The most peaceful melody is the last heartbeat

☙❧

I V .   Ü V E G H Á Z

2006.01.14. szombat
valamivel éjfél előtt

☙❧

Dearest Anne-Rose

already gone

A z élet nem való mindenkinek. Van, aki csakis azért születik a világra, hogy ráébredjen erre az igazságra. Én nem tudtam jól bánni vele. Gyermekként is féltem tőle, ezért mindenki mástól is távolságot tartottam. Felhúzott vállakkal tettem, amit követeltek tőlem, kicsire húztam magam a szavak alatt, hogy észrevétlen maradjak, hogy minél kisebb felületen érintsem a földet, hátha akkor békén hagynak. Mosoly volt az álcám, a fényben rejtőztem, emberekkel vettem körbe magam, hogy… egyedül legyek. Szomjaztam a figyelmet pedig. Vágytam rá, hogy leleplezzenek, hogy véget vessen más a fájdalomnak, mert én nem voltam rá képes. Talán tényleg meg kellett volna szólalnom. Talán, ha egy kicsit kevésbé tartottam volna a következményektől, talán ha egyszer őszintén feleltem volna arra az egyszerű és önmagában semmit mondó kérdésre, most minden másképp lenne. Hogy vagy?
Most már be merem vallani; nem vagyok jól. Mindenem fáj, minden szívdobbanást nehéznek érzek. A tagjaim nehezek, talán már a seprű se bírná el ezt a súlyt, amit az évek során magamra aggattam. Pedig szép lett volna még egyszer, utoljára érezni a szelet az arcomon, az esőt a bőrömön, a kvaffot a hónom alatt. Már nem számít. A levegő helyett a föld hívogat és már nem akarom elfordítani a tekintetem. Már nincs meg az akarat, ami az élet nevű könyörtelen játékba kapaszkodhatna tovább. Megtörtek, a saját tulajdon apám és évek kitartó munkájával azt hiszem te is, Solace Barbon. Talán azt mondanád most, hogy hagytam magam. Talán igazad is van. De többé már nem hagyom. Olyan sokáig hittem azt, hogy nem tehetek magamért semmit, hogy nem élhetem meg a vágyaim. Pedig olyan egyszerű volt a válasz. Szinte nevethetnékem támad tőle.
Sosem válhattam volna medimágussá a jövőben, de bevégezhetem akként. Pálcámat a zárra illesztem és harmadik próbálkozásra enged az akaratom utolsó, eltökélt szikrájának. Sajnálom, anyám, hogy cserben hagylak, de bízom benne, hogy meg fogsz érteni. Búcsúlevelem még az asztalomon pihen, még ahhoz is gyáva voltam, hogy személyesen adjam fel neked. Bizonyosan megteszi majd helyettem más. Ahogy az ajtó kinyílik, téged látlak, TJ, de hidd el, számítottam rád. Megkeményített vonásokkal állom a tekinteted. Nem szólsz, még mindig nem szólsz egy szót se hozzám, már beláttad, hogy elérted a célod, ugye? Mégis minek kínoznád már a holtat? Olyan lágy mosolyt küldesz felém, amit életed során sem ismerhettél és én beleborzongok. Már nem félek tőled. Azt hiszem megbékéltem. Veled és magammal is. És mégis…
Ahogy belépek az üvegház párás-nehéz levegőjébe, észre se veszem, ahogy ujjaim végigsimítanak a karkötőimen. Azon, ami a védelmemet hivatott biztosítani, majd azon, amit tőled kaptam, Annie. Az apró bilétára szorítok, gondolataimat egy pillanatra betölti a mosolyod emléke. Talán egy aprócska részem még kétségbeesetten kapaszkodik a földi pokolba. Talán csak búcsúszó. Nem tudom. Nem is számít. Haladok tovább.
Szemem hamar hozzászokik a félhomályhoz. Ajkaimra mosoly költözik, az ismerős illatok ölelésében. Lehunyom a szemem és anyám üvegházába képzelem magam, szinte érzem a nap sugarának érintését az arcomon. Ennél jobb helyet nem is tudnék elképzelni. Hiányzik a zongora. Hiányzik a billentyűk érintése, a dallam az ujjaim alatt. Szép lett volna még egyszer utoljára játszani. Már nem számít.
Tekintetem siklik egyik növényről a másikra, míg meg nem találom, amit keresek. Tudtam, hogy a Roxfort is tart belőle, az egyik órán futólag említést tett róla a professzor, viszont most te ihlettél meg, Solace Barbon. Akaratod szerint cselekszem és neked állítok emléket a választásommal. A jelenlétem felkelti, sziszegő hang rondít a mély csendbe. Rezignáltan figyelem a kobraliliom mocorgását. Megbabonáz. Nyugalmat érzek. Egyszerre érzem magam könnyűnek és nehéznek. Érzem, hogy itt az idő, mégis tétovázom kicsit. Kiélvezem még utoljára a csendet, a nyugalmat, a félhomályt. Már nem félem az életet. Már nem árthat nekem. Lassan feljebb tolom a pulóverem ujját és karom emelem a virgonc növény hajtásai közé. Felszisszenek, ahogy az apró fogak a bőrömbe hatolnak, a másodiknál már csak az arcom rándul. Leeresztem a karom, az apró pontokból vékony vérerecske indul el. Most már csak várnom kell.
Nem félek.

Forever,

Malachi

The world is dark and light is precious

2006.01.14.
Szombat, éjfél körül

Rohanó lépteim zaja csapódik vissza a kastély falairól, lihegésem már szinte fülsüketítő az amúgy csendesen nyugodt éjszakában. Nem tudom, hogy miért futok, csak azt, hogy itt van bennem ez a szorongató érzés, hogy mielőbb érjek oda. Hogy hova? Fogalmam sincs. Csak követem a karkötő húzását, ahogy úgy sprintelek végig a folyosókon, mint eddig még soha. Nem is gondoltam magamról, hogy képes vagyok ilyen sebességre. Lépteim egyszerre ólomsúlyúak és pihe könnyűek, az idő egyszerre szalad, de közben meg olyan, mintha állna. Talán az éj csendje az.
A nagy sietségben nem egyszer, de nem is kétszer vágódom el, vagy éppen csúszom meg. Amikor leugrok a lépcsőkről, érzem ahogy a bokám kifordul, nem a talpamon érek földet, azonban a fájdalom csak tompán jelentkezik.
Az adrenalin elnyomja, a rossz érzés elnyom minden mást.
Fogalmam sincs, a karkötő miért jelez, Mal mit csinálsz ilyen későn, de... a jeges vasmarok, amely markolássza a szívemet rosszat sejtet.
Félek.
Rettegek attól, mit fogok találni. Rettegek attól, hogy nem vagyok elég gyors. Mégis, lépteim nem lassulnak, sebességem nem csökken.

Mit tervezel Mal?

Már tegnap érzékeltem, hogy baj van, de hagytam, hogy kerülj. Hatalmas hiba volt ez részemről. De nem tudhatom, mire készülsz most. Nem látok a fejedbe, ezért is sietek annyira. Hogy bepótolhassam, ami tegnap elmaradt.

Levegőt már aligha kapok, a fülem zúg a benne zakatoló vértől, a lábaim egyre nehezebbek, az elhatározásom úgy kezd szertefoszlani, ahogy megállok a negyedik üvegház előtt. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, én pedig habozom. Pedig tudom mit akarok csinálni Mal. Mégis félek. Félek attól, mi várhat rám idebent, félek attól, hogy...
Nem vagyok bátor. Én nem. Sosem voltam az. Mindig a könnyebb utat választottam, sosem tudtam szembenézni önmagammal. Az ajtó üvegéről visszatükröződik az arcom. Ugyanaz az arc, amit a fürdőszoba tükrében is bámultam üveges tekintettel, amitől a megoldásokat vártam. De most sem tud segíteni. Nem tud felkészíteni arra, ami odabent vár rám, nem tud felkészíteni Rád Mal. Nem tud felkészíteni a vállaimra omló felelősség hatalmas súlyától sem, mely alatt szinte összeroppanok. A párás, illatoktól túltelített levegő olyan erővel csap mellkason, hogy kénytelen vagyok megtorpanni egy kicsit. Minden egyes légvételért küzdenem kell, ahogy próbállak megtalálni a sötétben. Nem merem elővenni még a pálcámat.
Talpaim mintha a legerősebb mágnessel tapadnának a talajhoz, erőtlennek érzem magam.
Ám amikor mozgást érzékelek, tompa lassúsággal vagyok képes elmozdulni a helyemről. Lépésenként kerülök közelebb a karkötő vonzásához. Hozzád Mal. Szívem a torkomban dobog, vagy egy makacs gombóc nőtt oda, nem tudom. Annyit azonban tudok, hogy a félelem minden egyes megtett lépéssel jobban kapaszkodik a pizsamámba, próbál húzni vissza, suttogja a fülembe, hogy meneküljek. Amíg lehet.

Mi történik, Mal? Miért vagy itt? Miért hívtál?

Alakod lassan rajzolódik ki előttem a félhomályban, én pedig reszketegen eresztem ki a ki tudja mióta benntartott lélegzetemet. Olyan nyugodtnak tűnsz, olyan békésnek, olyan... boldognak? Mintha nem lenne semmi baj. De érzem, minden lélegzetvétellel, amivel közelebb kerülök hozzád, minden tétova lépéssel egyre jobban érzem. Csak magam előtt sem merem bevallani. Még a legmélyebb gondolataim közül is igyekszem száműzni ezt a képet.
Nem vagyok elég erős, hogy szembenézzek a valóságoddal.
Nem merek megszólalni sem. Attól tartok, hogy a hangom csak elcsuklana, én pedig itt kezdenék el kontrollálhatatlanul pityeregni előtted. De tudom, hogy nem erre van szükséged. Ahogyan azt is tudom, hogy már érzékelted a jelenlétem. A közénk ülepedő csend baljóslatúan szemléli az eseményeket. Megszorítom a karkötőn lévő kis talizmánt. Most már biztosan tudod, hogy itt állok körülötted.

Mire készülsz Mal? Mit akarsz tenni? Miért hívtál?

