Az Első Próba

Harry Potter nem igazán tudta eldönteni, hogy hogyan érzi magát. Keserédes emlékeket ébresztett benne az esemény, még ha örült is az alkalomnak, hogy újra a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola birtokán lehetett. Az ódon kastély változatlanul, büszkén állt a hegyormon, megannyi emléket ébresztve a fiatal aurorban. Ez volt az első hely, amit Harry igazán az otthonának érzett, pedig tizenegyéves koráig arról sem tudott, hogy varázsló lenne. A nap, amikor Hagrid először köszöntötte őt és Ront a roxmortsi állomás peronján egyszerre tűnt úgy mintha csak egy hete lett volna és mintha egy teljesen más ember emléke lenne.

Tizenegy év telt el az előző Trimágus Tusa óta. Sokak számára nehéz volt meghatározni, hogy mikor is kezdődött el a háború, melynek ő, Harry, központi szereplőjévé vált, de barátaival mindig is úgy tartották, hogy ez volt az az alkalom. Abban a pillanatban, hogy a Tűz Serlege kihirdette őt a Roxfort második bajnokának, megpecsételődött a sorsuk. Talán pontosan ezért lepte, meg amikor Hermione említette neki pár hónapja, hogy a Tusa felélesztésén dolgoznak a Minisztériumban. Szavai még mindig csengtek a fülében: Harry, tudom, hogy fájdalmas emlék.. de az új Tusa éppen erre szolgál, hogy tovább tudjunk lépni és ne engedjük, hogy Tudju..Voldemort árnyéka erre is rávetüljön.
Persze Harry tudta, hogy barátjának igaza volt és a gyógyulás felé vezető út azzal kezdődik, hogy megemésztik a történteket és tovább lépnek. Mégis rossz érzése volt az egésszel kapcsolatban. Azzal viszont nem vitatkozhatott, hogy McGalagony professzor méltó és bátor módon emlékezett meg az előző tusáról, kiváltképpen annak áldozatáról.

Mielőtt a próba kezdetét vette volna a hatalmas stadionban, a Hugrabug hetedévesei: egy tetovált lány aki valamiféle diákjogi képviselő – ez Hermionénak hogy nem jutott az eszébe? – és a kviddics kapitány, egy magas, indián származású fiú, feltartották házuk zászlaját és Cedric arcképét. Egyperces néma csend borult az arénára. Egy perc. Ennyibe sem telt tizenegy éve, hogy Peter Petegrew, szülei egykori bizalmas barátja, végezzen Cedric Diggoryval.

Eldörrent az ágyú és megkezdődött a próba, és Harry fülét ismerős hangok csapták meg.

Gyönyörűen szép napot kívánok hölgyeim, uraim, koboldok, puckwugiek és mindenki, aki nézi vagy hallgatja élő közvetítésünket! Az Egyessült Királyságból jelentkezünk, onnan is a Roxfort birtokáról. A pontos idő 2005 November 26, Szombat, 11 óra 05 perc! A mikrofonnál a méltán híres – és lenyűgözően jóképű kviddics tudósító, Lee Jordan és a varázsvevő adásokból jól ismer műsorvezető társa, George Weasley!

Így van, Üdvözlünk mindenkit ezen az izgalmakkal teli napon, alig várjuk hogy együtt átélhessük veletek ezt a próbát. Előtte azonban érdemes tisztázni néhány fontos dolgot, különben a Minisztérium leharapja az egyetlen megmaradt fülemet is:

Az idei évben úgy gondolták az igazgatók, hogy nagyobb móka minden iskolának, ha kétszer annyi tinédzsert löknek be a próbákra, tehát ma hat bajnokkal fogunk találkozni. Általában egy fiú és egy lány páros van, kivéve ha az ember lánya francia, ott állítólag a Tűz Serlege maga diszkvalifikálta a férfi játékost, akinek a helyét szinte-sógornőm, Lolita vette át. Szia Lolita remélem hallasz – ja nem, mindegy..

Így is van George, de a duplaannyi bajnok nem csak az egyetlen újítás! Az idei évben a Durmstrang bejelentette távolmaradását és helyüket az észak-amerikai Ilvermorny Mágus Akadémia vette át, majd pedig jó kis jenki szokás szerint kapitalizálták is az eseményt. Az idei évtől kezdve ugyanis már a szponzorok is támogathatják a bajnokokat.

Had ragadjam meg az alkalmat ezen a ponton, hogy megemlítsem milyen szerencsések vagyunk itt a kommentátori páholyban kedvünkre enyhíthetünk szomjunkon hála a Magi-Cola csodás nedűinek! Szisszentsetek fel ti is egy tökös kólára!

Szóval a mai nem menetéről: a bajnokok már az iskoláik sátraiban várakoznak, tehát kettesével. Egyesével fogjuk végig nézni mind a hat bajnok egyéni megmérettetését, de ők egymást nem látják, sőt hála a megbűvölt sátraknak se a közönséget sem pedig minket nem hallanak. Amíg nem lépnek ki a sátorból, nem tudják mi töretink. Na de, ha megteszik, mi is fog történni George?

Hát arról bizony, a szerencsétlenség kereke, akarom mondani a Szerencsekerék dönt. Itt, a kommentátori páholy alatt található egy kerék, rajta kilenc cuki szörnyecskével, középen meg az aktuális bajnok arcával. Ahogy a bajnok kilép a sátorból, a kerék forogni kezd és kisorsol egy bestiát – amelyik bestiát már elvitte egy bajnok, azzal nem kell számolnia a következőnek. Tehát az első bajnoknak kilenc, az utolsónak már csak négy opciója lehet.

Hogyha megtörtént a sorsolás, megkezdődik a próba. A kisorsolt bestiát a gondozók beengedik az aréna területére és a bajnoknak közeli kapcsolatba kell kerülnie vele.

Fúj.

Mármint, a bestiákon lesz egy kis zsákocska, a bajnokok dolga pedig az lesz, hogy ezt a kincset megszerezzék ugyanis ez lesz a kulcsuk a második próbához, amire Feburárban kerül sor!

Micsoda izgalmak kérem szépen! Amint a bajnokok megszerzik a zsákot a gondozók elkülönítik a fenevadakat – aztán a mágikus lényekre is lesz dolguk, a zsűri pedig kihirdeti az egyes bajnokoknak szánt pontjait.

Bizony ám, tapsoljuk is meg kedves zsűrinket, akikben megtalálhatjuk mindhárom iskola igazgatóját, illetve a három ország nemzetközi kapcsolatokért és mágikus sportokért felügyelő képviselőit! Nagy tapsot nekik! És hogyha készen állunk, akkor szólaljon meg a gong és kezdődjék a próba!

Elsőkén következzék a Beuxbatons leánya, Inès de Saint-Vinant! Fú micsoda párbajtalárt kaptak! Ha jól tudom Sorcière Divatház biztosította a babakék öltözetet, ami leginkább egy zsoké felszerelésre emlékeztet a magas szárú bőrcsizmával és combközépig érő, rövid talárjával. Ha jól tudom Saint-Vinant valami borvidékről származik, innen is csókoltatjuk a családot és szívesen fogadunk ajándékokat az üzlettől!

No de nézzük, mit is dob ki a kerék, ami már abban a pillanatban elkezdett forogni, hogy de Saint-Vinant belépett az arénába. Lassúl, szépen lasul, vajon mi lesz az? Waaammmp nem! CERBERUS! Az aréna másik felén meg is nyílik a fal és belép közénk egy szürke, 4 és fél méter magas hím, háromfejű kutya. Az aréna sziklás, hágókra emlékeztető kialakítása miatt még nem látja Inest.

Ha pedig jól látom a bestia középső fejének nyaka körül, ott a kis ezüstös zsákocska! Lássuk hát, hogy kíséri meg megszerezni de Saint-Vinant!

Következzék az Ilvermornytól Vale Bate! A lányról nem túl sokat tudni, mugli- akarom mondani magnix születésű és Kansas államból származik. Az Ilvermornyt egyébként olyan szponzorok támogatják, mint a Morris Sárkány-ranch – talán ezért is tűnik párbajtalárjuk inkább aurori egyenruhának. Az iskola bogyóvörösében és algazöldjében virít, hátán egy aranyból hímzett Wampus ábrával.

Közben már mindenki izgatottan nézi, hogy vajon hol áll meg a kerék, amin most már csak nyolc fenevad látható, középen pedig Bate arcképe retteg az eredménytől. ÚÚÚúúú, a közönség felhördül, hiszen Vale a Graphornt kapta! A britek tudják milyen pusztításokra képes ez a rém.

Nyílik is a fal és mázsás, szarvas lény lendületből szalad az arénába és már csak a belépőjével megrepeszt egy nagyobb szikladarabot! Nyakában ott a zsákocska, de vajon, hogy fog Bate a közelébe jutni?

Ahogy sikerült eltakarítani a törmeléket Bate és a Graphorn találkozása után, következik is az egyik hazai bajnokunk, Sienna Scrimgeour. Annak is feltűnhet a név, aki nem olvasta Rita Vitrol legújabb borzadványát akarom mondani cikkét. Bizony a volt auror főparancsnok és mágiaügyi miniszter lányáról van szó!

Igen ám, sőt Sienna abból Roxforti házból való, ahol Nagy Britannia legjóképűbb kommentátorai is megkezdték pályafutásukat, erről leginkább fekte-vörös párbajtalárjának hatalmas arany oroszlánja árulkodik. Minden Griffendéles büszke lehet, hogy a ház zsinórban másodszorra ad bajnokot! De hopp elidéztünk a kerék már mindjárt megáll ééééééssss ezzzzz eggggyyy WAMPUS! Nagymacska a nagymacska ellen!

Nyílik is a fal és a hatlábú, pumaszerű lény lassan, elegánsan lép a pályára. Scrimgeour jobb, ha vigyázmerre néz, a bestia híres hipnotikus erejéről.

Újabb bajnok lép a pályára, nem más az, mint a drága másod-sógór-unokahúgom! Szia Lolita! Aki nem ismerné, ő Dolores Delacour, az előző beuaxbatons-os bajnok, Fleur Delacour unokahúga és hírhedt párbajbajnok!

Bár sokan elméláznak a Delacour szépségen, ne veszítsük szem elől a Szerencsekereket sem! A kerék forog, megáll és dönt! Lolita célpontja egy Viharmadár lesz! Itt érdemes megemlíteni, hogy bár hallgatóink nem láthatják, nézőink elkaphatnak az aréna felett egy kis bűbáj frekvenciát – természetesen lezárták a szakértők a légteret, hogy ne engedjük véletlenül sem szabadjára a kiscsibét.

Így van, képzeld csak el Lee, hogy elrontaná ez a tökéletes brit időjárást?! De hopp, a viharmadár már kint is van és fel is szállt a levegőbe, nyakán a zsákocskával. Sötét felhők gyülekeznek az arénában és nem drámai vagyok hölgyeim és uraim, itt tényleg vihar készül.

Megérkeztünk a verseny férfi szakaszához. Nemünk első képviselője, Solace Barbon lép pályára, az Ilvermorny bajnoka. Talárja szinte kiköpött mása Bate-nek, csak valahogyan újabbnak tűnik – biztos a Morrisok jobban kedvelik. Fontos megemlíteni, hogy Barbon szintén házának a kviddics kapitánya vagyis hát volt, nem tudom, hogy most ki viheti a csapatát, amíg ő kinyíratja magát. Aaaa mivel is?

Merlinre! A Gargolyl-al! Ismertebb nevén vízköpő! Bevallom, mindig is akartam látni egyet élőben, és milyen érdekes, hogy egymás után láthatunk két repülő bestiát! Nyílik is a fal és nehéz szárnycsapkodásokkal egy csúcsosabb szikla tetejére száll a gargolyl, nem messze Barbontól.

