Udvar

[- Tavish!]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(21:30 körül)

Valaki, első csókjuk tanúja megmozdult a sötétben, ahonnan mindaddig figyelte őket. Lépteinek zajában a pillanat varázsa megtört, a csók megszakadt, a valóság pedig szépen lassan visszaszivárgott az ajtó résein keresztül. Megint csak ott voltak a Roxfortban, a háttérben újból hallani lehetett a bál zsivaját, és a mozaikablakokon át kiszűrődő fények hirtelen megvilágítottak egy női alakot.
- Tavish!
Gemma hangja szinte kiabálásnak tűnt az addigi suttogáshoz képest. Connor mégsem rezzent meg tőle, csupán egy tompa puffanást érzett a gyomra legmélyén. Ezen az estén szinte teljesen megfeledkezett Zafiráról, bár igazság szerint a zuhanyzói incidens óta alig gondolt a hollóhátas lányra. Nem úgy tavaly nyáron, amikor szobája magányában újból és újból lepörgette lelki szemei előtt kettejük sok évre visszavezethető, viharos kapcsolatának összes momentumát. A ma este történtek után gyermetegnek, sőt valósággal nevetségesnek érezte azt a plátói szerelmet, amit a lány iránt érzett. Hogy is szerethetne valakit, akivel nem csak hogy nem érintkezett még soha, de beszélni is alig beszéltek? Hiszen nem is ismerték egymást! De akkor miért érezte most még is úgy magát, mintha megbántott volna egy számára fontos embert?
Gemma a kezébe temette arcát, és lehorgasztott fejjel ült a padon, mintha valami borzalmas dolog történt volna épp. Connor csak pislogott, és a távozó alak hűlt helyét nézte.

- Sajnálom… - szólt rekedten Gemma.
Connor elkapta a tekintetét a bokorról, amit addig fixírozott, és meglepetten nézett a lányra, aki úgy tűnt közel áll a síráshoz.
- Mi…? – nyögte a fiú, mit sem értve az egészből.
- Nem így kellett volna történjen…
- Nem… így…?
Gemma hirtelen kiegyenesedett, kezében pedig ismét ott volt a palack, amely addig a földön hevert előttük. Egyetlen mozdulattal magába döntötte az üveg teljes tartalmát, végképp lesokkolva ezzel a fiút.
- Remélem, azért megbánni teljesen nem fogod…
- Miről besz… - kezdte volna, fel sem fogva a mondat mögöttes üzenetét: nekem jelentett valamit, Connor.
Óvatosan Gemma álla után nyúlt, hogy maga felé fordítsa a lány. A szemébe akart nézni, hogy elmondja neki mennyit jelentett ez a csók. Ám Gemma megrázta a fejét.
- Én... Nem akartam nektek rosszat…
- Nekünk?
Nem értett semmit. Nem volt köztük semmi, nem jártak, még csak beszélni sem beszéltek egymással. Mi rosszat akarhatott volna nekik, ha nem volt olyan, hogy ők?

