Eldugott, csillagporos kis zug

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás, szexuális erőszak említése, fizikai erőszak említése

Nagyon hamar jutok el arra a pontra, hogy kezd felbaszni a saját szerencsementeskedésem. Túl sok minden jött össze ezzel a mai nappal kapcsolatban, emiatt úgy érzem, hogy csak ilyen kényszeredetten ugrálom körül Vivient, segíteni viszont kurvára semmiben nem tudok neki. A maximum teljesítményem az, hogy szórakoztatom, de ahogy elnézem, ma még annyira vicces sem vagyok, mint amennyire szoktam, a hülye poénjaim is meglepően gyengén landolnak. Most mit mondjak? Úgy érzem, hogy toporgok itt körülötte, mint valami jóravaló szaró galamb, mert annyira már sikerült megvilágosodnom, hogy rájöjjek, úgy csak nem viselkedhetek vele, mint eddig -már csak azért sem, mert néha tényleg a tulajdon belem fordult ki attól, ami elhagyta azt a lepcses pofámat- viszont annyira meg még nem vagyok kisbuddha, hogy meglegyen mi is az, amit innentől kezdve csinálnom kellene, hogy működjön a dolog, és ne legyen ilyen kegyetlenül kínos.

Végül is tényleg az az utolsó mentsváram, hogy két ázsiai faszi  is beletolt a szájamba egy adag tűt és ott elmatatgatott vele, de ez sem jelent sokat, mert mikor kérdez, totálisan bemajrézom és előadom ezt a macskás baromságot.
Mármint…biztos tetováltatnék életem során valahova egy macskát, de kurva kis esélyt látok rá, hogy pont egy ilyen balfasz helyre, meg amúgy is…minek oda ilyen tisztességes dolgot varratni, ha már úgyse látja a büdös franc se? Vivnek sem kellett volna látnia, csak valamiért úgy gondoltam, hogy oldódna, ha megmutatnám neki, végül is ez legalább veszélytelen, nem olyan tolakodó és nem is olyan indokolatlan, mint egy nemvárt erekció egy romantikus séta közepette. Ezekután azt sem nagyon bírom elképzelni, hogy ne ez jusson első körben az eszembe, akárhányszor feláll, mázlimra az elmúlt időszakban az agyam nem nagyon tudta mellőzni a vért, mert állandóan dolgozott valami kurva traumatikuson és végtelen kiborítón. Annyira esett jól ez az egész karácsony válogatóstul, mintha páros lábbal rúgtak volna seggbe, sőt nem is lábbal, egyenesen protézissel, hogy jobban fájjon. Eddig úgy voltam vele, hogy biztos nem használom eleget az agyamat, most meg már mást sem szeretnék, mint hogy egy kicsit békénhagyjon a saját elszabadult fantáziám mindenféle rettenetről, ami valaha is megtörténhet vagy megtörténhetett Viviennel.
Cserébe minden szenvedésemért viszont úgy tűnik, hogy nem bukom le előtte ezzel a rohadt olcsó hazugsággal, ami esetében egyébként megint csak nem tűnik normálisnak. Valami furcsa. Nem is!
Minden furcsa!

Esküszöm, már azon fantáziálok, hogy legalább beszól valamit, kicsit belém harap verbálisan, ahogy szokott, és akkor megint érezhetem azt, hogy megvan a magunk idióta dinamikája és mégsem kell itt hirtelen kitalálnom valami újat, erre itt ül az arcán ez a halál indokolatlan bájmosoly és még azt sem vágta hozzám, hogy ez a világ legtucatabb és legbutább dolga, amire pénzt adhattam ki Japánban. A mosolya is rossz érzéssel tölt el, mert van benne valami személytelen, valami, amitől hirtelen azt kezdem el érezni, hogy valami hiányzik, hogy pont az hiányzik most kettőnk közül, ami olyan érdekessé és különlegessé tett mindent. Ez az! A feszültség.  Én mondjuk feszülök, szerintem valamennyire ő is, pedig most épp semmi nem látszik rajta, de ez a para üresség jelzi, hogy nincsenek a helyén a dolgok.

-Hát…-szedek ki a hajamból egy újabb csillogó lófaszkát, ami mintha csak arra lenne kitalálva, hogy piszkáljam, mikor szorultnak érzem a helyzetemet- profi sportolóknak igazából nem, de mivel japán vagyok, nem nagyon kéne kivarratnom magam. Így is azt mondták, hogy kicsit yakuzás a pacekom, pedig most is egészen úgy nézek ki, mint egy valódi úriember, nem?-kacsintok a lányra, aki ha ebbe se köt bele, akkor biztosan felviszem a Gyengélkedőre és közlöm a vajákossal, hogy ez itt bizony nem az eredeti Vivien, valaki kicserélte, és én kérem szépen vissza a sajátomat. Hah, mintha bármi is az enyém lenne rajta!
Talán nem volt életem legszarabb ötlete bedobni ezt az úriember dumát, hiszen elég kevés dolog van ma rajtam a jól szabott fekete selyem öltönyszetten kívül, ami illene egy úriemberhez. Például ittam, annyira nem is keveset, de azért most kezdem érezni, ha csak minimálisan is. Másrészről nincs rajtam ing és az egész mellkasomat bemasszíroztam glitterrel, mert ugyan mi a picsa lehetne dögösebb, mint egy kitesizett diszkógömb?
Úriember, a faszom! Egy igazi úriembernek más dolga se lett volna, mint ledózerolni az ütemtervét egész hónapra, hogy mégis itt maradhasson a szíve hölgyével, aki láthatóan totál megborult. Igen, ez lesz az! Kibaszott nagyot hibáztam, mikor volt pofám itt hagyni decemberben és még egy kurva levelet se csesztem utána, hogy rácsekkoljak. Mit vártam, mi fog történni? Eltűnök, mint a tavalyi hó, aztán majd hirtelen minden helyrejön magától? Olyan hülye vagyok, hogy kigúnyolni is felesleges lenne!

A bocsánatkérését már nyilván nem tudom anélkül elviselni, hogy meg ne öleljem, mert igazából kellemesen érzem magam attól, hogy érdeklem annyira, hogy ezt képes legyen kimondani, annak ellenére, hogy biztosan nem könnyű ez számára sem. Hihetetlen, ahogy néhány percre minden helyre jön attól, hogy ilyen közel van hozzám, hogy az orromat megtölti a parfümje illata, hogy érzem a meleg, puha bőrét a sajátomon. Azt hiszem, soha az életben nem akarom elengedni. Inkább végre magamat engedem el és igyekszem nem azon szenvedni, hogy melyik érintésem gondolhatja túl soknak vagy ijesztőnek, így csak finoman végigsimítok a hátán, és ha ez még egyáltalán lehetséges, közelebb is húzom magamhoz.
-Attól még lehettem volna okosabb-támasztom meg az állam a feje búbján, és ujjaimmal gyengéden érintem a szőke fürtjeit. Kell nekem, szükségem van rá, törődni akarok vele és meg akarom védeni, néha még önmagamtól is- hagyhattam volna az egészet a francba, de nem álltam le. És rohadtul szégyellem magam, jó?
Nem szeretném, hogy magát hibáztassa, végül is én is sáros vagyok, nekem is jobb, ha ezt minél előbb beismerem, még azelőtt, mielőtt abban is kibaszott sáros lennék, hogy valami olyat hánytorgatok fel a múltjával kapcsolatban, amit talán sokkal jobb lenne békében hagyni.

