Tánctér

Zene dübörög a fülekben, fénynyalábok táncolnak a falakon, keringőznek a Nagyterem végtelennek tűnő, elvarázsolt álmennyezetből kipattanő üstökösökkel - csak vigyázz, nehogy véletlen téged találjon el valamelyik, miközben végre felkéred táncra a kiszemeltedet! A színpadon a zenekar biztosítja egész este a hangulatot, a párosok között aprócska, ragyogó gömbök reppennek mindenfelé, csillagdarabkákat szórva mindenfelé, meg-megcsillanva az arcokon, a csodálatos ruhakölteményeken. Egy óvatlan lépés, és a téren itt-ott felbukkanó csillagködbe keveredsz - persze talán nem is olyan nagy baj, ha egy pillanatnyi kis magányra vágysz a partnereddel.

[- Viv. Hogy vagy?]

I just can't pretend

All this pain will end

no stopping

FOR: Vivien M. Smithe

DATE: 2006. 01. 13. péntek 21:30 körül

Trigger Warning

alvilági élet említése, gyűlölködés, családi problémák, obszesszív viselkedés

Nem tudom még, hogy pontosan mit csinálok.

Életemben nem volt még részem hasonlóban, mint amit a Roxfort most nyújt nekünk. Nekem nincsenek privilégiumaim, ahogyan másoknak. Tudtam azt már gyerekként is, hogy szegényebbek vagyunk, mint a legtöbben, de nem tudtam, hogy ez nem csak azt jelenti, hogy nem vehetünk meg csak úgy mindent. Ennyi év, ennyi idő kellett elteljen hozzá, hogy kapizsgálni kezdjem, nem normális az, ahogyan én éltem.

A tehetősebb gyerekek tényleg ilyen bálokra jártak, amíg én pénzt váltottam apámnak? Nehéz elképzelnem, ugyanakkor nem tudom nem elképzelni, ahogyan látom, hogy azok, akiknek tisztább a nevük, mennyivel komfortosabban mozognak itt. Mintha tudnák és ismernék a tánclépéseket, nem csak a táncparketten, hanem azon kívül is. Ezekről nekem senki nem beszélt, senki nem készített fel arra, hogyan viselkedjek, ha hozzám szólnak, és hogyan reagáljak a mások számára talán kínzóan hétköznapi pillanatokban.

Most pedig szívom ennek a levét.

Fogalmam sincs arról, hogy mit művelek.

Percek óta figyeltem a táncparkettet, ahol főleg a nagyok, hormonokkal átitatott szerelmespárok keringenek. Még nagyjából fél óra a német zenekar előadásáig. Nem érdekel az a zenekar, és nem érdekel, milyen híresek. A Tusa bajnokai is hidegen hagynak. Megnéztük, miként táncolnak, és pár epés megjegyzéssel járultunk hozzá egymás között Gemma és Connor eddig egészen jól titkolt románcához. Pedig már majdnem kedvelni kezdtem a kapitányt. De mióta tart ez náluk? Ezért maradtak el az öltözőben a múltkor? Grimaszolok egyet a gondolatra, hogy Connor és Gemma esetleg a Mardekár öltözőjében közösülnek, meg a seprűszertárban, meg még ki tudja hol. Bár ez nem feltétlenül a személyüknek szól, bárkire ez lenne a reakcióm. Még Vivre is. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy mostantól nem vagyok hajlandó az öltözőben átöltözni. Inkább visszamegyek a hálókörletünkbe a kviddicses egyenruhánkban, és majd zuhanyzom ott.

A dal, amivel beszállunk, lassabb, mint az eddigiek. Soha nem táncoltam, pedig próbálták tanítani a hazai néptáncot nekem, de gyerekként is kínosnak éltem meg. Nem hiszem, hogy egyhamar meg fogjuk ezt ismételni, most azonban átadom magam a fantáziának, ahol ketten vagyunk, a többiek bábok csupán, és erre az egy dalra megadjak valamit neki, amit még soha senkinek – az első táncom jogát. Lelkem másik fele ő, ő a fej, én az írás.

- Viv. Hogy vagy? - a hangom halk és monoton, tekintetem azonban empátiával és aggodalommal teli. Holnap telihold… Az az átkozott telihold. Hiába jöttem rá réges-régen erre, és hiába aggódtam eddig is miatta, de igazán csak mostanában élem át veszteségének fájdalmát. Szemhunyásnyit sem alszom azóta a teliholdas éjszakákon, mióta elmondta, amit el akart mondani. Holnap is virrasztani fogok, amíg a kimerültség végül a párnába nem nyom, bár tudom, nem elvárás. Egy hetet még igazán várhatott volna a bajnokok fennkölt parádéja.

Bal kezem éppen csak érinti derekát. Gyengén, ahogyan a madár tolla is ráhullik a kabátra, vagy az első, szűz hó halovány rétege a járdára. Csak azt próbálom meg utánozni, amit a többiektől, többnyire felsőbb évesektől látok. Egyszer oldalra is pillantok, hogy lássam, jobb kézzel hogyan kell fogni táncpartnerem kezét. Az ujjakat úgy látom, nem kulcsolják össze, csak a tenyereket.

- Úgy döntöttem, amint nagykorú leszek, elhagyom a Zsebkoszt. - célzom a szavaimat neki. Azt akarom, hogy először ő tudja. Nincs jó családom, csak egy koszos nevem hozzá, simlisek, kalózok és csalók leszármazottja vagyok én, sírásóké és tengerészeké. Nagyobb dolgokra méltattam, mint haszontalan ócskaságok rásózására a Zsebkoszban.

- Jövő májusban leszek nagykorú, aztán befejeztem, elmegyek. A Worn Wand is ott porladjon el, ahol van. - jelenleg Armen sem tud érdekelni, hiszen alig ismerem, hiába vagyunk testvérek. Nem tudom, hogy mi lesz vele, de gondolkozom majd rajta, hogy érdemel-e jobb sorsot, ha végre odajutok. Első sorban viszont magamért vagyok felelős, magamról kell gondoskodnom. És még inkább: Vivről.

- Soha nem fogom megbocsájtani nekik, amit majdnem megtettek. Sosem felejtem, hogy el akarták venni a jövőm… hogy téged is… - elcsuklik a szavam, nem tudom, miként fejezzem be. A csillagköd jótékonyan takar minket, csak néha-néha kandikál ki mögüle párosunk az ügyetlen, de nagy koncentrációval táncolni próbálkozó önmagammal.

- Köszönöm, hogy a védőhálóm vagy. - mert Viv a védőhálóm, ahogyan Tetsuya, Ishida-sensei és még Oakley professzor és Karine néni is. Ezerszer inkább a családom, mint azok, akik a világra hoztak.

   

    I just wanna feel okay  

Heranoush Fletcher
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~21:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszakra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

A tömeg, a zsivaj, a tömény illatok, a csillogás, a zene, a tánc, az egész nevetséges cirkuszi menazséria és a hangok. A hangok, a hangok, a hangok, a kibaszott kurva hangok! Bárcsak elhallgatnának, bárcsak bekussolnának, bárcsak megszűnnének! Fasznak kellett kibaszottul telihold előttre rakni ezt az egész baromságot és a büdös picsáért vagy Te most itt? Persze a választ tudod, bár azt sem feltétlenül érted, pont Ők, akik miatt Te is ide kényszerülsz, Ők mi a faszért akartak eljönni?
Persze, akár szép is lehetne. Akár jó is lehetne, vagy nem ennyire kellemetlen legalább. Árulkodóbb lett volna, ha nem teszed tiszteletedet ezen a bálon, és ha eddig saját bevallásod szerint nem is érdekelt az, hogy kitudódik-e vérfarkas mivoltod... most jobban őrzöd ezt a titkot, mint valaha. Mert egyszer már majdnem elszakították tőled, egyszer majdnem megtették, és ha nincs egy bizonyos önjelölt és önjáró idióta, ez meg is történt volna.
A fejed sajog, a gyomrod felfordult, egész lényed émelyeg - a képmutatástól, az álnokságtól, a normalitástól. Ha lehetőséged adódna rá, most minél messzebb lennél innen, az emberektől, ettől az egész csinnadrattától. Valahol inkább a Rengeteg fái között, ahová a galád Hold fénye sem szűrődik be, ahol röpke percekre, órákra megfeledkezhetsz az elkövetkezendőről, a megkerülhetetlenről, önmagadról - ahol egy kicsit erőszakkal kiparancsolhatod a fejedből a gúnyos, becsmérlő és gonosz hangokat, akik csak azt várják, mikor buksz el újra, mikor adod fel végleg.

A ruhád elegáns, púderrózsaszín, a legfinomabb szatén anyagból tökéletesen simul a testedre. Hajad elegáns kontyban, vonalakban örvénylő csillám veszi körül, az elől kilógó két tincs kifogástalanul hullámzik arcodat keretezve. A holdas fülbevalóid egyszerűek, ahogyan az ezüst szintén holdas nyakláncod is. Cipőid csillogóbbak a személyiségednél, de ezt nem látja senki a ruha alatt, a kezeden lévő karkötő az egyetlen, ami egy kicsit extrásabb, mint a többi kiegészítő. Eszed ágában sem volt más színű ruhát felvenni, mint a védjegyeddé vált halvány rózsaszín, így inkább a kiegészítőid igazítottad a témához - és a kórságodhoz.

Ezeket a táncikálásokat annyira felszínesen értelmetlennek találod, mégis itt vagy, hagyod, hogy Hera ügyetlenül vezessen, még egy halvány mosoly is megül az arcodon. Egy pillanatra kitekintesz, bár nem látod a homályban, de tudod, hogy ott van - ez valószínűleg olyan lehet, mint amikor a meccsein Ő tekint ki a lelátókra - biztos, hogy a tömegben nem pontosan téged lát, de tudja, hogy ott vagy. A tudat pedig bőven elég.
Nagyon jól titkolod a benned megbúvó végeláthatatlan feszültséget - mozdulataidban nem érződik az izmaidba ivódott kín, hogy ez az egész herce-hurca csak egy merő szenvedés. Ennek ellenére tisztában vagy vele, hogy Hera ezt érzi. Nehéz bevallani, de mindig is feszélyezni fog a tény, hogy Őt nem tudod átverni - neki sosem fogsz tudni hazudni, legyen az bármely kegyes hazugság. Tagadhatatlan, hogy imádod Őt, az életedet is feláldoznád érte, újra ölnél, gyilkolnál azért, hogy neki jó legyen... de közben ott az a kis tüske. Ami mindig zavarni fog benne. Ez pedig nem az Ő hibája, csak és kizárólag a tied - annyira elbaszott vagy már, hogy a legjobbnak örülni sem vagy képes. Megbecsülni sem tudod.

Te nem arra születtél, hogy megőrizd a szép dolgokat.

lépteidet pusztulás és rothadás követi

És ezzel még vitatkozni sem tudsz. Te nem érdemelsz meg semmit. Neked nem jár semmi - semmi jó legalábbis.

Tekinteted kérdésére azonban rá fókuszál, látod a szemeiben az aggodalmat, melyet meg sem érdemelsz. Érintése lágyabb, mint a legszebb énekszó, a nevének, a születésének, a neveltetésének ellenére is sugárzik belőle egyfajta ártatlanság.

- Volt már rosszabb is. Miattam igazán ne fájjon a fejed - mosolyogsz rá kedvesen. Nem akarod, hogy aggódjon, nincs szükséged a féltésre sem - ezek a gesztusok nem csak jól esnek valahol mélyen, de... irdatlan gyengének érzed magad tőlük. Talán hiba volt bármit is megosztanod velük? Ez a túlzott féltés egyszerűen az agyadra megy. Nem akarsz tudomást venni arról, hogy a rengeteg réteg undok jég alatt Te is egy gyenge ember vagy, akinek szüksége van másokra.
NEM! Neked nincs szükséged másokra! Abból mindig csak a baj származik. Abból mindig csak kín és szenvedés születik. Ezeket pedig csírájában érdemes elvetni. Ahogyan Natalie, Fenrir és még sokan mások újra kirajzolódó arcképét, melyek mindig a legkéretlenebb időpontokban kúsznak az elmédbe - mindig akkor, amikor a legvédtelenebb vagy, amikor a legjobban fáj.
Pedig a vér, a mocsok és a csúf halál minden légvételedből kikristályosodik, minden mozzanatodból tükröződik. A kék szemeid felszínén ott tükröződik, tagadhatatlanul.
Nem vagy egy olyan ember, akire bárki, akárki büszke lehet. Csak megjátszod magad, egy kurva szerepet játszol, talán azt sem elég jól. Most azonban muszáj vele is kegyetlenül őszintének lenned, bármennyire is fáj. Türelmesen végighallgatod a mondandóját, de úgy gondolod, hogy vannak sötét foltok, amelyeket Hera nem feltétlenül lát át a haragtól, elárultságtól. Lehet, hogy támadásnak veszi majd. Lehet, hogy mérges lesz rád. De akkor is hallania kell. Első kézből. Tőled. Ha már megtisztel a bizalmával.

