Svédasztalok

Az asztalok mellett kaptak helyet a svédasztalok, a manók pedig ezúttal is kitettek magukért - tematikához tökéletesen passzoló édességek, apróbb falatok öntik el az asztalokat, a puncsban galaxisok, csillagok, és egyéb átutazó égitestek kavarognak. Talán véletlen, talán szándékos, de néhány desszert mellékhatással jár - a szikracukortól szinte teljesen biztos, hogy néhány percig csillagporos lenyomatokat fog hagyni a parketten a cipőd.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 19:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol és drog említése

- Hm, majd kipróbálom akkor ezt a híres-neves főzetet - gondolkodom el rajta egy kicsit, de persze azért nem mondom komolyan, de érdekelne, hogy vajon annak mennyire van gyász íze. Aztán prüszkölve felnevetek, de annyira kiéget a Nialenes poénnal, hogy vagy egy fél percig csak nevetek. - Oké... - támaszkodom meg a falon, ahogy a sminkemet nem elkenve próbálom letörölni azt a könnycseppet, ami nevetés közben próbált utat találni magának. - Ezt most elképzeltem. Hát, ez kurva jó! Merlin szőrös tökeire, hát, ezt megnézném, de komolyan. Te jó ég, ez mennyire kibaszott vicces! - röhögök még vagy egy percig, aztán összeszedem magam. - Fúúúú! - sóhajtok egy nagyot, hogy összeszedjem magam. - Szólj majd rám, hogy ha látjuk Traverst, akkor dicsérjem meg, hogy jót választott! - nevetek fel megint, de közben rettentően kíváncsi vagyok, sikerül-e zavarba hoznom a bókommal. Úgy tűnik, találtam egy új hobbit. A következő támadása viszont meglepetésként ér. Nem azt mondom, szokott nekem beszólni, de ilyen kedves, ugratósra még nem volt példa. Végig is mérem a fiút, hogy biztosan ő van-e itt velem.

- Úgy tűnik! - vigyorgok rá, szemem is játékosan csillan. Abszolút felvidít és nagyon szimpatikus, hogy így lelazult és hogy ilyen jófej. Nem is tudtam, hogy amúgy van ilyen oldala is, de naaaaagyon király és tökre bejön. - Ajaj, szörnyű bűn lenne, mi? - kapok a szívemhez. - Pedig ha így folytatod... - mérem végig megint tetőtől talpig. - ...kénytelen leszek a bűvkörödbe esni és megkedvelni a kőbunkó fejedet - vigyorgok rá, ahogy az egyik kezem csípőre vágom. Egyébként tényleg meg tudnám szokni, ha így viselkedne, így annyival jobb az egész! - Az én megítélésemnek? Hagyjuk már, Connor! Hol voltál az elmúlt hét évben, hm? Szerintem elég hamar eldöntötte mindenki, hova szeretne sorolni a saját értékrendjében és kapcsolati hálójában. Általában elég mély benyomást teszek az emberekre így vagy úgy. Nem azért, de nem hiszem, hogy az, hogy veled eljöttem, bármit változtatna ezen. Az emberek sosem voltak jók abban, hogy változzon a véleményük, nem? Bár kivételek vannak - mosolygok fel rá kedvesen a saját helyzetünkre utalva. Egyébként vicces, mert ha kihúzom magam is csak a mellkasáig ér a pofim, rendkívül mókás ez a harminc centi különbség köztünk, én meg nem voltam hajlandó magassarkút venni egész estére a tánc miatt sem. - De komolyan... Szerinted kit veszítettem volna el így? - kérdezem tőle kíváncsian. Oké, Tetsuyát, de bíztam a barátságunk erősségében, szóval ettől nem tartottam annyira. - Szerintem kettőnk közül inkább neked kellett volna átgondolni jobban, kit hívsz meg... Neked sok függ ettől és valljuk be, sok téren nincsen jó hírem, de ezt nem kell mondanom, gondolom... - mondom egy fokkal komolyabban, majd megrántom a vállamat lazán. Az utolsó kérdésén elgondolkodom. - Hm, lehet, hogy elfelejtettem ezt közölni nagyjából... Mindenkivel - vallom be. - Bocsi, szünet volt! Annieval találkoztam, ő meglepődött, de ő örült utána, nem az az ítélkezős típus. A tesóim még az egyetlenek, akik tudnak róla, közülük meg csak Asht ismered, tudod, tavalyelőtt ballagott. Igazából az sem baj, ha nem tudod - legyintek. Nem tudom, miért gondolnám, hogy számon tartja kicsiny családomat. - Eléggé kiégtek azon, hogy eredetileg egy kevésbé elegáns ruhát akartam hozni, mert hogy nehogy már ha egy bajnok mellett leszek egész este, aki ráadásul csapatkapitány is, akkor ne a legjobb formámat hozzam. Teljesen őszintén? Csak költséghatékony akartam lenni, nem akartam extra pénzügyi terhet róni a családra - rántom meg a vállam megint, ezt nem tudom, miért mondtam el neki egyébként, naaaa mindegy. - És O'Hara… Kettőnk közül én vagyok a nagyobb suttyó, ez nem kérdés! - mosolygok rá féloldalasan. - Miért, neked mit szóltak? - érdeklődöm, egyébként eddig eszembe sem jutott, hogy valakinek arról lesz véleménye, hogy Connorral megyek.

- Hm, nem is kellett, hogy hozz. Mondom, nekem sem volt tervben, csak szembejött. Ne gondold túl! Teljesen jó ez így! Sőt! Nekem már az is egy csodás ajándék, hogy nem a morcos pofidat mutatod, nekem ez bőven elég, jó? - nevetek rá, mert a bumburnyák szó nagyon tetszett. - Mellesleg fejlődőképes egyed vagy, O'Hara, a karácsonyi ajándékok is tök aranyosak voltak, egészen meg voltam hatva! - paskolom meg a vállát. - De azért remélem, odaképzelted a hangomat, ahogy csomagoltad, hogy milyen nyálas lettél itt az utolsó évre - vigyorgok rá gonoszkásan, mielőtt tényleg megindulunk. Mikor összeakad a tekintetünk, csak féloldalasan rámosolygok. Én aztán sosem szégyelltem, ha megbámultam valakit, felvállalom. Végülis ez is egy bók, nem?

- Hát, nem tudom, eddig kifejezetten könnyű eset vagy! - nézek rá felhúzott szemöldökkel. - De igen, rád is rád fog férni egy kis szünet fantasztikus társaságomtól, hogy kicsit leeressz, tudom, hogy sok vagyok, pláne ha izgatott vagyok. De például Tetsuyával szívesen töltenék egy kis időt legalább, ha nem bánod. És kurvára remélem, hogy legalább Roxyval, de akár Zafival is próbálsz egy kicsit szocializálódni! - nézek rá szigorúan. - Hát, akkor még jobb, hogy már ismeritek egymást Barbonnal! Csodálatos! - csapom össze a tenyeremet útközben. - Nyilván segítek! Mondtam, hogy megmutatjuk, hogy nem baszakodnak velünk, nem? Dehogynem! Mellesleg nem gondolnám, hogy totál idiótát csinálnál magadból alapjáraton. De ahogy mondtad is Vitrolt: mindenre ugranak, szóval az apróságokra is oda kell figyelni, ennyi - magyarázom neki az álláspontomat. Azt gondolom, úgyis tudja, hogy már csak azzal kapcsolatban is menni fog a szarkavarás, hogy ketten megyünk, szóval ezt meg sem említem. Megint prüszkölve felnevetek. - Banán? Komolyan?! Jól van, Connor, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan építjük ezt be feltűnésmentesen, de legyen! - nevetek, ahogy megérkezünk. - Nem kell ám a pillantásokkal foglalkozni, tudod! Foglalkozhatsz csodás társaságommal, elég jól szokott menni a figyelemelterelés, hehe! - mondom, ahogy arra gondolok, hogy órán sem szoktak szeretni feltétlen mellettem ülni, mert mindennel foglalkozom, csak az órával nem.

- Erről a piáról lemaradtunk, gondolom, nagyon sajnálod! De ne aggódj, van a közelben még pár, majd kisunnyoghatunk néha, ha gondolod - kacsintok rá cinkosan, majd belépünk a terembe. Egyébként tényleg csodálatosan gyönyörű lett az egész. Varázslatos, olyan, mintha mindenki lebegne, meg mintha konstans valami nagyon kemény cuccot fogyasztottam volna. Az első fél órában inkább csak felfedezzük a helyet és az embereket, megszokjuk az egész környezetet. Hera "Ewww" reakcióját meghallva arra, hogy meglát minket, csak mosolyogva integetek neki és megdicsérem az ő és Vivien ruháját is, csinosak és aranyosak együtt, bár Tetsut kicsit sajnálom, hogy kimaradt. Emlegetett szamár is megtalál bennünket. Először látom, hogy teljesen se kép, se hang, ahogy meglát minket együtt, a szemöldöke a hajáig szalad fel, aztán összekapja magát, mikor szememmel jelzem, hogy ezt akár kevésbé feltűnően és kínosan is csinálhatná, szóval odajön, megveregeti a vállunkat, majd csak annyit nyög be, hogy "Jaj de jól van ez így, azért próbáljatok ne megszaporodni, azt már nem venné be a gyomrom!" Erre kitör belőlem a nevetés, de úgy rendesen megint. Jól van akkor, szent a béke, ennek örülök. - Jól van, Tetsuya, szerintem ezt egy ilyen népes társaságban kibírjuk - pillantok a partneremre és kiváló helyzetet látok arra, hogy mind a kettőjüket zavarba hozzam. - Majd a kövi edzés után pótoljuk, nem, Connor? - tartom vissza a nevetésemet, ahogy remélem, Tetsuya kiég a visszavágáson, Connor meg annyira zavarba jön, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány. Nyilván nem kell mondani, hogy ezt senki nem veszi komolyan, de muszáj volt visszaszólnom neki. Csak annyira futja, hogy "Először fúj, másodszor is...ne borítsatok ki, hát nekem még komoly dolgaim vannak ma!" - Heh, például Vivient elég komolyan megborítani? - kacsintok rá még, de aztán nem sokat marad velünk, mert elhívják. Annienak és Barbonnak csak távolról tudok egyelőre integetni, de szépek együtt!

Mikor végig integettük az egész termet nagyjából, akkor leülünk egy szimpatikus helyre kicsit fújni egyet és összeszedni az energiáinkat. A beszédre kurvára nem figyeltem, de kivételesen nem pofáztam végig, mert továbbra is egy bajnok mellett ültem, szóval csak néha tettem egy-egy elmés megjegyzést, aztán végre jöhetett a vacsi! Hát, anyám, olyan kaják vannak itt, beszarás! Egy részéről azt sem tudom, mi az, de nem szabad kihagyni a lehetőséget új ismeretek szerzésére, szóval mindenből szedek. Amiből nem tudom, hogyan kell, nézem az előttem lévőt és próbálom lemásolni. Egy elég nagy tányért sikerül összeraknom, majd falatozni kezdek. Egyébként szokásosan kurva jók a kaját, extrán kitettek érte itten a népek. Egy-egy jó kaját, ami tényleg elképesztően finom, meg is osztok Connorral. Fel sem tűnik, hogy esetleg ez máshol nem alapvetés, hogy így egymással megosztják, mi így szoktuk, szóval felszúrok egy-egy falatot és odatartom neki azzal a címszóval, hogy ez nagyon finom, kóstolja meg. Nagyon lelkes vagyok, de igyekszem kulturált maradni. Például nem beszélek teli szájjal. Csak egyszer. De akkor meg túl finom a kaja és kiszakad belőlem. Hát, apróságok is boldoggá tesznek, na. Van egy-egy kaja, amit névről sem ismerek, nemhogy hogyan kéne enni, és bár próbáltam lelesni a legtöbbet, így is van egy-kettő, amit egyszerűen nem tudok megfejteni. Azokat egyelőre hagyom, hátha rájövök, addig eszem a többit, nézem a többieket, szórakoztatom Connort, csak a szoki ugyebár.

