Padok, asztalok

[- Már mi volt jó ötlet?]

Ursa Major

2006. január 13. péntek 20:00 körül

Anne-Rose Tuffin & Connor O'Hara & Gemma Jenkins

- Már mi volt jó ötlet? - értetlenül ráncolom a szemöldököm, noha legbelül pontosan tudom, hogy mire is akart kilyukadni a kérdéssel. Még ha nem is az elsődleges oka volt, de nem állíthatom tiszta szívből, hogy a lány származása nem volt az egyik indoka annak, hogy elhívtam, szerettem volna, ha Morris, a menyasszonya és baráti köre megkapná tőlem az egyértelmű üzenetet: befejeztem a velük való csesződést. Semmi jót nem adtak nekem. Nincs miért kaparnom a tiszteletükért.

- 2006-ot írunk, Annie. Ki kéne már lépni a középkorból. - bár tudom, itt Angliában vagy két évszázaddal le vannak maradva, ez tisztán látszik abból is, hogy milyen ruhákat viselnek.

- Gondoltak rólam ennél sokkal rosszabbakat. - bőven rosszabbakat annál, mintsem egy olyan lánnyal jelenjek meg valahol, akinek a szülei varázstalanok. Sienna például mindent gondol rólam. Vagyis gondolom, így lehet, igazából november óta nem beszéltem vele, de tisztán látszik, hogy így is sikerült kellően mély benyomást keltenem benne. Mindegy, nem számít. Ő már csak púp a hátamon, épp bőségesen akad problémám rajta kívül is. El se tudná képzelni, mi minden.

- Egészen élvezem csinálni ezeket, főleg, ha van inspiráció. Nem tudtam meg végül, melyik lény a kedvenced, de talán nem lőttem mellé. - talán a megnyugtatás nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna, de legalább a nyaklánc biztosan tetszik neki. Felhelyezem rá a nyakéket, amikor erre megkér, óvatosan félresöpörve egy útban álló, kósza hajtincset, hogy ne gabalyodjon bele a láncba. Jól esik ez a fajta önkifejezés, ugyanúgy, ahogyan alkalmanként az öltözeteknél is. Legközelebb talán egy főnixet csinálok neki, valahogy illene hozzá az is.

- Viszont ne felejtsd el mindig a dobozában tartani, amikor nem hordod. - semmiképp sem akartam, hogy a figyelmeztetés kimaradjon, nem szeretném, ha kellemetlen meglepetés érné, különösen, ha mondjuk magnixok között jár. Biztosan megsértené vele a varázstitok alaptörvényt. Csak sejtelmesen mosolygok a kérdésére, hogy valóban változtatja-e a méretét, mint egy valódi okkami. Van már némi benyomásom a lányról, valamelyest sikerült kiismerni az eddigi interakcióink alapján, számítok arra, hogy megpróbálja majd tesztelni azt. Megerősíteni és cáfolni viszont nincs időm rá, mert közben bővül az asztaltársaságunk Connorékkal.

[…]

Emelkedik újra a szemöldököm az ősembereket imitáló kirohanásra Annietől. Elképesztő, hogy képes ilyeneket kiejteni a száján, néha elfelejted tőle, hogy egyébként kifejezetten okos és ambíciózus lány. Pedig csak a közelgő táncról volt szó, semmi többről.

Komor arccal pillantok rá, ahogyan eszembe juttatja a barcelonai találkozásunkat a megjegyzésével. Ugyanez volt ott is a reakciója valamire. Ajkaim önkéntelenül nyílnak, majd…

- Ugabuga. - hihetetlenül ostobának tartom azt, hogy ezt képes voltam kimondani, de van benne valami furcsán… felszabadító is? Mindegy, a reputációmat nem itt és nem most rontottam el. Megejtek egy aljasabb vigyort az arcomon, ha a kellő hatást kiváltottam Annieből, majd hámozok magamnak én is egy banánt. Talán épp úgy meglepődhetett, mint én, amikor belevakuztak a szemembe a bajnokok első közös fotójánál.

- Ugyanaz lesz, mint a decemberi táncpróbán. Nem nagy cucc, minden rendben lesz. - erősítem meg Annie szavait. Az egész évfolyamot a nagyterembe irányították a bál bejelentése során, ahol akkor még random partnerekkel, de az alap lépéseket mindenkinek megtanították. Hasznosnak tartottam a foglalkozást, nem mindenki érkezett olyan környezetből, ahol alapvető volna ez a fajta társasági esemény. Mi például vendégeket is nagyon ritkán hívunk a szigetre. Előfordul azért, de nem csinálunk belőle rendszert.

[…]

Rövid időre maradok egyedül Connorral, amíg a lányok látszólag italszerzés céljából magunkra hagynak minket. Képzelem, mi fontos beszélgetni valójuk lehet, ami nem tűr halasztást. A banánhéjat épp leteszem az asztalon egy üres tányérra, amikor Connor hangja megüti a fülemet a baziliszkuszról.

Jelentőségteljes pillantást váltok vele. Nem kellene, hogy érdekeljen, hogy hol tart vagy tartanak. Nem kéne tudnom azt sem, hogy együtt dolgozik-e Siennával vagy sem, és kapnak-e segítséget. Biztosan így van, szerintem Sienna csak velem ilyen kifejezetten udvariatlan. Kétszínű egy nőszemély, amit rajtam kívül nem lát senki. Valószínűleg a rajongói körében tényleg úgy fest, mintha ő lenne a tisztesség és a lovagiasság mintaképe. Nem kívánom rontani a reputációját, a vele kapcsolatos gondolataimat megtartom magamnak. Szerintem előbb vagy utóbb át fognak látni rajta, egyszer a legstabilabb kártyavár is összeomlik. Különben nem az zavar, hogy vannak negatív tulajdonságai, mert az mindenkinek van, ebben pedig egészen képes vagyok elöl járni másokhoz képest. Az zavar, hogy eközben hazudik, és egy olyan arcot mutat önmagáról, mely nem valós. Szerintem még önmaga előtt is titkolja gyarlóságát.

- Nem fogok a gömbről beszélgetni veled, Connor. - ha a tekintetemből nem is, de szavaimból egészen nyilvánvaló, hogy pontosan tudom, mire célzott az imént. Az ember nem beszél csak úgy baziliszkuszokról kontextus nélkül, nekünk azonban épp adódna rá hátterünk.

- Biztos vagyok benne, hogy rá fogtok jönni Siennával a megoldás nyitjára, ha eddig nem fejtettétek volna meg. Nem szeretném, ha az én eredményem vagy eredménytelenségem hatással lenne a ti teljesítményetekre. - hétfő éjjel fejtettem meg a gömböt. A benne talált tárgyat azóta Ishida őrzi nekem a közelmúltban történtek miatt. Elég volt egy szabotázs. Lehet persze, hogy már rég megfejtették, talán jóval korábban, mint én. Nem tudom, és nem is akarom tudni. Nem gondolom, hogy Connor tippeket szeretne tőlem, legfeljebb arra lehet kíváncsi, hogy hol állok a gömb megfejtésében, és ezt se feltétlenül szülte rossz motiváció.

