I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Mit tettél velem, Chikara Tetsuya?

Hová lett az az erős Vivien, aki minden problémáját egyedül oldotta meg? Hová lett az a Vivien, aki az önállóságát, függetlenségét az egyik legfőbb erényének tartotta? Hová lett az a Vivien, akinek nem volt szüksége másra?

Ez a Vivien is erős  bár, de szüksége van Rád. Szükségem van Rád, a törődésedre, arra, hogy megóvsz, jól esik, ahogy hagyod, hogy megkapaszkodjak benned, sőt támogatóan átkarolsz. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra a mellkasodba fúrom a fejem, így ruhán keresztül is érzem a szívdobogásod, ami kellett nekem. Nem tudom jobban megmagyarázni, csak... szükségem volt rá.
Az ágyon ülve elhelyezkedem és akarva-akaratlanul is feltűnik, hová siklik a pillantásod, mire nem tudok mást, csak elmosolyodni és... egy kicsit mintha melegem lenne... És az a fura bizsergés a lábaim között... Miért ver hirtelen szaporábban a szívem?
Kell egy röpke pillanat, hogy rájöjjek mi okozza ezt.  És a felismerés csak még jobban zavarba hoz. Pedig nem telt el olyan sok idő a vallomásod óta, de az irántad való érzéseim gyorsan és hevesen változnak, minden elképzelésem úgy borítják fel, mint ahogy egy hurrikán feltép egy kis könnyű szerkezetes házat. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra, hogy... szeretnék majd valakivel ilyen nemű kapcsolatot létesíteni. Most sem vagyok teljes mértékig biztos benne, de már az is hatalmas szó, hogy a gondolat magja elültette magát az elmém talajában. Halkan és szaggatottan fújom ki a benntartott levegőt, majd elmosolyodom.

- Tetszik, amit látsz? - a hangsúlyom a helyzet ellenére játékosságot hordoz magával. Nem zavar a tekinteted, sőt... keresem a barna szempárodban, az arckifejezésedben a visszajelzést. Mindennél jobban szeretnék tetszeni neked, a kedvedre tenni. Azt szeretném, ha rám néznél, engem keresnél a tömegben. Túl nagy kérés, tudom, de...

Nem kellene örülnöm ennek, nem kellene, hogy nyomorod boldogsággal öltsön el, de mégis - amint ezek az édes szavak elhagyják a szádat, nem tudok nem mosolyogni. Hiába sütöm le a tekintetem, hiába harapom be az alsó ajkam - ami még a Yule Bálon két napja zavart, az most olyan felhőtlen eufóriával töltenek el, hogy azt már képtelen vagyok elrejteni.

- Ezt nem tudtam, sajnálom - rövid időre megemberelem magam, hogy bocsánatkéréskor a szemeidbe nézhessek, de sokáig nem tudom tartani magam. Talán már a szemeim csillogása is elárulja, hogy mennyire jól esik a figyelmed, a törődésed, az aggódásod. Napról-napra, óráról-órára, percről-percre azt érzem, hogy e vagy a drogom, én pedig függővé váltam.

Novemberben még kifejezeten felbőszített, hogy nem bírtál rám nézni, amikor beszéltem neked a múltamról, akkor puhánynak tartottalak. Most azonban már azelőtt érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, mielőtt még érdemben elkezdenél mesélni. De a saját példámon tudom, mennyire szüksége van egy ilyen vallomáshoz némi komfortra és külső forrásból érkező erőre és bátorságra az embernek, úgyhogy most erős leszek, hogy támaszkodhass rám, miközben olyan részleteket mutatsz meg magadból, melyet nem sokan láthattak eddig. Támogató jelleggel megszorítom a kezed, majd az alkarod kezdem a másik kezem körmeivel cirógatni, majd ezekből erőt merítve kék íriszeimet a te barnáidba fúrom. Szavaid egyenesen a bőröm alá kúsznak, és ahogy haladunk a baljóslatú végkifejlet felé úgy rágnak egyre jobban belülről. Elképzelni sem akarom, mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha nem csak a lábad bánja? Mi lett volna, ha... ott meghalsz? Nem, nem akarok belegondolni, inkább arra irányítom a figyelmem, hogy a benntartott levegőt végre kiengedjem, de véletlenül sem zavaróan. Bár a lelkem és az elmém is tudja, hogy itt még nincs vége a dolgoknak, hogy valami még történt, de egészen addig eltolom ezt az egészet magamtól, ameddig nem a Te ajkaidat hagyják el a szavak. Észre sem veszem, ahogy remegő ajkaimat inkább egy vonallá préselem össze, ahogy tudatosul bennem, hogy az idióta gyökér apád miatt akár meg is halhattál volna. Ép ésszel értem és felfogom Én - vagy legalábbis nagyon remélem -, hogy nem szándékos volt ez a részéről, de mégis, a harag fuvallata belobbantja az undor és gyűlölet máglyáját. A láng ég, perzsel, pusztít, de nem engedem szabadjára, csak megtartom ezt magamnak egy olyan mentális lábjegyzettel, ha egyszer találkoznék apáddal, ne felejtsem el meghálálni neki ezt az egészet. Természetesen negatív formában. Mondjuk... ha nem történik meg az veled, ami, vajon itt lennénk? Vajon... haragszom-e érte annyira? Valamennyire igen, de mégis... minket kettőnket a traumáink hoztak össze, szóval akkor csak mérsékelt utálattal gondolok rá, csak egy kicsivel többel, mint egy átlagos férfire tenném. Valahogy az, hogy anno Halálfalókkal paktált egy mellékes információnak számít amellett, hogy majdnem sikerült eltennie láb alól Téged, az egyik legfontosabb és legcsodálatosabb személyt az életemből, még bőven azelőtt, hogy ezen szerepkörödet betölthetted volna. Mármint... manapság egyes rögeszmés őrülteken kívül kiket érdekelnek a Halálfalók? Nevetséges...
Itt-ott egy-egy apró bólintással jelzem, hogy minden figyelmem továbbra is Téged illet, csak nem akarlak félbeszakítani, ha már sikerült egy nehéz kezdés után belelendülnöd. Azán jön az a hosszabb szünet és érzem, nem csak neked kell rákészülnöd, hanem nekem is. Ez mos merőben más, mint a novemberi - akkor haragudtam azért, amiért el akartad venni a saját életed, de most... most valami egészen mást érzek. Szomorúságot. Tehetetlenséget. Ürességet. Nem akarom, de mégis sikerül elképzelnem azt, hogy öngyilkossági kísérletedet sikerre viszed, Én pedig még elveszítelek azelőtt, hogy megismernélek. Olyan érzés, mintha megtépázott lelkem szinte utolsó darabjától fosztottak volna meg kegyetlen gondolataim. Ajkaim lefelé görbülnek minden igyekezetem ellenére, ahogy a szemeim is szúrni kezdenek, melyeket sűrű pislogással vagyok kénytelen visszaparancsolni. A szádból elhangzó különböző öngyilkossági módok őrjítő visszhangokként pattannak vissza a koponyám falról, ezzel az őrületbe kergetve engem. Tudom, hogy ezek a szavak és a grafikus képek visszatérnek majd álmaimban és lehet, hogy a Te élettelen meredt tekinteted a többi inkább megnyugvással töltene el, mintsem hányingerrel és bűntudattal.

- Minden második japán "faszit" Ishidának hívnak? - kérdezem tőled először komoly arccal, majd egy visszafogott mosollyal. Persze, Te sokkal jobban értesz ahhoz, hogyan enyhíts a másik szorongásán, hogyan emeld egy kicsit a hangulatot, hogy ne akarjon a beszélgetés minden résztvevője rögvest ablaknak menni. - Egyébként meg... hiába ad meg neked valaki kívülről mindent, ha Te magad nem vagy elég erős ahhoz, hogy felállj és állva is maradj. Ne becsüld alá a bátorságod és a kitartásod... meg a fafejűséged se - mosolyom tele van szeretettel, főleg az utolsó szó kiejtése után. Valljuk be, ha nem lennél ilyen faltörő kos típus, akkor Mi sem lennénk most itt. Akkor békésen szuszognál a hálókörletedben én pedig valahol egyedül hevernék a saját véremben fázva a Rengetegben. De akkor lehet itt sem lennél, mert azon a bizonyos novemberi hajnalon Én sem kerestelek volna fel... bár nem ragadhatom magamhoz az összes kreditet, nem tudhatom bizonyosan, hogy valóban kiugrottál-e volna... Szerintem nem, mert magadtól is rájöttél volna, hogy Téged megannyian várnak vissza. Te nem csak egy fekete tintával írt név vagy a névsorban, Te a társaság élénken vibráló szíve, lelke vagy.

