Bittersweet: Cherry Pie

Hard times
reveal true friends

Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz mosolyogni. Minden egyes "Ugyan, jól vagyok!" vagy az összes vigyorgás, viccelődés nehezebb, mint valaha. Tekintetemmel végig keresem Siennát, de... közben meg félek is. Félek attól, hogy látom rajta a csalódottságot, az elvesztett meccs miatti szomorúságot, a bűntudatot... de legjobban inkább attól tartok, hogy magára veszi az egészet, amikor... amikor ő aztán nem tehet róla. Én viszont igen. Sokkal inkább.
Hatalmas megkönnyebbülést érzek, amikor kiürülni kezd a gyengélkedő, amikor elhalnak az aggódó sustorgások és szépen lassan mindenki visszatér a dolgához.
Estefelé Madame Pomfrey még a kezembe nyom egy pohár pótcsont rapid bájitalt, amit készségesen lehúzok, ugyanis a pénteken feladott házidolgozatot gyógynövénytanból ma akartam megírni. Sajnos a jobb könyököm tört, ízületbe menő szilánkos töréssel, de azt is azért, mert már egy hónapja rendszerint túlerőltettem és mert luxus felhúzni a könyökvédőt. De ha az akadályoz abban, hogy csavarjam a gurkókat? Ennyi áldozatot számomra mindenképpen megért, de azért kaptam a kék-zöld foltos karom miatt a Javasasszonytól, mondván hogy ezzel már korábban fel kellett volna keressem. Persze, megírhattam volna a gyógynövény beadandót is korábban, beszélgethettem volna korábban is a családommal a szőnyeg alá söpört problémáinkról, annyi mindent tehettem volna még. Edzhettem volna többet, lehetnék jobb kviddicses, barát, apámnak a lánya - de nem vagyok.

Erőteljesen vágom magam az ágyba, nem törődve az emiatt a karomba hasító fájdalommal, ami a gerincem mentén eljut a testem minden pontjára. Szörnyen érzem magam az egész miatt, hibásnak a Griffendél csapatának veresége miatt. Siennának és a csapatnak minden oka megvan arra, hogy haragudjanak rám emiatt. Nem vagyok terelőnek való, nem vagyok a kviddics csapatba való. Mindenkinek csak csalódást okozok. Mindenkinek.
A gyengélkedő világossága az este közelsége ellenére sem apad, már bántja a szemeim, ezért az ép karommal letakarom őket. Még hallom, ahogy a Javasasszony motoszkál, sürög-forog egy kicsit, de lassan vacsora idő van. Talán hozzám is beszél, de nem igazán vagyok képes fókuszálni a szavaira. Most, hogy végre hamarosan egyedül leszek, hagyni fogom, hogy elemésszen az önsajnálat és az önutálat vegyes sötét és mély tengere.
Persze nem kellene. Persze, nem lefelé kell tartani, hanem felfele. Persze, eldöntöttem, hogy erős leszek. De nekem is kellenek olyan pillanatok, amikor összetörten fetrenghetek, kíváncsi tekintetek elől elrejtve. Néha lehetek gyenge, amikor senki sem lát.

Kell, hogy megéljem a negatív érzelmeket is, kell, hogy valamikor szabadon csoroghassanak le a könnyek az arcomon, hogy néha dühösen üvöltsek, összetörjek valamit. Az utóbbi kettő most nem annyira lehetséges, úgyhogy marad a csendes sírdogálás. Rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem az elmúlt félév során - apámmal való romló viszony, a tudat, hogy csak én választottam el őket anno anyámtól, hogy ha én nem lennék, még mindig együtt lennének, és talán boldogok is lehetnének, a feleslegesség érzete, hogy úgy érzem a számomra legfontosabbak sem képesek megbízni bennem, hogy nem tudok nekik semmilyen úton-módon segíteni, amikor pedig látom, hogy baj van. A múlt év kísértetei is ott lapulnak minden sarkon az árnyak között, egy barna szempár képében, amely olyan vádló szomorúsággal pillant vissza rám minden egyes alkalommal, mikor találkozik a tekintetünk. Illetve egy másik barna szempár, amely újonnan minden adandó alkalommal kerüli a tekintetemet, de a társaságomat még inkább. Még edzéseken sem nézett rám, még akkor sem igazán, amikor hozzám beszélt. Fáj, hogy ennyire eltávolodtunk, de még jobban fáj és megrémít a tudat, hogy semmissé válhat a nyári ígéret.

"Barátok leszünk örökre."

A kontextus más volt, de a lényeg ugyanaz. Most azonban már elhalványulni látszanak a kötelékek, amelyet egy részeg este során fontunk magunk közé. Megannyi lehetőségem volt rá, hogy odamenjek hozzá, hogy félre hívjam, hogy megbeszéljük, hogy elmondjam neki, hogy ő számomra sokkal-sokkal többet jelent. Hogy nem akarom elveszíteni, nem akarom, hogy a barátságunk az én idióta érzelmeim miatt egy kósza emlékké váljon. Nem volt hozzá bátorságom, hogy ezt elmondjam neki, és minden nappal egyre nehezebb lesz, egyre értelmetlenebb. Van egy pont, ahonnan már nincs visszaút, és a mai kritikán aluli teljesítményem pedig lehet a hab a tortán. Az utolsó csepp a pohárban. Már szinte látom, ahogyan túlcsordul a pohár, az oldalán megállíthatatlanul szivárog, szökik a víz.

Lehet, hogy... végleg vége.

Pedig ha el tudtam mondani neki azt, hogy mennyire szeretem a barátságon túl, képesnek kellett volna lennem arra is, hogy elmondjam neki: ezeken az érzéseken túl tudok lépni, csak ne... csak ne veszítsem el.
Az ajkamba harapok, hogy megakadályozzam a feltörni kívánkozó hangos bömbölést. Bár a paraván eltakar, de nem akarom, hogy bárki meghalljon. Hogy így lássanak. Elég, ha én tudom magamról, milyen nyomorult is vagyok valójában.

[- Szia! Hoztam enni.]

Annie

Annie - december 3.

   Csendben figyelem a pókot, mely sietve menekül végig a lépcső korlátján. Tudom, hogy a gömbnek köszönhető, amely most is a táskám mélyén bújik, ahol most elég sötét is van hozzá, hogy a szem nézzen vissza rám, és ha nem lenne becsomagolva több rétegbe, újra és újra megdermesztene. Ostobaság is magammal hordanom, de időről időre elkap a vágy, hogy kipróbáljak valamit, ami talán segíthet a tárgy felderítésében. Nehezen teszem félre a próbát; az a rossz érzésem van, hogy a következő nehezebb lesz, talán lehetetlen, ha nem fejtem meg a gömböt.

 Ahogy a lépcső a helyére kerül, félrelököm a gondolatot, hogy emiatt a figyelmetlenség miatt vesztettünk. Nem érzem a saját hiányosságomnak, vagy Revan hibájának, hogy nem nyertünk; néhány esetben akkora a hátrány egy versenyen, hogy a sokkal jobb képességek, a világ összes edzése sem ellensúlyozzák azt. Semmi értelme ezért is idegeskednem. Így is gyakorlatilag borítékolható a bajnoki cím, ha győzünk a Hollóhát ellen.