Micsoda izgalmak! Micsoda nap! Öt bajnokot láttunk már, ám a Roxfort sátrából az arénára lép az utolsó, de kicsit sem a legérdektelenebb bajnok, Connor O’Hara. Igen, annak az O’Harának a fia, és igen, állítólag ugyanolyan jól kviddicsezik!

O’Hara a Mardekár ház színeiben pompázik, pontosabban fekete-zöld párbajtalárban, ezüst kígyók díszítésével. Négy bestia maradt a keréken, vajon melyiket kapja? Foroog-forog-foroooog ééééés azt o’lálá! Ez bizony a Tarasque lett! A közönség francia része mintha kicsit elsápadna, és azt hiszem, értjük is, hogy miért.

A fal kinyílt, és az arénába lépett a hat méter magas, páncélos, karmas, sárkányfarkas, oroszlánfejű rém. Ahogy nézem, nincsen jó napja...

Tudnivalók az arénáról

• Az aréna szabályos kör alakú, körülbelül háromszáz méter átmérőjű. Homokos–sziklás kialakítása egyszerre biztosít akadályokat és fedezékeket, így a terep taktikus mozgást és figyelmet kíván.
• Az építmény egészében kolosszeumra emlékeztető kőmonstrum. A földszinten nem foglal helyet senki; a lelátók hat méteres magasságtól indulnak, hogy a küzdőteret semmi se zavarja.
• Az egyik oldalon három kapu nyílik; mindhárom a részt vevő iskolák sátrához vezet. A bajnokok párosával itt várakoznak. A kezdés előtt negyedórával minden bajnok röviden találkozhatott egy iskolai barátjával bátorítás céljából. Az aréna szemközti oldalán egy üresnek tűnő falszakasz található, amely a bestiákat rejti, és a próba során nyílik meg.
• A levegőben néhány, ökölnyi méretű, lebegő fénygömb követi a történéseket; ezek biztosítják a próbáról készülő közvetítés képét.

A játékról és a reagolásról

• Kötött sorrend nincs. A mesélői reag minden vasárnap este nyolc órakor érkezik; a játékosok határideje ugyanazon a napon délután öt óra. Amennyiben mind a hat bajnok reagja korábban megérkezik, a mesélő is előbb válaszol, és a körök tempója ennek megfelelően gyorsul.
• A bajnokok esélyei több tényezőn múlnak. A gyors reagálás növeli az akciók sikerének valószínűségét. A szószám minimuma négyszáz, maximuma hétszázötven; a hosszabb, de minőségi reag kedvezőbb kimeneteleket hozhat, lényeg a tartalom és a játéktéri realitás, nem a töltelékszöveg.
• A kreativitást külön jutalmazza a mesélő: a valószerűség talaján maradó, VP-zést mellőző, okos megoldások előnyt élveznek a próbák során.
• A lények és a körülmények leírása ezen anyagban található. Ezekhez nem írunk hozzá és nem bővítjük önkényesen; az itt rögzített információkkal dolgozzatok. Ha valami hiányzik vagy kérdéses, forduljatok a mesélőhöz.
  
• A kaland kiemeltsége miatt nincs lehetőség egymásra várni. Aki nem tud a határidőn belül reagálni, annak karakterét a következő körben a KM nem játékos szereplőként kezeli. Természetesen ha előre jelez, és távolmaradása indokolt, a mesélő méltányos lesz.
• Előreláthatólag négy körrel számolunk, hogy az ünnepek előtt lezáruljon a próba.

[Ishida]

First Task

焼木杙には火がつき易い

first task

2005. november 26. szombat

Mélyen Tisztelt Publikum

Kegyes volt az önbejáratú Anonymousunk hozzánk; a nyomokat elrejtette a tűzbe, a lapokat azonban a lángok nem emésztették fel. Kilenc, könyvből kitépett, megperzselt lap, kilenc bestia – és kilenc indok a félelemre.

Ezért jöttem, ezt akarom csinálni, és eszem ágában sincs kihátrálni belőle – nem fogok hazamenni. Valahol mélyen viszont ott kavarog bennem egy kellemetlen érzés, dacára annak, hogy mindent megtettem azért, hogy fel tudjak készülni a megmérettetésre. Tudom, hogy a többi bajnok is hasonlóan tesz.

Ishida jótanácsai már korábban is számtalan alkalommal hasznosak lettek volna számomra. Tisztában vagyok azzal, hogy hajlamos vagyok impulzívan cselekedni – mondhatni, jellemzően Wampusos jellemvonás. Mind edzéseink, mind az elmúlt percekben segített emlékeztetni rá, hogy a Tusa nem csak nyers erő, hanem hideg fejjel meghozott döntések is. Több szamuráj bölcsességet hallgattam az elmúlt egy hónapban, mint ahány fegyvert valaha megfogtam a kezemben a pálcámon kívül, ami szám szerint… kettő, beleszámítva Eydis lándzsáját.

- Hey. Hogy vagy? - kérdezem a sátorban Valet. Ez legalább rövid ideig megállít az ideges fel-alá járkálásban. Nem gondolom, hogy bármi rosszabb lehet a köteleknél, és annál a megalázottságnál, amit ott kaptam. Ostobaság azonban nem félni a bestiáktól, és még ostobább nem félni a világtól, ami azt akarja látni, hogy elbuksz. Ugyanazt az uniformist viseljük, még sem nehéz látnom azt, hogy az övé mintha még sem lenne ugyanolyan. Tudom, hogy sokan nem örülnek neki.

Elfelejtek neki szóban is sok sikert kívánni. Csak egy biccentésre futja, amit talán már nem is lát. Ellenőriztetem a bájitalaimat a várakozási időben – fél uncia zsugorító főzet, és kétszer fél uncia altató főzet. Hosszabb időre maradok egyedül a gondolataimmal, mire eljutunk hozzám is.

Először az aréna maga tűnik fel. Elég nagynak tűnik, de mindez semmi egy kifejlett tarrasque vagy egy graphorn számára. A fedezékeket hamarabb észreveszem, mint a nem félhományba olvadó közönséget a magasban. Igyekszem azzal a magabiztossággal az arénába lépni, mint ahogyan a Wampus csapatával léptünk pályára Morrissal és Fuentessel, hogy egy újabb győzelmet vigyünk haza. Az egyik fénygömb egészen közel repül az arcomhoz, hogy világgá kürtölje a szemeim alatt húzódó, sötét karikák pontos árnyalatát. Legalább anyámék sem szenvednek hiányt látványomtól. Kárpótlás a hajnali ébredésből fakadó kimerültségért.

Pálcám oldalamra szegezve nézem, ahogyan ajtót nyitnak a veszélynek. Nem hallok erős lépteket; a levegőben suhanó bestiát hamarabb pillantom meg, mint ahogyan lejut hozzám a kommentátor hangja. Egy másik bajnok is repülő bestiát kapott… Talán Sienna lehetett az? Természetes, hogy kíváncsi vagyok, ők hogyan teljesíthettek, de nem, most nincs itt az ideje annak, hogy ezzel foglalkozzak, mert a magam próbatételére kell koncentrálnom.

Egy okos szamuráj előbb kiismeri az ellenfelét, mielőtt támadna. Ma Ishida bölcseletei szolgálnak mentoromként, még mielőtt bármit is tennék. Nem tudom, a vastag bőre mennyire mágiaellenálló, de mivel repülő célpont, számítok arra, hogy nehéz lesz eltalálni azt. Ellenben én biztosan könnyebb célpont vagyok a vízsugarának. A hideg miatt nem tartok – ha már az arcomra varrták azt az ízléstelen és közhelyes, észak magányos farkasa címet, ehhez pedig – ami északot illeti - nem esik nehezemre hűnek maradni. A víznyomás miatt azonban semmiképp se szeretném, hogy eltaláljon. Elég sok a fedezék; az Ishidával végzett gyakorlatok, amik a gyors váltásokra és a szüntelen mozgásokra fektették a hangsúlyt, most előnyömre válhatnak.

Látom a testére erősített zsákot, ami a következő próba kulcsát tartalmazza. Többet kell megtudnom róla; látnom kell a mozgását, látnom kell a gyorsulását, mert könnyebben célzok majd, ha megszoktam és kiszámíthatom a röppályáját. Valószínűleg a szárnya jobb célpont, mint a teste. Vajon mekkora lehet a fesztávja? Egyáltalán érnek-e ellene bármit a bájitalaim?

- Incarcerandus! - pálcámat egyenesen a gargoyle felé szegezem. Tisztában vagyok vele, hogy már kiszúrt engem. A megidézett kötelek valószínűleg csak a csúcsos szikla tetejét súrolják, mielőtt lecsúsznának onnan a földre. Gondolni se nagyon akarok rájuk.

- Ventus! - a levegőbe célzok arra, amerre a gargoyle is elmozdulhatott. Széllel szemben nem fog repülni, más röppályát kell majd találnia. Nem a gargoyle azonnali kiiktatása a célom, hanem az, hogy mozgásra kényszerítsem. Látni szeretném, hogyan reagál, milyen a röppályája, mire számíthatok tőle. A lények általában negatívan reagálnak rám. Bármekkora hátrány ez egy Bestiatan RBF vizsgán, ez egyszer előnyömre kovácsolhatom.

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Mostanra megvolt a maga rituáléja — az évek a gyermeki izgatottságot a versenyei előtt szorosan követett, némán végrehajtott lépésekké csiszolták. Helye volt benne a csendnek, a pálcája tüzetes átvizsgálásának — és elméje kiürítésének is.

Látogatójánál nagyobb biztonságot adott a kezében forgatott pálca — a tiszafa mintha azonos volna azzal, ujjaiban a mágia ígérete épp úgy ígérte a rá leső veszélyt, mint annak kulcsát. Hideg figyelem, annak mentén pattanó szikrája a gyakorlatnak — ezeket látja igazán, ezek kísérik az ízlésének túldíszített talárban a sátorból ki is. Ahogy mérkőzésein soha, itt sem látja igazán a lelátókat, a közönséget — a várakozás bezártsága után öröme épp úgy árad szét, mint az ég kékje, mikor helyet ad a természet haragjának.

Ott vagy, ahol lenned kell — ahová tartozol, ahová visszatérsz, mikor önmagad vagy. Visszatérsz oda, ahonnét elszármaztál — az leszel, akinek kívánod magad: mágia, a mágia forrása emberi csontjain mélyén, mely most ébred önmagára újra. Itthon vagy. Mély levegőt vesz, vállain elsimulnak kétségei — Lolita Delacour, a Beauxbatons férfi bajnoka mindig akkor volt a legboldogabb, ha pálcát foghatott.
A küldöttség termeiben véletlenül felejtett lexikon lapjai között felejtett ismerős parfüm megerősítette gyanújukat — olykor a szóbeszédnek is lehet hinni, ha az oly sokféle is volt, mint színfoltok rengetege ott, ahol emberek figyelték most. Bárki ülhetett volna ott — nem vette volna észre.

Két lépést tesz csupán előre, fölötte az ég súlyos szárnycsapásokkal vált egyre borúsabbá — a Viharmadár bizonyára boldogabb volt, míg a kupolának tudatára nem ébredt. Lolita nem hitte igazán, míg nem látta hatalmas testét a magasban, hogy azonosságot érez majd vele — a lénnyel, amelyet mások szórakozása tart itt, mások félelme tesz valamivé. Fenséges volt, dermesztő — ahogy az is, ahogy majd menekülni próbál: menekülni próbál, ahogy én teszem.

A szél feltámadt, könnyed lélegzete felkavarta az arénában megülő port — Lolita hirtelen roppant kíváncsi lett, mennyit és mit láthatnak azokon a gömbökön keresztül, vajon örömükre szolgál-e esetleges kínhaláluk, vagy inkább maguk is átélik a halál közelségét? Míg a Viharmadár a számára meghagyott égen mozdult, óvatosan követni kezdte a földön, figyelve a lény tagjainak hullámzását — látta a nyakába akasztott zsákot.
Igen — nincs is köztünk olyan nagy különbség. Elképzeléseinek az adott formát, mikor a megoldáson kezdett gondolkozni egy rövid félkör megtétele után — nem akarja bántani a lényt, egyáltalán nem áll szándékában.