[- ...ha így folytatod kénytelen leszek a bűvkörödbe esni és megkedvelni a kőbunkó fejedet.]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(19:30 körül)

Gemma kitörő nevetése teljesen belefojtotta a szót. Szinte lefagyva figyelte a lányt, amíg az a könnyeivel küszködött, majd zavartan mosolyogni kezdett a kommentjén. Persze valahol érthető volt Connor meglepettsége, hiszen a fiúnak nagyon ritkán találtak be a mondatai, és sokszor inkább gúnyos és bántó dolgok csúsztak ki a száján, mintsem humoros megjegyzések. Azt viszont nem gondolta volna, hogy ennyire vicceset mondott volna, de ugyanakkor nagyon örült, hogy sikerült ilyen jó kedvre derítenie a lányt. Gemma felszabadult nevetése, na meg persze az a három nagy korty alkohol kezdte Connort is kicsit felszabadítani a görcsök alól. És bár nem hitte volna, hogy ezt még fokozni lehet - hiszen már így is messze túllépett a saját határain -, Gemma válasza az ő kis ugratására további jókedvre adott okot, amitől csak még könnyebbnek érezte a saját lépteit.
- ...ha így folytatod kénytelen leszek a bűvkörödbe esni és megkedvelni a kőbunkó fejedet.
Connor nevetve leszegte a fejét, miközben a fejében cikáztak a gondolatok. Rég nem érezte már magát ilyen felszabadultnak, és jókedvűnek. Gemma kihozta belőle azt, amit utoljára talán még kisgyerekként érzett egy áttársasjátékozott este után a szülei mellett.
Hallgatta a monológot az elmúlt hét évről és a megváltoztathatatlan véleményekről, amikor hirtelen kiszaladt a száján:
- Vannak kivételek…
Egy pillanatra összemosolyogtak, mert Gemma is ugyanezzel a gondolattal zárta az eszmefuttatását. És igenis akadtak kivételek. A kulcs az volt, hogy akarnak-e adni még egy esélyt a másiknak, vagy hogy hajlandóak-e leülni kicsit és meghallgatni egymást. Meglehet, hogy ha egy kicsit jobban odafigyelünk egymásra, rájövünk, hogy akiről mindaddig azt hittük, hogy egy bunkó szemétláda, az valójában csak egy frusztrált kamasz, aki fél a saját érzéseitől, és attól, hogy valakit közel engedjen magához.
- De komolyan... Szerinted kit veszítettem volna el így?
- Nem tudom. Bárkit, aki eddig azt gondolta rólad, hogy ha nem lenne kviddics, akkor szóba se állnál egy ilyennel, mint én.
- Szerintem kettőnk közül inkább neked kellett volna átgondolni jobban, kit hívsz meg... Neked sok függ ettől és valljuk be, sok téren nincsen jó hírem, de ezt nem kell mondanom, gondolom…
Connor váratlanul megtorpant, lemaradva így pár lépésre a lánytól.
- Ez hülyeség… Mégis mi függ ettől? És bár nem tudom miféle „nem jó híredről” beszélsz, szerinted ez engem érdekel? Már lehozta rólam a sajtó, hogy egy kezelhetetlen idegbeteg vagyok, mondjuk ezen a folyosói verekedés meg ahogy az első próbát intéztem nem sokat segített, de azt hiszem elértem már a mélypontot. Szóval még ha olyan is lennél, amilyen nem vagy… mert bocs, de okos vagy, vicces, és ráadásul kurva jól nézel ki ebben a ruhában… Szóval még ha olyan is lennél, esetemben már rég mindegy volna.
Hirtelen elhallgatott. Nem akart ennyi mindent mondani egyszerre.
- Nem szoktam ennyit dumálni. Ne adj több piát!
Két lépéssel letudta azt a kis távot, ami a megtorpanásával közöttük keletkezett (míg ő kettőt lépett, addig Gemma vagy négyet, köszönhetően a harminc centi különbségnek), majd rákérdezett, hogy mit szóltak a lány barátai. Meglepő módon semmit, ami annak a már kevésbé meglepő dolognak volt betudható, hogy nem is tudtak róla. Aztán Gemma gyors menteni próbálta a helyzetet, hogy persze, mert jött a szünet stb., meg hogy a családja azért tudta. Igazából Connort az sem zavarta volna, ha azért nem mondta volna senkinek, mert tartott volna tőle, hogy mit szólnak. Elvégre, mégis igent mondott, mégis itt volt vele a lány. Ez azért jelentett valamit…
- Miért, neked mit szóltak? - szegezte neki ugyanazt a kérdést.
- Őőőő feltétlenül beszámolok majd nekik róla, amint szerzek egyet is belőlük - felelte faarccal.

A terembe lépve aztán gyorsan meggondolta magát a további italozással kapcsolatban. Örömmel hallotta, hogy akad még a közelben elrejtett flaska, amire alkalomadtán rájárhatnak majd. Úgy érezte, hogy a folyosón érzett lelkesedése és magabiztossága azonnal szertefoszlott, amint Gemmán kívül mások is megjelentek a képben. És nem is kellett sokat várni rá, hogy a lány egyik barátja odalépjen hozzájuk.
Ismerte Tetsuyat a pályáról. Jó játékosnak tartotta, és nem kimondottan szeretett ellene játszani. Kemény, meglehetősen fizikális, kellemetlen ellenfél volt a srác. A Griffendél elleni vereségük jórészt neki volt köszönhető. Sajnálta, hogy már nem lesz alkalma visszavágni érte.
Aztán a srác olyat mondott, amitől alap esetben dühbe gurult volna, még ha ő poénnak is szánta.
- Jaj de jól van ez így, azért próbáljatok ne megszaporodni, azt már nem venné be a gyomrom!
Szerencsére mire kinyithatta volna a száját valami epés megjegyzéssel, Gemma már el is ütötte a poént egy másikkal:
- Jól van, Tetsuya, szerintem ezt egy ilyen népes társaságban kibírjuk. Majd a kövi edzés után pótoljuk, nem, Connor?
Felhorkantott, mert a zavarodottságától nevetni képtelen lett volna, majd oldalra fordította a fejét, mintha valami rendkívül érdekeset látott volna a tömegben. Azonban az ottani arcok mind homályosak voltak, és Connor helyettük a Mardekár öltözőjének zuhanyzóját látta újfent, benne Gemmával, ahogy lassan, nagyon lassan közeledik felé. Ha a távolban Roxanne nem integetett volna, talán még jó pár percig ott maradt volna fejben a párában egy szál törölközőben. Visszaintett a lánynak, aztán visszafordult Gemma felé, majd közösen elindultak a bajnokok számára kijelölt asztalok felé.

Connor nem figyelt a beszédre. Ő aztán rohadtul nem akart egy univerzum lenni sem a franciákkal, sem az amerikaiakkal. Az amerikaiakkal különösképp nem, így mikor Madrigal kezdett el beszélni, tüntetőleg az ujjait kezdte el bámulni, újból és újból ökölbe szorítva a kezét. Bárcsak ne választotta volna szét őket az igazgató, amikor Morissal egymást püfölték. Bőven lett volna még mit levernie a srácon. Úgy érezte, hogy ezt sosem fogja megbocsájtani az Ilvermorny igazgatójának.
Aztán végre-valahára a beszédek a végükhöz értek, a fények felragyogtak, és megjelentek a tömött svédasztalok. Gemmával beálltak egy sorba, közben pedig tovább nevetgéltek és a szokott módon ugratták egymást. Már egyáltalán nem jött nehezen egy-egy poén, ha azt a lány irányába kellett elsütnie.
Egyébként nem kimondottan kedvelte a svédasztalt, mert kellemetlennek érezte, hogy mások folyton azt fürkészik, hogy miből mennyit szedett. Amúgy is utált mások előtt enni, szóval ez a bál duplán is szívás volt neki. A közelgő tánctól egyébként is annyira parázott, hogy a gyomra olyan apróra szűkült, hogy ha nem lett volna a mások előtt evős parája, akkor sem tudott volna sokat enni. És akkor ott volt Gemma, aki olyan púpozott tányért rakott össze magának, hogy Connor nem is értette hová fér ennyi minden egy ilyen pici lányba. Aztán gyorsan rájött, hogy a nagyját ő maga fogja megenni, mert Gemma minden extra falatot az orra alá tolt, hogy kóstolja meg ő is.
Connor nevetett. Szokatlan volt neki ez az egész, de remekül szórakozott a lányon, és nagyon tetszett neki, hogy ilyen természetességgel osztozkodott minden finom falaton.
- Várj! Azt ne úgy! - szólt közbe a fiú, amikor Gemma egy osztrigával bajlódott.
- Szabad? - kérdezte, majd ha a lány bólintott, levett a tányérjáról egyet. - Szóval itt a lényeg az, hogy nem késsel-villával esünk neki, hanem pont hogy kézzel, és nem rágjuk, hanem csak lenyeljük.
Az ajkához emelt egy kagylóhéjat, majd egyben a szájába csúsztatta annak tartalmát, és lenyelte azt.
- Nagyapám valamiért imádja ezt a szart… - vonta meg a vállát. - A kis villáddal annyit azért ellenőrizhetsz, hogy az osztriga rendesen el van-e választva a héjától, meg ha gondolod rakj rá egy kis citromlevet, attól kevésbé lesz halfing íze.
Rámosolygott Gemmára, majd arra gondolt, hogy vajon mit gondolhat róla a lány, miféle családból származik, hogy csak úgy osztrigákat eszegetnek odahaza. Az igazság szerint a családja valóban vagyonos volt, legalábbis az édesapja oldaláról. Az apja előtt a nagyapja is profi kviddicsező volt, az ő apja pedig konkrétan seprűket tervezett. A játékosévek alatt felhalmozott vagyont aztán mind a nagyapja, mind az apja remekül forgatták meg egyéb területeken, így a sokból még több lett. Connor nagybátyja, az apja öccse már nem volt ennyire szerencsés. A folyamatos balhék, a züllött életmód miatt hamar kis csapatoknál találta magát, majd a tengerentúlon, és olyan országokban, amelyek kviddics kultúrájában jelentett annyit az O’Hara név, hogy ne foglalkozzanak azzal ki viseli azt. Connor rettegett tőle, hogy ő maga is ezt a pályát futja majd be...
Ahogy a lányt figyelte, azon gondolkozott, hogy vajon ő honnan jön, milyen háttérrel rendelkezik, bár amit a ruhájáról mesélt, úgy sejtette, hogy sokkal szerényebb körülmények között élhetett, mint ő maga. De ha valakit, hát Connort aztán a legkevésbé sem érdekelte, hogy milyen márkajelzés van a zöld címkéjébe varrva, ahogy az sem érdekelte, hogy Jenkinsék milyen kajákat szoktak odahaza enni. Bár az igazat megvallva, ahogy ott ült mellette, rádöbbent: mégis csak megnézné a ruha címkéjét, ha netán kibújna belőle a lány. Connor örült neki, hogy Gemma Jenkins nem legilimentor...

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 19:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Határozottan jól állt neki a nevetés és a jókedv. A legtöbbször morcos, elutasító feje teljesen kisimult, mérges, éles tekintete is ellágyult kissé, mellé beköltözött a vidámság is. Mintha egy másik ember állt volna előttem. És hirtelen, most először gyomron vágott a ráébredés, hogy ha volt egy ilyen oldala, akkor vajon miért mégis az eddig általunk ismert személyisége jött előtérbe? Ki és mit tett azért, hogy ilyen legyél, Connor? Lehet, nem is különbözünk annyira, mint amennyire elsőre tűnik, csak másmilyen maszkot vettünk fel magunkra? A különbség az, Connor, hogy míg te éppen az elutasító falaidat kezdted lebontani, hogy egy sokkal sugárzóbb, megközelíthetőbb személyiséget mutass a világnak, addig nekem a maszkom az, ami ilyen szimpatikussá tesz. Valamilyen mázat kellett tennem a rothadó valóságra, Connor, kár, hogy nem ez van legbelül, igaz? Szeretném, ha igaz lenne, hiszen ez is részem, amit az iskolában mutatok, de azért tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy hazudnék, ha azt mondanám, ez vagyok teljesen én.