Szörnyen érzem magam attól, hogy el kell húzódnom tőle, de ha így maradok és csak élvezem, hogy a karjaimban van, hogy bújik hozzám, mintha én lennék minden, amire éppen vágyik -hogyan is lehetnék én?-, akkor sosem fog elhangozni az a bizonyos kérdés, ami már egy hónapja nem hagy nyugodni. Az a rögeszmém, hogy biztosan már az is sokat fog segíteni, ha csak megtudom, hogy igazam van-e vagy sem, éppen ezért találom ki ezt a bólogatósdit és persze azért, hogy ne érezze azt, hogy pont ebben a pillanatban, a bál közepén kell ezt megbeszélnünk.
Amikor bólint, nyelek egy hatalmasat, végül is erre azért számítottam. Hosszú heteken át készítettem fel magam arra, hogy igenis jól gondoltam, annak ellenére, hogy sokkal boldogabb lettem volna, ha az bizonyosodik be, hogy halál paranoid vagyok és a zártosztályon a helyem. Fogom a kezét, észre sem veszem, hogy milyen kétségbeesetten szorítom, csak akkor lazítok, mikor már attól kezdek tartani, hogy fájdalmat okozok neki, szerencsére pont ide időzíti a következő mondatát.
Elvesztem a szemkontaktust, mert egy másodpercre rendesen összemosódik a szemem előtt minden és meg kell támaszkodnom, az egyetlen szerencsém az, hogy közel van a fal, különben ettől egyenesen padlót fognék. A számhoz húzom a kézfejét és az ajkamra szorítom, hogy ne mondjak semmit, hogy ne kérdezzek, ne káromkodjak, ne reagáljak azonnal, gondolkodás nélkül, de közben belül azt érzem, hogy az agyam és a szívem egyszerre fogja felmondani a szolgálatot.

Nem egyszer? Nem egy személy? Az nem lehet, olyan nincs. Ki? Hányszor? Kik? Miért? Hol? Mikor? Itt? Itt van valamelyik?

Ezek a kérdések kezdenek sorjázni a fejemben annak ellenére, hogy azt mondtam nem kell erről beszélnie, legalábbis most semmiképp. Nem tudom, meddig maradok ebben a nem túl büszke helyzetben, az egyik kezem a falon, a másik az ő kezét szorítja a számra, hogy kínomban üvölteni vagy bőgni ne kezdjek, aztán leengedem a kezünket, de még nem engedem el teljesen, ha csak nem látom rajta, hogy kellemetlen lenne neki, hogy fogom a kezét. Gyakorlatilag ez a kis kéz tart most egyben, miatta nem veszítem el a fejemet teljesen, mert ha megtenném…őszintén nem tudom, hogy mi történne.

-Szeretnék, de nem most és…hálás vagyok az őszinteségedért, tényleg-nyögöm ki nagy nehezen, hátha ezzel mindkettőnk helyzetét egy kicsit könnyebbé teszem. Borzasztóan dühös vagyok, és még azt sem tudnám megmondani, hogy kire. A világ összes férfijára, aki úgy nézett rá, aki úgy gondolt rá, akinek csak megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha… Velük együtt gyűlölöm magamat is, én sem vagyok különb náluk. Az egyetlen dolog, ami elválaszt tőlük, az a tény, hogy soha a kurva életbe nem tudna rávenni semmi, hogy ráerőszakoljam magam bárkire, hogy én talán, de legalábbis nagyon remélem, hogy soha nem nyúltam úgy Vivienhez, hogy ő ne akarta volna.
-Ah, bassza meg-suttogom és próbálom kitisztítani a fejem, mert gondolom, erre illene mondanom valamit, mert ez -és igazából lehet, hogy én látom teljesen rosszul ezt az egészet- még súlyosabb számomra, mint azok a dolgok, amiket novemberben mondott el nekem, amikor nem akarta, hogy szétloccsanjon a fejem a kövön. Ha ezt is tudtam volna, lehet, hogy mégis inkább helyben ablaknak megyek.
És hirtelen értelmet nyer minden, amit a komplett hímnemről és rólam mondott októberben, és már annyira sem tudnék rá haragudni amiatt, amit tett, amennyire eddig, mert…kurvára megérdemli, hogy mindenen és mindenkin bosszút álljon, még rajtam is.
Elengedem a kezét és újra megölelem, homlokomat pedig a vállának döntöm, mert borzasztóan nehéznek és fájdalmasnak érzem már azt is, hogy tartsam a fejem, ahogy azt is, hogy gondolkodjak.
Bárcsak végre meg tudnék nyugodni!
-Meg akarok ölni mindenkit, aki bántott, azokat is, akik csak bántani akartak-mormogom, nem is igazán figyelek arra, hogy érteni lehessen azt, amit mondok, mert nem is kell hallania a sok agresszív baromságot, ami ilyen állapotban esik ki a számon.
-Sajnálom, nem kellene ilyeneket mondanom csak…-teljesen elvesztem a kontrollt, egyszerűen csak kimondom az első és egyetlen indokot, amim van mindenféle filter nélkül, miközben felemelem a fejem, hogy újra a szép kék szemeibe nézhessek- annyira szeretlek, hogy már fáj.
Kimondtam és valamiért nem is érzékelem, mintha kívülről látnám magam, ahogy mélyen a szemébe nézve beismerem neki azt, ami a legféltettebb titkommá vált előtte. Ma másodszor mondom ki ezt a szót vele kapcsolatban, mintha minden alkalommal egyre többet és többet jelentene.

           

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Számodra elég ismeretlen ez a szorongató érzés. Az a rossz érzés, hogy jelenléteddel és nyomott, hisztis, kellemetlenkedő hangulatoddal mások estéjét is elrontod - a bűntudat. Nem szoktál bűntudatot érezni, hiszen ha már neked minden áldott nap szenvedned kell, akkor szenvedjen veled az egész világ is. Most azonban itt van két ember, akiket megkímélnél ettől, és mégis. Amiért neked szar, ezért nekik is - ez pedig számodra sem jó érzés. Ugyanakkor itt van régi ismerősöd is, a tömény öngyűlölet, melyet jelenleg a bűntudatod táplál szorgalmasan. Gyűlölöd magad azért, ami vagy. Gyűlölöd magad, hogy annyira gyenge vagy, hogy így kelljen vigyázniuk rád. Gyűlölöd magad, amiért elbaszod az estéjüket. Gyűlölöd a teliholdat, a vérfarkasságod, Fenrir Greybacket, az egész kibaszott világot. Egyedül Heranoush Fletchert és Chikara Tetsuyat nem utálod, de a sor itt ki is fújt.
Kezded érezni a tűréshatárod végét. Sok volt ez az este, ez a nap, az elmúlt hét, az elmúlt egy hónap. A karácsonyi vásáros incidens óta még kevesebbet voltál képes pihenni, mint eddig. A rémálmok már nappal is gyötörnek, a hangok pedig szüntelen apró motoszkálásként zavarnak, mindegy mit teszel. Hiába a különböző nyugtató, alvást segítő főzetek, hatásuk csak ideiglenes, a trauma azonban örök.
Már nincs energiád ahhoz, hogy visszavágj annak, akit egyébként úgy igazán kedvelsz is. Akinek nem szeretnél rosszat úgy egyébként.
Akibe szerelmes vagy.
Már nincs erőd a felesleges idegtépésre, az értelmetlen vitákra. Elfáradtál.
Már meg sem próbálsz visszatalálni a gonoszkodó, felsőbbrendűnek érződő Énedhez. Túl sok energiát igényelne, hogy annak tettesd magad, aki nem vagy.
Chikara Tetsuya mozdulatait azonban árgus szemekkel figyeled, még tompultságod ellenére is feltűnik a zavara, de nincs erőd ennek megjegyzésére, úgyhogy csak... szó nélkül hagyod.

- Nem nagyon, de az nem egyenlő azzal, hogy nem lehet semmi sem, nem? Egyébként meg akkor mi van, ha olyan helyre csináltatnád, ahol a mez takarja? - a rá villantott mosoly elég vérszegényre sikeredik, de jelen helyzetben csak ennyit vagy képes kipréselni magadból. Vele szemben megengeded ezt a kis gyengeséget, ha kilépsz vissza a bál forgatagába, úgyis kénytelen leszel felszívni magad újra.

Nem olyan a mosolyod, mint eddig. Nem olyan az arckifejezésed, mint eddig. Nem olyan gyengéden határozott a hangod, mint eddig. A külsőd kifogástalan, mint mindig. A sminked és a hajad is tökéletes, mint mindig. És mégis. Az eddigi vakító fényességed most halványabban pislákol, mint a csillagok egy teliholdas éjjelen. Ma Te vagy a Hold - csak a Nap fényét vagy képes hideg fénnyel, gyengébben visszatükrözni. Azonban ma a Nap sem fénylik olyan erővel, mint eddig.