- Tisztában vagyok azzal is, hogy az egyik zsűritagunk igazságtalanul és elfogultan pontozott. Nem értek vele egyet, nem ezért jelentkeztem. Ha ő nem is, én viszont hiszek a tisztességes versenyben. - kifejezetten sérti az egomat Chai tisztességtelen pontozása. Sértette az is, amikor megkaptam Madrigal levelét, hogy menjek a mocsárba, mert segíteni akar nekem. Igaz, utóbbiról legalább kiderült, hogy csak a kígyónyelvű Maddock volt az imperius hatása alatt… És valahogy ez rosszabb, mintha tényleg Madrigal írt volna.

- Különben a Tusát már most elveszítettem. - feltétlenül nyerni akartam, amikor bedobtam a nevem a Serlegbe, és most sem arról van szó, hogy feladnám. De azzal nem tudsz mit kezdeni, ha a zsűrik behozzák a politikát az egészbe. A legjobb, amit tehetek, hogy a következő próbán a tőlem telhető legjobban teljesítek. Sokkal többre vagyok képes pár átoknál. Talán a következő feladat jobb lesz arra, hogy ezt megmutathassam.

- Nem volt túl félreérthető… És miért ne szurkolnának neked? - nem teljesen értem Connort. Az ő iskolájában vagyunk, az ő szurkolótáboruk a legnagyobb is lokálisan. Pont a haverja kiabálta a leghangosabban, hogy biztosan mi intéztük szándékosan nehezebbé a próbáját.

- Nem volt egy szép meccs, ez tény. - nincs értelme hazudni, Connor pontosan tudja, hogy nem az volt élete legjobb mérkőzése. Én is gyűlölöm, amikor valaki csak azért akar kedves lenni velem, hogy kedves legyen. Maddocktól se viseltem el, amikor egy vesztes meccsünk után nekiállt a sebeimet nyalogatni, hogy milyen jó voltam.

- Szerintem egyénileg nálatok a legtöbb játékos jobb, mint náluk. De nekem úgy tűnt, hogy nem volt elég összeszokott a csapat, nem volt jó a kommunikáció. A másik csapat ebben jobb volt, emiatt veszítettetek. - úgy ültem le megnézni a mérkőzésüket, hogy egyik csapatot sem ismertem. Csak Annievel és Siennával váltottam azelőtt néhány szót. de repülni egyiküket se láttam.

- A… Hollóhát nyert tavaly, ugye? - láttam a serleget a Trófeateremben, ahol Tavish neve szerepelt a győztes csapat kapitányaként. A Wampus nyerte nálunk az utóbbi két szezont, de minden meccset mi sem vagyunk képesek megnyerni.

- Hallottam, hogy valami nagy kviddics dinasztiából származol. A brit csapatokat nem ismerem nagyon, melyik csapat az? - a kitűző ugyan ott ékeskedik Connor öltözetén, de számomra nem egyértelmű, hogy ez annak a csapatnak a jelvénye. Nem sok brit csapatot tudok megnevezni, de tudok arról, hogy van egy, amiben csak nők játszanak.

- Volt idő, amikor profi játékos akartam lenni. Aztán auror. Nálunk a quodpot amúgy népszerűbb, a kviddics elég niche. Az egyik hétvégén bemutatom szívesen a játékot, ha érdekel. - még időben rájöttem, hogy nem akarok se auror, se profi sportoló lenni. Nekem az nem elég, sokkal többet akarok az élettől, és sokkal többet akarok tudni a mágiáról. Az elmémet ugyanúgy szeretem pallérozni, mint ahogyan a testemmel foglalkozni, mindkettőre szükségem van, és túlságosan szerteágazó az érdeklődési köröm ahhoz, hogy ilyen egyszerű dolgoknál leragadjak. Pedig az amerikai liga kétszer is keresett, hogy akarok-e náluk játszani, de nem akarom elvenni a helyet olyantól, aki ezt nálam jobban akarja, és jobb is benne.

[…]

Végszóra érkeznek vissza a lányok. Az Annietől kapott ital olyannyira teletöltve, hogy fizikai képtelenségnek tűnik, hogy képes volt úgy idehozni, hogy nem öntötte ki. Mindezt pedig mágia nélkül…

- Ez mind? - mutatok az italra, hangsúlyomban az iróniával vegyes meglepettség érződik.

- Szerintem díjat érdemelnél, amiért képes voltál egy csepp veszteség nélkül kilogisztikázni ezt az egészet. - közel hajolok az asztalra tett italhoz, hogy leigyam a tetejét, és ezzel elhárítsak egy esetleges krízist. Bár pálcával könnyedén felszáríthatnánk magunkat, amennyiben baleset történne, de nem kívánok azzal szerepelni egy magazinban sem, hogy elázott a nadrágom vagy a dísztalárom. Nem ilyen képet szeretnék láttatni magamról anyám előtt.

A beszélgetés pedig a ruhákra terelődik. Ha Gemma nem mondja, akkor magamtól nem jövök rá a közös témára, bár vele ellentétben az enyémnél legalább egyértelmű. Felnevetek Connor megjegyzésén. Biztosan értékelnék az újságírók is, ha ruha nélkül jelent volna meg.

- Gardnert és Chernovot nem engedték be, mert alig volt rajtuk ruha. Úgyhogy minden csak elhatározás kérdése. Én szeretek önkifejezni, láttad volna a halloweeni jelmezem. Ami meg a témámat illeti… Ember, nézz már rám. - mutatok dísztalárom aljára, ahol az északi fény maga az, ami visszatündököl ránk. Még mozognak is rajta a fények, éppen úgy, ahogyan az égbolton is. Csak annak lehet kérdés, hogy ezen a beöltözős ünnepségen minek is öltöztem, aki szándékosan nem nézi meg az öltözetemet. Pedig most igen visszafogott a ruhaválasztásom – a halloweeni Lucifer jelmezhez képest biztosan az - , de szerettem volna olyat viselni, ami egy kicsit emlékezetesebb egy egyszerű dísztalárnál. Azt hiszem, nincs igazán bajom az extravaganciával sem, szeretek kísérletezni és önkifejezni azért.

- Annienek a könyökén jöhet már ki, de elképesztően kínoz a honvágy. Ghostpine-ról elég szép a kilátás az északi fényre. Az a saját szigetünk Minnesota államban. - egészítem ki a mondandómat, hogy nagyjából Connor és Gemma is be tudják tájolni azt. Nem hiszem, hogy ismerik a Shagawát, a tőlünk nyugatra elterülő Nagy Tavakat szokták inkább ismerni. Én is csak a legnagyobb városokat tudnám nagyjából betájolni egy Nagy Britannia vaktérképen, bár ezzel is alaposan előzöm Gardnert. Még mindig nem jöttem rá, hogy képes ennyi agysejttel életben maradni.

- Úgyhogy a dísztalárom egy tiszteletadás az otthonomnak. A cipőm meg… - megemelem a lábam, hogy az egyedi talplenyomatát mindannyian megcsodálhassák. Tényleg úgy terveztem egyébként, hogy alig veszik majd észre, nem számítottam arra, hogy a szikracukor obszcén nyomokat hagy majd magam után. Az este további részében távol is maradok tőle.

- Mehetünk. - nagyjából mindegy, hogy egy fotóval több vagy kevesebb készül rólam. Élénken él bennem az első bajnokokról készült közös kép emléke, ahol sikerült egyenesen belepislognom a vakuba, ráadásul a szemüvegemről is visszacsillant némi fény.

intermezzo

[…]

- Majd Gemma megmondja, milyenek lettek. - forgatom a szemeimet, természetesen teljesen ártatlanul, amikor visszaérkezünk partnereinkhez. Két képet is csináltunk, és mindkettőnknek van egy-egy példánya belőle. Tényleg szép emlék lesz, és biztosan nem lesz ilyen képe a sajtósoknak. Gemma mindkét képen normálisnak tűnik. Csak én rontottam el mindkettőt úgy, hogy az egyiken nyuszifüleket mutattam neki titokban, a másikon pedig nyújtott nyelvvel grimaszolok.