- De... örülök, hogy itt vagy és... Én is itt lehetek veled. Nem... nem lennék sehol máshol és senki mással sem. - Halvány lila gőzöm sincs arról, ezek a szavak miért hagyják el a számat, de az a melegséget sugárzó barna szempár - mint megannyi másik alkalomkor is - most is elveszi az eszem. De aztán érkezik a csattanós pofon az élettől, a következő kérdésed képében. Nyelek egy hatalmasat és satuba fogja a szívem a rettegés, hogy mi van ha... ezután elveszítelek? Ha hagyom, hogy meglásd mekkora kegyetlen, visszataszító szörnyeteg vagyok? Nyitom a számat, hogy mondjak valamit, alán valami ellenkezés félét, de a torkom, a hangszálaim cserben hagynak és csak beletörődve lesütöm a kékjeim összekulcsolt kezeinkre. Vajon... meddig lesz ez így?

A légvételem során nem csak levegőt szívok magamba, hanem az eltemetett emlékeket is. Előkúsznak az árnyakból, hogy felemészthessenek előtted újra, hogy lemarják, lerágják a csontjaimról a bőrt, a kötőszövetet és az izmot, hogy feltárják számodra az elegáns smink és a csinos szőke külső alatt rejtőző romlást.

- Az őszintét megvallva már nem igazán emlékszem, miről beszéltem neked és miről nem, szóval... kezdem az elején és megpróbálok valami időrendi vagy logikai sorrendet tartani, csak... bennem is kuszák a cselekmények szálai, a történések képei is általában ömlesztve árasztanak el. - Mély levegő beszív, majd kifúj. Megérdemled, hogy tudj mindent, legalábbis amit én is tudok. Megérdemled, hogy tisztán láss. Jogod van a választáshoz. - Szóval ugye amikor bekerültem, fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem eszméletlen. Egy sötét, hideg, mocskos ablak nélküli szobában ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam mi történt, nem is mondta el nekem Greyback egyik látogatása alkalmával sem. Mindig csak bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. De sosem a nevemen szólított, hanem mindig Morganaként hivatkozott rám. Amikor pedig kijavítottam, vagy nem reagáltam rá, jött a kín. A Crutiatus átok, amely szinte a csontjaimba ivódott, ahogy az a malignus vigyor, a sötét fény a szemeiben a retinámba és az a vérfagyasztó gonosz kacaj az emlékeimbe. Csak akkor jöhettem ki abból a szobából, amikor teljes szívvel elfogadtam az általa nyújtott személyazonosságot. A szobából csak Morgana a vérfarkas léphetett ki, a kis Vivien, az Énem, aki voltam az egész előtt ott halt meg. Nem gyorsan, hanem kínzó lassúsággal, apró pici szilánkonként. És Én meg rohantam utána, mint valami megváltó után! Nevetséges! - Keserű kacaj szakad fel a mellkasomból, ahogy saját gyarló naivságomon szégyenkezve csóválom a fejem. Már csak az emlékképtől kiráz a hideg és elfog a hányinger önmagamtól, hogy mit tettem meg azért, hogy abból az átkozott szobából kijuthassak - hogy kiszabadulhassak a saját ürülékem és vizeletem szagának és mocskának börtönéből. Persze az emlékezetem kedves, jó barátként előhozza azokat a szagokat, mire elfog a hányinger és muszáj a szám elé kapnom a kezem, mielőtt az öledbe üríteném azt a kevés gyomortartalmam, ami jelenleg még a helyén kavarog. Kell egy rövidke szünet, míg összeszedem magam és a gondolataim is.

- Az... az első átváltozás borzalmas volt... Amikor először tapasztalod meg mindenféle tompítás nélkül, hogy a csontjaid megnyúlnak, eltörnek, átrendeződnek, a bőröd is nyúlik, szakad, a felszínét vastag szőrzet töri át. Nem igazán emlékszem rá a mérhetetlen fájdalmon kívül, szerintem többször is elájulhattam. De egy idő után megszokja az ember. Egy idő után mindent megszokik az ember. Eleinte amikor elfojtott sikolyokat hallottam, azt hittem csak a képzeletem szórakozik velem. De persze mire megszoksz valamit, addigra jön a következő sokk. Amikor megtudod, hogy azok a sikolyok valódiak. Valódi emberekhez tartoznak és... ti vagytok az okozói. Amikor először bedobtak abba a cellába a nő mellé, nem tudtam mit tegyek. Fogalmam sincs, mennyi idő után volt ez, de... de... - veszek egy reszketeg levegőt, hátha segít leküzdeni a gombócot a torkomban... nos nem. - Teljesen más ez, mint a könyvekben Chikara... - érzem, ahogy forró könnycseppek uta törnek maguknak és lekacskaringóznak az arcomon. Érzem, ahogy az izmaim sikoltoznak, kívánja a testem a fájdalmat, a szenvedést, melyet a Crucio híján a körmeim és a fogaim tudnak megadni, valamint a csontjaim törése.  Azonban minden erőmet bevetve próbálok felülkerekedni ezen a késztetésen, mert... mert tudom, hogy neked rosszul esne. Úgyhogy csak szenvedek. - Bedobtak egy kést... A... a nő először bár kissé vékony és remegő hangon, de kedvesen próbált velem beszélni. Megkért, hogy engedjem el... hogy majd kivisz onnan, azt ígérte. Hogy kijutunk onnan. Csak engedjem el... De Én... Én nem mertem. Mert a többiek azt suttogták korábban, hogy nem szabad hinni nekik, csak bántani akarnak. Nem engedtem el. Féltem. Féltem, hogy bántani fog, hogy fájni fog, hogy megöl... ezért lekuporodtam a sarokba és vártam, Ő pedig egyre hisztérikusabb és erőszakosabb lett. Csúnya dolgokat vágott a fejemhez, melyek csak jobban megerősítettek abban a hitben, hogy nem engedhetem el. Akkoriban nehezen tudtam még követni a holdciklusokat, így mindig akkor tudtam meg, hogy telihold van, amikor hatalmas kínok közepette átváltoztam. Azon az éjjelen is telihold volt. Tudod... hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az első pár ilyen alkalomra nem emlékszem... Nem teljesen, de hazudtam. Éber állapotomban ezek a képek szinte soha nem jönnek elő, de álmaimban mindig kísértenek és néha... néha, mint most, éberen is emlékszem... emlékszem a csontjaim roppanására, a saját fájdalmas sikoltásomra, a nőére, ahogy könyörög, ahogy segítségért kiált, ahogy szabadulni próbál, de nem tud. És... - Már hallom is azt a velőtrázó sikolyt, a bőre és izmai szakadásának hangját, csontjainak törését, a tömény vér illata ellepi az orrlyukaim és legszívesebben okádnék, ahogy az összes többi ilyen alkalom emlékei is egyszerre sodornak el, de nyelek egy újabbat. - És Én... vérfarkas formában neki rontok és... és... élve... érted ÉLVE felzabálom. Az adrenalin miatt még egészen sokáig vonaglott, próbált szabadulni, de ugyan hova?! Ez... ez embertelen. Bele sem tudom képzelni magam a helyébe, milyen lehetett ott kikötözve várni a brutális halált. De azt a nőt nem csak megöltem... hanem... élve felfaltam. Ez... ez... ez... - Légzésszámom és a pulzusom is megugrik, kopogtat egy következő mentális összeomlás. Érzem a pánikot, érzem, hogy menekülni akarok, érzem, hogy kell a fájdalom. Hasadjon a bőröm, ömöljön a vérem, törjön a csontom, csak valami... valami rántson vissza a józan eszemhez, valami húzzon ki onnan! Ezek a képek megőrjítenek, túl sok, túl tömény, nem bírom, nem BÍROM! Mintha a tüdőmből minden csepp oxigén egyszerre szorult volna ki, zihálok, de nem érzem a megnyugvást, mintha még mindig fulladnék. Elengedem a kezed és mindkét kezemmel a fejemhez kapok, mintha azzal, hogy fájdalmasan tapasztom a koponyámra a kezeim, miközben a hajam is húzom bármi jobb lehetne.

De tudok valamit, amitől jobb lehet...