Kibújt az imént elért sziklaszirt takarásából, tekintetével a Viharmadarat keresve, majd találva — gyorsan sorolta fejében az olvasottakat. Nem kellett emlékeztetnie magát szándékaira — a varázslény nem volt az ellenfele, épp úgy a mágiához tartozott, ahogy őt szólította az örökölt vér. Talárja gombjait megoldva, félelem és várakozás nélkül hajolt meg mélyen felé, derékból, egészen a földig — és hallgatta a készülődő vihar magától értetődő természetességét. A Viharmadár nem volt az ellensége sem — neki pedig eszébe sem jutott megtámadni azt.

Csak ezt követően egyenesedett fel — pálcáját ezúttal arra kívánta használni, hogy a Viharmadártól ellentétes irányba, az ég felé lőjön egy biztos kézzel tartott, hosszú fénycsóvát. Remélte, hogy a villámlás és mennydörgés között annak tűnik, aminek szánja — az azonosság jelének, nem véletlenül kerülte a lehetőségét is a konfrontációnak.

Csak ezt követően jutott eszébe igazán belemerülni terveibe — a szponzorok nevével díszített talár színe feltűnő, már-már hivalkodó volt az aréna palettáján. A Viharmadár elnyerve a maga biztonságos terét, bizonyára megváltoztatja majd tollazatát — Lolita pedig örömmel próbálta a halvány kéket sötétebbre bűvölni. Aztán ismét — fokozatosan, egymást követő ütemben, egyre sötétebbre, sötétebbre, sötétebbre.. Egészen addig, amíg úgy nem érzi, hogy árnyalataik nem különböznek többé.

Nem akar támadni, most sem akar — várakozó tekintettel nyújtja ki pálcátlan, nem domináns kezét tenyérrel felfelé. Haragnak, ártásnak, szándéknak sejtelme sem kíséri: nem akarja bántani, nem fogja bántani.

Érinteni csak tekintete érinti — több lépést nem tesz felé, így nézi csak, merre köröz, hogyan viszonyul hozzá, megnyugszik-e kissé. Az aréna mindkettőjüket a próba részévé tette — és Lolita mindent el akart követni annak érdekében, hogy a Viharmadár értse, nem kell megtámadniuk egymást, bizalmának teljes töretlenségével, közösségük érzetének nyugalmával keresi tekintetét a magasban.
Nem volt nála semmi, ami fenyegette volna a lényt — bájitalt nem hozott magával, csupán a pálcáját, amely most is megnyugtatóan simult a maga mellett tartott kezében.

Figyelt és várt.

[- Lumos Maxima!]

The first day of

Első Próba

Revan távozása egyedül hagy a hangokkal, melyek szüntelenül suttogják, hogy talán az utolsó ember volt, akit átöleltem. Mit nem adnék még egyért, csak még egy utolsó napért? Csak ott vagyunk, ott a szigetünkön, a Kastély árnyékában, a víztükör felett egy végtelen közös napon, a szavaink között kneazleek játszanak, az álmainkban legyőzzük Zafira Tavisht, Connor O'harát, Holden Echohawkot, az esténk egy hosszú társasjáték  Skylarral,  Annievel, Chikarával, mielőtt felkészülök az orára Lutece professzorhoz. Végtelenek az éjjelek is, melyeken tudom, hogy Amy örökre meglep a koktéljaival, a szeretetével, mely végtelen, ő pedig sebezhetetlen, gondtalan, boldog.

 A pofon hangosan csattan az arcomon, olyan könnyfakasztó erővel, mintha Orinhoz tartozna a kéz. Szükségem volt a legjobb barátom gyengédségére, de ma talán még nagyobb szükségem van a nővérére, aki mindent megtett érte, hogy megölje bennem a középszerűséget, a gyengeséget, mindent, ami készen áll rá, hogy megöljön. Megütöm az arcomat. Újra. Újra. Újra.

 Ma nem hagyom győzni a lányt, aki az apja elismeréséért él, akitől egy büszke ölelést akar a túlvilágról. Tudom, hogy milyen lényekkel fogok megküzdeni, megsúgta a Vadász a festményen, megnéztem a könyvekben, lejátszottam az összecsapásokat a fejemben. Ez semmi ahhoz képest, amin átmentem napokkal a Sorsolás előtt. Itt van a pálcám, és nincs is szüksége másra- Lolitának igaza volt. Mennyi kétséget hoztam volna másfél uncia hazugsággal, melyhez Harry Potter, egy igazi bajnok soha nem férhetett hozzá, mindössze tizennégy évesen? Jobbak vagyunk ennél.

 Ég a tenyerem nyoma, ahogy kilépek, de az elmém tisztább. Nem gondolkodom rajta, hogy mit fog írni Vitrol most az arcomról, mit gondolnak a külsőmről a nézők, tudnak-e esetleg bármilyen megalázó dologról, amiért szemétnek, szánalomnak, kurvának gondolnak. Tudom, hogy félek, de most nem érzem azt a kart a mellkasomban, mely a lelkem mélyét ragadja meg; csak kiélezett hideget érzek a bőrömön, szinte izgalmat, mint egy horrorfilmben, amikor valami az áldozat vállára csöppen, mielőtt éles fogak szakítják át a koponyáját.

 Tudom, hogy mit éreznék az eredménytől: a Wampus. A legrosszabb. Minden bizonnyal a legerősebb. Nem vagyok okklumentor, és talán egy év sem lenne elég hozzá, hogy megvédjem darabokra hullott elmémet tőle. De nem érzek bénító rettegést, suttogást, egy kőszobor ujjait a szívem körül. Erre választott a Serleg, és mi lehet egy nagyra nőtt macska ahhoz képest?

 Egy gyors, könnyed mozdulattal használom magamon a Kiábrándító bűbájt- talán jobban elrejt a közönség elől, mint a Wampus éles szemei elől, de biztosan eléggé idegesíti hozzá a körvonalaim fodrozódása, hogy bosszantsam. Talán nehezebb neki azt is megmondani, hogy hol vannak a szemeim. Érzem a vért végigsüvíteni a testemen, de nem rettegek: olyan, mint az első Kviddics meccsem, amikor zuhogó esőben süvítettem a föld felett a Cikesz után.

 Ezt viszont én fogom elkapni, nem Zafira.

  - Lumos Maxima!- a szabad kezemmel letakarom a bal szemem, miközben a másikkal hunyorgok, mintha megint tizenkettő lennék egy éjjel, amikor a hűtőhöz lopakodok, és meg akarnám óvni az egyik szememet attól, hogy hozzászokjon a lámpafényhez, és nekimenjek valaminek visszafelé. A jobbal hunyorgok, csak nagyjából nézek a lény felé- alig tudom kivenni a sziluettjét is, úgyhogy nem félek tőle, hogy az egy-egy lopott pillantás során, a vakító fényben megtalálja a tekintetemet.

 Olvastam az állatról, a sebességéről, a képességéről, az összes többi mellett, melyekről suttogott a festmény. A Klubhelyiségben azonban találtam valami mást, ami még hasznosabb volt- emlékszem a vékony pupillákra, ahogy a hanyatt fekvő macska a kezemet nézi, ahogy megpróbál elkapni, ahogy megérintem a homlokát. Ahogy egyre gyorsabban mozog a farka, ahogy ki-kinyitja a száját, míg végül dühös, komikus haraggal tágra tárja azt, megmutatja a fogait, és minden erejével azon van, hogy belém vájja az apró fehér tűket, a párnás mancsokból előbukkanó karmokat. Tudom, hogy órákat is ülnek egy kanapé mögött, ha nem akarják, hogy megérintsük őket; tudom, hogy egy percen belül felrobban a türelmük, méltóságos nyugalmuk, ha valaki bosszantani meri őket. Ha hagyom neki, hogy tiszta fejjel közelítsen meg, sokkal veszélyesebb, mintha felbosszantom.

 Újabb és újabb vakító fénycsóvát világítok felé, az arca irányába, akadályozva a látását, ropogtatva a türelmét. Ha ráveszem, hogy nyíltan rám rohanjon, frontálisan, vicsorgó agyarakkal és durva karomcsapásokkal, már csak az időzítés lesz a kérdés. Tudom, hogy kevés időm lesz, ez az állat gyorsabb egy gepárdnál, de bízom magamban. Talán először igazán.

-Nyugi, nyugi, hisz ismersz- bátorítom viszont Vianne-t, aki engem bátorítani jött eleve. -Az ilyenek feldughatják a fölényességüket oda, ahol nem süt a nap, ezzel világ életemben így voltam.
Tény, világ életemben ez nem számított olyan szinten, mint mostanában. Elfogadó és támogató családban nőttem fel - attól az apró részlettől eltekintve apámmal és a mágiával - és a mindkét szülő oldaláról megörökölt attitűdömmel együtt nem is emlékszem mikor jelentett utóljára nehézséget felvállalni önmagamat önmagamként. De igaza van Vi-nek abban, az ilyenek most nem kistinédzser kortársak, akik a magnix származásommal csúfolnának, most a Yaxley-bagázs féle magokraták akik ...a magnix származásommal csúfolnának. Az emberiség soha nem fog felnőni.
-Tudsz valami koktélt sós beütéssel? Legyen valami haszna is a farfájlalós könnyeiknek.
Azért csak odahúzom egy talán kicsit szorongatós ölelésre.
-Köszönöm, hogy jöttél.- Még ha el is bagatelizálom itt az általa felhozott aggodalmakat, sokat jelent a jelenléte, hogy itt van, a lelátókon itt vannak Varvval mindketten támogatni, hinni bennem. Arra van nagyobb szükségem úgyis, abból szűkösebben vagyok magamtól.
Mit tehetnek ellenem az ilyen Yaxley-féle gyökerek? Végighúzzák a porban a nevemet? Milyen nevemet? Valami midwest rando vagyok, az egyetlen nevem a szélesebb varázsvilágban az lesz, amit ezeken a próbákon csinálok magamnak, azzal amit én magam érek el.
Tőlük nem félek.
Viszont odakint vár ránk kilenc válogatott fenevad, amiből a legtöbb ha nem mind nagyon szivesen nyammogna el minket vacsorára, és nekem egy szál underdog sztoriban kell majd szembeszállnom valamelyikkel. Túl nagy a pofám, hogy meglátsszon rajtam ha nem akarom kimutatni, de tőlük inkább félek. Ők nem a nevemet húznák végig a porban.
Kapaszkodok még az utolsó pillanatokba, ahogy kiigazítja a diszkrét sminkemet, búcsúpuszit nyom az arcomra, mielőtt a látogatái idő végével el kell hagyja a sátrat. Minden ilyen pillanatra szükségem lesz erőt meríteni.