Éppen olyan szerencsétlenül állok előtted, mint amilyen szerencsétlenül álltam a fürdőszoba tükör előtt is fogmosáskor. Most azonban nem a saját képmásom fog visszatekinteni rám, hanem Te Mal. Rettegek attól, hogy mit fogok látni a tekintetedben, hogy nem fogok tudni segíteni neked. Kikészít a tudat, hogy esetleg... elkéstem.

-Mal...? - tudom, hogy ez kevés. Ez semmi. De egyelőre építem fel a bátorságomat Mal. Egész testemben remegek, ahogyan ott állok egy szál pizsamában, hevenyészetten felfogott, már réges-régen a futástól szétzilálódott hajjal, kipirult arccal. De túl sötét van, nem biztos, hogy látod. Próbálok megnyugodni, mert minden porcikámmal érzem, most rajtam múlik minden. Túl sok függ tőlem, és attól, hogyan lavírozok ezen az ingoványos talajon.
Félek Mal. Félek, hogy kevés vagyok számodra. Hogy kevés vagyok ahhoz, hogy segíthessek. Mégis, tekintetemben bizonytalanságot nem találsz. Elhatároztam, hogy felhúzlak a szakadék pereméről, ahol éppen hevenyészetten kapaszkodsz. Te lehet, hogy el szeretnéd már engedni... Nem tudom, hogy képes leszek-e. Képes leszek-e elengedni Téged, ha arra van szükséged. Képes leszek-e felhúzni téged, ha még küzdenél.
De itt vagyok és kiteszek magamért, ezt megígérem.

[- Annie…]

Dearest Anne-Rose

already gone

T isztában vagyok vele, hogy mi vár rám, betéve tudom a tüneteket, azt is, hogy mennyi ideig tart, míg a méreg megállásra készteti a szívet, míg megtölti a tüdőt és lebénítja az izmokat. Értékes növény, előszeretettel alkalmazzák a gyógyászat több területén, mérgét hígítva, egyéb komponensekkel kombinálva többek között átkok és bájitalok okozta heves görcsök enyhítésére, illetve belső szervek roncsolt szövetének regenerálására használják. Ám frissen kinyerve lassú, halálos méreg. Ismerem az előfordulása helyét, az éghajlati igényeit, a víz és tápanyag igényét, az egyéb alfajait… Ironikus, nemde? Olyan lelkesen kutattam és körmöltem le minden adatot róla, hogy az én esszém legyen a legjobb, hogy megmutassam, én leszek a legjobb gyógyító, aki az Államok büszke földjét valaha taposta. Hajtott az ígéretünk, Solace Barbon, nem szándékoztam akár egy lépéssel is lemaradni tőled, hisz megegyeztünk; egymás mellett fogjuk falni a mérföldeket, együtt fedezzük fel a kevéssé ismert kultúrákat és együtt válunk saját magunk legjobb változatává. De az én álmaimat elvették, mocskos kézzel tépték ki a mellkasomból és hanyagul vetették tűzre. Együtt égtünk el, figyeltem a magasra törő lángokat, a jövő emlékképeit, ahogy összepöndörödve váltak az enyészeté, miközben a lelkem kétségbeesetten visítva vérzett a padlóra. Az én hibám, tudom. Biztosan gyűlölsz, amiért nem küzdöttem jobban. Megértelek, végre megteszem, Veled együtt gyűlölöm én is magam. De nem hagyom veszni a tudást, amit magunkért szereztem meg, bár kicsit másképp, mint azt korábban képzeltem. Veled leszek a kalandjaid során, veled leszek, mikor feladnád, mikor új erőre kapsz és mikor felérsz a csúcsra. Ott leszek, ahogy lenézel az előtted meghajló világra. Nem fogsz látni, talán érezni sem a jelenlétem. De mindketten tudjuk, hogy ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ne szegjem meg a szavam.
Talán amúgy is kudarcot vallottam volna. Talán egyedül a csalódás és annak okozása lett a csontjaimba marva, talán a vereség az egyetlen, amihez ez a gyenge szív igazán ért. Elfogadom, legyen hát. Meghajolok a sorsom előtt és méltósággal fogadom azt. Talán elveszítem az élettel vívott háborút, ez a végső csatám, de ide önként soroztam be magam, egyedül én döntöttem és végre, életemben először és utoljára, nem szól bele más. Nyugtat a tudat, hogy nem lesz győztese a bukásomnak. Thaddeus Maddock elveszíti egyetlen megmaradt bábját, üresen marad a nemzetközi sakktáblája és talán szembenéz önnön gyarlóságával. Naiv gondolat, tudom. A romlott szív nem képes újra egészséges vért pumpálni a testbe, hiába arany. Nincs ennél visszataszítóbb szín…
Végre enyém a világ összes ideje. Karom enyhén lüktet a harapásnyomok mentén, még élek. A testem még nem érzi a sokkot, nem fogta fel tettem következményeit, az árulásomat, elmém mégis a múlt, a jelen és a jövő árnyaival kínoz. Ő már sejti, utolsó lehetőségét megragadva zsarol, de nem talál rajtam fogást. Már döntöttem. Már nem facsarodik össze a szívem az elvesztett lehetőségekért. Meghagyom azokat másnak. Majd mások élnek helyettem. Jobban. Szebben. Okosabban. Boldogabban. Nem küzdök a képek ellen, átengedem magam a keserű nosztalgiának és talán, mire eljön az idő, képes leszek megérteni életem tanulságát. Kár, hogy már senkivel nem oszthatom meg a halálom bölcsességét.
Lassú sétába kezdek a magaságyások között, felidézve számomra kedves arcokat és helyeket. Felidézek önfeledt mosolyt és őszinte szavakat, de be kell látnom, hogy a lista igencsak csekélyre sikeredett. Túl sok titkot óvtam, túl sok fájdalmat dédelgettem, hogy nehogy meglássa más. Az enyémek voltak, görcsösen kapaszkodtam beléjük, önzőn, gyermeki félelemmel. Talán meg kellett volna tanulnom elengedni őket. Le kellett volna vetnem papírra, írott szóvá dermeszteni a dobbanó szív balladáját, hogy ne csak én ítélkezhessek saját magam felett. Késő bánat. Magam maradtam, egyedül, önmagammal. Siralmas társaság.
Megtorpanok az egyik ágyás mellett, elfog egy érzés; nem vagyok egyedül. Bizonyára az elmém űz csalfa tréfát velem, gyenge szívem reszketeg vágyát próbálja lefordítani nekem, de megmakacsolom magam és némán leszidom. Te mégis rá hallgattál, ugye, Annie? A következő pillanatban érzem meg a meleg vibrálást a karkötőm felől és a szívem elárul érted - hatalmasat dobban, fájdalmasan nagyot. Lassan fordulok feléd, bevallom, puszta jelenésnek képzelek, kívánom, hogy így legyen, de te mégis itt vagy. A sötét derengésben nem látom a kipirult arcod, se az értetlenségtől csillogó tekinteted, de hallom a szapora lélegzetvételed és a szíved vad zakatolását. Tudod, pontosan úgy nézel ki, mint aki él.
- Annie… - épp csak lehelem a neved, majd arcul csap a valóság. Te tényleg itt vagy. Arcomból kifut a maradék szín és ijesztően gyorsan zárom be a köztünk lévő távot. Ijedten ragadom meg a karjaid, satuba vonlak, mégis lágyan szorítalak. Eszembe se jutna neked fájdalmat okozni, de mind a ketten tudjuk, hogy meg fogom tenni. - Mit keresel itt?! Annie… nem kéne itt lenned, nem kéne látnod… - Látod, még most is gyáva vagyok, elvárom tőled, hogy a tekintetemből olvasd ki a tetteim súlyát. Nem kéne itt lenned. Nem kéne látnod a halálom. Megremeg a kezem, érezheted te is. Lassan engedem le, majd pillantok végig rajtad. - Meg fogsz így fázni. - Választ nem várva veszem le a pulóverem, a félig megalvadt vér beszínezi kissé az ujját, de észre se véve nyújtom át neked. Ha csak ennyit tehetek még érted, engedd, hogy megtegyem. Téged nézlek, ellágyult tekintettel és szomorkás mosollyal. Remélem te is így teszel és nem nézel a karomra, ahol már halvány lila derengéssel izzik a méreg a bőröm alatt, már elindult végső, dicső útjára. - Már nem tehetsz semmit. Sajnálom, Annie… - lehelem feléd a búcsúm, amit végül még papírra se voltam képes vetni. Csak reméltem, hogy az utolsó lélegzetem felkapja a szél és homlokon csókol benneteket. Még egyszer, utoljára.

Forever,

Malachi

The world is dark and light is precious

2006.01.14.
Szombat, éjfél körül

Malachi Maddock.
Élénken emlékszem még az első találkozásunkra a tengerparton - ahogyan gond nélkül a kezedbe nyomtam minden ingóságom, te pedig nem éltél vissza felelőtlen bizalmammal. Emlékszem, hogy utána még mennyit álmodoztam a kék szemű szőke hajú úriemberről - már csak a fehér ló hiányzott a tökéletes összképből. Emlékszem, ahogyan ez a féltve dédelgetett álomképem rólad megváltozott, amikor itt találkoztunk először.
Mert Mal, amikor átlépted a Roxfort határait, már nem tükröződött rólad a Barcelonai nap fénye, hanem teljesen elnyomott az Egyesült Királyság köde. Nem tudom mi történhetett, de egészen úgy éreztem, mintha egy egészen új embert ismertem volna meg. Te voltál az, de mégsem. Persze a tengerparton is éreztem, hogy nyomja valami a vállad, de akkor azt hittem te is csak olyan vagy mint én - valaki, aki elnyomja a saját problémáit, inkább a szőnyeg alá söpri, segít másoknak, de inkább csak azért, hogy addig se a saját bajaival kelljen foglalkozni. Arra viszont csak itteni ismeretségünk alatt döbbentem rá, hogy a te nehézségeid sokkal sötétebben ölelnek téged körül, akár egy túl szoros béklyó, mely szépen lassan kiszorítja belőled a levegőt az utolsó makacs szálig.
Olyan buta és vak voltam Mal.
Én úgy sajnálom.