- Igen, úgy nézel ki, mint egy úriember... egészen addig még hihető is, ameddig ki nem nyitod a szád - a vizes poharat újra a szádhoz emeled, hogy kortyolhass belőle - de ez már csak ismét pótcselekvés. Egy ideig forgatod a folyadékot a szádban, majd amikor a pohár talpa koppan az asztalon, akkor nyeled csak le az egészet. Végignézel rajta - az öltönye egyébként egészen kiváló munka, finom anyag, gyönyörű, pontos szabás, messziről süt róla a minőség. A haja és az ékszerei lehetnének rosszabbak, de a glitterrel kikent mellkasa... Merlin szakállára, az borzalmas, és mégis... mégis annyira illik hozzá, nem tudsz haragudni rá emiatt, nem tudsz undorodni tőle... nem, tőle nem.
Közben meg ott dúl benned az érzelmeid vihara - a kettősség őrjítő. Egyszerre vagy rá dühös és bocsátasz meg neki mindent, egyszerre szomjazod az érintését, és kívánod, hogy bár soha ne látnád többé. Akarod, hogy megvédjen, de közben nincs rá szükséged, nem akarsz gyengének tűnni, nem akarsz kiszolgáltatott lenni. Hozzá akarsz tartozni, de közben pedig a függetlenségedhez is ragaszkodsz foggal-körömmel.

Csak nem kezdesz megőrülni?

Lehetséges... ha eddig nem lettél volna őrült, most már ott kopogtatsz az ajtóban.

A világ összes problémája jelentéktelenné zsugorodik, minden zavaró hang megszűnik az ölelésében. Kezének óvatos simítása mintha képes lenne begyógyítani minden látható és láthatatlan heget a testeden és a lelkeden egyaránt. Igazán kényelmes ilyen súlytalansággal létezni a karjaiban, ilyen fájdalom mentesen, ilyen boldogan - már ha szabad ezzel a szóval élni ugye. Most nem zavar a méretkülönbség, hogy olyan aprónak és törékenynek hat vékony sziluetted a karjaiban. Hogyan is zavarhatna, mikor olyan érzés ez, mint megtalálni a magányos kirakós darabhoz tökéletesen illő darabkát. Éppen olyan melegség jár át, mintha... mintha tartoznál valahova... és nem is akárhova, hanem hozzá.
Már nem próbálod mentegetni tovább, csak egy apró biccentéssel jelzed, hogy elismered hibásságát és elfogadod a bocsánatkérését.

- Én sem haragszom rád... - egészen halkan suttogod a mellkasának, abban sem vagy teljesen biztos, hogy hallotta.

Olyan védtelennek, olyan magányosnak érzed magadat tőle nem egészen egy lépésnyire. Egy vékony fonál, az egymásba fonódó kezeitek azok, melyek jelenleg összekötnek. Úgy kapaszkodsz az övébe, mintha attól tartanál, bármelyik pillanatban kifolyhat ez a pillanat a kezeid közül, akárcsak a homok, hogy bármelyik pillanatban elveszítheted. Hallod a nyelést, érzed az erősödő szorítását, szinte a bőröd perzseli a felületes légzése, mintha az Ő szíve a Te füledben dobogna, de ez valójában a saját szíved - annak a visszhangját hallod visszacsapódni a dobhártyádról, a nagyterem faláról.
Nem akarsz ránézni, mégsem bírsz megálljt parancsolni a testednek, amikor érzed, hogy meginog, amikor a kezedet az ajkaihoz emeli. Azt hitted a legrosszabb, amit láthatsz rajta az az undor és a gyűlölet, de nem - a tömény fájdalom, ami süt az arcáról milliószor rosszabbul esik, mint minden más - hisz nem akartad bántani, de megint sikerült. Lelked maradványaiból azt hitted már lehetetlen újabb darabokat letépni, de most mégis sikerül. Érzed, hogy a kikívánkozó könnyek szúrják a szemeidet, de nem hagysz utat nekik. Nem omolhatsz össze sem előtte, sem más előtt. Eleget voltál gyenge.

Csendben tűröd a szenvedést, ellenállsz a kitörő viharnak. Amikor leengedi a kezeteket, a hüvelykujjaddal óvatosan simogatni kezded a kézfejét - mintha érne valamit, ugye? Mintha megnyugtathatná, mintha eltörölhetné a rosszat.
Görcsbe rándul újra a gyomrod, mikor azt mondja, szeretne még többet tudni... annak legalább örülhetsz, hogy nem most akar nekiállni a faggatózásnak - igazán nem most lenne erre a legalkalmasabb az időpont, bár... létezik erre alkalmas idő? Valószínűleg nem, de ez a mostani fogalmazzunk úgy, kibaszott kurva szar lenne. De nem is akarsz többet neki elárulni. Ha már ez is ennyire padlóra küldi akkor...

Szólásra nyitod a szádat, de... nem tudsz mit mondani neki. Semmi biztatót, semmi megnyugtatót nem vagy képes mondani. Pedig tényleg annyira szeretnéd eloszlatni ezeket a sötét fellegeket a feje fölül, de... erre sem vagy képes. Már megint hasznavehetetlen, tehetetlen vagy, pedig annyira szeretnéd... annyira szeretnéd, ha újra mosolyogna. Ha újra boldog lenne. Az, hogy így látod... a lelked egy újabb darabját öli meg.

Újra magához húz, de ez egy kínnal teli ölelés. Szorosabban fogod át, mint korábban, de fogalmad sincs, mivel segíthetnél rajta. Hazudnod kellett volna, ugye? Már Te is látod, ugye? Mert megint miattad gyötrődik, mert elmondtad az igazad, ahelyett, hogy továbbra is magadban tartottad volna azt a rengeteg szart, hogy egyedül téged rothasszon tovább, ugye? De nem, Te nem akartál tovább egyedül szenvedni, ezért rántod Őt is magaddal. Egy igazi önző hülye picsa vagy... Önostorozásodtól zúg a füled, de még ezen keresztül is... még most is... megüti a füled a motyogás - nem érted minden részét, csak azt, ami az öléssel kapcsolatos.

- Mondtam már Chikara, ilyen súlyos szavakkal nem szabad meggondolatlanul dobálózni - hangod kedvesen lágy, de mégis egy kicsit gépiesen monoton. Szinte el sem lehet hinni. Hogyan is lehetne, ha Te sem gondolod komolyan? Ha az a szíved legfőbb vágya, hogy szavai igazak legyenek? Mindegy mennyire groteszk, mennyire embertelen ez a vágy, de azt kívánod, bár igazat mondott volna. Bár képes lenne erre... de miért is legyen képes erre, ha... ha nem is...

Már épp megráznád a fejed az újabb bocsánatkérésére, hogy semmiség, mindenki ejt ki a száján ocsortány meggondolatlanságokat, amikor megint egy kicsit eltávolodik - nem nagyon, csak éppen annyira, hogy újra felvegyétek a szemkontaktust.

"...annyira szeretlek, hogy már fáj."

Szavai visszhangoznak a fejedben, mire már csak két szó marad meg teljesen: annyira szeretlek.

És itt törik össze apró kicsi darabokra a gondosan felépített és fenntartott álarcod, és amint az utolsó darabka is lehullik, már csak az elveszettnek hitt, de mindig is a sötétségben leláncolt gyermeki őszinteséggel megáldott éned, az a csillogó szemű kislány néz vissza rá, aki anyukáját faggatta arról, mi is az a szerelem.
Mert ez minden történet végén ott szerepelt, hogy a hercegnő és a herceg egymásba szeretnek, de akkor még nem értetted, ez mit jelent. Most pedig itt állsz, szíved olyan erővel kalapál, hogy félő nem csak Chikara, de mindenki más a bálon is hallja. Sápadt orcáidra enyhe pír költözik, ahogy igyekszel a szemein keresztül egyenesen a lelkébe látni. Gyomrod sorozatosan bukfenceket vet, kicsit a világ is forog veled, de... gyűlnek a kétely viharfellegei. Mert köztetek úgyis minden elbaszódik. Hogyan is hihetnél neki? Hisz messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha valóban szeretne, nem maradt volna itt veled, amikor a legnagyobb szükséged volt rá? Ő azonban elment, el Japánba, hogy a belső ajkra varrasson egy nyomi szívet, de ezt sem miattad, hanem mert egy macska túl fájdalmas lett volna. Az édes örömöt megmételyezi a keserű bizalmatlanság.
És megint itt ez a kettősség, melynek ördögi spiráljából nem tudod, hogyan szabadulhatnál. Mit kell tegyél ahhoz, hogy végre az egyik oldal maradjon csak? Ebbe hamarosan bele fogsz őrülni, ha már eddig nem tetted meg.