-Hey. Hogy vagy?
-Még egyben- szedek össze egy bátorító mosolyt Solace-nek is. Nem tudom, az ő fejében mi jár, nem tudom, hogy mik a tervei bármelyik lényre - nem tudom, hogy ő is altatóval készült - de láthatóan ő is nyugtalan, amennyit a padlót koptatja. Talán ameddig lekötöm kicsit, lekötöm magamat is.
Minden rendben van. Pillanatnyilag. Majd amint kilépek az arénába, és valamelyik bestia fog kergetni, majd nem lesz, de azzal úgysem lehet tervezni, az majd ott és akkor derül ki és ott és akkor lehet aggódni rajta. Addig nincs értelme. Amit tudtam, felkészültem, a többire meg elég kell legyen a lélekjelenlét, talpraesettség, és a magasan funkcionáló oh shit állapot, amiről az adrenalin majd úgyis gondoskodik.
Mert azon kívül a legnagyobb fegyverem három félunciás fiola Élő Halál esszenciája, erősebb falú üvegcsékben, és remélem meg tudom finanszíroztatni Bajnoki kiadásként a hozzávalóit, mert saját zsebpénzből azért drága mulatság lesz mindhárom próba. Az utóbbi hét kicsit arconpörgés volt, miután a tábortűzben kacérkodó könyvlapokból megtudtam a hazai csapat felhozatalát: Nagy és veszélyes bestiák, és a rutinosabb párbajvarázslataimmal nem is hiszem, hogy bármelyik ellen sokat érnék közvetlenül.
Úgyhogy ideje volt a legtöbbet kihozni a Bájitaltan K-mból, meg igen, néhány ellógott órából is, hogy a legzavartalanabb laborkörülményeket tudjam biztosítani magamnak a boszorkánykonyhában. Receptből, mindent precízen többször mérve, gondosan előkészítve amit elő lehet, hogy ne kelljen kapkodni amint elkezdtem már főzni a bájitalt, mert mindenképp sikerülnie kellett. Mert nem bízhatok benne, hogy akárhányszor fél uncia elég lehet ekkora lények ellen egy könnyebb altató főzetből, úgyhogy a legütősebb kaliber kellett.
És bár vannak rá ötleteim, még mindig a következő legnagyobb kihívás lesz sikeresen beadni belőle bármennyit az ellenlábasomnak.
Eljön az időm, kifele menet még hátrafordulok mindkét feltartott hüvelykujjamat mutatni Barbonnak, pont elkapom én is azt az apró biccentését. Nem vagyunk egy beszédes páros, de néha ennyinél nem is kell több.

Az arénába lépve széles vigyorral dobok csókot a közönségnek, aztán szórom is magamra a legjobb Kiábrándító Bűbájom, és veszem az irányt egy közeli, olyan szikla felé, ami kilátópontnak és fedezéknek is szolgálhat egyszerre. Nem kockáztatom megvárni előbb, melyik bestiával fogunk egymásra leselkedni, helyzeti előnyből kell kezdenem már amint porondra lép.
Graphorn.
Próbálok minnél észrevétlenebbül osonni, fedezékről kilátóponton át fedezékre. Az A terv itt van nálam.
A B-hez kéne egy jó rálátás, mi is tartja a bestia nyakában a kis zsákot - ha azt át lehet változtatni mondjuk papírrá, egy invito elég lehet talán a zsákot megszerezni. Ugye nem tettétek megfoghatatlanná?
C terv,.. ahogy becsörtetett, megrepesztett egy sziklát jöttében. Egy Nonverbális Bombardának csak ott van hangja, nem itt, hátha a Graphorn figyelmét is arra fordítja, és remélem a meggyengített kő is fial vele jó méretű darabokat. Vész esetén azok tetszőleges telekinetikával ütőkártyává válhatnak még. Bűbájálló a bőre a drágának, hát csókoltatom fizikával.
De az A tervhez addigis kéne egy közelebbi fedezék...

[Sienna]

Az első próba

2005. november 26.

Connor idegesen járkált fel-alá a sátorban. Lépteit nehéznek érezte, mintha minden mozdulata alatt megreccsent volna valami láthatatlan idegszál. Sienna időnként ránézett, de nem szólt; talán csak mert pontosan tudta, hogy most lehetetlen a fiúval kommunikálni, vagy talán mert ő maga is képtelen volt szólásra nyitni a száját. A sátor mágikus csöndje vastagon telepedett rájuk, elnyelve a kinti világ minden zaját, így Connor csak saját lélegzetének zihálását hallotta, és a szívét, amely úgy vert, mintha a mellkasából akart volna kiszökni. Nem jött hozzá látogatóba senki. Nem is engedte volna. Roxanne-t külön megkérte, hogy ne tegye be a lábát ide. Nem akarta látni senki arcán a félelmet vagy az aggodalmat. Ezt egyedül akarta végigcsinálni.
A talaj pora szinte szürkés nyomot rajzolt a párbajtalárja peremére, ahogy Connor újra és újra megtorpant, majd folytatta a járkálását. Olyan izgalom vibrált benne, amilyet még egyetlen kviddicsmeccs előtt sem érzett soha. Ez valami más volt: nyers adrenalin, sűrű félelem és kimondatlan remény furcsa elegye. Aztán mikor Sienna elhagyta a sátrat, valami újfajta érzés is keveredett ebbe a koktélba: pánik. Térdei meg-megroggyantak, az izmai mintha nem engedelmeskedtek volna. Amikor aztán végre felhangzott az ő neve is, erőt vett macskás tagjain, teleszívta tüdejét, nagyot sóhajtott, majd kilépett a sátorból.

Szinte fejbe vágta őt az odakint tomboló hangorkán. Több ezer torok kiáltása zúdult rá, minden irányból fény, mozgás, és zaj érkezett. És ekkor furcsa mód eltűnt a pánik, az izmai ismét erőtől duzzadtak, és mintha csak valaki átkapcsolt volna benne egy láthatatlan kart: hirtelen újra otthon érezte magát. Épp úgy, mint a kviddicspályán. A kör alakú arénát valószerűtlen fénybe vonták a lebegő gömbök, melyek követték minden mozdulatát. A homokos-sziklás talaj fölött már ott remegett a feszültség, a lelátók hat méter magas ívéről pedig a tömeg millió szeme tapadt rá.
– Forog-forog-forooog… és ez bizony a Tarasque! – csattant fel a közvetítésből egy hang, mire a francia közönség egy része látványosan elsápadt.
A fal kettéhasadt, és egy ormótlan szörnyeteg lépett elő mögüle.
Connor lélegzete elakadt. A tarasque olyan volt, mint egy lidércnyomásból megelevenedett rém: tüskés, pikkelyes, teknőshöz hasonlatos páncélzattal rendelkezett, karmai mélyen hasították a homokot, oroszlánfeje pedig kapkodva szimatolta a levegőt. A fiú ösztönösen hátrált, majd — még a rém első morgása előtt — megfordult benne egy ötlet. Potter…

Egy pillanatig tényleg fontolgatta, hogy megidézze a seprűjét. Ha valaki, hát ő képes lenne ennek a bestiának a feje fölött cikázni, kicselezni, elcsalni őt. De aztán mégis elvetette az ötletet. Ez most az ő próbája volt. Saját kútfőből, saját erőből akarta megoldani ezt, bebizonyítva, hogy nem csak egy egydimenziós figura, aki csupán egyetlen dologhoz ért. Meg akarta mutatni a sok kételkedőnek, hogy mennyivel több rejlik benne, mint ahogy azt gondolták.
Elkezdte felmérni hát a bestiát, éppen úgy, mint pár héttel korábban az amerikai srácot, mielőtt verekedni kezdtek volna, vagy mint ahogy meccsek előtt az ellenfelet szokta, az összeállításukat, a játékosok testbeszédét figyelve. A szörnyeteg páncélja szinte áttörhetetlennek tűnt. De talán meggyengítve az illesztéseit — lefagyasztva, felmelegítve, újra lefagyasztva azt – brutálisan betörhetné azt egy robbantó átokkal. Ez legyen a B terv, O’Hara – gondolta magában. De először mással akart próbálkozni, gyengepontot akart keresni. Úgy vélte, hogy a hasánál lenne érdemes kezdeni, vagy esetleg a szemeivel.

Connor leguggolt, majd nekidőlt egy sziklának. Érezte, ahogy por és finom homok pereg végig a talárján. A távolban a tarasque fújtatva fordult felé, és bár még nem rohant, minden mozdulatában ott lapult a veszély. A fiú érezte, ahogy az adrenalin hajtja őt előre, és egy pillanatig kedve támadt volna fejjel nekirohanni, ahogy azt Morrissal is tette. De tudta, hogy ezúttal okosabbnak kell lennie. Itt nem csupán pár monokli volt a tét. Az élete forgott kockán.
Takarásban, fedezékről fedezékre haladt és próbált lőtávolságon belülre érni. Egy mélyebb sziklaperem mögé vetődött, miközben gerincében tompán sajgott a tavalyi sérülés emléke, de ő mit sem törődött vele. A fájdalmat elnyomta a tomboló adrenalin. Egy váratlan pillanatban aztán kigurult a fedezékül szolgáló szikla mögül, felpattant, csúszott két lépést, majd pálcáját egyenesen a szörny szemére szegezte.
Most vagy soha.

A sárkány szívizomhúr megfeszült, majd a fenyőfa pálca végéből szikrázó átok röppent ki a tarasque irányába. Connor remélte, hogy a kötőhártya-gyulladás átka, amit a sárkány-oroszlán-teknősre küldött, egy időre harcképtelenné teszi majd őt… Ha sikerülne, akkor egy Lumos Solem vakító fénysugarával folytatná a lefegyverző hadműveletet, és ha mindezek után még jól tudna időzíteni, akkor akár a Morristól ellesett gumilövedékes trükköt is bedobná, amivel akár ki is lőhetné a bestia szemét.
A szikrázó átok végigsuhant a levegőben, egyenesen a monstrum irányába, és...

Ποιος άφησε τα σκυλιά ελεύθερα
2005. 11. 26.

Mint parfümös oldalak a küldöttség termében, úgy hívogatta őt ez a nap - ígérve, hogy mindaz, ami a Serleg sejtelmes hangjával kezdődött, ma már több lesz talányoknál, több lesz elkapott tekinteteknél, mágiával kötött, megformálhatatlan szavaknál. Nem azért, amire itt vagy. Nem szoktam tévedni: amit mondtam, megmondtam. Rólad is. Annyi ideig ízlelgette mindezt, hogy mostanra talán a lényévé vált. A sátorban is ebbe próbált kapaszkodni, miközben a gyomrát összeszorította az ismeretlentől való félelem, a bestiák nevei pedig úgy kergették egymást a fejében, mint valami groteszk gyerekdal sorai. Cicus a kútban van, és már nincs hátraarc, nincs megfontolás, nem mondhatja, hogy szívesebben ülne a lelátón – nem létezik, hogy kárbavesszen az a rengeteg gyakorlás Doloresszel, amiről hűségesen hallgatott, elsősorban a saját érdekében. Ki hinné el? Ki nem? Megigazítja a talárját, fél órán belül hatodszor, bár ezúttal sincsen szükség rá – csupa tiszta, hidegkék él, feszes konty, és a megbízható rózsafa az ujjai között. Nem maradt más, csak a torkában hevesen dobogó szíve.

Ha van is valami sóvárgás abban, ahogyan Amycus kezét még utoljára megszorítja a sátorban, az arcán már csak patinás magabiztosság ül, és egy, még távoztában hátravetett kacsintás, mielőtt az arénába lép. Ideje volt már, és örül, hogy nem kellett megvárnia, míg a többiek szembenéznek a nekik kiutalt lényekkel. Szinte hallja, ahogy a kerék kattog, mielőtt megállna. A tömeg felmorajlik, csak ne a tarasque legyen, és aztán - oh, merde.
A pálcája a tenyerébe simul, ahogy a sziklák között előbb gyors léptekkel, majd egyre óvatosabban megközelíti a görög mitológia láncos kutyáját, ezúttal a láncai nélkül. A léptei puhák, egészen zajtalanok, ahogy sziklafedezéktől fedezékig ugrál. Úgy fest, Bundás még most sem látja, bár ebben a talárban meglehetősen feltűnőnek érzi magát – ha a cerberus egyszer felfigyel rá, biztosan nehéz lesz majd ismét elrejtőznie. Minél közelebb ér, annál nehezebb megőriznie a higgadtságot, ami szinte oxigéndús levegőként árasztotta el a tüdejét, mikor végre maga mögött hagyhatta a várakozásra kijelölt sátrat.