Tekintetemmel követem az éjszakába burkolózó alakod, a kezdeti felhőtlen sétától a megtorpanásig. Ahogyan lassan felém fordulsz, mintha az idő megállna - vagy legalábbis az örökkévalóságig tartana. Ahogy belélegzed a nevem az éj csendjébe, úgy fut rajtam végig a kellemes-kellemetlen borzongás. Az érzések azonban nem képesek elsodorni magukkal, ugyanis azelőtt előttem termesz, hogy bármi okosat, bármi értelmeset, bármi kedveset kinyöghetnék. Hirtelen ott állsz előttem, mindkét markod remegő karjaimra zár, én pedig megtántorodom a hevességedtől. Ha nem tartanál, már rég elestem volna hátrahőkölés közben. Szinte átmenet nélkül beállító zaklatottságod némileg engem is megrettent, ahogyan a tudat is, hogy akár a satu tartod a karjaimat, nem tudnék elmenekülni. De nem okozol fájdalmat, én pedig tudom jól, hogy sosem ártanál - sem nekem, sem másnak. Próbálom erőnek erejével csitítani szívem zakatolását, csak halkan fohászkodom, hogy ne halld, ne érezd.

Bár mindketten érezzük, hogy ez most más.

Torkom száraz, hangom gyenge és rekedt, ahogy válaszolnék kérdésedre. Kénytelen vagyok megköszörülni a torkom, de ígyis csak harmadjára sikerül érthető beszédhangot teremtenem magamnak.

- Te hívtál... - a seszínű barna szempárjaim nem engedik a te kékjeidet, noha fájdalmasan tompán csillognak. Mintha csak odaveszett volna belőled minden vágy, minden akarat, minden öröm, maga az élet. Mégis itt vagyok, mégis itt állok most. Talán ez az utolsó segélykiáltásod? De vajon... megfelelő ember vagyok én erre Mal? Nem szavazol nekem túl sok bizalmat? Nem lenne jobb valaki, akit régebb óta ismersz, aki közelebb áll hozzád?
Mit tehetek érted pont én?
Szavaid csak egyre jobban erősítik meg a sejtésem - ahogy leveszed a felsőd, hogy felém nyújtsd, ahogy a félhomályban látni vélem a karod, a fognyomokat, a terjedő feketeséget - kristálytisztává válik előttem a kép. Tudom mit akarsz csinálni Mal. Már csak az a kérdés marad, hogy miért?

- Köszönöm - fogadom el a pulóvered halk, suttogó hangon, mintha csak attól tartanék, ha ennél hangosabban szólalok meg, akkor a pillanat már többé nem a miénk. Engedelmesen húzom fel, érzem, hogy a véres szövet nyomot hagy a csupasz karomon, ahogy húzódik rajta.

"Már nem tehetsz semmit. Sajnálom, Annie…"

Hallom az ajkaidat elhagyó súlyos szavakat, azonban lenyugodva, logikusan érezve és gondolva én nem így látom. Én úgy látom, hogy még van, amit megtehetek. Még nem zuhantál a mélybe, bár ott lejted halálosan igéző táncodat a peremén. Mégis kapaszkodsz az élet utolsó gyönge szálaiba, ám ezek önmagukban nem elegek, hogy megtartsanak, ha végleg kibillensz.
Kinyújtom feléd a kezeimet - lassan, mindkettőt. Ujjaimat finoman tapogatózva fonom össze a tieiddel, ahogy egy bátortalan lépést teszek feléd.

- Nem gondolom, hogy ezen állításod igaz lenne Mal - keresem a tekinteted. Végre tisztán látlak téged, ahogyan azt is, hogy mit remélsz tőlem. Itt már csak az a kérdés, ezen alkalommal is elbukok, vagy képes leszek segíteni? Talán... most az egyszer?

[- Nem vagyok jól, Annie. Olyan régóta nem…]

Dearest Anne-Rose

already gone

N incsenek igaz barátaim, Annie. Gyenge fénysugár vagyok a vakító nappal szemben, halvány árnyék a mély sötétségben. Észrevétlenül vagyok jelen, de már tudom, hogy a hiányom se tűnne fel igazán senkinek. Idegenként létezem ezen a világon, sehol sem lelem az otthont, a meleget és a biztonságot. Talán legközelebb nagyobb szerencsém lesz. Talán a következő életben nem lesz a bőrömbe égetve a név súlya, talán akkor lehetek én maga a napfény vagy épp a sötétség. Lennék valaki, a vér rabigájától szabadon. Talán én magam szabad lehetnék.
Hidd el, sokáig küzdöttem, egyedül. Minden egyes nap felkeltem, magamra öltöttem azt a bizonyos ember-álarcot és úgy tettem, mint aki szeret élni. Együtt nevettem ismerősökkel, véleményt formáltam, ha kérték és tettem, amit vártak tőlem, a teljesítményem mindig önmagáért beszélt. Magasra törtem, bátorságot öntöttem azokba, akikért felelősséget vállaltam, hagytam a vállamon sírni azokat, akiknek szüksége volt erre és segítő kezet nyújtottam mindazoknak, akik másnap egy pillantásra se méltattak. Fogtam lányok kezét, öleltem, csókoltam és szeretkeztem, míg el nem hangzott rendre valamelyik mondat; nem veled van a baj, Malachi. Nem a te hibád, Malachi. Én újra mosolyogtam, megadtam a könnyű elválás irgalmát, hogy ne más, csakis én okoljam magam a hibákért, amiket talán el se követtem.
Mondd meg, ki foglalkozott velem valaha ugyanígy? Ki fordult felém, térdelt le elém, tette vállamra a kezét és kérdezte meg, hogy segíthet-e? Kérsz bátorságot, Malachi? Szomorú vagy, szeretnél sírni a vállamon, Malachi? Túl nehéz a súly, Malachi, átvegyem egy részét? Elakadtál, Malachi, segítsek megtenni a következő lépést? Fáradt vagy, Malachi? Gyere, lepihenhetsz, addig őrködök helyetted, hogy ne érhessen baj. Itt biztonságban vagy, Malachi, itt szeretnek, észrevesznek és megbecsülnek. Mondd csak… szeretnéd, hogy megfogjam a kezed? Hogy öleljelek és csókoljalak? Mert nincs veled semmi baj és téged választalak. Nem csak most, hanem újra és újra és újra…
Sosem voltam több egy hűs tónál meleg nyári napon, ami szomjat olt és felfrissít, aminek tükörsima felszínén bukfencet vet a nap fénye, ami mosolyra fakaszt, nyugalmat áraszt és megmelengeti a lelket. Nem más, csak egy kitérő, egy pár perces pihenő, egy köztes megálló a cél előtt, hisz mégis kinek jutna eszébe a partján letelepedni? Túl tiszta és unalmas. Sekély és alig van benne élet. Az ember odébbáll, mielőtt lecsapna a vihar és felkorbácsolná az állóvizet. Tudod, Annie, talán tényleg ezt érdemeltem. Talán sosem adtam lehetőséget senkinek, hogy alámerüljön lelkem háborgó tengerében, hogy együtt ússzon a félelmeim és fájdalmam démonaival, hogy megpróbálhassa eloszlatni a vastag viharfelhőket, amik oly makacsul tapadtak a koponyám belsejéhez. Sosem voltam igazán őszinte. A féligazságok rabjává tettem magam, a mosoly hazug köpenyébe burkolóztam és a szívemhez tartozó kulcsot is a virágos ajtó mögé rejtettem.
Te mit csinálsz itt mégis, Annie? Miért figyeltél fel a néma segélykiáltásomra, amit még én magam is kinevettem? Összezavarsz, kavicsot dobsz az állóvízbe, felkavarva a már pihenni vágyó homokszemeket az alján. Nagyot nyelek, hogy visszanyeljem a fodrokat, hogy újra elsimítsam a felszínt, hisz mégis kit érdekel, hogy mi van alatta? Menj el, fordíts hátat te is, mint mindenki más, kérlek, könyörgöm neked! Nem kell, hogy most láss meg, nem kell, hogy most nyújtsd felém a kezed, hogy most támogass. Ne kérdezd meg, hogy mi fáj, hogy mi nyomja a lelkem, ne kérdezd, hogy miért. A válaszaim már a tengerfenéken nyugvó hajóroncsok és ott, annyira mélyen már nem működik a mágia sem. Csak hagyj magamra, kérlek. Hagyj meghalni…
Melegek az ujjaid, Annie. Érzed? Az enyémeket már a halál csókolja, a föld hidege ivódott beléjük. Reszketek a kezeid közt, mint fészkéből kizuhant fióka, akinek sosem tanították meg, hogyan kell repülni. Hátrálnék tőled, a szándék a mellkasom szorongatja, mégis hagyom, hogy közelebb lépj, hogy meglásd az apró hullámokat, amiket a jelenléteddel okozol. Ajkam megremeg és elfordítom a tekintetem rólad, mielőtt szavaid nyomán utat találna egy könnycsepp. Miért csinálod ezt, Annie? Miért vagy ennyire gyengéd? Miért veszel észre? Miért nem fordítod el a tekinteted te is?
- Nem vagyok jól, Annie. Olyan régóta nem… - hangom remeg, telve van rettegéssel és fájdalommal. Térdem megbicsaklik, talán a mázsás súly hiányzik hirtelen, amit a gondjaidra bíztam, talán a méreg igyekszik mihamarabb célt érni. Nem tudom. Már nem látok tisztán. Vihar készülődik.
Ne merészelj menekülni, Malachi!

