So you can drag me through hell
If it meant I could hold your hand
Vivien M. Smithe
TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalásokLehet, hogy csak egy kibaszott délibáb ez az egész. Soha nem voltam szerelmes, soha nem is akartam az lenni, mert úgy szorítja az ember szívét, mint a legerősebb satu, és őrli porrá a saját szabad akaratát. Tudnom kellett volna, hogy már rég nem azt csinálom, amit akarok, hogy nem csak magammal és a barátaimmal foglalkozom, hanem minden mozdulatomban, gondolatomban és szavamban ott van valaki más is.
Vivien.
Akinek a kezdőbetűjét a bőrömbe ütettem.
Vivien.
Akit megszállottan hajtottam, hogy az enyém legyen, észre sem véve, hogy már nem vad vagyok, ő pedig nem préda.
Vivien.
Akivel a legjobb. Akivel a legrosszabb.
Vivien.
Akivel beletépünk egymás húsába, csak hogy utána a másik lehessen gyógyír a sebeinkre.
Ez valami kurva agyrém, az egész, az elejétől a végéig, minden egyes fájdalmas részletével, azokkal, amiket olyan nehezemre esik még felfogni is, és akkor hol vagyok még a feldolgozástól?
Vannak dolgok, amiket kibaszottul nem tanulunk meg sem az iskolában, sem otthon, mégpedig az, hogy mi a traumatikus, fájdalmas, rettenetes, embertelen dolgokra a megfelelő reakció. Hogy a faszba ne ronts el még jobban mindent öt perc leforgása alatt? Mit csinálj, ha szenvedsz valaki miatt, de nem szeretnél neki is szenvedést okozni? Na ezek valahogy rohadtul kimaradnak, és értem én, hogy nem mindenki esetében derül ki, hogy a lányt, aki minden nyomorult gondolatod lefoglalja, kislány korában többen is-bele sem akarok gondolni, elűzöm a képeket a fejemből, inkább gondolok egy nagy kénszagú feketeségre, egy sárkány feneketlen torkára, a saját rothadó lábam látványára, csak erre ne kelljen-erőszakoskodtak vele, fizikailag és mentálisan kínozták, a többit pedig vissza sem akarom, hogy öklendezze az agyam. Szóval ettől függetlenül azért valami szájbatekert válságkezelést taníthatnának nekünk, a helyett, hogy a kibaszott mágiatöri helyett, amin minden alkalommal álmon halok, mert engem baszottul nem érdekelnek a trollok háborúi, az viszont foglalkoztat, hogy megőrizzem az emberségem egy olyan helyzetben, mikor máshoz sem lenne kedvem, mint magamból kikelve addig verni a falat, míg szilánkosra nem töröm a saját kezem.
Szerelmesnek lenni kurvára nem habostorta, de ugyan mi az, ebben a rohadt életben? A habostorta. Gondolom.
Mikor épp nem kényszeresen azzal foglalkozom, hogy nem is olyan lassan, de legalább nem látványosan kezdek megőrülni, akkor itt van ez a gyönyörű lány, akinek minden szava és mozdulata hirtelen valami olyanra csábít, amit nem tehetek meg. Most semmiképp és talán később sem. Csak nézem, kivételesen nem akarok mondani semmit, csak befogadom a látványát, azt, hogy még ilyen zilált állapotban is ő számomra a legszebb és a legkívánatosabb, még akkor is, ha távol akarom magam tartani az ilyen típusú gondolatoktól. Figyelem az arcát, az ajkait, ahogy mellkasan gyorsan emelkedik és süllyed, gyorsabban, mint kellene.
-Mire gondolsz most?-kérdezem csupán azért, mert nem tudok olvasni a viselkedéséből, abból, amit látok rajta. Ez még magában nem is lenne egy kibaszott nagy csoda, mindig is nehéz volt bármit is úgy igazán rábizonyítanom, minden alkalommal a pulzusára kellett hagyatkoznom, hogy változást észleljek, de most úgy vagyok vele, hogy nem kell trükköznöm. Nem kell erőltetnem, hogy bármit is eláruljon nekem, gondoljon bármire, azt őszintén megoszthatja velem, mert még ha kurvára nem is érdemlem meg, de vágyom rá, hogy bízzon bennem, egyenesen szükségem van rá.