[- Nekem kissé eltérő a szemléletem. A bűnöket talán nem én követtem el, de azokat valakiknek végre kellett hajtaniuk hozzá, hogy én most éljek.]

Threshold Waltz

2006. január 13. péntek 21:30 körül

Gwendolyn P. Jadisland

Biztos vagyok abban, hogy Morris tudta. Szerintem mindig is tudta, ahogyan Yaxley, Nox, Mordrake és Laveau is átláthattak azon a két, hiányzó betűn, hogy bepillantást nyerjenek családom múltjába. Talán még Maddock is tudta… ebben nem lehetek biztos. Ismét elfog a gyomorgörcs annak gondolatára, hogy talán végig tudták, mégis úgy beszéltek velem, akár a Wampus hálójában voltunk, akár amögött a virágmintás ajtó mögött. De tényleg, mennyit tudhattak?

- Nekem kissé eltérő a szemléletem. A bűnöket talán nem én követtem el, de azokat valakiknek végre kellett hajtaniuk hozzá, hogy én most éljek. - ezzel se leszek sokkal népszerűbb, nem megy ez nekem. Nem gondolom, hogy ne tudnék hazudni, ha akarnék, de ez mégis más. Az identitásomról van szó, és arról, hogy olyan képet mutassak magamról, ami pozitív, szerethető, kedvelhető. Mégis, nem gondolom, hogy bármit is tudnék mondani vagy tenni azért, hogy akkora rajongás vegyen körbe, mint Scrimgeourt.

Bár én legalább nem hazudok mindenki képébe.

- A családunk soha nem vállalt felelősséget azokért a tettekért, amiket elkövettünk. Én úgy látom, hogy ezek a traumák, amiket okoztunk, máig megoldatlanak maradtak. Nincs se eszközünk, se forrásunk arra, hogy feloldjuk ezeket, a múltat pedig nem tudjuk helyrehozni. Nem motivál más, Ms. Jadisland, hogy olyan tudásra tegyek szert, amit hasznosan vissza tudok forgatni a társadalomba, hogy legalább egy szeletét törlesszem azoknak a rémtetteknek, amiket a Barebone-ok elkövettek. - hagyom, hogy egy kicsit eméssze a gondolatokat, miközben magamhoz veszem az italom. Nem bánom, hogy az alkoholos italok kimaradtak, bár Annie megkínált egy szíverősítővel valamivel több, mint egy órával. Szeretném jól érezni magam a mai este, minden feltétel adott hozzá, de annyira azért még sem, hogy valami botrányosat csináljak. Van itt még rajtam kívül öt másik bajnok átadom a lehetőséget.

- Ez miféle kérdés? - lepődök meg rajta, mikor megkérdezi, az én kezemhez tapad-e vér. A kezeimhez nem is – de az ajkaimhoz igen. Kirázom a fejemből a gondolatfoszlányt, mely a mocsárban történtek óta újra kísért. Pedig már egészen megfeledkeztem róla.

Csak egy pillanatra tekintek a szemeibe, mialatt a választott partneremet említi. Arcom nem rándul, mégis kellemes érzéssel tölt el, ahogyan azt figyelem, éppen búcsúzik az egyik barátnőjétől, aki prefektus mivolta miatt szolgálatban áll. Ahogyan bepillant az elmémbe, a felszínen mégis egy másik gondolattal találhatja szembe magát. A körülmények zavarosak, sűrűek, és épp oly zavarodottak, mint én magam. Egyetlen csók elég volt hozzá, hogy megkérdőjelezzem saját magam, és mindent, amit magamról tudtam. Egyetlen mozzanat, mely elhozta fejem felé az újabb fellegeket; az arca nem is látszik a sűrű ködön át. A sajtósunk egy valamit mégis felismerhet.

Nem nő volt.

Semmit nem veszek észre az eseményből, nincs semmilyen tapasztalatom az okklumenciával. Majd az Akadémián. Még egy korty után félreteszem az italomat, és nézem, ahogyan Ms. Jadisland előveszi a purlicer pennáját.

- Nem hiszem, hogy boldogak lennének tőle, ha nyilvánosan freaknek nevezném őket, még ha a legnagyobb jóindulattal is teszem azt. - megejtek egy halvány mosolyt a dologra. Semmiképp sem szeretném őket a mágikus buszunk alá dobni.

- Nincs sok barátom, de én mindig úgy gondoltam, hogy akinek mindenki a barátja, annak senki sem az. Szerintem az illetők különben értik, hogy róluk van szó. - nem szeretném elmondani neki, hogy Ishida normál szemmel kibaszott creepy tud lenni, de hát nem hiába értjük meg olyan jól egymást. Durva, hogy néha úgy érzem, belém több érzelem szorult, mint belé, az értékrendünk viszont elég hasonló. A barátnője is egész rendben van, bár nem teljesen értem, mi a helyzet most vele és Miguel húgával. Varvarára elég ránézni, egy időben még tetszett is nekem, de hamar beláttam, hogy oka van annak, hogy ő és én soha nem kavartunk. Aztán rájöttem, hogy ez az ok történetesen az, hogy leszbikus. Azóta is kijövünk, még ha mindenki azt is várná, hogy valami kriptákat feszegetünk fel romantikusan éjnek idején. Eydis a próba óta látványosan kerül, én meg nem akarok a terhére lenni, Connort és Gemmát a roxfortosok közül viszont kifejezetten kedvelem.

- Ő nem. - pillantok felé, és egy biccentéssel jelzem neki, hogy minden rendben, barátnőzzön még nyugodtan. Augusztusban még túl sok volt, szeptemberben is csak idegesített alkímián, de elég korrekt lány. Ritka az, ha valakinek a társaságában képes vagyok ennyire felszabadult lenni.

- Ő a legkedvesebb ember az egész világon. - efelől senkinek nem lehet kétsége, nem véletlen akarják annyian megkörnyékezni. Mégis, minél többet beszélgetek vele, annál jobban látom és érzem azt, hogy sokkal magányosabb, mint amilyennek mutatja magát.

[Anne-Rose Tuffin, Connor O'Hara és Solace Barbon]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Anne-Rose Tuffin, Connor O'Hara és Solace Barbon

2006. január 13., 20:00 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Vigyorogva nyújtom a kezemet egy pacsira Annie számára, mikor megerősít, hogy ez már magabiztosság. Muszáj magabiztosnak lenni, különben remegő lábakkal esem össze a retkes táncparketten, az meg senkinek sem hasznos. Érzem, hogy O’Hara befeszül mellettem kicsit, s mikor lepillantok, a lába idegesen jár fel-alá. Majdnem a szememet forgatom, de végül csak a combjára teszem a kezemet és megpaskolom párszor, mint a beszédek alatt a kezét, hogy nyugodjon meg, nem lesz baj. Biztos vagyok benne, hogy érti az utalást, csak összeköti a kettőt, szóval három paskolás után el is veszem onnan a kezemet, nehogy a végén még zavarba jöjjön a drága.