- Kell egy kis idő... Egyedül…
Már megint egyedül maradok…
Connor nem akarta elhinni, hogy mi történik. Életében először kitárta valakinek a szívét, erre egyből összetörik azt. Nem értette miért érinti ennyire rosszul Gemmát Zafira felbukkanása. Mint ahogy azt sem értette, hogy ő benne miért van bűntudat. Halványan rémlett már csak neki a Hollóhát – Hugrabug meccs, amit a lelátókról követett. Figyelte minden mozdulatát a Hollóhát fogójának, és mosolygott, amikor az elkapta a cikeszt. Ő indította el a változás útján, miatta akart jobb emberré válni, de… Talán nem vele kell végigmennie ezen az úton.
- Meg foglak keresni... Ne aggódj, de most... Muszáj... Innen... Kérlek…
Levetette a zakót, amit korábban a vállára terítettek, és lerakta mellé a padra. Connor felállt, és elindult Gemma felé. Nem akarta őt elengedni. Át akarta ölelni, meg akarta csókolni, és bele akarta ordítani a világba, hogy mit érez, de Gemma már menekülőre fogta. Megbicsaklott a lába, de még azelőtt rendezte lépteit, hogy Connor utánakaphatott volna. Az üveg apró darabokra tört a mozaikpadlón, pengeéles szilánkokat szórva a fiú oxford cipője köré.
- Úgy sajnálom, bocsáss meg!
- Ne menj… - kérlelte őt, de Gemma már messze járt.
Connor egyedül maradt az udvaron. Lenézett a lábaihoz. Az üvegszilánkok tompán csillantak meg a hideg, januári éjszaka csillagai alatt. A fiú felvette az öltönyfelsőjét a padról, és az arcához emelte. Zakója még emlékezett Gemma testének melegére, de már kezdett kihűlni.
Bár tudnék sírni… - futott át agyán a gondolat, ahogy még egyszer utoljára magába szívta Gemma illatát, ami beitta magát a textil szálai közé. Aztán kezébe gyűrte a drága ruhadarabot, miközben belső zsebéből előhúzta a varázspálcáját.
- Reparo!
Mintha egy visszafele lejátszott filmet nézett volna: az üvegszilánkok csörögve megindultak a szélrózsa minden irányából, hogy aztán egy pontban találkozzanak, és újfent sértetlen tárggyá formálódjanak. Connor nézte még egy pillanatig az üvegpalackot, majd elindult ő maga is, miközben arra gondolt: bárcsak létezne olyan varázslat, ami az ő meghasadt szívét is képes lenne összeforrasztani...

Köszönöm a játékot!

[- El kell ismerni, ettől a hidegtől nagyon tiszta…]

A moonlit courtyard

Daphné

18+ - María being María

   Az átok haragosan tombol bennem. Gyűlölöm a gondolatot, hogy pont itt, pont most, pont előtte vagyok ennyire gyenge. Távoli a bentről áradó zaj, egy pillanatra elkap az érzés, hogy körhintán állok, mint gyerekként, amikor a bátyám hajtott, de most senki nem fogja megállítani a gyorsulást, és nem is szállhatok le. Mélyen beszívom a levegőt- dühös vagyok, és nem is tudom eldönteni, hogy magamat ütném meg szívesebben, vagy őt.

 - El kell ismerni, ettől a hidegtől nagyon tiszta…- úgy érzem, mintha víz alatt próbálnék beszélni. Attól nem tartok persze, hogy nagyon látványos lenne, hogy mennyire kevés vagyok a megszokott valómhoz képest; mindig remekül elrejtettem mindent, kifelé soha nem mutattam semmilyen gyengeséget. Még a legapróbb vadak, mint a kis Daphné is megérezhetik a vér szagát, ha érzik, hogy nem vagyok teljes, hogy itt az alkalom, hogy lecsapjanak rám. Soha nem adnám ezt meg… ma éjjel viszont, úgy érzem, minden erőmre szükségem lesz.

 A bájital fájdalommal tölti el a mellkasomat. A szívem összes fekete felülete ég, szorít, jelezve, hogy már rég túlléptem az adagot, melyet fogyaszthatnék - a gyógyító csendes szenvedést ír fel, ha ekkora adag sem működött. A csendes szenvedésben igazán tapasztalt vagyok, de ma nem tehettem meg; ma látniuk kellett. A bájital elűzi a legrosszabb tüneteket, legalább néhány másodpercre.

 - Bátor választás a mai politikai légkörben. Bár az egy elég hosszú képzés- tíz szemeszter, igaz? Kétlem, hogy addigra még meglesz bármi Yaxley szenátor mozgalmából… talán az idő és az ostobaság annyi idő alatt két másik ilyen mozgalmat is elfogyaszt. Reméljük, hogy több nem lesz, borzalmas olyan férfiakkal egyezkedni, akik fele annyit sem érnek, mint aminek gondolják magukat.- a hatását kifejtő fájdalomcsillapító okozta, semmivel össze nem hasonlítható extázistól támogatott mosollyal nézek a lányra. Nincs okom kétségek magvait szórnom rá, mégis megteszem- kicsit talán az ő érdeke is. Ha sikerül pár szóval eltántorítanom erről a karriertől, a személyisége amúgy is predesztinálná arra, hogy átgyalogoljanak rajta. Ha viszont engem ignorál, egy pár amerikai impotens vénember, akik nem tudtak a megfelelő időpontban elbánni néhány tinédzserrel egy olyan iskolában, amit korábban megszálltak, még csak megzavarni sem fogja tudni.