Bizalom nélkül csak tönkretesszük egymást, még akkor is, ha nem ez a célunk.
És arra gondolok, hogy egyáltalán mi ez most? Mi lesz később? Pedig mindig rövidtávon gondolkodtam, főleg párkapcsolati szinten, meg hát…egyáltalán nem gondolkodtam párkapcsolatokról, annyira kellettek nekem, mint kígyónak a túrabakancs, most pedig… Megváltoztam. Annyira, hogy rá sem ismerek a saját gondolataimra, szerencsére a viselkedésem még igazán én vagyok. Ezért is nem tudok csendben maradni egy pillanatra sem, akkor se, ha talán most jobban állna, mint kiejteni a számon valami újabb orbitális faszságot, csak azért, hogy hátha elmosolyodik rajta. És megteszi.
-Hát látod, vannak dolgok, amik nem változnak-bólogatok, pedig éppen minden változik bennem, ami kurvára nem egy kényelmes érzés, de valahogy mégis jó. Ha arra gondolok, hogy velem jön, már nem is érzem magam annyira mocsok módon attól, hogy el kell költöznöm egy idegen országba és ott kell boldogulnom úgy, hogy egy link hangot nem pofázok mondjuk koreaiul, a japánom meg olyan, mint a spanyolom. Felületes és az is minek. A japánok élve zabálnának fel, már Ishidának is arra hivatkozott az edző, hogy japán létemre elég keveset tudok a kultúráról és még annál is kevesebbet a nyelvről, ami a sensei szerint egy kibaszott előkelő megfogalmazás arra, hogy az arcberendézesem kívül akkor se találnak bennem semmi japánt, ha keresnek, pedig úgy láttam a fejükön, hogy nagyítót is hajlandóak lennének hozni a kutakodáshoz.
Talán nem megyünk Japánba. Nagy blama, szarok rá, igazából a szomszéd utcába is örömmel költöznék be, ha lenne lehetőségem magammal vinni ezt a lányt, olyan kurva mindegy, hogy hova vezényelnek. És ezzel el is érkeztünk a következő baszdmeghez.
Baszdmeg, Vivien nevelőszülei!
Ezzel baszdmeggel az a legsúlyosabb gond, hogy nem csak rajtunk múlik. Mert mi most itt faszán eltervezhetjük, hogy mi lesz, meg hogy lesz, csak azt nem vettem bele a buliba, hogy Viv kiskorú. Ami most itt kivételesen nem azért izzaszt meg, mert mi a picsát csinálok én tizenkilenc évesen egy tizenhatévessel, ezen már túl vagyunk. Vagy, ha nem is vagyunk totálisan túl, már kurvára mindegy az egésznek. Közel van ahhoz, hogy nagykorú legyen, és ennek lehet örülni, annak viszont nem annyira, hogy ez kurvára nem ezen a nyáron fog megtörténni, szóval gecire meg kell járatnom az agyam és kitalálni valami okosat, ügyeset vagy...nem tudom, ijesztőt, amitől a nem Smithe-ék, hanem a Tököm-Tudja-Hogy-Miék kurvára úgy lesznek a dologgal, hogy akkor örülünk, ha én örülök, és ez nem tűnik egyszerű feladatnak, na meg annak is megvan a lehetősége, hogy kiigyekezzük a belsőszerveinket is és mégsem jön be. Na akkor mi a rántott lófaszt fogok én csinálni?
Nyugi, Tetsuya, semmit, mert összehozod ezt is. És kivételesen nem úgy, mint a Tusát.
Eleve nem könnyít sokat a szitun, hogy Viv elmondása szerint -és nincs okom azt gondolni, hogy sarkítana- ez az ürge kurvára nem arra megy, hogy a nevelt lánya jól érezze magát a bőrében, ami abból a szempontból egészen rendben van, hogy akkor nekem sem kell megjátszani vele szemben az alázatos sáskát -vagy ezt nem így mondják-, hanem egyből kiehetem a vetést. Mi van velem meg a mezőgazdasággal újabban? Totál agyfasz az egész!