 Megfogom a kis dobozt, amiben a Nagyteremből válogatott ételt hozom. Nem tudom, hogy miért nem engedték még ki Anniet, azt mondták, hogy törés, ami Pomfreynak tíz perc kellene legyen, de úgy tűnik, hogy éjszakára is benntartják. Aggasztó belegondolni, hogy mi történt volna, ha a wampus meg tud sebesíteni, vajon tudott volna kezelni. Igaz, a többi sérültet tudta; talán komolyabbak Annie sérülései.

 A szívem gyorsabban ver, ahogy a Gyengélkedő felé tartok. Egy részem azt kívánja, hogy ne legyen ébren, hogy csak az ételt, a kis üzenetet, a sörényes macskafejes rajzot találja meg az aláírásokkal, de érzem, hogy nem húzhatom tovább. Kihasználtam őt; rajongott értem, és elszívtam ezt a rajongást, mint valami undorító vámpír, akinek szüksége van arra, hogy tönkretegyen másokat. Még közben is éreztem azt a rengeteg kétséget, a jobbik felemet, amire nem hallgattam. Az, hogy ő sem keresett, azt mutatja, hogy sikeresen tönkretettem mindent, mielőtt egyáltalán belegondoltam, hogy adok-e ennek egy esélyt.

 Nehéz megmondani utólag, hogy mi történt volna, ha normális sebességgel haladunk. Utólag nehéz azt látni, hogy nem egy hasonló kudarc, amely felfalja a barátságunkat; utólag nem látom persze azokat a lépéseket, amelyeket átugrottunk a zuhanyzóban.

 Megállok egy pillanatra a Gyengélkedő ajtajában. Egy pillanatra estembe jut, hogy a wampus talán kevésbé lenne ijesztő, mint ez a beszélgetés.

 - Szia! Hoztam enni.- mosollyal az arcomon lépek az ágyhoz, és ülök le a székre mellé. Már azelőtt tudom, hogy borzalmas hangulata van, hogy ránéznék, és annyi oka lehet: a meccs, a sérülése, hogy nem ünneplünk ma este együtt. Én. Főleg én.

 Nyelek egyet.

  - Azt mondták, hogy a Gringottst még senki nem rabolta ki. De még senki nem próbálkozott furkászokkal, úgyhogy Karácsonykor betörünk, és nekünk is lesz olyan seprűnk, aminek az árából kijönne egy ház... aztán a furkászok ellopják tőlünk a kupát is.- pocsék vagyok a viccekben. A legtöbben inkább rajtam nevetnek, mint a humoromon, és érzem, hogy most is nagyon erőltetett voltam. Nyelek egyet.

 - Mondták, hogy mikor engednek ki?- ha úgy kerülném ki a gurkókat, ahogyan a szobában lévő elefánt ormányát, biztosan bevennének a válogatottba. Tudom persze, hogy nem futhatok örökké.

 Túl sokat futottam a múltban problémák elől. Végül, bármilyen sokat futottam télen, nyáron, éjjel, hajnalban, mindig utolértek.

Hard times
reveal true friends

Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő

Hamarosan elhal minden egyéb háttérzaj és egyedül maradok. Nem igazán bánom ezt a mai kört, úgysem tudnék a többiek szemébe nézni. Reszketeg légvételeim töltik be a gyengélkedő csendjét, ahogyan igyekszem lenyugtatni magam. Még nincs takarodó, érhetnek meglepetések, az hiányozna már csak, hogy bárki így lásson - ilyen összetörten, ilyen gyámoltalanul. Szeretem azt gondolni naivan, hogy a mosolygás olyan erőt, olyan páncélt ad, amelyet szinte lehetetlenség áttörni. Ha az iskolai bully-k szeme közé vigyorogsz, az őket jobban irritálja, mintha ott a helyszínen elpityerednél és egyéb kínosabbnál kínosabb és szánalmasnál szánalmasabb dolgokat tennél. De a gát átszakadt, nagy valószínűséggel éppen addig fognak ömleni a könnyek, ameddig a forrás el nem apad - vagy valami meg nem zavar.
Akaratlanul rándul egyet az ujjaimat mozgató izom az alkaromon, amint újabb lépteket hallok meg. Nem gondolom, hogy egy Madame Pomfrey lehet, de egyre... ismerősebbnek tűnik, egyre...
A hang nagyon hamar eloszlat minden kétséget, ami annak kapcsán ébredt, hogy biztos ahhoz tartoznak-e ezek a léptek, akihez gondolom. Pedig már majdnem lebeszéltem volna magam róla azzal az ürüggyel, hogy ugyan mit keresne itt?
Gyenge próbálkozás, mert... mit ne keresne itt?
Megpróbálom lassan úgy elmozdítani a karom, hogy egyúttal a könnyek nagy részét is felitassam a felsőm ujjával. Persze a vörösség nem múlik el csak úgy... de ez van. Majd elég vérszegényen, de rámosolygok. Meg kell találnom a szokásos önmagam, nem bőghetem el magam újra, ha esetleg azért jött, hogy... megkérjen arra... hogy a következő meccsen adjam át inkább másnak a helyem. Mély levegő be... hosszan ki. Ülő helyzetbe tornázom magam.

- Szia! Ez... nagyon kedves tőled. Nem kellett volna, de köszönöm szépen - minden szavamat óvatosan válogatom meg és tartva a saját reakciómtól, kerülöm következetesen a tekintetét, annak minden tudatban, hogy ez potenciálisan rosszul eshet neki. De olyan nehéz...
Azaz ezt gondoltam, de muszáj felnézzek rá, egyenesen a szemeibe értetlenkedve a mondandóján. Gringotts? Kirabolni? Aaaw furkász! Várjunk csak mi?

- Umm... azt  hiszem most nem egészen követlek, de... nem úgy van, hogy a bajnokok nem hagyhatják el a kastélyt még ünnepek idejére sem? - kérdezek vissza értetlenkedve. Érzékelem, hogy ő sincs rendben, de olyan nehezen gyűjtöm össze a szavakat és melléjük a bátorságot. Pedig Griffendéles vagyok a francba is!

- Oh... igazából csak a kórelőzmények miatt ragaszkodott hozzá Madame Pomfrey, hogy itt maradjak és ne erőltessem idő előtt túl a karomat. De holnap reggel már szerintem kipaterol, hogy menjek a dolgomra és hordjak könyökvédőt. Mondjuk szerintem mind tudjuk, hogy úgysem fogok, de mindegy - vonom meg a vállam, ahogyan az ép balommal végigsimítok a kötésen, ami szintén biztonság kedvéért lett csak felhelyezve. Hogy biztosan pihenjen a könyököm, legalább ma éjjel. Mondjuk lehet itt sem tartott volna, ha nem nézek rá nagy kiskutya szemekkel, hogy légyszi-légyszi azért tartson már bent, mert... nem merek Sienna elé kerülni. Na ennyit erről, ugye?
Idegesen kezdem gyűrögetni a takarót, ahogyan beáll a kínos csend kettőnk közé. Tudom, hogy meg kellene szólalnom, hogy mondanom kellene valamit. De annyi mindent akarok egyszerre közölni vele, de egy hang is alig képes elhagyni a torkom.