Nagyjából tizenöt méterre lehet a bestiától, mikor egy nagyobb szikla mögött lekuporodva alaposabban szemügyre veszi. Óhatatlanul eszébe jutnak a nézők, és nem csupán azok, akik a lelátón visszafojtott lélegzettel várják a játszma nyitólépését. Látják az arcán átsuhanó pánikot? A cerberus nagyjából négyméter magasnak tűnik, három feje éber, sárga szemekkel, kitáguló orrlyukakkal pásztázza a köves-homokos látképet, a szájában olyan fogak villannak meg, amelyek – kétség sem fér hozzá – egy pillanat alatt véget vethetnének Inès pályafutásának. A középső fej nyakában pedig ott himbálódzik az ezüstös tarisznya, amiért érkezett. Amit meg kell szereznie, lehetőleg megtartva a hidegvérét, meg a saját végtagjait – és ebben a percben az sem nyugtatja meg különösebben, hogy a közelben medimágusok várakoznak.

Mivel indíthatna? Az ötletek egymást kergetik, és bár kifejezetten örülne annak, ha ebben a percben előhúzhatna a csizmája szárából egy csirkecombot, hogy ezzel könnyen, gyorsan, vérontás nélkül elterelhesse a kutya figyelmét, ilyesmivel nem készült. Bájitallal sem, de ezt nem is bánja. Talán, ha el tudná nyerni mindhárom fej bizalmát… vagy inkább próbálkozzon a zenével? Talán elrugaszkodott ötlet, és nem is lehet biztos abban, hogy használ, mégis, mégis kockáztatnia kell. Megőrizve a fedezékét egy másik, a bestiához közelebb eső, nagyjából egy méter magas sziklára szegezi a pálcáját, a bűbáj pusztán egy gondolat, a kithara pedig, amivé a szikla válik, talán nem a legkidolgozottabb, amit valaha alkotott, de a célnak biztosan megfelel. Pálcaintése nyomán felcsendül a dallam, édesen, könnyedén, betöltve az arénát. Őszintén reméli, hogy Bundás mindhárom feje hosszú szunyókálással jutalmazza majd a görög hangszerművészetben szerzett ismereteit.

De Saint-Vinant azonnal menedéket keres, amíg a cerberus szimatol.

Azon nézőink akik látják a közvetített képet felfedezhetnek egyfajta pánikot átfutni a lány arcán, de ez csak pillanatnyi. A pálcája lendül, mire céloz? A bestiára? Nem! Egy sziklára a bestia mellett, amit mintha transzfigurálna eeeeegggy lanttá?

Szerintem hárfa.

Bármi is az, zenélni kezd, nem rossz ötlet. Sok cerberusnál megfigyelték, hogy a zeneszóra elbágyadnak és, hopp mintha a jobb szélső fej nagyokat is pislogna.

De nem sokáig! A bal szélső megugatja, a jobb fej megrázza magát és mindhárman szimatolni kezdenek.

Méghozzá egyre közelebb Ines fedezékéhez. A feszültség szinte tapintható, ahogy a kutya egyre közelebb ér a hatalmas sziklához...

és megtorpan... pont a szomszédos kőhegynél. Szagot fogott volna?

Rosszabb. Úgy döntött, hogy megjelöli az arénát. Felemeli a lábát és telibe.. nos hát.. na..

Merlin magányos mandulájára, mekkora tócsa! De a lant- hárfa még mindig játszik, a jobb fej pedig megint bágyadozik.

Milyen bájos ez a Vale! Csókot dob és el is tűnik.

Mint a legtöbb lány, akihez valaha közöm volt.

Szerencsére a gömbjeink így is érzékelik, így bár a kiábrándító bűbájnak köszönhetően halványan, de látjuk, hogy mi is történik.

Bate próbál közelebb kerülni a graphornhoz, ami egyelőre szintén csak járkál fel alá a sziklák között. Hoppá, mi volt ez?

Talán Bate rúgott bele valamibe?

Bármi is volt az, a meghízott förmedvény meghallotta és elég morcosnak tűnik. Nem lennék most a szarvai másik végén.

Neki is lódúl és kidönt egy sziklát, nem messze Batettől, ezzel elzárva az útját!

Sienna van is meg nincs is.

Mint a legtöbb lány, akihez valaha közöd volt?

Legalábbis így láttam őket pár lángnyelv-whisky után! Mintha Scrimgeour szándékosan elbénázná a saját bűbáját. Olyanok a körvonalai, mint a víz pereme, amikor egy troll ugrik seggest.

Az hagyján, de még villog is! A wampus pedig egyértelműen észrevette. Folyamatosan figyeli a fénylő-zsizsegő Siennát.

És lefekszik? Oh ez nem jó fekvés, láttam már ilyet! Ohoho, már riszál is!

A hat láb megfeszül, a pupillák kitágulnak ééés a cica ugrik! Egyenesen A fény foltok felé, de zavarban van, célt téveszt!

Delacour kijön a sziklák takarásából és úgy látom próbálja felmérni a madarat. Lassan közelít felé vagy alá vagy hogy is van ez.

Nocsak, talált egy galleont a földön? Jah nem, meghajol, ahogy a hipogriffek elött szokás. Ez vajon működik a viharmadarakon is?

Passz, de az biztos, hogy ennek a példánynak felkeltette az érdeklődését. Le sem veszi a tekinteté a Beauxbatons bajnokáról.

Hoppá, Lolita pálcát ránt éééés küld egy fénycsóvát a másik irányba? Mit csinálsz hugi?

Most pedig a talárja színén variál, mintha próbálná a felhőszürke madár tollaihoz igazítani.. és kinyújtja pálcátlan kezét. Vár. Mi mind várunk. Az egész aréna csöndesen figyeli a meghitt pillanatot.

A viharmadár mozgásba lendül! Lejjebb ereszkedik egy távolabb sziklaszirtre és csak némán nézi Delacourt. Csapkod a szárnyaival.

Az arénában elered az eső.

Barbon nem totojázik, már is köteleket küld a gorillaszerű bestia felé, aki kitárja hatalmas szárnyait és arrébb is repül.

De mintha az ilvermonys pontosan erre számított volna, már is küld egy széllöketet, terelgeti, mintha papírsárkány lenne.

Úgy látom ez a fogadtatás nem nagyon tetszik a vízköpőnek. Azt a mindenségit, hogy repül! Egy ilyen nehéz valaminek szabadna így mozognia?

Nem tudom, de Barbon helyében én arrébb iszkolnék, mielőtt még jönne a hidegzuhany!

Félelmetes a lény mozgása, egyszere vad, agresszív és valahogy.. emberi?

És tessék itt is van a viszonzás! Éppen csak hogy elmegy a srác feje mellett a vízsugár! Szinte lyukat üt a sziklába! Micsoda felütés kérem szépen, rögtön az első percekben!

O’Hara úgy látom fedezékbe húzódik, nehogy a tarasque észrevegye.

Így is van, de már is settenkedő házimanó módjára próbál a közelébe jutni. Úgy látszik kész tervvel jött, de nem kapkodja el.

Egyre közelebb és közelebb ér éééés akcióba lendült! Vagyis hát bukfencezik egyet majd pedig pálcát ránt!

A tarasque éppen, hogy csak felemeli az oroszlánfejét és képen is törli O’Hara ártása. Úhh az úgy fájdalmas lehet.

A bestia bal szeme teljesen elvörösödött és látszólag nem örül neki, kedves hallgatóink is hallhatják a szavannákat idéző bőgést.

Most O’Hara egy fénycsóvát küld, nem hagyja lélegezni a mocsári rémet. De mire a bűbáj odaérne a tarasque behúzza a nyakát és így vele a zsákot is a páncéljába. Ez meg mi?

Fenyőzöld füst gomolyog ki a páncélból! Ez bizonyára a mérges lehelet lehet!

Aki nem tudná, a tarasque mérges gőze elég csúnyán szétmarhatja az ember bőrét.

A sűrű pára térdmagasságig ér és az aréna egyre nagyobb részén terül szét! Most mihez kezd a mardekáros fiú?

cicaalom

Eszméletlenül jók és gyorsak vagytok! Nagyon minőségi játék mindenkitől!

Most ráértek a válasszal, nem kell kapkodni. Határidő Dec.03., ha gyorsabbak lennétek, legkorábban Dec.01. tudok válaszolni.

A terepet szabadon használjátok, a KM a lényeket és az akciótok sikerességét irányítja.

[Ishida-féle]

First Task

焼木杙には火がつき易い

first task

2005. november 26. szombat

Mélyen Tisztelt Publikum

Az történt, amire számítottam. A kötelek elegek voltak hozzá, hogy felhívjam a figyelmet jelenlétemre, és mozgásra bírjam a bestiát. Érzem a rezgést a talajon, amikor a magasba emelkedik, és hallom a kőtest csikorgását, ahogyan életre kel. Ezt a jellegzetes, tompa, reszelős hangot egyetlen könyv sem tudja visszaadni; más dolog fellapozni a könyveket, mint a való életben is találkozni velük. Így volt ez az akromantulákkal, pedig oda ennél jóval felkészültebben indultam, jól kalkulált időzítéssel, ráadásul egyedül sem voltam. Az illusztráció, ami a tűzben el nem égő laphoz tartozik, viszont nem osztott meg túl sok információt velem. A mozgó rajzon, amit láttam, is egy ennél sokkal kecsesebb bestia ült. Ez viszont masszívabb, Egyetlen gyengeséget emelt ki, amit felhasználhatok majd, ha itt az ideje.

A széllökéssel erőltetem, hogy olyan irányba mozogjon, amilyenbe szeretném – semmiképpen sem felém. A gargoyle kőteste megbillen a varázslat nyomán, és képtelen arra, hogy egyenesen felém repüljön. Elképesztőnek tartom, hogy egy ilyen masszív és hatalmas valami képes ilyen sebesen repülni, és hogy a szárnyai elbírják a saját súlyát. Biztos vagyok abban, hogy könnyű szerrel felvenné a versenyt a seprűmmel is, ez pedig nem pont egy megnyugtató gondolat. Nehezen tudom elképzelni, hogy néha ne kelljen megállnia pihenni.

Érzem magamon a gyűlölettel telt tekintetét; nem másabb, mint bármilyen bestiáé, legyen az varázslény vagy egyszerű állat. Én már csak úgy tudok emlékezni rá, mintha ez mindig is így lett volna, még ha ez a valóságban nincs is így, de ez már egy másik történet.

A kőtest, a szárnyak és a masszív felépítés ellenére nehéz nem észrevennem, hogy van valami nyugtalanítóan emberi is a mozgásában. Az arca viszont, ami felém fordul, és oválissá nyitja száját, már semmiféle emberi vonást nem mutat. Még épp van időm elmozdulni a vízsugár útjából. Érzem a hideg párát, amikor az elsuhan a fejem mellett. Fél pillantást vetek a hátam mögötti sziklára, ahová a víz becsapódott. Nem ütötte azt át teljesen, a találat ereje azonban mély, szabálytalan árkot vésett a sziklába. Egyértelmű, hogy elég egyetlen tévedés, és én is ugyanígy végzem majd.

Még mindig nem láttam eleget a mozgásából és a röppályájából. Tovább kell provokálnom, és el kell érnem azt, hogy folyamatosan a levegőben maradjon. Pálcám újabb támadásra emelem egy második, erős széllökésre a Ventus varázsigével, hogy rávegyem arra, még többet, még magasabbra repüljön. Így látom csak igazán a méretes szárnyait. Könnyű célpont lesz, miután megfigyeltem és kiszámítottam a mozgását.

A sziklák megfelelő fedezéket nyújthatnak; volt értelme az Ishida-féle edzéstervnek, igyekszem tehát folyamatosan mozgásban maradni, ahogyan vele gyakoroltam, és amikor csak tudok, fedezékről fedezékre váltok. Tudom, hogy újra meg fog támadni, és tudom, hogy még nem tévesztett el szem elől akkor sem, ha már magasban van.