- Ez idáig mind szép és jó kedvesem, de... hová mennél? Erre van megoldásod? - mutatsz rá egy igencsak égető problémára, ugyanis erre megoldást meg nem hallottál tőle. Ami pedig megrémiszt, tekintve hogy... Te is csupán mások jóindulatára számíthatsz annak terén, hogy nyáron tetővel a fejed felett alszol-e avagy sem. Egy rossz mozdulat, egy nem tetsző pillantás és az az átkozott Samuel bármikor visszadobhat az árvaházba. Eddig minden csak és kizárólag a kedves feleségének a jó szívének volt köszönhető, csak ki tudja ez a "mentsük meg Vivient a múltjától és a saját sötétségétől" címsor alatt futó reménytelen képzelgés meddig képes kitartani? Legalább a gyerekeik szeretnek téged, azzal ideig-óráig képes vagy fejed a felszín felett tartani, de kérdés az, hogy meddig? Illetve megint csak rá kell jönnöd, hogy erőtlen vagy ebben a nagy világban, hogy még a legjobb barátnődnek sem tudsz segíteni...
Többet köszönhet ezen a ponton Chikaranak, mint neked...!

Ez a felismerés pedig milliónyi apró üvegszilánkként fúródik a bőröd alá.

Hamarosan Ő is látni fogja...

Az a gúnyos mosoly, az a csúfolódó élettelen tekintet, az él a hangjában újra mindent felhasít.

Ideje lenne beletörődnöd.

Nem, nem, nem, nem! Nem adhatod meg ezeknek a vádaskodó hangoknak magad, nem, most nem. Majd később, majd egyedül, majd a sötétben. Majd amikor mások nem látnak. nem engedheted meg ugyanazt magadnak, mint Roxmortsban...

Senki sem akar egy magadfajta szörnyeteg mellett maradni.

Mi van, ha igaza van...?

Megállsz a lépésekben és elengeded, hogy az arcát óvatosan a kezeid közé foghasd - akárcsak a legértékesebb, legtörékenyebb porcelánt a világon.

- Nem fogjuk hagyni, hogy elvegyék a jövődet, ne aggódj. De az a baj, hogy Te sem rohanhatsz gondolkodás nélkül a falnak. Te nem Chikara vagy, Te nála és mindenki másnál is jóval intelligensebb vagy. Valamit majd kitalálunk, ha arra kerül sor. Addig viszont muszáj vagy... egy kicsit még tűrni, rendben? - arra már nem tudsz válaszolni, hogy a védőhálója lennél... Nem érzed magad annak, csak egy haszontalan valakinek. Csak egy elszáradt, korhadásnak indult fának, ami csak vár, tűr, dacol az időjárás viszontagságaival és az idő vasfogával, vár, vár, vár, reménykedik egy jobb időben, reménykedik egy új tavaszban, egy új, jobb életben. Már ha az egyáltalán létezik.
Addig meg tűrni kell.
Nyelni, csak nyelni, mindig csak nyelni.
Megrándul a szád széle, ahogy egy emlék íze költözik a szádba. Mert nyelni kell, nyelni kell akkor is, ha nem akarsz, akkor is, ha azt érzed majd belefulladsz. Nyelni kell akkor is, ha hányingered van tőle.
Pont mint most.
Érzed, ahogyan a gyomortartalmad kopogtat, hogy szívesen visszatérne a külvilágra.
De visszanyeled, mert azt tudod, hogy kell. Mindig nyelni kell, sokszor nyelni kell, általában nagyon nyelni kell. Te tudod mikor kell nyelni.

jó kislány

[- Senki nem olyan, mint Tetsuya.]

I just can't pretend

All this pain will end

no stopping

FOR: Vivien M. Smithe

DATE: 2006. 01. 13. péntek 21:30 körül

Trigger Warning

alvilági élet említése, gyűlölködés, családi problémák, obszesszív viselkedés

Viv. A te fájdalmad csak azok tudják megérteni, akik ott voltak veled abban a pokolban. Sorstársaid, ha életben vannak még egyáltalán, az egyedüliek, akik képesek tényleg átélni, min is mentél keresztül, és mi kínoz téged azóta is, nem csak akkor, amikor a Hold a legfényesebb, hanem azon kívül is. Ismerem már, az égitest szeszélyei milyen hatással vannak rád. Ne hidd, hogy nem figyelek rád.

Nem válaszolok semmit. Elhiszem, hogy volt rosszabb, és láttam is rosszabbat. Talán egyszer megtanulod majd, hogy miféle erő lakozik benned, Viv, hiszen képes voltál arra, hogy beints az égitestnek, mely minden hónapban kegyetlen tréfát végez rajtad. A beintés pedig ott van a mosolyodban, ott van a választott ékszereidben, és ott, hogy mindezek ellenére is képes és hajlandó voltál eljönni. Te nem engedheted meg magadnak a gyengeséget, nem láthatják rajtad. Engedek az illúziónak, mert tudom jól, milyen esetlennek tűnhetek most. Nem fogják látni, hogy jelenleg valójában én vigyázom rád.

A táncolók, többnyire felsőbb évesek mintha egyszerre fordulnának meg a zenét követve, bár a ritmus nem tökéletes. Igyekszem utánozni őt, a mozdulatom viszont esetlen, bármennyire is törekszem. Nem másabbak a tánclépéseim saját magamnál. Nap mint nap azt érzem, hogy fogalmam nincs, mit csinálok, amikor szóba állok emberekkel, csak megpróbálom utánozni azt, amit megfigyeltem. Szerepet játszunk mindketten, Viv, de a te alakításod mesteri, olyan, ami dicséretet és díjat érdemel, melyet nem vehet el tőled egy megalomán diktátor sem. Az enyém pedig olyan, amilyen. Szemem sarkából még épp látom a Langley-Tuffin párost. Elég figyelmet kaptak, főleg az utóbbi. Tőlem nem kapnak ennél többet.

Megállunk a lépésekben, arcomat pedig hideg kezek fogják körbe. Másoktól ezt nem viselném el, nem, most már a saját anyámtól is. Elrontotta. Elrontott mindent, megvetem, utálom, gyűlölöm őt. El fogom hagyni, nem fog hallani rólam, csak a sikereimről, és a halálos ágyán sem látogatom majd meg azért, amin keresztülrángatott. Szüleim tette megbocsájthatatlan. Többet érdemlek és többre születtem. Nem leszek a képmásuk soha.

- Senki nem olyan, mint Tetsuya. - senki nem akkora baka, fejjel pedig csak ő tud nekimenni a falnak, mint lábbal a sárkánynak. Talán Halloweenkor valóban meggondolatlanul cselekedtem, de a biztos halál és a valamit mégis tegyünk között még mindig az utóbbit választanám mindenkor.

Senki nem olyan, mint Tetsuya. És senki nem olyan, mint én. Én vagyok bezárva a nyomor csapdájába, rajtam csattan a család ostora, ha valamit másképp képzelek el, mint ők, és az én hibám az is, hogy nem Armen jóléte a prioritásom. Leszarom Arment. Először saját magamról kell gondoskodnom. Utána jöhet minden más. Az emocionális zsarolásnak viszont nem engedhetek. Eleget tartottak sakkban vele, eleget űztek terrorba azzal, hogy gondoljak a beteg öcsémre, akivel csak az iskolai szünetekben találkozom. Mire elkezdi az iskolát, már ha egyáltalán elkezdheti, én már rég nem itt tartok majd.

- Valamit majd kitalálunk, Viv, de szeretnék addig is felkészülni a váratlanra. - hagyom, hogy teljesen beborítson minket a csillagköd. A csillagok eltakarnak, hangunkat eltompítják, nem mintha bárkinek is érdekes lehet, hogy egy koszos patkány a zsebkoszból milyen problémákkal létezik. Egészen hálás vagyok a Bajnokoknak, úgyis csak őrájuk fókuszál a kamera. Mi csak egy háttér voltunk az egyik képen, amikor Viv megfogta az arcomat, mielőtt teljesen elnyelt volna minket a köd.

- Már bánom, hogy csacskaságokra költöttem a pénzem. Jó lett volna az iskolai seprű is nekem. Úgy döntöttem, eladom a seprűt. - igaz, már csak töredékét éri, mint amennyiért újonnan vettem, még ha semmiben nem is különbözik, csak annyiban, hogy már rövid ideig használva volt. Soha nem volt a kezemben annyi saját pénz, mint amennyit Karine nénitől kaptam a nyári munkámra. Elkapott a hév, sose fordult elő, hogy szinte korlátlanul megvehettem magamnak bármit, ami megtetszett. Elsőben annak az üstnek is úgy örültem, amit a fizetésemből kaptam, és azt is úgy kellett kizsarolnom a szüleimtől a munkámért. Most pedig seprű, új cipő és ruhák, használt könyvek helyett a legújabb, édességek és játékok, bagatell, haszontalan dolgok… Egyedül a pálcám az, amitől nem volt szívem megszabadulni, hogy vegyek egy ugyanolyat, mint ami bárki másnak van. Úgy érzem, hogy ha nem is a hagyományos úton, de a pálcám kiválasztott engem és én is őt, mert már csak mi maradtunk egymásnak.

- Tűröm én, amíg muszáj. Olyan leszek, mint egy kisegér. Észre se vesznek majd. - a hideg tenyerekre rakom saját kezem. Azóta a dolog óta törékenynek érzem magam és sebezhetőnek. Tekintetemből mégis láthatod a tüzet, a mindent felemésztő lángokat, és a csillapíthatatlanságomat. Nem, nem, nem! Nem itt lesz vége a történetemnek. A kezembe veszem az irányítást, mert a szüleim ostobák, és nyilvánvalóan nem kompetensek ebben. Szerencse, hogy nem apám eszét örököltem, aki az RBF-eket is alig tette le.

- Nyáron nyitok egy számlát a Gringottsban. Elkísérsz majd? - a Fletchereknek nincs számlájuk már rég. Egyrészt a családon belüli, pénzügyi viták nem kedveztek annak, hogy számlát akarjunk nyitni. Nem arról vagyunk híresek, hogy meg tudjuk tartani a pénzt, főleg, ha az könnyen jött. Másrészt van már egy kis történelmünk a Gringotts koboldjaival.

- Egy felmenőm betört a Gringottsba, majdnem ki is jutott. Tartok tőle, hogy még emlékeznek a nevünkre. - halvány, bátortalan mosoly kúszik az arcomra. Különös perverzió, hogy ennek ellenére épp a kobold nyelvet kezdtem el tanulni, de egészen biztos vagyok abban, hogy Vivien után a pénzt szeretem a legjobbat, nálam pedig csak a koboldok szeretik jobban azt.

[neki]

   

    I just wanna feel okay  

Heranoush Fletcher
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~21:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszakra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Néha engedsz a csábításnak és képzelegsz azon, mi és miként lehetne más, ha... nem nem történtek volna meg veled azok, amik megtörténtek. Ha nem láttad volna, amiket láttál, ha nem hallottad volna, ha nem élted volna át a borzalmakat, ha nem követted volna el azokat a megbocsáthatatlan tetteket. Mi lett volna ha ember lennél most és nem vérfarkas? Még ha alapvetően nem is a ténnyel van a probléma, hogy vérfarkas vagy, hanem inkább... azzal amivé váltál. Egy könyörtelen, végtelen erőt hajkurászó, veszíteni nem hajlandó valaki, akinek saját elképzelése van a világról és annak alakulásáról, amiben nincs helye mások elképzeléseinek, mások igazságának. Csak egy igaz, egy történet, egy szenvedés lehet valós, a tied. A tied, a tied, a tied.
Vajon barátok lennétek Heraval, ha a szüleid neveltek volna fel békességben? Vajon a Roxfrotban tanultál volna, ha a tábor még most is tartana? Vajon ahogy idősödtél volna Greyback jobban elismerte volna az erődet? A tehetségedet? A vérszomjadat? Az akaratodat? Vajon kiléphettél volna az áldozat szerepéből? És ha nem... vajon még mindig élnél? Vagy te is... elgyengültél volna, mint Natalie? Akkor talán jobban megértetted volna, miért cselekedett úgy ahogy? Vagy Te ahhoz már túl romlott voltál már akkor?
Mi lett volna, ha az árvaházban ragadsz? Akkor is megtanultad volna a társadalmi normákat? Akkor kiengedtek volna, hogy a Roxfortba járhass? Akkor képes lettél volna beilleszkedni? Akkor mi lett volna?
Vajon mi lett volna, ha apád nem akar megölni, amint meglát? Mi lett volna, ha ugyanúgy szeret, mint előtte? Vajon mi lett volna, ha vele éltek tovább? Fel tudtátok volna építeni közösen a jövőtöket és egymást? Vajon képesek lettetek volna meggyógyítani egymást? Vagy Te onnantól kezdve már végleg elvesztél, hogy abba a táborba kerültél?