- Mit... - jelentsen ez? ... akarsz ezzel mondani? Elérni? megannyi kérdés fogalmazódik meg a fejedben, de arra a következtetésre jutsz, hogy ezek mind-mind feleslegesek, hiszen... bármelyikre hazudhat.

- Inkább csak... csókolj meg - talán az érintéséből, a csókjából jobban le tudod szűrni a valódi szándékait, a valódi érzéseit. Talán érintéssel nem lehet úgy hazudni, mint szavakkal.
Talán ez a mostani csók más lesz, mint az eddigiek...

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás, szexuális erőszak említése, fizikai erőszak említése

Jól emlékszem még arra a baszott magabiztos gondolatomra, hogy pont annyira kell nekem ez a bál, mint a faszra köröm. Hát…nem kezdtem el nagyobb hasznát látni, igazából csak dől a tré mindenhonnan. Szeretném azt hinni, hogy legalább Gemmsnek sikerült egy kicsit a hasznára lennem a nem túl jó, viszont egyébként meglepően logikus tanácsaimmal, ha már Vivienen most éppen azt érzem, hogy előbb látná a tulajdon háta közepét, mint hogy sokkal tovább kelljen itt ezt a nyomorult csevegést folytatnia velem. Meg is értem, biztos ezernyi baja van éppen, például olyan kurva rosszul lehet, hogy létezni alig tud, nekem meg van pofám itt gyűrni a mindenféle lényegtelen baromságaimmal. Ezt is szívesen megkérdezném, hogy ilyenkor mi van amúgy vele, így a fejében meg a testében egyaránt -utána próbáltam, amúgy olvasni, de hát kevés interjú van vérfarkasokról a pre-átváltozásról, meg úgy nagyjából mindenről- nem mintha akkor amúgy hasznosabb lennék, mint a már említett faszon köröm, de legalább meg tudnám próbálni elképzelni, hogy milyen lehet a bőrében lenni.

Lehet ez a legnagyobb szar az egészben, hogy állandóan olyan dolgokon esik és esett át, amiket én így nem bírok feldolgozni, átélni meg még annyira sem, mert olyan hülye vagyok, mint két segg összeborítva. Vagy mert vannak dolgok, amiket nem nagyon lehet úgy elmagyarázni másoknak, ha nem tapasztalják, én meg nyilván soha az életben nem voltam vérfarkas, még egy kicsit sem, mondjuk nem is nagyon vágyom rá, épp elég, ha kettőnk közül egy valaki az. Amúgy meg…mi lenne, ha megharapna? Akkor én is…? És ha csak így harapna meg, ahogy most áll ebben a szép rózsaszín ruhában? Miért gondolok erre?!
Uhh baszd meg, föld Tetsuyának, gyere ki a fejedből, mert most épp meg kellene mutatni, hogy érdemes rád időt pazarolni!

-Először lássak egy szerződést, bárhonnan is, aztán majd kiderül mi tilos és mi nem-próbálom visszairányítani az elszabadult gondolataimat a témára, de attól sem lesz jobb, mert hirtelen meg az jut eszembe, hogy milyen fasza kis helyzet lenne, ha Szöul és Okinawa egyszerre dobna vissza. Na az lenne az utolsó csepp a szarmedencébe, hogy ne csak nyakig érjen, de beinduljon a hullám funkció is! Mármint a hullámmal, mert azt tényleg nem élném túl, pedig, amikor ott voltam hirtelen nem igazán tűnt olyan kibaszott fontosnak, mert állandóan Vivien meg a decemberi incidens járt a fejemben és emiatt nem úgy szerepeltem, ahogy ideális lett volna.
A szezonnyitó meccsen fényévekkel jobb voltam annál, mint amit nagy nehezen ki bírtam magamból préselni a válogatókon. Túlságosan lefoglalt ez az egész és lehet, hogy most baszhatok mindent. Utolsó utáni esély és még ezt is képes vagyok elkúrni csak azért, mert fejben éppen valahol tök máshol vagyok. El se kellett volna mennem! Vagy…el kellett volna vinnem magammal Vivet, nem csak a kesztyűt, amit tőle kaptam. Jobban át kellett volna gondolnom mindent és kitalálni valami kurva jót, valami olyat, ami mindenkinek valamivel jobb lehetett volna. Erre mit csináltam? Átvittem a szerencsétlen macskát, aztán jól elmentem a büdös, retkes, mocskos, kóchengeres, sárga istenfaszára!
Ha nem érezném magamon a szőkeség kissé bágyatagnak tűnő pillantását, most biztosan nekifejelnék a falnak kínomban, hátha egy kicsit segít a koccanás az agyamnak és a helyükre rendeződnek tőle a gondolatok, de azt most nem lehet. Ha most helyből beleverném a fejem a falba, Vivien azt gondolná, hogy biztos megvesztem. Mondjuk, ahogy most így néz, lehet, hogy eleve ezt gondolja rólam.

Nézek vissza rá, mint egy címeres barom, és nyilvánvalóan szép, de megint kurvára azt érzem, hogy valami hiányzik a képből. Nem látom a szemében azt a csillogást, az a kis rosszindulatú kifejezést az arcán, amiből tudni lehet, hogy ha nem vigyázok, bizony kapni fogok a pofámra. Azt az energiát, a tüzet, amivel úgy pofánbaszott novemberben, hogy kishíján letekeredett a fejem. Most kimerültnek tűnik és nyilván tudom, hogy telihold előtt nem lehet azt várni tőle, hogy kánkánt járjon örömébe, amiért megjelentem és félrerángattam a bizonyára kurvára lenyűgöző udvarlóitól -amit nekem már látni is csak kurva nagy nyűg volt, mert hát a kurva anyjukat foncsorodnak rá a nőre, akit…akivel…aki a…szóval, akit eleve én akartam elhívni, de még nekem sem sikerült-, de azért vannak kisebb arra utaló jelek, hogy engem egy kicsit kevésbé rühell, mint az összes többit. Mondjuk az, hogy még itt van.

Az úriemberes kis csalimra azért ráharap, ami egy kicsit beleharap az egómba, mert hát azért igyekszem. Nem bámultam bele látványosan a dekoltázsába, nem tettem prosztó megjegyzéseket, nem adtam elő, hogy ebben a ruhában mellesleg remekül mutat, nem mintha amúgy ezek közül bármelyiket okésnak találtam volna bármikor, de ha nem úgy lennénk, ahogy és annyit ittam volna, mint mondjuk Gemma, akkor lehet, hogy az egyik gyökér dolgot talán -mondom talán!- meg mertem volna engedni magamnak és akkor be is gyűjthettem volna a már említett pofon párját, nehogy az előző magányos legyen.
-Kérem nagyon alássan kisasszony, hát az én szám jelenleg is mozog és ilyen udvarias dolgok jönnek ki rajta-teszem kicsit a fejem, még jó mélyen meg is hajolok előtte, őszintén reménykedve abban, hogy nem köp le a vízzel, amit éppen lenyelni próbál, bár…ezen a ponton legyen, aminek lennie kell. Köpjön csak le, ha azzal beljebb vagyunk! Bár jó lenne, ha nem abban az undorodó, „fújmenjinnen” értelemben tenné, hanem mondjuk azért, mert épp marha vicces vagyok, vagy mert…nem tudom, tetszem neki?!  Mikor kezdtem el annyira végletesen kiborulni, hogy ilyen baromságokkal kezdjen dobálózni az agyam? Ez biztos a vég.