-Pff…pöcsfej-forgatom meg a szemem, ahogy tudtára adom az elég rövid úton levont véleményem erről a Samuelről- asszem nekem sem lesz a szívem kicsiny csücske.
Az is eszembe jut, hogy ha ennyire kivan tőle, egyáltalán mi a szarnak fogadta örökbe? Nyilván lehet, sőt biztos, hogy még ez is jobb, mint egy árvaházban felnőni, de az sem annyira szerencsés az egészséges családi élet szempontjából, ha ráz a hideg valakitől, akivel egy asztalhoz kell ülnöd, az meg főleg, hogy ez a gyengéd érzelem még viszonos is.
Ha meg tudom, hogy bántja, én baszdmeg átharapom a torkát, az fix!
Kezdek betegesen gyakran gyilkosságokról fantáziálni, le kellene jönnöm erről az elmebajról, szóval inkább azzal törődöm, hogy megint valamiféle változást látok a szőkeség arcán, amit nem tudok hovatenni. Lehet, hogy szereti a kukoricát? Nem rossz étel, vajasan pattogatva tényleg adja, de azért ilyen ábrándosan gondolni rá, az már tényleg furcsa, főleg, hogy azt mondja, nincs is kukoricájuk.
-Senki nem akarná, hogy letörjenek a körmeid-kapok a szívemhez egy színpadias mozdulattal, de alig tudom elfojtani a nevetést, csak akkor, amikor az arcomhoz ér , és én úgy bújok a kezéhez, mint valami simogatásra kiéhezett macska.
-Hogy az anyámba lehet így gondolkodni?-fintorgok a nevelőszülei szigorára és még egyszer jól megbecsülöm anyát magamban, mert soha a kurva életben nem engedte volna, hogy otthonmaradjak, ha egyszer volt lehetőségem utazni, világot látni és tapasztalni egy kicsit, és annak ellenére, hogy sosem volt annyi pénzünk, hogy azzal tömjük ki az egy mérettel nagyobb Gucci cipő orrát, mégis mindig ott voltam mindenhol, ahol csak kellett. Ezek meg… Ingyen és bérmentve elviszem a lányt, ha annyira ki vannak faszulva tőle, akkor azt is mondhatjuk, hogy megszabadítom őket tőle, szóval inkább hálásnak kellene lenniük, nem pedig megtiltani. Mi az a full logikátlan gondolkodás már?
-Se kukorica, se repce, baszki, aztán mégis ekkora hülye lenne a nevelőapád? Szerencsére én pont leszarom, hogy mit papol, történetesen meg tudom oldani a felnőtt felügyeletet, mivel rég elmúltam tizenhét, szóval ez pipa, kurva nagy örömmel átveszem tőlük a felelősség súlyát, csak hogy bele ne szakadjanak.
Ez utolsó szavak tőlem szokatlan maró gúnnyal csúsznak ki a számon, azért is, mert pontosan tudom, hogy Viv tud vigyázni magára -ettől függetlenül azért még személyes felelősségemnek tekintem-, másrészt meg annyira nincs ennek az egésznek semmi értelme, hogy ordítani tudnék mérgemben. Még, hogy az ő tetejük alatt?! Tőlem aztán megbaszhatja a faszi a tetetjét, sőt mindennek tetejét!
És már pörög is a fáradt agyam, egyből ontani kezdi magából a legvadabb ötleteket és eljutok arra a pontra, hogy már nyitom a pofám, hogy megkérdezzem a lánytól, hogy szeretné-e, hogy örökbefogadjam, de az mégis csak egy kicsit beteg lenne. Meg eléggé perverz is. Amúgy is ötletem nincs, hogy mik ennek az egésznek a szabályai, mert gondolom, nem lehet csak így jókedvből menni, azt örökbefogadni valakit csak azzal az indokkal, hogy nagykorú vagy másfél éve. Normális ember még egy bevásárlást sem bízna rám, főleg nem egy fiatal lányt!