Annyi-annyi "mi lett volna, ha...?", de teljesen értelmetlen ezen filozofálgatni, hiszen... ez van, minden megtörtént, nem lehet eltörölni, nem lehet meg nem történté változtatni. Erre még a mágia sem képes. Senki sem képes visszaadni azokat, amiket elvettek tőled. Mert sosem kapod vissza a felhőtlen vidám gyermekkorod, sosem kapod vissza az ártatlanságod, sosem kapod vissza a szüleidet, a családod... az életed.
Abból vagy kénytelen gazdálkodni, melynek romjain most is egyensúlyozol. A szégyen, a mentális problémák, a kín, a veszteség, a szenvedés, a pokol, Fenrir Greyback alatt azonban... minden rosszban van valami jó is.
Előtted ez a jó most itt táncikál, ügyetlen lépteivel igyekszik másolni az idősebbeket. Eszed ágában sincs kijavítani, hagyod, hogy magától jöjjön rá a tánc dinamikájára, magától érezze a zene ritmusát. Miatta elképzelhető, hogy minden rossz megérte? Még annak ellenére is, ha ez a túlaggódása olykor az agyadra megy? De haragudhatsz rá egyáltalán, amikor Te éppen ugyanezt csinálod vele a többi napon? Igazságtalan lenne, ugye? De közben meg... mikor érdekelt ez téged valaha?

Mert csak egy igazság létezik.
A Te igazságod.

- Nos... való igaz. Szerencsére senki más nem olyan, mint Ő. Belőle egy is bőven elég, alkalmanként még sok is... - szeretettől eltelve mosolyogsz rá, ahogyan egyetlen kétségedet sem osztod meg vele Chikara Tetsuyaval kapcsolatban. Ez nem az Ő kellemetlensége, nem az Ő hatásköre, nem az Ő paranoiája, nem az Ő fájdalma. Ez mind a tied és önző módon nem osztod meg. Hiába lóg ott a véretek pecsétje a nyakában, a túl sok információ átadása sebezhetővé tenne. Már így is túl sokat megengedtél magadnak... A kötelékek óvatlanná tesznek, te pedig nem engedhetsz meg magadnak több baklövést. Az egyik már meg is bosszulta magát még decemberben. Hogyan is lehettél olyan ostoba, hogy... egy napra még... majdnem... el is hitted, hogy... Chikara és Te...
Nem, nem, bődületes, ormótlan nagy faszság volt az a részedről, elvégre... Chikara Tetsuya egy férfi. Senkiben sem lehet megbízni, de a férfiakban kiváltképp nem. Mégis, a kötelékre, illetve Herara való tekintettel év végéig magadra öltöd a kedves-bájos maszkodat, hiszen... nem utálod, csak nem bízol benne. És ha nem lesztek már egész évben összezárva, ha majd járja a világot, ha majd híres lesz, ha majd újabb, jobb, érdekesebb, kedvesebb, normálisabb, emberibb nők körbe rajongják majd... akkor téged elfelejt. Mintha csak egy rossz álom lettél volna egykoron. Erre a gondolatra mégis összeszorul a szíved, de nem hagyod, hogy elvonja a figyelmedet Heraról. Nem most...
Meglep amit mond. Tudod, mennyire örült annak a seprűnek, mennyit jelentett neki az egész.

- Biztos vagy benne? elvégre már nem ér annyit, mint mikor megvetted... Rengeteg más módja is van a pénzkeresésnek. Ne arról mondj le, amit szeretsz - kétségbeesés csillan a szemeidben. Nem akarod, hogy megtagadjon magától bármit is. Nem akarod, hogy nélkülöznie kelljen. Nem akarod, hogy neki nyelnie kelljen. Ajkaid vonallá préselődnek még csak a szó gondolatára is. Nem, Hera sosem tudhatja meg, milyen az amikor... valóban azt tesznek vele, amit csak akarnak. - Ne add el a seprűdet. Megoldjuk máshogy, rendben? - ez inkább utasítás, mintsem kérés vagy javaslat. Lehet, hogy nem vagy annyira okos, mint ő, de... keményebb teleket is túléltél már. mindig van megoldás, mindig van kiút. Kerüljön bármibe, te biztosítani fogod a megoldást a problémájára.

Bólintasz arra, hogy nesztelen kisegér módjára tűrni fog, ameddig muszáj. A gyerekeknek ugyanis ez az egy fegyverük van a csúnya gonosz felnőttek ellen. Tűrni, kivárni, szilárdan állni a vihar közepén, türelmesen egészen addig, ameddig el nem vonul. A gyerekek nem küzdhetnek az elemek ellen. A gyerekek gyengék, kiszolgáltatottak, a gyerekek irányíthatóak, manipulálhatóak, zsarolhatóak, madzagon rángathatóak. A gyerekekkel bármit meg lehet tenni. És ugyan ki lépne közbe, hmm?
Nálad ki lépett közbe?
Ki mondta, hogy állj, ne tovább? Ki mondta, hogy hagyják békén ezt a szegény kislányt? Mondta valaki? Hm?
Mert akik kihoztak a táborból, Ők sem érted mentek oda... te csak egy apró mellékág voltál a fő vezérfonal mentén. Semmi több.

- Hmm... - kissé értetlenül vonod össze a szemöldököd. - Lehet én vagyok kevésbé jártas a témában, de... ameddig kiskorú vagy, addig egyedül nem nyithatsz számlát, nem? Ha pedig szülővel teszed... mármint a beleegyezésükkel, akkor nagykorúságodig beleszólásuk a pénzügyeidbe ilyen téren is, nem? Ha ezen állításom igaz, akkor nem tartanám ezt jó ötletnek... - húzod el a szádat. Természetesen elkísérnéd a Gringottsba, a világ végére is, a Pokolba is újra, bárhova. De azt nem akarod, hogy hiú ábrándokba ringassa magát, aztán keményen koppanjon a talajon. - Ráadásul ha a koboldok még neheztelnek is a családodra, akkor nagyobb az esélye, hogy lenyomoznak, utána néznek a dolgaidnak. Javasolnám magam, de... elég vékony jégen táncolok én is. Samuel... fogalmazzunk úgy, nem igazán boldog a jelenlétemtől. Egy apró hiba, egy kétes cselekedet és mindent megtenne, hogy visszaküldjön az árvaházba... - hangod a végére halk, baljóslatú, de igazan csengő. Egy mellé lépés, egy apró hiba és összeomlik az ingatag lábakra épített kártyavár. Már nem kell túl sokat kibírni, de az is még hosszú-hosszú szenvedés lesz. Két és fél év...
Adsz egy óvatos csókot a feje búbájra, majd elengeded az arcát és újfent mosolyogva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha annyira élveznéd ezt, nyújtod a kezed, hogy vezessen tovább - akár a parketten, akár le róla. Akárhova vezet, oda követed. A jótékony köd is oszolni kezd körülöttetek.

- Illetve tudom, hogy nem biztos, hogy osztozol a nézetemben, és elképzelni sem tudom mennyire megrémített, hogy a szüleid miatt majdnem elveszítetted a tanulás privilégiumát, de... szeretném, ha észben tartanád, hogy nem attól leszel sikeresebb ember, hogy minden tárgyból kiválóra vizsgázol. Nem ez a nagy emberek ismérve. És nem fogok csendben maradni, ha azt látom, hogy túlhajszolod magad, hogy teljesen belefeledkezel a tanulásba és nem élvezed ki a fiatalkorodat. - Mosolyogsz, de minden szavadnak mázsás súlya van. Nem fogod hagyni, hogy tönkre tegye magát. Nem fogod hagyni, hogy elpazarolja az éveit, melyeket soha nem kap vissza. Mert az idő kegyetlenül telik, pörög, nem vár, nem visszaforgatható. Egyszer él mindenki... Egyszer talán mindenki igazán él... és nem csak egy sétáló húskupacként bolyong a Földön értelmet kutatva.

[- Igen, biztos.]

I just can't pretend

All this pain will end

no stopping

FOR: Vivien M. Smithe

DATE: 2006. 01. 13. péntek 21:30 körül

Trigger Warning

alvilági élet említése, gyűlölködés, családi problémák, obszesszív viselkedés

Azért én kedvelem, hogy van egy Tetsuyánk. Szerintem egész szépen beidomítottuk elég rövid idő alatt, és meg kell valljam, pozitív csalódást tudott okozni ismeretségünk során. Egyre ritkábban érezteti azt, hogy csak egy üresfejű izomagy, társaságom motivációja miatt pedig kénytelen ő maga is belátni azt, hogy kognitív kapacitása nem olyan limitált, mint azt hiszi. Hiszem, hogy az ösztönzésem segít neki jobbá válni a pályán kívül, és bár diáknak már túlkoros a Roxfort mércéjével is, még nem késő megtalálnia a kvalitásait a pályán kívül. Nem gondolom, hogy ne sikerülne neki a kviddics, tudom, hogy szupersztár alapanyag, és fogom még látni őt a világkupán, de úgy gondolom, jót tesz az önbecsülésének, ha más erényeit is pozitívan erősítjük meg. A pályán kívüli sikerek ugyanúgy meghatázozzák a pályán belüli teljesítményt.

Szerintem Tetsu egyszer majd érteni fogja, miért hajcsárkodom felette. Lehet, hogy most is érti, különben nem halmozna el ennyi ajándékkal.

Tudom, hogy Vivnek is fontos, és megnyugtat a tény, hogy Tetsu nem csak a nálam és mindenkinél csinosabb barátnőm miatt barátkozik velem. Tudom viszont, hogy mindez semmit se fog jelenteni, mert év végén elhagy minket, hogy kergesse az álmait valahol Ázsiában. Gondolom, bűntudata csillapítására majd pár hetente küld nekünk valami ajándékot, melynek gyakorisága fokozatosan lassul majd, és meg nem szűnik. Tetsu el fog hagyni minket, el fogja hagyni Vivient. Én viszont itt maradok vele, még ha a csatornából is kell visszakúsznom ide. Tetsuval meg tart az egész addig, amíg tart.

- Igen, biztos. - biccentek egyet halkan a kérdésre, mint egy kisegér. Önző és meggondolatlan döntés volt tőlem, hogy Tűzvillámra költöm a nyáron összekuporgatott vagyonom nagy részét. Hálás vagyok a lehetőségért Karine néninek. Nem pazarolhatom el a következő olyan alkalmat, amikor a szokásosnál kicsit több pénz ütheti markomat. Őrzőként különben sincs szükségem a leggyorsabb seprűre, elég kis téren mozgok. Jó nekem a Nimbusz is.

Mégis biccentek egyet kijelentésére némán, elfogadóan. Akartam azt a seprűt, mert szerettem volna játszani, és szerettem volna, ha komolyan vesznek végre. Élvezem a kviddicset, élvezem az edzéseket, élvezem, hogy játszhatok, noha jól tudom, hogy nincs olyan forgatókönyv, ahol ezzel foglalkoznék majd felnőttként is. Nap mint nap keményen tanulok, hogy a saját elvárásaimnak megfeleljek. Nem hiszem, hogy meg tudnám tartani a józan eszem, ha nem csinálnék olyan dolgokat a tanulás mellett, amik kikapcsolnak, és amikben örömömet lelem, legyen szó a mozgásról, vagy egy buta plüssállatról.

- A koboldokat nem érdekli a korom, Viv. - hagyom, hogy homlokon csókoljon, a csillagköd fátyla épp úgy takar minket, mint a paraván. Kicsit talán zavarna, ha bárki látna minket. Szerintem Tetsu se hinné el, hogy mennyi szeretet, mennyi törődés van Vivben. Aztán újra kezéért nyúlok, hogy megpróbáljam tovább vezetni, tovább a táncban – továbbra is bizonytalanul, csak utánozva a felsőbb éveseket, de talán már egy kicsit magabiztosabban, kicsit ügyesebben.

- Csak a pénzem érdekli őket, Viv, meg hogy milyen jogi és vérkötelékem van az örökléseknél. - még hirdetésük is van a Prófétában, hogy fiatalkorúak nyissanak náluk számlát.

- Egyetlen sarló már elég hozzá, hogy megnyithassam a trezort. Senki nem nyúlhat majd a pénzemhez, senki. Se az ostoba szüleim, se Mundungus bácsikám. - tudom, hogy nem marad örökké az Azkabanban, és meg fogom még élni azt, hogy kijut onnan. Addigra már biztosan nagykorú leszek. De rossz ajtón kopogtat, ha kölcsön kell majd neki, vagy üzletet ajánl. Ő is ugyanolyan felelős a családunkat övező hírnévért, mint a drágalátos apám.

- Az igaz viszont, hogy a nagyobb tranzakciók és komolyabb szerződések nagykorúsághoz vannak kötve, de mire oda jutok, már be fogom tölteni a tizenhetet. - a pénzem is kamatozik adómentesen, a reálértékét pedig sokkal stabilabban tartja, mint a szerencsétlen medvémben, amiben már csak egy-két knút csörömpöl magányosan.