 Elgondolkodom röviden a válaszomon. Mit akarhatna hallani? Miből nyernék én valamit? Nyernék egyáltalán? Ironikus, de pár másodperc után, amikor a hideg megérinti a csontjaimat, arra jutok, hogy beszélek. Hányszor tettem meg eddig? És mit nyerek vele.

 - Még nem döntöttem el a szakot… egy napon szeretnék egy iskolát. Otthonra.- felnézek a Roxfort legközelebbi tornyára, mintha csak egyértelművé akarnám tenni: ebben a kaliberben gondolkodom. Naiv álom, a történelmünk során alig húsz-harminc érhetett el hasonlót; akkor is hihetetlenül nagy ez a táv, ha valaki nem tölt minden negyedik hetet a Pokolban. Talán azt hiszi, hogy hazudtam. Talán lát bennem valami gyermekien ártatlant. Talán ostobának hisz, és nem tekint majd fenyegetésnek. Talán nem is számít a reakciója, talán a szorító érzés kissé távolabb kerül, ha beszélek, a szavaim pedig márványlépcsőkké válnak, melyeket megmászhatok, fel, a névtelen iskola legmagasabb tornyába… bár ott lenn… nem! Ott leszek, de nem azért, mert vágyódom rá, mint egy naiv kislány.

 A boldogságot nem álmodják, kapják, kívánják. A boldogságot elveszik.

 Egy pillanatra homályos minden. Nem is veszem észre, hogy mikor lépek hátra, ülök le a padra, amin több centi hó áll. Talán nem is ültem, hanem estem. A szívem úgy ver, mint az utolsó holdtöltekor, amit emberként töltöttem, amikor futottam az erdőben, hallgattam az üvöltést, marcangolást, és úgy szorongattam a csonka kezet, hozzászorítva az egyik levált ujjat, melyet valamikor később ejtettem el, mintha még számítana, mintha tényleg elfuthatnék, pedig a vérfarkas már bennem volt. Most viszont nem az átok gyorsította meg, hanem a rengeteg gyógyszer, a túladagolás, mely salemi kőhalomként nő a mellkasomon.

  - Egy kicsit elszédültem… biztos front… Barcelonában soha nincs ilyen hideg…- megérzek egy csavart, melyet valaki felülről húz a koponyámba. A még feltámadó hányingert, mely azt parancsolja a testemnek, hogy adja ki magából azt az időt, amit a bálra kölcsönvettem. Talán itt kellene hagynom egy fél pár cipőt…

 - Jobban is vagyok…- felállok, lesöpröm magamról a havat. Csak egy pillanatra jut eszembe, mennyire mondhatok ellent a külsőmnek. Kétlem, hogy érdekli, úgyhogy talán ez sem számít.