Ahogy a ruhákról beszélünk és Connor is kifejti a véleményét, annyira hirtelen ér a kommentje, hogy kár volt éppen innom, mert azzal a lendülettel köpöm vissza a kortyot, hogy horkantva és félig megfulladva röhögjek azon, amit mondott. Mikor lett ilyen vicces ez a srác? De komolyan! Egy fél percig próbálok egyszerre nevetni és megfulladni, ami nem jó kombó, szóval igyekszem megnyugodni és iszom még egy kortyot, de ez elég komoly fulladás azért. Biztos jó sztori lett volna belőle, mi?

- Hm, pedig jól áll ez a szerelés – mérem végig, mintha nem tettem volna meg már jó párszor, majd átnyúlok előtte, mintha egy sütit akarnék venni, de csak feléfordulok és gonoszkás vigyorral, kissé kihívóan hozzáteszem jó halkan, hogy csak ő hallja. – Bár biztos vagyok benne, hogy meztelenül is csodásan festenél… - mosolygok, majd visszaülök és megeszem a sütit, mintha mi sem történt volna, csak néha-néha vetek rá egy pillantást, hogy sikerült-e teljesen zavarba hoznom vagy sem. Szegény… Ennyit arról, hogy itten csak jófej leszek és együtt visszük a dolgokat, mi? De hát, egy ekkora labdát nem lehet nem lecsapni! Magának okozott bonyodalmat, na! Solace is kifejti a részét, majd jól be is szól.

- Jól van, na! Hát, elnézést, hogy nem rögtön a ruhátokat néztem, hanem veletek voltam elfoglalva! - háborodom fel nevetve. - De igazad van, hülye vagyok, hogy eddig nem tűnt fel! - nézem végig a ruháját. - Amúgy nagyon jól áll. Hűvösen elegáns és kimért. Illik hozzád! - mosolyogtam rá. Azt már nem mutatom, hogy kurvára fogalmam sincs, merre lehet az a Minnesota állam. Hát, a földrajz sem volt erősségem, valljuk be... Annyi azért megvan, hogy akkor észak. Ahogy meglátom a cipőjét, prüszkölve kitör belőlem a nevetés. - Na, jóóóó, ez elképesztően menő! Honnan szerezted, nekem is kell ilyen! - csodáltam meg a cipőjét, hát tényleg nagyon jól nézett ki. - Hah, ennél több lelkesedést kérek szépen, Solace Barbon! - vigyorogtam rá, ahogy egy "Mehetünk" szóval összefoglalta egész véleményét erről. De legalább nem mondott nemet, nem? Az is haladás!

Már kicsit messzebbről is méregetem az asztalnál maradt párost, hogy vajon valóban elvoltak-e, míg mi távol maradtunk és boldogan tapasztalom, hogy Annie szokásához híven egy tündérbogyó, kívánni nem tudtam volna jobb társaságot se magunknak, se Connornak és úgy látom, a fiú sem feszült be teljesen attól, hogy egyedül maradt valakivel. Sőt! Annie egy igazi csoda, ha jól látom, a maradék feszkót is leszedte nagyjából róla. Hát, komolyan, inkább rábízom a srácot, hát, milyen jó hatással van már rá! Rá is vigyorgok vidáman és hálásan, majd ahogy visszaülök O’Hara mellé, önkéntelenül is végigsimítok a hátán. Igazából jól esett, meg hátha neki is. Biztos csak egy enyhe jelzés volt, hogy itt vagyok most már.

- Hogy én? Végülis jó, de azért majd te is mondj valamit, oké? – nyújtom át a másik párosnak a két képet, én meg közelebb hajolok Connorhoz, hogy ő is lássa a képeket, nehogy kimaradjon belőle. Hát, igen, biztos voltam abban, hogy a langaléta Solace mellett inkább egy jóllakott óvodásnak tűnök majd, de a végtelen jókedvet és boldogságot sugárzó mosolyom és viszonylag normális beállásom extrán tesz erről. Igazából leszarom, én kurva jól érzem magam, szerintem ezen a képen is aranyosak vagyunk.

- Solace! – döbbenek meg, ahogy meglátom, milyen pózokat tolt, aztán vidáman felnevetek. – Na, jó, ezek elképesztően aranyosak lettek! – nézek rá csillogó szemmel, mosolyogva. A boldogság mellett egy kicsit meg is vagyok hatva, hogy ilyen figyelmes volt. – Köszönöm szépen! – mondom teljesen őszintén, most a szokásos hangos, kissé éles hangom is sokkal lágyabb, aztán várom az ő reakcióját. Remélem, neki is annyira tetszik, mint nekem és ha majd visszanéz rá néha-néha, akkor jó emlékek jutnak majd eszébe.

Ezek után még kicsit cseverészünk, de igazából mindannyian tudjuk, hogy lassan idő van, úgyhogy még váltok egy vidám pillantást Annieval, sok szerencsét kívánok nekik, Barbonnak is integetek vidáman, megköszönöm még egyszer a képet, aztán ránézek Connorra, érzem belőle vibrálni a feszültséget, még ha ő is kiválóan takarta azt, ugyanis kívülről nem nagyon lehetett ebből semmit látni, messziről meg pláne nem.

- Kellett volna még egy kör pia, mi? - vigyorogtam rá.

Köszönöm szépen a játékot!

Just learn to notice the different colors of the stars

2006.01.13.
Péntek, este 8 körül
Gems, Connor, Solace

Hát, választ az érkező társaság miatt nem kapok a kérdésemre, csak egy sejtelmes mosolygást - ebből biztosan tudom, hogy számít arra, hogy ígyis-úgyis kipróbálom, mi fog történni, ha elől hagyom a nyakláncot. Egyesek szerint lehetek könnyelmű és meggondolatlan, de... ha nem itt kísérletezem ki, akkor hol? Még egyszer utoljára a tenyerembe veszem és megcsodálom a kis kékes-lilán irizáló okkamit, mielőtt óvatosan visszaereszteném a medált a nyakamra és minden figyelmemet az újonnan csatlakozó asztaltársaságunknak szentelném.

