen hosszúságúnak percepcionált napon át részesített a silentium formájában manifesztálódó szankcióban, midőn Varvara Chernov – afféle kudagitsune-szerű intermediátorként – úgy határozott, hogy egy látszólag eseménytelen vasárnapon materializálódik előttem.

Chernov megjelenése számomra rendszerint egyfajta pszichés prodroma volt, ha efféle sokatmondó mimikával közeledett, abból nagy biztonsággal lehetett inferálni, hogy valamilyen -gyakorta kéretlen - intervenciót kíván végrehajtani. Empirikus tapasztalataim alapján ez az intervenció lehetett botanikai jellegű, vagy – rosszabb esetben – altruizmusnak álcázott, ám valójában kifejezetten intruzív „segítségnyújtás”. Ez utóbbi kategóriát különösen problematikusnak találtam, tekintve, hogy sem explicit, sem implicit módon nem indikáltam igényt efféle beavatkozásokra, míg azt nem találta mondani, hogy Daphné beszélni kíván velem. Ez a kijelentés több ponton is kognitív disszonanciát generált.

初めに: miért éppen most? Negyvenkilenc nap - közel két hónap - után mi indukálhat hirtelen kommunikációs késztetést? Chernov erre természetesen semmiféle koherens választ nem tudott szolgáltatni, csupán annyit ismételgetett, hogy „bizonyára fontos”. Ez nem magyarázat, hanem tautológia.
二度目も: amennyiben valóban ilyen jelentőségteljes a mondanivaló, miért nem a legkevésbé invazív és leginkább kontrollált kommunikációs csatornát választja, nevezetesen a levélírást? Számomra ez lett volna az adekvát modus operandi.Erre a kifogásra a katolicizmus fekete báránya azt állította, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy megírni, mire én azzal álltam elő, hogy még hadüzenetet is láttam pergamenen átadva, melyre ő annyit válaszolt, hogy ez így igaz, nagy modortalanságnak is találja. A terminust, amit használt, nem ismertem, de a kontextuális rekonstrukció révén sikerült dekódolnom.
回目, vagyis utoljára,miért éppen ő az intermediátor? Miért nem Élodie kisasszony, aki Daphné állandó társalkodója és, minden bizonnyal nagyobb fokú affektív bizalmat élvez? Chernov erre azt a magyarázatot adta, hogy Daphné attól tartott, alacsony belmagasságú lokációban tartózkodom, és óvni kívánta Élodie koponyáját a traumás behatásoktól, Chernov pedig köztudottan szűkös helyekre is befér. Ezutóbbit nem kívántam firtatni, mivel úgy gondoltam, hogy valami szapphói humor része lehet, amit én nem is kívánok megérteni, így jobb kifogás és ötlet híján vele tartottam.

Ami azonban az elmúlt negyvenkilenc napot illeti: be kell vallanom, egyfajta diffúz, nehezen lokalizálható pszichés diszkomfort jellemezte az állapotomat. Kezdetben nem tudtam adekvát diagnózist felállítani, később azonban realizáltam, hogy hiányoznak a Daphnéval folytatott interakciók – akár verbális, akár nonverbális formában. A közös kertészeti tevékenységek, a csendes kooperáció… mindezek egyfajta stabilizáló homeosztázist biztosítottak számomra.
A tavasz közeledtével számos agrár-botanikai projektet iniciálhattunk volna együtt – feltéve, hogy egy ismeretlen identitású, túlzottan lelkiismeretes kertész nem kezd el patologikus precizitással gondoskodni a nyilvános növényeimről.Többek között ezzel is próbáltam elterelni a saját figyelmemet a bálon történt sajnálatos esetről, bár akárhogy igyekeztem nem jutottam közelebb a titokzatos tájrendező kilétéhez, sem pedig a Daphnéval való kommunikációhoz. Úgy éreztem, hogy megrekedtem mindennel, ami némileg újtípusú kétségbeeséssel töltött el.
A probléma etiológiáját nem sikerült teljes bizonyossággal feltárnom. A menyasszony említése tűnt a legvalószínűbb triggernek, de ennek hatásmechanizmusát nem tudtam kielégítően modellezni. Daphné explicit módon deklarálta, hogy közöttünk baráti viszony áll fenn,ennek ellenére reakciói több ponton inkonzisztensek voltak egy ilyen relációval. De honnan is lenne referenciám? Egyetlen stabil interperszonális koalícióm Solace Barbon személyéhez kötődik.