- Sienna én... sajnálom. Sajnálok mindent... - most vagy soha Piroska. Eddig menekültél ezelől az alkalom elől, de most már nincs hova. Rosszabb már nem lehet. Úgyis addig sikerült elhúznod ezt az egészet, hogy lehet a kár már javíthatatlan. De meg kell próbálnod! - Sajnálom a meccset... sajnálom, hogy eddig nem kerestelek, sajnálom, hogy elrontottam a barátságunk. És tudom jól, hogy talán már túl késő, de... szeretném, ha tudnád, hogy nagyon fontos vagy számomra, bármi is történt közöttünk... Az egyik legközelebbi barátom vagy, nagyon szeretlek téged és ezért bármi is legyen a döntésed, teljes mértékben elfogadom és megértem. Csak szerettem volna, hogy ezeket tudd. - Majdnem sikerült elmondani egy szuszra az egészet, néhol kicsit hadartam, de remélem átment neki a dolog. Érzem, ahogy a szívverésem egyre csak gyorsul, amint a válaszát várom.

[- De igen... sajnálom, csak egy hülye vicc volt... a fejemben humorosnak hangzott.]

Annie

Annie - december 3.

16+

   Érzem, hogy erőfeszítést okoz a mosoly, ahogy neki is, hogy rám nézzen. A bűntudat, a rossz érzés még most is ott van bennem azért a délutánért, nem olyan természetes ez többé, mint korábban. Vajon helyre lehet ezt még hozni? Az naiv ábránd, hogy minden olyan legyen, mint régen, de lehet még jó? Lehet minden gesztus természetes ismét?

 - De igen... sajnálom, csak egy hülye vicc volt... a fejemben humorosnak hangzott.- az arcomon marad a mosoly, a gondolat, hogy mikor használtam valaha a „humoros” szót, amely annyira távolságtartónak tűnik ebben a helyzetben, mintha adóról vagy valami hasonló dologról kezdtünk volna beszélni. Neheztelek magamra a hülye viccért... és bármilyen rossz belegondolni, azt hiszem, neheztelek egy kicsit rá is, amiért nem nevetett. Amiért nem lehet legalább egy kicsit könnyebb ez az egész.

 Beszívom a kórterem levegőjét; most nem érzem a vér szagát, mint Halloweenkor, abban a látomásban, mégis érzem azt a gyengeséget, bizonytalanságot. Most egyedül vagyok ezzel a harccal, talán jobban, mint a Tusával, mert még bátorító szavakat sem kérhetek igazán. Mindenki annyit mondana csak bátorításként, hogy ostoba és undorító vagyok, és nem is hibáztathatnám őket érte igazán, mert igaz. Szívesen megküzdenék újra a wampusszal, ha cserébe visszacsinálhatnám, de nem így működik a világ.

 - Azért mégis furcsa, hogy bent tartott... de a könyökvédővel igaza van. A Hollóhát terelői elég nagyot ütnek.- megtördelem az ujjaimat néhányszor, az arcára nézek, azután a kezemre, még mindig mosolyogva. Még mindig erőltetve a mosolyt. Szinte érzem, hogy fel kellene állnom, hogy jobbulást kéne kívánnom neki, és még ha tudom is, hogy Skylarral végül sikerült megoldanom azzal a problémáinkat, hogy lerázhatatlanná váltam, ez más. Itt én követtem el valamit. Nekem kellett volna okosabbnak lennem.

 Ahogy beszélni kezd, kedvem lenne hozzá, hogy fussak. Bármilyen ostoba indokkal, csak fussak, csak hagyjam itt ezt a beszélgetést, bízzam magam a holnap Siennájára. Tudom, hogy a holnap Siennája kialvatlan lesz, tudom, hogy nem lesz okosabb, de remélhetném, hogy megoldódik a probléma magától, mert olyan jó lenne, nem? Miért ne érdemelném meg, hogy egyszer, csak egyszer ebben az életben így működhessen?

 Hosszú, tényleg hosszú másodpercig csendben vagyok, amikor befejezi a beszédet. Mit kellene mondanom? Olyan üresnek hatna újra megígérni valamit, mint nyáron, mert azt is hajlandó lettem volna széttörni egy pár kedves gesztusért, hogy kielégítsem átmenetileg az egómat, hogy valahogy elhiggyem, hogy minden rendben van, nincs velem semmi baj. Biztosan állíthatom, hogy nem fogok újra csinálni valamit? Akár azt, amit az edzésen, akár valami más ostobaságot?

 - Ne aggódj a meccs miatt, nem a te hibád volt! Langl... Op... a fogójuk kibaszta egy ház árát egy olyan szintű versenyseprűre, amiből még sok ország válogatottja sem rendelkezik teljes flottával, és amit soha többé nem fog használni... csoda lett volna, ha nyerünk. Szerintem az a seprű kétszer gyorsabb Revanénál, minimum.- annak ellenére, hogy tudom, ostobaság pont most, és pont neki elmondani a frusztrációmat pont az ő egyik legjobb barátja felé, idióta döntés. Tudom, hogy ha megpróbálja most megvédeni, rögtön előveszem a többi érvemet is azt illetően, hogy mennyire kétszínűnek látom most azt a szerepet, amit az elmúlt években eljátszott, csak hogy Dagobertként igazságtalanná tegyen egy iskolai versenyt. Én gyakorlatilag hajléktalan leszek ezután a kurva Tusa után, hogy igazságos, hogy pénzzel győznek le minket?

 Talán az egész epés, savas harag abból az érzésből táplálkozik, hogy a Mardekár meccs után elhittem, hogy a miénk lehet idén a Kupa, és búcsúajándékként itt hagyhatok egy Griffendélt, amire az utánam jövők, amire Lutece professzor büszke lehet. Talán jogosak az érzéseim; mindenesetre nem szabadott volna most kiengednem őket.

 Veszek egy hosszú levegőt. A másik téma természetesen sokkal fontosabb.

 - Nem a te hibád volt... én vagyok ezekben a dolgokban a tapasztaltabb, fogalmam sincs, hogy hogyan lehettem ilyen ostoba. Annyira... vonzó volt, hogy mennyire rajongtál értem ott.- hirtelen nem tudom, hogy hogyan folytassam. Egyszerű, és fájdalommentes lenne csak megígérni, csak újra megígérni, amíg nem marad semmi értéke az ígéreteknek, csak olyan jelentéktelen lesz, amikor valaki jó reggelt vagy szép álmokat kíván. Nyelek egyet; azt nem akarom semmiképpen, hogy most felépítsünk egy kártyavárat, a szívében a zuhanyzó emlékével.

 - Mit érzel most?

Hard times
reveal true friends

Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő

Fájdalmas a háttérzajok nyugtató hiánya, fájdalmas, hogy milyen hangos tud lenni a csend, de a legfájdalmasabb mind közül a cseppet sem őszinte erőltetett mosolya. Feltehetném a költői kérdést, "hol és hogy romlott el ennyire?" de a választ sajnos kimondatlanul is elég jól tudjuk mindketten. Szörnyen érzem magam, amiért ide jutottunk, szörnyen érzem magam amiatt, hogy nem tudok nevetni a viccén, szörnyen érzem magam, hogy... ilyen vagyok. Ilyen semmirekellő, ilyen bánatos képű, ilyen lehangoló. Ha erősebb lennék, össze tudnám szedni magam, akkor tudnék nevetni, rá tudnék nézni, meg tudnánk oldani a helyzetet - de nem vagyok ilyen...
Én sajnálom, hogy...
Hogy mi? Jobb is, hogy egy hang sem jön ki a torkomon, szinte bármi, amit mondanék szimpla önsajnáltatás lenne. Nem erre van szüksége, nem erre van szükségem...szükségünk.
Egy kellemes hónap állt rendelkezésemre arra, hogy átrágjam magam a történteken és azok esetlegesen visszavonhatatlan, megmásíthatatlan következményein. Talán sikerült minden egyes lehetőséget figyelembe vennem és végiggondolnom - bár ezzel túl nagyra tartanám magam. Szóval az a helyzet, hogy nem túl rózsás a helyzet. Nem ennyi idő elteltével. Akármennyire is szeretek minden hibát a nyakamba venni, el kell ismernem, hogy kettőn áll a vásár - noha őt nem tudnám hibáztatni. Neki ott volt a tusa, a meccs, elég gondja van anélkül is, hogy utánam rohangáljon. Én meg... inkább hagyjuk is.