Solace

-Na igen...- Nem tudom, én hogy állok a honvággyal pontosan. Hiányzott a nyáron Abe-el összefutni néha - igazából meg tudtam volna oldani, ha távolmaradni nem akarok - de az otthon mint olyan, eddig nem. Talán a jövőben fog még, talán még Apához is visszatérek egyszer, tenni egy próbát a kibéküléssel. Sok elvünkben egyet tudnánk érteni, sokat tőle örököltem eleve, csak nagy még a törés azokban, amiben nem tudtunk. Ha ki tudna egyezni a varázsvilággal, hiszek benne hogy egy oldalon állnánk az itteni helyzet kérdésében is. De a hagyományos honvágy még nem húzta a szivemet Kansasba a nyár óta.
Az Ilvermorny, és egy ottani hagyományos végzős év gondolata hiányzik néha, de azt segít orvosolni, hogy hoztunk magunkkal egy darabot az ottani életből. Talán az a leghonvágyabb számomra mostanában.
Átnyúlok meglapogatni Solace hátát együttérzően, bár megállítom a kezem - megvárom, hogy rábólintson a gesztusra. Nem vagyok biztos, zavarná-e az érintés, úgyhogy ha nem szeretné, akkor csak elmímelem ugyanazt, egy-két inchre a hátától.
-Úúf... Oké, szóval freaknek ne nevezzem magam, mert azt már lefoglaltad. A witchpunk szabad még?
Elviccelődöm a dolgot, de ismer annyira, tudhatja hogy a komolytalan látszat mögött megfontolom a tanácsát.
Azt nem jelentem ki inkább, hogy nem fogom annak nevezni magam, aminek tartanak - bár talán a sorrend az én esetemben lehet fordítva. Ha a legnagyobb vádak ellenem, hogy sárvérű liberális yankee vagyok, aki azt hiszi hogy mindenki megérdemli az esélyét az emberszámba vételre, nem csak aki pont a status quo által kijelölt háttérbe született, én kérem vállalom. Mert ez akkor bűn, ha valaki azzá titulálja, hogy aztán használhassa az elnyomás eszközeként.
-Mondasz valamit- bólintok végül a felvetésére. -Lehet megpróbálom elcsípni még, ha bementem.
A kórusos tippre tornáztatok egyet a szemöldökömön, de elég egyértelmű, hogy burkolja a megfejtést, rám hagyva hogy utánajárjak. Még nem értem az összefüggést, de nem foglalkoztam még a roxforti énekkar repertoárjával - megbízom Solace tanácsában azzal, hogy amint utánanézek, tisztább lesz a kép is. És ismerek már művészlelket is, aki talán útba tud igazítani, feltéve hogy nem ismerkedési kísérletnek veszi a kérdést, annak minden következményével.
-Volt például legalább négy diák, aki csak azért nem halt meg, mert valahogy mindnek sikerült csak közvetve találkozni a baziliszkusz tekintetével. Pocsolyában, kamera tükörreflexén át,.. az egyikük egy kísérteten keresztül látta, ha az a sztori is igaz,.. a kísértet csak azért nem halt meg, mert már meghalt.- Ha ilyen helyzetirónia csak a mesében van, gondolom hívjatok Dorothy-nak? -Azt hallottad már, hogy ez a legbiztonságosabb hely a világon?