Mégsem tudom megkérdezni tőle, amit akartam, torkomra forrtak a szavak. Nem most. Talán nem is örült volna neki, ha ennyire beletúrok az életébe, mert oké, rendkívül jól éreztem magam vele és úgy tűnt, egyébként kurva jól kijövünk, attól még nem hiszem, hogy ilyen gyorsan megosztott volna valamit magáról. Majd később. Arról nem is beszélve, hogy nekem könnyű volt belekérdeznem más életébe, de ha az enyémről kérdeztek, jótékonyan eltereltem a témát vagy csak nagyon ködösen, felszínesen válaszoltam. Ugyan miért lett volna jó tudni, hogy milyen szennyben élünk? Hogy mi milyen romlottak is vagyunk? Hogy mennyi rosszat tettünk? Én mennyire elbaszott vagyok? Nem véletlen igyekeztem legalább ebben a retkes iskolában egy olyan oldalamat mutatni, amiben nincs az a folt, amit hordozok magammal. Ami valószínűleg az én örökségem is lesz egyébként, legalábbis a nagybátyám igyekszik mindent megtenni és ha őszinte akartam lenni, akkor akaratlanul a testvéreim is. De mielőtt ezen megint filozofálhatnék, inkább újra fókuszálok a fiúra, akire talán túl sok ideje nézek még, milyen szerencse, hogy lehorgasztotta a fejét, így talán nem vette észre, hogy a mosolyom is megkopott egy pillanatra, de már itt a régi Gemma, nem kell aggódni. Ma jól érezzük magunkat.

Sugárzóan mosolygok O'Harára, ahogy ugyanazzal a mondattal fejezzük be. Pontosan így volt, bár szerintem mindkettőnket meglepett, hogy ez pont velünk kettőnkkel fordult elő, de rohadtul nem bántam, sőt, valahol szégyelltem is azt, hogy az utolsó év felénél kellett rájönnöm, hogy sokkal több van benne, mint eddig hittem vagy láttam. Arra, hogy szerinte kit veszíthetnék, csak megrántom a vállamat és megrázom a fejemet.

- Azt ugye tudod, hogy sokkal rosszabbnak képzeled magad, mint amilyen valójában vagy? - pillantottam rá felhúzott szemöldökkel. Jó, mondjuk én aztán mi a faszról beszélek, mikor egész tavaly második félévben a pokolra kívántam és egy jó szavam nem volt hozzá. Igazából rossz se nagyon, csak ha mégis hozzá kellett szólnom. Aztán megtorpan hirtelen, én pár lépés után állok meg és fordulok vissza, hogy kérdőn nézzek rá, mi történt, majd a szememet forgatom. - Az, Connor, hogy igazán nem szeretném, ha a holnapi újságban az szerepelne, hogy miattam savaznak. Márpedig erre minden okuk megvan és meg is fognak érte tenni mindent, amire jó alapot is adok. Ennyi - mondom, majd ahogy folytatja, csak a fejemet csóválom. - Mindig tudnak lejjebb küldeni, érted? Mindig... - mondom meglepően sötéten neki, mert tényleg nem szerettem volna, ha a béka segge alá kerülne a hírneve. Azért ettől még a jövője is függött, baszki! A bókjára csak halványan elmosolyodom, lesütöm a szememet egy pillanatra. Szeretném elhinni ezeket, de túlságosan tisztában vagyok magammal, viszont nem most fogunk nekiállni erről vitatkozni, szóval felpillantok és játékosan megcsillan a szemem. - Aranyos vagy... A vicceset elfogadom, na, de hogy kurva jól nézek ki ebben a ruhában... - tettetek felháborodást. - Szóval amúgy nem nézek ki kurva jól? Na, szépen vagyunk, O'Hara, így beledöfni a nőiességembe! - dramatizálom túl, de végig mosolygok, nehogy véletlen komolyan vegye. - Valóban nem szoktál ennyit dumálni, deee… Értelmes dolgok hagyják el a szádat, O'Hara, szóval folytasd csak nyugodtan, én élvezem! - mondom neki, illetve ránevetek, hogy nem kér több piát. - Majd meglátjuk, az este folyamán, hogy látod! - nézek rá cinkosan.

Utána hamar behozta a távolságot közöttünk, én is megfordultam, hogy tovább induljunk, de a válaszára nem számítottam. Ma már másodjára rándul görcsbe a gyomrom Connor O'Hara miatt s nem csak amiatt, hogy milyen jól néz ki vagy hogy milyen szimpatikus is lett ma estére: hirtelen sírhatnékom támad egyetlen pillanatra, ahogy felfogom a szavait. Egyszerűen nem hittem el, hogy ezt komolyan így érzi. Vagy tényleg így lenne? Elképesztőnek találtam, hogy így érezze, mert azért szokott beszélni ezzel-azzal, Roxyval is sok időt töltött mostanság. Rendkívül elszomorít, hogy így gondolja, szinte öntudatlanul fogom meg egy pillanatra a kezét, majd szorítom meg. Ha rám nézne, láthatná, hogy ez most komolyabb, de közben meg nem akarom, hogy sajnálni lásson, mert engem is felbasz, ha sajnálnak és szerintem őt is. Úgyhogy bólintok egy aprót, remélem, érti a jelzésemet. Nem több az egész egy-két másodpercnél, elengedem a kezét, s már megyünk is tovább a terembe befelé...

Heh, élvezem nagyon a reakciókat a szellemes megszólalásomra, rendkívül mókásak, de meglepően jól kezelték le, ciccegek is magamban, hogy akkor legközelebb majd erősebb lesz. Vagy nem. Érzem, hogy Connor kicsit befeszül mellettem az amcsik beszéde alatt, szóval ahogy rá és az ökölbe szorított kezére pillantok, féloldalasan elmosolyodom. Egy pillanatra rárakom az én kezemet az öklére, majd megpaskolom. - Nyugesz! Ma nem verekszünk. Legközelebb nagyon szívesen segítek betörni bárkinek az orrát, de ma kulturált emberek vagyunk, emlékszel? - súgtam oda neki, hangomban mosoly bujkált.

Ahogy utána a kajára kerül a sor, azért egy pillanatra elgondolkodom, hogy nem-e szedtem túl sokat vagy akkor mi van most, mert Connor nos, mondjuk úgy, hogy kevesebbet szedett. Na, mindegy, szerencsére nem utasítja vissza a kaját, sőt, talán örül is neki. Akkor jó, mert tényleg fontos megkóstolni mindent! Aztán sajnos, eljutok arra a részre, ahol maximum a köretet tudnám megenni, mert a hozzájuk tartozó főételhez nem értek. Valami kagylónak kinéző lótúrót próbálnék ugyebár civilizált ember módjára kinyitni, azaz késsel-villával, de rohadjon meg, nagyon béna vagyok ehhez. Csalódottan és frusztráltan felsóhajtok, ahogy éppen feladnám, de ekkor észreveszi szenvedésemet Connor is, felkapom a fejemet. Ennyire gáz voltam vajon? Mindenesetre bólintok és alaposan megfigyelem, mit csinál és figyelmesen hallgatom azt is, hogy mit mond, aztán bólintottam és megköszöntem a segítséget, majd nagy bátran neki is álltam a következőnek. Egy kicsit bénázom, még a nyelvemet is kidugom kicsit, ahogy próbálkozom, de sikerül, megkóstolom, kissé elfintorodom.

- Uhh, hát, nem ez lesz a kedvencem, asszem… Még jó, hogy csak kettő maradt... - mondom neki őszintén. Eszembe sem jut, hogy ott hagyhatom, azért az az időszak örökké belénk égett, hogy nem volt mindig mit ennünk vagy loptunk, esetleg guberáltunk, mert az idióta nagybátyámnak ezt is sikerült elbasznia egy ideig. Szóval próbálkozom a következővel, de azt olyan hirtelen nyitom ki, hogy kicsúszik a kezemből és az egész a földre esik. Tágra nyitom a szememet, majd elnevetem magam. - Hupsz! - kapom a szám elé a kezemet, majd gyorsan felszedem egy szalvétával és figyelmeztetem magamat, hogy ezt NEM szabad megenni. - Bocsi! - mondom neki, ahogy elrakom egy már nem használt tányérra a becsomagolt osztrigát. Remélem, nem volt nagyon kínos. Az utolsóval azért megküzdök. - Citrommal tényleg elviselhetőbb... - jegyzem meg somolyogva, aztán megint problémába ütközöm az egyik kajával. Valami nagy, piros tengeri herkentyű, amiben valami fehéres szósz volt töltve, de zavaró, hogy az állat feje, szeme, csápjai, lábai, minden ott volt. Ehhez is volt citrom. Először próbálkozom, vetek pár pillantást Conorra, aztán megemberelem magamat.

- Szóval az a nagy büdös helyzet, hogy azt se tudom, mi ez a jószág itt előttem, pláne nem, hogyan kell enni. Ha szépen megkérlek... Segítesz, kérlek? - nézek rá kissé könyörögve, tanácstalanul és talán kicsit bénán is, mert tényleg kurva gáz, hogy enni sem tudok. Biztos idiótának néz, mondjuk, nincs messze az igazságtól. Úgy figyelek rá, mint a kisangyal, ha már veszi a fáradtságot, majd ha sikerült megfejteni a titkokat, akkor falatozom egy kicsit, közben végigpörgetem a fejemben, hogy mit is mondott és megint csak realizáltam, hogy semmit nem tudtam a családjáról, se róla. Rápillantottam, elcsíptem megint egy pillantást tőle. Azt nem tudom, ő min gondolkodhat, pedig amúgy érdekelne, felhúzom a szemöldököm, féloldalasan elmosolyodom.

- Igen, Connor? - kérdeztem tőle, utalva, hogy min jár a feje. Viszont szerintem sokat lazult az elmúlt másfél órában, talán most már nem veszi magára, ha kérdezgetem kicsit, ha már így megszólítottam. - Most hogy említetted a nagyapádat, rájöttem, hogy egyébként az égegyadta világon nem tudok semmit rólad. Oké, a suli utáni tervedet tudom, de azt mindenki tudja és azért ez édeskevés! Milyen gáz vagyok már, nem? Nehogy kérdezgessenek rólad és besüljünk! - próbálkoztam viccesre venni, aztán megint kíváncsian nézek rá. - Ha nem bánod a kérdéseket, persze, igyekszem nem interjúsra venni - vigyorogram rá. - De azt sem tudom, hol nőttél fel vagy milyen családban. Meg milyen volt a gyerekkorod amúgy? - puhatolóztam közepesen óvatosan, azért az utolsó kérdés elég egyenes lett, de hát, ilyen vagyok. Oké, az apukájáról tudok, de az sem meglepő, ő elég ismert azért. Meg aztán úgyis tud úgy válaszolni rá, hogy ne derüljön ki semmi olyan, amit nem akar. - Persze, ha kényelmetlen, mondd nyugodtan, nem fog rosszul esni, ha nem akarsz mesélni. Inkább mondd meg és ejtem a témát! - rántom meg a vállam, ahogy a számba vettem egy falatot, pedig most már piszkosul furdalt a kíváncsiság amúgy. Amíg beszél, addig befejezem ezt a fogást és lassan a kajálást is. Igyekszem nem beleszólni, csak illedelmesen hümmögni, bólogatni, egyetérteni, felháborodni, attól függ, miről van szó. Őszintén ebben azért a számban lévő kaja is segít, hogy hagyjam kiteljesedni őt.