Sajnos azzal viszont számolnom kell, hogy tényleg neheztelnek ránk. Ismerem Isolde történetét a legendáriumból. Állítólag egyetlen érme buktatta le, pedig majdnem sikerült kirabolnia a Gringotts bankot. Nem szól a legendárium arról, hogy ezután mi történt vele pontosan, mert nincs róla valódi információnk.

- Nem kedvelem Samuelt. - ajkaim elvékonyodnak a gondolatra, kezemet ismét a derekára téve, ugyanazzal az ártatlan, szelíd, szűzies érintéssel. Másik kezét fogva próbálom vezetni a táncban. Az új dal talán most kicsit pörgősebb, mint amilyen az imént volt. A lábaim eleinte nehezen adják meg magukat, de egyre inkább felülkerekedek a bénaságon, még ha a bizonytalanság továbbra is ott szundít minden mozdulatom mögött. Egyszer fel is emelem a karomat, hogy Viv meg tudjon pördülni alatta.

- Nem fog visszaküldeni, mert nem engedem neki. Ha mégis, akkor vagy veled megyek, vagy elszökünk. - eltökélt vagyok a dologban. Szóba se jöhet ilyen opció, hogy Viv visszamenjen oda, ahol nem jó neki. Magányosan, egyedül… Ki van zárva. Akkor inkább a gringottsi széfemben alszunk.

- Tudom, hogy most nehezebb velem, Viv. Sajnálom. Nem akarok terhedre lenni. - tudom, hogy az elmúlt időszakban sokkal többet tanulok, mint addig, pedig a jegyeimre eddig se volt soha panasz. Az órákon nem szívesen szólalok fel, az egy dolog, de minden tanárom tudja, hogy a maximumot nyújtom. Mióta viszont történt ez a dolog, át kellett értékelnem a dolgokat. Ijesztő a tény, hogy nekem tényleg nincs és nem is lesz más lehetőségem, pedig beszélek több nyelvet, és majdnem mindenből kiváló vagyok. Eddig egyáltalán nem izgatott mondjuk a gyógynövénytan vizsgám, tudom, hogy nem fogok herbalisztikával foglalkozni, és idegesít, amikor a körmöm alá ragad a piszok, de most még arra is úgy tanulok, mintha legalább számmisztika lenne. Pedig nem az.

- Ha azt látják, hogy mindenből kiváló vagyok, akkor jobban figyelnek majd rám, az pedig sikeresebb életúthoz vezet. - egyedül Legendás Lényekből nem lesz vizsgám, mert nem vettem fel azt a tárgyat. Kicsit sajnálom, pedig hidegen hagynak a bestiák; sokat dobna a megítélésemen tizenkét sikeres RBF.

Tény viszont, hogy túlhajszolom magam, mióta az a dolog volt. Ki se látok a leckékből. Mindennek a netovábbja, hogy már Tetsut kértem meg, hogy gyakoroljon velem SVK-ra.

- Nekem nincs más, Viv. Nekem csak ez van. Ha ez sem sikerül, akkor az a sors vár rám, mint apámra. - az aluliskolázott, ostoba disznóra. Legalább azt a sorsot már biztosan elkerülöm, mint anyám, aki eldobta minden tehetségét azért, mert szerelmes, és inkább megszült engem.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 20:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, halál, gyerekkori traumák említése

Néhány pillanatig én is körbenéztem teremben: ilyenkor mindig meglepődve tapasztaltam, hogy egyébként annyira jól érzem ma magam itt, hogy azt is elfelejtem, hogy rendesen felmérjem a környzetemet. Csak néha-néha kószált el a pillantásom, szinte öntudatlanul a megszokás miatt, hogy megnézze, a sajtótól mire számíthatunk, a többiek hogyan reagálnak, már ha egyáltalán érdekeljük őket. Egy percre megfordult a fejemben, hogy talán külső szemlélőnek intim lehet ez a közös kajálás, de közben meg az volt bennem, hogy csesszék meg, én a hétköznapokon is nagyon szívesen eszem bárkivel így, nem csak Connorral. Az, hogy balszerencséjére pont engem sikerült nagy hirtelen elhívnia... Na, pont ilyenekre gondoltam a folyosón, mikor azt mondtam, hogy óvatosabban kellett volna választania. Szerettem volna szokásomhoz hívem telibe fosni azt, hogy ki mit gondol, de ezen az estén - ahogy már oly sokszor figyelmeztettem magamat -, O'Hara érdekeit kell előrehelyeznem. Mondjuk, ezt végiggondolhattam volna azelőtt, hogy befejezem a vacsorát. Na, majd a desszerteknél visszafogom magamat. Ezt a pofátlan rendezvényt, azt a kurva, hát, milyen dolog már?! Lehet, tényleg szarnom kellene az egészre, gondoljanak, amit akarnak. De amikor ránéztem Connorra, nem tudtam, hogy ő mit gondolna erről, szóval mégiscsak meggondolom magamat, hogy akkor jól megmutatom nekik, hogy nem irányíthatnak.

- Hülye vagy... - mondtam neki nemes egyszerűséggel, ahogy egy fél percig csak hátradőlve méregettem, miután keserűen bejelentette, hogy máshoz sem ért. - Felraktad a szemellenzőt, mi? - mutogattam neki a kezemmel, hogy lássa, arra értem, hogy csőlátása van. - Ezt te gondolod így, aztán ezzel eléred magadnál, hogy vak legyél mindenre, amire egyébként lehetőséged lenne és amiben jó is vagy, vagy jó lehetnél. Egyáltalán próbáltál mást vagy úgy mondod ezt, hogy mivel másról nincs képed, ezért biztosan nem is megy? - nézek rá felhúzott szemöldökkel. - Nem jó dolog a csőlátás, Connor… Muszáj nyitni a világ felé, különben olyan egysikú és bekorlátolt leszel, mint egy mágiatöri óra, aminek eredményeképpen az összes lehetőséget kiirtod magadból még csírájában... - nézek rá komolyan, aztán bele is kezdek a saját válaszaimba. Nem számítok a keresztkérdésére. Egy másodpercig méregetem, hogy csak be akart-e szólni, de nem látom rajta, hogy provokálni kívánna, szóval komolyan érdekelte. Ezzel meglep, ki is zökkenek egy pillanatra, hátradőlök a széken, ahogy elgondolkodom.

- Egy lusta fasz például - válaszolom a legegyértelműbbet. Azzal mindenki tisztában tudott lenni, hogy igencsak meglátszott, melyik az a három tantárgy, ami kicsit is megmozgatott és hogy a többit olyan ívben szartam le, hogy éppen csak átmenjek. Vagy még azt, vagy csak tanári unszolásra erőltetem meg magam (lásd Fawcett esetét, aki csak jóindulatában nem buktatott meg tavaly). Órákon is pofátlan módon nem figyeltem, főleg az elméleti részeken és leszartam azt is, hogy ha valami nem sikerült. - Mondjuk, ez nem az ő érdemük - mosolyodtam el szárazon, megint gondolkodom egy másodpercet. - Hangos. Éles. Sokszor zavaró és pofátlan, és olyan a stílusom és sokszor a viselkedésem is, amin minden igazi hölgy megbotránkozik - rántom meg a vállam. Tudtam, hogy képes vagyok normálisan is viselkedni, de nem jelentette azt, hogy akarok is. Valamilyen szinten akkor magamat hazudtolnám meg, nem? - Sosem féltem kimondani a véleményemet, emiatt agresszív és kegyetlen is szoktam lenni - gondolok most itt például arra, ahogy elhordtam mindennek év elején például. Nem mintha megbántam volna, abszolút egyetértettem az akkori mondandómmal, amik az akkori helyzetre, úgy éreztem, igazak voltak, maximum a szavak élén és hevességén változtatnék. Tényleg elképesztő, milyen durva és kegyetlen voltam vele. Meg akartam osztani vele a véleményem, de közben a földbe is akartam tiporni, hogy érezze, nekem mennyire szar volt. Gyönyörű, mondhatom... Azóta sok minden változott és szerettem volna azt hinni, hogy legalább egy szeletnyi része ez ennek volt köszönhető. - Szeretek társaságban lenni és beszélgetni, ott érzem igazán jól magam és talán én is hozzá tudok valamit tenni másokhoz. Hm, mire vagy még kíváncsi? - nézek rá egy kihívó mosollyal.

Áthatóan nézem, ahogy közlöm vele az információkat a családommal kapcsolatban. Nem sütöm le a szemem, nem pillantok el, nem remeg meg se a hangom, se a testem, nem érzem kényelmetlenül magam miatta. Már túl voltam ezen a részén az életemnek, felnőttem, tudtam, hogy nem jönnek vissza, kár lett volna siránkozni. Mondjuk, fél évente egyszer előfordult, hogy vagy valami kihozta belőlem vagy csak letaglózott a fájdalom, olyankor képes voltam álomba sírni magamat, hogy miért ilyen irányba csúszott lefelé az életem, az életünk. De ez ritkán volt. Az arcán látom, hogy sajnálja a dolgot, illetve egy leheletnyit el is szégyellte magát? Ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy ahhoz képest, hogy elvileg az iskola legnagyobb faragatlan tuskója, igencsak empatikusan reagál a helyzetre. Szememmel követem, ahogy kiveszi a poharat a kezemből, hogy megfogja azt és megszorítja. Visszaszorítom és össze is fűzöm egy rövid időre az ujjainkat, hogy érezze, értékelem a gesztusát. Tényleg így volt. Viszont a sajnálatot nem szeretem, már nyitom is a számat, hogy nem azért mondtam, hogy megsajnáljon vagy hogy rosszul érezze magát, már lerendeztem magamban, kár búslakodni miatta, de be is csukom, ahogy folytatja. Elgondolkodva, kissé talán kiismerhetetlen tekintettel néztem rá, ahogy végül kibukott belőlem.

- Muszáj volt erősnek lenni és megvédeni magamat, Connor… Külünben bedaráltak volna engem is és a többieket is - mondtam halkan, mintha csak egy titkot osztottam volna meg. Lehet, az is volt, ki tudja. Inkább reagálok a végére. - Nem, tényleg nem volt könnyű így felnőni, ezt nem tagadom. Sok mindent elvett tőlem, de cserébe sok mindent kaptam is - mosolyodtam el végül, ahogy megnyugtatóan végigsimítottam egyszer a hüvelykujjammal a kézfejét. Fogalmam sincs, miért éreztem szükségét, hogy megnyugtassam, de mindegy. Mindenesetre a mondandómat tényleg így gondoltam. Nem lennék ennyire vehemens és törtető, ha nem így kell felnőni. Cserébe lehet, nem lennék egy ilyen felszínes, minden komolyabb dologtól rettegő valaki, akibe beleivódott, hogy náluk bármi megtörténhet, ezért jobb nem is túlságosan beleélnie magát az embernek. Látom, hogy lepillant a kezünkre és összezavarodik. Hogy a kézfogás miatt-e vagy hogy most akkor innen hogyan tovább, azt nem tudhattam, mindenesetre már éppen szólalnék meg, mikor egy evőeszköz leesik, megrezzenek, elengedjük egymás kezét. Hirtelen rengeteg kérdésem lenne hozzá, de félek, hogy már így is a határvonalat feszegetem azzal, mi komfortos neki, szóval egyelőre visszavonulót fújok. Lesz még időnk. Arról nem is beszélve, hogy óvatosnak kellett lennem, mert ha visszakérdez, válaszolnom kellett és gyanítottam, hogy egyszer eljut oda a kérdéseivel, amiket féltve őrzök. Szerencsére jó voltam a szavakkal, szerintem megoldom majd. Mint mindig. Úgyhogy megint körbepillantok a termen és megakad a tekintetem Annie gyönyörű alakján és a mellette méltóságteljesen ülő Barbonon. Még volt egy kis időnk, ideje volt kapcsolatokat építeni, nemdebár?

- Hé! Most szerintem alkalmas lehet egyet beszélni - böktem Barbonék felé. - Mindenki emésztget, odaülünk, csevegünk kicsit, koccintunk, aztán már mehetünk is a nyitótáncra. Mit szólsz? - kérdeztem, O'Hara pedig belement, úgyhogy átvonultunk a másik pároshoz. Nem terveztem végtelen sok időt velük tölteni, csak amíg a nyitótánc el nem kezdődik. Apropó, nyitótánc: ide is elérkeztünk, miután egy igen kellemes, de rövid időt töltöttünk a másik párossal. Tudtam, hogy Connor viszolyog az egésztől. Sosem szeretett nagy közönség előtt szerepelni, egy nyitótánc ráadásul igencsak intim is volt. Lágyabb. Más, mint amihez szokva volt, ezért még kevésbé találta a helyét. Arra kíváncsi voltam, vajon jól táncol-e. Picit valóban megbántam, hogy eszünkbe sem jutott egyet sem próbálni, legalább azt megnézni, ki hogyan szokott vagy nem szokott táncolni. Verem a fejemet a falba, hogy egy ilyen béna hibát elkövettünk, pedig megerőltetnünk sem kellett volna magunkat, baszki, egy helyen volt a klubhelyiség is. Na, mindegy, lesz, ami lesz, megbirkózunk ezzel is. Nagy volt a szám még az asztaloknál, hogy nem izgulok, amíg ténylegesen ki nem álltam egy egész terem elé, hogy minket bámuljanak egy olyan tevékenység közben, amit sosem próbáltunk még együtt. Milyen szerencse, hogy kiválóan értettem, hogyan adjam elő magamat. Ránézek a fiúra, érzem belőle vibrálni a feszültséget, még ha ő is kiválóan takarta azt, ugyanis kívülről nem nagyon lehetett ebből semmit látni, messziről meg pláne nem.