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalások

Az élettel az a gond, hogy nem olyan, mint a kviddics. Vannak szabályok ugyan, de majdnem mindenhol mások, amiktől az egész olyan geci ostoba lesz. Mármint nem arról van itt szó, hogy nem szabad kisbunkóval agyonverni a másikat, ha beszól-pedig amúgy ez egy hülye szabáj, mert néha igenis érdemes lenne ilyet csinálni-, meg hogy nem lopjuk el a szomszéd pénztárcáját, mert abban több érme csörög, hanem arról, hogy, ha én itt most szipogok és Vivien ad nekem egy zsebkendőt, mert mondjuk kedves, akkor nekem nem kell pánikszerűen elmenni szem elől, hogy kifújjam az orrom, hanem megtehetem itt és most, és valószínűleg senki nem fogja azt gondolni rólam, hogy nagyobb paraszt vagyok, annál, mint amilyen tényleges vagyok.
 Na de az ilyen helyzetekben mégis mi a faszt kell csinálni? Azt a világon senki nem bírja megmondani, mi? Rémisztő az egész, hisz a pályán megvan a magam posztja, az a feladatom, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy nálam legyen a kvaff, és ha ez a mutatvány sikerült, akkor dobjam is be valamelyik karikába, most meg fogalmam sincs, hogy mi vagyok és hogy mi a picsát kellene csinálnom, hogy ne legyen ebből megint valami katasztrófa.

Olyan gyengéden érek ehhez a lányhoz, mint soha senkihez.  Kellemes, ismerős érzés, ahogy hozzám bújik, megsimogatom a haját, egy egészen rövid momentum az egész, mielőtt elhelyezkednénk az ágyon, és én kezdenék úgy viselkedni, mint az igazi címeres barom állat.
Lesütöm a szemem, nem hesszelem tovább a combjait, hiszen nem azért ül így, vagy bárhogy, hogy meresszem rá a szemem, egyszerűen így kényelmes neki, én pedig igazán képes lehetnék nem bámulni emiatt. Ahogy visszakormányozom a tekintetem az arcára látom, hogy mosolyog. Észrevette.
Esélytelen, hogy ne vette volna észre. De mi…miért mosolyog? Szórakoztatja, hogy ilyen…mit is mondott akkor és ott októberben? Szánalmas vagyok?
-Én…-nyökögöm keresve a szavakat, amik valahogyan javítani tudnának a helyzetemen- nyilva, persze. Mindig nagyon…izé…szóval szép vagy.
Tessék, itt vagyunk! Halál szánalmas, annak is a kibaszott alja alatt kettővel. Milyen csodálatos, hogy amikor megtaláltam csuromvéresen Rengeteg mélyén, nem az jött az agyamba, hogy jaj, de megbasznám, még az lett volna kurva jópofa kis gondolat! Pláne miután kaptam rá utalást, hogy… Nem, jobb gondolni se rá, ha eljutunk odáig, bizonyára el fogja mondani, még akkor is, hogyha nem kifejezetten vágyom rá, mert itt ezek a szabályok.
Tűrnöm kell, bármi is történjen, bármilyen kurva retek módon érezzem is magamat. És akkor ennyit tudok neki kibökni, hogy szép vagy? Hát basszameg a kurvaélet igazán lehettem volna egy kicsivel frappánsabb. Mondhattam volna, hogy gyönyörű, hogy csodás, olyan a szeme, mint a háborgó óceán, amiben félek megmártózni, mégis vonz, az ajkai puhák, akárcsak egy frissen nyílt virág szirma, a haja, mint a selyem, a bőre sápadtan csillan…én mikor lettem ilyen kurva költői? Hát ennyi mindent kipréselhettem volna magamból, én meg megálltam ott, hogy „szép vagy”, baszdmeg, ennél még a barcelonai vénséges vén pöcsarc is biztosan szebb dolgokat mondott neki a maga nyelvén, amit remélhetőleg nem értett, szóval nem tudhatta, hogy romantikus-e vagy sem. Már nem a manus, hanem Vivien. Az kurvára nem érdekel, hogy a fazon mit értett és mit nem, éppenséggel még most se nagyon kívánok neki se rosszat, se levegőt, pedig már annyival mögöttünk van, hogy Viv talán azt sem tudja, hogyan nézett ki, én pedig csak abban reménykedem, hogy már évek óta nem áll fel neki. Bár…tudatában annak, hogy miként is reagál a lány arra, amikor feláll, őszintén szólva, ez most kibaszott mindegynek tűnik.

-Nem lényeg-vonok vállat és jelentőségteljesen nézek a szemébe, mert a saját zavaromtól nem tudnám elmondani, hogy csak azt szeretném, hogy a lehetőségekhez mérten a legjobban vigyázzon magára, különben nekem kell megjelennem helyeken, előtte elszívni egy karton cigit, közbe meg csak bunkózni, ellenére annak, hogy mást se akarok,csak segíteni, de ez valahogy sosem jön át. Talán most igen, mert a kezét szorongatom és hoztam magammal terápiás kopaszmacskát.
Kurva nehéz elmondani mindent, és még így is azt érzem, hogy mindez ide rohadt kevés. Főleg ahhoz képest, amit ő készül megosztani velem, de belőlem valahogy nem akarnak jönni a megfelelő szavak, mert be kell valljam, hogy a lábam elvesztése -és érdekes módon a Viviennel való kapcsolatom is- valami olyan, amihez egyszerűen nincs eszköztáram, hogy ki bírjam fejezni. Szóval csak próbálkozom, és néha úgy gondolom, hogy vannak olyan részletek, amiket igazán nem kellene elpofáznom, de…nem tudom honnan, de ott van a fejemben, hogy ha valamit nem mondok el neki úgy, ahogy történt, akkor azt egyszerűen tudni fogja. Szóval előadok mindent és igyekszem nézni a reakcióit is.
Például azt, ahogyan az apámra reagál, és annak ellenére, hogy még mindig finoman cirógatja a karomat, érzem, hogy dühös rá, és valamiféle kényszer is igyekszik bennem utat törni, hogy megvédjem az öregem. Nem azért, mert tényleg szüksége van rá, hanem azért mert…valahogy nekem van szükségem rá, hogy tudja, az apám nem a világ legfelelőtlenebb faszkalapja, csak szimplán egy a felelőtlen faszkalapok közül, akinek még egy geci rendetlen gyereket is a nyakába aggatott a sors koloncnak. Na mert aztán engem is fasza dolog lehetett kirándulni vinni az illegalitás és a sárkányok völgyébe!
-Vágom, hogy most rühelled apámat-emelem fel a kezét, hogy az arcomhoz szoríthassam, míg erről beszélek- és igen, elég szarul intézte a dolgot. Rohadtul rettegett, és ötlete nem volt, hogy mit csináljon, de végül megmentette az életemet, amire viszont kurvára ráment mindene.
Sóhajtok egyet, soha az életbe nem beszéltem ennyire sokat az apámról, és megint egy olyan részlethez értem, amit akár át is ugorhatnék, de tulajdonképpen már említettem Viviennek, hogy milyenbe is vannak otthon anyámék, mikor azzal kapcsolatban vekengtem, hogy micsoda végtelen békés és áldott szokott lenni a Tetsuya-féle karácsony, persze akkor még nem tudtam, hogy apám részegen fog feküdni a padlón, miután felborítja a karácsonyfát, ami egyrészt totál felesleges, másrészt pedig mégsem, mert anyának legalább van mivel csapkodnia. Komikus jelenet,el tudnám úgy dumálni, hogy lehessen rajta röhögni, közben meg annyira kibaszott szomorú, hogy gondolnom is rosszul esik rá.
-Nem tudom, hogy mondjam szépen, de azóta piázik. Nem keveset és kábé folyamatosan, hogy valahogy…elviselje ezt az egészet, szóval ne gyűlöld, mert gyűlöli ő magát eléggé helyetted is.
Leengedem a kezét, furcsa érzés, hogy életemben először ebben a formában is kimondtam ezt, de mintha könnyebben lélegeznék, most, hogy végre megtörtént.

 Egyenesen nevetnem kell a kérdésén, mert valóban kurva szürreális a két Ishida esete, totális krimiszituáció. Ketten van, de egy maradhat, vagy mi.
-Nem tudom-mondom mosolyogva, mert igazából nem ismerek más Ishida nevű faszit- lehet, hogy ez náluk olyan, mint a Martin vagy a Jones és van belőlük annyi, mint a szar.
Eszembe jut, hogy néha elfelejtem értékelni a tényt, hogy ennek a csodaszép lánynak humora is van, emellett pedig olyanokat tud mondani még a fafejűségemről is, hogy ne legyen más választásom, mint belepirulni.
Basszameg, ez a lány hisz bennem! Tényleg, komolyan, még azután is, hogy az esetek túlnyomó részében mindent borzasztóan elbaszok, és a logikát csak hírből ismerem, viszont messziről kerülöm. Hálásan nézek azokba a végtelenül kék szemekbe, mert megszólalni képtelen vagyok.
-Nem tudom, azért lehetnénk máshol-szorítom meg kissé a kezét jelezve, hogy minden mással kapcsolatban, csak egyetérteni tudok vele, mert a nap végére semmi nem számít, csak a tény, hogy segíthetek neki, hogy bízik bennem és, hagyja, hogy mellette lehessek. Catkara ezen a ponton úgy van vele, hogy engem már eleget támogatott lelkileg és befészkeli magát Vivien ölébe, amit meg tudok érteni. Ha macska lennék, biztosan én se vágynék semmi másra, arra főleg nem, amit most szabadítok magamra ezzel a kérdéssel.
Tudom, hogy nem lesz könnyű. Kibaszott szar lesz, az egyetlen szerencsém az, hogy valamennyire fel tudom vértezni magam azzal, amit már tudok. Ötletem nincs, hogy mondanom kellene-e valamit, például, hogy sajnálom, nem bolygatni akarom benne ezt az egészet, de ha tudom, sokkal kisebb az esély rá, hogy valódi faszparaszt módjára viselkedem vele, valami olyan miatt, amit nem értek.