A közelsége szerencsére megszünteti ezt a borzalmas agybajt, amivel küzdök, és néhány percre van lehetőségem semmire sem gondolni, csak hallgatni, amit mond, és úgy érezni, hogy talán nem én vagyok a világ leggusztustalanabb patkánya. Nem haragszik, annyira nem haragszik, hogy ezt  ki is mondta, még ha egyenesen bele a mellkasomba is. Belerezonál mindenem a hangjába, legyen is akármilyen halk. Van valami kellemes és megnyugtató abban, hogy ezek szerint most megbocsátottunk egymásnak mindent, talán ez azt jelenti, hogy van lehetőségünk egy tiszta lapra, ahol ez az egész nem egy végtelen verseny, ahol mindkettőnknek az a célja, hogy a másikat a Mungó zárt részlegére kényszerítse, bárcsak ez lenne minden és én békében ölelhetném egészen addig, amíg meg nem unja, vagy amíg el nem zsibbad bele mindenem.
De nem lehet. Ha így maradunk, soha az életben nem fogom feltenni a kérdést, aminek minden szavától külön rettegek, nem is beszélve a válaszról, pedig pontosan tudom, hogy mi fog történni. Többször is igyekeztem elképzelni ezt a pillanatot, de egyszer sem így zajlott, és egyszer sem reagáltam jól, pedig az volt a nagy ötletem, hogy ha mindent megteszek, hogy felkészítsem magam, akkor kevesebb esély van arra, hogy komplett elmebetegként kezdek el viselkedni és a frászt hozom Vivienre. Sajnos rá kell jönnöm, hogy vannak dolgok, amikre egyszerűen nem lehetséges felkészülni.

Nem akarok most a szemébe nézni, mert olyan borzasztóan szánalmas, hogy még állni sem tudok ember módjára, pedig velem aztán nem történt semmi. Engem nem bántott senki, ő pedig egyenesen áll, annak ellenére is, hogy kissé megrántom a karját, mikor az ajkamra szorítom a kezét.
Akárhányszor őszintén elmond nekem valamit, én képtelen vagyok elviselni. Szégyellem magam és szégyellem ezt az undok gyengeséget is, hogy nem tudok egyszerűen bólintani és tudomásul venni, amit kiejtett a száján, anélkül, hogy ilyen kibaszott szánalmasan ne viselkednék.
De fáj.
Ez egy újfajta fájdalom, olyan, amivel ezelőtt még nem volt lehetőségem találkozni, mintha az ereimet marná végig, egészen addig, míg fel nem ér a szívemig és akkor talán meg is öl. Muszáj tűrnöm, muszáj kijönnöm belőle, mert Vivien egyszerűen nem ezt érdemli. Ez az a gondolat, ami segít összeszedni magam, legalább másfél percre, amíg a fájdalom bele nem hasít a koponyámba, nekem pedig muszáj a vállán pihentetnem a fejemet, mert beleszédülök még a gondolatába is annak a sok kérdésnek, amit most fel tudnék neki tenni, de legalább arra képes vagyok, hogy tudatosítsam, nem szabad. Az egyetlen dolog, amit szabad, sőt egyenesen kell csinálnom, az az, hogy rohadt gyorsan összeszedem magam, mielőtt még tényleg valami visszafordíthatatlan kárt okozok kettőnk törékeny és nagyon nem értelmezhető kis kapcsolatában.
Mondjuk kezdhetném azzal, hogy nem beszélek gyilkosságról, pedig talán az lenne az egyetlen, ami segítene most rajtam és a szégyenemen, hogy nem tudtam megvédeni Vivient…igazából soha semmitől, még magamtól sem. Le kellett volna nyelnem minden rohadt, gusztustalan beszólásomat, mert senkitől nem érdemelt volna ilyet! Főleg nem tőlem, miután egyike vagyok azoknak a keveseknek, akiknek beszélt ezekről a kibaszott szürreális, rettenetes dolgokról.
Örömére annak, hogy végre nem arról jártatom a szám, hogy mennyire szeretnék bizonyos embereket eltenni láb alól, inkább ránézek és kiszalad a számon valami olyan, amit egyáltalán nem így akartam a tudtára adni. Az is lehet, hogy még vártam volna vele napokat, heteket, ki tudja!

Elakad a lélegzetem és csak meglepve bámulok vissza rá, mert ezt már visszaszívni nem lehet. Nyilván elkezdhetnék most mentegetőzni, mint valami rendes barom, hogy nem úgy gondoltam, meg hogy ez most csak úgy hirtelen kiszaladt, de mindennek ellenére hirtelen hozok egy döntést és úgy döntök, hogy ha már kimondtam, akkor bele is állok. Amit az arcán látok, arra viszont nem számítok. Újra látom azt a csillogást, azt a vibrálást, amit decemberben mutatott meg nekem, és újra teljeséggel elvarázsol, szinte ragyog belőle valami, ami az egész testem melegséggel és örömmel tölti el. Talán van remény arra, hogy ő is…?
Megzavar a kérdés, amit végül fel sem tesz, mert egyetlen másodpercre, de felvillan a fejemben a vészfény: mi van ha nem hisz nekem? Mi van, ha nem vesz komolyan? Hogyan tudnám elérni, hogy…?

És akkor Vivien megold mindent, mert valóban semmit se szeretnék jobban azután a furcsa vallomás után, mint megcsókolni végre. Elmosolyodom és bólintok, lágyan simítok végig az arcán, mielőtt közelebb hajolnék és végre rendeződni éreznék mindent, az ajkaival az enyéimen. Ösztönösen tudom, hogy mit kell tennem, így lassú és érzelmes minden mozdulatom. Megszűnik számomra a világ, hirtelen minden, amit érzek, amit gondolok ő lesz egyszemélyben, hirtelen elmúlik minden fájdalom, minden aggodalom, még arra sem tudok figyelni, hogy mikor kellene abbahagynom, hogy még maradjon is némi oxigén a tüdőmben, így a csók végeztével csak kapkodom a levegőt.
-Remélem ezzel elmondtam mindent-nézek rá és akaratlanul is egy olyan boldog mosoly jelenik meg a szám szegletében, amilyen talán még sosem tette tiszteletét nálam. Tényleg szeretem, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha kibaszott nehéz, és ezen semmi nem tud változtatni.

           

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Néha megfordul a fejedben az a kósza gondolat, mi lenne veled, ha azon az éjszakán Fenrir Greyback és a kis köre a jó Davide Smith-hez kopogtatnak be. Vajon annak a férfinek van családja? Vajon van ugyanúgy gyereke, mint a Te... mint David Smithe-nek? Vajon hol állnál most, milyen ember lennél, ha nem történtek volna meg veled azok, amik? Vajon akkor is itt állnátok Chikaraval, csak akkor éppen tudnátok élvezni ezt a bált? Vajon akkor is ugyanolyan fontos szerepet töltene be Hera az életedben, mint most?
Szinte biztos, hogy nem.
Akkor teljesen más ember lennél.
Rossz ember vagy, hogy ha tehetnéd sem forgatnád vissza az idő kerekét, hogy megváltoztasd a történteket, és visszakapd a régi családi idilledet? Rossz ember vagy, amiért inkább beléjük kapaszkodsz, mintsem visszahozd édesanyádat? David józan eszét? Rossz ember lennél, amiért Te is azokat választod, akik mindenféle vérkötelék nélkül és a múltad és jelenlegi Éned ködös ismeretében választottak téged?

Rossz ember vagy Te enélkül is Vivien. De ezt magad is tudod. Ki előtt próbálod mentegetni magad? És miért? Miért támadt fel benned a vágy, hogy legalább egy kicsit kevésbé érezd magad romlottnak, bűnösnek, gyilkosnak, szörnyetegnek? A szemeibe nézve konstans azt kívánod, bárcsak jobb ember lennél, akár csak egy leheletnyivel... Bár ne az a visszataszító torz lélek lennél, ami vagy, mert ennél jobbat érdemel.

Nálad egészen biztosan jobbat érdemel...