- Kellett volna még egy kör pia, mi? - vigyorogtam rá, mintha engem nem hatna meg az, hogy az én gyomrom is cikesz méretűre zsugorodott. Erről eszembe jut egy ötlet, hátha segít. - Hé, Connor! Gondolj arra, hogy kicsit olyan ez, mint amikor még együtt voltunk hajtók. Figyelni kell egymásra, követni, segíteni, összedolgozni... Szerintem anno ebben egészen jók voltunk, akkor egy ilyen tánc is simán menni fog, nem? - kacsintottam rá, majd miután elfoglaltuk a ránk kiszabott helyet a tánctéren, közelebb léptem hozzá, bal kezemet a vállára raktam, a másikat pedig felajánlottam, hogy fogja meg. Felpillantottam az arcára. - Ne felejts el mosolyogni! - mondom neki, ahogy demonstrálom a dolgot egy sugárzó mosollyal. - Csak próbáld kizárni a tömeget, mint a meccsen! Tudod, én itt vagyok, megoldjuk együtt, ahogy ígértem! - nyugtatom őt és talán magamat is. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon mennyi ideig bír a szemembe nézni egy ilyen intim helyzetben? Kíváncsi vagyok, hányszor fog elpillantani. Magamat nem féltettem, én elég jó voltam ebben. Egy pillanatra megáll az idő, ahogy az utolsó levegőt vesszük, mielőtt elkezdődik a tánc. Örültem, hogy az alapokat azért megtanították közösen nekünk, mert bár szerettem táncolni nem éppen legális szórakozóhelyeken, ez a nyitótánc teljesen más tészta volt. Szerencsére gyorsan tanultam és könnyen alkalmazkodtam, úgyhogy csak rábízom magamat Conorra és követem.

[- Hülye vagy…]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(20:30 körül)

- Hülye vagy…
Connor jóízűen felnevetett.
- Tudom – vonta meg a vállát, miután a nevetés mosollyá szelídült. – És te ezzel a hülyével jöttél a bálba…
- Egyáltalán próbáltál mást vagy úgy mondod ezt, hogy mivel másról nincs képed, ezért biztosan nem is megy?
A kérdés jó volt és teljességgel jogos. Nem, valójában nem próbált soha semmi mást. Mármint, az iskolai dolgokon túl. De tényleg nem is izgatta semmi más, csak a repülés. Ott érezte magát igazán szabadnak. Ahogy Siennának is mondta tavaly a bagolyházban: arra vágyott bár lennének saját szárnyai. Akkor minden könnyebb lett volna.
De, hogy mi másban van tehetsége? Fogalma sem volt róla. Talán a mágus-mugli kapcsolatok osztályán elhelyezkedhetne majd, ha minden kötél szakad. De azért előtte jó lenne kipróbálni magát abban, amiben igazán jó volt. Talán itt lenne az ideje válaszolni a megkeresésekre, és jelentkezni azokra a próbajátékokra – gondolta magában.
- Muszáj nyitni a világ felé, különben olyan egysíkú és bekorlátolt leszel, mint egy mágiatöri óra, aminek eredményeképpen az összes lehetőséget kiirtod magadból még csírájában…
- Igazad van… - hagyta rá a lányra, bár valójában azt gondolta, hogy már rég elkésett ezzel, és hogy pontosan az a bekorlátolt, unalmas, savanyú csávó ő, mint amit Gemma is körbeírt. Kicsit tartott tőle, hogy mi lesz, ha erre ő is ráébred. Akkor biztosan nem akar majd barátkozni vele, ha rájön mennyire unalmas is valójában. Elvégre ő valósággal pezsgett, és kész izgalom volt.

Amikor McGalagony felszólította a Bajnokokat és párjaikat, hogy álljanak fel a bevonuláshoz, hogy megkezdhessék a nyitótáncot, Connor gyomra valóban cikeszméretűre zsugorodott. Barbonre pillantott, aki valahogy sokkal magabiztosabbnak tűnt, de hát nem is volt ebben semmi meglepő, hiszen elmondása szerint ők bizony gyakoroltak erre az eseményre. Aztán megkereste Gemma pillantását, és igyekezett abból erőt meríteni.
Jól van, O’Hara… Menni fog!
Megfogta a lány kezét és bekísérte őt a táncparkettre. Határozott léptekkel, egyenes háttal haladt, nem adta jelét sem a korábbi sérülésének, sem annak, hogy mennyire is retteg az elkövetkezendő percektől. A teljes nagyterem őket nézte. A fiú arca most ugyanaz a márványszobor keménységű maszk volt, amit mindig is viselt, míg nem…
- Kellett volna még egy kör pia, mi? – vigyorgott rá a lány, amitől az ő arcizmai is felengedtek kissé, szája sarkában megremegett egy izom, majd félmosolyra húzta ajkait.
- Vagy kettő…
- Hé, Connor! Gondolj arra, hogy kicsit olyan ez, mint amikor még együtt voltunk hajtók. Figyelni kell egymásra, követni, segíteni, összedolgozni... Szerintem anno ebben egészen jók voltunk, akkor egy ilyen tánc is simán menni fog, nem?
Nem felelt, csak bólintott, miközben tüdejéből kipréselt minden levegőt az izgalom. Igaza volt Gemmának. Hiszen itt is ugyanolyan koreográfiák vannak, mint a pályán. Ide lép, oda lép, dől, forog… Mintha csak a Hollóhát őrzőjét akarnák kicselezni. Menni fog!
A vállán érezte a lány kezét, amitől egy pillanatra libabőrös lett. Jobbjával megkereste Gemma derekát, baljába pedig a párja apró tenyerét zárta. Az asztalnál szinte fel sem tűnt neki, hogy milyen nagy különbség is van a két tenyér mérete között, és míg Gemmának finom, puha keze volt, addig az övé kemény volt a kvafftól. Egy fejjel magasabb volt a lánytól, ezért Gemmának valósággal fel kellett néznie ahhoz, hogy tartani tudja a szemkontaktust.
- Ne felejts el mosolyogni! – súgta neki a lány, hatalmas mosolyt villantva rá. - Csak próbáld kizárni a tömeget, mint a meccsen! Tudod, én itt vagyok, megoldjuk együtt, ahogy ígértem!

És akkor felharsantak a zene első dallamai. Connor ballal lépett előre, majd követte őt a jobb is. Egy-két-há… egy-két-há… Határozott volt, de kicsit sem darabos. Felemelte bal karját, majd megforgatta alatta a lányt, hogy aztán újból a derekára tegye a kezét, mindeközben az orrában érezte Gemma parfümének illatát.
- Tudod, amit az asztalnál mondtál korábban… - súgta a lánynak. – Hogy szerinted olyan a viselkedésed, amin minden igazi hölgy megbotránkozna… Hát csesszék meg azok az úgynevezett igazi hölgyek, és nézzék, hogy táncolsz!
Újból megforgatta őt, majd arra gondolt, hogy vajon mi lett volna, ha még gyakorolnak is. Lehet igaza volt Gemmának, nem szabad ennyire csőlátásúnak lennie, keresni kellene más dolgokat is magában, amikben jó. Ki tudja? Lehet, hogy a tánc lesz az új szenvedélye…
A tömeg elmosódott foltként látszódott körülöttük, és Connor pontosan úgy zárta ki őket, mint mikor a seprűje hátán száguldott. Nem érdekelte ki nézi őket, nem érdekelte ki mit gondol róluk. Hosszú, nagyon hosszú idő után végre jól érezte magát a bőrében, és ehhez Gemma személye volt a kulcs. Különös az élet, hogy egyes apró pillanatok végül visszatekintve micsoda kulcsmomentumokká képesek válni az ember életében. Nem kellett ehhez semmi más, csupán egy félrecsúszó törölköző és egy fedetlenné vált váll. Nem is választhatott volna jobb báli partnert magának...

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 20:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, halál, gyerekkori traumák említése

Malachi Maddock tiszteletére...

- Hát, most képzeld el, mi lett volna, ha nem vagyok itt! Micsoda hülyeségeket csinálnál, mi? - forgatom a szememet mosolyogva, ahogy megcsóválom a fejemet. Láttam rajta, hogy a kérdésem betalál és örültem annak, hogy nem söpri le az egészet magáról. Mindig is értékeltem, ha valaki komolyan vette a komolyan mondott szavaimat. Nem mindig veszem a fáradtságot, hogy értelmesen is nyilatkozzak, de ha igen, akkor általában annak volt jelentése, jelentősége. De nem vagyok elégedett a válaszával. Érzem rajta, hogy azért nem győztem meg, de azt már nem tudom kiolvasni belőle, melyik részével nem ért egyet, ahogy azt sem, min gondolkodik és ez meglepően frusztrált. Szerettem az emberekben olvasni, szerettem információt gyűjteni, de Connor túl jól rejtette magát. Néha-néha sikerült elkapnom belőle ezt-azt, főleg erős érzelmeket, amelyek sugároztak belőle, még ha arca nem is mindig tükrözte azt - legyen szó a rendkívül aranyos zavaráról, feszültségéről, kényelmetlenségéről vagy esetleg annak a lehetőségét megadni, hogy nyugodtabb, ellazultabb… Közvetlenebb legyen.

Ahogy rám pillantasz, Connor, ezzel megadva a jelet, hogy ideje mennünk, csak mélyen a szemedbe nézek és bólintok egy aprót. Finoman jelzem neked, hogy itt vagyok, ketten vagyunk, minden rendben lesz. Én is izgultam és akármennyire is tagadtam magam előtt, nekem is szükségem volt a te támogatásodra. Igen, a szavak mindig is könnyen jöttek a számra, a mosoly szinte örökös vendég volt az ajkamon. Egyik sem volt hazugság vagy megjátszott, hittem abban, hogy ezek mind-mind igaziak voltak és csak neked szántam őket, Connor. De lehet, nem csak neked esik nehezedre kifejezni azt, mire is van szükséged. Sőt, megkockáztatom, te legalább realizálod ezeket, én az esélyét sem adom meg ennek. Mintha csak nem létező lenne az egész problémakör. Elvégre ha szükségem van valamire tőled... Ha szükségem van rád, azzal megjelenik a láthatatlan fonál köztünk, én pedig rettegtem mindentől, ami kötődés, kötelezettség, felelősség. Ezek mind-mind lehetőséget adtak a fájdalomra és minden olyan érzésre, ami gyengévé tehet, én pedig nagyon régóta szerettem volna kiirtani annak a lehetőség, hogy bármilyen módon visszatérjek abba az állapotba, amikor a legmélyebben voltam életemben. Sokszor nem sikerült elkerülni ezeket, de amennyire tőlem tellett, én megtettem mindent, Merlin a tanúm rá. Talán most már érted, miért látni állandóan mosolyogva vagy pörögve: ha a gondolat sincs meg bennem, akkor nem történhet semmi baj.

Biztos vagy benne ezek után is, hogy csodálod a fényemet, amit a külvilágnak mutatok? Mert ha egy-egy ritka pillanatban, amikor mégis hagyom magamnak ezeket a gondolatokat, akkor bevallom, undorodom magamtól. Hányingerem lesz arra gondolva, mit hagytam meg abból a kislányból, aki először lépett be a nagybátyjának háza ajtaján. Igen, tudom, nem csak az én hibám. Sőt, egyes napokon teljesen megelégedek azzal, hogy az egészet a nagybátyámra kenem. Ő kezdte, ő folytatta... Ő folytatja. Hiszen nyár végén be is vallotta, hogy tudatosan ölte ki belőlem az édesanyám utolsó szikráját is. Én pedig nem tudatosan részt vettem ebben, s abban is igaza volt, hogy én magam is túlságosan halottnak éreztem magam belülről, hogy vissza tudjam építeni őt, még ha az is igaz volt, hogy az az elemi erő, ami bennem volt és amit szintén édesanyámtól örököltem, az sosem kopott meg. De nem volt elég. Nem volt elég minden után. Nem volt elég minden után úgy, hogy tudtam, hogy nagy valószínűséggel mellette fogom végezni. Nem volt értelme küzdeni ellene akkor, nem igaz?