Forever,

Malachi

The world is dark and light is precious

2006.01.14.
Szombat, éjfél körül

Oly sokáig nem vettem észre az intő jeleket. Oly sokáig feledkeztem a saját problémáim tengerébe, hagytam, hogy lehúzzon a mélybe, egy idő után már nem úsztam az árral szemben. Pedig végig ott voltál előttem, és most visszagondolva a napnál is világosabban látom: minden elfojtott utolsó szó, minden óvatos udvarias mosoly, minden félrepillantás egy-egy néma segélykiáltás volt. én pedig ahelyett, hogy nyújtottam volna a kezem, mosolyogva integettem neked a saját süllyedő hajómról, mert nem akartam, hogy lásd, mennyire nem vagyok a háborgó tengerem ura. De igazából...? Talán csak féltem attól, ha én látlak téged, akkor majd te is látsz engem - látod azt, hogy milyen erőtlen vagyok, hogy mennyire ügyetlen, hogy milyen önbizalomhiányos, önmagamban folyamatosan kétkedő zavarodott szellem vagyok. Féltem, hogy meglátod azt a bizonytalan, visszacsatolásért sóvárgó lányt, aki igazából vagyok.
Hiába emészt fel belülről a bűntudat, hiába tépném ki a lelkem a mellkasomból és ajánlanám fel neked, a múltban elkövetett hibáimat nem tudom meg nem történté tenni. Talán jóvá sem, de most nem húzom be fülem, farkam, hanem kiállok érted. Próbálkozom, amíg csak lehet, Mal. Bár fogalmam sincs, ezen a ponton mit tehetnék érted pont én. Nem tudok sajnos mássá válni, de én itt vagyok. Veled. És maradok is. Ha kell a végéig. És fogom a kezed. Nem hagylak egyedül többé.

Azonban én is csak gyarló ember vagyok - önző, akaratos, tekintet nélkül a te érzéseidre. nem akarom, hogy meghalj, nem akarok ehhez asszisztálni. Viszont kénytelen vagyok azt is belátni, hogy nem élhetek helyetted. Neked kell megtaláld az akaratot a folytatáshoz. Neked kell megpillantanod a célt és megtalálni a hozzá tartozó kacskaringós, fájdalommal és könnyekkel kövezett, de boldogsággal és szenvedéllyel szegélyezett ösvényt. Bár a fényem halovány, és a szélben erősen pislákol, de ha engeded, megpróbállak irányba állítani. Hadd segítsek, hogy visszatalálj az ösvényre, amiről ki tudja mikor tértél le. Hadd segítsek meglátni a szépet ebben a világban. Hadd segítsek bebizonyítani számodra, hogy még van miért élned.

Talán nem én vagyok a megfelelő minderre, de most én vagyok itt veled. Engem hívtál a legsötétebb órádban, ez pedig talán jelent valamit. Talán a karkötő az a kapocs, mely összeköt minket, mely hatására talán képesek leszünk felismerni a hasonlóságunkat a különbségek között.
Látom, ahogy küzdesz. Látom, hogy küzdesz magad ellen. Mert már döntöttél - legalábbis ezt szeretnéd elhinni. Szeretnéd elhitetni magaddal, hogy elfogadtad a végét, hogy teljes lelki nyugalomban hagynál magad mögött mindent. Talán elfáradtál. Nehéz lehetett egyedül cipelni a terheidet. Engedd meg, hogy levegyek egy kicsit a vállaidról- Hagyom, hogy megpihenj, de csak éppenhogy. Amikor pedig készen állsz, nyújtom feléd a kezem, vezetlek a sötétben, noha én magam sem tudom, merre tartunk éppen.
De nem vagy egyedül.
Talán ez is számít.

Te elnézel rólam, képtelen vagy a szemeimbe nézni. Lehet, hogy már túl késő. Lehet, hogy már nem számít. Lehet, hogy már azelőtt elrontottam, hogy megpróbáltam volna. Nem fogom erőltetni, hogy rám nézz. Érzem a lelkedben gyengén pislákoló tüzet. Ha nem vagyok elég óvatos kialszik ahelyett, hogy lángra kaphatna.

- Látom Mal... - hangom lágy, halk, de közben... meglepően biztos és határozott, annak ellenére is, hogy te itt remegsz a kezeim között. Mintha tudnám, mit miért csinálok, mintha mélyen legbelül nem rettegnék a bukástól. Talán ez az egyetlen pozitív tulajdonságom - kívülről pont annak tűnök, ami valójában nem vagyok: határozottnak, magabiztosnak, olyannak, aki tudja, mit csinál, akinek minden lépését siker övezi, aki nem fél a kudarctól. Nem tudom, honnan ragadt rám ez a tulajdonság. Talán a lovak miatt. Talán mindig is ott volt. Most is ezt az álmagabiztosságot ragadom meg, szorítom magamhoz és nyerek belőle erőt. - Rettenetesen sajnálom. Sajnálom, hogy nem vettelek észre korábban. Sajnálom, hogy nem hallottam meg a segítségkérésed korábban. Sajnálom, hogy túl szűk látókörű voltam és hagytam, hogy a saját nyomorom elvakítson. Sajnálom, hogy nem voltam ott neked korábban... de talán... féltem, ha én meglátlak, akkor majd te is látsz engem. Látod azt a részem, amelyet olyan gondosan titkolok mindenki elől. Tudom, hogy ez nem mentség. - veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám. Fogalmam sincs Mal, hogy mit csinálok, elképzelésem sincs arról, hogy mire lehet szükséged. Bevallom neked, ez megrémít. Csontvelőig hatoló rettegés tölt el már csak annak a gondolatára, hogy amiket mondok és teszek azok csak... kiborított víz az apró lángodra. Most azonban őszinte leszek veled, mert megérdemled. Ha megmenteni nem is tudlak, legalább leveszem a vállaidról a mázsás súlyokat, hogy te könnyeden szállhass tovább, s majd cipelem én a terheidet tovább, emlékeddel együtt, ameddig a lábaim bírják. - Szeretném tudni, hogy miért...? Szeretném tudni, hogy mit érzel. Most lehetsz dühös, csalódott, szomorú, boldog, ingerült, őszinte, gyenge, félhetsz, sírhatsz, nevethetsz, üvölthetsz, törhetsz, zúzhatsz, bármi. Ez mind rendben van Mal. Most lehetsz Te. Nem kell többé visszafognod magad, a véleményed és az érzéseid. Csak engedd ki... csak engedd, hogy segítsek cipelni a terhet - gyengéden megszorítom a kezeidet, miközben továbbra is az arcodat nézem. Keresem a tekinteted, keresem a jéghideg bőröd alatt a bizsergő melegséget, amely ott lapul már, érzem az ujjaim alatt, a lelkemben. A véred pezsgése, a benned pattanásig feszülő mágia, ami talán kezd újra ébredezni ki tudja milyen hosszú szunnyadása után. Az apró, pislákoló láng, amely utat mutat, amelyből erőt merítesz. A parázs, amelyet felszítunk hatalmas máglyatűzzé. Lehet minden porig fog égni, de a hamvakból születik újjá a főnixmadár.

[- Nem. Ne kérj elnézést, egyáltalán nem a te hibád…]