Étoiles, donnez-moi la paix…

María

2006. január 13. péntek, 22:47

Egyetértően biccentek csak a levegő tisztaságára vonatkozó állítására, azt hiszem, a januári skót időjárást ezzel ki is tárgyaltuk, még egy-két téma, és lassan tényleg letudunk mindenféle udvariassági kört, és elmehetek végre, bár megdöbbentő, de egyelőre csak a szokásos mértékben nem vágyom a társaságára.
- Tudom és… igen, tíz - bólintok, valahogy meglepő módon nem érzem azt, hogy ettől elmenne a kedvem, és egészen váratlan a támogatása is, és az, hogy nem az az első gondolata, hogy valami csípős megjegyzéssel vágjon vissza, például, hogy nem való ez nekem, de inkább nem kezdem el elemezni, ennek vajon mi lehet az oka. María ma este valahogy… máshogy viselkedik.
- Én is ezt remélem, és az valóban… sok dolgot megkönnyítene, ha kevésbé értékelnék túl a saját kompetenciájukat - visszamosolygok rá, vajon gondolta bármelyikünk is, hogy egyet fogunk érteni valamiben? Ritka pillanatok egyike lehet ez, talán ez az első és az utolsó alkalom.
- Milyen lesz majd? - kérdezem, követve a tekintetét, direkt nem használva feltételes módot, mert ha valakiből, Maríából kinézem, hogy megvalósítja ezt, akármi is lesz, hogy valami hasonlót visz véghez, mint a Roxfort. Hallhatja rajtam, hogy egyáltalán nem gúnyolódom, hanem egészen őszintén kíváncsivá tett, és szívesen meghallgatnám, ha megosztja, vajon hogyan képzelte el az iskoláját. Szeretném, annyira szeretném, ha lennének nekem is hasonló ambícióim, terveim, vágyaim, amik csak az enyémek, valami és talán… valaki, akit végre én választok, magamnak és magamért, mert őt szeretném, anélkül, hogy azon kellene aggódnom, vajon ez-e az elvárt, hogy mindenki elégedett lesz-e a döntéssel, velem, engem kivéve persze. Furcsa mód gondolkodnom sem kell rajta, ki lenne ez a valaki. Szeretnék visszamenni hozzá, és már épp udvariasan elnézést kérnék Maríától, hogy azt mondtam Rokuronak, hogy csak pár percre jövök ki, az pedig már, bizonyára letelt, szóval köszönöm a beszélgetést, de visszatérnék a bálra, de ezt nem tudom megtenni, mert María járása hirtelen aggasztóan bizonytalanná válik.
- Mi…? - utána nyúlnék, de nem tudom elkapni, viszont szerencsére sikerül leülnie egy padra. Nem pánikolok, de most már egészen biztos, hogy nincs jól, a kérdés már csak az, hogy mi lehet a baja? Nem hiszem, hogy részeg lenne, mert nem úgy néz ki, illetve nem gondolnám róla, hogy egy ilyen rendezvényt választana arra, hogy így, rosszullétig leigya magát. Nem, valami más lesz. Eszembe jut, hogy úgy láttam, mintha fogyasztott volna valamit az előbb, és ha valóban így volt, akkor bizonyára nem azért takargatta ennyire, mert szeretné velem megosztani, hogy mi volt az… illetve az sem biztos, hogy amiatt van rosszul. Félig hiszem csak el, amit a frontról mond, mert a Beauxbatonsban sincs meleg télen, ugyanakkor nem ismerem annyira, hogy tudjam, vajon tényleg érzékenyen érinti-e az időjárásváltozás. Mindenesetre semmiképpen nem úgy néz ki, mint aki jól van, hiába áll fel, ami nagyjából a legrosszabb, amit jelen helyzetben tenni tud.
- María - felállok én is, és utána megyek, mielőtt úgy dönt, hogy elindul valahova, és nem lesz pad, vagy bárki, aki el tudja kapni, mielőtt tényleg elájul. Valamennyire elé állok, de nem fenyegetően, mert lássuk be, semmi fenyegető nincs bennem, és ha volna is bármi erőfölényem, nem tudnám használni, annál is inkább, mert jelenleg majdnem egy fejjel volt magasabb nálam.
- Szerintem jobb lenne, ha leülnénk - talán belátja, hogy ez az ő érdeke is, és bármennyire is bizonygatja, hogy jobban van, világos, hogy nincs, hiszen olyan sápadt, mint a Hold lenne, ha nem takarnák épp még mindig a felhők. Azt mondta, bátorság kell ahhoz, hogy azt a szakot válasszam, de úgy érzem, ehhez kell a legnagyobb bátorság, most, hogy majd pont én mondjam meg pont neki, hogy mit kellene csinálnia, de jelenleg attól jobban félek, hogy tényleg összeesik, mint attól, hogy esetleg rám kiabál. Megpróbálom finoman elterelni a padhoz, ha hagyja, amiről egy gyors pálcamozdulattal és egy nonverbális bűbájjal eltakarítottam a havat, és ha sikerül leülnie, akkor csatlakozom én is mellé.
- María. Mikor ettél utoljára? Hozzak valamit inni? - kérdezem, szeretnék megbizonyosodni róla, hogy jól van-e és mennyire nagy a probléma, reménykedek abban, hogy talán csak leesett a vércukra - nem tudom, evett-e a vacsoránál és ha igen, mit és mennyit. Fel vagyok készülve rá, hogy nem lesz elragadtatva attól, hogy segíteni szeretnék neki, és azt figyelem, hogy mi van vele, és hogy talán, sőt biztos, hogy meg fogom ezt bánni, de nem fogom ilyen állapotban itt hagyni. Esetleg csak azzal a feltétellel, hogy összeszedi helyettem egy másik diák, vagy egy tanár, de egyelőre nem érzem, hogy erre szükség lenne - bár felkészülök arra is, hogy szükség esetén valahogy eltámogassam a Gyengélkedőre, aztán úgy tegyek, mintha ez sosem történt volna meg.

[- A witchpunk tökéletesen szabad.]

ibireo

2006. január 13. péntek, 23:30

Vale Bate

Nem kenyerem a túlzott testi kontaktus; Valenek sosem beszéltem erről mégis furcsa, hogy ezt magától tudja. Egy biccentéssel adom mégis tudtára, hogy talán nem halok bele abba, ha hozzáér a vállamhoz. Ennél borzalmasabb dolgok is történtek már velem.