Akárhányszor újrajátszottam a fejemben a történteket, miközben nyesegettem a növényeimet, arra jutottam, hogy a menyasszony ténye okozta a kettőnk közti rossz viszonyt, de ennek okait képtelen voltam megtalálni. Ha pedig valamit nem vagyok elég ügyes megjavítani, akkor talán jobb végleg összezúzni. Gondolkodtam azon, hogy ennél már csak akkor marhatom el jobban magam mellől, ha visszatérek Salamanca kisasszonyhoz és a benne talált vérrel és varosodó sebekkel teli megnyugváshoz, de úgy gondoltam, hogy ez, bár nekem talán segítene a feldolgozásban és az elfogadásban, Daphné felé viszont nem lenne több, mint felesleges kegyetlenség, amit sosem díjaztam. Mellesleg annak sem igazán örültem volna, ha Fuentes újfent nekem ugrik valami vélt vagy valós sérelem végett, ami a húgát érte, akihez, megjegyzem, egy ujjal sem nyúltam soha.  Talán ez így nem minden szavát illetően igaz, de soha nem értem hozzá illetlen vagy neki nem tetsző módon és bár a bálon talán szándékomban állt volna megcsókolni, nem tettem, mert…

Nos, azért, mert tönkretettem mindent, de ezt nyilván nem jegyezhetem meg Chernovnak, aki valószínűleg az alatt is éppen a bűntudatomat szívja a cigarettájával, amíg a kastély felé haladunk, hogy megtudhassam, miért hajlandó Daphé megtörni az indokolatlanul hosszú hallgatását. Eddig semmi sem segített, így maradtam a néma ajándékok küldésénél, házi készítésű teák, növények vagy illatos párlatok, amik segítik az elalvást, hozzájuk néhány szó, amit természetesen elváltoztatott kézírással vetettem papírra, nem mintha azt gondoltam volna, hogy ezzel az ostobasággal átverhetnék egy ilyen intelligens hölgyet. Az egyetlen pozitív indikátor az volt, hogy az ajándékok nem kerültek vissza hozzám.
Chernov remek mesterterve abban kulminált, hogy mindkettőnket valószínűleg ugyanazzal a némileg gyenge indokkal vezet be a Botanikus szobába, majd nemes egyszerűséggel ránk lakatolja az ajtót, amit bizonyára nem lehetetlen kinyitni, hiszen a pálcánkat nem tulajdonította el. Magam abszolút úgy gondolom, hogy ez méltóságon aluli velem, de leginkább Daphnéval szemben, így már nyúlnék is a pálcámért, hogy segítsek magunkon, de ebben meggátol a tény, hogy a lány megannyi nap után hozzám szól, még ha csak információt közöl is velem, mégpedig redundánsat, mert Chernovot én magam is remekül hallottam.
-Üdvözöllek-hajolok meg gyorsan, egyenes háttal- be kell vallanom, nem teljesen értem a helyzet teleológiáját.
Biztosítanom illene róla, hogy hamarosan kijuttatom innen és megoldom ezt az igazán furcsa helyzetet, amit Chernov kisasszony végtelen akadékoskodása idézett elő, de ekkor kesztyűt nyújt felém, mintha csak kertészkedni kívánna, én pedig gondolkodás nélkül veszem el tőle. Épp úgy, mint korábban.

Némán veszem magamhoz a kesztyűt, mert nem jönnek a szavak, fogalmam sincs, hogy mit illene most mondanom. Hogy sajnálom? Hogy bizonyára borzalmasan viselkedtem? Hogy csak mondja el, mit tettem, és igyekszem helyrehozni? Nem, ez mind végtelenül idegenül hangzana a számból, mintha nem is én lennék.
Kérdésére értetlenül ráncolom a szemöldököm, aztán megcsóválom a fejem. Tehát Varvara Chernov képes volt mindkettőnket ezzel a blőd, gyermekien egyszerű trükkel manipulálni.
-Milyen érdekfeszítő, nekem azt mondta, hogy te kívánsz velem szót váltani.Úgy tűnik, mindkettőnket meglehetősen primitív, ám hatékony manipulációnak vetett alá.
 Már látnék is neki megmetszendő vagy átültetendő növényt keresni a szememmel, de úgy tűnik, csupán locsolni és tápoldatozni szükségeltetik, mert a titokzatos kertész… Hogy pardon, bocsánatkérés? Erre a kérdésre felemelem a fejemet és zavart tekintetem találkozik az övével, amitől hirtelen kontrollálatlanul vörösödöm el.
-Nem, én nem fogadhatom el-hajtom meg hátam egy szükségtelenül hivatalos, rigid gesztussal-A reakciód adekvát volt a stimulusra. Inkább nekem kellene apologetikus pozícióba helyezkednem. Illetve, azt hiszem tápoldatba helyezhetnénk a bonsaiokat!-javaslom, hogy addig se legyen lehetőségem azon gondolkodni, hogy milyen elképesztően furcsa ez a helyzet, ám meglepő módon mégsem érint a jelenléte kényelmetlenül, arról pedig ne is beszéljünk, hogy most ugyan szándékában áll végighallgatni, de van nekem egyáltalán bármi a tarsolyomban, amit mondani tudnék saját magam védelmében?
-Azt hiszem… nem rendelkezem kielégítő magyarázattal. Ugyanakkor repetitív módon analizáltam a történteket. A legvalószínűbb kiváltó ok, a menyasszonyom.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Sok mindenen gondolkodtam az elmúlt 49 napban, nevezetesen, hogy mit is jelent nekem Rokuro és hogy vajon tényleg barátok vagyunk-e. Barátok vagyunk-e, ha látszólag képes ennyire nem figyelni rám, barátok vagyunk-e, ha olyan dolgokat osztok meg vele, amit soha senki mással, barátok vagyunk-e, ha nem akarok vele beszélni, barátok vagyunk-e, ha tulajdonképpen semelyik másik barátommal nem érzem úgy magam, ahogy vele, amikor együtt vagyunk. Hogy mások is rám néznek, vagy rám mosolyognak, vagy örülnek, hogy látnak, de vele valahogy mégis más. Talán én is máshogy mosolygok rá, valahogy könnyebben, természetesebben, talán… szebben is.