A sziklák azonban nem csak nekem nyújthatnak támaszt. Biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb le akar majd szállni. Nem hiszem, hogy egy ilyen lény többet repülhet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges, és biztosan jobban céloz a vízsugárral is, ha a lábaival stabilan áll, és nem a levegőből kell céloznia rám. Az első gondolatom, hogy a lábait célzom meg valamilyen rontással, de fedezékből, a levegőben mozgó gargoyle végtagjai nem épp a legelérhetőbb célpontok. Továbbá nem tudom azt sem, milyen fokú a mágiaellenállása, ha van neki egyáltalán olyan. Más taktika kell – máshogy fogom rávenni arra, hogy hibázzon.

Tekintetem a magasba emelve próbálom lekövetni a mozgását. Fedezékről fedezékre haladva játszom az egér szerepét; talán még nem tudja, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki vadászik rá, pontosabban arra a zsákra, ami a nyakában lóg. Amint látom, hogy leszállna valamelyik szikla tetejére, már tudom is, hogy mivel tudom még jobban felbőszíteni. A felbőszített ellenfél pedig gyenge. Ha sikerül felbőszítenem, akkor hibázni fog, mert mindig hibáznak ilyenkor.

- Spongify! - szegezném pálcám hegyét arra a felületre, amire készülhet leereszkedni. A szikla felülete puhává és gumiszerűvé változik, ami számításaim szerint megadhatja magát a gargoyle masszív kőteste alatt. Nem lesz elég ahhoz, hogy elbírja a súlyát.

- Glacius! - ha tervem működik, kilépnék a fedezék mögül, pálcámat az egyik méretes szárnyára irányítva. Ez a varázslat áll a legközelebb a gyengepontjához – saját jeges vízsugarához. Ha sikerül is kibillenteni az egyensúlyából, se lesz sok időm, míg újra összekapja magát. Minden kínálkozó alkalmat ki kell használnom arra, hogy előnyt szerezzek magamnak.

[– Ventus!]

Az első próba

2005. november 26.

A tarasque bal szemét eltaláló kötőhártya-gyullasztó bűbáj kíméletlen pontossággal érte el a célját: a bestia szeme egy szempillantás alatt véresen vörösbe fordult, amitől a teremtmény olyan torokhasító, reszelős bőgésbe kezdett, hogy beleremegtek az aréna falai. Connor azonban nem hátrált meg tőle. A hang ugyan végigrezegtette a gyomrát és a mellkasát, de nem hagyta, hogy egy ordítás kizökkentse őt. A sikeres találaton felbátorodva újabb támadásba lendült. Olyan volt ez, mint mikor a meccs első sikeres labdaérintése után belelkesedik az ember.
A következő mozdulat szinte ösztönösen jött: pálcáját ismét a szörny felé irányította, és egy vakító fénycsóvát lövellt ki felé, abban a reményben, hogyha eltalálná a tarasque-t, másodpercekre akár teljesen meg is vakíthatná az oroszlán-teknős-sárkányt (ami félig oroszlán, félig teknős és félig sárkány, de most tökre komolyan). A Lumos Solem fénynyalábja azonban még el sem érte a monstrumot, amikor az teknősökre emlékeztető módon visszahúzta a nyakát, és páncéljának belsejébe menekült, magával rántva a zsákot is, melyben a próba tárgya rejtőzött.
Connor szeme összeszűkült. Ez így nem lesz jó - gondolta. Ki kellett csalogatnia azt a dögöt, máskülönben esélye sem volt teljesíteni a próbát.

Nagyban gondolkodott még, hogy mitévő legyen, amikor a páncél nyílásain át először csak vékonyan, majd hirtelen gomolygó sűrűségben zöld füst kezdett kiáramlani. A jelenet füstgránát felrobbanására emlékeztethette a mugli születésűeket. Connor ösztönösen hátralépett, de a fenyegető felhő már a lábainál kavargott, és egyetlen lélegzetvételnyi távolságra került attól, hogy elérje őt.
Nem tudta pontosan, milyen hatással bír ez a méreg az emberi szervezetre, csak azt, hogy biztosan nem akarja belélegezni. Pálcáját ezúttal a saját fejére irányította, majd egy pillanattal később már a buborékfej-bűbáj lüktető védőrétege tartotta távol arcától a zöld gőzgomolyagot. De csak azt… Éles, maró fájdalom hasított bele a bőrébe, és pálcás karjának kézfeje pillanatok alatt felhólyagosodott.
Connor elkáromkodta magát, majd megsuhintotta a pálcáját.
– Ventus!
A pálca végéből előtörő széllökés elsöpörte előle a gázfelhőt, néhány másodpercre megtisztítva körülötte a levegőt. Connor fedezékbe vetette magát, amitől tompán belesajdult hátába valami régi sérülés, de ez most nem érdekelte. Felmászott egy magasabb sziklára, és ballal a remegő kezére irányította a pálcát.

– Valetudo! – zihálta, majd: – Ferula!
A bőrén a seb mintha kissé visszahúzódott volna, majd egy esetleges kötés tekeredett karjára – bár a fájdalom ettől még nem múlt el. Olyan volt, mintha a bőr még mindig égett volna. Ide Madam Pomfrey szaktudása kell majd – gondolta a fiú –, de előbb még kicsinálom ezt a dögöt.
Connor összeszorította a fogát és inkább próbált tudomást sem venni a lüktető kézfejéről. Azért kicsit bízott benne, hogy nem maradandó a sérülés. A jobbosa nem csupán a pálcás-, hanem egyben a góllövő keze is volt.
Felállt, ismét a tarasque felé sandítva. Tudta, hogy rengeteg időt vesztett, és hogy a szörny másodpercről másodpercre regenerálódhatott közben, rejtekében gyűjtögetve az erejét. Connor tudta, hogy lépnie kell.

Újra a páncélra szegezte a pálcát, bár kissé bizonytalanul tartotta azt a kötözött kezében. Előbb tüzet akart rakni a tarasque alatt, hogy a saját páncéljában főzze meg a dögöt, hátha attól majd elő tudja csalogatni azt. De aztán eszébe jutott, hogy mi van, ha a mérges gáz robbanásveszélyes is. És amúgy is túl messze volt a szörnytől ahhoz, hogy a Piroinito lángcsóvája elérje azt. Más ötlete támadt hát.
– Confringo! – kiáltotta, a varázsigét a páncél nyaki és végtag nyílásaira irányítva.
Ha az átok bejutna, odabent dübörgő robbanások rázkódtathatnák meg a tarasque puhább, védtelen testét. Connor bízott benne, hogy ez már elég lenne ahhoz, hogy kibújjon a rohadék.
A robbanó átok süvítve száguldott keresztül az arénában – és Connor lélegzet-visszafojtva figyelt a buborékfej alól. A következő másodpercben minden eldőlt, de hogy hogyan, azt még ő sem tudhatta…

Megmosolygom a reakciót az álcám rejtekében, amit a belépőmmel nyertem - a kommentátori páholyból, de közönségszerte is volt némi pozitív morajlás, megvannak az én rajongóim. Talán nem olyan széleskörűen mint másoké, talán nem a közönség minden rétegéből, de akik igazán számítanak, itt vannak azért a sorokban és a látógömbökön túl, és én itt vagyok nekik. Majd ne felejtsek el külön bájologni egyet a közvetítőinknek még amint biztonságos lesz felfedni magam újra, az ő napjuk is kapjon egy kis pluszt.
Ugyan Vi redundánsan tanácsolta, hogy ne hagyjam a rosszakaróimnak hogy megtörjék a kedvemet, és hogy a névtelen, hétköznapi hősöknek váljak a hősévé, őket képviselve - valaha ez a típus voltam így is, és akik meg a vesztemre pályáznának, velük meg úgyse jönnék ki jól. És nem lenne gyomrom az ellenkezőjét tettetni a kedvükért. - Mindazonáltal, elmondhatatlanul sokat jelent a gesztus maga, hogy megerősítette ezeket, ahogy az is ahogy a közönségben is megtalálom az én hőseim sorok közé vesző jelenlétét.
Én az egyentalárunk egyenlőtlenségén sem kámpicsorodtam el annyira - talán valahol büszke vagyok rá? Csak annyival eredetibb az imidzsemhez - ha kiszakad, hát kiszakítom a másik oldalról is. Ha kopik, koptatok rajta. Ha gúnyból adtak különbet, én bókot csinálok belőle, páncélként viselem és nem tudnak vele bántani. Witchpunk it is!
Remélem, megtarthatom a próba után is.

De erre egyelőre nincs időm. Amint a távoli sziklát sikerül is darabjaira robbantanom későbbre, már húzódok vissza a fedezékembe az A terven dolgozni.
Direkt a legvastagabb falú fiolákból vettem párat ehhez a bájitalhoz. Üvegből feleennyivel sem lenne már olyan törékeny, hogy ha véletlen a csetepatéban ráesnék, még esélye legyen megmaradni, de ez a része nem is a lényegesebbik. Fél füllel figyelek, merre dübörög a Graphorn hozzám képest, de minden további figyelmemet az első fiolámnak szentelem, ahogy Nonverbálisan átváltoztatom az üvegét anyagában gyertyaviasszá. A napokban már elpróbáltam, és ezért is kellett a legmasszívabb félunciás fiola: viaszként is egyben maradjon a kezemben, ki se lazuljon a dugónál de meg se repedjen ha túl szoros. Idekint, és ha nem szorongatom nagyon sokáig, elég hűvös van, hogy meg se lágyuljon még túlzottan. Még ne.
Sajnos a változása nem tudja már tartani a lépést a kiábrándjtó bűbájommal, és a viaszfiola láthatóvá válik. Jobb lenne, ha az is láthatatlan marad, de megoldjuk.
Hoppá, mi volt ez? Talán én is belerúghattam, de még a felrobbantott szkilából kacsázhatott erre egy jó teniszlabdányi darab, a talaj porába pattanva húzott egy-két vonalszakaszát elnézve. Ez magában nem lett volna baj, viszont úgy tűnik, a Graphorn is a szikla ezen darabját találta a legérdekesebbnek, mert némi tanakodás után már csörtet is errefelé.
Oh shit, ennyire azért nem ragaszkodnék ahhoz a punk-os kiszakított stílushoz, ha nem muszáj. Próbálok csak a hang szerint orbitálni a sziklám körül, nehogy rám dönthesse, ha ezt is zúzni akarja, vagy fedezék nélkül maradjak, ha a kacsázó követ követve mellém érkezik.
...És gyönyörűen az utamba zuhan egy szomszédos szikla. Maradtam volna a seggemen. Remélem a Graphorn nem lát olyan jól, mint a közvetítő palantír, mert én elég jól rálátok itt a két szikla metszetéből. Legalább magát egész segítőkészen közelebb hozta ezen célra. Együtt a borotvaélesen fenyegető szarvaival ...és a nyakában lógó ezüstös zsákkal. Illetve, amit mostmár ki is tudok venni, az ahhoz hasonlatos kötélzsinórral, amivel az a helyére van fűzve a nyaka körül.
A Graphorn bőrét nem fenyegetné egy diffindo, de nem teljesen bízok a kötelék jelen formájában sem. Könnyű lenne... Csókoltatom Fortunát, ha ilyen könnyű lenne, csak nyissz aztán iszkiri. De ez az egy alkalmam van ilyen közelről lesből lecsapni, úgyhogy ha tévednék, ugyanannyira taka lenne, de a zsák nélkül.
Az átváltoztatás egyik trükkje: minnél hasonlóbb, annál könnyebb. Asszociációban, megjelenésében, anyagában. Ez persze egyszerűsítés, de segít. Visszábbaraszolok óvatosan kedvenc sziklám körül, a viaszfiolát minnél lejjebb tartva, észre ne vegye - még ne.
Aztán megcélzom a Graphorn nyakában a köteléket, ismét Nonverbális átváltoztatással: Legyél te pedig szép, ezüstösen sodrott kreppapír füzér! Az meg kéne tegye a B tervnek. Ha Fortunának is bejön a pimasz bájom, papírfüzérként talán még a zsák önsúlya alatt is leszakadna a bestia nyakából.
Persze ez nem sokat jelent, ha közben Szexi Kebabnyárs jelmezben pózolok a Graphorn szarvain, úgyhogy A terv, eljött a te időd is!
Továbbra is Hangtalanul, előlebegtetem a viaszfiolát - talán még segíthet is, hogy látzik - mihamarabb a Graphorn szemei elé, és a szarvhosszán belül. Megfityegtetem, remélve hogy a bestia kevésbé díjazza, és ennek hangot ad: és amint nyílik a szája, küldhetem is a torkába a bájitalt. A viasz ott már törhet, lágyulhat, a dolgát megtette, és még éles szilánkokat sem hagyna, mint üveg korában.