Szavai hatására nyelem a gyűlöletet és a gondolatot, hogy semmit se akarok jobban, mint puszta kézzel kitépni Greyback szerveit a testéből és még meg is etetni vele, csupán azért, amit ezzel a lánnyal tett. Kacajától minden egyes apró pihe égnek mered a tarkómon, mondani akarok valamit, nyitom a számat, de mit tudnék pont én kivasalni magamból? Jöttem már azzal, hogy én mit tudtam volna tenni a helyében, nem fogadta jól, így hallgatok, igyekszem rendezni a légzésem. Vannak emberek, akiket nem az Azkabanba kellene zárni, hanem nyilvánosan felakasztani vagy darabokra robbantani a nyílt utcán mindenki szeme láttára. Kevés dolgot élveznék most annyira, mint annak az utolsó rühes dögnek a haláltusáját.

Borzalmas hallgatni, pedig nem nekem kellett átélnem, rémisztő minden egyes kurva másodperce az egész történetnek, csak abba tudok kapaszkodni, hogy már vége, hogy itt van, túlélte. Képes volt rá, mert kibaszott erős, erősebb, mint bárki, akit ismerni van lehetőségem. Sokkal erősebb nálam, aki rettegésben tartotta a saját anyját, akinek mágiával kellett védeni a konyhakéseket rejtő szekrényt. Igyekszem nem elképzelni a nőt és a helyzetét, de akaratlanul is tudom milyen, mikor sarokba szorítanak, de nem így. Az életelmért nem kellett küzdenem, semmi más nem forgott kockán csak a kibaszott büszkeségem és mégis emlékszem az októberre, amikor nem éreztem a hideg szelet, csak azt, ahogy a kétségbeesés olyan dolgokat mondat ki velem, amik idegennek hangzottak. Összeszorítom az állkapcsom, alig egy másodpercre, aztán látom a pánik első jeleit és gondolkodás nélkül is tudom, hogy mozdulnom kell. Felemelkedem az ágyról és érte nyúlok, gyengéd erővel igyekszem leszedni a kezeit a fejéről, a hajáról és magamhoz ölelem, ajkam pedig a homlokára szorítom. Csak tartom, ameddig nem érzem, hogy akárcsak egy kicsit is változni kezd a helyzet.
-Hey, már nincs semmi baj-suttogom a hajába-itt vagyok veled, csak kapaszkodj belém.
Ezt bírom mondani, és ez kurvára nem sok. Valamivel el kellene terelnem egy kicsit a figyelmét, annak ellenére, hogy még biztos, hogy nem vagyunk a végén, de nem hagyhatom, hogy egy percig is ebben az állapotban beszéljen ilyen iszonyú emlékekről.
-Tartozom neked egy vallomással-kezdek neki ennek teljesen felesleges kis kitérőnek, miközben lassan simogatom a hátát- az van, hogy kamuztam a tetoválásomról.
Hagyok egy kis hatásszünetet, csak annyit, hogy tudjon érdeklődést mutatni, de annyit már nem, hogy azt gondolhassa, hogy ez valami sértés felé, vagy meg akarom bántani, vagy éppen a fasz tudja. Marha élénk a fantáziája, jobb nem szabadjára engedni ilyen helyzetekben.
-Eredetileg bevágódtam egy tetoválóhoz Szöulban és kijelentettem, hogy egy V betűt szeretnék varratni abba az ótvar nagy pofámba, és ő megcsinálta. V, mint Vivien.
Emlékszem, hogy örültem magamnak, hogy na ez aztán világi vallomás, ilyet még biztosan nem látott, de aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy ez nem romantikus, hanem inkább egy abszurd nagy baromság. Most már olyan boldog lennék, ha kinevetne!
-Mire elértem Japánba, bemajréztam, mint az állat. Lement a válogató, alig bírtam végigcsinálni, szinte seprűvel a hónom alatt rongyoltam be egy szalonba, hogy ezzel azonnal csináljunk valamit, amitől nem tűnik V betűnek. Hát…ebből lett a szívecske! Jó, mi?
Nem merem azt kérni, hogy folytassa, pedig szeretném. Eddig azt hiszem, egészen jól bírtam, ettől nyilván nem érzem magam jobban, vagy nem várok arra, hogy majd megsimogatja a kis buksimat, hogy milyen ügyes fiú vagyok, csak ott van bennem a feszültség. Érzem az izmaimban az enyhe remegést, ami egyre azt súgja: van még valami, van még valami rosszabb.

[minimum]

I f I told you what I was, would you turn your back on me? And if I seemed dangerous, would you be scared? I get the feeling just because everything I touch isn't dark enough That this problem lies in me

Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Látom az arcodon a szégyenkezés ráncait, szemeidben pedig a bűntudat szikráit, de úgy igazán nem értem, miért. Talán azért, mert sosem akartam megérteni a túlzottan lelkiismeretes embereket, akik amint valami sötétebb szürkét tesznek, mint a fehér, máris egy önmarcangolás spiráljába hajszolják magukat. Nem vagyok jó ember, de őszintén? Nem is akarok az lenni. Tudom, hogy tele vagyok jellemhibával, gyűlölöm magam eleget különböző okokból, de azok mind kicsit fajsúlyosabb dolgok, mint holmi "Jajj, hová csúszott a tekintetem, jajj ilyen helyzetben mennyire nem odaillő dolgokon gondolkodtam, vagy jajj, már megint kicsit hamarabb felkaptam a vizet, szegény ez, szegény az, most hogy érezheti magát..." Persze lehet, hogy rosszul gondolom ezeket, lehet, hogy nem a megfelelő hozzáállás az, hogy még csak megérteni sem akarom a hópihe lelkületűeket. De a hópihe lelkületűek lesznek az elsők, akik egy próbatétel előtt elvéreznének, Én pedig nem ilyen ember vagyok. Ha most a fejedbe láthatnék, biztos érne az az ominózus következő pofon, de mivel egyelőre erre még nem vagyok képes és Téged nem akarlak ütlegelni a saját vélt vagy valós feltételezéseim miatt ütlegelni, ezért egyelőre megúszod. Viszont ha nem tudod megemberelni magad, megacélozni az akaratod, akkor jobban is járunk, hogy nyár végétől elválnak az útjaink, mert... mellettem egy gyenge ember nem tud megmaradni, bármennyire is szeretlek, csak felemésztenélek, megölnélek.

- Nos köszönöm a bókot, de... hogy is mondjam, kicsit valami kifejezőbbet, líraibbat, talán romantikusabbat vártam volna tőled a tegnapelőtti után. - Ez a megjegyzés kicsit aljas volt? Netalán gonosz? Előfordul, de kettőnk közül most Én vagyok az, aki a lycanthropia miatt szenved. Talán lehetnék empatikusabb, megértőbb is, főleg mivel rólad van szó, de most nem tudom és nem is akarom ezeket a tüskéket magamban tartani. Elméletileg amúgyis a kommunikáció a kulcs a társas kapcsolatokban, nemde? Pedig nem is olyan rég még azon irultam-pirultam, hogy vajon milyen lenne ha Mi...
De mindegy is, mert ez a kósza gondolat elillant. Bármennyire is sűrű és illatos ez a rózsaszín köd, muszáj megvetnem a lábaim a realitás talaján - némiképp. Előfordulhat, hogy igazságtalan vagyok veled, de mentségemre szóljon, ez az irántad érzett gyengéd érzelmeim miatt van és egyszerűen csak éppen annyira - vagy jobban is - szükségem van a bókokra, a különböző érzelemkinyilvánításokra tőled, mint a levegőre. Bár így megtörve, kócosan-véresen-mocskosan, karikákkal a szemeim alatt holtsápadt bőrrel igazából a szép jelzővel is megelégedhetnék. Inkább nem is akarok nem hogy tükörbe nézni, de még csak arra sem gondolni, hogy festhetek, mert félő, hogy épp úgy elsírom magam, mintha letörne a körmöm.