De leginkább sehogyan sem kellene. Mindig, minden alkalommal ide futottak ki a gondolataim, már azelőtt is, hogy Miguel rávilágított volna az érzéseimre: hogy barátoknak sem kellene lennünk, kettesben pedig különösen nem. Hogy nem mentem volna el vele a bálra, hogy nem töltöttem volna vele egész félévben annyi időt, ha már az elejétől tudom, hogy menyasszonya van. Nem helyes és legfőképpen nem tisztességes dolog, egyikünkkel szemben sem. Én nem lehetek az, akinek hiányolnia kellene őt, nem nekem kellene gondolnom rá, és neki nem nekem kellene teát és virágokat küldenie, hanem annak a másik lánynak. Valaki másnak aki nem… én vagyok. Aki nem lehetek én.
Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy mi a szándéka az ajándékokkal, hogy mi okból küldi őket. Sajnálja? Hiányzom neki? Próbáltam meggyőzni magam, napokig, hetekig, hogy dühös vagyok rá. Hogy nem érdekel. Hogy semmi jelentőségük. Hogy tegye meg azt a szívességet mindkettőnknek, hogy felhagy ezzel, hiszen el van jegyezve. Összezavart, mert úgy éreztem, hogy ha nem jelentek neki semmit, akkor miért küldené ezeket mégis, és fájt, mert ha jelentek, akkor… miért viselkedett így? És én miért viselkedtem úgy? Talán helyre akarja hozni a… barátságunkat? Az volt ez még vajon? Helyre lehetett még hozni? Annyira szerettem volna, ha… ha lehetséges lenne. És közben rettenetesen éreztem magam, mert önző módon.. csak azt szerettem volna… ha… ha ő csak… de mégsem mertem odamenni hozzá.
Milyen ember vagyok így egyáltalán? Ha valóban rendes és tisztességes lány lennék, megírtam volna neki az első ajándék után, hogy hagyja abba, vagy visszaküldtem volna, de nem tudtam megtenni. Képtelen lettem volna megmondani neki, ahhoz… még ha az elején egészen sokáig haragudtam is miattuk, hogy mégis, hogy gondolja… de tulajdonképpen valahol már akkor is… utána pedig különösen… túlságosan boldoggá tettek. Nem kellett volna örülnöm az ajándékoknak, ahogyan éreznem sem kellett volna semmilyen különös, kellemes melegséget a mellkasomban minden alkalommal, amikor megkaptam őket, vagy rájuk néztem, vagy csak gondoltam, és… és mégis. Minden egyes kis dolog, még a jegyzetek is, amikről akkor is tudtam volna, hogy tőle van, ha még ennél is jobban elváltoztatja a kézírását. Senki más nem fogalmaz így, senki mást nem is akartam volna, hogy így fogalmazzon, vagy hogy bármit is küldjön nekem. Azokat visszafordítottam volna a bagollyal egy udvarias visszautasítással együtt, és talán azt is megírtam volna, hogy kizárólag olyan levelet szeretek kapni, ami mentes a helyesírási hibáktól, cserébe viszont tele van latin, vagy esetenként néha görög eredetű idegen szavakkal.
Igazság szerint azt hiszem, magamtól is jöttem volna, ha Varvara nem hoz ide, majd zárja ránk az ajtót, és lehetséges, hogy nem kellene itt lennem, hogy a morálisan és erkölcsileg és helyes dolog minden bizonnyal az lenne, ha nem kerestem volna meg Rokurot. Ha nem szeretnék vele… tulajdonképpen már a jelenléte is egészen boldoggá tesz. Talán el fogok rontani mindent, és mi van, ha csak feleslegesen nehezítem mindkettőnk helyzetét, mi van akkor, ha…  És mégis… sehol máshol nem lennék szívesebben. Talán csak… egy kicsit még közelebb hozzá.
- Szerintem Varvarát a... segítő szándék vezérelte - válaszolom, és egy egészen kicsit elpirulok, amikor elveszi a kesztyűt, pedig semmi mást nem tesz, mint amit korábban is tett, számtalanszor már, de ez most… különbözik azoktól az alkalmaktól. Vajon mikor kezdődött, mikor lett ennyire különleges számomra egyetlen gesztus? - És bár a módszerei esetlegesen… megkérdőjelezhetőek, abban igaza van, hogy valóban… szerettem volna beszélni veled. Nem volt szüksége különösebb manipulációra - vallom be, mintegy megnyugtatásul, és tovább vörösödik az arcom, ahogy egymásra nézünk. Valahogy… furcsamód kevésbé feszengek, hogy ezek szerint nem csak én vagyok zavarban. Már csak az a kérdés, hogy vajon ő… pontosan mitől? És vajon jó vagy… rossz értelemben? És hogyan tudnék segíteni rajta, hogy ne érezze magát ennyire… valahol talán… kényelmetlenül? Nem tudnám elviselni, ha annyira elrontottam volna a dolgokat kettőnk között, hogy…
Talán az ültetés segíteni fog. Az már legelőször is segített.