Lepacsizom Gemmával és tényleg igyekszem nagyon biztatóan nézni, de Connor láthatóan ideges. Gemmára hagyom a megnyugtatását és Solace felé fordulok, aki az ugabugázsom hallatán láthatóan elkomorul. Igazából kicsit el vagyok veszve: most ezzel rosszat mondtam? Talán inkább be kéne fognom a lepénylesőmet a nap hátralévő felére, akkor talán nem hoznék ki mindenkit a sodrából a szertelen személyiségemmel...
Ugabuga...
Elsőre nem esik le. Először azt hiszem, hogy képzelődöm. Másodjára logikusan végiggondolva az én fantáziám sem ennyire élénk. Most akkor... Solace tényleg ugabugázott, vagy valaki tündérport szórt az italomba. Ez a két opció van, bár még az utóbbi esetben is eléggé elrugaszkodottnak tartom, hogy ilyeneket képzelegjek róla. Szerintem az arcomra a végtelen megilletődöttségem kendőzetlenül csücsül ki, és csak akkor realizálom igazán, hogy ezt tényleg megtette, amikor rám mosolyog. Még pislogok párat, majd talán illetlenül hangos nevetésben török ki. Kell egy kis idő, hogy lenyugodjak és képes legyek megszólalni anélkül, hogy a felvillanó emléktől ne kezdjek újra hahotázásba.
- Elnézést kérek mindenkitől, de... még a legvadabb álmaimban sem tudtam soha elképzelni, hogy Solace Barbon valaha kiejti a száján az "ugabuga" szót! Büszke vagyok, hogy egy újabb értelmes egyedet ránthattam bele az ősemberek egyszerű de nagyszerű világába! - vigyorgok rá szélesen az első sokkok után ettől az egy aprócska szótól hirtelen nagyon felszabadultam. - Egyébként, ha esetleg nem tudtátok volna, brit tudósok kimutatták, hogy megfelelő szövegkörnyezetben használt ugabuga értelmes Homo sapiens sapiens egyedeknél a hypothalamusban szerotonin és oxitocin felszabadulást eredményez, melynek két következménye van: egy, látványos ellazulás, szorongás csökkenése, valamint hangulatjavító hatás, ez ugye a szerotonin műve, kettő, az oxitocin hatása, azaz az ugabugázó társegyed irányába tanúsított megnövekedett empátia és kötődés. A nem értelmes egyedekben ezek a reakciók egyre kevésbé figyelhetőek meg, ugyanis egy idő után az idegsejtekben ezek a hormonok már nem váltják ki a kívánt reakciót, mert a felszabaduló mennyiség nem változik, azonban a sejtek ingerküszöbe nő a megszokás miatt. Szóval sajnos az ugabuga nem oldja meg a derpessziót, de jelentős hangulatfokozást képes eredményezni, valamint a társas kapcsolatok elmélyedését. - tolom le nekik ezt a tudományos monológot teljesen komoly arccal. - Oh, hogyha esetleg forráskutatást végeznétek, ne tegyétek, ha pedig hivatkoztok, maradjunk a brit tudósoknál. Ha pedig érdekelne, kik ezek a brit tudósok... - itt vigyorogva önmagamra mutatok. - Szerény személyem és a királyi többese lennénk. Brit is vagyok, szegről végről tudós is, bár hogy pontosan miknek a nagy tudója... azt talán többek számára fedje jótékony homály - kacsintok az asztaltársaságomra, ahogy elégedetten hátradőlök. Gemma ismer, tudja mire számítson tőlem, szerintem fajunk hím egyedeit kicsit sikerült meglepnem, na de... Anne-Rose Tuffin nem maradhat alul egy meglepi-háborúban, ugye? Azért elismerően pillantok Solace Barbon felé, mert pillanatnyi diadalt aratott felettem, ezen tette pedig megérdemli a méltatást, még ha az néma is. A nap végén azonban mégiscsak maradok én a meglepetések embere. Remélem azért sikerült Connie- fiú figyelmét is elvonnom a zavaráról. A hátam mögül hallok egy igencsak kellemes hanglejtésű diszkrét kuncogást, nem szükséges odafordulnom se, hogy tudjam pontosan kihez tartozik. Azért felé fordulok és amikor találkozik a tekintetünk, egyértelművé válik, hogy csodás monológom okozott benne is szerotonin felszabadulást, mire kap tőlem egy széles mosolyt, mielőtt visszatérnénk a saját kompániánkhoz.

Szó szót követ, majd én Gemset, hogy "elmenjünk frissítőkért", majd visszatérünk és felvont szemöldökkel szuggerálom a kedves bajnokurat a csodálattal vegyes gúnyos hozzászólása nyomán. De ezt a játékot természetesen ketten játszák, úgyhogy ahogyan hajol a poharáért, hogy feltehetőleg leigyon a majdnem túltöltött szíverősítőből, egy elegáns mozdulattal elveszem előle a poharat, most is egyetlen kifröcskölődött csepp nélkül. Még fejcsóválva ciccegek is neki.

- Ejj-ejj Solace Barbon, ki a sokat nem becsüli, a keveset nem érdemli... várj, ez talán még pozitív is lehet. Hmm... mindegy... - inkább a saját számhoz emelem a poharat és óvatosan leiszom belőle. Lehet valóban nem kell neki ennyi alkohol, elvégre őt figyeli az ország világ. Én pedig ennyitől nem leszek vállalhatatlan. Cserébe odatolom neki a saját poharam, amiben ugyanaz van, csak élhetőbb mennyiségben. Azért egy kihívó pillantást megszavazok neki beszólása nyomán, csak hogy tudja biztosan, hogy a brit tudósok azért nem hagyják magukat csak úgy.
- Igazán köszönöm a kedves szavakat, ami azt illeti, dolgoztam eseményeken pincérként is, szóval van némi gyakorlat - leteszem a poharát magam elé. Most már kicsit próbálnám inkább befogni a lepénylesőmet, mert kezdek attól tartani, hogy a végeláthatatlan fecsegésemmel inkább csak a frászt hoznám a fiúkra. Megint csak: Gemma ismer, mint a rossz pénzt, ő tudja, hogyha egyszer beindul a szómenés... ehem.

Kicsit talán harsány vagyok, de esküszöm ekkora poénra nem számítottam Connor szájából: hasonló a reakcióm, mint Solace ugabugázására, de azért valamivel visszafogottabb. Ugyanúgy pislogok egy párat, mielőtt felnevetnék rajta.
- Nos Connor, úgy gondolom határozottan jól áll neked ez az összeállítás, és külön örülök, hogy a felöltözés mellett döntöttél. A császár új ruhája nem biztos, hogy mindenkinek a fogára való lett volna - szólalok meg, ahogy levegőhöz jutok a nevetéstől. Gemma áthajol előtte, majd... hát eléggé tükröződik Connoron a zavartság. Van pár tippem Gems miket suttoghatott neki érzékien és nos... hm. Kicsit rossz előérzetem támad a dolgokat illetően. AnniPanni hajós szenzorai bekapcsoltak és Titanic szintű katasztrófát jeleznek. Merlin hosszú ősz szakállára, ne legyen igazam...
Solace ruházatára én már korábban rácsodálkoztam - igen a cipőjére is, már feltűnt milyen nyomokat hagyott maga után. Inkább csak fogyasztom az italomat lelkesen, amíg beszélnek erről, meg amikor Gemma elrabolja Solace-t egy pár fotó erejéig, én pedig igyekszem szóval tartani Connie-fiút. Egyébként meglepő gyorsasággal nyílt ki... ez lenne a Gemma-hatás? Mondjuk ahogy sóvárgó kiskutya módjára tekintget utána... jajj.
Ajaj fiúk, nagy a baj.

Azért nem hagyom, hogy túlzottan beszippantsanak az aggodalmak, ma este a partnerem kényelméért, szórakozásáért... na jó kit akarok álltatni, inkább csak azért felelek, hogy szegénynek ne legyen extra kellemetlen ez az egész. Azért remélem valamennyire sikeres vagyok a törekvéseimben, ha már ennyi bizalmat szavazott meg nekem. Inkább csak megnézem a képeket, kuncogok rajtuk egy sort.

- Hmm Solace, ezen a képen egészen visszaadod az ugabuga életérzést - mutatok a grimaszolós képre, szemeim sarkában ott mosolyognak a szarkalábak és biztos vagyok benne, hogy félreérthetetlenül csillan a játékos fény a szemeimben. - Bocsi, ez volt az utolsó, már elérte az ingerküszöbét az ugabuga, nem fog okozni több boldogsághormon felszabadulást, úgyhogy abbahagytam - teszek neki ígéretet. Valóban, a mai kvótának ez volt az utolsó cseppje, a többi már túltelítettséget okozna. A brit tudósok pedig ennél azért okosabbak.
Még egy kicsit beszélgetünk, majd elérkezik a várva-várt nyitótánc pillanata. Gemmára vigyorgok, majd próbálok Connor felé is biztató energiákkal teli pillantásokat lövellni, majd Solace felé fordulok és nyújtom neki a kezem.