Csak biccentek arra, amikor megjegyzi, hogy furcsa, hogy bent tart... azt azért mégsem mondhatom neki, hogy nagyon szép kiskutyaszemekkel könyörögve megkértem, hogy hadd éjszakázzam itt, mert egyszerűbb menekülni a problémák elől, mint esetlegesen szembenézni velük. Az túlságosan megoldás-orientált gondolkodásra vallana, az túl magától értetődő lenne, az túl sok energiába és bátorságba kerülne. Pedig megfogadtam, hogy megváltoznék...

Miután elhallgatok, megint leszáll az a bizonyos kínos csend. Biztosan mondanom kellene még valamit, de fogalmam sincs, mit. Mi tudna javítani ezen az egészen? Mi tudná megjavítani a törött köteléket?

Valamennyire megértem a frusztrációját is a meccs kapcsán, de... tényleg jogos hibáztatnunk bárkit azért, mert neki megadatik valami, ami nekünk nem?

- Lehet nem lesz népszerű a véleményem, de ha fennakadunk azon, hogy a Hugrabug fogójának telik a legjobb seprűre, akkor fel se álljunk a Hollóhát ellen, ahol mindenkinek egy újabb Nimbus modellje van. - Azt már meg sem említem akkor, hogy én is csak erre az egy évre ruháztam be az összes pénzem egy jobb seprűre, amit utána soha az életben nem fogok használni ugye... - Másoknak lehet jobb seprűjük, vagy szabálytalanságokhoz is nyúlhatnak, de az év első meccsén a csapat bebizonyította a csapat, hogy ezen felül tudunk kerekedni. Most... nem sikerült. Ennek ellenére semmivel sem lesz kevesebb, amit a többiek és te is beletettél az egészbe, főleg a Trimágus Tusa mellett.

Erősen beharapom a számat, hátha a fájdalom rá tud venni arra, hogy mondjak valamit. Valami értelmeset. Valamit ami segít. Azonban olyan üresnek érzem az agyam, mint... ott és akkor a zuhanyzóban. Megint elönti az arcomat a pír, ahogy eszembe jut az egész, a szívem is versenyezni kezd, bár azt meg nem mondhatom ki vagy mi az ellenfél. Csak a fejemet tudom rázni, valószínűleg nem érti, hogy mire. Lehet, hogy én sem teljesen.

- Magadra sem veheted az egészet. Mindig kettőn áll a vásár... - itt egy kicsit elakadok. Pár mély levegő szükséges, hogy folytatni tudjam. - Én is tudhattam volna jobban, megállíthattam volna az egészet, de... De egy részem nem akarta. A racionális felem sejtette, hogy ebből csak baj és problémák kerekednek, de végső soron nem tettem semmit annak érdekében, hogy ne történjen meg... - nyelek egy hatalmasat és ránézek. Még ha a hangom egy pillanatra meg is remeg, még ha inkább legszívesebben elmenekülnék az egész szituáció elől.

-  Mit érzek most? - halkan és röviden felnevetek. - Talán egyszerűbb lenne arról beszélni, mit nem érzek jelenleg. Tudnod kell, hogy a "rajongásom" irántad... egyáltalán nem múlt még el. Umm... nem tudom, hogy valaha teljesen megszűnik-e, nem tudom, hogy valaha lehet-e olyan a kapcsolatunk, mint előtte. Haragszom magamra, amiért ezzel, hogy nem tudtam tartani a számat tönkre tettem potenciálisan mindent, amit felépítettünk. Szomorú vagyok, hogy idáig jutottunk, mérges, hogy nem mentem oda hamarabb. Félek attól, hogy esetleg végleg elveszítelek, de nem tudnálak hibáztatni érte. Hibásnak érzem magam a meccs miatt, és teljes mértékben megérteném, ha az utolsó mérkőzésre inkább... inkább valaki mást keresnél a helyemre. Aki jobban megérdemli, aki jobb, mint én, aki mellett nem érzed feszélyezve magad - megrándul a szám széle és megint érzem, hogy a kikívánkozó könnyek szúrni kezdik a szemeimet. Mégis megpróbálom lenyelni a torkomban lévő gombócot.

- De ami eddig még nem hangzott el, talán nem is egyértelmű az eddigiekből és mind közül a legfontosabb lenne... - félve az elutasítástól kinyújtom felé a kezemet. - -...nagyon hiányzol, Sienna.

[- A Hollóhát seprűi a ‘93-as Tűzvillámok. Hátrányban leszünk, de Connornak is az van, és legyőztük. Emellett McLagen nem beszélt folyamatosan a diákjogokról, mielőtt jelezte, hogy a szegényebb diákoknak kevesebb keresnivalójuk van a csapatukban, mert a gazdagabb emberek gyerekeié a kviddics.]

Annie

Annie - december 3.

16+

   Tudom, hogy kurva nagy ostobaság pont most, pont Annievel vitatkoznom erről a kérdésről. Ophelia a barátja. Ettől függetlenül nem tudom befogni.

 - A Hollóhát seprűi a ‘93-as Tűzvillámok. Hátrányban leszünk, de Connornak is az van, és legyőztük. Emellett McLagen nem beszélt folyamatosan a diákjogokról, mielőtt jelezte, hogy a szegényebb diákoknak kevesebb keresnivalójuk van a csapatukban, mert a gazdagabb emberek gyerekeié a kviddics.- tudom, hogy ez az egész semmi jóra nem vezet; tudom, hogy sértett vagyok amiatt, hogy ismét félreismertem valakit, akit kedveltem, mielőtt megismertem a valódi elveit és szándékait.

  - Mindegy, hagyjuk a kviddicset.- csak sóhajtok egyet, mert érzem, hogy ez az egész ott maradt, tüske maradt. Tudom, hogy milyen régi barátok, hogyan bocsátaná meg nekem, hogy ezt gondolom? Most még felírhatja annak, hogy kicsinyes és sértett vagyok, de mi lesz később?

 Eszembe jut az a gyorsétterem Londonban, alig fél éve. Annyira más volt… végtelen volt a nyár, és azt hittem, hogy örökké tart minden. Hogy húsz év múlva együtt kávézunk majd az Abszolon. Most nem látom a jövőt- minden ismeretlen.

  - Nem foglak kirakni a csapatból, nem a te hibád, hogy vesztettünk.- kicsit mintha kívülről, visszhangként hallanám a hangomat. A leglényegtelenebb dologra reagálok- tényleg annyira kicsinyesnek tűnök, hogy személyes okokból visszaéljek Lutece professzor és az egész házam bizalmával?
 