- Bizonyosan… azt hiszem, adekvát volt de nem… nem így. Ez… akkor sem kellett volna így beszélnem veled. Nem is jellemző ez rám, mint azt… tudod. Én csak… - nézek rá, mert ha valami miatt azóta is haragszom magamra, az a nem megfelelő szóhasználat, még ha úgy tűnik hogy ő nem is neheztel érte. De legalább már talán értem, hogy mi okozta a viselkedésem. Remélhetőleg hamarosan ő is fogja. - A bonsaiok, igen. Remek gondolat - zökkenek ki egy pillanatra, és elmosolyodom, ahogy megemlíti őket. Azokra már sajnos pont nem maradt időm, bár a tápoldatot megcsináltam hozzájuk, amíg ő a Gyengélkedőn volt. Valamit… muszáj voltam csinálni ahelyett, hogy… sírva a nyakába borulok, hogy a szívbajt hozta rám, és…és én… Nem. Nem, inkább lefoglaltam magam azzal, hogy tápoldatokat csináltam, mert amennyire ismerem, ennek… jobban örült volna. Vajon örülni fog? Talán szólnom kellene neki erről, miközben elindulok a bonsaiok asztala felé, de úgyis hamarosan észre fogja venni. Helyette inkább csak felhozom ezt a… már előre érzem, hogy rettentően nehéz lesz beszélnem erről, de… volt időm gondolkodni és… elkerülhetetlen. Veszek egy mély levegőt, majd még egyet. Reméltem, hogy esetleg rájött magától, de… igen, egyszerűbb lesz, ha elmagyarázom, hiszen akkor nem kell találgatnia. Egyébként sem várhatom el senkitől, hogy anélkül tudja, mivel is volt problémám, hogy kifejteném, különösen mivel… meglehetősen… máshogy viselkedtem, amit sokáig én magam sem értettem.
- Nem. Mármint igen, az is, de… nem úgy, ahogy gondolod - kezdek bele, és átnyújtom neki az egyik tápoldatos fiolát. Még azt is ráírtam korábban, melyik bonsaihoz kell. Biztosan észrevette már, hogy… jártam a kertben, nem is egyszer, még ha én… nem is beszéltem vele. - Nem azért voltam mérges mert… mert menyasszonyod van. Talán… tulajdonképpen nem is amiatt mert… mert nem mondtad el. Bár elmondhattad volna - elnézek róla, és zavartan piszkálni kezdem a ruhaujjamat, ha már a gyűrűmet most nincs lehetőségem. Érzem, hogy kiszárad a szám, pedig elgyakoroltam már annyiszor, hogy mit kellene mondanom és mégis… még ha tisztában vagyok is azzal, hogy nem tőle félek… nehéz és fáj és… veszek még egy mély levegőt.- De legfőképp… úgy éreztem, hogy… nem csak az a lány hagy téged teljes mértékben hidegen, akivel… szóval aki… aki a… feleséged lesz - egészen halkan beszélek, ahogy keresem a szavakat, de most nem akarom elrejteni a szomorúsággal vegyes keserűséget a hangomból, hogy mennyire nem tesz boldoggá a tudat, hogy van ez a lány, akit… akit el kell vennie. Valaki, akit nem is ismerek, akit egyszerre sajnálok, ugyanakkor…  nem, bármennyire is borzalmas emberré tesz is ez engem, én… továbbra sem akarom, hogy Rokuro hozzámenjen. De valóban… tényleg az lennék? Miguel szerint nem, de… - Hanem én is.. Olyan volt, mintha… mintha semennyire… mintha én sem érdekelnélek, sem az, hogy mit érzek, és… Ez másnál nem is zavart volna, de… de te… - nyelek egyet, érzem a szorítást a torkomban, és elnézek, a virágokra, mintha erőt tudnék meríteni belőlük. Hiányzik a rajzlap, a festékek legutóbbról, mert valahogy úgy sokkal egyszerűbb volt beszélnem az érzéseimről, így csak óvatosan az egyik oldatos üvegcsét forgatom a kezemben, mintha csak abban lennének a szavak, amiket ki kellene mondanom. - … úgy tűnt, mintha még… kifejezetten jól is szórakoztál volna azon, hogy… annyira rosszul éreztem magam az egésszel kapcsolatban. Mert valóban… rettenetesen éreztem magam - lesütöm a szemem, próbálok mélyeket lélegezni, és tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de most már… be kell fejeznem. - Mintha nem… nem jelentenék neked… egyáltalán… semmit - hosszan, szaggatottan fújom ki a levegőt, ahogy végül szomorúan visszanézek rá. Újból érzem az a kellemetlen érzést a mellkasomban, de mintha valamelyest… enyhülne most mégis. Talán amiatt, mert beszélek róla, vagy azért, mert... itt van. Sokkal jobb, hogy ha itt van. - De tudom ugyanakkor, hogy nem… hogy nem vagy rossz ember, és alapvetően nem szórakoztat másokat direkt bántani. De… de akkor miért? Valamit minden bizonnyal… félreértettem? Mit és mi volt ez… az egész? - nézek rá, nem vádaskodva, vagy számonkérően, szimplán csak… kérdőn, és várok. Bármeddig, de… de szükségem van válaszokra, azt hiszem, és… fogalmam sincs, mit fog reagálni most erre. Ezt az egészet azóta sem sikerült hova tennem magamban, ezért jutottam arra, hogy biztosan van, amit nem tudok, ami hiányzik, mert a bálon látott viselkedése egyszerűen annyira… nem illett a képbe.

Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

Miután hosszasan és minden érdemi eredményt nélkülözve igyekeztem dekódolni, hogy ugyan miféle pszichés mechanizmus válthatta ki a szelíd, jólnevelt és patologikusan udvarias Daphné d’Aboville kisasszonyból a bálon tapasztalt reakciókat, végül arra a konklúzióra jutottam, hogy az egyetlen további vizsgálható változó jómagam maradtam.