- A witchpunk tökéletesen szabad. - talán látott már eleget az elmúlt közel hét év során, boszorkánynak cudar lennék, freaknek talán még elmegyek. Nem magyarázza más azt, ahogyan viszonyulnak hozzám.

Hacsak nem a romlott szívem az oka ennek is.

Tudom, hogy jót tenne neki, ha beszélne a sajtósunkkal. Bár szeptember óta itt van a jelenléte, nem sok alkalmat adtam neki arra, hogy beszéljen velem és megismerjem. Hiba volt, tényleg úgy gondolom, hogy az érdekeinket akarja nézni. A mi újságjaink nagyjából azt írják, amit Lucindáék diktálnak. Elveszik tőlünk a narratívát, nem engedik, hogy magunk formáljuk a rólunk kialakult képet. Holmi munkásosztálybeliként írtak le minket, mintha az lenne a legérdekesebb dolog velünk kapcsolatban, hogy milyen a családunk vagyona. Morris képét, Morris ideáját akarják rám vetíteni. Adtak egy gúnyát, melyet rá szabtak, és azt akarják, viseljem helyette. Ha tehetnék, még az arcomat is őrá cserélnék. Sosem leszek a sárkányok hátán lovagló Morris, mindig furcsán fog állni rajtam a ruha, amit rá szabtak. Annyira senki se ostoba, hogy ne lássák, milyen mesterkélt ez a kép. Befejeztem, hogy nekik akarjak megfelelni. Mindannyian jól tudjuk, hogy csak az érdekek szolgálják a törleszkedésüket. És azt is, hogy az én őseim valaha megölték az övéiket.

- Mindenképpen tégy így, Vale. - biccentek neki. Ms. Jadisland segíteni fog neki, nekem pedig a kezdetektől úgy tűnt, hogy Valenek szüksége is van a segítségre. Mintha ő maga se hitte volna el, hogy a Serleg mindannyiuk közül épp az ő nevét dobta fel. Én sem értettem, hisz láttam harcolni Eydist, tudom, hogy mire képes. De most már talán kezdem látni, hogy nem olyan borzalmas, hogy őt választotta a Serleg. Nem tudom, mit kezdene a Tusával a Chernov-Gardner páros.

Elég konkrét utalást adtam neki, hogy mit tegyen azzal a gömbbel. Ennél többet csak akkor tudnék segíteni, ha megragadnám a kezét, bevezetném mondjuk a Tiltott Rengetegbe, és keresnék neki egyet. Ironikus, hogy bár Maddock szabotálni akart, de technikailag mégis azt érte el, hogy segítsen nekem.

Ha valaha még szóba állok vele, megemlítem.

- De miért volt az iskolában egy bazilisz… Akarom én ezt tudni? - épp eleget tudok róluk ahhoz, hogy még én se merjek megkockáztatni vele egy harcot. A forrófejűségem vinne, de a józan ész még időben megálljt parancsol. Amikor olvastam róluk, ahogyan a gömb titkát próbáltam megfejteni, hamar arra jutottam, hogy valószínűtlen, hogy le kéne győzni egyet. Együttesen talán lenne esélyünk azzal a feltétellel, hogy páran meghalunk. Sajnos mostanában viszont a bajnokok biztonsága ugyanúgy szempont, mint az, hogy ne legyen bajuk a lényeknek, úgyhogy kizártam azt az eshetőséget, hogy egy baziliszkusszal kéne megküzdeni. Tulajdonképpen amióta megfejtettem a gömböt, és megtaláltam benne azt a tárgyat, nem kifejezetten izgulok azért, hogy mi lesz.

Nem a próbától tartok, biztosan sikerülni fog. A bírálat jobban aggaszt.

- Ideje visszatérnünk a biztonságosnak mondott falak közé az utolsó műsorra. - hallani a morajlásokat, ahogyan az este utolsó műsorpontjára készülődnek. Az udvar is lassan kiürül, ahogyan az emberek befelé terelődnek a fényjátékra.

//Köszönöm a játékot! <3