Homályosan áll össze a kép szavainak nyomán. Tudtál arról, hogy Japánba megy,  de nem igazán specifikálta sosem, hogy miért. Most azonban a felelőtlenül elejtett félmondatokból jutsz egy következtetésre, amely nem tetszik. Mérgezi az együtt töltött időt a tudat, hogy esetleg... esetleg itt hagyna a karrierje miatt. Itt hagyna újra. Ki nem állhatod ezt a gondolatot. Haragudni is kezdesz rá emiatt. Hogy tehet veled ilyen igazságtalanságot?! Mert az természetesen nem számít, neki mi lenne a jó, Ő mit akar. Miért is érdekelne mások boldogsága, ha a saját örökkévalóságig tartó gyötrelmed némi enyhülésre lel? Mégis elnyomod magadban az összes felkínálkozó szarkasztikus, gúnyos, rosszmájú megjegyzést, mellyel csak több mérgedet fecskendeznéd belé.

És Ő ennek ellenére is - bár a megszokottnál kicsit visszafogottabban - bohókás énjét mutatja feléd, meghajlása és szavai nyomán majdnem felnevetsz, csak éppen a bökkenő az az, hogy víz van a szádban. A szád elé kapva a kezed úgy mosolyogsz, hogy a szemed sarkaiban a mosolyráncok minden szónál ékesebben árulnak el téged. Mivel nyelni már tökéletesen tudsz, ezért hamar legyűröd a vizet, mielőtt megszólalnál.

- Valóban, a kétajtós diszkógömbök legudvariasabbja vagy Chikara - kivételesen kedvesen csipkelődőre sikerült mondandód és nem is szándékoztad bántóra. Muszáj belátnod, egész este felettébb figyelmes és diszkréten mértékletes volt és még most is az.


Túlságosan kimerült vagy ahhoz, hogy itt és most túlgondold a dolgokat. Már megtetted ezt korábban, és mit is értél el vele? Semmit, csak annyit, hogy mindkettőtök lelkét hasogattad fel még jobban. Szeretet és szerelem, mit is jelent ez a két szó? Miben különbözik a mezei vonzalomtól? Miben más az, ha tetszik valaki, ha kedvelsz valakit és ha szeretsz valakit? Ha szerelmes vagy?
Valahonnan mélyen víz alól, az emlékeid legmélyéről hallod felbugyogni megboldogult édesanyád szavait: szeretni és szerelmesnek lenni szorosan egymással járnak, de nem feltétlenül járnak kéz a kézben. A szerelem és szeretet is sokféle lehet. A szerelem az elsöprőbb, magával ránt, nem gondolkodik olyankor az ember, hisz hatalmas lánggal lobog a másikért. A rózsaszín köd elmaszkol minden hibát és csak a legjobbat látod a másikban. Felemel, a fellegek felé repít, ahol nem láncolnak a problémák a földhöz, oda a józan ítélőképesség. Előbb-utóbb azonban ennek az időszaknak vége szakad, ekkor dől el minden: vajon a szerelem mögött húzódó szeretet elég erős-e ahhoz, hogy összeláncolja a feleket. Mert szeretni azt jelenti, hogy ismered és látod a másik hibáit, ezzel együtt elfogadod és szereted Őt, ahogy Ő is a Te hibáidat elfogadja és azok ellenére is kiáll melletted. Szeretni valakit azt jelenti, hogy van egy személy, aki otthont nyújt számodra, bárhol is legyetek a világban. A szeretet biztonságot, stabilitást ad. Ha szeretsz valakit, azért jobb önmagaddá akarsz válni, le akarod hozni számára a csillagokat, támaszt nyújtasz neki, amikor szüksége van rá... Rád.

Kislányos ábránd az egész, rég elfeledett emlék, valami amiről csak ritkán, titkon éberen álmodni is alig mertél - azok a pillanatok, amikor a szüleid kéz a kézben sétáltak a virágoskertetekben tavasszal, a virágillat eltelítette az érzékeid. Még emlékszel arra, hogy néztek egymásra, hogy vesztek el egymás tekintetében, amikor az érzelmeik szinte tapinthatóak voltak. Rájuk nézve azt érezted semmi baj nem történhet, hogy otthon vagy.
Emlékszel még a szavakra, emlékszel a képekre, most már emlékszel az érzésre is. Nem gondoltad volna, hogy ez lehetséges lenne, de ahogyan a szemeidbe néz, ahogyan kimondja, hogy szeret, egyszerre rohamoz meg a reminiszcencia.

Ám a szavak sosem lesznek többek egy mesteri ármánynál, hazug szeretői a hiszékeny léleknek. Az eszed sikoltozik, hogy ne add meg magad az érzésnek, de egyszerűen képtelen vagy tovább ellenkezni a szív akaratának. Mindegy milyen következményekkel jár, egy nap legalább egy rövidke időre beléphetsz a saját álomvilágodba - ahogy végigsimít az arcodon, ösztönösen dőlsz bele az érintésébe, ahogy a lélegzetetek keveredik, az ajkaitok ebben a lassú, érzelmes csókban eggyé olvad, végre úgy érzed, kerek egész vagy. A hosszú, halállal és kínnal kikövezett út végén elérsz a biztonságot adó otthonba - ez az otthon lenne Chikara Tetsuya. A kirakós utolsó darabkája is a helyére kerül. Mikor elváltok, mindketten levegőért kapkodtok, orcáid enyhén kipirultak, de csillogó szemekkel nézel vissza rá, széles és őszintén boldog mosollyal.

- Azt hiszem... nem igazán értettelek kristálytisztán. Esetleg megismételnéd... kérlek? - Képtelen vagy eldönteni, hogy ezt az újfajta megigéző mosolyát néznéd egészen a világ végéig, vagy a csókjaiba fulladnál bele, netalán unalomig hallgatnád a szájából korábban elhangzott szavakat, úgyhogy ismét inkább rábízol mindent. Az biztos, hogy ez a számodra eddig ismeretlen érzés elnyom minden feltörni kívánó negatívat és az egész világ csak kettőtökre korlátozódik.

Kérlek, hazudj még...! Csak egy kicsit... egy kicsit még hadd higgyem azt, hogy megérdemlem a boldogságot.
Hogy megérdemlem a legnagyobb vágyam... Téged, Chikara Tetsuya.

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás, szexuális erőszak említése, fizikai erőszak említése

Hogy szerencsémre vagy nyomoromra, most még nem nagyon tudom megállapítani, de van egy olyan fantasztikus képességem, hogy mindig a megfelelő pillanatban bírom felkavarni az állóvizet. Sajnos van egy olyan kitétele a dolognak, hogy „ha kell, ha nem”, de itt és most azt hiszem, hogy eléggé kellett, mert nem nagyon tudom, meddig bírtam volna még ezt a politikuscsárdást nyomni Vivien körül, így tulajdonképpen örvendek annak, hogy ilyen egészen indokolatlan dolgokat kezd kikényszeríteni belőlem a közelsége, meg ez a kicsi feszengős, szorult érzés, ami most mindkettőnkön erőteljesen rajta van.
Most, ahogy elnézem ezt a kurva helyzetet valahogy rájövök arra, úgy igazán, hogy mennyivel jobb nekem, hogy nem vagyok bajnok. Már amiatt is lapogat az ideg, hogy mi az istent fognak majd összeugatni Gemmáról ezek a rohadt médiahiénák, de ha ez Viviennel történne…
Hát én széttépnék mindenkit, mint macska a tollpárnát, az egészen biztos. Lehet, hogy eleinte azt gondoltam, hogy a világon nincs szarabb érzés annál, mint hogy nem vagyok elég jó, mint hogy még az a rohadt Serleg se engem választana, hogy nálam van jobb, pontosabban nálam csak és kizárólag jobb van, de most egészen elégedett vagyok a döntésével, mert így lehet, hogy megmenekültem valami sokkal rosszabbtól. Talán mindketten kicsit kijebb vagyunk a mélyvízből, ha rám egyáltalán nem figyel senki és ezáltal szerencsére rá sem. Ettől mosolyogni támad kedvem, mert legyen bármilyen nyomorult is ez az egész velünk és köztünk, legalább nem kerül ki nemzetközi berkekbe és nem lepleződik le azért, mert én nem bírok tőle távolmaradni. Mert tényleg képtelen vagyok rá, annyira, hogy most is itt hajlongok neki, mint valami kikent-kifent lakáj, meg lököm a hülyeségeimet, míg már alig tudja lenyelni a megivásra szánt vizet. Be kell vallanom, kurva jól szórakozom az arckifejezésén, a kétajtós diszkógömb jelzőtől meg már nem bírom magamban tartani a nevetést. Hát igen, ilyen ez, ha a nő nem csak gyönyörű és okos, de még humora is van. Hihetetlen, hogy mindez ott lehet egy személyben, egy olyan személyben, akivel annyi borzalom történt. Ha én lettem volna a helyében talán nem csak, hogy humorom nem maradt volna, de könnyen lehet, hogy fejem sem, anélkül meg ugye elég bajos dolog életben maradni. Láb nélkül még működnek a dolgok, ezt tanusíthatom, bár azért fejetlenség okozásában sem vagyok gyenge.