[- Uhh, hát, nem ez lesz a kedvencem, asszem… Még jó, hogy csak kettő maradt… Hupsz!]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(19:30 körül)

Az ökle ellazult, ahogy Gemma keze az övére simult. Máskor talán megijedt volna a váratlan érintéstől, sőt akár még el is rántotta volna a karját, de most valahogy jól esett ez a fajta kedvesség és figyelem, ami azt üzente számára: itt vagyok, együtt csináljuk végig, ne törődj senki mással. Feszültséget tükröző arcán egy pillanatra a tőle telhető leglágyabb mosoly jelent meg, majd bólintott egyet, jelezvén, hogy nem kell aggódnia a lánynak, nem fog jelenetet rendezni ma este.
Ahogy Gemma elvette a kezét, még egy rövid ideig fürkészte annak hűlt helyét a saját bőrén, közben pedig arra gondolt, amit korábban a folyosón mondott neki a lány, hogy sokkal rosszabbnak képzeli magát attól, mint ami valójában. De Gemma nem látott belé, nem tudhatta, hogy olykor micsoda indulatok forrtak benne, hogy bármely pillanatban kitörni kész vulkánná tudott változni, hogy egy valóságos bestia lakozott a húsa alatt, akitől gyakran még ő maga is félt. Talán valóban nem volt az a gátlástalan féreg, aminek sokan - korábban még Gemma is - látták őt, de nem is volt ártatlan bárányka. De talán pont emiatt volt izgalmas, nem?
Aztán eszébe jutott a tettetett felháborodás a lánytól, ahogy kikérte magának, hogy milyen jól fest a ruhájában, ettől ismét elmosolyodott és gondolatban kevésbé sötét vizekre evickélt. Így értek véget a beszédek, amiből aztán egy szót sem fogott fel, és így érkeztek el a vacsorához.

Gemma árgus szemekkel figyelte, ahogy Connor az osztrigaevés csínját-bínját mutogatta neki, majd neki is állt, hogy ő maga is kipróbálja. A Mardekár kapitánya örült, hogy végre jó indokkal bámulhatta a lányt, és nem csak lopott pillantásokat vethetett rá. Jót mosolygott azon, ahogy Gemma nyelvkiöltve koncentrált a feladatra, majd a fintorát látva fel is nevetett.
- Uhh, hát, nem ez lesz a kedvencem, asszem… Még jó, hogy csak kettő maradt… Hupsz!
A kagylóhéj pofával lefelé a földön kötött ki. Connor vigyorgott.
- Ne! Ne vedd fel, hagyd a francba, legalább Mrs Norris is eszik valami különlegeset ma - mondta, de Gemma vérbeli fogó reflexekkel kapott az elejtett étel után, és egy szalvétába csomagolva már félre is tette az összekoszolódott osztrigát.
- Bocsi! - mentegetőzött a lány.
- Semmi gáz, ez végül is valóban csúszósabb, mint a cikesz…
Figyelte ahogy citromot facsart a megmaradt osztrigára, és ahogy úgy küzdött meg az utolsó falattal. Nem tudhatta, hogy Gemma milyen körülmények közül jött, és sajnos az emocionális antennái sem voltak épp a legbiztosabbak ahhoz, hogy képes legyen mögé látni annak, hogy a lány miért is nem képes egyetlen falatot sem veszni hagyni. Mindenesetre, ha tudta volna, hogy báli partnerének korábban az éhezéssel is meg kellett küzdenie, egészen más szemmel nézett volna rá. Bár abban eddig is biztos volt, hogy Gemma stramm csajszi, egy efféle adalékinfó további tiszteletet váltott volna ki belőle a lány iránt.
- Szóval az a nagy büdös helyzet, hogy azt se tudom, mi ez a jószág itt előttem, pláne nem, hogyan kell enni. Ha szépen megkérlek... Segítesz, kérlek?
Connor bólintott, majd miután lenyelte a falatot, ami épp a szájában volt, közelebb hajolt a lányhoz.
- Ennél érdemes az ollókkal kezdeni. Várj csak… - körülnézett az asztalon, majd gyorsan meg is találta a célszerszámot, amit keresett: egy diótörőhöz hasonló kis eszközt, amibe beszorította a homár ollóit és egy erős mozdulattal megroppantotta azokat. - Na most már villával ki lehet szedni belőle a húst. Garantálom, hogy ez már jobban bejön majd neked.
Félretette a homártörőt, majd megtörölte a kezét.
- A többi részét már én sem vállalom, ne haragudj - bökött rá nevetve a farokrészre. - Ott van valami fekete bélrész, vagy mi, amit ki kell szedni, de ügyetlen vagyok én ehhez, és amúgy is csak egyszer-kétszer láttam ilyet korábban.

Érdeklődve figyelte, hogy ízlik a lánynak a főtt homár, miközben gondolatai már máshol jártak. Talán túlzottan is megbámulta őt, mert egyszer csak nekiszegezte a kérdést:
- Igen, Connor?
- Semmi… semmi… Csak jó nézni, ahogy eszel, bocsi.
Elkapta a tekintetét és a tányérjára sandított, amin már keresztbe tette az evőeszközöket, jelezvén, hogy végzett az étkezéssel. Nem evett sokat, de amit megkóstolt az mind ízlett neki.
- Most hogy említetted a nagyapádat, rájöttem, hogy egyébként az égegyadta világon nem tudok semmit rólad - szólalt meg Gemma váratlanul. - Oké, a suli utáni tervedet tudom, de azt mindenki tudja és azért ez édeskevés! Milyen gáz vagyok már, nem? Nehogy kérdezgessenek rólad és besüljünk!
- Miért, milyen suli utáni terveim vannak? Amúgy nem hiszem, hogy lenne Connor O’Hara kvíz az est folyamán - felelte csendesen, majd érdeklődve a lány felé fordult. - Mire vagy kíváncsi?
- Ha nem bánod a kérdéseket, persze, igyekszem nem interjúsra venni. De azt sem tudom, hol nőttél fel vagy milyen családban. Meg milyen volt a gyerekkorod amúgy?
Nem felelt azonnal. Ritkán kapott efféle kérdéseket, és nem is igazán volt felkészülve rá, hogy magáról beszéljen. Igazság szerint fogalma sem volt róla, hogy a társai mennyi mindent raktak össze róla az elmúlt hét évben, hiszen valóban nem sok információt osztott meg a nagyérdeművel. Viszont valahol mégis jól esett az érdeklődés, de úgy érezte úgy korrekt, ha cserébe ő is megtud ezt-azt a lányról.
- Persze, ha kényelmetlen, mondd nyugodtan, nem fog rosszul esni, ha nem akarsz mesélni - mentegetőzött Gemma. - Inkább mondd meg és ejtem a témát!
- Szívesen válaszolok, de tekintve, hogy én sem tudok sokat rólad, játsszuk azt, hogy cserébe te is válaszolsz ugyanezekre a kérdésekre. Mit szólsz?
Amíg Gemma válaszára várt, töltött mindkettejüknek az asztalra kihelyezett, mélykék italból. A rejtélyes nedűnek gyümölcsös illata volt, és úgy nézett ki, mintha magát a folyékony égboltot töltötte volna a poharukba. Bátorítóan megadta az első kérdésre a választ.
- Dublinban nőttem fel. Nincs testvérem, apámmal élek. A gyerekkorom… - nem akart az anyjáról és az őt ért veszteségről beszélni, egyrészt mert túl fájdalmas lett volna egy ilyen szép estéhez, másrészt mert úgy vélte úgysem érdekelné Gemmát. - …okés volt. Apám mindig is a kviddics felé akart terelgetni… gondolom ez kurva nagy meglepetésként ért most téged… szóval mondhatni seprűvel a seggemben nőttem fel és amikor csak lehet repültem. Szerencsére erre megvolt a lehetőség, mert a ház, ahol élünk, kint van a semmi közepén, és nem sok mugli jár arra, nem kell tartani tőle, hogy meglátnak.
Belekortyolt a folyékony, csillagos égboltba.
- Te jössz!
Amíg a lányt hallgatta, legalább kevésbé félt a közelgő tánctól és az árgus szemektől, amik a botladozásait figyelték.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 19:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, halál, gyerekkori traumák említése

Nagyon hasonló mosollyal ajándékozom meg Connort, mikor elfogadja a támogatásomat. Utólag kicsit tartottam attól, hogy ezt nem kellett volna, de úgy tűnik, mégsem viselkedtem extrém faragatlanul vagy figyelmetlenül. Jó tudni.

- Megint csak hupsz! - vigyorogtam vissza rá, ahogy már fel is kaptam a földről. A cikesz említésére azért kicsúszik a számon egy leheletnyivel keserűbben, mint akartam volna. - Vagy csak én vagyok kétbalkezes... - bár nem akartam. Nem az ő hibája, hogy nem nagyon sikerült túltennem még magam az első meccs kriminális vereségén. Tyű, apám... Mindenesetre pontosan emiatt edzettem külön is Tarvers és O'Hara társaságában.

- Merlin sikamlósra vazelinezett tökeire! Milyen barbár ez már! - nyíltak tágra a szemeim, ahogy megrezzentem a roppanó hangra. Nem jó emlékeket keltett bennem, egy pillanatra a hányinger is elfog, de aztán gyorsan elhessegetem az egészet. - Hah, nem fog kifogni rajtunk egy ilyen... Ollós kishaver! - ja, illene tudni a nevét az állatnak, nem? Először is az ollóból szedem ki a húst, teszek rá abból a szósz izéből is, megszagolom, majd óvatosan bekapom a falatot. Rágni kezdem, elgondolkodva nézek, majd ahogy az ízkavalkád megüti az ízlelőbimbóimat, tágra nyílnak a szemeim és Connorra nézek. - Hú, igazad volt... Ez... Nagyon jó! - mondom, miután lenyeltem a falatot. - A másik természetesen a mesteré lesz fizetség gyanánt - mondom neki mókázva, ahogy megint kap egy falatot, ha kér. Majdnem hozzáteszem egy kacsintás kíséretében, hogy természetesen mással is fizethetek, de szívből örülök, hogy megállítottam magamat. Szerettem húzni az agyát az abszolút flörtölős megszólalásaimmal, most mégsem éreztem idevalónak. Magam is meglepődöm, hogy egy másik hangulatba... Nem is, egy másik kapcsolat volt most már köztünk: az eddigi hangos, viccelődőset felváltotta egy fokkal komolyabb, jókedvű, de őszintébb összeköttetés. És rohadtul nem bántam, ez volt a legmeglepőbb.

- Áhh, értem! Igen, szokták mondani, hogy eléggé, khm, lelkesen tudok enni, maradjunk annyiban - mosolyogtam rá két falat között. Megpróbálok megbirkózni a többi részével is, de a lábakat és a fejet nem mertem bevállalni, egyébként elpusztítottam az adagot, persze nagyon örültem, ha Connor is segített ebben. A kérdésemre érezhetően visszahúzódik kicsit, de talán nem teljesen. - Azt csicseregték a kis madaraim, hogy a kviddics felé húz a szíved - mondtam játékosan megforgatva a szememet. Ehhez nem kellettek a madarak, ezt mindenki tudta. Utána részletezem a kérdéseimet azzal a tudattal, hogy nagyon valószínű, hogy vissza fog valamit kérdezni. És milyen igazam lett! A válaszára hátradőlök a széken, hogy igyak egy kortyot a frissen kapott italomból, amit persze illedelmesen megköszöntem, mert jól megnevelt a drága bátyám, közben elgondolkodva nézek rá. Annyi választ adhattam ezekre a kérdésekre, meg fogom oldani. Majd alkalmazkodom a partneremhez. - Rendben, benne vagyok! - hajoltam megint előre, hogy az asztalra könyököljek, miután eltoltam magam elől a tányért, államat a kezemen nyugtattam, úgy figyeltem minden rezdülését a fiúnak, s ugyanígy raktároztam el minden apró információt. Bevett szokásom volt már ez.