Ami pedig apádat - azt az ügyeletes szerencsenélküli vadbarmot - illeti, szerencsére pont akkor érsz a mondandód végére és hagysz szünetet, hogy szóhoz jussak, amikorra már nagyjából elvetettem magamban azt a gondolatot, hogy milyen szívesen tépném le annak a baltaarcú japán Önmagát férfinek gúnyoló jóembernek mindkét heréjét, hogy aztán megetethessem vele. Bár a testemben még mindig túlteng a haragos feszültség, magamat egy nyugtató mély lélegzetvételre tudom kényszeríteni, hogy ne teljes mértékben gondolkodás nélkül nyissam szóra a szám.

- Chikara, bárkit rühellenék, aki miatt bármi bántódásod esik, teljesen lényegtelen, hogy ez a valaki éppenséggel az apád, nagyapád, Peter, a szomszéd kisfiú vagy éppen mit tudom Én, Bernard az alkoholista hajléktalan a híd alól. És ne várd azt tőlem, hogy majd megsajnálom, vagy megenyhül rajta a szívem, mert rettegett és neadjisten bánja is a történteket - hüvelykujjammal elkezdem simogatni az arcod, ahogy Te is tetted korábban a kézfejemmel, és az addigi feszült, dühtől grimaszba torzult arcom némileg kisimul. Ne tévesszen meg a látszat, ez teljes mértékben neked szól és nem a hímnemű szülőd "ZS" kategóriás "hőstettének". - Ami pedig azt illeti, az a minimum - igen, ezt a szót jó alaposan megnyomom, hogy érezd a jelentőségét - hogy ezek után megmentette az életed. A minimum - ismétlem meg Önmagam. Most elkezdhetnék értetlenkedni azon, hogy miért próbálod megvédeni apádat, de... rossz szájízzel bár, de kénytelen vagyok belátni, hogy ha nem is ugyanígy, de Én is mentegetem Greybacket. Az ok pedig...

Tekintetem Rád emelem és úgy hallgatlak tovább. Megvallva az őszintét, nem árultál el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az apád alkoholista - úgy fest volt kitől örökölnöd, remélhetőleg addig a pontig soha nem jutsz el, mint apád - de lesajnáló, megvető gondolataimat nem hagyom, hogy leolvasd az arcomról. "Milyen kár, hogy nem döglött még meg attól a kurva sok alkoholtól..." - nagyon de tényleg nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne hagyjam ezt a kedvesnek igazán nem mondható megjegyzést kicsusszanni az ajkaimon.

- Hogy őszinte legyek veled, nem tudom azt mondani, hogy a szánalomra méltó helyzete miatt majd nem fogom gyűlölni, de... a Rád való tekintettel igyekszem csak annyira undorodni tőle, mint az átlag férfitól - megeresztek feléd egy gyors félmosolyt, majd... - Tényleg tudom javasolni amúgy a terápiát, bár apád elmondások alapján pont nem annak az embertípusnak tűnik, aki ezt ne venné sértésnek. Bár talán Én tudnék némileg változtatni a nyílegyenesen elutasító véleményén... - mondjuk ez azt feltételezi, hogy egyszer találkoznánk, ami pedig jelen körülmények között elég esélytelen, igaz? Mert Te elballagsz az év végeztével, utána meg mész neki a nagyvilágnak, engem pedig itt hagysz. Ez a méreg újult erővel kezd keringeni az ereimben, megfertőzve ezt az együttlétet. Az alsó ajkamra ráharapok úgy, hogy fájjon és ez a fájdalom némileg kijózanítson - mondjuk a kiserkenő vér íze miatt hirtelen olyan emlékképek ugranak lelki szemeim elé, hogy el sem tudom dönteni, melyik lehetőség a rosszabb.

Az mondjuk kifejezetten pozitív, hogy kicsit felnevetsz, legalább Én is tudom, hogy nem taszítottalak olyan mélyre a mentális problémáid vermében, hogy ne tudj kikecmeregni belőle. Az pedig, hogy humorral válaszolsz engem is kuncogásra késztet - imádom benned, hogy neked ezek teljesen természetesen jönnek, sosem érződik erőltetettnek az egész és az Én anekdotáimat is képes vagy jól venni és megfelelően reagálni rájuk. Igaz, hogy a Hold bevilágít a Gyengélkedő ablakán és hűvös fényével ölel Minket körül, ennek ellenére félhomály uralkodik a helyiségben és mégis. Mégis látom az arcodon megjelenő pírt és ilyenkor annyira...

- Olyan édes vagy ilyenkor, amikor zavarba jössz... - jegyzem meg halkan az éjszakában egy lágy mosollyal, ahogy közelebb hajolok hozzád. - Sokkal több erő van benned, mint azt Te gondolnád magadról, Chikara Tetsuya. Csak egy kicsit hinned kellene Önmagadban, legalább feleannyira, mint amiennyire Én hiszek benned! - Szavaim megpecsételéseként egy hosszú de puha csókot nyomok az arcodra, mielőtt visszahúzódnék az eredeti pozíciómba.
- Máshol? Mondjuk hol máshol? - döntöm oldalra a fejem kérdőn, mielőtt megjelenne az a sejtelmes, mindenttudó félmosoly az arcomon. Vannak ötleteim a válaszodra a kérdésemre, de mindig képes vagy meglepni, na meg amúgy is - a manipulálós korszakunkon túl vagyunk. Örömmel fogadom Catkara Nekoyát az ölemben és egyik kezemet felszabadítom, hogy az Ő csupasz pocakját vakargathassam, ha már ilyen lelkesen mutogatja azt felém. Dorombolása megnyugtató és lazító jelleggel hat rám, de... van az a pont, ahol ez már nem elég.

Azt a pontot pedig már a kis tragikus történetem legelején elérem. Ez már a gyengeség új szintje, majd el is szégyenlem magam, amikor visszaszerzem az irányítást magam felett. Mos azonban reménytelenül próbálok levegőért kapkodni, de elbukom, ahogyan azon törekvéseimet is, hogy úgy adjam elő életem sanyarú históriáját, hogy ne kelljen aggódnod értem. Visszatérnek a jeges kezek, amelyek a szívem mellett a torkomat és a gyomromat is szorongatják. Nem tudok parancsolni sem az elmémnek, sem a testemnek jelenleg. Érzem, ahogy a lezárt ládából szivárognak ki a hangok, az árnyak, a tudatom által megszemélyesített szörnyek kaparásznak, előkúsznak.
Küzdök ellened, de gyenge vagyok, így sikeresen le tudod fejteni a kezeimet. Zihálok, de nem kapok levegőt. Fuldoklom, remegek, a könnyek makacs módon egymás követve szaladnak le az arcomon, bőrömet égetve, akárcsak a sósav.

"Már nincs semmi baj."

Amint ajkaid homlokom bőrét érintik, azonnal kellemes melegség önt el. Az a fajta melegség, mint mikor az Angliában bár ritkán látott tavaszi nap cirógatja az ember szabad testfelszínét, noha a levegő még hűvös. A karjaid nyújtotta védelem, a hangod, szavaid, az érintésed, az illatod, a szívdobogásod, a lényed, Te magad olyan biztonságot adnak, amelyet még nem - vagy csak olyan régen, hogy már nem is emlékszem rá - tapasztaltam, és a gát hirtelen átszakad.

"Itt vagyok veled, csak kapaszkodj belém."

Ilyen őszintén, ilyen keservesen, ilyen gyámoltalanul már nagyon-nagyon régen nem sírtam. Oltalmazó jelenléted azonban elhiteti velem, hogy olykor-olykor Én is megengedhetem magamnak, hogy sebezhető, törékeny legyek, hogy másba kapaszkodva merítsek erőt a holnaphoz. Már meg sem próbálom állítani a zokogást, értelmetlen is lenne, inkább csak átölellek, jobban magamhoz szorítalak, amilyen erősen csak tőlem telik ezen legyengült állapotomban, követem javaslatod és megkapaszkodom a pulóveredben. Hagyom, hogy minden elfojtott gyász, fájdalom, reménytelenség, rémület előtörjön és végre elhagyhassák testem börtönét. Már nem érzékelem a fagyos kezeket a estem köré csavarodni és végre újra kapok levegőt - még ha korlátozottan is a könnyeim miatt.
Lehet, hogy szánalmasan gyenge vagyok emiatt, lehet, hogy később meg fogom bánni azt, hogy megmutattam neked milyen törékeny is vagyok valójában, de ez jelen pillanatban nem tud érdekelni. Érzem, ahogy az évek óta vállamra helyeződő súlyoktól végre meg tudok szabadulni. Szépen lassan halk sírássá csitul a zokogás, majd végül szipogássá enyhül. Halkan szuszogva rejtem az arcom a mellkasodba, bele sem gondolva arra, hogy a testnedveimet sikeresen átkenem a Te felsődre.