 Szeretném megölelni, szeretném elmondani neki, hogy visszavágyom arra az időszakra, amikor még nem volt minden ilyen. De tudom, hogy kihasználtam, és nem mehetünk vissza arra az időszakra, amikor még nem volt más, csak őszinte támogatás és szeretet. Azzal tudom, hogy nem fog megoldódni semmi, ha nem mondunk igazat.

 Veszek egy mély levegőt. Nem tudok ránézni.

 - Annyira… nehéz utólag megértenem magam. Éppen minden rossz volt: az az egész Halloween, azután Vitrol, anyám… biztos voltam abban is, hogy borzalmas leszek a Tusán. Te rajongtál értem… nem értettem, hogy miért, de akartam. Minden áron…- lopva Annie felé nézek. Vajon mennyit lát most a hibáimból? Talán könnyebb lenne, ha átlátna rajtam.

 Most nem tudok mosolyogni.

 - Megbíztál bennem, és… elárultam a bizalmadat. Nem haragszol rám érte?- nem tudom, hogy hol vannak a könnyeim. Talán tudom, érzem, hogy nem érdemlem meg, hogy sajnáljanak, az én szerepem nem az áldozaté. Talán az övé sem tisztán, de én vagyok az, aki jobban hibás. Az biztosan segítene, ha belátná, hogy nem vagyok ártatlan ebben.

Hard times
reveal true friends

Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő

Oh, hogy azok tűzvillámok... Jó tudni. A nagy kviddicses, ugye? Mindegy, a lényegen igazából nagyban nem változtat, hogy sokkal jobb seprűje van a Hollóhát csapatának, mint a mienknek. Ráadásul nekik ott van Zafira. Arra is kicsit megrándul a szám széle, hogy így beszél Ophiról... mintha olyan nagy vétek lenne, hogy azért, hogy segítse a háza csapatát és megteheti, azért vesz magának egy kiváló seprűt. Belemehetnénk jobban, hogy ha a gólszámokkal úgy elhúzunk, mint a Mardekár ellen, akkor a fogó seprűjének márkája nem okozott volna gondot, de... úgy érzem jelen állapotban csak nagyobb vita, esetleg veszekedés kerekedne erről, amire egyikünknek sincs szüksége. Nekem legalábbis biztosan nem, így csak bólintok egyet arra, hogy hagyjuk a kviddicset.

Összeszorítom az állkapcsomat. Tudom, hogy igenis az én hibám. Tudom, ha agresszívebben megyek Ophira, akkor lett volna esélyünk. De képtelen lettem volna rá, most is az lennék, a jövőben is. Nem várom el, hogy megértse, ahogyan azt sem, hogy megbocsássa. Elszúrtam az egészet, felemészt a bűntudat, de... sajnos nem tudok más lenni, mint aki vagyok.
Mert én én vagyok, akárhogyan is küzdök ellene, akárhogy is próbálkozom más lenni. De ez lehetetlen.

- Tudom... - fáj, hogy rám se bír nézni, fáj, hogy a felé nyújtott kezem sem fogadja el, fáj, hogy idáig jutottunk mondjuk a nyárhoz képest, amikor még... azt hittem minden rendben lesz.
De úgy fest, hogy a végén mindenkit elmarok magam mellől.
Nincs ez másképp, csak anyám már a legelejétől sejtette ezt. Apám most kezd rájönni. Lehet, hogy Sienna is. Visszahúzom a kezem, és inkább a körmöm melletti bőrt kezdem tépkedni pótcselekvésként.

- Őszintén...? - nézek rá kérdőn, de tudom, hogy muszáj kendőzetlenül elmondanom mindent, különben nem tudunk egyről a kettőre lépni. Veszek egy mély levegőt, mielőtt folytatnám. Végülis, mi lehet a legrosszabb? Végleg elveszítem? Remek. De ha minden problémát a szőnyeg alá söprünk, akkor is. Szóval mindent vagy semmit alapon... - Először magamra haragudtam, magamat hibáztattam mindenért. Biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csináltam, és azért... aztán amikor azt láttam, hogy te kívülről milyen jól bírod, mérges lettem. Igazságtalannak tartottam az egészet, elképesztő fájdalmat éreztem, mert azt hittem, hogy csak kihasználtál. És tudod mi volt a legrosszabb az egészben? Nem tudtam erről senkinek sem beszélni. Ahogy arról sem, hogy hogyan érzem azt, hogy összeomlik körülöttem az életem. Talán az utóbbiról nem akartam tudomást venni, most sem akarok róla még tudomást venni. De a próba után... amikor ott ültem a lelátókon, amikor azt láttam, hogy egyedül küzdesz, amikor minden pillanatban attól rettegtem, hogy lehet, hogy többé már nem... - nyelek egy nagyot. - ...szóval hogy esetleg soha többé nem leszel az életem része... ez a tény sokkal jobban megrémisztett, mint amennyire dühös, vagy éppen féltékeny voltam rád, amennyire szomorú voltam. - Tudom, hogy folytatnom kellene. Tudom, hogy még rengeteg dolgot el kell mondanom neki, de szükségem van egy kis szünetre, hogy ne törjek ki megint zokogásban - mert már erősen a határán állok.

[- Én is úgy érzem, hogy kihasználtalak. Valószínűleg tényleg; tudom, hogy a legtöbben azt gondolnák, hogy bele kényszerítettelek ebbe az egészbe, hogy csak én tehetek róla, mert nekem van ebben tapasztalatom- a legtöbben a részleteket is megtudták két éve. Nagyon rosszul érzem magam emiatt… mintha minden csak az én hibám lenne, belezsaroltalak volna.]

Annie

Annie - december 3.

16+

  Más lett volna ez a beszélgetés, ha nyerünk ma? Valószínű rengeteg lehetőséget kaptam volna, hogy könnyebbé tegyem, a szőnyeg alá seperjem a problémát, és csak a sikerekre, a jóra fókuszáljunk. Akkor fogalmam sincs, hogy mi lett volna. Ignorálom ezt, ha a felszínen helyreáll minden?

  Szeretném hinni, hogy nem.

 Egy bólintással jelzem, hogy őszinte választ várok. Tudom, hogy valamennyire meg fogok sértődni, de ha az egész beszélgetés elmegy a saját hibáink, felelősségünk mértéktelenül nagylelkű és udvarias ismételgetésébe, valószínűleg ennyi marad a barátságunkból is: rengeteg tüske, lefedve udvariassággal. Még ha túl is lendülnénk azon, hogy lefeküdtünk, ott vannak más problémák, mint az erősen eltérő véleményünk Langleyról és Barbonról.

 Muszáj hosszan beszívnom a levegőt. Tudom, hogy én kértem az őszinteségét, tudom, hogy szükséges, de rosszul esik, hogy azt hitte, hogy jól vagyok, bármennyire jól viselem ezt. Az talán még inkább, hogy azt mondta, kihasználtam, még ha igaz is - az, hogy kimondta, csak még jobban megerősítette ezt bennem. A bűntudatom mellett persze ott vannak a saját sérelmeim, melyeket a szavai szintén olajjal öntenek le. Talán túl sokáig maradtak megoldatlanul.