Pontosabban fogalmazva: milyen pszichológiai  folyamat, kognitív torzítás vagy esetleg maladaptív kötődési minta következtében tulajdonítok ekkora jelentőséget annak, hogy Daphné mit gondol rólam?
Az év végeztével  várhatóan hazatér Franciaországba, vagy esetleg a bátyjával tart, aki az elmúlt hónapok során valamilyen nehezen interpretálható okból kifolyólag meglehetősen markáns ellenszenvet kezdett tanúsítani irányomban. Akárhogy is alakuljon, a közöttünk fennálló kapcsolat folytatása a jövőben legfeljebb episztoláris formában lesz kivitelezhető. A levelezések azonban ritkán bizonyulnak permanensnek.Még Albert Einstein és Shinohara Seiei korreszpondenciája sem maradt aktív néhány évnél tovább, noha alighanem jóval több közös témájuk akadt a magnixok nukleáris fegyverein és az azok által előidézett civilizációs károkon túl is. Mégis meddig levelezhetnénk? Mégis miről? Daphné egy idő után bizonyára nem örvendene túlzottan a kertészettel és bájitalokkal kapcsolatos hosszas magyarázataimnak, sem pedig a meglehetősen gyenge haikuimnak. Érdeklődése alighanem elsikkadna és néhány év elmúltával talán el is feledkezne arról, hogy valakivel meglehetősen erélyesen és franciául beszélt a hideg és kietlen Skóciában egy bál alkalmával, még akkor is, ha az a valaki igyekezett megtanítani meditálni, vagy éppen a pszichoanalízissel kísérletezett, mikor meglehetősen deprimáltnak érezte magát. Valójában ez volna kapcsolatunk legtermészetesebb terminációja.
Nem valamiféle kataklizmikus konfliktus, csupán fokozatos dezintegráció.
Entrópia társas formában.

Ezutóbbi folyamatot már negyvenkilenc hosszú napom lett volna elindítani, mégsem próbálkoztam vele, meg sem fordult a fejemben, hogy ténylegesen megtegyem, csupán a lehetőséget latolgattam. Végül is ez már a második, sőt, horribile dictu, harmadik alkalom, mikor sikerült megbántanom ezt a lányt, aki nem érdemli ezt senkitől, főleg nem egy olyan frátertől, mint én. Kezdődött minden egy ártatlan ballépéssel, én pedig máris éles verbalitással támadtam Párizsra és az Eiffel-toronyra.
Bár továbbra sem tartom különösebben esztétikus építménynek - különösen bizonyos japán építészeti alkotásokkal összevetve -, ez mégsem legitimálta a véleményem efféle artikulációját. Ezután ott volt az elhibázott tervem, amibe Maríát is sikerült a szükségesnél sokkalta jobban bevonnom, most pedig ez a rémes história a menyasszonyommal, akit egyáltalán meg sem kellett volna említenem. De vajon mi történt volna, ha nem teszem? Redundáns energiapazarlás ezen gondolkodni, hiszen már sosem fogom megtudni.
Azt azonban realizáltam, hogy a Daphnéval való rendszeres interakció hiányában a mindennapjaim szokatlanul üresnek és ingerhiányosnak tűnnek. Ez első pillantásra meglehetősen irracionálisnak látszik, tekintve, hogy a megismerkedésünk előtt is közel ugyanannyi időt töltöttem egyedül, illetve Barbon társaságában.
Daphné az elmúlt hónapok során fokozatosan asszimilálódott a mindennapi struktúráimba. Konstanssá vált. Nagyjából ugyanabba a kategóriába került, mint a reggeli kendoedzéseim vagy a növényeim állapotának rutinszerű monitorozása. A hozzám hasonló emberek kifejezetten nagy jelentőséget tulajdonítanak a kiszámítható mintázatoknak. A változáshoz való adaptáció ezzel szemben rendszerint lényegesen nagyobb mentális kapacitást igényel. Daphné eltávolodása is ilyen nehézségnek bizonyult,de, ha eléggé akarom, bizonyára sikerül. Itt pedig emergált a következő kérdés: Miért nem szeretném megszokni, hogy nem töltünk időt egymással?
Ez volt az a kérdés, amire nem sikerült megfelelő válaszokat találnom, leszámítva azt, hogy Daphné kellemes társaság számomra, mivel nem csak érti, amit mondok, hanem hosszas és érdekes beszélgetéseket is képes fenntartani velem, vagy éppen az ellentetje -erre, megjegyzem, rendkívül kevés ember képes- csupán csöndben jelen lenni a környezetemben.  Nem egészen értem a jelenség etiológiáját, de még a csöndje is komfortosnak tetszett számomra.

Most viszont nem állhatunk itt némán, kesztyűvel a kezünkben, hála Varvara Chernovnak, aki valamilyen számomra megfejthetetlen okból kifolyólag képtelen rezisztálni mások életének és problémáinak gravitációs vonzását, és természetesen ezúttal sem volt kedve a maga dolgával foglalkozni, teszem azt, a miénk helyett.