Nem lepett meg a hír, hogy egyke. Mindig is egyedüli gyereknek képzeltem a családjában, bár konkrét bizonyítékom nem volt rá. Összehúzom a szememet egy pillanatra, ahogy megvillan a pillanatnyi hezitálásra. Éreztem, hogy elhallgat valamit és gyanúsan nem került szóba anyuka, szóval ő lenne a tippem. Arról már fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele vagy hogy igazam volt-e, mindenesetre ezen apró jelzésen kívül egyelőre nem kívánom felhozni ezt. Annak is örülök, hogy egyáltalán válaszol, nem akarom, hogy visszahúzódjon a falai mögé, amiket olyan gondosan igyekeztem lebontani legalább a mai estére. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon lehetséges volna-e, hogy ezt megtartja a későbbiekre is vagy csak az alkohol, a bál, egyéb tényezők miatt ajándékozott meg ezen oldalával.

- Hm, el tudlak képzelni egy nagy réten kiskorodban, ahogy vidáman repülgetsz ide-oda. Biztos aranyos kiskölyök lehettél - mosolygok rá, mert egyébként ha elképzelném álmaim jövőjét, amit igen ritkán szoktam, tekintve, hogy nem úgy tűnik, hogy valaha megvalósulhatna, én is valami városszéli, kissé távoli házban képzelem, kis kert, kevés állatka, család, béke, szilárd talaj, amire lehet építeni (na, nem konkrétan építeni). Szívesen kérdeznék még jó párat, de a deal az deal. Én jövök. Plusz úgy érzem, egyszerre ennyi is elég neki, majd visszatérek rá, ha egyrészt letudtuk a kötelező nyitótáncot, másrészt például ha megint kimegyünk majd inni. Szerintem lesz rá időnk. Egyébként rendkívül kíváncsi lennék, hogy ő magától miket kérdezne tőlem. Vajon mi a fontos neki, mire kérdezne rá? Tulajdonképpen az értékrendjével sem nagyon voltam tisztában. Én is belekortyolok az italba, időt akarok nyerni, hogy összeszedjem magamat. Megint mélyen belenézek a szemébe, mintha onnan tudnám kiolvasni a válaszokat a kérdéseimre. Mert kíváncsi voltam ám rá. Nemcsak rá, mint személyre, hanem arra is, hogy mire hogyan reagál vajon. Mennyire voltál erős, Connor? Azt tudom, hogy ha bárki neked ment volna akár fizikailag, akár verbálisan, simán mégvédted magad, sőt. De ahhoz mennyire voltál erős, hogy mással kapcsolatos problémákra reagálj, kezelj? Mennyire voltál empatikus, O'Hara? Rendkívül kíváncsivá tett, hogy mennyit bír el és hogyan éli meg ezt az egészet. Nem szoktam a családomról mesélni, csak a legalapabb információkat szoktam elmondani, főleg csak a testvéreimről mesélek. Páran azért tudtak arról, mi történt a szüleimmel, szóval végülis nem eget rengetően megterhelő elmondani ezt. Az, hogy mi van otthon pontosan? Na, arról senkinek nem beszéltem ezen az iskolán belül. Féltve őriztem a mocskot, ami beterített és próbáltam fénylő köntössel rejteni. Nem tudnak egyik borzasztó tettünkről sem, pedig volt jó pár, az illegálisakról nem is beszélve. Hirtelen megjelenik arcom előtt, ahogy a halott srác előtt térdelek, gyomrom felfordult a szagtól és a látványtól, de csak egy gondolat volt bennem: nem hagyhatom, hogy az öcsém bajba kerüljön, még ha szörnyűséget is tett.

- Kingston upon Hullban nőttem fel... - kezdek bele pont úgy, ahogy ő is. Most nem annyira könnyű az arcomról olvasni, de végig tartom a szemkontaktust, egy leheletnyi csintalanságot kiolvashat belőle, ahogy ugyanúgy válaszolom meg a kérdéseit, ahogy ő az enyémeket. Na, jó, kicsit részletesebben. - Négy testvérem van, két bátyám, Jack és Asher, aki szintén ide járt, illetve két öcsém, Ryan és Sammy. Én vagyok a középső és általában két-három év van köztünk, nagyjából be tudod lőni, ki hány éves - mondom, ahogy a mutatóujjamat lassan köröztetem a poharam szélén. Valamiért megnyugtató. - Talán kicsit jobban is látod, miért vagyok olyan, amilyen. Négy fiútestvér azért sok - mosolygok rá lágyan, látszik rajtam, hogy imádom a tesóimat. - A gyerekkorom... Okés volt - nézek rá somolyogva, ahogy lassan eltűnik a mosolyom. - Tízéves voltam, mikor a szüleim balesetet szenvedtek - kissé összehúzott szemmel nézek rá. Ott lóg a levegőben a ki nem mondott részlet: már nincsenek köztünk, bár ez csak féligazság, nem gondoltam, hogy fontos lenne részletezni, hogy anya elő sem került a balesetnél, apa meg azóta a kórházban fekszik kómában. Na, ez az infó nem sokaknak van meg. Mivel általában a testvéreimmel közös vidám kalandjainkat mesélem, esetleg még a baleset előtti időszakkal kapcsolatban mondok valamit, az embereknek nincs oka feltételezni, hogy van bármi. Rendkívül tudatosan mondok bármit a családommal kapcsolatban, nagyon figyelek a részletekre általában. - Az apai nagybátyánkhoz kerültünk, aki finoman szólva is egy faszkalap. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán volt ideális gyerekek számára a környezetváltozás és akkor finom és nőies voltam. Onnantól kezdve elég szar volt, de ahogy nővünk fel, egyre jobb - rántom meg a vállamat, mintha nem érintene meg annyira. Megint egy féligazság. Általánosságban véve tényleg jobb volt a helyzet, csak azt nem teszem hozzá, hogy ez azzal jár például, hogy én egyre merülök el abban a fertőben, ami ott van, hogy mentsem a menthetőt. Jack mindent megtett már, szenvedett eleget, amíg mi kicsik voltunk, ő is csak tizenöt volt akkor, szeretne saját családot lassan, el is fáradt. Úgyhogy én próbálkozom, aminek eredményeképpen egyre nehezebb kihúznom magam a bilincs alól, ami szépen-lassan láncol egyre jobban le. De ezekről nem beszélek, ezeket otthon hagytam, ezeket féltve őrzöm, mélyen magamban. Mert tudom, hogy ha kiderülne, minden megváltozna és örültem, amit itt sikerült kialakítani. A kérdés az, hogy van-e elég húzóerő a varázsvilágban ahhoz, hogy megtartson vagy tényleg visszasüppedek a gettóba? Végül féloldalasan elmosolyodom, egyik szemöldököm is felhúzom, ahogy a reakcióját nézem szakadatlanul, ujjam tovább köröz lassan-lassan a pohár szélén. Rendkívül kíváncsi vagyok, mit kezd ezekkel az információkkal és hogyan fog rájuk reagálni.

[- Azt csicseregték a kis madaraim, hogy a kviddics felé húz a szíved]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(19:30 körül)

Connor sok mindennek tartotta a lányt, csak kétbalkezesnek nem. Bár a tavalyi évben kitette őt a csapatból az igaz, de annak semmi köze nem volt az ügyességéhez, csupán egy oka volt: túl kicsinek és törékenynek tartotta őt ahhoz, hogy hajtó legyen. Persze már ezerszer megbánta azóta ezt a döntését, mert a Gemma helyén bekerülő Sterling, hiába volt lány létére erősebb felépítésű, az összjátékban nem jeleskedett annyira. Talbotról pedig szó se essék itt, aki köztudottan egy rinyagép volt, és Connor számára teljes mértékben elviselhetetlen. Ki is rakta volna őt félév közben a csapatból, ha a többiek nem beszélték volna rá, hogy kegyelmezzen meg a srácnak. A tavalyi évben sok rossz döntést hozott, aminek meg is lett az eredménye az elvesztett kupadöntőben. Idén új lappal akart indítani, ezért is gyűrte le azt a fene nagy büszkeségét és állt Gemma elé, hogy bocsánatot kérjen tőle, és hogy visszahívja őt a csapatba, de nem mint hajtót, hanem mint fogót. És Gemma valóban lenyűgözte őt a válogatón a maga dacosságával. Bár idegesíteni akarta Connort azzal, hogy csak éppen időre teljesíti a feladatokat, valójában pont ezzel győzte meg őt, hogy ő a remek választás. Elvégre, aki ennyire pontosan bánik a seprűvel, hogy másodpercekre képes lebontani a saját mozgását, az mi mindenre lehet képes akkor, ha nincs visszatartó erő és szabadjára engedheti a képességeit? Ezt a közös edzéseken aztán volt is lehetősége megcsodálni, miközben Travers kőkemény gurkókkal bombázta Gemmát, ő pedig folyton-folyvást zavaró repülésekkel, ütközésekkel akadályozta a lányt, aki mindezek ellenére is mindig időre kapta el a cikeszt. Vagy hát a legtöbbször időre. Csapatkapitányként jó volt látni, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor mégsem sikerült a gyakorlat, hogyan paprikázza fel magát a lány és veti bele magát újra a gyakorlatba. Connor tudta, hogy pontosan erre van szükség ahhoz, hogy a Griffendél elleni vereség után győzni tudjanak az újév első meccsén.

Elfogadta a felé nyújtott falatot, közben pedig azon elmélkedett, hogy vajon mennyire nyújtanak bizarr látványt. Elvégre itt volt ő, az iskola egyik legnépszerűtlenebb diákja, aki úgy tudta kiérdemelni ezt a titulust, hogy közben csapatkapitány és Trimágus Bajnok is volt. Meg itt volt Gemma, akiről köztudott volt, hogy rühelli a fentebb említett személyt, erre fel most mégis együtt érkeztek a bálba, együtt röhögcséltek - pedig Connor O’Hara-tól még csak mosolyt is ritkán lehetett látni -, és most ráadásul még etették is egymást az asztalnál, mint valami mézes heteit töltő szerelmespár. Elég furcsa látvány lehettek.
- Azt csicseregték a kis madaraim, hogy a kviddics felé húz a szíved - forgatta a szemeit a lány.
Persze egyértelmű volt, hogy milyen tervei vannak. Igazából sosem mutatott túl nagy lelkesedést semmi más iránt, csak is a kviddics volt középpontban mindig. Ezzel kelt, ezzel feküdt, és nem volt olyan nap, amikor nem ült volna seprűre, sőt, igazából az órákon kívüli idejét mind a pályán töltötte. Ez a legtöbb jegyén meg is látszott. Mondjuk SVK-ból, Bájitaltanból és Mugliismeretből egészen jól teljesített, de előbbi kettőből csak is akkor, ha gyakorlati feladatokról volt szó. A magolás valahogy nem ment neki, és a dolgozatírásoknál is rendre elvérzett. Mugliismeretből is csupán azért tudott jól teljesíteni, mert nem volt szüksége tanulásra. Édesanyja lévén otthonosan mozgott a varázstalanok világában, és bár már rég elveszítette őt, az emléke miatt erős belső késztetést érzett, hogy ebből az egy tárgyból bármi áron is, de jól teljesítsen.
Szóval egy szó, mint száz, nem sok karrierlehetőség állt előtte a kviddicsen kívül. Ezért is érintette olyan mélyen az a tavalyi sérülés, amikor azt sem tudta, hogy képes lesz-e még egyáltalán újra talpra állni, nem hogy seprűre ülni.
- Ez az egy dolog van, amiben jó vagyok… Egyébként max Frics helyettese lehetnék még, másra alkalmatlan vagyok - húzta keserű mosolyra a száját.