 - Én is úgy érzem, hogy kihasználtalak. Valószínűleg tényleg; tudom, hogy a legtöbben azt gondolnák, hogy bele kényszerítettelek ebbe az egészbe, hogy csak én tehetek róla, mert nekem van ebben tapasztalatom- a legtöbben a részleteket is megtudták két éve. Nagyon rosszul érzem magam emiatt… mintha minden csak az én hibám lenne, belezsaroltalak volna.- utálom a gondolatot, hogy valójában nemet akart mondani, és az én hibám, hogy nem jöttem rá. Annyira sokat gondolkodtam ezen, annyira sokszor lejátszottam fejben, hogy ki mit gondolna, arra jutottam félig, hogy így van. A másik felem viszont neheztel rá, amiért nem lökött el, ordított rám, mondta, hogy nem akarja ezt. Most is feldühít, ahogy egy pillanatra eszembe jut az a nap, és próbálom keresni a jeleket.

 Veszek egy újabb mély levegőt, és Anniere nézek.

  - Nem kellett volna ezt csinálnunk… de nyilván nem tudjuk megváltoztatni a múltat. Talán valahogy az érzéseinket sikerül… nem tudom, hogyan kellene kezdenünk.- ebben tapasztalatlan vagyok, és mivel nem ismerek egy olyan idiótát sem, mint én, nem tudom, hogy ezt ilyenkor hogyan oldják meg. Hogyan tüntetik el azt a felhalmozott bűntudatot, szorongást, és az ebből fakadó neheztelést és bizalmatlanságot? Össze lehet rakni egy ennyire törött bizalmat?

 A szemébe nézek.

  - Az biztos, hogy igazat kell mondanunk mostantól…- szeretnék még valamit mondani, de nem tudom, hogy hogyan folytassam. Nem látok azonnali megoldást, ebben a pillanatban pedig úgy érzem, hogy az ígéretek súlytalanok. Én is rengeteg dolgot ígérnék, hogy átrepüljünk ezen a krízisen.

Hard times
reveal true friends

Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő

Erőt veszek magamon, hogy a reakcióit figyeljem. Erőt veszek magamon, hogy ne bőgjem el magam, ha esetleg ő is hibáztat valamiért, esetleg ő is neheztelne rám valami miatt. Azonban arra nem vagyok felkészülve, hogy sokkal nagyobb érvágás az, ahogyan mindent a saját nyakába vesz és semmi felelősséget nem hárít át rám. Pedig érzem a szavak mögött húzódó elfojtott feszültséget. Elkezdhetném sorolni, hogy mi mindenben hibáztam én ezzel kapcsolatban, ám úgy érzem, hogy azzal nem lépnénk előrébb a folyamatban. Ezeket neki kell felismernie és kimondania a szemembe, különben nincs értelme. Különben ugyanott toporgunk, mint eddig.

- Nem, valóban nem kellett volna ezt csinálnunk... - értek vele egyet. Még ha egy részem akkor akarta is ezt az egészet, még ha hitt benne, hogy utána... lehet belőle valami? Ebben reménykedve láttam azt, hogy megérte volna az egész, annak ellenére, hogy mennyire nem akartam Ott, akkor és így. - Legalábbis nem így... - szeretném, ha tisztában lenne azzal, hogy én tényleg szerettem volna... szeretni. Ha már őszinteségről van szó ugye.

Bólintok egyet a szavaira. Valóban igazat kell mondanunk egymásnak. Túl sokáig kapargattuk a felszínt, és elhittük, hogy ez egy megingathatatlan alap. Nyáron még elhittük egymásnak, hogy ott leszünk a másiknak végzés után is - mindig. Most azonban minden jövőbeli álomkép egy szempillantás alatt tört darabokra. Megjavíthatjuk még a barátságunk, de semmi sem lesz ugyanolyan. Talán rosszabb lesz, talán távolibb, talán fájdalmasabb. De ott van annak is a lehetősége, hogy mélyebb, igazabb és erősebb lesz.

- Ebben egyetértek. Kezdhetnénk azzal, hogy elmondod te is, hogy mi van benned. Mit érzel az egésszel kapcsolatban, velem kapcsolatban - állom a tekintetét, most nem fordulhatok el, most nem hátrálhatok ki sírva ebből az egészből. Nem, ha szeretném, hogy valóban megmaradjon a barátságunk. Felkészülök arra is, hogy a szavai fájni fognak. Felkészülök arra is, hogy nem azonnali lesz a változás. Hogy lesznek hullámvölgyek. Hogy elsőre, de talán sokadjára is reménytelennek tűnhet. Azonban talán minden jobb, mint ez a felszínes bizonytalanság, amely abban a pillanatban hullik ki a kezeink közül, amint elhagytuk az iskola falait örökre...

[- Nagyon fontos minden együtt töltött pillanat... belegondolva, nem volt sok, de valahogy úgy érzem, mintha mindig barátok lettünk volna ennek ellenére. Kicsit mintha te is ott lettél volna másodikban, amikor a kandalló fölötti helyiségben társasoztam Revannal és Skylarral azután a borzalmasan rosszul sikerült Kviddics válogató után, vagy te is lejöttél volna velem a Klubhelyiségbe egy egész éjjelre, amikor Barclay... szóval úgy érzem, mintha ott lettél volna. De közben haragszom is... úgy érzem, mintha csak az én felelősségem lenne, hogy az az egész hogyan történt a zuhanyzóban, és hogy valójában te is így érzed. Biztosan rosszabbul érintett emiatt, hogy látom, hogy most is jóban vagy Solace Barbonnal, pedig tudom, hogy te elhiszed, tényleg nem halálfaló szimpatizáns... emiatt úgy érzem, hogy talán ez az egész nem is volt igaz. Már, úgy értem, amit mondtál a zuhanyzóban arról, hogy milyennek látsz... most, hogy kimondom, inkább érzem úgy, hogy én vagyok paranoiás, hogy megint tönkremegy valami... mint anyámmal, már nem is ír nekem, az egész... csak így.]

Annie

Annie - december 3.

16+

  Egy pillanatra elkerülöm a pillantását. „Nem így.” Nem vagyok benne biztos, hogy a helyszínre, az időpontra gondol-e, de utólag nem hiszem, hogy bármi változott volna, ha egy gyertyafényes, rózsaszirmokkal teleszórt szobában fekszünk le egymással. Nem tudom eleve, hogy még értjük-e egyáltalán, hogy mit akarunk pontosan; én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy egy párkapcsolat bármilyen körülmények között működött volna közöttünk, ő pedig nem hiszem, hogy valaha beérte volna azzal, hogy ez az egész egy kis kaland marad.

 Nyelek egyet, ahogy  a szemébe nézek, és összeszedem az igazságot. Az egyik első reakcióm az lenne, hogy csak megkérem, hogy térjünk vissza erre később, hogy kérdezzem meg Revant és Skylart, hogy szerintük mit kellene mondanom, esetleg Amyt is keressem meg, ő mindig nagyon bölcs ebben, de persze, nem tudom, mennyire lenne őszinte a válaszom akkor.

 Az őszinteség egy borzalmas hülyeség; elvesztettem az anyámat miatta, amikor őszintén kimondtam a véleményemet, valószínűleg a halálfalók célkeresztjébe kerültem a pillanatban, amikor Barbonnak szidtam a kurva pavilonjukat, vagy a sorsolás után Yaxleyékat, de rengeteg más hátrányom származott belőle. Most is tudom, hogy nagyjából mit kellene mondanom, mit akar hallani, és ki tudja, még azt is sejtem, hogy én mit akarok hallani, amikor ezen az álmatlan éjszakán belenézek a Klubhelyiség kandallójába a mai elmaradt ünneplésre szánt sütőtökös whiskeyvel a kezemben, néhány újabb félbehagyott levél felett apámnak.