Dearest Anne-Rose

already gone

A zóta nem tudlak kiverni a gondolataim közül, mióta szó szerint belém botlottál a parton. Ott álltál, napfényben fürdőzve, gondtalanul és olyan bizalommal felém, amivel sosem ajándékozott meg előtted senki. Tudod, olyan érzésem volt veled kapcsolatban, hogy ismerlek, holott a neved se tudtam még. Mégis annyira ismerős volt a hangod, a mosolyod, az, ahogy belém karoltál… Mintha valahol a homokszemek és a lábunkat nyaldosó habok között valami egészen más szinten kapcsolódtunk volna. Mintha a lelkem a tiédre vágyott volna, mintha őt kereste volna mindennap, minden utcasarkon, minden fa és nevetés mögött. Hirtelen nem éreztem magam egyedül, akkor végre… voltam valaki. Valaki, aki nem csupán egy név szégyenfoltja, aki nem csak egy feláldozható paraszt a sakktáblán, aki nem csak egy ürügy, egy menedék, egy kapitány, egy kitérő. Hirtelen én is hús és vér lettem, hirtelen élőként dobbant a szívem és olyan édes levegővel telt meg a tüdőm, amilyenhez foghatót még nem ízlelt soha. Bizonytalanok voltak a lépteim, mintha csak akkor tanultam volna járni. Hisz így volt, nem húzódott mögötte mások szándéka, nem lökött parancs előre és nem sürgetett a menekülés vágya. Mégis stabilan tartottalak, nem mutattam, hogy épp akkor születek meg melletted, mert féltem, hogy ez elijeszt, hogy megtöri az idillt és kiderül, hogy nem vagy más, mint egy édes látomás, ami felkarol, elrepít majd leejt az első sziklaszirtről. Én pedig sosem tanultam meg repülni.
Bevallom neked, nem szerettem volna, hogy véget érjen az a nap. Örökre ott akartam maradni veled, megtanulni melletted, hogy ki is vagyok én. Ízlelni, szagolni, tapasztalni, önfeledten nevetni, szabályok nélkül táncolni és legyinteni a következményekre, miközben valami őrültséget csinálunk. De az élet nem ilyen, ugye? Nem nyújtja csak úgy ezüsttálcán azt, amire szüksége lenne a reszkető léleknek. Az idő elvett téged, lapokról köszöntél újra vissza, messzi-messzi mérföldek szakítottak szét, én mégis éreztem az illatod, láttam, ahogy felvillan az a kalandra hívó fény a szemebben. Nem hagytál magamra és kapkodva róttam a sorokat neked, hogy tudd, én sem téged. Majd szeptemberben újra láttalak, mégis minden annyira más volt… közénk állt a köd, a nyirkos levegő, a csontjaimba ivódott a bú és mindent megtettem azért, hogy csak a napfény-mosolyt lásd. Valahogy mindig a közeledben voltam, mégis úgy éreztem, hogy még mindig közöttünk húzódnak azok a hosszú-hosszú mérföldek. Én voltam, Annie. Egyedül én vertem éket közénk, miközben sóvárogtam a figyelmedre… én mégsem viszonoztam úgy, ahogy megérdemelted volna. Féltem, hogy ha túl sokat látok, akkor minden húsba markolóan valódivá válik és én nem álltam készen erre. Talán most sem. Talán arra teremtettem, hogy sose álljak készen. Egy reszkető sóhaj vagyok, egy örökös talán, egy kéretlen talán.
Irigyed vagyok, lelkes csodálód. Bennem nincs semmi eredeti, egy csaló vagyok, egy torz tükör, a képzelet hasonmása. Minden szavam csupán reakció, egy elvárt formula, minden mosoly mögött kényszer feszül és a cselekedeteim is másoktól erednek. Én nem vagyok önálló lény, egy parazita vagyok és most, hogy kiszakítottak a természetes közegemből, ahol korábban táplálékra leltem, ahol épp a sötétség és a fény határán tudtam egyensúlyozni, már nem vagyok senki. Egy haldokló szervezet, ami oly keserű halált érdemel, mint amilyen értéktelen élete volt. Észrevétlen. Egyedül.
De te mégis itt vagy, Annie.
Térdem megbicsaklik és már nincs kellő akarat, ami talpon marasztalna. Leroskadok a hideg földre, ujjaim közt a tieiddel valószínűleg magammal húzva téged is. Térdeim felhúzom, hátam az ágyás falának döntöm, ami panaszosan reccsen az éjszaka halott csendjébe, amit mi is csúful elárulunk. Kezed szorongatom, mintha azzal újra képes lennék csatlakozni hozzád, úgy, mint Barcelonában, mert arcom árulóként vágyja a napfényt, lábam a habok lágy csókját. De csak sötétségbe pislogok és a hideg elpusztíthatatlanul marta magát a bőröm alá.
- Nem. Ne kérj elnézést, egyáltalán nem a te hibád… - Fejem rázom, szinte kétségbeesetten. Látod? Hogyan lehetnék én valaki, ha még a saját haláltusámban is téged helyezlek előtérbe? Nem szeretném, hogy rosszul érezd magad, hogy akár egy pillanatra is magadat okold az egyetlen döntésért, amit magamért hoztam meg. Egy senki vagyok, Annie, nem érdemlek bocsánatot, se együttérzést.
Tekintetem rebben rád szavaid nyomán, hatalmasra tárom őket, hitetlen-döbbenettel reked benn a levegőm. Nem tudod, hogy mit beszélsz, Annie. Hogyan kérhetsz saját érzelmeket és gondolatokat egy mások akaratából és elvárásaiból összefércelt bábutól? Mégis érzem, ahogy fájdalmasan dobban a szívem, ahogy a levegő reszketeg tölti még meg a tüdőm és a zsibongó vágyat, hogy eleget tegyek a kérésednek. Küzdök, Annie, küzdök a senkivel és a valakivel, aki talán lehettem volna.
- Én… - kezdek bele, reszkető-félénk hangon és sokkal kisebbre húzom össze magam, mint eddig. Tessék Annie, itt vagyok. Az álarcom a kobraliliom levelei közé ejtettem és nincs mögötte semmi, csak egy apró, bizonytalan és törött lélek, aki most teszi meg az első lépését, hogy valódivá váljon. Még mielőtt túl késő lenne… - Én… félek. Félek, gyűlölök és feszengek. Én… gyűlölöm magam, ahogy apám is teszi, ahogy… ahogy a bátyám is tette... - Hirtelen kapom fel a fejem, nézek el egy másik irányba, mintha lenne itt rajtunk kívül más is. Te nem láthatod őt, az újra haragra gerjedő arcát, a vicsorát, nem érezheted, hogy a levegő nehéz lesz, belélegezhetetlenül bűzös a halálon túli élettől. Te nem hallhatod…
Ne merészeld! MEG NE PRÓBÁLD!
- Megöltem őt. Miattam halt meg. Én voltam és erre nincs mentség. De… A picsába is, megkeserítette az életem… Ahol tudott, ártott nekem, szavakban, tettekben… És mikor anyánkat vette a szájára… én nem bírtam tovább, Annie. Éreztem, hogy kicsap belőlem egy… egy hullám, pálca nélkül, kontroll nélkül és ő lezuhant. Merlinre esküszöm, megérdemelte. Ezt éreztem akkor. Megkönnyebbülést. Majd… én már nem bírom. Nem bírom a bűntudatot. Mérgez. Én… TJ nem tűnt el. Nem szűnt meg létezni. Mindig itt van, most is. És még mindig gyűlöl. Megértem… megértem, hogy miért bántott mindig. A halála után is. Én megértem. Megérdemlem a rohamokat, mert vannak. Én… nem vagyok jól. Nagyon rég nem és… másképp nem vezekelhetek. Ezt… már rég meg kellett volna tennem, én… annyira sajnálom, TJ… - hangom megbicsaklik és fojtogatni kezd a kétségbeesett zokogás. Nem kapok levegőt, félek, rettegek, hogy még most, a vége előtt is elér, hiába vagy mellettem, Annie. Kezemet kikapom a tieid közül, védekezőn fonom magam köré. Nem akarlak magammal rántani, de érzem, hogy a koponyámat kaparássza a kitörni készülő vihar. - Nem… nem érdemlek feloldozást. Nem… érdemlem meg, hogy éljek… - fuldokolva vallok tovább, de nem elég. Olyan sok mindent kéne még elmondanom, az átokhegeket a hátamon és az oldalamon, amik között vannak egészen frissek. Vallanom kéne rólad, Solace Barbon, mint kezdet és vég, mint…
Úgy fáj. Olyan nehéz… bárcsak vége lenne már. Bárcsak… segíthetnél.

Forever,

Malachi

[nem a Te hibád volt Mal!]

The world is dark and light is precious

2006.01.14.
Szombat, éjfél körül

Hiába érzékelem izmaid hirtelen elgyengülését, hiába látom szinte előre, hogy össze fogsz roskadni, mégsem tudok utánad kapni, mégsem tudlak megtartani. Nem vagyok erős Mal. Nem vagyok különleges, nem vagyok jó semmiből sem... semmiből sem igazán. Én vagyok a lány a szomszédból, aki figyelemelterelésre éppen néha jó, bár másokat meg pont, hogy idegesít. Felejthető és hátrahagyható vagyok, nem az a biztos pont, amit bárki keresne, ha támaszra van éppen szüksége.
De te mégis engem hívtál ma ide.
Félek, hogy a tudatalattid túl nagy bizalmat szavazott meg nekem. Ahogy térdepelek itt veled szemben, miközben egymás kezét szorongatjuk, egyre kisebbnek és kisebbnek érzem magam. Érzem, ahogyan az üvegház végtelensége elnyel minket, a párás nehéz levegő mázsás súlyként ül a mellkasomra. De vajon ettől olyan nehéz a belégzés, vagy a tehetetlenség és a reménytelenség tehet róla?

- Nincs szükség arra, hogy mentegess. Mindenki hibázhat. Aki él hibázhat. De talán az sokkal nagyobb hiba, ha a rontás lehetőségétől tartva nem élsz inkább. Nem létezik tökéletesség. A világ tökéletlen, hibás darabokból tevődik össze és mégis... mégis ettől lesz tökéletesen egész - néha még magamat is képes vagyok meglepni, mennyi zagyvaság hagyja el a számat. Talán inkább csöndben kéne maradnom. Talán inkább el kéne rohannom segítségért. Vagy lenyomni az ellenszert a torkodon. Pillantásom a karodra téved, az apró fognyomokra, a terebélyesedő feketeségre. Felismerem a növényt, mely ezt okozza és pontosan tudom, hogy találhatnám meg az ellenszerét. Mégis úgy érzem, neked nem erre van szükséged. Ezzel csak a tüneteket tudnánk elfedni egy ideig, de az alapprobléma szüntelenül ott maradna benned, és ha leragasztjuk, akkor lehet sosem férnénk hozzá újra, ilyen mélységekben. Valószínűleg hülyeség az, amit gondolok. De nem értek ehhez. Ehhez még annyira sem, mint a többi dologhoz, melyhez szintén nem értek... legalábbis nem igazán.

Eddig mindig csak elfordultam, eddig mindig hagytam, hogy elodázzák a többiek a komoly beszélgetéseket. Hiába akartam mindig segíteni, azt hittem azzal lehetek a leghasznosabb, ha nem kérdezek semmit. Ha szemet hunyok mások fájdalma, szenvedése felett, ahelyett, hogy jobban próbálnék meg segíteni. Mert mellettem egyszerű létezni. Én pedig elfogadtam ezt és beletörődtem. Kezeid olyan hidegek, olyan erőtlenül szorítják az enyéimet, mégis érzem... érzem az akaratot, a küzdeni vágyást, azt az apró lángot, melyet immár ketten dédelgetünk oly' féltve. De tudod Mal... tudod te is, ha csak dédelgetjük azt a csöpp lángot, előbb-utóbb végleg kialszik.

Nem élhetek helyetted...

Megszakad a szívem, ahogyan azt látom egyre kisebbre és kisebbre húzod össze magad, ahogyan megmutatod, milyen apró és törékeny vagy valójában. Érzem, ahogyan a bűntudat lassan ható méregként árad szét a testemben. Amiket mondasz... minden egyes szó egy újabb késszúrás egyenesen a szívembe, sőt inkább a lelkembe. Mert olyan vak voltam Mal. Annyira... ignoráns. Annyira ismerős ez az érzés. Én is gyűlölöm magam, egyre több és több okot adsz rá te is, mások is. Gyűlölöm, hogy tehetetlen vagyok, gyűlölöm, hogy gyenge vagyok, gyűlölöm, hogy nem vagyok jó barát, lánygyermek, unoka.
Törött tekinteted látva nem tud nem eszembe jutni az a ló az otthoni lovardban, akiről már mindenki lemondott. Akit mindenki egy értéktelen, haszontalan szemétnek titulált már, akire senki sem kíváncsi. Ő is éppen ugyanilyen volt, mint te most: bizalmatlan, magányos, bántott, megtört. Nem tudta elmondani, hogy mi fáj, ki bántotta, mi a baja. Nem tudott elmondani semmit, én sem tudtam, hogyan kommunikáljam felé, hogy ez rendben van. Rendben van, ha fél, ha gyanakszik, ha távolságot tart, rendben van, ha nem akar egyedül lenni. Neki időre volt szüksége és következetes makacsságra. Ott nem volt szabad erőltetni a dolgokat, hagyni kellett, hogy ő lépkedjen előre fokozatosan. A saját tempójában. Ott neki kellett újra megtanulnia bízni, óvatosan kellett felépíteni a korábban leomlott hídját a megértésnek és bizalomnak. Akkor neki kellett kinyújtania felém a fejét, az orrát, hogy megérinthessem, hogy megmutathassam: itt vagyok, nem fogom bántani. Már nem fogja bántani őt senki... soha.
De te más vagy Malachi.
Te talán kerested a fényt, a segítséget, de sosem eléggé. Talán féltél attól, hogy megriadnak az emberek, ha meglátnak valójában?