Baszki, én nem mondtam lófaszt sem a válogatókról, jut eszembe, mikor már ilyen kedvesen beszélgetünk róla. Oh, hogy az én kurva anyámat, ez most hogy eshet neki?! Biztos nincs tőle kicsattanó jókedve, pedig azért azt is lehet látni rajta, hogy mostanra már összerakta, hogy mi a szart is kerestem napokon keresztül egy másik kontinensen, pedig ezen a ponton az is jobb lenne, ha azt gondolná, hogy olyan hülye vagyok, hogy más országokba ugrándozom ki tetováltatni. Na ezt  hogy a francba oldjam meg? Vagy inkább maradjon bennem, aztán majd egy kevésbé mocskul sikerült estén nekiállok elbeszélni? Fogalmam nincs, hogyan legyen.
Valamit nyökögtem, mikor odaadtam neki a macskát, az biztos, de azon túl…hát ez kurvára nem sikerült, talán illett volna emiatt is sűrűn elnézést kérnem, de valahogy annyira sokadik dolog volt ez a fejemben más problémák mellett, hogy kimaradt. De most már tudja! És kurvára tűnhet úgy neki, hogy ki akartam hagyni az egészből, most meg, mintha csak úgy óvatlanul bemondtam volna, pedig egyáltalán nem erről van szó. Hű, de rohadt geci kínos! Lehet inkább kussolnom kéne, de nem megy, nem szeretném, hogy azt gondolja rólam, hogy direkt titkolnék el előle valami ilyesmit.

-Szóval gondolom már megvan a sztori, de válogatókon voltam Japánban meg Koreában, nem csak úgy világot látni-húzom el a számat, ahogy bűnbánóan pislogok rá. Hát igen! Marha jó, hogy a világon mindent el tudtam neki mondani, apámék házassági problémáitól, addig a kurva tetoválásig, csak valahogy pont ez nem jött ki, ami egyébként lehet, hogy nem is kifejezetten érdekli, mert hát…még se eredményem, se semmim, csak a tény, hogy visszajöttem és hogy basztam szólni neki, ellenben viszont úgy ölelgetem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Már hozzánk képest. Voltunk mi már valaha egyszerre rendben két percnél tovább?
-Akartam mondani…többször is, de hát annyi minden történt, hogy valahogy…puff-húzom el a lapát kezem a fejem mellett jelezve, hogy a gondolat úgy döntött, hogy cikesz és bizony szépen meglógott, mielőtt még utánanyúlhattam volna.

És akkor vissza az állóvíz kavargatására, mert szinte el sem hiszem, hogy az elmúlt időszak eseményei után a szintén totálisan esetleges vallomásom nem egy iszonyatos pofont érdemelt tőle, hanem egy olyan csókot, amitől egyenesen csillagokat látok. Ezekben a pillanatokban olyan vele lenni, mintha csak álmodnék, mintha a teste tökéletesen illene az enyémhez és az ajkaink csak arra várnának, hogy végre újra egymáshoz érhessenek. De ez mind csak testi dolog, és nagyon ijesztő számomra, de kettőnk közt már -ha merhetek egyáltalán ilyet gondolni- régen nem erről szól ez az egész, legyen köztünk bármiféle teljesen megfogalmazhatatlan kapcsolat is. Azt akarom, hogy boldog legyen, a lehető legtöbb problémáját szeretném megoldani és, ha másra épp nem is vagyok képes, akkor csak itt lenni vele és a karjaimban tartani, ha rosszul érezné magát, ha fájna, ha félne. Én minden lehetséges módon része akarok lenni az életének és…életem végéig nézni ezt a mosolyt. Bárcsak tudnám, hogy mit érezhet, mikor így néz rám, mert számomra olyan, mintha egyenesen a mellkasomban sütne ki a nap és szép lassan, kellemesen átmelengetné minden tagomat, amit eddig görcsösnek vagy fagyottnak éreztem. Akkor ez lenne a szerelem, amiért az emberek úgy el vannak pusztulva már az idők kezdete óta?

Képtelen vagyok nem mosolyogni továbbra is rá, mert most úgy érzem, hogy minden rossz, ami valaha  történt velem, minden kínnal teli, elbaszott momentum valahogy ide vezetett, ehhez a pillanathoz és hozzá, ezt pedig soha semmire nem cserélném el, amikor pedig megszólal…
Nem tudom, mit vártam, de egészen biztosan nem ezt. Megint olyan más, minden alkalommal valami teljesen újat látok tőle, valamit, ami arra késztet, hogy még közelebb akarjak menni, még jobban megismerni, még mélyebbre látni, még akkor is, ha sejtem, hogy olyan ő, mint egy feneketlen kút, és minél mélyebbre kerülök, annál valószínűbb, hogy nem fogok tudni visszatérni a felszínre.
-Rendben-cirógatom végig a nyakát és a vállát, ahogy közelebb hajolok hozzá, hogy azokra a csodás, rózsás ajkaira suttoghassam, mit érzek, mielőtt újra megcsókolnám -Szeretlek, Vivien. Csak téged. Mindennél jobban.
Ezzel a csókkal pecsételem meg, amit mondok neki, mert komolyan is gondolom. Soha nem mondtam még ilyet senkinek, és most úgy érzem, hogy soha nem is lennék képes, másnak nem. Csak és kizárólag neki.
Csak reménykedhetek benne, hogy hisz nekem, abban meg reménykedni sem bírok, hogy ő is…

           

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Nevetése egy szempillantás alatt elfeledtet veled minden rosszat - amit Ő tett, amit Te tettél, amit mások tettek. Mindet. Amikor nem egymás lelki szétmarcangolása a célotok, akkor Ő hoz enyhülést a szenvedésbe, melegséget a hosszú, hideg, sötét éjszakákba. Az élet kifürkészhetetlen titkai közé tartozik az is, hogy miért pont Ő lett ez a személy. Miért pont egy olyan valakivel sodort össze a Sors furcsa és meglehetősen ironikus fintora, aki könnyen felkapja a vizet, képtelen kontrollálni magát, meggondolatlanul vág oda sértéseket, de közben meg... kellően makacs, kitartó és meglehetősen nehézfejű ahhoz, hogy kitartson melletted. Mindennek ellenére is.