 - Nagyon fontos minden együtt töltött pillanat... belegondolva, nem volt sok, de valahogy úgy érzem, mintha mindig barátok lettünk volna ennek ellenére. Kicsit mintha te is ott lettél volna másodikban, amikor a kandalló fölötti helyiségben társasoztam Revannal és Skylarral azután a borzalmasan rosszul sikerült Kviddics válogató után, vagy te is lejöttél volna velem a Klubhelyiségbe egy egész éjjelre, amikor Barclay... szóval úgy érzem, mintha ott lettél volna. De közben haragszom is... úgy érzem, mintha csak az én felelősségem lenne, hogy az az egész hogyan történt a zuhanyzóban, és hogy valójában te is így érzed. Biztosan rosszabbul érintett emiatt, hogy látom, hogy most is jóban vagy Solace Barbonnal, pedig tudom, hogy te elhiszed, tényleg nem halálfaló szimpatizáns... emiatt úgy érzem, hogy talán ez az egész nem is volt igaz. Már, úgy értem, amit mondtál a zuhanyzóban arról, hogy milyennek látsz... most, hogy kimondom, inkább érzem úgy, hogy én vagyok paranoiás, hogy megint tönkremegy valami... mint anyámmal, már nem is ír nekem, az egész... csak így.- csettintek egyet, mintha a pillanatot utánoznám, amilyennek a nap érződött. Az egyik pillanatban videójátékoztam az öcsémmel, a következőben egy táskával a kezemben próbáltam szállást találni az éjszaka közepén, abban a tudatban, hogy talán soha többé nem térek vissza.

 - Ez az egész... nem tudom, egyszerre szeretnék elmenni most, szeretnélek megölelni, szeretnék kiabálni.... szeretném, ha megpofoznál, szeretném, ha elmondanád, hogy borzalmas ember vagyok, vagy elmondanád újra, hogy mennyire nem látom jól magamat... én... túl bonyolult ez az egész.

Hard times
reveal true friends

Sienna
2005.12.03.
Gyengélkedő

Nem így.
Amikor ez a rövidke kétszavas mondat elhangzik a számból rögtön oldalra pillant, ez pedig kínkeservesen világossá tesz számomra mindent. Ki sem kell mondania. Visszanyelem az újra felkívánkozó könnyeket. Ezt az egészet nem most, nem itt fogom megsiratni, majd egyedüli magányomban éjszaka. Annyira bolond dolog volt tőlem, hogy elhittem. Talán ha nem most a Tusa őrületében történt volna ez... Talán akkor...? Akkor lehetett volna más? Ezt már sosem tudjuk meg. Hiába fáj, hiába érzem azt, hogy megint darabokra tört a szívem, hiába szerettem volna többet... Mégis sokkal fontosabb számomra a barátságunk, mintsem a saját idióta érzéseim miatt elveszítsem. Nem, ez túl nagy veszteség lenne. Nem akarom...

Minden szavát figyelmesen hallgatom, még a lélegzetem is visszafojtom közben - csak akkor tűnik fel, mikor a szervezetem sikít az oxigénért. Alig merek csak levegőt venni, nehogy megzavarjam bármiben is. Szeretném, ha kijönne minden, szeretném, ha meg tudnánk ezt beszélni. Mindennél jobban. Jól esik, hogy azt mondja, olyan, mintha mindig is ott lettem volna, ha mindig is közéjük tartoztam volna - mert valahol én is ezt éreztem, kiváltképp amikor tényleg többen összeültünk együtt, akár inni, akár cigizni. Aztán jön a nehéz rész, hogy ő miért haragszik és...
Solace?
Először nem értem, hogy jön ő ide, de aztán sikerül kibogozni a szálakat. Azért némi sértettség talán kiül az arcomra, amikor leesik a tantusz, meg hogy amiatt... hamisnak érezte akár csak egyetlen pillanatig is bármelyik részét annak, amit mondtam, vagy esetleg a történteket, akár az érzéseimet kérdőjelezte meg. Mégis, hamar elfojtom ezeket a negatív érzelmeket, ahogy a végére ér a mondandójának. Vannak sokkal fontosabb dolgok is a saját nyomoromnál, és úgy érzem Sienna feje felett is rendesen összecsaptak azok a bizonyos hullámok.
Bár tudnék segíteni...

- Sosem volt csak a te hibád, sőt! Én akartam szólni, hogy hagyd abba, egyértelműen jelezni, hogy nekem ez túl gyors, vagy... - élesen beszívom a levegőt. Nehéz lesz, és feltehetőleg hatalmas próba elé állítja a barátságunk, de mégis kimondom. - Sienna, én... szeretlek téged. Akkor is így éreztem, még most is. És tudom jól, hogy hibáztam azzal, hogy ott és akkor nem kommunikáltam megfelelően, de... össze voltam zavarodva és így utólag visszatekintve akartam is, hogy megtörténjen, mert... attól tartottam, hogy máskülönben sosem kerülök hozzád ilyen szempontból közel. És ez a legnagyobb baromság volt részemről, amit elkövethettem ott és akkor. Sajnálom... tényleg őszintén sajnálom. És kérlek ne érezd úgy, hogy emiatt vagy bármi más miatt tartozol nekem. Én tényleg csak azt akarom, hogy a barátságunkat sikerüljön helyreállítani - nézek komolyan a szemeibe, majd lerúgom magamról a takarót, hogy kiülhessek az ágy szélére. - Azt nem fogom és nem is tudnám megígérni, hogy távolságot tartok Solace-től. nem feltétlenül értem a köztetek húzódó ellentétet, de én mindkettőtöket kedvelem. Szerintem biztos létezik olyan scenario, ahol ti ketten jól kijönnétek. De ez nem releváns dolog a mi szempontunkból, nem is szeretném megmondani neked, hogyan érezz iránta. Biztos van, amit te látsz vele kapcsolatban és én nem, de olyan is, amit én látok de te nem. - legyintek, hogy igazából ez valóban nem ide tartozó téma. - Viszont az bánt, hogy emiatt, vagy más miatt esetleg úgy érzed, hogy bármi amit mondtam neked esetleg nem valódi, nem igaz... mert de, minden egyes szava az volt. Látom, hogy sokmindenen mész most keresztül. Talán a Tusa nélkül is egy nehéz utolsó éved lenne, nem tudom, mert nem engedtél be sosem ilyen mélységekbe... - egyre csak az elharapott mondata visszhangzik a fejemben az anyjáról. - Nem tudom mi történt nálatok otthon, de szeretném, ha tudnád: bármi van, én itt vagyok és szeretnék segíteni neked. Bárhogy. Akárhogy. Mindegy mi történt egy hónapja, amikor éppen mindketten meg voltunk borulva a... Halloweeni események miatt. vagy bármi miatt. Te elsődlegesen mindig is egy nagyon közeli, nagyon fontos barátom leszel. Mindig egy olyan személy leszel, akire mosolyogva fogok visszagondolni, mert rengeteget adtál nekem rövid idő alatt is. Legfőképp a hitet önmagamban. Te voltál, aki elindított ezen az úton, nélküled... nélküled most összeomlanék a saját problémáim súlya alatt. Ezért pedig örökké hálás leszek neked. És ha úgy van... tényleg... tiszta szívemből szeretnék neked segíteni. Akár csak azzal, hogy meghallgatlak, hogy kiadd magadból az egészet, jó? - megfogom óvatosan a kezét és gyengéden megszorítom.