- Készen állsz, hogy magasra szegett állal belemosolyogj az egész világ arcába? Solace Barbon, az Ilvermorny Varázslóiskola első férfi bajnoka bemutat a politikai inkorrektségnek és mindenkinek, aki megkérdőjelezi, hogy itt lenne a helye! - Már álló helyzetemben kicsit megemelem a ruhám szoknyáját, illetve a lábamat, hogy a cipőm talpa láthatóvá váljon. Az enyémen ugyan nincs semmi, ezzel csak szemléltetni akartam a bemutatásos mozdulatát, még a keze sem kell neki hozzá. - Bocsáss meg, nyugodtan állíts le, ha sok vagyok. Kezd kicsit beütni a szíverősítő - szomorú kiskutyaszemekkel pillogok rá, tényleg nem akarok idegesítő lenni, de felszabadultak az endorfinok. És ezt most kivételesen nem az ugabugázás katalizálta. Brit tudósok igazolták.

Köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt srácok!

[- Nem fogok a gömbről beszélgetni veled, Connor]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(20:00 körül)

- Nem fogok a gömbről beszélgetni veled, Connor - szögezte le Solace.
Connor felvonta a szemöldökét, majd apró, féloldalas mosolyt engedett meg magának, miközben lenyelte a kitörni kívánkozó válaszát: Mégis ki akart veled a gömbről beszélgetni? Nem akart bunkónak tűnni, már csak Gemma miatt sem, hiszem az ő barátaival ücsörgött éppen. Odaszólás helyett inkább csak belepillantott a poharába, amivel addig játszadozott, és elképzelte, hogy a kőgömbben is látott kígyószem pillant vissza rá belőle. Végül is azzal, hogy Solace a baziliszkuszról egyből a kőgömbre asszociált, elárulta magát. Bár semmi olyat nem mondott, amit Connor ne tudott volna.
- Biztos vagyok benne, hogy rá fogtok jönni Siennával a megoldás nyitjára, ha eddig nem fejtettétek volna meg. Nem szeretném, ha az én eredményem vagy eredménytelenségem hatással lenne a ti teljesítményetekre.
- Ez igazán figyelmes tőled - emelte poharát a srác felé, aki aztán folytatta a gondolatmenetét a versenyszervezés milyenségéről, kitérve a zsűritagokra is.
- Tisztában vagyok azzal is, hogy az egyik zsűritagunk igazságtalanul és elfogultan pontozott. Nem értek vele egyet, nem ezért jelentkeztem. Ha ő nem is, én viszont hiszek a tisztességes versenyben.
Connor felpillantott.
- Nem láttam a többi versenyzőt, szóval nem tudom ki mennyire volt igazságtalan a zsűrik közül. Kifejtenéd kérlek, hogy pontosan mire gondolsz?
Beleivott az italába, miközben elpillantott a srác válla fölött és a tömeget kezdte pásztázni. Vajmi keveset tudott az ellenfeleiről, de még kevesebbet azokról az emberekről, akik a két iskola delegáltjaiként érkeztek az országba. Ott volt például az a komor, sötét hajú pasas, aki az Orville-lal való verekedésükkor szétválasztotta őket. Connornak fogalma sem volt róla, hogy ki fia borja, és hogy mit keres a Roxfortban. Talán nem ártana kicsit jobban képben lenni - gondolta magában.
- Különben a Tusát már most elveszítettem.
Levette tekintetét a báli forgatagról, és kérdő pillantást vetett a srácra.
- Miért is? Bár nem láttam a többiek performanszát, de azt még én is tudom, hogy nekem lett a legkevesebb pontom…
Ő aztán tényleg csak annyira foglalkozott a politikával, hogy pofán verte azt, aki olyan elveket éltetett, amik az elmúlt évtizedben emberéleteket követeltek - többek közt az ő édesanyjáét is. De hogy egyébként milyen sakkjátszma zajlott körülötte, hogy ki kit támogatott stb. Na ezt magasról leszarta. Talán nem kellett volna ennyire csukott szemmel járnia a világot…
- Miért ne szurkolnának neked?
Megvonta a vállát.
- Megszokásból. Nem lehet mindenki népszerű…
Azt már nem tette hozzá, hogy ezért igen sokat tett is a múltban. Örült neki, hogy a kviddicsre terelődött a szó, habár az emlegetett meccs nem tartozott azok közé, amiket szívesen kitett volna a kirakatba.
- Szerintem egyénileg nálatok a legtöbb játékos jobb, mint náluk. De nekem úgy tűnt, hogy nem volt elég összeszokott a csapat, nem volt jó a kommunikáció. A másik csapat ebben jobb volt, emiatt veszítettetek.
Vágott egy grimaszt, majd bólintott.
- Szóval értesz a kviddicshez?
A hanglejtése nem volt gúnyos, sem pedig szkeptikus, hanem őszintén érdeklődő, és ez… meglepte őt. Elengedte a füle mellett a Hollóhát említését, mert úgy volt vele, hogy ha a srácot ennyire érdekli a tavalyi bajnok kiléte, majd megnézi magának a trófeateremben a kupát, ő aztán még beszélni sem akar róla.
- Hallottam, hogy valami nagy kviddics dinasztiából származol. A brit csapatokat nem ismerem nagyon, melyik csapat az?
- Dinasztia? Nem… Ez azért túlzás - felelte csendesen, kissé zavarba jőve a kijelentéstől. - Az apám és a nagyapám a Dallycastle-i Denevérekben játszottak, az apám még válogatott is volt. A bácsikám is profi játékos volt, bár… ő nem futott be akkora karriert, mint az apám. Egyébként ő megfordult Amerikában is, több csapatnál is, legutóbb a Haileybury-i Kalapácsoknál kapott szerepet, de szerintem az ottani teljesítményére ő maga sem túl büszke.
Nem tett említést arról, hogy ő maga is profi kviddicsjátékos szeretne lenni, ahogy arról sem, hogy erre meg is volt minden esélye. A ládája mélyén pihenő próbajáték behívókról és a kész szerződésekről pedig végképp nem kívánt beszélni. Nem csak Solace előtt… Senki előtt. Mintha bármi szégyellnivaló lett volna bennük.
- Volt idő, amikor profi játékos akartam lenni. Aztán auror. Nálunk a quodpot amúgy népszerűbb, a kviddics elég niche. Az egyik hétvégén bemutatom szívesen a játékot, ha érdekel.
Bár nem értette a „niche” szót, azért udvariasan bólogatott. Hát persze, minden srác profi játékos, aztán auror akar lenni, ahogy a mugli gyerekek focisták meg tűzoltók - futott át agyán a gondolat, minden rosszindulat nélkül.
- Öhm… oké. Legalább megnézem hogyan is repülsz.
Megkönnyebbült, amikor a lányok visszatértek. Nem azért, mert Solace társasága kényelmetlen lett volna számára. Egyszerűen csak biztonságosabb volt ez az egész társas akármi, ha ott volt mellette Gemma is.