És ezek mellett igyekszik figyelmes lenni, fejlődni, gondoskodó, kedves veled, hozzád, tényleg megpróbál mindent. Bizonyos napjaidon látod az erőfeszítéseit, sőt értekeled is, bizonyos napokon pedig... nos inkább csak a hibákat keresed benne. Ma pedig olyan fele-fele arányban győzedelmeskedik a két fél.
Egészen addig a kellemesebbik fél volt hatalmon, ameddig meg nem említi a válogatókat. Abban a pillanatban az elméd játszóterén gyülekeznek a viharfellegek és megjelenik a sötét angyal, hogy olyan dolgokat sugdosson a füledbe, melyekről hallani sem akarsz. Nem most, nem itt és legfőképpen nem vele kapcsolatban. De mégis kezd elönteni a harag, az elárultság érzése.
Hiszen ez a dolgok rendje - köztetek előbb-utóbb úgyis elbaszódik valami. Mindig. Egyszerűen csak a boldog befejezés számodra - vagyis inkább számotokra- nem opció.
Nem lehet opció.
Sosem volt opció.
Ezt érzed akkor is, amikor a szíved meghasad éppen, miközben kifejti az időközben nyilvánvalóvá vált eddig elhallgatott tényt. Közben pedig érzed, ahogyan az epés harag a gyomrodban magas hőmérsékleten bugyogni kezd, fel a torkodon, hogy kikívánkozzon minden sérelem az ajkaidon keresztül. Ám mégis visszanyelsz minden dühöt, minden szomorú fájdalmat. Magad sem érted, miért teszed ezt, miért tűröd, hogy semmibe vesz, miért fogadod el retorziók nélkül, hogy immáron leplezetlenül kimondja, hogy el fog hagyni téged. Megy majd év végén élni a saját életét, ki külföldre, minél távolabb tőled... mert ha akarna a jövőjében, elmondta volna korábban, nem?

Tudtad, hogy ez lesz, előbb vagy utóbb, de magadban megfogadtad, hogy Hera miatt nem fogsz újra a torkának ugrani - csak év végéig kell kibírnod, utána úgysem fog feléd tekinteni... soha többet.

- Igen, ezt már sikerült kikövetkeztetnem...- biccentesz egy aprót neki. Várnád az építő jellegű folytatást, ami nem igazán érkezik. Elszámolsz magadban tízig, mielőtt csípőből ráförmednél - nagyon kikívánkozik, de tudod, hogy nem célra vezető. Ez rengeteg önuralmadba és erőfeszítésedbe kerül...
- És...? Van már valami eredmény?- minden igyekezeted ellenére van némi éle a szavaidnak, ahogy arcod is némi sértettséget sejtetni enged. De igazán értékelhetné az igyekezetedet így telihold előtti este. Nem vagy kíváncsi a magyarázkodására, hogy miért nem mondta el. Tudod jól.

Mert nincs helyem a jövőjében...

Most azonban minden érintése, minden lélegzetvétele, apró mozzanata az örökkévalóság ígéretét sugallja. Talán életedben először érzed úgy igazán, hogy minden egyes szenvedéssel eltöltött perc, óra, nap, hetek, hónapok és évek is megérték - hiszen ezek nélkül most nem állhatnál itt, vele. Naiv módon most elhiszed, hogy talán... talán mégis? Mégis lehet jövőtök? Vagy csak a telihold miatti kétségbeesés taszítja a fájdalom egy újféle veremébe megtépázott lelked? Ezen a ponton már őszintén nem érdekel. Nem érdekel a jövő, nem érdekel a múlt, nem érdekelnek a pesszimista hangok a fejedben, nem érdekelnek a vádak, a bűntudat, a valós rágalmak, a rengeteg mocsok, most csak a jelen érdekel, csak Chikara Tetsuya, a csókja, az ölelése és az érzések, melyeket ez az egész szituáció kelt benned. Fogalmad sincs a kezdeti szimpla kíváncsiság mikor csapott át valami ijesztően valódivá. A perzselő vágyból mikor lett elviselhetetlen kínnal járó szerelem? Mikor kezdett el érdekelni, hogy milyen a napja, miket szeret, mik a hobbijai, milyen a családja, mit érez, mit szeretne, mik az álmai, a céljai, a tervei a jövőre nézve? Mikor... mikor kezdted azt kívánni, bárcsak Te is részese lehetnél az életének?

Mélyebbre süllyedsz ebben a barna szempárban, mint a legmélyebb óceánban, de az a furcsa, hogy innen nem akarsz szabadulni. Örökre hajlandó lennél szemeinek börtönében létezni, ha ez azt jelentené, hogy újra láthatod a mosolyát. Gyengéd érintése jóleső bizsergés hullámát indítja el, mely egész testeden végighalad. Bizonytalan reménykedéssel a kékjeidben várod, hogy megismételje, hogy megbizonyodhass róla, hogy nem csak a képzeleted szórakozik veled csúfondárosan. Vallomása, lélegzete, csókja szinte felperzselik ajkaid, de ha ezen múlik, hajlandó lennél újra és újra és újra elégni a szerelem tüzében. Nem tudsz parancsolni magadnak, és belemosolyogsz a csókba, ahogy megkeresed az egyik kezét, hogy összefűzhesd ujjaitok. Másik kezeddel pedig az arcát simogatod meg óvatosan, végtelen szeretettel. Amikor pedig elváltok, talán még ilyen boldog mosollyal a roxmortsi randin sem illetted - ez most nem az a visszafogott bájos mosolyod, hanem valami sokkal őszintébb, sokkal igazabb - ezt bizonyítják a szarkalábak is a szemeid sarkaiban. És most először érzed az ellenállhatatlan vágyat, hogy Te is elmondd neki, hogy érzel iránta. Akarod, hogy tudja... Szeretnéd látni, hallani, tudni, érezni, hogy mit gondolna erről.

- Én...

De egyszer úgyis minden elbaszódik, igaz?
Saját tudatalattid olyan erővel ránt le a mélységbe, hogy a boldogság egy elillanó délibb marad csupán.

"Csak kihasználnád."
"Hazudik."
"Te nem tudsz szeretni."
"Nincs helyed a jövőjében!"
"Csak megbaszni akar."
"Nem érdemled a boldogságot!"

"Ez az egész egy kibaszott nagy HAZUGSÁG!"

Az egész olyan érzés, mintha egyszerre vonnák meg tőled az összes oxigént, mintha a testedbe több ponton hatolnának be pengék, érzed a fájdalmat, látod folyni a vért, de nem tudsz tenni semmit, csak agonizálva várni a halált. Rosszabb, mint a Crutiatus átok. Visszatér a riadt fény a szemeidbe, de nem olyan, mint decemberben - most magadnál vagy, most látod az arcát, de a rettegés teljes mértékben felemészt.

Sosem fog működni...

És ezt már te is belátod.
A láncok megcsörrennek és visszarántanak a mocskos, penészes, dohos, nedves és hideg kőfalhoz, Te pedig megadod magad - megint.

- Én... mennem kell.- Ellépsz tőle, a távolság fáj, a hiánya fáj, nem akarod látni az értetlenséget, a sértettséget, a fájdalmat és ijedtséget látni a szemeiben, ezért lesütöd inkább a kékjeidet. Nem vagy elég erős, nem vagy rá képes.

Sajnálom...

Eltávolodsz tőle, majd sarkon fordulva gyors léptekkel elhagyod Őt - talán örökre.
Vajon utánad ered?

"Csalfa remények..."

A feltörni óhajtó könnyeknek áttörhetetlen gátat szabsz, csak légzésed lesz szaporább egy kicsit. A ruhád szoknyarészét megemeled, hogy ne akadályozzon a gyors haladásban. Egyenesen Heranoush felé haladsz határozott léptekkel. Nem érdekel, miben szakítod félbe éppen, nem érdekel kivel van, nem érdekel, mit gondolnak mások. Elszakadt a cérna, legyőzött a múlt, legyőzött a lycanthropia, nem vagy képes már tovább tettetni. El akarsz tűnni innen, minél előbb! Ha Hera társaságának bármi mondandója lenne, egy gyilkos pillantással letudod az egészet, majd Herat csuklón ragadva magad után húzod.

- Elég volt ebből a nevetséges cirkuszból. Menjünk... - tudod jól, hogy egyelőre nincs szükség további magyarázatra. Majd talán elmondod, ha magatok lesztek, talán nem. De inkább hajlasz a nemleges válasz felé. Nem akarod Őt felesleges butaságokkal - az érzelmeiddel - terhelni, remélhetőleg Ő sem fog faggatózni, csak betudja az egészet a vérfarkas kórság csodálatos hatásai egyikének.
A mellkasodat szorongató érzés azonban nem hagy rendesen levegőhöz jutni, a könnyek szúrják a szemeid, gyenge vagy, hányingered van, de nem adod meg magad ezeknek a hátráltató tényezőknek, csak elkötelezetten haladsz az ideiglenes biztonságot adó hálókörletetek felé.

Köszönöm a játékot!