Jó, ez nem működik, össze is csukom a számat, mintha mi sem történt volna, de biztosan most sem uralom az arcom ügyesebben, mint szoktam, és látszik, hogy éppen világok épülnek és omlanak össze abban a szép nagy fejemben, abban pedig csak reménykedni lehet, hogy ezekből össze is lehet rakni legalább egy fél értelmes gondolatot.
Szóval én nem fogadhatom örökbe, de…ott vannak anyáék! Biztosan ki tudnám nyafogni, nekik van házuk, jövedelmük, anya bizonyára kedvelnék Vivient, de…ott van apám. Az a szerencsétlen iszákos ugyan, de soha nem jelentett veszélyt senkire, leszámítva nyilván a saját máját, ennek ellenére kurvára nem lenne vicces, ha esetleg a lány megijedne tőle, vagy kellemetlennek tartaná, hogy egy házban kell lenniük. Nem jó, kurvára nem jó, szar, valószínűtlen! Sehogy se működik ez anélkül, hogy odaálljak és a relatíve logikus módszert, a meggyőzést alkalmazzam a „családján”.
-Nyugodtan elmehet a faszomba, akárhova is megyünk, ott kurvára az én házamban leszel, bah…-sóhajtok egyet mérgemben, nem lesz egyszerű egy ilyen emberből kikényszeríteni, hogy nekem adjon igazat.
-Nagyon megérdemelsz egy kis nyugalmat, és meg is fogjuk szépen oldani. Jössz és kész!-nézek a szemébe, és ismer már annyira, hogy tudja, ha én egyszer valamit a fejembe veszik, azt kibaszott nehéz onnan kiverni, még akkor is, ha azt mondják, hogy épp a lehetetlenre megyek. Senki nem adott volna három knútót sem azért, hogy lábra állok, én pedig sportolok, talán egy nap profi szinten tolom majd, hát ki a picsának hiszi magát ez a Samuel, hogy az utunkba merjen állni? Az egy dolog, hogy én erős vagyok, de Vivien…, na arra a mentális nyomásra nagyon nincs felkészülve.
-Nem kell a feltételes mód, meg is teszem, a kibaszott plafonra fog mászni tőlem-mosolyodok el némi rosszindulattal. Nem érdekel semmi, úgy lesz, ahogy akarjuk, úgy, ahogy lennie kell. Nyilván benne van, hogy előre örülök, mert február végéig fixen nem fog visszajelezni egyik csapat sem, aztán még utána is kieshetek a keretből, de…mindent meg kell próbálni, még akkor is, ha egyelőre csak egy ábrándot tudok Vivien felé nyújtani, ami egy ilyen lánynak, be kell vallanom, hogy kurvára kevés.
-Uhh Sinclair, neki van papírja arról…amilyen vagy csak úgy élhet mások között?-vonom fel a szemöldököm, hogy ezzel a hülye kérdéssel eltereljem a gondolataimat arról, hogy az egész téliszünetet sikerült úgy elkúrnom, ahogy csak volt. Meg kellett volna hívnom magamhoz. Nem, az egy kibaszott katasztrófa lett volna! Vagy apámnak viselkednie kellett volna, mert vendégünk van. El kellett volna hívnom, baszki! Akkor nem kellett volna levelet írni -amit ugye gecire nem tettem meg- meg magyarázkodni, meg túlesni ezen az egész felesleges baszakodáson, de hát nem volt ennyi eszem! Hogy a faszomba lehetek ilyen fájdalmasan ostoba? Egyáltalán, hogy szerethetett belém, ha annyi eszem van, mint egy döglött hintalónak?!
Lehet, hogy marhára elrontottam, de most megteszek mindent, amit csak tudok. Beleduruzsolom a terveimet, az akaratomat a fülébe, mintha ez valóra válthatna mindent, mert én hiszek abban, hogy menni fog. Együtt leszünk, boldogok leszünk, kurva mindegy, hogy hol, de hamarosan. Nem csak a lehetőséget fogom tudni megteremteni, hanem magát az élményt is, mert Vivien megérdemli. A békét, a szeretet, egy biztonságos helyet, és azt, hogy bármikor, bármivel fordulhasson hozzám és tudja, hogy mellette fogok állni, hogy vele leszek a bajban, mert, ha igazán szeretsz valakit, ez a feladatod.