-Nos egyrészt ezt örömmel hallom-veszem át a kesztyűt, ami legalább átmenetileg mentesít a szemkontaktus fenntartásának kötelezettsége alól- másrészt pedig, ha nem szó szerint ezt mondtad Chernovnak, akkor a módszerei nem megkérdőjelezhetőek, hanem egyenesen etikátlanok, de ennyit az évfolyamtársaimról…-mosolyodom el zavaromban, mert egy egészen röpke másodpercre megfordult a fejemben, hogy hozzáteszem, az Ilvermornyban a diákok rendszerint kétféleképpen oldják meg az interperszonális konfliktusaikat. Vagy agresszív verbalitással, vagy az orrcsont mechanikai sérülésének előidézésével, ahogyan arra kedves bátyja is szolgáltatott már precedenst. Ez azonban még számomra is nyilvánvaló, hogy ez a megjegyzés nem segítené elő a szituáció deeszkalációját, így végül nem artikulálom.

-Én sokkalta bárdolatlanabb módon nyilvánultam meg irányodba-teszem hozzá, bár engem nem kifejezetten az zavart meg, ahogyan beszélt velem, sokkal inkább az, amikor már egyáltalán nem szólt hozzám. A kommunikáció hiánya ugyanis lényegesen nehezebben interpretálható adat, mint maga a konfliktus. Stresszregulációs célokra szerencsére rendelkezésre állnak a bonsaiok, amikhez neki is állnék tápoldatot csinálni, amennyiben nem találnék belőle hamarosan épp megfelelő mennyiséget az említett növények lakhelye mellett.
-Ez elképesztő!-forrongok magamban halkan, ahogy konstatálom, hogy valaki ismét megfosztott a kétkezi munka terápiás lehetőségétől. Ennek következtében kezdetben fel sem tűnik, milyen jelentős mentális erőfeszítésébe kerül Daphnénak a beszélgetés megkezdése.
-Szinte hihetetlen, de távollé…-ekkor nézek fel, és hallom meg, hogy már nekikezdett valaminek, így megrázom a fejem, jelezve, hogy mindez semmiség, folytassa csak a mondatát, hiszen az bizonyára sokkal fontosabb, mint az én zúgolódásom titkos kertész misztikumát illetően, amit még később is lesz lehetőségem megemlíteni neki. Edényeket készítek elő. Átveszem a fiolát. Vizet bűvölök, majd elkezdem feloldani benne a hatóanyagot, mielőtt az egyik növényt a lehető legkíméletesebb módon kiemelném a földből, mielőtt azonban a gyökérzethez nyúlnék, ismét rápillantok. A ruhájával való foglalatoskodás meglehetősen egyértelmű stresszindikátornak tűnik, tipikus önnyugtató mechanizmus. Vajon miért ideges éppen ő, amikor, ha jól értelmeztem, ő volt az, aki kerülte a velem való értekezést, nem pedig fordítva, bár talán kissé szerencsétlenül vette ki magát, hogy úgy határoztam, jobb időt hagyni a probléma autonóm feldolgozására. Nem mintha a menyasszonyom létét -amennyiben ez zavarja- kifejezetten egyszerűen meg tudná oldani! Erre sajnálatos módon még én sem vagyok képes, bár a szándékomban áll.

Nekikezdek a kiásásnak, ám mikor ahhoz a részhez ér, ahol azt említi, hogy nekem nem számítanak a benne lezajló emocionális folyamatok, szemöldökömet felvonva fordítom felé a fejem. Minél inkább belebonyolódik, annál értetlenebbül nézek rá, méghozzá pislogás nélkül, a levegőben tartva szerencsétlen bonsait. A probléma az, hogy az általa felvázolt narratíva nem kompatibilis a rendelkezésemre álló adatokkal. Direkt bántani? Őszintén szólva, nem is értem mire gondol, a menyasszonyom létén kívül semmi olyat nem mondtam vagy tettem-a Salamanca kisasszonyos incidens óta-, amivel megbánthattam volna. Azt sem teljesen értem, hogy amennyiben valóban barátok vagyunk, miért szükséges ilyen mélységben analizálni azt, hogy van-e menyasszonyom, nincs-e menyasszonyom, illetve hogy az érdeklődésem milyen irányba és milyen intenzitással manifesztálódik bármelyikük iránt. Számomra ez a logikai lánc jelenleg meglehetősen homályos, így hagyok magamnak némi időt a feldolgozásra, és a tápoldatos vízbe helyezem az első bonsait.
-Tizenöt perc-jelentem ki az ázásra fenntartott időintervallumot, amikor azonban már nincs több halogató tevékenység, amibe menekülhetnék, ismét felé fordulok és megpróbálom koherens struktúrába rendezni a gondolataimat.
-Morális kvalitásaimról nem áll módomban különösebben pozitív értékelést adni, ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy a károkozás sem explicit, sem implicit célként nem szerepelt a viselkedésemet meghatározó motivációs rendszerben. Bizonyára már számtalanszor észrevetted, hogy az érzelmek intuitív dekódolása nem tartozik a kiemelkedő kompetenciáim közé. Ugyanakkor rendkívül érdekes kutatási területnek találom őket.-higgadtan igyekszem megnyilvánulni, de így is hallható, hogy kissé hadarok-Amit a bálon láthattál rajtam, nem volt több egyszerű intellektuális izgalomnál. Úgy éreztem, lehetőségem nyílik valamiféle új aspektust felfedezni veled kapcsolatban. Amennyiben ez bármilyen más érzelmi állapot benyomását keltette, úgy őszintén sajnálom a félreérthető viselkedésem.