Hirtelen elfordulsz én pedig követem a tekinteted. A sötétségbe meredve nem látok semmit, mégis kiráz a hideg. Mégis gyűrögeti a rossz érzés a gyomromat, akárcsak egy papírgalacsint, melyen egy elrontott recept áll. Aztán visszanézek rád és egyszerre szakad fel a mellkasodból minden - az a mázsás súly, mely eddig nem hagyott lélegezni, mind egyszerre emelkedik fel rólad, hogy most már az én vállaimat is nyomja. Bevallom neked, nem vagyok felkészülve erre a súlyra. A térdeim megbicsaklanak és megrogyok a tehertől. Még sosem avatott be senki ilyen váratlanul, ilyen mélyen a problémáiba. Azt hittem fel vagyok készülve bármire, mindenre. Hatalmasat tévedtem. Érzem, ahogy az agyam megtelik ködös információkkal. Te érted miről beszélsz, nekem pedig még azzal is meg kell küzdenem, hogy zavaros beszédedből egy egész képet rakjak össze a hiányos, már-már nem létező információim alapján.
Nem is tudtam, hogy volt bátyád. Nem tudtam, hogy meghalt. Nem értem elsőre, kit öltél meg, de a szavaidból képes vagyok valamit összerakni. De még mindig foghíjas a teljes történet.
Megölted... a saját bátyád. Bár nem szándékosan. Értem a miérteket, mégis átérezni nem tudom, mert sosem voltam a helyedben. Mégis felfogni vélem, miért van ez rád olyan hatással ami, egyre inkább látom lelki szemeimmel az utadat, mely a mai napig vezetett. De még rengeteg homályos részlet van. Ugyanis... ha lennének barátaid, mármint igazi barátaid, bizalmasaid, szeretteid és szerelmeid, akkor... akkor nem gondolnám, hogy most itt ülnél - épp velem.
Nem akarok gyenge lenni, mégis a könnyek áttörik az akaratom gátját ahogyan forrón csordogálni kezdenek az arcomon. Az egész lényem elárulja a terveimet, miszerint erős maradok, hogy felhúzhassalak a mélyből. Most pedig mégis...

Elrántod a kezeidet, egy összeomlott, megtört gyámoltalan fiút látok csak magam előtt. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok ebben a helyzetben, csak reménykedem abban, hogy nem látod árulkodó könnyeim. Csak reménykedem abba, hogy nem most zársz be újra, nem most löksz el újra. Bár már tudom, hogy ezt nem hagyhatom. Eltökéltem magam, hogy így vagy úgy, de segítek neked. Közelebb csúszok hozzád a rideg fagyos földön, hogy arcodat gyengén a kezeim közé vehessem, majd egy hosszú, finom és meleg csókot leheljek a homlokodra, utána pedig homlokomat a tiednek fektessem behunyt szemekkel. Nem akarom, hogy láss, nem akarom, hogy gyengének láss. Azt akarom, hogy tudd, itt vagyok neked és elég erős vagyok hozzá, hogy elviseljem minden terhedet.

- Most biztonságban vagy Mal... - suttogom neki a torkomban lévő gombóc miatt. Félek, ha ennél hangosabban próbálok nyugtatóan beszélni hozzád, akkor hangom megbicsaklása hamar lebuktat. - Most nem bánthat senki és semmi - hüvelykujjaimmal óvatosan simogatom mindkét orcádat. Koncentrálok az egyenletes légvételekre is, koncentrálok az erőltetett nyugalomra, koncentrálok az illatodra, a bőröd mérsékelt melegére, a légzésedre, a bőröd alatt pulzáló feszültségre. Bármennyire sem szeretném, mégis belül mélyen tudom, hogy a mondandóm nyomatékosításának érdekében kénytelen vagyok eltávolodni tőled nagyon lassan, nem is túl messzire, éppen csak annyira, hogy a szemeidbe nézhessek.

- Tudom, hogy nem voltam ott, hogy nem tudok valójában rólad semmit, tudom, hogy nem releváns a véleményem, de... nem a Te hibád volt Mal! - kicsit tagolom a lényeget, hogy szavaim nyomatékot kapjanak. - Te egy gyengéd finom lélek vagy, akiről képtelen vagyok elhinni, hogy akaratlagosan ártana másnak. És mielőtt visszakoznál, hogy de mégis úgy gondoltad, talán még most is néha, hogy megérdemelte... ha emiatt te rossz embernek érzed magad, hogy vannak emberi érzelmeid, akkor én is legalább annyira rossz és romlott vagyok, mint te, sőt! Sokkal-sokkal rosszabb. - látod Mal, most mégis összeszedtem minden bátorságom, hogy belenézzek a saját sötétségembe. Egymás kezét fogva tántorgunk az új terepen szemünk világa nélkül. Fogalmam sincs merre vezetjük egymást, de az út végén majd kiderül. - Ugyanúgy elégedettséget és megkönnyebbülést éreztem, amikor nagyapám meghalt. Valahogy... elégtételt éreztem, amikor a halálos ágyán szembe találtam magam rémült, bűnbánó tekintetével. Pedig sem verbálisan sem fizikálisan nem bántott sosem, de minden nap, minden órájának minden percében éreztette velem, hogy én vagyok a hiba. Miattam mentek szét a szüleim, ha én nem lennék, akkor mindenki továbbra is boldog lenne. Még mai napig érzem azt, hogy nem érdemlem meg az életet, mert nem vagyok képes semmit sem megjavítani, csak elrontani. És mégis, minden nap próbálom ezeket a dolgokat ellensúlyozni, próbálom mások és magam számára is bebizonyítani, hogy elég vagyok. Próbálom szeretni magam. Próbálok az az énem lenni, akire büszke lehetek, akire mások is büszkék lehetnek. Mert olyan nincs, hogy nem érdemel valaki bocsánatot. Hogy ne érdemelje meg a jogot az élethez. Ez mindenkinek jár Mal. Te pedig sajnálod, vezekeltél és vezekelsz érte eleget csendes magányodban. De nem vagy egyedül. Én mindig itt vagyok és leszek neked. És éppen ezért... - elengedem az arcod, kicsit hátrébb ülök - nem túl messze, csak annyira, hogy kapj levegőt, hogy tudd folytatni, ha szeretnéd. - Szeretném, ha folytatnád. Szeretném megérteni, miért jutottál arra, hogy ez az egyetlen megoldás számodra. Szeretnék jobb barátod lenni. Szeretném, ha könnyebb lenne neked, de legfőképp azt szeretném, ha megszabadulnál a terheidtől, melyek a földhöz láncolnak téged. Hátha így... te magad is tisztábban látod a dolgokat - én végig tartom veled a szemkontaktust, hacsak te meg nem szakítod azt. - Biztonságban vagy most Mal. Most még ő sem bánthat. Itt nem, ameddig velem vagy - hangom lágy és gyengéd, kicsit erősebb is mint szimpla suttogás. Még egyszer közelebb hajolok hozzád, hogy óvatosan kisöpörjek egy rakoncátlan tincset a homlokodból, ami a szemedbe is belelóg, majd pedig...
...várok rád.

[- A létezésem hiba]