Aztán jött Gemma kérdése, és Connor ajánlata. Örült, hogy a lány belement a játékba, és hogy ezáltal megtudhat róla pár dolgot.
- Hm, el tudlak képzelni egy nagy réten kiskorodban, ahogy vidáman repülgetsz ide-oda. Biztos aranyos kiskölyök lehettél.
Connor nem felelt, meghagyta Gemmát ebben a hitében. Egyébként ja, biztosan aranyos kölyök volt, csak aztán a pubertás jól seggberúgta őt, azért lett ilyen nagy, mogorva mamlasz. Azt nem érzékelte, hogy Gemma felfigyelt-e az anyatéma tudatos kerülésére, csak örült, hogy a lány nem feszegeti a témát. Aztán érdeklődve előredőlt, amikor a párján volt a sor, hogy válaszoljon. - Kingston upon Hullban nőttem fel… - kezdte a lány, de Connornak fogalma sem volt róla, hogy az merre is van pontosan. - Négy testvérem van, két bátyám, Jack és Asher, aki szintén ide járt, illetve két öcsém, Ryan és Sammy. Én vagyok a középső és általában két-három év van köztünk, nagyjából be tudod lőni, ki hány éves. Talán kicsit jobban is látod, miért vagyok olyan, amilyen. Négy fiútestvér azért sok.
- Miért? Milyen vagy? - szúrta közbe a kérdését mosolyogva, mert valóban érdekelte, hogy Gemma mégis milyennek látja saját magát. Azon már meglepődött korábban, hogy a lány szerint kettejük közül ő a problémásabb és a „nagyobb suttyó”, de már akkor sem értette, hogy miért látja magát ilyennek. A kérdése tehát nem provokatív volt, hanem tényleg érdeklődő. Mindeközben Gemma folytatta.
- A gyerekkorom... Okés volt - somolygott rá a lány, amitől csak még szélesebbre húzta a száját. - Tízéves voltam, mikor a szüleim balesetet szenvedtek…
A mosoly lehervadt az arcáról.
- Az apai nagybátyánkhoz kerültünk, aki finoman szólva is egy faszkalap. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán volt ideális gyerekek számára a környezetváltozás és akkor finom és nőies voltam. Onnantól kezdve elég szar volt, de ahogy növünk fel, egyre jobb.
Connor nem tudta mit feleljen. Egyrészt nem tudta meg, hogy pontosan mi történt a szülőkkel, bár erősen sejtette. Ezek szerint sorstársak lennének a lánnyal, vagy valami hasonló? Bár neki élt az apja. Connor egy pillanatra elszégyellte magát, amiért olykor túlságosan is elutasító volt vele szemben. Elvégre ő csak jót akart neki, még akkor is, ha túlságosan is erőltette a dolgait. De legalább élt…
- Én… sajnálom - bukott ki belőle sután, majd önmagát is meglepve a lány keze után nyúlt, kivette belőle a poharat, amivel addig játszott, és megszorította a kezét.
- Tudod mindig is nagyra tartottam, hogy ilyen kemény vagy, céltudatos és erős, hogy képes vagy megvédeni magad. Amikor év elején leordítottad a fejem… Bár először haragudtam rád, de aztán beláttam, hogy igazad van, és… És aztán azon kezdtem el agyalni, hogy mégis honnan van benned ez a tűz. Most már értem, azt hiszem… Nem lehetett egyszerű így felnőni.
A kezükre pillantott. Tudta, hogy most rajta lenne a sor, hogy kérdezzen, de olyan illetlennek érezte egy ilyen téma után bedobni valami teljesen oda nem illőt, például, hogy mik a tervei a jövőben, hogy milyenek a tesói, melyikükkel jön ki közülük a legjobban, hogy a két öccse hol tanul, hogy merre van Kingston upon Hull, hogy amúgy szeret-e ott élni, hogy van-e saját szobája ott, ahol él, hogy volt-e már olyan, hogy nem csapatban gondolkozott, hanem önmagát helyezte előtérbe…
Aztán a kezeik szétrebbentek, mint a galambok, amik megijedtek egy túl hangos zajtól.
- Hé! Most szerintem alkalmas lehet egyet beszélni - bökött Gemma Barbonék felé. - Mindenki emésztget, odaülünk, csevegünk kicsit, koccintunk, aztán már mehetünk is a nyitótáncra. Mit szólsz?
- Rendben van - felelte csendesen a fiú.

[- Ember, nézz már rám.]

aurora borealis

2006. január 13. péntek 20:10 körül

Gemma Jenkins

- Ember, nézz már rám. - mutatok dísztalárom aljára, ahol az északi fény maga az, ami visszatündököl ránk. Még mozognak is rajta a fények, éppen úgy, ahogyan az égbolton is. Csak annak lehet kérdés, hogy ezen a beöltözős ünnepségen minek is öltöztem, aki szándékosan nem nézi meg az öltözetemet. Pedig most igen visszafogott a ruhaválasztásom – a halloweeni Lucifer jelmezhez képest biztosan az - , de szerettem volna olyat viselni, ami egy kicsit emlékezetesebb egy egyszerű dísztalárnál. Azt hiszem, nincs igazán bajom az extravaganciával sem, szeretek kísérletezni és önkifejezni azért.

- Annienek a könyökén jöhet már ki, de elképesztően kínoz a honvágy. Ghostpine-ról elég szép a kilátás az északi fényre. Az a saját szigetünk Minnesota államban. - egészítem ki a mondandómat, hogy nagyjából Connor és Gemma is be tudják tájolni azt. Nem hiszem, hogy ismerik a Shagawát, a tőlünk nyugatra elterülő Nagy Tavakat szokták inkább ismerni. Én is csak a legnagyobb városokat tudnám nagyjából betájolni egy Nagy Britannia vaktérképen, bár ezzel is alaposan előzöm Gardnert. Még mindig nem jöttem rá, hogy képes ennyi agysejttel életben maradni.

- Úgyhogy a dísztalárom egy tiszteletadás az otthonomnak. A cipőm meg… - megemelem a lábam, hogy az egyedi talplenyomatát mindannyian megcsodálhassák. Tényleg úgy terveztem egyébként, hogy alig veszik majd észre, nem számítottam arra, hogy a szikracukor obszcén nyomokat hagy majd magam után. Az este további részében távol is maradok tőle.

- Mehetünk. - nagyjából mindegy, hogy egy fotóval több vagy kevesebb készül rólam. Élénken él bennem az első bajnokokról készült közös kép emléke, ahol sikerült egyenesen belepislognom a vakuba, ráadásul a szemüvegemről is visszacsillant némi fény.

Beállok Gemma mellé a Nagyterem egyik szegletébe állított fotósarokban. Akaratlanul az otthoni homecoming ünnepségek jutnak eszembe. Annyira nem bánom, hogy végzős évemre ez számomra kimaradt, nem különösebben éreztem jól magam rajtuk soha. Nincs ahhoz türelmem, hogy végignézzem akár Gardner, akár Yaxley miként illegeti magát. Bár a szőkeség legalább ártalmatlan. Emlékszem, amikor ötödévben meguntam, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni magammal rajta, és sokkal hamarabb leléptem az ünnepségről. Az ajtó is mintha ezt akarta volna, amikor megint oda vezetett…

A kameralencse időben kiugraszt a nyomorból. Sose láttam még ilyen bájosnak és kedvesnek Gemmát. Tényleg jól áll neki ez a ruha, öltözhetne máskor is csinosabban. Biztos meghozom vele a kedvét azzal, hogy az első képen a kezem a feje mögé lopakodik, és nyuszifüleket mutat neki a feje felett. A második képen az egyik kezem már feszesen a hátam mögött, mint egy készenlétis aurornak, a másikkal azonban lehúzom a bőrt az egyik szemem alatt, kinyújtom a nyelvem és szándékosan keresztbe állított szemekkel grimaszolok. Nesze, ilyen képet a sajtó nem kap, aranyat ér. Gemma egészen addig semmit nem fog sejteni, amíg kézhez nem kapja azokat a képeket.

- Emlék, az lesz. - adom az ártatlant rezzenéstelen arccal.

- Tizenhét éves vagy, Gemma. Biztosan lesz még rajtad ilyen ruha. - nem értem, miért mond ilyet. Mondjuk nálam sem mindennapi, hogy ilyen eseményekre járjak, ezt legfeljebb a francia bajnokainkból nézem ki. Biztosan nem tudnám ezt csinálni. Rettentően hálás vagyok Annienek, amiért partner ebben az egészben. Mindenképpen olyan partnert szerettem volna, aki mellett azért jól tudom érezni magam, nem feszengek, és valahogy dühös se vagyok. Így is nagyon sokat vett ki belőlem ez a hét. Nem hiányzik még több stressz.

Éppen elhaladunk az étkezőasztalok mellett, amikor meghallom a kérdést. Kezem automatikusan nyúl valamilyen sajtos süteményért, mintha nem ettem volna még eleget, de a levegőben megáll, ahogyan a kérdést megemésztem. Nem kéne váratlanul érjen valami, ami ennyire hétköznapi. Csakhogy velem nem hétköznapi dolog történt. Soha nem történik velem semmi hétköznapi. Akaratlanul is lehullik rólam a sok páncél és álarc, amit azért erőltetek magamra, hogy egyáltalán valamelyest funkcionálni tudjak ebben a világban. Töredék pillanat csupán, amíg nem Solace Barbon, az amerikaiak bajnoka néz vissza rá, hanem Solace Barbon, aki a Pokolból kúszott vissza. Még égett az a test, még érzi a korbács fájdalmát, mégis itt parádézik fénylő ruhában, egy olyan lánnyal az oldalán, akit ezután soha nem mer majd megközelíteni, mert nem szeretné lerántani magával a mélybe. Mert a Pokol kapuja még mindig ott tátong és visszavár.

- Nem vagyok alkalmas az ilyen kérdések megválaszolására. - az igazat nem fogom elmondani, mert az a sírba jön velem, hazudni pedig nem szeretnék. Pedig néha egészen jól megy, de néha egy csecsemő is átlátna rajtam. Vagy talán a csecsemők a leginkább.

- Jó hatással vagy Connorra, tudod? - veszek végre abból a sajtos süteményből, mert soha nem lehet elég. Nem sokat beszéltem a sráccal, az első próba előtt söröztünk egyet, de különben szimpatikusnak találom. Sokkal kevésbé feszül most, mint akkor.

[Solace Barbon]

 

A friend is someone who understands your past,

Believes in your future,

and accepts you just the way you are

Címzett: Solace Barbon

2006. január 13., 20:10 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, gyerekkori traumák említése

- Jól van, na! Hát, elnézést, hogy nem rögtön a ruhátokat néztem, hanem veletek voltam elfoglalva! - háborodom fel nevetve. - De igazad van, hülye vagyok, hogy eddig nem tűnt fel! - nézem végig a ruháját. - Amúgy nagyon jól áll. Hűvösen elegáns és kimért. Illik hozzád! - mosolyogtam rá. Azt már nem mutatom, hogy kurvára fogalmam sincs, merre lehet az a Minnesota állam. Hát, a földrajz sem volt erősségem, valljuk be... Annyi azért megvan, hogy akkor észak. Ahogy meglátom a cipőjét, prüszkölve kitör belőlem a nevetés. - Na, jóóóó, ez elképesztően menő! Honnan szerezted, nekem is kell ilyen! - csodáltam meg a cipőjét, hát tényleg nagyon jól nézett ki.

- Hah, ennél több lelkesedést kérek szépen, Solace Barbon! - vigyorogtam rá, ahogy egy "Mehetünk" szóval összefoglalta egész véleményét erről. De legalább nem mondott nemet, nem? Az is haladás! A fotósarokban pózolva boldogan vigyorgok, mint a vadalma, biztos úgy nézek ki rajta, mint egy ovis, pláne Solace mellett, de nem baj. Jól érzem magam és egészen biztos vagyok abban is, hogy ez látszik rajtam és a képen is fog.