[- Confundo!]

The first day of

Első Próba

  Hátralépek, távolabb a wampustól, amikor a lény elugrik mellettem, és újabb fénycsóvákat indítok az irányába, hogy tovább bosszantsam, tovább provokáljam. Érzem, hogy most, hogy nem szorítják hideg, kővé dermedt halott ujjak a szívemet, úgy ver, mintha az lenne a célja, hogy összeroppantsa belülről a mellkasomat. A testem minden apró pontját érzem, mintha valamilyen drog hatása alatt állnék. Villámgyorsan zakatolnak a gondolataim, most egy pillanatnyi gondolatfoszlány sem jut annak, hogy mások büszkék-e rám, helyeslik-e a döntéseimet; az ösztönös részem nem hagy teret ezeknek a gondolatoknak. Érzem a hideg igazságot, hogy egyetlen rossz mozdulat, és véget ér a létezésem; semmi nem számít, nincsenek mentségek, senki nem fogja most a kezemet, és nem várhatok megváltást senki mástól, csak magamtól. Az én problémám, az én küzdelmem. Nem számítanak más körülmények; most nem számítanak más emberek. Én vagyok az egyetlen, magamért, mások nélkül.

 A rettegéssel együtt is felszabadít a gondolat, mint életem legfelelőtlenebb pillanataiban, amikor ki mertem nyújtani a kezem valamiért, a kétségek és a józan ész, a következmények ellenére. Nincs nyomás, elvárások, csak a félelem ordít ösztönt valamivel, ami részben vágy, részben öröm, részben harag, de teljesen én. A hangok, a kétségek, a rémálmok nincsenek itt.

 - Confundo!- csak egy pillanatra nézek fel a célzáshoz, remélhetőleg így is talál, de ha a varázslat célt téveszt, újabb fénysugarat lövök a wampus felé. A legfontosabb, hogy ne tudja elfoglalni az elmémet; csak egy pillanatra villan fel a bűntudat, hogy nem tanultam okklumenciát, nem próbáltam mindenáron keresni hozzá egy különoktatót, de a fellángoló bűntudatot széttépi a lelkemben tomboló tűz. Rengeteg dolgot elrontottam, de nem ez a pillanat az, amikor foglalkozhatok a hiányosságaimmal.

 Lefelé, a föld felé irányítom a pálcámat, és egy gyors bűbájjal megpróbálok minél nagyobb felületet tükröződővé tenni, hogy tovább növeljem a fénysugarak erejét. Egy pillanatra minden figyelmemet ennek szentelem; hagyom megszűnni a kiábrándító bűbájomat is. Minél gyorsabb próbálok lenni, mielőtt újabb, reményeim szerint a tükrök miatt még erősebb fénysugarat lőhetek a bestia felé, miközben a saját szememet a lehető legjobban eltakarom; csak annyira próbálom figyelni, hogy szükség esetén felvonjak egy erősebb pajzsbűbájt. Nem gondolkodom a realitásokon; sikerülnie kell. Boszorkánynak születtem, ajándékba kaptam a mágiát, a kétségek méltatlanok hozzám.

 Egyelőre nem sietek; a terveim szerint hátrálok, egyre több és több területet igyekszem visszafelé átváltoztatni, hogy visszatükrözze a Lumos Maxima fényáradatát, remélhetőleg annyira ingerelve a lény szemét, hogy meg sem próbálja majd nyitva tartani őket. Nekem is kellemetlen, de az ő látása sokkal erősebb; ha egyszer nem lát majd jól, megpróbálhatom leteríteni. Kétlem, hogy egyetlen átokkal sikerülne; a kábító átok egészen biztosan hatástalan, ha nem tucatnyi találja el egymás után, és minden, amit ismerek, közvetlen és súlyos sérülést okozna. Ezt elkerülném... nincsenek jó emlékeim a legutóbbi alkalomról, amikor Bombardát vagy Reductot használtam. Az elsődleges tervem egyelőre, hogy a talaj köveiből rácsokat készítek, belecsalom valamiféle csapdába, ahol veszélytelen lesz. A zsák megszerzése, amit a nyakában visel, eszembe sem jut; öngyilkos vállalkozás lenne, amíg képes mozogni, a begyűjtő bűbájhoz hasonló ötletek pedig nem is érdemelnek külön gondolatot.

 Nem próbálok futni, nem próbálok elrejtőzni; tudom, hogy tökéletes vadász, hogy azonnal megtalálna, azonnal utolérne, végig csak hátrálok, végig készen rá, hogy egy pajzsbűbájjal megállítsam a következő ugrását. Ellenállok az ösztönnek, hogy rohanjak, hogy csak támadjak ész nélkül; ebben az egy dologban biztosan a wampus felett állok. Amíg gondolkodom, amíg tervezek, én fogok győzni.

Ποιος άφησε τα σκυλιά ελεύθερα
2005. 11. 26.

Elégedett mosollyal figyeli, ahogy a kutya jobboldali feje bágyadtan pislogni kezd - már szinte a levegőbe öklözne, mert egyetlen pillanatig sem merte remélni, hogy végülis a zene ilyen könnyűvé teszi majd az első próbát. A próbát, amitől éjszakánként álmatlanul forgolódott, igyekezve bevésni minden információt a lényekről, amiket a megjelölt oldalakon felsoroltak. Talán éppen azért, mert ennyi időt töltött a felkészülés elméleti részével is, tudja, ösztönösen, a gyomra mélyén, hogy nem lehet csak ennyi, lennie kell még valaminek.

És valóban, összerezzen a fedezékében, ahogy a baloldali fej ugatni kezd, mintha ágyú dörrenne a feje felett - érzi a szájában egymáshoz verődő fogait, de elképzelhető, hogy egészen a zsigereiig reszket. Nem, most nem gondolhat azokra, akik nézik. Azokra, akik figyelik a lépéseit, figyelik a kitáguló pupillákat, az idegességtől, majd a koncentrációtól összepréselt ajkakat. Ezen a helyen nincs helye meghátrálásnak, és nem csupán azért, mert van közönség - önmaga elől akkor sem bújhatna el, ha a világ végéig kívánna szaladni. Mégis hátrál ösztönösen pár lépést, mikor a kutya felé indul, már a rejtekénél szimatol, már érzi a bestia orrlyukaiból áramló bűzös párát - és aztán...

Nos, arra, hogy a cipőjét fogja tisztogatni a sátorba való visszatérés után, valóban nem volt felkészülve. A kommentátori emelvényről hozzá eljutó mondatok tanúsága szerint ez a helyzet másokat is készületlenül ér, de ironikus módon Inèst inkább dinamizálja, mint kétségbe ejti. Talán jobb is, hogy eszébe sem jut, milyen komikus lehet maga a látvány, és nem tud a jövőbe sem tekinteni, hogy láthassa, hányan kérdezik majd meg tőle, milyen egy sekély vizelet-tó közepén állni. A tömeg undorodó morajlásától ugyan pillanatnyilag nem hallja, de látni véli, hogy a kithara még mindig játszik, és a kutya jobboldali feje, ami talán a triumvirátus szelíd szereplője lehet, újra bóbiskolni kezd. A bal fej azonban kitartóan szimatol, Inès is érzi, hogy nem rejtőzködhet tovább. A szíve a torkában dobog, szavak peregnek a fejében, fogócska, kiváló őrző, nyerd el a bizalmát, nyerd el, nyerd el, de hogyan?

Az elegáns csizma meglehetősen jellegzetes hangot ad, ahogy átcuppog a rögtönzött tavon, hogy egy, valamivel magasabb sziklacsoporthoz érjen, és miközben Bundás még mindig szimatol, köteleket bűvöl, amelyeket át tud vetni a szikla egyik kiálló peremén. Az átvetett, mágiával rögzített kötelet csak egyszer van lehetősége megrántani, mert a cerberus már így is jóval közelebb jár, mint amit biztonságosnak érez - elég stabilnak tűnik, tehát mászni kezd. Azt reméli, hogy a magasban jobban le tudja kötni a figyelmét, mintha a földről próbálkozna - a szemébe nézni, érezni a szagát, valami ilyesmire vágyik. Talán ez elhozná az áttörést, na meg az áhított ezüst zsákocskát. Csak egyszer sérti fel a tenyerét, azt is egy ostoba félrenyúlás miatt, mire felér a szikla tetejére, és nem, nem támaszkodik a térdére egy pillanatra sem, bár szívesen kifújná magát. Már nem rejtőzködik. Az egyik csizmáját azért leveszi, és igen, kicsit húzza az orrát közben. De csak kicsit, mert egyébként a pulzusa az egekben, a most vagy soha érzés teljesen megtölti a csontjait, az izmait, a tudatát.

Odafütyül a cerberusnak, ahogyan a kutyáikat hívták otthon. Hinnie kell, hogy ez az állat sem más, csak egy nagyra nőtt, háromfejű... hinnie kell, mert élni akar, és még nem fogyott ki az ötletekből sem. A lábáról lehúzott csizmát, amit most már nemcsak a szponzorok ízlése tesz a célra alkalmassá, a cerberus felé lebegteti, és ha a kutya megáll megszemlélni, úgy mozdítja a pálcájával, hogy biztosan az állat bal fejének közelében legyen. Végtére is, éreznie kell az ő illatát is, a sajátjával keveredve. Éreznie kell, használnia kell.
- Gyerünk... - sziszegi, szinte csak magának, bár nincs kétsége afelől, hogy ebben a pillanatban nagyon sokan hallják még ezeket az elsuttogott szavakat is. Homályosan érzékeli, hogy a kithara játéka mintha egyre erőtlenebb lenne, de nem meri elmozdítani a pálcáját, minden figyelmét a cerberus felé lebegő csizmára szegezi.

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Csendet lélegzik a türelem — a pillanat színében Lolita Delacour a magasba nézett, a hangok úgy égtek körülötte, akár hideg télben a remény végét illetően. A vihar otthonos volt mégis, megcáfolva a tekintetek nyomását bőrén, szemén, haján, kezén: ők voltak ketten, párbeszédük arról szólt, arról a nyelvről, amelyen a mágia szólal mindannyiuk szívében. Felébred, mint mikor pálca végén szikra pattan — 's glóriás a koronája.

Felel a hívásra, elindul a csarnoknak, északnak, szólításnak — közelebb és közelebb a viharmadárhoz. Idegei élesen égtek, megteltek azon jelentésekkel, melyeket futáshoz öröklünk — az érzékek összharca, melyik lendítsen előre gyorsabban, magasabbra, vér dobol a fülekben, a tüdő felel. Hangok verődnek a koponyának — mágia, a mágia az, afelé lép most a Beauxbatons férfi bajnoka, kezében a pálca, talárja lobog. Közelebb, közelebb — ellenkezve elemi ösztönünknek, a futásnak, melyben egyesül régi és új, túlélés és a halál.. Ő pedig emlékezett a Serleg szavaira: a halál sem ér át végtelen időkön. Nincs mitől félnie, csak elengedi az emberi oldalát — leereszti pálcáját, közeledik már.