Dearest Anne-Rose

already gone

É n és a Halál mindig is kéz a kézben jártunk. Ő tanított meg járni, ő adta a számba az első szavam, tanúja volt, mikor elestem és pityeregtem, majd ő segített fel és porolta le a térdem. Elkísért órákra, elnézően mosolygott, mikor hibáztam és bátorított, hogy próbáljam meg újra. Kezei a vállamon nyugodtak, mikor én a könyveim felett görnyedtem és velem dúdolt, mikor a zongora előtt ültem. Anya meghatódva szorította kezeit mellkasára, a Halál tőle távolabb, a folyosón visszhangzó zenére táncolt, az ütemre, amit én diktáltam neki. Szomorúan figyelt, mikor Thaddeus Maddock elé kellett járulnom és reszketve takarta el szemeit, mikor pálcát rántott ellenem. Siratta a szenvedésem, a fájdalmas nyöszörgést és sikolyt. A Halál mindig kedves volt velem, ő megértett és elfogadott, ő magához ölelt és ringatott, mikor egyedül voltam. És mindig egyedül voltam. Egyedül voltam a folyosók zsibongó kavalkádjában, egyedül voltam a népszerűségem adta figyelem kereszttüzében is. A Halál vált a legjobb barátommá, a legfőbb bizalmasommá, odaadó szeretőmmé. Bárkivel voltam, bármit is csináltam, ő ott volt, üdvözölte múlandó-felszínes boldogságom, majd a kezem fogta, mikor újra és újra magam maradtam a mosoly mögé rejtett kétségek súlya alatt. A fejét csóválta, mikor a nyelvem hegyén ékeskedő visszautasítás helyett mindenre igent mondtam, mikor még több és több terhet vettem a saját hátamra, hogy másoknak könnyebb legyen. Ő elnéző volt, megemelte a súlyt, hogy kicsit megint tovább bírjam. Ő támogatott és motivált, mikor a kviddics válogatóra edzettem, ő suttogta a fülembe, hogy pihenjek kicsit, mikor éjszakákra maradtam fenn, hogy gyakoroljak, hogy erősebb legyek, testileg és szellemileg egyaránt. Ő volt az is, aki a kezeit tördelte, míg én a ládámat pakoltam a tanév végén és ő volt az, aki erőt adott a hazatéréshez.
A Halál mindig velem volt. Megtöltötte a gondolataim, külön, díszes szobát tartottam fenn neki az elmémben, ahová hazatérhetett és megpihenhetett. Ott volt minden feszült étkezésnél, minden fárasztó és mesterkélt fogadáson, amit Thaddeus a kúriában rendezett, ott volt, mikor TJ a szobám falának taszított, mikor a földbe döngölt a korbács-szavaival. Ott volt a ház minden sarkában, a sötét sarokban és a csillárról lógva, ott ült Thaddeus impozáns karosszékében, ott volt éjszaka az ágyam alatt. Egyetlen egy helyre nem volt szabad bejárása; anyám üvegházába. A földi mennyország, az élők szabad birodalma, a fény és a lélegzet otthona. Anyám feltétlen szeretete, sugárzó mosolya és ölelő karjai elkergették, félelmet idéztek a rettenthetetlen Halálban. Mellette én is mindig napfényben fürdőztem, mellette minden sanyargató gondolat kisimult és minden fojtogató érzés elcsitult. Ártatlansága időről-időre megfertőzött, életet csepegtetve haldokló tagjaimba. De a Halál mindig visszatért, elmém kulcsa az ő kezében csilingel.
Talán ezért hívtam pont ide randevúra ma este, jelezve számára, hogy már nincs hely, ahová menekülnék előle. Gondosan megterveztem a közösen eltöltött perceket, mikor végre nem kéretem magam tovább, szívem-lelkem nyújtom felé és eggyé válunk örökre. Annie, te bizonytalanná teszel. A kezed nyújtod, ujjaid melege anyáéra emlékeztet és félek, hogy megfutamítod a Halált. Kéretlen gondolatokat ébresztesz bennem, a makacs elhatározást kedves együttérzéssel rendíted meg. Mi van, ha… Küzdök a remény csírái ellen, pánikolva tépkedem ki a lelkem talajából, ami előtted már szikkadt, sóval hintett földkupac volt csupán. Nem vagyok elég gyors, megérzem a részegítő illatát. Félek. Félek tőled, Annie, a képességedtől, amiről lehet, nem is tudsz.
- A létezésem hiba - suttogom feléd. Hibát hibára halmozok, minden lépésemet kudarc követi és nem vagyok se nem tökéletes, se nem egész. Mégis egy részem szomjazik a szavaidra, hogy meséld el, milyen érzés lehet az. Hogy meséld el, mi lesz a jövő, hogy mi vár rád és látsz-e ott. Látsz-e engem, Malachit, Maddock nélkül, látsz-e engem, úgy, hogy nem üldöz a Halál, hogy magam vagyok, láncok nélkül, hogy látsz mosolyogni, boldognak lenni, egésznek lenni… Megrémiszt a gondolat, de nem csak engem, Annie. Félelmet csepegtetsz TJ-be is, retteg, hogy elveszít, hogy elárulom újra, hogy téged választalak a Halál helyett. Kötélen rángattok épp és én nem tudom, hogy mitévő legyek. Félek élni. De miattad már talán félek meghalni is.
A bizonytalanság felemészt. Nem kapok levegőt, még jobban reszketek, pedig már a hideget se érzem. A saját vallomásom bénít meg, a szavak, amiket sosem mondtam ki hangosan, égetik a torkom, belülről emészt el a kín és a szégyen. A könnyeim marják a bőröm, szabadulni szeretnék a test rabságától, várom, hogy ítélkezz felettem, hisz megérdemlem. Szeretném, hogy te add az utolsó kenetet, tőled akarom hallani, hogy gyilkos vagyok, egy szörnyeteg, egy áruló, egy senki… A Halál is erre vár, idegesen járkál, tudja, hogy közeleg az időm, már engem akar, ő örök nyugalmat ígér, feloldozást, már csókra emeli ajkait…
Szemeim tágra nyílnak, ahogy megérzem ajkaid a homlokomon. Tudom, hogy te vagy az, Annie, mert TJ ordít, a Halál pedig mögötted zokog. A kezeid közt hullok darabokra, te valahogy mégis egyben tartasz. Egyszerre zuhanok és lebegek, szomjazom, mégis úgy érzem, eltelítesz a szavaid tiszta vizével. Ujjaim a két karodra találnak, kapaszkodom beléd, nehogy csak egy pillanatra is elengedhess, nehogy magamra hagyj. Újra azt kívánom, bár ez a perc, amit veled tölthetek, örökké tartana. Szavaid bevallom, nehezen jutnak át a zsigeri félelmem sűrű ködén, mégis csüngök ajkaidon, azt akarom, hogy beszélj még, hogy sose hagyd abba, mert te élsz, minden tökéletlenséged arany és számomra pontosan így vagy tökéletes. Tekintetem rezzen, ahogy arcomat égetni kezdi kezed érintésének hiánya. Utánad kapnék, a szándék megvan, mégis érzem, hogy lassan cserben hagy a testem és én észre sem veszem, hogy újra harcolni kezdek.
- Olyan… sokszor gondoltam már rá. Korábban is. Hogy jobb lenne meghalni. Hogy nem… hiányoznék senkinek. Hogy senki sem… venné észre. Jobb lenne… De nem mertem. Gyáva voltam. De… elfáradtam. Belefáradtam, hogy… sosem lehetek elég jó. Hogy apám… - dühösen fintorgok és helyesbítek inkább. - …Thaddeus Maddock gyűlöl és… erővel akar megváltoztatni. Elvett… tőlem minden. És… miatta gyűlöl az, akit… akit… - szeretek. Még magamnak is alig merem bevallani, elharapom a gondolatot. Nehézkesen veszem a levegőt, ahogy a szavak formálásával is küzdök. Olyan sok titkot őrzök, Annie, amit nem mondhatok el, hisz nem csak az enyémek. De itt van, az öledbe helyezem mind, amiről vallhatok, azt, ami a lelkemben reszket. - Megbocsáthatatlan dolgot… művelt velem. Meg akarok… fizetni neki. És… ez volt az egyetlen… - Hangom elcsuklik, érzem, hogy megszédülök a bennem megfogalmazódó pánikszerű szavaktól. - Én sosem éltem, Annie… de… de úgy szeretnék - épp csak lehelem a szavakat, ijedten, megtörten és mégis… egy aprócska, újjászületett reménnyel. A saját szavaim súlya alatt billenek ki az egyensúlyomból és ha nem tartasz meg, a földre hanyatlom. Talán ezt is elrontottam, talán a saját felismerésem is kudarc. Még a Halál is elhullajt egy könnycseppet miattam.
Ments meg…

Forever,

Malachi

[a hiba.]

The world is dark and light is precious

2006.01.14.
Szombat, éjfél körül

Ahogy itt ülünk a nyomasztó csendes sötétségben érzem csak igazán aprónak és jelentéktelennek magamat. Hiába próbálok minden idegszálammal arra koncentrálni, hogy pozitív energiákat manifesztáljak, hogy azt átadhassam neked... épp az ellenkezője sikerül. Pont most kell eszembe jutnia minden ballépésemnek, minden fájdalmamnak, minden szomorúságomnak. Az a konstansan hideg marokként szorongató rosszérzés, mely születésemtől kezdve jelen van a lelkemben, édesanyám rideg, undorodó hangja, az utána keletkezett űr, melyet mindig tagadtam, de ennek ellenére ott volt és sosem szűnt meg létezni. A nagyapám vádló pillantásai, a saját elégedettségem, amikor meghalt, és láttam a megbánást még utoljára megvillanni a szemeiben, mielőtt a fény örökre kihunyt barna íriszeiben. Apám arca karácsonykor, ahogy üvöltött velem, a gyűlölet és undor szikrája a szemeiben... lehet csak beképzelem. Szeretném ezt hinni. De mégis, ott motoszkál bennem a gondolat, ezért nem szeretett anyám, nagyapám, ezért nem fog soha szeretni Sienna, sem más, ezért nincsenek igazi barátaim, ezért kezd elhidegülni tőlem az édesapám is - aki eddig a világot jelentette számomra. Most pedig itt állok, megtörten, elgyötörten, teljesen egyedül, és próbálok rávilágítani egy nálamnál sokkal nagyobb nyomorokat átélt valakinek arra, hogy megéri küzdeni, és megéri élni. De nem másokért, mert annak semmi értelme. Pont én, akinek igazából megvolt mindene, de mégsem tudott semmit sem megfelelőképp értékelni, ezért veszít el most mindent.
Valljuk be, megérdemeltem...

A létezésed az első hibád.

Olyan rég volt már, amikor hallottam a hangját. Egészen pontosan Halloweenkor. Már mondhatni hiányzott, hogy végre valaki más szájából halljam ezt, így legalább megerősítést nyerek. Visszacsatolás. Legalább ez azt bizonyítja, hogy nem csak feleslegesen sajnáltatom magamat, de ezt is csak a zárt ajtók, elhúzott függönyök mögött, mert ugye nem akarok senkinek sem a terhére lenni...

A személyiséged a legnagyobb hibád.

Igen, tudom. Ezért nem szerethet engem sosem senki, ezért nem leszek elég jó sosem. Ezért fogok egyedül maradni.

Te vagy az egyetlen hiba.
Te vagy a hiba.

Így van. Egy hiba vagyok, egy ballépés, egy kellemetlen, zavaró mellékhatás. Egy állomás, egy ugródeszka, egy kötél, egy híd - és talán már túl sok kreditet is adtam magamnak - de sosem a cél.
Sosem a cél.
Belefordultam a saját sötétségemben, de mivel úszni csak gyengén tudok, az áramlat egyre csak húz és húz lefelé, bentebb a sötét mélységébe, hogy örökre elnyeljen. Felmerül a kérdés: van-e értelme tovább?
Mindenkinek jobb lenne, ha én...

Jobb lenne, ha m*gh**n*l.

Az utolsó szót elmossák a fejem fölött összecsapó hullámok, mégis tisztán és érthetően le tudom olvasni anyám szájáról, aki előttem lebeg a semmiségben. A Sors kegyetlen iróniája, hogy éppen ettől próbálok megmenteni mást, közben pedig én magam azon gondolkozom, hogy a létezésem egy hiba, csak azzal tudnám kijavítani, ha véget vetnék annak.
Hogyan akarom elhitetni veled, hogy értékes vagy, ha én sem hiszem el ezt magamról?
Hogyan akarom bebizonyítani neked, hogy nem egy ballépés vagy, ha magamról is ezt gondolom?