"Tartozom neked egy vallomással..."

Ölelésedben pihegve várom a folyatást. Eszem ágában sincs eltávolodni tőled, a biztonságtól, amit nyújtasz nekem.

"Az van, hogy kamuztam a tetoválásomról."

Erre azért mégis enyhül a szorításom, hogy kicsit a fejemet hátra döntve értetlen csillogással a kék szempáromban keressem a Te pillantásod. Nem igazán értem, hogy mire akarsz ezzel kilyukadni és hirtelen érzem, ahogy a bizonytalanság és az elárultság alantas érzete miatt a pánik ismét kivirágzik a mellkasomban. Mielőtt azonban teljesen magával ránthatna a mélybe...

"V, mint Vivien."
"V, mint Vivien."
"V, mint Vivien."
"V, mint ..."

...mint Én?

Alig akarom elhinni, bár józan ésszel logikusan átgondolva igen - V, mint Én. Vivien. Nincs okom rá, hogy túlkomplikáljam a dolgot. Nincs okom rá, hogy ne higgyek neked. A vallomásod, hogy most is itt vagy velem, a decemberi, minden ezt támasztja alá, még akkor is, amikor októberben olyan ocsmányan viselkedtem veled, mikor novemberben sem voltam éppenséggel a legempatikusabb személy, aki megtalálhatott Téged azon a hajnalon. Nem értem, de elhiszem. A szavak cserben hagynak, csak hatalmasra tágult, könnytől csillogó kék szemeimmel pislákolok fel Rád, ahogy hallgatlak tovább.

És basszameg... még jobban beléd szeretek.

És... - kell egy kis szünet, keresem a szavakat, melyek leginkább kifejeznék amit gondolok. - Az hitted neveségesnek tartanám a gesztusod és emiatt annyira rágörcsöltél, hogy elrontottad a válogatót? - hitetlenkedve felnevetek és csóválom a fejem, ahogy kezeim puhán tapogatózva megkeresik arcodat. - Chikara, Te olyan hülye vagy...! - az arcod egy szintbe húzom az enyémmel és megcsókollak. Szavakkal elmondani úgysem tudom, hogy milyen mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy megtaláltál, hogy megszerettél, hogy megmentettél, hogy kitartasz mellettem, hogy a karjaidba zárva vigyázol rám.Hogy vagy nekem.
Amint ajkaink elválnak egymástól kicsit olyan, mintha megfosztanának a levegőtől. Homlokom egy kicsi a tiédnek döntöm, mielőtt elengednélek, majd visszahúzlak magam mellé az ágyra - hiszen még be sem fejeztem a válaszomat a kérdésedre. Egyik kezemmel a tiédet keresem azonnal. másikat a doromblásba kezdő Catkarára simítom.

- Sajnálom, csak... csak az első mindig más. Az első mindig nehezebb, utána a többi már... megszokottá válik. - Szipogok egyet, majd addig elengedlek, ameddig az éjjeliszekrényhez hajolva magamhoz veszek egy zsebkendőt, megtörlöm a szemeimet és kifújom az orrom.
- Te jóságos ég, milyen gyötrelmesen nézhetek most ki, tiszta szégyen... - nevetgélek kínomban, ahogy átfut ez a gondolat az agyamon. Gyorsan elhessegetem, mert van ennél jóval fontosabb teendőm is most. Újra megkeresem kezed melegét és oltalmát, hogy erőt meríthessek belőled a folytatáshoz. - Szóval... ez a dolog viszonylag rendszeresen előfordult. Ha nem is minden teliholdkor, minden második-harmadik-negyediken, ami már önmagában is elég rettenetes, legalábbis nekem az volt. Kellett még egy pár ilyen, miután rájöttem, hogy azzal a tompa élű késsel előbb megszabadíthatom őket a szenvedéseiktől. Nem volt szép, de kíméletes sem, de... de talán jobb, mintha élve felfalnak. Vagy nem tudom. - Erőt veszek magamon, hogy újra felkeressem a tekinteted a sajátommal és nyelek egy hatalmasat. - Egy idő után elég monotonná vált az egész tábori lét. Megfordultak ott idősebbek is, de Ők szabadon jöttek-mentek, akikkel életvitelszerűen voltunk összezárva többnyire gyerekek voltak. Idősebbek, mint Én, nem sokan, legfeljebb tízen, de a létszám folyamatosan ingadozott. A borzalmas körülmények, hiányos ellátás, rendszeres kínzások miatt voltak, akik szervezete feladta a harcot és valamilyen betegség elvitte Őket. Volt, aki megpróbált elmenekülni és vagy menekülés közben véletlenül megölték, vagy példát statuáltak rajta a többiek előtt. Volt aki... - itt újfent megtorpanok, ahogy Natalie üveges tekintete és a vére, mely félig abba a mocskos kádba csordogált, félig pedig a törött csempéjű retkes padlóra eszembe jut. - Volt aki... inkább vége vetett a saját életének, csak ne kelljen tovább elviselnie ezt az egész tortúrát - direkt nem említem szavakkal a szexuális erőszakot, mely áldozatává vált az a személy, akit legjobb barátomnak, nővéremnek, lelkitársamnak hitem. Tudom jól, milyen rosszul reagáltál erre két nappal ezelőtt is. - Sok vita volt a gyerekek között, biztos Te is tudod, milyen gonoszak képesek lenni, főleg ha... főleg ha a saját éleben maradásuk a cél. De... még ebben a borzalomban is találtam valami fényt, valami jót, valamit, amiért megérte tovább tűrni, nyelni, elviselni. Amiért megérte túlélni. Ez volt egy Natalie nevezetű, varázsló származású de kvibli lány. - Tartok egy kis szünetet, újabb könnycseppek gördülnek le szárazra maszatol arcomon. - Azonnal megtaláltuk a közös hangot. Olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna, a családom. Szerettem, csodáltam Őt, de aztán... Semmi sem tarthat örökké. Greyback egy újabb agymenése szétválasztott minket. Volt... volt egy alkalom, amikor... amikor... nem volt telihold. Nem volt telihold és mégis hoztak egy embert. Egy férfit. Nagyon undorító szaga volt, nem az Én szagom volt, mert Natalie gondoskodott arról, hogy a körülmények ellenére viszonylag ápoltabb legyek. Fésülte a hajam, minden este elzavart fürdeni, vagy lekísért a patakhoz, vagy valahogy megoldottuk a benti rozoga kádban... Jaj igen. Szóval hoztak egy férfit, büdös volt, megnyúzott már addigra, tele véraláfutásokkal. Le volt gyengülve. Mi... Mi sem igazán kaptunk előtte túl sok ennivalót és... és Greyback azt mondta, hogy ez a vacsora. Az a férfi. Aki még élt. És Mi... Mi is emberek voltunk akkor és... és azt mondta, hogy ha enni akarunk most van itt a lehetőség, vagy éhen pusztulunk. És... nem kellet volna odamennem. Natalie lopott ki nekünk némi élelmet, volt pár napra elegendő morzsa, amivel kibírtuk volna, de... de Én azt akartam, hogy Greyback büszke legyen rám, hogy megdicsérjen. Büszkévé akartam tenni, szóval... Én is csatlakoztam azokhoz, akik... akik... ka... kannibalizmus oltárán feláldozták a lelkük az ördögnek. Greyback elégedett volt velem, de Natalie pillantása... Ő... Ő meglátta a bennem lakozó szörnyeteget és teljesen elborzadt. Utána a kapcsolatunk egészen elhidegült. Hiába mentem utána, nem fogadott ugyanazzal a melegséggel, mint korábban. Az hittem, hogy a rosszullétei miatt viselkedik így, így kicsit hagytam... Míg nem egyik nap... - a hangom megremeg és elbicsaklik, ahogy réveteg tekintetem messze rajtad túltekint, egyenesen az emlék képkockáiba. - Egyik nap megtaláltam, életének utolsó perceiben. Greyback... nem is... inkább Én az öngyilkosságba hajszoltam azzal, hogy elárultam Őt és az emberségem. Bár az mondta, hogy azért akar meghalni, hogy ne hozzon abba a Pokolba egy új életet, de... de utolsó szavakként egy szörnyetegnek hívott. Ha nem... ha nem árulom el magunkat, akkor... akkor lehet még most is élne. Megöltem Őt is Chikara. És Én meg még Rá haragudtam, úgy könyveltem el magamban, hogy Natalie hagyott engem cserben és nem fordítva. De most már belátom, hogy... igaza volt. - Szorításom enyhül a kezeden, tekintetem pedig lesütöm inkább. Ép ésszel fel nem foghatom, a macskád hogy kedvelhet, amikor... amikor ez a visszataszító, gyomorforgató szörnyeteg vagyok.