És mégis, az ilyen pillanatokban, Connor, mikor egy-egy apró mosolyt küldesz vagy egy vicces hozzászólással ajándékozol meg, a válasz mosolyom mellett érzem, hogy mégis... Mégis ott van az a fonal, amitől annyira rettegek. Kevés volt belőle, ami a varázsvilághoz csatolt, s közel sem elég, hogy megtartson, hogy ne zuhanjak vissza a mugli világomba, a fertőbe, a vesztembe, mely majd lassan felőröl. Lehet, nem is realizáltam, lehet, csak nem akartam, de igazából tudtam. Fogalmam sem volt, melyik opció lehet a helyes, de nem is hagytam magamnak teret erre, helyette rád koncentráltam, hagytam, hogy az elmúlt évek rutinja, egymás mozdulatainak ismerete átvegye az irányítást és rád bíztam magam. Apróság, de mégis átadtam magamat a te irányításodnak, mint megannyi meccsen vagy edzésen előtte. Nem mindig értettem veled egyet, sokszor üvöltöttelek le, kapaszkodtam abba, hogy én is felül maradjak, hogy ne vedd el tőlem a lehetőséget. Most nem. Most olyan egyszerűen megy az egész, mintha egész életünkben erre készültünk volna. Gondolkodnom sem kell igazán, minden megy a maga útján. Érzed, hogy egyszerre veszünk levegőt? Hogy egyszerre mozdul a testünk? Talán a szívünk is egy ütemre ver most, de ezt nem tudhatom, Connor, messze vagy ahhoz.

- Ez te vagy... - mondtam egy lágy mosollyal tánc közben. - Én csak követlek, Connor - adtam tudtodra, hogy teljes mértékben a tiéd az érdem. Úgy követlek, mint a meccseken. Lehet, ezért kiabáltam veled annyit? Úgy éreztem, nem tudok kiteljesedni? Most nem érzem ezt, Connor. Talán még sosem éreztem magam ennyire előtérbe helyezve és biztosan megmelengetné a szívemet, ha érteném ezt, de ez is egy olyan gondolat volt, amelyet megfogalmazódni sem hagytam. Sajnálom, Connor. Többet érdemelnél, pláne a mai nap után. De hát, erre te is rá fogsz jönni magadtól, okos fiú voltál te. Addig is legalább azt fogadd el tőlem, hogy továbbra is mosolygok rád, néha hozzáteszek egy-egy apró, viccesnek szánt megszólalást is, annyira jó látni a mosolyodat, hallani a nevetésed. Kevesebb szebb ajándékot adhatnál egy ilyen estén, úgyhogy fogadd el tőlem cserébe az enyémet.

És akkor a tánc felénél-háromnegyedénél hirtelen megüt az az ismerős szívfacsaró fájdalom. Mosolyom halványul, de megtartom valamennyire, a levegőt élesen szívom be és annyira meglep és letaglóz az érzés, hogy egy pillanatra elhomályosul a látásom, pislogok párat és elrontom a lépést. Milyen szerencse, hogy te vagy itt, Connor. Habár soha nem táncoltunk együtt, olyan profizmussal javítod ki a botlásomat, hogy nem is feltűnő. Vezetsz tovább, mintha mi sem történt volna, de te is érzed, hogy veszítettem kicsit a könnyedségemből, igaz? Ne haragudj rám, küzdök ellene, tényleg. Mardossa a szívemet a fájdalom, érzem, tudom. Fogalmam sincs, mi ez, de olyan, mintha valaki búcsút intett volna nekem. Érzem a hiányt, érzem azt a rettenetes fájdalmat, amely egy ilyen hirtelen és tulajdonképpen nem kívánt köszönéssel jár. Nem értettem és ettől még jobban összezavarodtam, közel álltam hozzá, hogy szétessek, ahogy kissé nehezen vettem a levegőt is. A maradék energiám arra ment, hogy a lépést tartsam és hogy az arcomon ne legyen annyira feltűnő az egész. De te érzed, hogy megremegtem, ugye? Hogy szorosabban kapaszkodom a válladba?

Hát, mégis szükségem van rád, Connor. Ehhez most egyedül kevés vagyok ennyi ember előtt, túl hirtelen jött, nem számítottam rá, nem tudom értelmezni, nem tudom hova rakni, ezért nem tudom tovább engedni sem még. Szeretném, ha észrevennéd néma segélykérésemet, pedig nem adok rá nagyon jelet. Gyűlölöm a tudatot, hogy másra kell támaszkodjak, nem csak ilyen csipp-csupp ügyekben, hanem valami sokkal mélyebb dologgal kapcsolatban. Mert te is látod, hogy igazából most a lelkem zokog valami olyan miatt, amit nem is ért, igaz? Ne... Ne! Ne láss, ne vegyél észre, ne segíts, hagyj, megoldom... Nem szeretném, ha észrevennél. Mindenkinek könnyebb így, hidd el.

Kérlek, segíts...

[- Gyere, menjünk!]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(20:30 körül)

Mélyen magába szívta a lány illatát, mintha azzal belélegezhetné Gemma egész, sugárzó lényét is. Mintha azzal egyé válhatna táncpartnerével, és megérthetné mi zajlik le benne. Mert Connor érezte, hogy valami megváltozott. A fény egy kicsit megtört a zöldesbarna íriszekben, ahogy visszapillantottak rá, és a fiú érezte, hogy nehezebb lett tartania őt, ahogy hirtelen rászakadt a lelkére valami láthatatlan tömeg, sötét árnyéka a múltjának.
Connor érzékelte, de nem tette szóvá. Tudta, hogy Gemma sem örülne, ha nyíltan megnevezné az általa gyengeségnek tartott megingást. Nem akarta „leleplezni” őt, ahogy nem akart sem megmentő lenni, sem pedig hős. Ő csupán jelen akart lenni. Ezért hát csak közelebb húzta őt magához, erősebben tartva, mint addig, mondván: itt vagyok, foglak, kapaszkodj belém. Aztán lassított egy kicsit, lábai stabilabb ritmust vettek fel, de azért vitte tovább Gemmát a táncban, mintha minden rendben lenne. Nem szerette volna, hogy bárki meglássa partnere pillanatnyi gyengeségét, ellenben azt akarta, hogy olyannak lássák őt, mint ő maga is: gyönyörűnek és tökéletesnek.
Figyelte őt, le sem véve róla a szemeit. Érezte a benne dúló viharokat, és hallani vélte a segélykiáltást is, még ha az rendkívül távolról is jött. Nem értette az okát, és egyelőre nem is érthette. Egyetlen gyors lépéssel kijavította a botlást, ahogy a tánctér árnyékosabb felébe siklott a lánnyal. Már nem pörgette, nem forgatta őt, csak fogta, erősen tartotta, mintha sosem akarná elengedni, aztán…

A keringő ütemeibe egy torzított gitár hangja vegyült. Egy basszusszóló szétkergette a lágy dallamokat, majd hatalmasat puffantak a lábdobok, és egy idegen akcentus kiáltott a mikrofonba. Az égbolton átsiklott egy hullócsillag, és vele együtt sötétebbé vált a terem, mintha csak maga a hullócsillag tekerte volna le a galaxis fényeit. A nyitótánc véget ért, és kezdetét vette a koncert. Diákok tömegei lepték el a táncparkettet, és végre senki sem figyelte már őket árgus szemekkel.
Connor megtorpant, de nem engedte el Gemmát. Bal keze, ami addig alulról támasztotta meg Gemma tenyerét, most szembefordult a lányéval, összefűzve az ujjaikat. Jobbja végigszántott a fedetlen lapockán, ahogy a lány teste mellett lehullott a levegőben, hogy aztán újból megemelkedve az arcához érjen, kisöpörve egy kósza hajtincset a szeme elől, ami tánc közben hullott oda.
- Gyere, menjünk!
Nem köszönte meg a táncot, sem azt, hogy végigcsinálta vele ezt az egész hercehurcát. Félt, hogy ha így tenne, az egyben egy búcsú is lenne. Mintha a „köszönöm” egyfajta feloldozást is rejtene magában. És ő nem akart most már egyedül maradni. Ahhoz túlságosan is valóságos volt az, amit tánc közben érzett.

Hátrálni kezdett a tömegben, baljával maga után húzva Gemmát, széles vállaival vágva előtte az utat az emberek sűrűjében. Remélte követi őt a lány, és ha így tett, pár pillanat múlva a bálterem bejáratában találták magukat. Odakint alig volt mozgás, mindenki a koncertre igyekezett. Ő mégis csendre vágyott, és egy nyugodt pillanatra, hogy megértse mi is volt ez az egész imént, és hogy megtudja jól van-e Gemma.
Megcsapta arcukat a friss, januári levegő, ahogy a folyosó egy félreeső zuga felé fordultak.
- Jól vagy? – kérdezte végül, ahogy egy apró beugróhoz értek.
Idegen volt számára ez a szerep. Nem tudta hogyan kell gondoskodni másokról, csupán azt tette, amire ösztönből képes volt. De ez a védelmező ösztön pontosan ugyanolyan volt, mint amit a pályán is érzett, ha a csapattársait szabálytalanság érte, vagy ha igazságtalanul ítéltek ellenük. Olyankor mindig ő volt az első a frontvonalon, aki feszülő mellkassal az ellenfélnek esett. Itt azonban tehetetlen volt, hiszen nem volt kinek a torkának ugrani. A lány félelmeivel nem küzdhetett meg puszta kézzel, és Connor félt, hogy a nyers fizikai erején kívül többet nem adhat neki.
Meg akarta érinteni őt, hogy újból érezze azt, amit tánc közben is. Idegen és újszerű volt, és ő többet akart. Mégis félt, hogy mindennek ára van. Rettegett mindent megmutatni magából, és rettegett ragaszkodni valakihez, mégis vágyott rá, hogy vágyjon rá. Nem értette mi történik vele, de most nem is foglalkozhatott önmagával. Azt akarta tudni, hogy mi van Gemmával, és érteni akarta, hogy mi volt ez az egész.

[Chikara Tetsuya]

 

Átlátszóra ittuk magunk talán ,

Árnyékbokszolgatnak a pázsittal a lombkoronák...

Az árnyak győznek kiütéssel...

Címzett: Chikara Tetsuya

2006. január 13., 21:30-22:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, drog és vér említése

Teljesen szétestem, gondolataim száguldoznak ide-oda, alig találok be az udvarról konkrétan. Észre sem veszem, hogy a széttört üveg egy szilánkja még a bokám környékén belém is állt, valószínűleg mikor megbicsaklott a lábam, akkor történhetett. Nem vészes, de cipőm és ruhám alja egy foltban elveszíti zöld színét, hogy egy undorító pirosat vegyen fel. Ahogy azt sem veszem észre, hogy mire bejutok, már el is hagytam a szilánkot. Ismét az előbbi mellékhelyiséget célzom meg, ám mikor ezúttal belenézek a tükörbe, egy teljesen más arc köszön vissza, mint egy fél órával ezelőtt. Testem meg-megremegett az emlékektől, ahogy végigpörgettem az egészet. Annienak igaza volt, még ha ki sem mondta: elképesztő módon jól működtünk együtt Connorral. S én hiába láttam a jeleket, nem raktam össze se az én oldalamat, az övét meg végképp nem. Igazából most sem láttam Connort úgy, ahogy ő érezte magát. Biztos voltam benne, hogy így, hogy Zafira meglátott minket, ő is meg fogja bánni az egészet, rá fog jönni, hogy semminek semmi értelme és hogy egy alkoholmámoros este miatt érzett kötődés nem jelent valójában semmi komolyat neki. És rám mi volt igaz? Az, hogy rohadtul nem szoktam ilyeneket érezni. Összezavart, miközben felkorbácsolta az érzéseimet, megdobogtatta a szívemet és én akartam, hogy még többet adjunk egymásnak. Felszabadított láncaimból, hogy utána saját magamat rángassam vissza, ezúttal inkább valami föld alatti börtönbe. De miért is kínzom magamat...?

Büszke vagyok magamra, nem sírom el magamat. Közel álltam hozzá, de megállom, s érzem, hogy az addigi gyomorszorító fájdalom és szomorúság elkezd forrongó haraggá alakulni. Hogy lehettem ennyire hülye?! Hiszen még meg is beszéltem magammal! Miért nehezítem a helyzetünket? A rohadt életbe! Majdnem bele is vágok az üvegbe, de végül nem teszem, nem akarom szétvágni a kezemet. Ám haragom mellett valóban nem tud eltűnni a vágyakozás, a tompa lüktetés, melyet Connor hirtelen beálló hiánya okozott bennem. Annyira jól éreztem magamat vele, de tényleg. A helyzeten az sem segít, hogy halványan átvette a ruhám Connor illatát, amíg a zakója rajtam volt, s most körbelengett itt a zárt térben. Megszédültem fantasztikus illatától, vagy éppen csak kezdtem részeg lenni? Valóban sokat ittam és bár rendkívül jól tudtam rejteni azt, hogy ittas vagyok, vannak emberek, akik ezen átlátnak.