Egy hazugság vagyok, egy görbe tükör. Senki nem lát a lelkem mélyére, ahol nem vagyok más, mintsem egy pityergő, önértékelési zavarokkal küzdő harmatgyenge kislány. Mégis pakolom magamra mindenki más súlyát, mikor a sajátomat sem bírom el igazából. Esek-kelek, bár már inkább csak négykézláb nyögve közlekedek, de érzem, ahogy nem bírom már tovább.
Mikor lettem ennyire erőtlen?
Mikor lettem ennyire felelőtlen?
Mikor lettem hazugság?
Voltam egyáltalán valaha igazság?
Újra érezlek Mal az ujjaim alatt, ahogyan élsz. Még itt vagy, még velem vagy, még segíthetek. Egyszer valószínűleg összeroppanok, de az nem a mai nap lesz. Nem most, nem akkor, amikor potenciálisan valakinek szüksége lehet rám. Mert te igenis engem hívtál ide Mal, igenis látom a kékjeidben a kétségbeesett segélykérést, igenis érzem, hogy az eddigi szavaim célba találtak. Egyszer majd fáradtan, erőtlenül összeroskadok, de az majd szívszorító magnyomban fog történni, amikor más nincs többé szükség rám, amikor végleg egyedül maradok. Ahhoz viszont, hogy segíthessek, újra erősnek kell lennem. Fel kell állnom, a tonnás súlyok ellenére és határozott léptekkel haladnom tovább, miközben fogom a kezed és vezetlek a fény felé. Még csak meggörnyedni sem görnyedhetek meg, mert észrevennéd. Úgy pedig... már nem követnél. Ezért kell elhinnem, hogy...
...Nem vagyok hiba.
A létezésem nem hiba.
A születésem nem volt hiba.
Az, hogy itt vagyok, nem hiba.
Én nem vagyok hiba.

"A létezésem hiba."

Egyetlen mondat. Két szívdobbanás. Három szó.
Lendül a kezem, bármennyire is szeretném, nem tudom megállítani. A csattanás késként vágja ketté a csendet, majd visszhangja üt arcon mindkettőnket másodszor. Egy pillanatra kétségbeesett riadalom és mérhetetlen bűntudat csillan a szemeimben, ahogy legördül az arcomon az első könnycsepp. Majd követi egy következő. Az a bizonyos gombóc már gyúródik a torkomban, szúrják a szemeim a saját gyengeségem bizonyítékai. És mégis... veszek egy mély levegőt és képes vagyok megszólalni.

- Nem vagy hiba! - hangom meglepően határozottan csapódik le, egészen erőteljesen, egészen hihetően - mintha az igazságom lenne. - Egyáltalán nem hiba a létezésed Malachi, ahogyan az enyém sem! Senki létezése sem hiba. Nem ballépések vagyunk, hanem emberek. Nem mi vagyunk a hibák, mi követjük el azokat. Sőt mi több, halmozzuk egymásra őket, de basszameg, ezzel jár élni! Aki megy előre megbotlik. Nem a botlás a hiba, hanem az, hogy nem állunk fel belőle. A te legnagyobb hibád most az Mal, hogy feladod. De te sosem voltál az. Te mindigis egy apró lágy pislákoló fénysugár vagy, amely ha a saját sötét fellegeit nem is képes áttörni, de másokét igen. A létezésed nem hiba. Sosem volt az, sosem lesz az - ahogyan az én létezésem sem hiba. Nem vagyok hiba. De hibázok, mert ember vagyok. - Szükségem van rád Mal - hangom megremeg, ahogyan utat engedek a bizonytalanságnak. Szükségem van rád Mal, mert önző vagyok. Önző vagyok, kell a megerősítés. Kell, hogy fogd a kezem. Kell, hogy bebizonyítsuk egymásnak, hogy itt a helyünk. Kellesz nekem, mert nélküled én is összeomlanék. De ezt már nem tudom elmondani, mert a könnyek átveszik az uralmat, ahogy csendes zokogás rázza a vállaimat. Nem mutattam meg még másnak, hogy milyen törékeny és sebezhető is vagyok valójában. Nem mutattam meg még másnak, hogy mennyi szomorúság és keserűség szorult belém valójában. Te vagy az első, és feltehetőleg az egyetlen Mal, aki ezt látni fogja. Pedig még annyi mindent kellene mondanom neked. Annyi mindent, mégis a szavak cserben hagynak.
De talán nem is olyan nagy baj. Most úgyis te beszélsz. Könnyeimet törölgetve hallgatom szavaid, de minden egyes elhangzott szó egy újabb késszúrás, egy újabb mázsás teher. Mégis rezzenéstelenül ülök itt előtted, mély levegőket véve, hogy képes legyen megnyugodni. Hogy ne remegjek tovább.

"És… miatta gyűlöl az, akit… akit…"... szeretsz, ugye? Ezt akartad mondani, ugye? És akkor mintha összeérnének a szálak, ahogy bevillan az év eleji eset Hisztis Myrtle mosdójában. Mert ott voltam ám Mal, hallottam, végigkövettem mindent. Már akkor volt egy sejtésem. Azért nem avatkoztam közbe, azért nem szóltam róla később sem.
Olyan ostobának érzem magam, ahogyan rájövök erre. Persze, még mindig van oly sok sötét részlet, hogy mi és hol romlott el, de ha te önszántadból nem mondod el, nem fogok vájkálni a dolgaitokban. Valószínűleg nincs szükségetek rám, sőt inkább csak zavaró tényező lennék az egyenletben, mert én is...
Olyan ostoba vagyok. Annyira naiv és hiszékeny. De most már látom. Már tisztán látok mindent. A javítandó komponenseket, az utat, melyet követnem kell.
Élni fogok, hogy segíthessek, hogy létem jogosultságát magam szerezzem meg. Hogy egyszer elhiggyem, valóban érdemes vagyok azokra a szép szavakra, gondolatokra, melyeket nekem tulajdonítotok. Szeretném bizonyítani mindenkinek, hogy megérdemlem a belém vetett mérhetetlen bizalmat, de legfőképp magam felé kell bizonyítsak, mert ti más vakon elhiszitek rólam, hogy a fényes és meleg napsugár én vagyok, nem csak egy tükör, mely ezt tükrözi.

Minden szavad tisztán és érthetően hallom, látni vélem a mögöttes tartalmat is. Azt, ahogyan elkezdtél küzdeni, ahogyan szeretnél élni. Azonban addig tehetetlen vagyok, ameddig te magad ki nem mondod ezeket. Már éppen szólásra nyitnám a szám, hogy rácáfoljak, nem ez az egyetlen mód, sőt... ez talán a leghülyébb mód, amit választhatott, amikor...

"Én sosem éltem, Annie… de… de úgy szeretnék"

Magam sem értem a reakcióim, de ott visszhangzanak a szavaid a fejemben. Elsőre képtelen vagyok felfogni, majd egyszer csak... megkönnyebbült, lágy, rövid nevetés szakad fel a mellkasomból és szorosan átölellek.
- Várj itt kérlek, egy pillanat és jövök... - suttogom a füledbe, mielőtt elengednélek, és hirtelen felpattannék. A váratlan megkönnyebbüléstől és felugrástól leesik a vérnyomásom, kicsit meg is szédülök, a térdeim is megrogyadoznak, de elkapom az egyik virágágyást és megtartom az egyensúlyom. Nem fogok megroppanni a terheimtől, legalábbis biztosan nem itt és nem most. Kezdeti lépteim olyan bizonytalanok, akárcsak az újszülött kiscsikóké, de hamar ráérzek, hogyan kell egyik lábam a másik után pakolni, így mire visszaérek az antidótumos szekrényről, már egészen emberesek a lépteim. Letérdelek melléd, egészen közel hozzád, majd nem tukmálva, de nyújtom feléd az ellenszeres fiolát. közben pedig a tekinteted keresem.

- Annyi butaságot beszélsz Mal... hadd kezdjem az elején. - Mély levegő pupák, csak ügyesen, csak őszintén, csak hiba nélkül. Az irónia, ugye? - Hiányoznál nekem, ha nem lennél... és amennyiben nem tartasz engem senkinek, az állításod itt már megbukik. De egészen biztosra veszem, hogy anyukád szíve megszakadna, ha itthagynád. Ő egészen biztosan valaki, de nem is akármilyen. És nem hinném, hogy a sor itt véget érne, csak nem voltál hajlandó korábban realizálni, hogy a mosolyod, még ha csak álarc is, de mennyi más embernek volt mankó a saját nyomorában. Másodszor meg, olyan nincs, hogy sooha nem lehetsz elég jó. Már elég jó vagy, abban a pillanatban elég voltál és jó, amikor megszülettél. Ha Thaddeus Maddock ennyire vak, hogy ezt ne lássa, az az ő szegénységi bizonyítványa. Itt ő a vesztes egyedül, nem te Mal. Mert téged szeretünk, mert nekünk elég jó vagy, mindig is az leszel. Harmadjára... nem hinném, hogy gyűlöl... - itt kedvesen mosolygok rá. Persze nem tudhatom biztosan, hogy a következtetéseim helyesek, de ha nem is Solace-ről van sző, akkor sem hinném, hogy az illető gyűlölne téged... - ...maximum nem értitek meg egymást. - Újra a kezeim közé fogom gyengéden az arcod, hogy egészen biztosan a szemeimbe nézz, amikor talán a legfontosabb részre térek. - És végezetül: nem a haláloddal tudsz a legjobban megfizetni Thaddeus Maddocknak, hanem azzal, hogy élsz. Nem az ő, hanem a saját szabályaid szerint. Nem az ő elvárásait teljesítve, hanem a saját vágyaidat hajkurászva. Mert ha meghalsz, azzal feladod, azzal belátod, hogy győzött, képes volt megtörni téged. Ha élsz és mész tovább, akkor pedig bebizonyítod, hogy kettőtök közül te vagy az erősebb. Márpedig az én barátom egy igen erős srác... - óvatosan kisöprök egy zilált hajtincset a homlokodból, ahogyan szeretetteljesen pillantok rád. Szeretném, hogy érezd, nem vagy egyedül és sosem leszel.
De legfőképpen, hogy nem egy hiba vagy, hanem egy fontos barát.