- Nos... ez a te döntésed. Ha szeretnél, elmehetsz, nyugodtan kiabálhatsz, szerencsére most más úgysincs itt... - majd gyorsan eleget téve a késztetésnek meg is ölelem nem túl hosszan, de jelentőségteljesen szorosan. Szeretném, hogy érezze - itt vagyok neki. Bármi legyen is ennek az egésznek a konklúziója. Majd elengedem, hogy újra a szemeibe nézhessek. - Nem foglak se felpofozni, se azt állítani, hogy borzalmas vagy. Ez valljuk be karakteridegen is lenne tőlem, mert hazugság is. Mert lehet, hogy nem látod, de nagyon erős lány... mit lány már inkább nő vagy Sienna. Rengeteg teher nyomja a vállad, te pedig ezzel mind egyedül akarsz megbirkózni. Azonban bármennyire is vagy erős... ennyi nyomást nem képes a legerősebb ember sem egymaga cipelni. Kérlek gondolkozz el ezen. Még ha engem nem is avatsz bele a problémáidba, úgy gondolom hasznos lenne, ha megosztoznál a terheiden mással, másokkal. Nem vagy egyedül, nem kell mindent egyedül csinálnod. erre valók a barátok - nem helyezek rá több nyomást. Nincs rá szüksége, van elég baja enélkül is. Nélkülem és a nyomorultságom nélkül is. Csak abban bízom, hogy megfogadja a tanácsom és valakivel tényleg őszintén, mélyrehatóan beszél a bajairól. Azt kívánom neki, hogy lekerüljön a vállairól egy kis súly, és könnyebben tudjon lépkedni tovább az előtte álló hosszú és nehéz úton.

[- Nem tudjuk eldönteni, hogy hogyan érezzük magunkat.]

Annie

Annie - december 3.

18+

   Összeszorítom a számat, hogy megállítsam magam, a felcsattanást, a dühös számonkérést, hogy akkor miért nem állított meg? Hihetetlenül feldühít ezzel, nem is hallom szinte az első pár mondatát, ami ezeket követi; talán a felfokozott érzelmi állapotom tehet róla, talán ő fogalmazott szerencsétlenül, de úgy érzem, hogy azonnal fel akarok állni, el akarok menni. Ha már közben sem akarta, miért nem ütött meg, vagy lökött fel, vagy kiabált rám? Tényleg azt gondolta, hogy ha nemet mond nekem, vagy legalább arra megkér, hogy ne az öltöző kurva zuhanyzójában basszunk először, soha többet nem beszélek hozzá? Ezt gondolta valójában?

 Nem húzom el a kezem, bár az ujjaim kissé megrezzennek, amikor megérint. Csendet erőltetek magamra, és megpróbálok a lehető legjobban, legobjektívebben figyelni a szavaira, kizárni azt a stresszvihart, ami miatt meg akarom inni a mai győzelmünk utáni ünneplésre félretett alkoholt, egyben, egyedül, aztán… nem tudom, széttörni valamit? De bármennyire igazságos próbálok maradni, nem lehetek biztos benne, hogy mi igaz a szavaiból: ha hajlandó volt lefeküdni velem, elnyomni a vágyat, hogy megállítson, elviselni, hogy megérintem, megcsókolom…

 Azt biztosan tudom, hogy nem hazudik nekem. Akkor egyszerűbb lenne, csak tudnom kellene az okát, de egyre jobban érzem, hogy magának hazudik. Abban, hogy akart-e tőlem valamit igazán, abban, hogy mit érez felém. Még arról is meggyőzte magát, hogy élvez valamit, amitől meg akart szabadulni.

 Érzem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon, ahogy átölel. Szeretném visszaölelni, de csak megemelem a karjaimat.

  - Nem tudjuk eldönteni, hogy hogyan érezzük magunkat.- tudom, talán kétségbeesésből mondta, hogy nem akarja, hogy rosszul érezzem magam, de üresnek érzem a szavakat. Nem hiszem, hogy bármelyikünk ide akart jutni.

  - Ha nem tudod rávenni anyámat, hogy ne féljen többé a halálfalóktól, akik megölték az apámat, körözési listára tették őt a származása miatt, és most újra itt vannak közöttünk, nem tudsz segíteni semmit az otthoni dolgaimmal… ne vedd magadra! Senki nem tud.- elfordulok, ahogy elenged, csak amíg letörlöm azt a könnycseppet. Nem akarom, hogy így lásson most. Talán késő ehhez.

 A szemébe nézek, fáradtan.

  - Nem akarok egyedül megbirkózni mindennel. Csak a legtöbb dologgal nem lehet máshogy.- érzem, elfog valamiféle öröm, hogy erősnek lát, amit igyekszem magamban azonnal kioltani. Biztosan így lát engem, de alig egy hónapja azt látta, hogy vonzódik hozzám, lefeküdt velem az akarata ellenére, most pedig itt vagyok. Ha erős lennék, figyelném a harmadéveseket köpkövezés közben, és elképzelném, hogy újra egy vagyok közülük? Megírnék minden nap félig egy levelet anyámnak, amiben bocsánatot kérek olyan dolgokért, amikben igazam van? Gondolkodnék még mindig rajta, hogy Malfoy vagy Midas nevével alkossak-e soha nem használt gúnynevet valakiről, aki véleményem szerint igazságtalanul vett el valamit tőlem? Nem a győzelmet, a ma esti önfeledt boldogság látszatát- az utolsó alkalommal, amikor legyőztük a Hugrabugot, aznap éjjel kibékültünk Skylarral. Mennyire gyenge dolog remélni, hogy a mai győzelmünk után én és Annie újra olyanok leszünk, mint régen?

 És mennyire gyenge dolog azt gondolni, hogy ha apám lát, büszke-e rám, és remélhetem, hogy ha beszélhetek vele… nekem kellene elmondanom, hogy én vagyok büszke rá.
 
  - A legtöbb dologhoz, amit nekem tulajdonítasz, nem sok közöm volt. Magadtól lettél kviddicsező, én csak szerencsétlenkedtem veled a kanapé támláján. Nem vagyok az, akinek látsz; akkor éjjel is azért voltam ébren, mert túl sok stressz ért ahhoz, hogy aludni tudjak. Biztosan benne van abban is, ami egy hónapja történt… túl sokat gondolsz más emberekről, és túl keveset magadról.- nem teszem hozzá, hogy talán ez a tény a legmélyebb árok közöttünk. Ha nem jön rá magától, a lehetőségét sem adom meg annak, hogy máshogy legyen.

 - Ami Bar… Solacet illeti, biztosan lett volna olyan scenario, amikor jóban vagyunk… az biztosan sokat segítene, ha nem támogatná azokat az embereket, akik megölték az apámat, és kérdés nélkül megölnék anyámat. Vagy téged.- nem akarom jobban kifejteni, mert kétlem, hogy újat mondtam, jobb lett a mágiatöri RBF-je, mint az enyém. Azt meg gondolom, ő is látja, hogy kik Barbon barátai- fogalmam sincs, hogy miért beszél mégis vele. Még csak nem is néz ki jól. Az a kurva gargoyle lőhetett volna kicsit feljebb…

  - Szeretném elhinni, hogy megváltozott. De láttam még a próba után is Morris körül.