A tükör összetörése helyett inkább felpofozom magamat párszor, hogy összszedjem magamat. Megigazítom a sminkemet kissé, a hajamat is, hogy minél kevesebb árulkodó jele legyen az udvaron történtekről. Nem mintha nem mertem volna felvállalni, inkább Connort akartam védeni az esetleges pletykáktól. Így sem lesz neki könnyű... Muszáj elterelnem a gondolataimat, nem foglalkozhatok csak ezzel vagy olyat teszek, amelyet magam is megbánok. És hogyan tudja a magamfajta elfelejteni minden gondját-baját? Hm, még több itallal? Valószínű! Jó társasággal, akikkel szétcsaphatja magát? Nem rossz ötlet, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tudnám érezni magát. A tompa sajgás, mely Connor hiányára utalt, ott volt, mert hirtelen maradtam teljesen egyedül. Vegyem be a kis pirulámat? Erős gondolat volt, szomorúságom biztosan elmúlt volna, de... Nem. Attól még, hogy Connor nem volt mellettem éppen, továbbra is tartoztam neki azzal, hogy értelmesen viselkedtem. Nem fogom szégyenbe hozni, okoztam elég problémát így is.

Miután úgy ítélem meg, hogy vállalható a pofázmányom és csak kicsit űzött a tekintetem (majd ráfogom a töményre), most már valóban eléggé becsiccsentve indulok meg a bál helyszíne felé. Rohadtul igyekszem ignorálni a fájdalmat, melynek oka az volt, hogy egyedül tértem ide vissza. Lopva körbepillantok, de Connor nem jött vissza. Pillanatnyi gyengeségemet igyekszem eltemetni, s akkor meglátom az éppen egyedül sétáló Tetsuyát. Szívem reménykedve dobban fel, szomjazza legjobb barátom társaságát, hátha gyógyírt tud nyújtani vérző szívemre. Nem mintha mutatni akarnám neki, mi volt. Nem mintha szeretném, hogy ítélkezzen. De most szükségem volt rá, úgyhogy olyan tipikusan nagy, energikus és talán kissé ijesztő lépésekkel közelítem meg a kishavert, majd megkocogtatom a vállát.

- Yo, Tetsuya! Végre, hogy látlak! - rámosolygok, de talán kicsit kevésbé sugárzó, mint ahogy szerettem volna, inkább vágigmérem, mit látok rajta, hogy van, ilyenek. - Mizu veled, haver? Dolgod van? Nem töltünk egy kis időt együtt? - kérdezem tőle kissé hadarva. - Kurvára örülnék, ha buliznánk egy nagyot, mit szólsz hozzá?

Csak nem megint a kerülést és hárítást választod, Gemma...?

   

                   

          But in a strange way I know somehow we're doomed        

   

Gemma Jenkins, 2006.01.13., 21:30-22:30 vagy olyasmi

TW: káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok

Nem tudom mikor történik, de egyszer csak elkezdem magam úgy érezni, mint a fasz a lakodalomba és meg kell mondjam, rohadt egy érzés. Végigfut a fejemen, hogy itt se kellene lennem, mert hát…mi a faszt csinálok egyáltalán?

Kezdjük ott, hogy tulajdonképpen gardedámnak vagyok itt a legendás ötödéveseim mellett, meg hát gondoltam Gemmával legalább jól elleszek, ha már Vivienéknek sikerült az agyukra mennem, erre már egy ideje őt sem találom, meg O’Harát se nagyon-utóbbit azért nem keresem, mint auror a halálfalót, éppen látom eleget- és ettől valahogy nem lesz kedvem nekiállni jókedvemben csujjogatni, pedig hát végül is valahol arra van ez az egész rohadt bál. Csak valahogy pont nem kérek épp belőle, annak ellenére, hogy valószínűleg ez itt az utolsó nagyobb banzájom. Szar dolog nem élvezni.

Újragondolom az egész döntésem és talán mégis jobb lett volna egyedül bebaszni a hálókörletben, míg ezek itt jól érzik magukat és egymást és meg sehogy se békélek meg a saját fejemmel, pedig volt időm átgondolni a szarjaimat bőven, lehet az volt a baj, hogy életemben nem éppen sokadszorra kényszeresen próbáltam megérteni a dolgokat. Mert hát nem sikerült. Hogy az istenbe is sikerült volna? Nem tudok semmiről semmit és még azt sem tudom, hogy kellene feltennem a jó kérdéseket, csak azt, hogy ha még tudnám is őket, biztosan nem ez lenne a legmegfelelőbb időpont. Marad a rágódás meg a piálás sutyiban a zakóm kiszsebéből, pedig annyiszor megbeszéltem már magammal, hogy nem kell minden alkalommal kényszeresen innom, mikor nem érzem azt, hogy irányítok bármit is. Na de mikor volt utoljára a kezemben a gyeplő? Novemberben az ablakban? Már ebben sem vagyok biztos, abban viszont igen, hogy ez eddig kurvára nem az én évem.

Letudom a tiszteletköreimet, elbazsalygok azokra, akikre igazán muszáj aztán…jobb híján tengek-lengek kínomban és legalább megpróbálok úgy kinézni, mint akinek nincsen ki a töke az egésszel, mert hát igazából még arra se tudnék normális okot felhozni, még szerencse, hogy kurvára nem is érdekel senkit a véleményem, Vivient meg főleg, akivel aztán megint nem tudom, hogy hol állunk és mennyire távol egymástól. Igazából pont remekül elbokáznék a többi között ezzel a megállapítással, amikor valaki a vállamhoz ér és én reflexből hatalmasat fordulok, hogy találkozzon a tekintetem Gemmáéval, akin már, mikor megszólal érzem, hogy valami kibebaszott fura. Nem tetszik ez nekem, kurvára nem, de hát ugyan mi tetszik ma? Kezdek teljesen belesavanyodni ebbe az egész mindenségbe.
-Csőgörény! -mosolyodom el és igazából rohadtul örülök neki, így legalább nem borít el a szomorú vasárnapos életérzés már ilyen baszott korán.
-Hááát…-miért kell ezen gondolkodnom, hogy mi van velem? Hát milyen végtelen undok geci balfasz dolog ez már? – nincsen semmi, itt ténfergek, szóval benne vagyok  bármiben-egy másodpercre kiemelem a nagyon titkos laposbarátom a zsebemből csak, hogy lássa, azért készültem itt mindenfélére, de közben meg érzékelek valamit a hangjában is, amitől kicsit feláll a szőr a hátamon, de hát…mi para lenne?
O’Harának már szívélyesen megüzentem a hozzá intézett mondataimban, hogyha nem viselkedik olyat kap, hogy ehhez képest a kis ellenfele az előző próbán lófasz volt mákkal hintve, szóval az nem lehet, hogy vele van baj. Ha meg most nekiállok megkérdezni, hogy mit csinált, én leszek a fasz, aki annyit se képes megengedni a tulajdon legjobb barátjának, hogy azzal szórakozzon, akivel akar, pedig hát semmi közöm sincs végül is hozzá, hogy kivel-miben van, azonkívül, amit el akar nekem mondani. Mondjuk nem nagyon nyujtózkodott, hogy közölje velem, ha van is valami tényállás, szóval…végül is erről sem tudok semmit basszameg, a minimum, amit megtehetek érte meg a jókedvéért, hogy nem kérdezem fel izomból, mint valami lányos apa tenné, de közben meg azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne lássak bizonyos jeleket.

-Na figyeljél már, akkor, ha nem bánod én berontanék a házba ajtóstul-kezdek bele, mert legalább egy dolog van, amit igenis megkérdezhetek anélkül, hogy bamba parasztnak tűnjek- szerintem neked azért még van egy sztori a tarsolyodban, amit nem osztottál meg a jó Terézapával, szóval, ha nem halálos titok, akkor mesélj már, mert…hát levegőt nem kaptam, mikor itt belejtettél bajnok urunkkal.
Na ez legalább el van kezdve, mint a kviddicskarrierem -na mert az is, csak olyan, amilyen- szóval kezdhetek abban reménykedni, hogyha esetleg lenne valami rohadt nagy difi, akkor már itt kibukhat, na nem mintha Gemma nem lenne nagyon tehetséges abban, hogy kozmetikázza a szart, de most miért tenné? Végül is azért vagyok -nem most itt, hanem úgy általában- hogy bátran elnyekeregje, hogy mi nyomja a szívét, aztán valahogy vagy megoldjuk vagy röhögjünk rajta, vagy ennek valami keveréke. Erre még csak képes vagyok!

[- Nem volt vészes.]

castor & pollux

2006. 01. 13. péntek 22:00 körül

Anne-Rose Tuffin

Nem kell sok hozzá, hogy megragadjam az alkalmat arra, hogy az interjúnak véget vessek, de a sajtósunkon is azt láttam, hogy mostanra kifogyott a fontos kérdésekből. Egyelőre… Úgy sejtem, fel fog még keresni, a lehetőséget pedig nyitva is hagytam előtte, bár biztosan csalódnia kellett bennem, amikor közöltem, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy eszköz legyen egy politikai harcban.

Pedig legbelül tudom jól, hogy már eszköz vagyok. Lucinda és a tábora megoldották nekem abban a minutumban, amikor azt az ésszerűtlen pontozást megejtették. Minél többet gondolkozom rajta, annál jobban feszélyez a gondolat súlya, hogy ezen a ponton teljesen mindegy, mit csinálok. Még ha Chai magas pontokat is ad, nincs arra garancia, hogy mások ne kövessék a példáját.

Mindegy tehát, hogy milyen jó vagyok.

Az egyetlen ésszerű dolgot teszem, és élek azzal a szabadsággal, amit ez nyújt számomra. Nem arról van szó, hogy feladom, nem szoktam csak úgy feladni dolgokat, de mentálisan elkezdtem felkészíteni magam arra a gondolatra, hogy a Tusa nem biztosította nekem azokat a reményeket a dicső és hősies versenyről, amiket hozzá fűztem.

- Nem volt vészes. - megelőzöm partnerem kérdését, mert látom, hogy érdekelte a válasz. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal, hogy nem kedvelem kifejezetten az újságírókat. Azután nem, hogy először lehoztak rólam egy olyan képet, ahol az összes bajnok közül egyedül én pislogok, aztán pedig kiteregették családunk szennyesét. Ms. Jadislandon legalább nem éreztem azt, hogy ellenem lett volna, és már az is valami.

- Általános dolgokat kérdezett inkább, semmi veszélyes. Ki vagyok, kiket képviselek… Kérdezett rólad is. - azért voltak meglepő kérdései. Sosem gondolkoztam olyanokon, hogy kiket is képviselek. Azon már inkább, hogy ki is vagyok én, a válaszok azonban az aktuális kedvemtől függően változnak a nihilizmustól a nárcizmusig, amit így képes is vagyok bevallani magamnak. Vagy akár másoknak is.

- Láttam, jól elvagytok Langleyval. - egy ponton még intettem is neki, amikor láttam, hogy a prefektus barátnőjével foglalja el a táncteret. Annie elég közkedvelt, ez látszik. Hihetetlen, hogy van ideje és energiája mindegyikkel foglalkozni amellett, hogy a tanulmányait se hagyja elúszni. Langley egyike azoknak, akikkel nem váltottam különösebben sok szót, nagyjából inkább nullát, és gyanítom, ez nagyrészt így is marad a tanév végéig. Mindegyik iskola tanulói hetedik éve koptatják együtt a padokat, nehéz kilépni a már megszokott, komfortos körökből. A magam részéről novemberig nem is szívesen ültem olyan padhoz, ahol nem általam már ismert arcok ültek. Bár Ishida egyszerre két Beauxbatonsos lánnyal jött, szóval vannak még csodák.

- A brit tudósok ajánlását nem ismerem a mérsékelt alkoholfogyasztásról, de ennyi talán még belefér. Ennyitől csak a házimanók rúgnának be. - öntök magunknak egy-egy pohárral az asztalról a puncsból. Talán ez lehet a legerősebb az asztalon. Bár elnézve a tanárok vörösödő fejét náluk nem csak olyan alkohol lehet, ami a házimanókat küldi toxikológiára. Úgyhogy nagyjából nekem való, ha nem szeretnék semmi drámát, semmi felesleges feltűnősködést.

- Odanézz, most üres! - mutatok a fotósarokra, ahol kivételesen épp nem áll akkora sor. Az is kész csoda, hogy Gemmával hamar sorra kerültünik. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a diáksereg már ennek a Bibinek a koncertjére készül. Elég nagy név lehet, mert már most harcok mennek a színpad előtti legjobb helyekért.

[Chikara Tetsuya]

 

Átlátszóra ittuk magunk talán ,

Árnyékbokszolgatnak a pázsittal a lombkoronák...

Az árnyak győznek kiütéssel...