Az eső szakadni kezd, a szél görgeti maga körül a kétséget — a természet ereje betolakszik a csarnokba, felforgatja azt, aminek illendő volna egészben maradnia a teremtés alatt. A mennydörgés megvilágítja a teret, a villámlás visszaverődik róla — a viharmadár szárnyán a mágia hullámai ütemesek, látja is őket, érzi küzdelmét a bezártsággal.
Nem fogja bántani, mert nem akarja — társat lát benne, önmagát, amely valahonnan onnan szólítja, ahol mind meggörnyedünk emberségünkben, a születés előtt, a síron túl. Valamiben, amely összeköt, és valamiben, amelyet mind ismerünk szavak nélkül is. Mindenben lüktetett a mágia, mindent elért, minden kőben meghagyta lenyomatát — vak bizalommal közeledett a viharmadárhoz, arcán, haján, ruháján ömlött az eső, ő pedig nem tett semmit, hogy elállítsa azt.

Az átkokban volt jó, akkor volt igazán boldog, mikor a haragnak kölcsönözte karját, alakját — mint megannyi üveggolyó, szétszóródtak kétségei a földön, lélegzete megnyugodott. Még pár lépés - talárját újra sötétebbre bűvölte, egyre sötétebb, viharszín, az égbolton freskót vető természet színei, annak palettája, aki alkotta világunkat olyanra, ahogy ismerjük. Haja kibomlik, az eső magával ragadja vonásait - a szél, a förgeteg ütemesen dobolt a fülében. Semmi nem látszott rajta, csak a nyugalom — a hazatérésé.

Félúton jár már, itt áll meg — karját maga elé tartva hunyja le szemét, az eső felé fordul. Villámok cikáznak, a szél a lelátókon hullámzik végig — a világ végén járnak hasonló viharok, azok, amelyek benne is, és ettől mégsem fél. Könnyebb megadnia magát a mágiának, annak, ami összeköti a viharmadárral — könnyebb, mint embernek lenni, beszélni arról, miről nem lehet, tudni azt, amitől mind félünk: a létezés elviselhetetlen végtelensége és hirtelen vége. A mágiában nem ér véget semmi — kinyitja ismét szemét, nyugalommal, csendes eufóriával nézi a viharmadarat. Oldalra emeli pálcáját..

Az átok végigcikázott a mozdulatain, arca nyugodt maradt kontrasztként — a vonások támasztották a non-verbális viharátkot, azt, amelyet annyit hallott Fleurtól is, ha nem is tőle tanulta. Azt, amely mások irodáit forgatja fel, azt, amely másoknak bosszúságot okoz — azt lövi az égre, ahol az átok az alacsony, zárt, megtervezett tér alatt egyesül a viharmadár mágiájával. Szétfut, mint a lángoló pókhálók, tele füsttel és feszültséggel a feketén — a haragos bírák feketében bólintanak, ahogy az átok azonosul azzal, amelyet eddig éreztek. A vihar, ha úgy akarja — még féktelenebb lesz.

Csatlakozik a viharmadárhoz — elsöpörni azt, ami fáj, ami elválasztja őket. Ruháit, haját halvány-viharszürkékké mázolja az esőfüggöny, a hullámok, melyekben áztatja a csarnokot — tesz még egy lépést. Hozzád jöttem. Hozzád, akivel azonos vagyok, haza, ahová tartozom. Lolita Delacour, a Beauxbatons férfibajnoka hazafelé tart, szemében tükröt realitásnak többé nem embersége tart — félelem, ártó szándék, akarat nélkül közeledik még pár lépést, alig jár túl a félúton.

Az égen a hangok egymásnak ütköznek — a visszhangban valami ébred az ismeretlen lanton.
Valami, ami önmagára ismer a mágiában — valami, ami összeköti őket.

A nagy sárga tócsa nem rémíti meg De Saint-Vinan-t, mi több telibe, gázol benne.

Ez aztán az elszánt nő! Most pedig sziklamászásba fog! Úgy húzza fel magát a köteleken, mint akinek ez mindennapos lenne. Igazi átoktörő-jelölt!

A Beauxbatons bajnoka már a szikla tetején van! Ééééés leveszi a csizmáját? Ez érdekes...

Jaj ne, te is olyan vagy?

Mi? Fuj, nem, tényleg nem, ezt vágjuk ki!

Na szóval a pisis-csizma a levegőben és lebeg a bestia felé, aki észre is veszi!

A középső és a bal fej szimatol, pupilláik kitágulnak. Mi ez a hang?

Szerintem nyüszítenek. Igen a jobb fej is felébred és a lebegő csizmára összpontosít.

Van valami furcsán aranyos abban, ahogy a négy- és félméteres kutya homorít, csóválja a farkát és mind a hat szeme De Saint-Vinant lebegő, bűzös csizmájára szegeződik.

 
 

 

Hoppá, kezdünk valamit jobban látni Bate-ből. Az egy fiola?

Igen! Idén a pálcája mellett minden bajnok hozhatott magával másfél unciányi bájitalt. Kíváncsi vagyok, mivel készült a jenki.

Mintha megváltoztatná az üveg anyagját, de nehéz innen kivenni, hogy mi lenne. Mindenesetre puhábbnak tűnik.

A graphorn mindeközben egészen közel került hozzá, ahogy ledöntötte a sziklákat. Alig van öt méter a bajnok és a fenevad között.

Bate ki is használja a közelséget! Pálcáját a lényre szegezi éééés átváltoztatja a zsák zsinórját! Micsoda kreativitás! A nehéz zsák puffan is a földön. A trollkedvenc nem érti mi történt, toporzékol és nézeget körbe-körbe.

Valami beúszik a képbe! Vale fiolája az! A Graphorn nyitja a száját ééés Bate belövi, mintha egy kvaff lenne a karikában!

Ha eddig toporzékolt, most nem tudom mit csinál felszarvazott barátunk. Imbolyog? Igen talán ez a jó szó.

Ez a lötyi gyorsan használ! Jaj ne! A körülbelül nyolc tonnás lény elterül! Rá a földön heverő zsákra! Van így még értelme Batenek erre vadásznia?

Várjuk a szervezők döntését és igen, a zsákon törhetetlenségi bűbáj van! Nézzük, hogy szerzi most meg az amcsi boszi!

 
 

 

Scrimgeour csak úgy szórja a fénycsóvákat és a konfúziós átkot! Ami be is talál!

Az hagyján, de mintha az aréna minél nagyobb pontját szeretné tükörré változtatni. Itt egy tükör, ott egy tükör. Sminkelni készül? A csóváival, olyan a hely, mint egy mugli diszkó!

Az milyen?

Vakitó, tele megbánással.

Akár csak az aréna lesz hamarosan! Úgy néz ki a wampus feladja Scrimgeour kergetését, miután lepattan egy pajzsbűbájról. A mellső mancsát figyeli. Még konfundálva lenne?

Játszik a mancsával vagy megsérült?

Nem.. ez valami más. Merlinre, ez nem lehet...

Kedves hallgatóinknak mondom a varázsvevő elött, a wampus macska rájött valamire. Olyan szögben áll, hogy mancsa tükröződik a roxfortos bajnok által ide bűvölt tükrökön.

Szépen, lassan leereszti fejét mancsa helyére és ezen a ponton megkérnénk a közönséget, hogy vegyék fel a kihelyezett védőszemüvegeket.

A nagy sárga szemek megjelennek a tükrökben!

 
 

 

Delacour közelít a viharmadárhoz, lassan, nem tesz semmi hirtelen lépést.

Párbajtalárja színét folyamatosan változtatja, egészen hasonló ahogy a lény tollazata is változik és idomul a megidézett esőfelhőkéhez.

A bajnok félúton megáll, pálcáját az égnek szegezi. Ez egy viharátok? Vihart kavar a viharban?

Ritkán mondok ilyet tisztelt hölgyeim és uraim, de ez gyönyörű. Valami egészen meghittnek lehetünk a tanúi. A duplán igézett vihar egészen besötétíti az arénát.

A viharmadár is mozgásba lendül, leereszkedik a szikáról. Alig tíz-tizenöt méter lehet köztük a bajnokkal.

A nagy karmok belekaparnak a sárba, a madár pedig felborzolja a hátát, amin apró villámok futnak végig.

Mind a hat szárnya teljesen nyitva, izzanak a tollai. És.. lépdelni kezd...

Balra, jobbra, gyorsan, lassan, előre, hátra és le sem veszi a szemét Delacour-ról.

Mindeközben tombol a vihar és csapkodnak a villámok köröttük!

 
 

 

Úgy látom Barbont nem rettentette meg a vízsugár. Fedezékről fedezékre halad, folyamatosan figyelve a gargolylt.

Mondjuk én is figyelném, azt, ami az előbb kis híján elintézett.

A kőlény köröz, keresi a megfelelő szöget, de az ilvermorny bajnok folyamatosan takarásban van.

Hosszú percek óta tart a keringő, Barbon köteles átka óta most száll le először a vízköpő.

Hoppá! Barbon erre várt! Szivacsossá változtatja a sziklát majd jégártást küld a lényre, aki bekapja! A szárnya tövénél!

A gargolyl kénytelen leszállni, méghozzá elég gyorsan, szinte esik.

Alig tud tompítani a zuhanáson! Bumm, porfelhő a kőtest körül.

Elcsendesül az aréna. A feszültséget szinte vágni lehet a nézőtéren.

Valami kicsap a porfelhőből! Egy vízsugár az!

A gargolyl négy lábon, vadul szórja a vízsugarakat minden irányba! Dühös, nagyon dühös!

Egy vízsugár telibe találja Barbon jobb térdét! Uhh ez biztosan fájt! A párbajtalár nadrágja felszakadt, a seb előszőr vörös aztán másodperceken belül lilává színeződik. A szélén fehéres fagyási foltok!

 
 

 

Hát bezony a mardekáros fiú nem tudta, hogy mivel jár a tarasque mérge.

Egy egész ügyes buborékfej-bűbájt varázsolt magának, csak a teste többi részét felejtette el védeni. Pálcáskeze bánta, ha jól látom.

Uhh ez cifra volt, remélem kisípoltuk a káromkodást!

Imádom az íreket!

O’Hara próbálja oszlatni a mérget és fedezék gyanánt sziklamászásba kezd!

Látszik, hogy tapasztalt sportoló, a sérülését is gyorsan ellátja.

És támadásba is lendül! Uhh, ez azért vad volt!

Szinte másodpercek leforgása alatt küldött be O’Hara a tarasque páncéljába egy robbanó átkot!

Az oroszlánfej kint van a bömbölés viszont nagyobb és erősebb, mint eddig! A LÉNY NAGYON DÜHÖS!

A közönség kiabál, felgyorsulnak az események.

A felbőszült lény dübörögve megindul, körötte mérges füstfelhő.

Felemeli a mancsát! MERLINRE valaki állítsa meg! Lendülnek a medvekarmok!

BUMM! O’Hara lent a szikláról puffan a földön. Szerencséjére a lendülete feloszlatta zöld párát kicsit körötte.

De vérzik! A párbajtalár felfogta valamennyire az ütést, de az egyik karom mélyen belevágott O’Hara vállába.

Minden szem a zsűrire szegeződik. Az igazgatók tanakodnak, de McGalagony jelez: a próba mehet tovább, úgy gondolja O’Hara még mindig teljesíthet.

 
 

cicaalom

Köszönöm a türelmet és a minőségi játékot! Mind a hat sztorit élvezet követni más-más indokok miatt!
Következő Határidő: Dec 11. Ahogy eddig is, ha előbb tudtok írni én is megoldom.
Kérlek titeket, hogy a következő körben mindenki kíséreljen megy egy akciót az ezüstzsák megszerzésére.