 Rápillantok a karórámra, ezzel a kis monológgal legalább ötven másodpercet sikeresen felhasználtam a tizenötperces időkeretből, csak azt nem tudom, hogy ezután mit kellene mondanom, kiváltképp arra, hogy mit, vagy mit nem jelent nekem, mert erről én sem tudok megfelelően nyilatkozni. Végül is nem jelenthetem ki, hogy a vele töltött idő igazán kellemes számomra, és hasonló lelkesedéssel fordulok felé, mint amilyennel a tulajdon katanámhoz nyúlok.

-Engedtessék meg, hogy kérdezzek valamit-nézek rá újra, ahogy átgondolom a hallottakat és ezúttal új részleteket is kiemelek, nem csak azokat, amelyekben kifejezetten rólam van szó- miért érezted magad rettenetesen? Hangos volt a zene? Túl intenzívek voltak a fények? Esetleg a ruhád anyaga bizonyult szenzorosan kellemetlennek?
Természetszerűleg az is elképzelhető, hogy velem érezte rettenetesen magát ezen a szükségtelen társas eseményen, amit fel sem tudnék róni neki, de addig a bizonyos beszélgetésig, leszámítva persze azt a momentumot, ami akut pánikreakciót váltott ki belőle, úgy láttam, talán egészen jól szórakozik a bálon, éppen emiatt nem számítottam ilyesfajta végkifejletre.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Sokat gondolkoztam az elmúlt 49 napban, aminek egy részét itt töltöttem, hogy eltereljem a gondolataimat, legalábbis ezt mondtam magamnak - de valójában csak a hiányát szerettem volna enyhíteni, miközben mégsem mertem találkozni vele. Szóval ide jöttem, de mindig pont akkor, amikor tudtam, hogy el fogom kerülni - ezért érkeztem azután, amikor ő pont elment, és ezért távoztam azelőtt, hogy megérkezett volna, csak, hogy biztosan ne futhassunk össze… majd csalódott voltam minden egyes alkalommal, amikor valóban nem érkezett meg.
Nem is értettem sokáig, miért csinálom, hogy miért kerülöm az elkerülhetetlent, hogy miért nem megyek oda hozzá, és zárom ezt le, hiszen előbb-utóbb le kell, de nem akartam szembenézni azzal, hogy bármi is az, ami köztünk… van… volt… annak vége. Arra, hogy lehet, gondolni sem mertem. És mégsem küldtem vissza egyetlen egy ajándékot sem. És mégis visszajöttem, egy idő után már minden nap.
Egyszerűen túlságosan hiányzott.
Sokat kérdeztem magamtól, hogy vajon miért, miért… ennyire? Hiszen ismertem azt, milyen hiányolni valakit, túlságosan jól, talán jobban, mint bármi mást, nem… nem kellett volna újdonságnak lennie és mégis, ez… más volt. Mondanám, hogy a virágültetés hiányzott, vagy órákon keresztül beszélgetni a kedvenc festőmről vagy a japán császárokról, miközben ő olyan szavakat használ, ami a legtöbb korunkbeli nem is ismer. Hogy a teázások hiányoztak, vagy az, hogy valakire rá merem bízni a gondolataimat anélkül, hogy félnem kellene a reakciójától. Hogy nem néz rám furcsán, és még a csend is komfortos vele, és tulajdonképpen mindez egyszerre és közben egyik sem mert egyszerűen csak…
Ő hiányzott.

Azt hiszem, a szívverésem kihagy két ütemet… vagy talán többet is, a szám pedig anélkül húzódik mosolyra, hogy ezért különösebben bármit is tennék, amikor Roku azt mondja, hogy örül. Örül…! Nem is tudok hirtelen mit kezdeni ezzel az érzéssel, egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy mit szerettem volna mondani.
- Természetesen mondtam neki, hogy beszélni szeretnék veled - erősítem meg egy bólintással. - Ettől pedig rendkívül boldog volt - egészítem még ki, bár talán még elégedettebb lett volna, ha ezt hamarabb teszem meg, de ezzel nincs egyedül. Csak… csak reménykedhetek benne, hogy Rokuro nem… neheztel rám túlságosan, sem emiatt, sem pedig… - Ami pedig az… évfolyamtársaidat illeti, tudom, hogy Miguel… hát… meglehetősen agresszívan… nyilvánult meg miattam az irányodba - lesütöm a szemem, mert ugyan értem, hogy Miguel miért volt dühös, ettől még nem értek egyet azzal, hogy ez volt a lehető legjobb megoldás. Hogy ennek tényleg így kellett lennie. - Sajnálom, hogy… hogy ez történt. Ugye… jól vagy? - felnézek rá újra. Láthatóan igen, és egyébként is eltelt már több, mint másfél hónap, nem beszélve arról, amit Orin Morgenstern… de mégis, tőle szeretném inkább hallani, valahogy csak az tudna igazán megnyugtatni. Vagy talán csak a hangját szeretném hallani.
De leginkább az nyugtat meg, amikor elveszi a kesztyűt.