- Ebben biztos vagyok! - nevetek a fiúra, ahogy végzünk. Csak a vállamat rángatom, ahogy azt mondja, hogy tizenhét éves vagyok. Na, hát, most nem fogom az orrára kötni, hogy csórókoporsó a családom. Már az is egy csoda az egész életemre, hogy ez a ruha rajtam van. Igazából Ryan lopta hozzá valahonnan a pénzt, szegény a lelkiismeretét szerette volna tisztítani azzal, hogy a kedvemre tesz a nyári zűrzavarok miatt. Zűrzavar... Így is lehet mondani... Mondjuk, Connornak sikerült kikottyantanom a ruhával kapcsolatos helyzeteket, nem mintha reagált volna rá. Ez nem is baj, egyrészt utáltam, ha sajnálnak emiatt, másrészt majdnem biztos vagyok abban, hogy nem tudja ezt elképzelni és hála Merlinnek, hogy nem tudja elképzelni. Legjobb tudomásom szerint elég jól élnek, amivel nincsen semmi baj, örülök neki, nem kívánom senkinek ezt a nyomort, csak akkor kicsit nehezebb belehelyezkedni a másik helyzetébe. Azért tényleg voltak húzós időszakaink, amikor a kukákból éltünk és izgultunk, hogy vajon megéljük-e a holnapot... Mindenesetre rendkívül kedvelem azt O'Harában, hogy nem áltat és hazudik a pofámba. Ha nincs mondanivalója vagy reakciója, akkor nem reagál, aztán kész. Barbon is hasonló figura volt, rendkívül csíptem a stílusát, az egyenes beszédét és egyértelmű kommunikációját. Annyi mindent megkönnyített ezzel, ráadásul értelmes is volt. Persze, voltak faszságai neki is, amiken dolgoznia kellett, de nála sokkal rosszabb emberek is léteztek. Ennyi.

A kérdésem szerintem meglepi, nem számít rá. Pedig csak tényleg érdekelt, hogy van, biztos nehéz lehet bajnkoknak és külföldinek is lenni egy tök más helyen. A mieinknek legalább a terep ismerős volt. Mit is szokott mondani Hera? A hasonló felismeri a hasonlót. Nos, én felismerlek, Solace Barbon. Pontosan tudom, milyen páncélt és maszkot hordani. Pontosan tudom, néha mennyire piszok nehéz ezeket a helyén tartani. Most is ez történt, igaz? Hirtelen támadásom meglepett és emiatt reagáltál így, igaz? Nos, mivel hasonlítunk ebben, nem fogom szóvá tenni neked a dolgot. Szememből úgyis ki tudod olvasni, hogy lelepleztelek, az is bőven elég. Azért ne gondold, hogy egy fasz vagyok: a svédasztalról felveszem a szerintem egyik legjobb sütit és feléd tartom. Ezzel szeretném kifejezni, hogy bár észrevettem, nem nézlek le emiatt, nem ítéllek el, nem sajnállak, egyszerűen csak megértelek. Ha nem is amiatt, ami okozta, de már csak azért, mert tudom, mennyire szar, ha leesik az a bizonyos maszk. Ez a süti pedig nem csak a megértésem, de egyben a néma ajánlatom, hogy ha szeretnéd, természetesen meghallgatlak, de nem fogom erőltetni. Aztán eszembe jut, hogy elég tufa vagy, szóval inkább szóvá teszem.

- Ha szeretnéd, meghallgatlak, de nem fogom erőltetni... - mondom neki komolyan a szemébe nézve, megvárom a reakcióját, mielőtt folytatnánk utunkat visszafelé. Kérdése/kijelentése meglep, pislogok is rá kicsit, mielőtt Connorra néznék. Önkéntelenül mosolygok rá még így messzebbről is. Tényleg nagyon jól érzem ma magam vele. - Ja, én is attól félek! - mondom szarkasztikusan, ahogy mosolyogva megforgatom a szememet és Barbonra nézek. - Nem gondolom az érdememnek. Eddig is ilyen volt, csak nem tudta megmutatni ezt az oldalát - rántom meg a vállam. - Örülök neki, hogy most jól érzi magát. Ráfér, ha őszinte akarok lenni. De nem gondolom, hogy kifejezetten az én hatásom lenne ez... Vagy miből gondolod ezt? - néztem rá kérdőn, én is veszek abból a sajtosból. Érdekes, tényleg nem gondoltam, hogy jó hatással lennék emberekre, de az igaz, hogy Connor másmilyen volt mostanság mellettem. Még lenne pár kérdésem Barbonhoz, de félek, hogy egyrészt nem akarja megosztani, másrészt nem lesz rá időnk, szóval egyelőre csendben maradok, amíg válaszol.

[- Holloway! Lassan mondom, hogy te is megértsd.]

cheerio

serial thinker

depressed

FOR: Victor Holloway

DATE: 2006. 01. 13. péntek, 22:30

Trigger Warning

szégyenítés, general Hera stuff

Nem hoztam magammal a hidebind fogból készült gyűrű, mely családi legendáriumunk szerint még Phineas Fletcher kellemetlen incidensének második leghasznosabb folyománya lett. Nem mondhatnám, hogy feltűnési viszketegségben szenvedek, erre tartjuk az egész Béke Évfolyamot, mégis merő túlzás, ahogyan Holloway fordul az italával, és az egészet rám önti.

- Holloway! Lassan mondom, hogy te is megértsd. - bár nem gondolom, hogy valóban olyan ostoba lenne, mint a bro, azért próbaképpen mégis úgy beszélek majd vele, mint Tetsuval. Nála egész jól működik, szépen beidomítottam, szerintem titkon élvezi is, és mindkettejüknek hasonlóan vastagon locsog a nyála Vivien után. Pedig kedvelem Tetsut, nagyon is, de minden alkalommal, amikor ez eszembe jut, elfog az undor. Miért teszik ezt emberek magukkal?

- Értem én, hogy a név kötelez, de ha már van szemed, legalább használhatnád. Figyelj már oda! - na ennek is csak dekorációnak vannak szemei, meg hogy ne kongjon üresen a feje, de még erre sem elegek, ma pedig épp nem az a nap van, amikor elnézőbb vagyok bárki felé. Néha amúgy komolyan olyan érzésem van tőle, mintha ő lenne a wishes zsebkoszos Solace Barbon. Ugyanaz a creep vibe… Csak az utóbbi legalább búcsúzik tőlünk halálfaló társaival együtt, míg Holloway még jövőre is itt lesz, hogy legeltesse Viven az ocsmány szemeit.

Pedig csak egy süteményért jöttem az asztalhoz – egy újabbért, képtelen vagyok parancsolni magamnak, és szerencsére O’Hara is túlzottan el van foglalva Jenkinssel (ami kapcsán mindenkinek leesett az álla, és mondom, ismétlem, nem, soha többé nem leszek hajlandó átöltözni az öltözőnkben, ha azok ketten ott közösülnek! Mióta tart ez? Meg miért csinálják? Ewww!). Szerintem részeg is. A Zsebkosz közben élek, felismerem, ha valaki ivott. Mindegy, legalább engem nem tud megdorgálni az extra sütemények miatt.

- Figyelj, Holloway. - elég szerencsétlennek érzem magam a leöntött öltözetemben. Tudom, hogy Viv rengeteget dolgozott rajta, hogy olyan ruhában legyek, amiben jól tudom érezni magam, és méltó is ezen esemény színvonalához. Most pedig egyetlen, elbénázott mozdulattal teszi tönkre azt, amin dolgozott. A csillagvirág, amit Tetsu a felsőmre tűzött, darabokra esve, Holloway italában ázva esik a földre.

Az már biztos, hogy lányos ruhát többet nem veszek fel, Halloweenkor sem hozott az nekem semmi jót. Az öltönykosztümöm csak azért rí ki a többi ruha közül, mert én vagyok az egyetlen, aki ilyet visel, és nem hagyományos dísztalárt vagy ruhát. De most szaglik az egész a…. mitől is?

- Ha még egyszer hozzám érsz, akár véletlenül is, akkor nem az italod az, ami ki fog folyni. - enyhe akcentusom alig, de kiérezhető szavaimból. Nem a legjobb pillanatban kapott el. Vivien sehol, gondolom, Tetsuval van nyálat cserélni, holnap jön az a kibaszott telihold, én pedig a vérszerződés óta sokkal idegesebben várom, hogy elmúljon ez az időszak, mint azelőtt. Kezemben a pálcám szorongatom, hogy megpróbáljam kitisztítani a ruhámat, meglehetősen ügyetlenül.

[- Majd megadom a készítő nevét.]

aurora borealis

2006. január 13. péntek 20:10 körül

Gemma Jenkins

Egészen tisztában vagyok azzal nagyjából, hogy mi áll jól nekem és mi nem. Mondjuk a 2006-os brit varázslódivatnál gyakorlatilag minden jobb… Connor azért nem lőtt mellé, de láttam egy srácot egy olyan dísztalárban, amit szerintem az üknagyapjától örökölhetett. Még sétapálcája és egy kalapja is volt mellé. Én meg egy pillanatig még azon aggódtam, hogy egy feltűnő, trópusi madárnak fogok majd tűnni az északi fény színeivel mintázott dísztalárommal.

- Majd megadom a készítő nevét. - felelem a cipőre. Gyakorlatilag hozzám vágták azzal a kívánsággal, hogy mondjam el, melyik feltörekvő divattervező műve az egész. Nem ütköztek meg a kérésemen, úgyhogy ennyit megért ez a szponzoráció. Pedig mindegyik nagyon kellemetlen, ahogyan lényegében ránk sóznák a dolgaikat. Utálom ezt a felhajtást. Mintha nem is a mágia ünnepléséről szólna ez az egész, hanem arról, hogy ki mit tud sikeresebben eladni…

[…]

Megütközök a kérdésén, pedig nem kellene. Nincs is annál hétköznapibb és általánosabb kérdés, hogy egyébként hogy vagy. Röpke pillanat, míg lehullik a gondosan felépített álarc, és engedem láttatni az embert. Bár már magam sem vagyok biztos benne, hogy Gemma valóban embert lát-e, vagy csak egy húsmaszkot a romlott szív felett. Úgy terveztem, mindent félreteszek ezen az estén, és nem foglalkozom semmi mással, azok a gondolatok viszont akaratlanul is utat törnek koponyámba, bármilyen erősen is tiltakozok annak érdekében, hogy ne gondoljak rá.

- Nem veled fogom ezeket megbeszélni. - megkeményítem arcvonásaim, mintha nem az imént grimaszoltam volna a fényképek felett alig néhány perccel ezelőtt. Nem hogy Gemmával nem, de soha senkivel nem fogom ezt „megbeszélni”. A sírba viszem magammal, és inkább meghalok, mintsem kitudódjon az, ami történt. Talán láttam is őt a szemem sarkából. Végrehajtja, amit mondtam neki, hogy ne legyen furcsa a hiánya. És ami a legjobb: nem közelít meg, nem szól hozzám. olyan, mintha mi sem történt volna alig pár napja.

A süteményt azért elveszem, vétek lenne nemet mondani rá. Valami francia cucc lehet. Valahogy jobb is, mint amit a britek asztalán szoktunk találni a vacsorák alkalmával. Nem mintha különösebben válogatós lennék, de azért így csak duplán nem értem, mi a britek ellenszenve a francia konyha iránt.

- Nem ismerem annyira, de nem nagyon láttam még így. - a fejemmel az asztalunk felé bökök, ahol épp Annie szórakoztatja a Roxfort nem idegesítő bajnokát. Egy alkalommal söröztünk egyet Roxmortsban, közvetlenül az első próba előtt. Mintha ott is kissé feszült lett volna, pedig igazán nem lett volna miért.

- Szerintem nem fog kezdeményezni, Gems. Neked kell lépned, ha akarsz valamit. - a vak is látja, mi van, azért az ilyet könnyű kiszúrni. A süteményt elégedetten a számba tolom, mielőtt visszaindulnék, hogy visszacsatlakozhassunk az asztaltársaságunkhoz. Tartozunk még nekik azzal, hogy megmutassuk a rólunk készült fényképeket.

//Köszönöm a játékot!

[- Holloway! Lassan mondom, hogy te is megértsd. Értem én, hogy a név kötelez, de ha már van szemed, legalább használhatnád. Figyelj már oda!]