   

                   

          So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand        

   

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak, gyilkosság, traumák említése, végtagvesztés, öngyilkosság említése, szexuális utalások

Tudom, hogy nem látni, de basszus, én érzem, hogy Vivien most egy kicsit bolondnak néz, amiért már megint itt pillogok mindenhova kínomban, mint valami szemtengelyferdüléses kaméleon, és ha még  tudná, hogy miért csinálom. Tulajdonképpen kurvára tudja, ezért is teszi fel a kérdést úgy, ahogy, én meg itt lemegyek lapos egy knútosba már azért, hogy véletlen a combjaira vándorol a tekintetem. Komolyan zavarba vagyok saját magamtól? Még rám sem szólt!
Ennyire nem állhatok neki, kínomban jóemberkedni. Hah, pont én! Kész röhej.
Mindig nyomtam ezt a feminista dumát, és annak ellenére, hogy tényleg tiszteltem a lányokat és nőket, és fontos szabály volt, hogy csak ott nyomulok, ahol van rám igény, mégsem érzem úgy, hogy valaha is jól csináltam volna ezt az egészet. Ilyenkor meg nem tudom, mi a parább, ha a lány, akiért konkrétan a világomról le vagyok bolondulva, azt gondolja, hogy kamu az egész imázs, vagy éppen az ellentétje. Nem egy óriási vetítés, viszont valami ocsortány szarul művelem, amitől odajut a dolog, hogy színjátéknak is kevés. Mit játszom meg magam? Októberben nem nagyon jelentett gondot ugyanezeket a combokat alaposan végigtapogatni, ahogy decemberben is képes lettem volna bármire -már egy darabig, azért nekem is vannak határaim- hideg ide vagy oda. Most meg itt szerencsétlenkedem, és komolyan annyi esik ki a számon, hogy szép, és ő is észreveszi, hogy ez legalább annyira kevés, mint Azkabanban a vészkijárat, ha nem egyenesen kevesebb. Na, ettől kellene geci gyorsan elszégyellni magam!

-Woooow…-nevetem el magam, ami még mindig jobb, mintha a nemlétező kardomba dőlnék itt, amiért csak a fejemben vannak meg azok a gondolatok, amik olyan tökéletesek és csodálatosak, mint amilyeneket megérdemel, de hogy az anyámba tudnám kifejezni, hogy olyan nekem, mint a jóleső fájdalom az izmaimban egy edzéssel eltöltött nap után? Nem így, ez is milyen idióta hasonlat már!
-Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom a lírai szót, magamra vonatkoztatva, de majd meglátom, mit tehetek. Lehet, hogy akkor foglak meglepni azzal, hogy kibújik belőlem Shakespeare, amikor nem is számítasz rá!
Tény, hogy én sem feltétlenül számítok a hirtelen kitörő romantikus költőre, ez a Shakespeare manus egyáltalán romantikus? A Rómeó és Júliát fixen ő kanyarintotta össze, arra azt szokták mondani, hogy baszós-halós,de ugyan ki az isten az, aki szerint romantikus, hogy mindenki leszúr mindenkit, aztán a két szerencsementes nem beszéli meg, hogy igazából kurvára nem öngyilkolják meg magukat, csak bekamuzzák a saját halálukat, szóval az egész percek alatt megy a kibaszott levesbe. Ez nem romantikus, hanem baszki, seggbuta. Mindenki élne, ha ezek a nyomorultak kinyitnák a szájukat úgy rendesen legalább egymásnak, ja, és beszélnének is, mert hát annyi mindent lehet még csinálni, ha az ember kinyitja a száját.

Vivien például egyszerre hoz zavarba és késztet mosolygásra azzal, ahogy az apámról beszél, pedig nekem tényleg szándékomban állt megvédeni az öreget, annak ellenére, hogy tényleg rettenetesen elkúrta. Nem tudok reagálni, csak Gemma szokott hasonlóan reagálni a velem kapcsolatos szarfergetegre, ami mégis merőben más, mert évek óta barátok vagyunk. Vivien esetében pedig már a két hónappal ezelőtt történtekhez képest is óriási váltás, hiszen novemberben még arra bíztatott, hogy nyugodtan vessem ki magam az ablakon, ha már egyszer annyira szeretnék véget vetni a nyomoromnak és ezzel valahogy az övének is. Mi lett volna, ha akkor befejezek mindent? Mit érzett volna, ha most látom a haragot villanni azokban a gyönyörű szemekben? Talán rám haragudott volna, sőt gyűlölt volna, amiért ezt tettem a barátaimmal…és vele is. Most már van annyi eszem, hogy felfogjam, egyszerűen nem hagyhatom magára, mert elindítottam benne valamit. A bizalmába kezdett fogadni, ami nem egyszerű és nem kellemes folyamat, nekem pedig folyamatos figyelemre és jelenlétre van szükségem ahhoz, hogy ez működni tudjon. De mi a franc lesz, ha mondjuk kiválasztanak a japán vagy a koreai csapatba? Hogyan leszek akkor vele, ha egy másik kibaszott földrészen is teljesítenem kell?
-Honnan vágod Bernardot? Voltál Exeterben, vagy mi?-vigyorodom el, mert nem tudok, hogyan reagálni arra, amit mond, Bernard meg nyilván nem létezik, csak tetszett az ötlet, hogy végül is miért ne létezhetne?
 Bárcsak lennének normális válaszaim, amik miatt nem kell attól félnem, hogy azt gondolja, csupán elpoénkodom az egészet, mert egy címeres barom vagyok.  Apám helyzetén láthatóan az sem segít sokat, hogy felhozom az alkoholizmusát, de elképzelhető, hogy nem is az volt a lényeg, hogy ezzel is mentegetni próbáljam. Néha csak ki akarom adni, mert szar, mert kurvára lehúz, mert egyszerre féltem, haragszom rá, és közben az elmém sötét sarkaiban ott lopakodik az információ, amit teljesen véletlenül olvastam, a függőségre való hajlam öröklődik. Én pedig iszom, sokat, gyakran és előszeretettel vagyok vállalhatatlan részeg, amit nem is igazán próbálok titkolni. Minden, amit eddig fel tudtam mutatni az ügyben, az az, hogy ma például nem álltam neki addig vedelni, míg azt is elfelejtem, hányadikára esett az új év, vagy hogy a bálon nem jutottam el odáig, hogy minősíthetetlen legyek, vagy éppen leokádjam az egyik bajnok frincesfrancos dísztalárját, és milyen kurva érdekes…ebben is volt része Viviennek, nem is kicsi. Miatta fogtam vissza magam -már az alkoholfogyasztást illetően- és ez életem egyik legszerencsésebb döntésének bizonyult.
-Én ebben benne vagyok, nem is azért mondtam el mindezt, hogy hirtelen könnyeket ejts, amiért ennyire elcseszte a dolgokat, vagy sajnálkozz, hogy milyen kurva borzasztó az élete-bólogatok, miközben kicsit igyekszem megvilágítani, hogy miért is kötöttem az orrára, ezt a neki egyébként teljesen felesleges információt. Vagyis azt pont nem magyarázom meg, csak azt, hogy mivel nem indokolnám, amit tettem. A sikeres kommunikáció alapja, ahogy már említettem, az, hogy az ember kinyissa a pofáját, az mondjuk biztos, hogy nem úgy, ahogy ezt én csinálom.
-Ha sértésnek nem is venné, de azért a japán ember sajátja, hogy előbb rohad meg a maga nyomorától, minthogy segítséget kérjen, ez ilyen kulturális elbaszódás hát…nálunk-ismerem be végül, mert azt hiszem én sem vagyok jobb, csak éppen más módon pusztítom magam. Nekem ott az elmebaj az edzés meg a tömegelés körül, amitől szegény anyám szintén falnak megy nyaranta és a szünetek alkalmával. A balesetem előtt nem voltam kifejezetten izmos, de látszott, hogy némi odafigyeléssel sokat lehetne javítani a fizikumomon, amikor pedig otthon feküdtem a lábamból maradt csonkot siratva, semmitől sem féltem annyira, mint hogy meghízom és undorító leszek, mert azt a világon semmi nem menti meg. Akkor álltam neki a testépítésnek, méghozzá életre-halálra. Azóta is tudom, hogy minek száz grammjában hány gramm fehérje található, pedig már a kétjegyű számok összeadása sem sikerül az esetek nagy részében.
-Ha ti ketten összeállnátok anyámmal valószínűleg világuralomra is tudnátok törni -csóválom meg a fejem, de le sem tagadhatnám, hogy jól szórakozom. Egyelőre. Vivien sok szempontból hasonlít anyámra, de szerencsére azért nem annyira, hogy ilyen kis gusztustalan legyen. Tulajdonképpen csak a habitus, de az nagyon, és talán egy kis humor. Őszintén, jól esik kicsit röhögni az Ishidákon, bár Viv el sem tudja képzelni, hogy ezeknek nem csak a nevük közös, hanem az a tudálékos képük is, az én senseiemnek jó értelemben, a másikat meg talán elég volna rendesen beverni.