Ahogy ő nekiáll a tápoldat keverésének, én pedig annak, hogy végre magyarázatot adjak a viselkedésemért, egy pillanatra mégis megakadok, mert mintha mondani akarna valamit. De aztán nem teszi, én pedig folytatom, és olyannyira arra fókuszálok, hogy végig tudjam mondani, hogy nem is veszem észre, mennyire nem tud mit kezdeni azzal, amit mondok. Hogy mennyire… meglepi. Pedig biztosan szolgáltattam volna részletesebb magyarázatot, ha észreveszem, mindenesetre bármit is szeretett volna mondani, feltétlenül vissza tervezek térni rá. Egyelőre viszont csak várok és elmerülök a közöttünk kialakuló ismerős és megnyugtató csendben. Most is megnyugtat, jobban, mint gondoltam, hogy fog, és… csak most realizálom igazán, hogy mennyire is hiányzott ez. Hogy mennyire hiányzott Rokuro. Szeretnék segíteni neki, és valahogy még tovább… enyhíteni a helyzetet is, így megtisztítom a cserepet egy bűbájjal, majd elkezdem előkészíteni a következő adag öntözővizet a következő bonsainak, ha már az előbb meglehetősen sokat forgattam a kezemben az ehhez a növényhez tartozó tápoldatos üvegcsét. Minden mást már megcsináltam, a szerszámok rendben vannak, a cserepek is, kevertem földet a palántáknak… a következő bonsait még finoman meg is metszettem, ahogy Rokuro mutatta korábban. Elméletileg mindennek rendben kellene lennie.
- Tizenöt perc. Szükséged van még valamire? - érdeklődöm meg, de ezen kívül továbbra is türelmesen várok, hogy mondjon valamit, mert tudom, hogy nem azért nem teszi, mert nem is szeretne. Amikor végül belekezd, feltűnik a hadarása, még úgy is, hogy enyhe - talán azért, mert annyira nem jellemző rá, hogy ideges legyen, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam ilyennek. És ahogy hallgatom, valahogy… addig a pontig, hiába sejtettem, vágytam rá és reménykedtem benne, hogy igaz legyen… amíg ő is meg nem erősíti, hogy nem akart direkt megbántani, nem is realizáltam, hogy mennyire… feszült voltam emiatt az elmúlt 49 napban. Hogy most olyan, mintha végre fel tudnék lélegezni rendesen. De amit ezután mond, még ennél is jobban meglep.
- Ennyire.. ennyire érdekesnek találtál? Engem? - pislogok rá elpirulva és reménykedve és… és alig merem elhinni. Nem csak azt, hogy nem akart megbántani, mert azt sejtettem, sőt, szerintem valahol akkor is biztos voltam benne, amikor mindenáron próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről - mert úgy könnyebb, ha haragszom rá, ha hibáztatom, bár hibáztattam eleget magamat is, talán többet, mint őt. De abban is alig merek reménykedni, hogy valóban, hogy tényleg… fontos lehetek neki? És ez… ez azt jelenti, hogy igazam volt, hogy nem ismertem félre teljesen, és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a megkönnyebbüléssel, meg a zavarommal egyszerre, pedig ezt szerettem volna… és most mégsem tűnik valóságosnak. Pedig valahogy jelenleg még a bűntudatomnál is erősebb. - Volt még más is amit.. érdekesnek találtál velem kapcsolatban? - kérdezem, és bár talán nem ez a legfontosabb kérdés most, de mégis, az agyam mintha nem akarna továbblépni ezen a megdöbbentő, de igen kellemes tényen.
- Persze. Bármennyit kérdezhetsz. Bármiről - nézek rá vissza egy megnyugtató mosollyal. Bármit el tudnék mondani neki, jelentéktelen dolgokról, jelentős dolgokról, mindenről és semmiről és sosem tudna zavarni, hogy túl sokat tud rólam. Van egy olyan sejtésem, hogy amit korábban próbáltam elmagyarázni az minden bizonnyal… sok lehetett, pláne több, mint másfél hónapnyi hallgatás után, így érthető ha vannak… kérdései. Nekem is lennének, mégis kissé váratlanul ér, amikor ugyan a bált hozza fel, de nem abban a kontextusban, ahogy számítanék rá. Hát… hát nem tudja? Nem is sejti, hogy én…?
- Oh… - meglepetten pislogok párat, majd finoman megrázom a fejem, mielőtt válaszolnék mindegyik kérdésre sorban. - Nem. Habár a zene valóban kissé hangos volt és nem is az én stílusom, jobban örültem volna valamilyen klasszikusabb darabnak. A fények véleményem szerint illettek a bál témájához, azokkal nem volt gond, leszámítva amikor… amikor nem voltak - lesütöm a szemem egy pillanatra, bár neki hála abból a pánikból az ölelése az, ami megmaradt, minden más egészen… elhalványult. - Ami pedig a ruhát illeti… azért készíti majdnem minden ruhámat Élodie édesanyja, mert való igaz, hogy zavarnak bizonyos dolgok de… de nem. Összességében nem ezek miatt éreztem magam rettenetesen…. illetőleg összességében nem is éreztem magam egyáltalán rettenetesen, mert hiszen ott voltál. Én… - hirtelen elakadok, pedig tudom, hogy mit szeretnék mondani, és mégis, hogyan is kellene megfogalmaznom azt, hogy… Érzem, hogy újfent meglehetősen elvörösödöm, és zavaromban ismét a ruhámat kezdem piszkálni. A fülem mögé igazítok egy hajtincset, majd inkább csak veszek egy mély levegőt, és... - Szóval… én… féltékeny voltam.