Gyors mozdulatokkal hámozom le magamról a pulóvert, és bár nem rá nézek, érzem a tekintetét forrón érinteni a bőrömet. Enyhe borzongás fut végig rajtam már attól is, ahogy azok az igéző kék szemek végig pillantanak rajtam, pedig nem feltétlenül akarom, pont most ezt az érzést, de nyilvánvaló, hogy nem tudok sokat tenni ellene.
Eleinte nem is nagyon értem, hogy miért ne aludhatnék a padlón, nekem végül is annyira nem számít, állítólag a kemény fekhely jót tesz a gerincnek, ha lent döglődnék reggelig talán fel tudnék mutatni egy kicsivel több gerincet.
Csak a sokadik mondatnál jövök rá arra, hogy mit csinál. Ismerem a taktikáját, láttam már néhányszor. Úgy csinál, mikor igazán szeretne valamit -esetemben tőlem, mert én főleg ezt ismerem és csak reménykedni bírok benne, hogy mással nem csinálja hasonló módon-, akkor igyekszik megmagyarázni, most jobb híján nekem, hogy miért is kell éppen úgy történniük a dolgoknak, ahogyan azt ő akarja. Nem mintha engem nagyon meg kellene győzni arról, hogy akarjak mellette feküdni az ágyban- nem csak ebben, hanem nagyjából bármelyikben-, de ha neki így kellemesebb vagy egyszerűbb a helyzet, akkor csinálja csak.
-Nem, tényleg nem vagy kegyetlen-megyek bele a játékba és nagyokat bólogatva értek vele egyet, nem is igazán foglalkozva a tompán, de folyamatosan fájó bokámmal, ami olyan, mintha évszázadokkal ezelőtt, ment volna ki.
-Rosszul léptem. Mikor meghallottalak a Rengetegben azonnal átkapcsolt az agyam, tök sokáig rá sem jöttem, hogy mi bajom-vonok vállat, nekem végül is nem számít, ez is csak egy jó indok, ami segít vele maradni, meg talán abban is, hogy Pomfrey ne tépje le a fejem, mikor visszajön.
Mázlimra pont befejezem a mondatot, mert biztosan azonnal a torkomra forrtak volna a szavak, amint hozzám ér. A tenyere szinte éget, pedig olyan puhán ér hozzám, mint előtte soha senki. Engedelmesen fekszem hátra, miközben a pulzusom néhány másodperc alatt eléri a normális dupláját, a szívem vadul dobog, az egész testemben érzem a ritmusát. Vagy ez az övé? Fogalmam sincs, már nem is igazán érdekel, túlságosan közel van ahhoz, hogy képes legyek gondolkodni. Érzem az illatát, ami most keveredik a nedves föld és a kint hullott hó aromájával, alkotva valami teljesen újat és egyedit, amitől csak méginkább akarom, pedig tudom, hogy nem kaphatom meg. Talán soha az életben, nem, hogy itt, nem, hogy most. Kész lehetetlenség az egész! Úgy mozdítom a fejemet, hogy az orrom finoman az övének érinthessem, akkor jut csak eszembe, hogy mit is szerettem volna kérdezni.
-Amikor novemberben megjelentél itt hajnalban-milyen kurva ironikus, hogy itt kezdődött igazán elmélyülni a kapcsolatunk, túl a testi vágyon, és hát...megint itt vagyunk- szóval, miért jöttél?
Zavaromban kiszárad a szám, gyorsan nedvesítem meg az ajkaimat. Egyszerűen tudni szeretném, hogy akkor mi volt a célja, mert azt semmiképp nem tudhatta, hogy én éppen életem -vagy éppen halálom, pun intended- tervét igyekszem végrehajtani az ablakban.