- Ez mind? - kérdezte Solace, a túltöltött poharára pillantva. - Szerintem díjat érdemelnél, amiért képes voltál egy csepp veszteség nélkül kilogisztikázni ezt az egészet.
Felvonta a szemöldökét, majd kérdőn Gemma felé pillantott. Arcán ott volt a ki nem mondott kérdés: ilyen lennék én is? Solace furcsa tükröt mutatott neki önmagáról, és az ironikus, gúnyos mondatairól, ami rá is oly jellemzőek voltak.
A tánc említésére idegesen rángatni kezdte a lábát, mintha ezzel kívánta volna behozni azt a sok gyakorló lépést, amit Gemmával elmulasztottak megtenni. Aztán Gemma óvatosan a combjára tette a kezét, amitől a rángatózás hirtelen abbamaradt. A lányra pillantott, aki visszamosolygott rá, majd kétszer-háromszor megpaskolta a lábát, mielőtt visszahúzta volna a kezét. Connor nem mondott semmit, az arca viszont döbbenten pislogott báli partnerére. Ahogy korábban a beszéd alatt, most is gyógyír volt lelkének a lány finom érintése. Ez egyben volt ijesztő és izgalmas is számára, amitől aztán újból zavart érzett odabent.
Kész szerencse, hogy Annie bedobta a ruhás kérdését, amivel elterelhette egy kicsit a figyelmét az érintésről. Helyette viszont Gemmát kezdte fixírozni, amitől nem kevésbé zavarba ejtő gondolatok árasztották el az agyát. A mondat ettől aztán csak kiszaladt a száján, mintha az elméje robotpilóta üzemmódba kapcsolt volna, és képtelen lett volna koordinálni, hogy mi az, ami még belefér, és mi az ami már nem. Úgy tűnt ez még pont igen. Legalábbis az asztaltársaság reakcióját nézve. Még Solace is nevetett a válaszán.
Mi a fene fog még itt történni ma este?
- Nos Connor, úgy gondolom határozottan jól áll neked ez az összeállítás, és külön örülök, hogy a felöltözés mellett döntöttél. A császár új ruhája nem biztos, hogy mindenkinek a fogára való lett volna.
Rámosolygott Annie-re, majd kissé hátrébb dőlt, hogy teret engedjen Gemmának, aki látszólag egy sütiért nyúlt át előtte, de aztán…
- Hm, pedig jól áll ez a szerelés. Bár biztos vagyok benne, hogy meztelenül is csodásan festenél…
És ismét ott volt az a jól ismert nézés a zuhanyzóból, a gonosz vigyorral, és azzal a rendkívül izgató, mögöttes tartalommal, hogy a lány pontosan tisztában volt vele mit ér el a szavaival, és annak ellenére, sőt… pont amiatt mondta őket előtte.
Igyekezett nem elvörösödni. Nem, az már végképp sok lett volna tőle. Mindenesetre a zavartságát nem tudta leplezni, ezért aztán csak próbált úgy tenni, mintha mit sem hallott volna az egészből, és hogy elrejtse a bujkáló mosolyát, ivott még egy kortyot az italából.
- Gardnert és Chernovot nem engedték be, mert alig volt rajtuk ruha. Úgyhogy minden csak elhatározás kérdése. Én szeretek önkifejezni, láttad volna a halloweeni jelmezem. Ami meg a témámat illeti… Ember, nézz már rám.
Connor felpillantott, és a srácra nézett. Nem igazán tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki ez a hangnem, amit Solace Gemmához intézett. Már a nyelve hegyén volt, hogy rászóljon, amikor is Gemma megelőzte.
- Jól van, na! Hát, elnézést, hogy nem rögtön a ruhátokat néztem, hanem veletek voltam elfoglalva!
Nevetett, szóval Connor is kicsit kiengedett. Talán jobb is volt így. Jobb a békesség. És láthatóan tényleg az volt, mert pár pillanattal később már Gemma és Solace együtt indultak fotózkodni, Connor pedig egyedül maradt pár percre Annie-vel.
Mikor aztán visszatért a páros, és Gemma keze váratlanul Connor hátára siklott, a fiú ismét érezte azt a különös bizsergést a lány érintése nyomán. Rápillantott, és szinte kedve támadt ott helyben megcsókolni őt. Aztán…
Kiitta pohara maradékát, és félretolta a kelyhet. Próbált tudomást sem venni a hirtelen rátörő, idegen késztetésről. Inkább a fotót nézte ő is, de valójában látni nem látta azt. Aztán mikor jött a jelzés, hogy ideje felsorakozniuk a bajnokoknak, nyugtalanul fészkelődni kezdett.
Már csak pár perc és túl vagy rajta…
Próbálta nyugtatni magát, de ez a helyzet most merőben más volt, mint holmi kviddicsmeccs.
- Kellett volna még egy kör pia, mi? - vigyorgott rá Gemma.
Connor kinyújtotta a kezét Gemma felé.
Minden rendben lesz…

Köszönöm a játékot!

[- Chelsea Chai vérelmélet hívő. A véleményét nem tartotta távol a pontozáskor.]

Ursa Major

2006. január 13. péntek 20:00 körül

Anne-Rose Tuffin & Connor O'Hara & Gemma Jenkins

Nem én vagyok a legjobb arra, hogy mindenféle emberi és más jogok mellett álljak ki. Idiótának is érzem magam, hogy éveken át benyeltem azt a maszlagot és ittam Morrisék minden szavát, amit otthon is visszaszajkóznak nekem a szüleim. Soha nem fogom szeretni a muglikat, soha nem lennék képes túl közel lakni hozzájuk, de azt azért én se szeretném, ha meghalnának. A Tusa tisztességének pedig vége szakadt, ami túlmutat azon, hogy az iskolaigazgatód utalásokat ad neked arra, hogy milyen bestiákra számíthatsz az Első Próbán.

Connor bajnok, egy közülünk, utánam pedig ő kapta a legtöbb pontot Chaitól. Megütközök kissé azon, hogy nem nézte meg, a többi bajnok hogyan teljesített. Bár ő volt az utolsó közülünk a sorban, élőben pedig egyedül őt követhettem a sátorban a képernyőn keresztül, de természetesen hajtott a kíváncsiság, és megnéztem, hogyan szerepeltek a többiek.

Körbenézek, mielőtt megszólalnék, hogy biztosan ne hallgatózzon senki. Nem szeretnék bajnokokat nevesíteni, Connor kezében pedig technikailag ott van minden információ, amivel belenézhet a részletekbe, ha az tényleg érdekli. Neki egy fokkal szerencsésebb a helyzete nálam, ő még lehet semleges.

- Chelsea Chai vérelmélet hívő. A véleményét nem tartotta távol a pontozáskor. - ezzel pedig olyan kárt okoztak, amit fel se fogtak. Ostobák! Ostoba a szektájuk. Azt hiszik, ezek után bárki is szívesen látná Amerikát a Tusán? Vissza fogják sírni a Durmstrangot, csak ne koszolják össze a kezüket velünk. Bár ha ez megtörténik, gondolom, Amerika majd megrendezi a sajátját. Így szoktuk.

Innen már csak egy dolga van Connornak. Ha nem is nézi meg a versenyzőket a másik gömbön keresztül, azt azért tudhatja, hogy melyik versenyzőnk sárvérű, és melyik az, aki nem is egészen ember.