TWO VIRGIN MOJITOS, PLEASE!
2006. JANUÁR 13. 22:30



HERANOUSH FLETCHER

TW: csúnya beszéd, szégyenítés

Nem akartál itt lenni. Ez az első gondolatod, amikor megérzed a zenét a csontjaidban, azt a túlfűtött, csillogó káoszt, amit mások "jó bulinak" hívnak, te pedig legfeljebb zajos tévedésnek. A Yule bál pontosan az a hely, ahol az ember elveszíti… a kabátját, az önuralmát, és - mint most kiderül - a maradék koordinációját is.
Sid persze eltűnt. Jellemző. Egy pillanattal ezelőtt még ott volt, győzködött téged, hogy “jót fog tenni”, meg hogy “néha élni is kell”, aztán hirtelen csak a poharad maradt a kezedben, meg a tudat, hogy egyedül állsz itt, kissé emelkedett pulzussal, kissé túl sok gondolattal a fejedben. És akkor megfordulsz. De minek?
Az egész mozdulat eleve el van baszva, de csak későn veszed észre, túl lendületes vagy, és már nincs visszaút. Az ital kilöttyen, végigfolyik egy ismerős, de kifejezetten nem kedvelt alak ruháján. Hera az. Persze, hogy ő. A sorsnak néha tényleg rohadt ergya a fantáziája.
Amikor megszólal, már tudod, hogy ebből nem egy gyors bocsánatkérés és kínos elsomfordálás lesz. A hangja vág, a szavai csípnek, és te ott állsz, mint aki egy rossz döntéssorozat végállomására érkezett.
- Holloway! Lassan mondom, hogy te is megértsd. Értem én, hogy a név kötelez, de ha már van szemed, legalább használhatnád. Figyelj már oda!
- Nem kell lassabban mondanod - vágod rá, kissé feszültebben, kissé élesebben, mint kellene -, még a végén hajnalig szobrozhatok itt veled. És figyelek is, csak tudod az van, hogy nem körülötted forog a kibaszott világ.
A pillantásod végigfut rajta, a ruhán, az ital nyomán, a széteső virágon. Nem tudod, hogy nem csak a ruha bánta - valaki munkája, figyelme és szándéka is ott ázik a padlón. Ez az a pont, ahol normálisan kellene viselkedned. Csak épp nem vagy abban az állapotban. Az elmúlt hetek éjszakázásai a beadandók felett, a holtpont az átkoddal kapcsolatban, mind-mind ott tekeregnek benned, mint a támadásra kész csörgőkígyók. És ebben az állapotban képtelen vagy megérteni, hogy mások miért reagálnak túl egy jelentéktelen kis balesetet, aminek az áldozata nem más, mint egy kurva virág.
- Figyelj, Holloway. Ha még egyszer hozzám érsz, akár véletlenül is, akkor nem az italod az, ami ki fog folyni.
Nehezedre esik felfogni, hogy mitől van ilyen vastag bőr Hera pofáján. Az a lekezelő stílus, amit évek óta tol, olyan szinten bassza ki nálad a biztosítékot, mint ahogyan gyakorlatilag semmi más. Úgy tesz, mintha az összes nációnak ő szarta volna a viaszt. Nem akartad tönkretenni se a ruháját, se az estéjét, bár belátod, hogy ha valamiben, akkor ebben egészen következetes voltál.
A földre hulló virágra nézel. Egy pillanatra tényleg sajnálod. Nem elvontan, nem udvariasságból, hanem őszintén, gyomorból. Mégsem tudsz csomót kötni a nyelvedre.
- Hidd el, dekorációnak jobb lett volna - jegyzed meg szárazon. - Nem ettől leszel kevésbé visszataszító.
Nem érdekel, hogy fáj-e neki. Komolyan, egy kibaszott másodpercre sem. Érzed, ahogy a szavak kijönnek a szádon, élesebben, mocskosabban a kelleténél, és valahol mélyen még élvezed is. Mert legalább kijön belőled. Hetek óta benned rohad egy nagy adag keserűség, és most végre nem nyeled le. Most valaki más kap belőle. Hera pont kéznél van, pont elég ellenséges, pont elég büszke ahhoz, hogy visszaüssön, szóval egyszerűbb ráborítani mindent, mint visszafogni magad. Amikor megláttad a szemében azt a villanást, azt a sértett, dühös feszülést, csak még jobban rátettél egy lapáttal, mert könnyebb haragudnia rád, mint észrevennie, hogy te közben darabokra hullasz. Ha már neked szar, legyen neki is az.
Egy pillanatig nézed, ahogy ügyetlenül próbálja tisztítani a ruháját. Felismered azt a bizonyos mozdulatot. Azt, amikor valaki dühös, feszült, és túl sok minden gyűlt össze benne egyszerre. Ismerős érzés. Lassan, szinte kelletlenül előhúzod a pálcád. Nem fenyegetően, nem is nagy gesztussal. Inkább úgy, ahogy az ember egy rossz döntést vállal be, mert már úgyis mindegy.

[- Senki sem állított ilyet.]

cheerio

serial thinker

depressed

FOR: Victor Holloway

DATE: 2006. 01. 13. péntek, 22:30

Trigger Warning

szégyenítés, bullying, gyermek számára nem megfelelő környezet és alvilági élet említése

Egy darabig csak nézem a földre hullott virágot. Tetsu tűzte rám, még mielőtt beléptünk volna a terembe – jut eszembe, még megígérte, hogy táncol velem, és azt is, hogy nem lesz csatakrészeg, mert részeg emberekből eleget látok a Zsebkoszban, főleg, ha idén nyáron arra leszek kárhoztatva, hogy húzzam meg magam ott és ne csináljak balhét, hogy ne tudjanak kibaszatni a suliból.

- Senki sem állított ilyet. - mereven, kifejezéstelen arccal nézek vissza rá. Nála jobban tudom ezt, nem kell emlékeztetnie rá. Az én világomnak nincs epicentruma, én egy hatalmas pókhálóban élek, melynek néhány gócpontja van csupán. Egy masszív, terjedelmes világ, ahol csak a természet törvényei uralkodnak, és mindenki ugyanolyan jelentéktelen.

Vagyis hát, majdnem mindenki.

Mindettől függetlenül jogos a követelésem, hogy ne legyen már ilyen kétbalkezes – kivéve, ha őrzőnek megy a Hollóhátba, akkor könyörgöm, legyen az! Bár Holloway sosem tűnt olyannak, akit kifejezetten izgatott volna a sport. Egy időben úgy tűnt, hogy Viv sem érdekelte, ez pedig kevés szimpatikus tulajdonságai közül egy olyan volt, ami kiemelte. De csak csalódást okozott, mióta azon kaptam, hogy ő is úgy csorgatja a nyálát Vivienre, mint bárki más. Hollóhátas, nem kéne ostobának lennie, de mégis az, ha azt hiszi, nem figyelek fel rá.

Arra azonban Victor felfigyelhetett, hogy Viv kebelméretével együtt az én szám is megnőtt nagyjából tavaly év vége óta, amit van, aki jobban kezel, és van, aki kevésbé. Akkor történt az is, hogy összebalhéztam Maisievel, bár továbbra is tartom magam az igazhoz, hogy a kattant horrortyúk rontott nekem, én csak védekeztem. Ma még nem láttam; remélhetőleg sikeresen elkerülöm, nincs mostanában idegem hozzá.

- Holloway. - a nevét úgy ejtem ki számon, mintha csak McGalagony nevezte volna meg, kinek kell épp táblánál felelnie. Nem gyűlölöm kevésbé ezt a gyakorlatot saját családomnál azokért a bűnökért, amiket el akartak követni ellenem és Viv ellen. De minket nem fognak elválasztani, soha. Inkább megszököm.

- Nem tudsz nekem olyat mondani, ami megbánt. - fizikailag képtelenség. Viv pokollá tette az első két Roxfortos évemet, nevezett ő már mindennek. Tudom, hogy azért mondta, a mi családunk még a halálfalóknak sem kell, akkora aljanép, hogy bántani tudjon, és tudom azt is, hogy ő terjesztette rólam azt, hogy a szüleim prostitúcióra kényszerítenek. Tizenegy voltam. Vivnek köszönhetem viszont, hogy megerősödtem. Nem állítom, nincs olyan, hogy felkapom a vizet, de már nem tudnak igazán mélyre hatni a szavak.

Csak egy pillantást vetek Victor pálcájára. Bízok a szimatomban, ha fenyegetne, jelenleg azonban nem érzem azt, hogy veszélyben lennék. Leguggolok a földre, és pálcámmal, amivel az imént még a Vivien által rám varrt öltözetet próbáltam felszárítani kevesebb sikerrel, most az ázott és szétesett virágra irányítom. Ajkaimat elhagyja egy varázsszó; a csillagvirág a levegőbe emelkedik, lágyan fordul saját tengelye körül feltartott tenyeremben, de kókadt már, a kár helyrehozhatatlan. Csalódottan, árnyalatnyi dühvel irányítom az egyik asztalon lévő, maradékokkal teli tányér szélére, miután felállok. Tudom, a házimanók majd takarítanak, és nekik ez semmiség, de nem csinálok nekik felesleges munkát.

- Még mindig itt vagy? Mit szeretnél? - biccentem oldalra fejem. Sose foglalkoztam Victorral annál többet, mint amennyit muszáj. Nem az én évfolyamomba és nem az én házamba jár. Nem szeretem, ahogy beszél, mert alapjába véve nem szeretem a káromkodást; Tetsu legalább gazdag szókinccsel káromkodik.

Miss Jadisland

A svédasztal peremét támasztva nézem végig a fényjátékot, fél szemmel közben is pásztázva a vendégséget - ízlés szerint beilleszthető a David Attenborough hangú narráció a prédára leső wampusról. Bár ilyen perspektívából a rejtőzködésem hagyna kívánnivalót, teljesen megtalálható helyen vagyok, ha keresne bárki. De pillanatnyilag inkább én keresek.
Nem szó szerint olyan formában is - jól is néznénk ki, ha négykézláb ügetek át a termen, bár a lapok biztos jóízűen megemlékeznének róla legalább - de macskaszerű gyorsasággal veszek irányt a célpontom felé, amint megpillantom.
-Miss Jadisland? Solace Barbon ajánlotta hogy keressem meg, meglátása szerint mi könnyen meg tudnánk találni a közös hangot.
Bár ő is velünk lakik az iskolabuszban, valahogy eddig elkerülték egymást az útjaink Miss Jadislanddal. Valószínűleg leginkább nekem róható fel - amennyit olvastam az otthoni lapokból, nem égetett a vágy, hogy keressem a lehetőségét hogy vitába szálljak velük. A Yaxlista kiadványok például így is elég komfortosnak érzik magukat azon megközelítéssel, hogy ha le akarnak rólam hozni valami nekik tetszőt, azt kitalálják maguk, nekem meg van annyi bőr a képemen, meg cinizmusom irántuk, hogy elvonatkoztatva csak jót szórakozzak néhány ex hasibusz ábrázolásomon. Akitől meg várhatnék levelet, úgyis eljött erre a kiruccanásra, tehát minden postám külsős - ha egy specialis revelio szerint nem abszolút bűbetlen, nem is fáradok kinyitni. Hallottam eleget levélbe zárt rontásokról, átkokról, hogy ne adjak esélyt ilyeneknek.
Úgyhogy abban maradtam eddig, ha érdekli a médiát a valódi személyem is, meg tudnak keresni, nem bújtam én sehova. De igaza van Barbonnak abban, foglalkozhatnék aktívabban is a pozitív ellensúly megalapozásával. Nem csak a vakszerencsére kéne bíznom, hogyan lát a világ.
-Vale Bate.- Bár kézenfekvően tudja, ki vagyok, a formalitás és kölcsönös tisztelet nevében bemutatkozok, kezet nyújtok. Végülis, első hivatalos találkozásunk, csak kezdjük a pozitívabb benyomásokkal. Tiszti család gyermeke vagyok, vagymi.