Címzett: Chikara Tetsuya

2006. január 13., 21:30-22:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

- Woah! – nevetek rá, ahogy kicsit hátrahőkölök, hát, olyan erősen fordult meg a drága, hogy majdnem nekem jött. Mivel be vagyok baszva kicsit, hátratántorodom vagy két lépést, amíg megtalálom a nem létező egyensúlyomat. Na, ahogy meglátom a pofáját, azonnal tudatosul bennem, hogy valami nem kóser. A kurva életbe, hát, észre sem vettem, hogy mennyire kivan az élettől Tetsuya, annyira Connorral voltam elfoglalva. A gondolatra megint fájdalmasan lüktet a belsőm. Baszki, tényleg hiányzott, beszarás. Mellette viszont vidáman dobbant a szívem: imádtam Tetsuyát. Szavai viszont kurvára nem nyugtattak meg, le is olvadt a mosolyom az arcomról.

- Mi a baj, Tetsuya? – kérdezem már sokkal komolyabban, részegségemben még a kezét is megragadom. – Látom, hogy van valami! Menjünk odébb beszélni valahova, ahol kevésbé… Hangos minden? – kérdezem tőle, szívem hevesen kezd verni. A rohadt életbe, eltelt két hónap és BÁRMIKOR, amikor kicsit nem volt kitörő jókedve, azonnal rettegni kezdtem, hogy most kell jól reagálnom és segítenem neki. Saját magamat is idegesítettem túlféltésemmel, de akkor is így éreztem magamat. Vagy nem volt túlféltés? Ez lenne a minimum? Fogalmam sem volt… - Mondd el, kérlek, mi nyomja piciny szíved!

Feltűnik, hogy átlát rajtam, de nem adom jelét egyelőre ennek. Nem tudom, hogy adnám elő ezt az egész estét… Könnyedén? Viccelődve? Csak kiszakadna belőlem minden? Elbőgném magamat? Fingom sem volt, az az igazság és ez kurvára zavart. Na, nem mintha lenne esélyem baszki témát terelni: ez a szerencsecsomag egyből belekérdez a közepébe. De hát, nem véletlen ő volt a legjobb barátom, nem véletlen ő tudott a legtöbbet rólam: pont azért, mert átlátott rajtam és nem hagyott menekülni saját magamtól.

- Hehe, igen… - vihogok, mint egy idióta, részeg tinédzser. Mondjuk, egy idióta, részeg tinédzser voltam. Egy abszolút összezavarodott, kavargó lelkivilágú tinédzser. Elpillantok róla, hogy összeszedjem kusza és részeg gondolataimat. – A szünet előtt hívott el – robban ki belőlem hirtelen, nem is ezzel akartam kezdeni, megrázom a fejemet. – Az utolsó edzésünk után összefutottunk tusolás után a folyosón… - hirtelen nem érzek késztetést, hogy beszámoljak neki arról, hogyan másztam rá majdnem poénból. - … aztán együtt mentünk fel a klubhelyiségbe és egyszer csak benyögte a kérdést, hogy volna-e kedvem szerény személyével… Mit is mondtál? Belejteni a bálra. Igent mondtam neki. Tudtam, hogy csak hirtelen kérdezett rá, nem volt tervben neki – rántottam meg a vállam. Egyébként így visszagondolva… Miért is mondtam neki igent? Nem mintha bántam volna így utólag, de akkor így mi volt bennem? Fogalmam sincs, valószínűleg a fene nagy megérzésem miatt vágtam rá, hogy megyek vele szívesen. Nem mintha ellenemre lett volna, az utóbbi időben egészen jól elvoltunk már. De értem, hogy mindenki másnak fura volt minden után. Óvatosan, kissé félve pillantok fel rá. – Haragszol rám amiatt, hogy vele jöttem? – kérdezem halkan tőle. – Nem akartam ám se eltitkolni előled, csak elfelejtettem mondani, másrészt azért nem kérdeztelek meg téged, mert azt akartam, hogy Vivienékkel is tudj lenni és ha velem jöttél volna, rád sem köptek volna… De hidd el nekem, te voltál az első gondolatom amúgy – hadarok megállás nélkül, csoda, hogy levegőm még van. – De igazából attól félek a legjobban, hogy esetleg megbántottalak, hogy szarok az érzéseidre. Tudom, hogy nehezen érintett, hogy Connor lett a bajnok, de nem akartalak elárulni és azt sem, hogy mit okozott az egész eset neked, ugye, tudod? – hadarok egyre gyorsabban, valamiért hirtelen a sírás szélére kerülök. Hát, úgy tűnik, a sok alkohol, a végtelen sok érzelem és Tetsuya megnyugtató közelsége kihozza belőlem ezt. De sírás helyett inkább a laposüvegét szedem ki a zakójából és kicsit sem diszkréten lehúzok egy jó nagy adagot, azonnal fejbe is vág a másik két deci tömény mellé, amit majdnem egyben húztam le. – Lehet, be fogok hányni a gecibe… - motyogom, ahogy kicsit szédülni kezdek. Hirtelen elveszítem a gondolataim fonalát és csak úgy kontrollálatlanul ömlik ki a számon a fos. – Mondd csak, Tetsuya, tényleg ennyire feltűnően furák voltunk Connorral? Annie is szólt érte, még Barbon is megjegyezte, hogy ha akarok valamit, lépjek… Hogy lehet, hogy ezeket csak én nem veszem észre, hm? – hisztérikusan felnevetek. – Bezzeg Tavish! Ő bezzeg észrevette, amit nem kellett volna, de kurvára örülök… - pofázok tovább össze-vissza logikátlanul. – Hehe, asszem, bebasztam! - vigyorogva pörgetem meg Tetsuyát, mintha táncolnánk egyébként és nem most akadtam volna ki egy olyan maximum kettő másodperccel ezelőtt. Biztos kibaszott jó velem lenni most... Még egy dolog, ami miatt rosszul érezhetem majd holnap magam, jippí!

One step closer

2006.01.13. péntek
Yule Bál
22:00 körül

Érzem ahogy egy kicsikét kezd a fejembe szállni az alkohol. Tettem magamnak egy fogadalmat, hogy ocsortány-mód nem fogok most lerészegedni, de valahogy az udvariassági köröknek mégsem tudok ellent mondani, úgyhogy kezdem érezni, hogy jót érzek. Igazán kedves Solace-től, hogy nem bánja azt, hogy a többi barátommal is töltök időt a bálon - elvégre ez az utolsó közös ilyen eseményünk. Így. Együtt. Szóval maximálisan szeretném kihasználni az alkalom nyújtotta lehetőségeket és emlékeket gyűjteni - legyen, mi később is erőt ad majd.
Az alkoholos mámor miatt képtelen vagyok letörölni az arcomról az ábrándos mosolyt, még akkor sem, amikor megindulok Solace felé. Már egy ideje beszélget azzal az újságíró(?) hölggyel, talán épp ideje kimentenem onnan. Lehet megérzi, lehet csak menekülni óhajt ő maga, de nagyjából félúton találkozunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy miről volt szó, de néma csatt vívok magamban annak kapcsán, hogy feltegyem-e ezt a kérdést, illetve ha fel is teszem, hogyan kellene.
De megelőz.
Ha nem lennék enyhén részeg, valószínűleg nem így reagálnék - most azonban valamiért nem akarom, hogy azt higgye - ilyen átlátszó vagyok. Pedig érdekelne az is, hogy én hogy kerültem szóba, minek kapcsán, de... ezt a gondolatot hamar lerázom magamról. Valószínűleg csak udvariasság az egész, ugyan ki lenne kíváncsi rám?
Pont rám?
- Hmmm, ennek nagyon örülök, de nem egészen ezen elmélkedtem... - kezdem kicsit elnyújtottan, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy a vállán megtámaszkodva jobban lábujjhegyre állva a füléhez hajolhassak. Igazán nincs most feltétlenül szükség arra, hogy ezt mások hallják. Nehogy bárki többet gondoljon ebbe az ártatlan incselkedésbe, mint ami. - Csupán azon kattogtam, hogy a piros fürdőnadrágod milyen tökéletesen kiemelte a csodás testedet, de a dísztalárod a sarki fényekkel... kiemelik a szemeidet, amelyek nem mellesleg igazán gyönyörűek! - ez a bók egyébiránt valós, ha nem lennék oldottabb tudatállapotban, a józan eszem és a jólneveltségem megakadályozott volna ennek a szóvátételében. De ha most tényleg így gondolom...? - Azt már nem is mondom, hogy a négyes beszélgetés alatt azon is morfondíroztam, hogy megkérdezzelek megkóstolhatom-e a banánod, mert az enyém nem volt jó… meg arra is gondoltam, hogy csak egyszerűen bekapom, mármint a tiédet, de akkor még józanabb voltam, szóval elvetettem a gondolatot. Jajj, most ezt tényleg kimondtam? - nézek fel rá, ahogy leesik, hogy nem akartam, de megtettem. Ezen pedig jót derülve nevetek. Kicsit eltávolodom tőle, hagyom lélegezni, igyekszem nem megfojtani a közelségemmel, közvetlenségemmel. Sokat idomultunk a másikhoz, meglepően jól működünk együtt annak ellenére, mennyire ég és föld vagyunk elég sok téren. Most azonban... csak nagyon nagy odafigyelések árán tudom tartani magamat, néha nem is teljesen sikerül. Lehet nem kellett volna ennyit innom. De még józan vagyok, csak sokkal lelazultabb, felszabadultabb, sokkal inkább... önmagam.

- De egyébként... valóban érdekel miről volt szó. De tudod, szokás szerint nem erőltetem, annyit osztasz meg, amennyit szeretnél, amennyi kényelmes - egy finom mozdulattal simítok végig a karján, ahogy a tekintetét keresem a sajátommal. Csak remélem, hogy jól tettem, hogy nem avatkoztam közbe korábban. A nő kedvesnek tűnt, Solace pedig nem úgy, mintha menten felrobbant volna az idegtől, vagy mintha kézzel-lábbal menekülni igyekezett volna. Remélem, hogy nem lettem egy kis alkoholtól ennyire tompa, hogy ne vettem volna észre a jeleket, pedig viszonylag sűrűn pillantgattam feléjük. Ennyire csak nem...

- Hm? - kérdezek vissza reflexesen, ahogyan hirtelen teljesen másról kezd beszélni. Kell pár pislogásnyi pillanat, mire összerakom a képet és szeretetteljesen elmosolyodom Ophira gondolva. - Nos igen... pedig az ember meg nem mondaná rólunk, hogy mennyire jóban vagyunk. Mindketten mugli születésűek vagyunk, de két teljesen különböző világból származunk még ezen belül is, de... ennek ellenére is működik. Az egyik legjobb barátom egyébként - jegyzem meg neki, szerintem ezt még sosem említettem előtte. De így van, még akkor is, ha mindketten el vagyunk foglalva a saját dolgainkkal és jóval kevesebb időnk jut a másikra. - Biztos neked is van ilyen... akiben feltétel nélkül megbízol, aki elsőként jutna eszedbe, ha gondod van és megosztanád mással... - igazából ennek a személynek a kilétére lennék kíváncsi, de nem éppen így sikerült kihoznom a dolgot. Mindegy, ha érteni szeretné úgy hiszem érteni is fogja, ha meg nem...
Nem erőltetem.

Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy elhagyja a száját a "brit tudósok" szókapcsolat. Most el fogom hinni, hogy valóban tetszett neki ez a megszólalásom, azért alkalmazza ő maga is. Figyelem, ahogy tölt mindkettőnknek, de úgy érzem tartozom neki egy figyelmeztetéssel.
- Nos az a helyzet, hogy a brit tudósok enyhén mámoros állapotban vannak már, éppen ezért nem vállalnak felelősséget az esetlegesen merészebb kutatásokért. De ha maga Solace Barbon bajnok úr invitálja meg őket egy újabb körre... igazán illetlenség lenne nem elfogadni, nemde? - talán sikerül rá igazán meggyőzően bájosan pislognom, ahogy enyhén megdöntöm a fejem. Ízletesnek tűnik a puncs, de az ő ítélőképességére bízom a döntést - vajon már házimanó szinten vagyok, hogy árthat nekem ez a kis puncs, vagy még fölötte és nem lesz gond? Majd írnak belőle tanulmányt a brit tudósok a wattpad tudományos fórumára.

Kezével mutat valahova, én pedig kicsit belassulva fordulok arrafelé fejjel, majd tekintettel is. Kicsit több idő kell a felfogásomnak, persze azért nem egy lajhár sebességével forognak a fogaskerekek, de tompultabb a tudatom, mint tiszta állapotomban. Visszanézek rá és értetlenül pislogok csak.
- Iiigen, látom... és? - nem igazán értem mire szeretne ezzel kilyukadni. Már csinált képeket Gemmával. Vagy most egyedül is szeretne? Elvégre... kellenek a képek nem, amiket aláírhat a rajongóknak. Belekortyolok az italomba. - Vagy kellenek a mozgóképek a rajongóknak is? Ha így van azért remélem gondolsz majd rám is, és az első aláírt példányt nekem dedikálod egy szép szívhez szóló üzenettel... - mosolygok rá pajkosan, hangomban játékos élcelődés csilingel. Mondjuk tőle egyetlen szóra vágynék az aláírása mellett, ami... talán a mai naptól kezdve mindig össze fog kötni minket. Még ha az elején furcsán is nézett rám emiatt.