- Olyan helyzetben vagyok, Connor, hogy nem nyerhetek. Belőlem mindig politikai döntés lesz, hol az egyik, hol a másik oldalon. - erről Chai gondoskodott. Azt hiszik, nem vette észre senki, hogyan pontozott? Ha legalább Valenek is maximális pontot adott volna… Ha a provokációm betalál, a következő próbán vélhetően én is alacsony pontot kapok az árulásért, ugyanakkor a többi zsűritől is bosszúpontozásra számítok az idióta kurva miatt. Mindent elrontottak, pedig csak gondolkozniuk kellett volna kicsit, hogy milyen következményei lehet a tettüknek.

- Szard le őket, Connor. Bajnok vagy. - de tényleg, kit érdekel? Teljesen rendben van az, ha nem mindenki bírja a képed. A másik roxfotos bajnok például kilométerekről utálja a pofámat, pedig november eleje óta hozzá se szóltam. Nyilván semmit se tud rólam, csak azt a keveset, amit megosztottam vele, és azt a rengeteget, amivel fantáziájában kipótolta azt, hogy ki is vagyok én.

- A denvérek, huh. - csak ekkor szúrom ki Connor öltözetén a kitűzőt. Illetve láttam már, de nem tudtam, mit jelent. Jelenthette volna azt is, hogy nagyon jó rémdenevér rontásból.

- A Wampus kapitánya voltam két évig. Morrissal és Fuentessel játszottam. - tudom, hogy Morrist ismeri már, bár az ismeretség nem kifejezetten pozitív. Fuentest pedig láthatta már az órákon eleget. Láttam is idefele az egyik szőke évfolyamtársunkkal, azt hiszem, Remington a neve. Döbbenetes azért abba belegondolni, hogy a látszat ellenére nem Morris az okosabb kettejük közül.

Biccentek, hogy akkor lényegében megbeszéltük. Ha nem túlzottan elfoglalt a próbával, akkor jövő hétvégén quodpot a pályán. Csak Maddock idegesítő bátyján múlt, hogy végül a kviddicsnél kötöttem ki, és nem a quodpotnál.

[…]

Óvatosan iszok le a poharamból, és egy kézintéssel jelzem, hogy hagyja csak, jó lesz ez így. Érzem benne az alkoholt, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi van benne, fogalmam sincs róla. Nem szeretném nevetségessé tenni magam a világ előtt, bizonyára lesz erre még alkalmam a jövőben, talán nem most kéne kezdeni. Eddig a tapasztalataim pedig igen negatívak, ha alkohol vagy más készítmény közelébe jutok. Valahogy még az ártalmatlan sárkányfűtől is katasztrófa történik, pedig az teljesen lenyomja az agressziót. Az italnak így csak a fele fogy el, a többit az asztalon hagyom.

- Most nem alkímián vagyunk, ne hagyd abba. - forgatom a szemem az orrom alatt egy mosollyal, mialatt a poharat az asztalra teszem. Nem hiszem, hogy valaha készen állok majd arra, amit Annie mond, de szerintem vannak dolgok, amikre nem lehet készen állni. Néha a legjobb egyszerűen fejest ugrani a vízbe egy szikláról. Talán csak az alkohol, talán az ősi hívószó, de tényleg elég boldognak érzem magam ebben a pillanatban. Tekintetem kissé elködösül, ahogyan ránézek. Tényleg csak az alkohol…

- És mondd csak, Annie, a brit tudósok mondanak valamit a táncról is? Mihez van kedvük utána? - feltehetően kevesebb szíverősítővel. Nem akarok lerészegedni, nem akarok ocsortány módon viselkedni. A karomat nyújtom felé, hogy meginduljunk a nyitótáncra.

//Ez egészen fantasztikus volt! Köszönöm a játékot!

Solace nyomában

set


2006. 01. 13.

to: Mr. Barbon

Beszélgetésünk meglepően hamar tárt fel valódi mélységeket.
- A családunk soha nem vállalt felelősséget azokért a tettekért, amiket elkövettünk. Én úgy látom, hogy ezek a traumák, amiket okoztunk, máig megoldatlanak maradtak. Nincs se eszközünk, se forrásunk arra, hogy feloldjuk ezeket, a múltat pedig nem tudjuk helyrehozni. Nem motivál más, Ms. Jadisland, hogy olyan tudásra tegyek szert, amit hasznosan vissza tudok forgatni a társadalomba, hogy legalább egy szeletét törlesszem azoknak a rémtetteknek, amiket a Barebone-ok elkövettek.
Solace gondolatai nagyon igaziak voltak, nem tehettem róla, de finoman elmosolyodtam, még akkor is, ha nem épp a legkellemesebb családi örökségről volt szó. A hozzáállása ugyanakkor nagyon is tetszett, és feltett szándékom volt, hogy ezt tudtára adom a varázslótársadalomnak is. Most, hogy belegondoltam, ennél érettebben és előre mutatóbban aligha kezelhette volna bármely halálfaló, vagy Grindelwald hívő leszármazottja is például azt, hogy milyen háttérből jön. Szerencsére nekem ilyesmivel mugli szülők gyermekeként nem kellett megküzdenem, de ismertem nem egy olyan varázslót és boszorkányt, akinek folyamatos szorongást okozott a családja múltja. Solace jó látta.. vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani, és felesleges is megpróbálni. Az egyetlen irány, ahova érdemes volt mozdulni, előre volt, nem hátra. Épp ezt akartam a cikkemmel is elérni: hogy Solace-szal kapcsolatban az embereket ne a múltja, hanem a jövője érdekelje.
- Tudja, szerintem sokaknak segítene, ha hallanák a maga misszióját - feleltem, majd mikor láttam, milyen vehemensen reagált a következő kérdésemre, megnyugodtam. Pont ez volt a célom a kérdéssel, hogy kiugrasszam a kerti törpét a bokorból.
- Látja? Épp ezért provokáltam... mert éreztem, hogy maga nem ártott senkinek... - magyaráztam meg kérdésem miértjét, bízva abban, hogy Solace nem fogja ezt a kis játszmát túlérzékenyen kezelni. Elvégre újságíróként az volt a dolgom, hogy az igazságot kutassam, és részemről gyakran vallottam azt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Igaz, nem akármilyen eszközt...
Amikor a barátairól beszélt, egészen megváltozott Mr. Barbon tekintete... valami... melegség költözött bele, amit jó volt látni. Az, hogy védeni próbálta őket a sajtótól, egyértelmű gondoskodásra vallott, ami megható volt, de azért a cikkemhez szerettem volna még némi információt kisajtolni belőle, így megállíthatatlanul folytattam.
- Tehát Annie... a legkedvesebb ember a világon... kérem meséljen még róla! Hogy lettek jóban ilyen kevés idő alatt? Hiszen csak pár hónapja ismeri, igaz? - kérdeztem lágyan, aztán visszatértem egy szintén fontos témához:
- És arról is, hogy hogyan tervez visszaadni a varázslótársadalomnak? Ha jól tudom, a maga tálentuma az  alkímia... Esetleg valami rendkívüli felfedezésre készül? Vagy más tervei vannak a tudásával? - érdeklődtem kíváncsian, s amennyiben megtisztelt a válaszával, úgy a penna csak sercegett, elegánsan, mégis kíméletlenül. Lényegében olyan volt, mint maga a sorsunk... amely egy ideig halad a maga útján, kecsesen, lágyan, aztán néha váratlan fordulatokat tesz, és... olyan is akad, hogy kíméletlenül lecsap, pontot téve a mondat végére.