-Édes…-forgatom meg a szemem, de a mosoly ott díszeleg a szám sarkában, és lehet már készülök is rá, hogy mondjak valami indokolatlan baromságot, mikor ki is mondja, amire alig egy perce gondoltam. Más dolog sejteni valamit és megint más hallani, érezni a csókjában. Az ilyen pillanatokban még el is bírom képzelni, hogy menni fog, innentől majd jobban hiszek a seggarcomban.
Ha eddig nem lett volna vörös a pofám, hát a kis szuggesztív kérdése nem segít rajta. Csak nézek rá elmerengve. Lennék vele sok mindenhol, igazából bárhol. Az ágyában, az enyémben, valamelyik toronyban a csillagokat nézve, a hóban, a napfényben, ott, ahova majd év végén kell mennem, legyen az bárhol is.
-Ott máshol, ahol nincs meg a lehetőség rá, hogy Pomfrey fültövön ragad és úgy rendesen kibaszarint mellőled, hogy egyik lábam se éri a földet-vonok vállat, de sokat sejtetően nézek rá, nyugodtan gondoljon csak emögé a válasz mögé, amit csak szeretne.

Ott volt az az egyelőre. Eddig tartott, eddig a boldog egység, a kis mosolyok és összenézések, mert, amint úgy látom, hogy kezd belesodródni valami kellemetlenbe és ijesztőbe, azonnal lépek és próbálok segíteni, még ha az alábbi ábra szerint baszott bénán is, mert a csodaszép szőkeség nem megnyugszik, hanem csak jobban kezd sírni, méghozzá szívfacsaróan. Ha már nem tudok máshogy segíteni, csak ölelem és hagyom, hogy kizokogja magát, az elméletileg segíthet az embernek feszültséget oldani.
-Édes kis kincsem-suttogom neki, miközben a haját simogatom- add csak ki nyugodtan.                                
 Hagyom, hogy úgy élje meg a fájdalmát, ahogy az neki a legjobban esik ebben a percben, és próbálok jelen lenni támaszként, mert ebben az esetben azt hiszem, arra van igazán szüksége, de egy idő után stratégiát váltok és igyekszem valami másra irányítani a figyelmét. Momentán az elbaszott tetoválásomra, ami után bárki jogosan mondhatja, hogy fasza, hogy nem egy teljeshátassal kezdtem, az lett volna csak igazán a tragédia.
Tudom és értem, hogy félreérthetően kezdem, ez is része a taktikának, ami úgy tűnik, bejön, mert már nem sír, hanem kissé meglepődve néz rám és…nyitja a száját? Most fog lekúrni, mint a pengősmalacot, amiért ekkora idióta voltam?
-Öhm…jaaaa?-bököm ki, mint a világ legevidensebb dolgát, végül is még a bálon se nagyon értette, hogy miért traktálom ezzel a hülye sztorival, most viszont azt hiszem, leesett neki az egész, ráadásul még meg is sikerült nevettetnem. Teljes a siker! A csókja több, mint elég, hogy meggyőzzön arról, hogy megérte minden, amit valaha bevállaltam miatta.
-Megkérdeztem Ishidát, a magamét, hogy mit tenne, ha le akarna nyűgözni egy lányt, erre azt mondta, hogy tenne felé egy nagy gesztust. Tessék: ormótlan gesztus. Remélem, így már jobban tetszik, mint mikor csak úgy random kellett megbámulnod a szám belsejét.
Nem árulom el neki, hogy nem csak azért basztam el mindkét válogatómat, az egyiket jobban, mint a másikat, a japánok biztosan rühelltek, mint a szart, de hát én ugyan nem hibáztatom őket miatta! Ott járt a fejemben az a rémes pánikroham Roxmortsban, az, ahogy úgy rohant távolabb tőlem, ahogy csak a lába bírta. Mintha egy kibaszott leprás lennék, és ez fájt, még akkor is, hogy ha van elég eszem hozzá, hogy sejtsem, ez nem nekem szól személyesen. Nem én, Chikara Tetsuya vagyok maga a pestis, hanem a férfiak, úgy, ahogy vannak, ez pedig korántsem véletlen.
-Ne sajnáld -ingatom a fejem és remélem, hogy ebből megérti, hogy számomra ettől nem értéktelenebb vagy nehezen kezelhetőbb, pláne, hogy nem is olyan rég -pedig olyan, mintha életekkel ezelőtt lett volna- én is a fürdőben küzdöttem az életemért a hidegvíz alatt.
-Hülyeség. Fogd fel, hogy nekem nem csak akkor vagy szép, mikor gondosan összerakod magad, hanem akkor is, amikor baj van, amikor szarul érzed magad a bőrödben. Asszem ez…ilyen.
A szerelem, akartam mondani. A keze újra az enyémben, ebből tudom, hogy jön az újabb kegyetlenség, szörnyű, elképzelhetetlen rémtörténet, olyan, amilyet soha életemben nem hallottam. Ebben az egészben az a legszürreálisabb, hogy minden alkalommal azt merem gondolni, hogy hallottam mindent és ennél már nem lehet rosszabb. De! De, baszdmeg, ostoba vagyok, mint két segg összeborítva, és az a büntetésem, hogy hitetlenkedéssel megfűszerezett harag tölti el minden porcikámat.
Greyback nem csak egy egyszerű faszkalap, nem csak egy gyilkos. Annál sokkal rosszabb és őszintén, fogalmam sincs, hogy a világ egyáltalán tudhat-e erről. Ha pedig igen…nem hiszem el, hogy még nem lincselték meg csoportosan, Nehézkesen nyeltem egyet, mintha még a torkom sem akart volna engedelmeskedni nekem, mert hirtelen visszajön minden egyes darabka, amit a puzzle nélkül kaptam meg, minden kibaszott mondat, amit sehova nem tudtam tenni, ezért csak próbáltam elraktározni, nem is tudom milyen indíttatásból. Talán groteszk elemként kezeltem, de most egyszeriben a helyére tudom illeszteni anélkül, hogy akarnám.

...tudom, hova és hogyan kell szúrni, hogy... a lehető legfájdalommentesebb legyen és leggyorsabb halálhoz vezessen.

Egy szörnyeteg vagyok... nem azért, mert ilyenné tettek, hanem mert azt választottam, hogy nem küzdök ellene…

Olyan vagy, mint ő... egy önző gyenge faszkalap. Egy utolsó senki, aki csak a menekülő utat keresi a problémái elől..

...nem te vagy az első, akinek elbaszom az utolsó perceit fenomenális társaságomma


-Baszdmeg-suttogom és orrnyergemhez nyúlok, hátha ez segít a felismerés fájdalmán. Milyen kibaszott vak voltam, hogy eddig nem raktam össze az egészet! Erről a lányról beszélt akkor, mikor, ha nagyrészt képletesen is, de visszarángatott az ablakból az életbe, és itt a tett is, ami miatt Natalie elfordult tőle.
-Nem volt igaza, nem tudta ki leszel-olyan kurva súlytalannak érzem a szavait, így az ajkamhoz emelem a kezét, csak egy másodpercre, nem mintha ettől bármi jobbat ki tudnék találni ezeknél a röhejes, végtelenségig túlhasznált, klisés mondatoknak- sajnálom, hogy semmi olyat nem tudok mondani, amitől ez könnyebb, csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok melletted. Ezen a múltad nem tud változtatni.

Kimondom a szavakat és megnyugtatóan igyekszem keresni a tekintetét, amikor elér az agyamig az információ. Új élet? Hogy mi? Neeem, nem, nem, az nem lehet. Olyan isten nincs és nem is lesz soha, hány éves lehetett az a lány? Mennyivel idősebb Viviennél? Nem, ez nem jelentheti azt, amit gondolom, hogy jelent, csak félreértem, csak valami…nem tudom, baszki, kód lehet valami másra tudja a bánat. Le kéne nyelnem a gondolatot, de gombóc van a torkomban, képtelen vagyok leküzdeni, bármennyire is igyekszem.
-Kérlek…csak, mondd, hogy ez az új élet a pokolba dolog valami kibaszott metafora. Kérlek! Ugye nem…?
Catkara kis csupasz teste elégedetten gömbölyödik be Vivien ölébe, a gyomrom is épp ugyanilyen pózt vesz fel. Ellököm magamtól a gondolatot. Kurvára. Nem. Lehetséges.