I like it when the bite marks cut through the skin

[- Szia! Van egy perced? Csak láttam, hogy írtál valamit az ezüstödre a szeptemberi Alkímián… valami mágikus tulajdonsága volt azoknak az írásjeleknek?]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

 Néha-néha a számhoz emelem a borospoharat, melynek az illata is édes részegséggel tölt el. Ha valamit nem nehéz elismerni a franciáknak, hogy  nincs semmi, ami pótolná a vörösborukat, és már fiatalabb koromban is szívesen fogyasztottam. Az olasz bor olyan ízű, mint egy vidám dal, a spanyol, mint tőrről lenyalt bikavér, vörös posztóba rakott forró, vörös győzelem. A francia bor előbb lágy, majd kemény és durva, mint egy szerető érintése. Ettől függetlenül nem ittam egy kortynál többet: vadászni jöttem ma éjjel.

 A roxfortos teremben tartott buli nem ígérkezik olyan jónak, mint a múlt heti Halloweenkor, annyira nem is érzem úgy, hogy ünnepelni akarnám a bajnokokat: Lolitára mindenki számított, Inèsre szánok majd némi időt, az angol kviddicsezők unalmasak, az amerikaiak pedig mind a ketten elképesztően rondák. Én egy másik amerikain tartom rajta a szememet ma éjjel- a fiún, akit már Alkímián kinéztem magamnak, és aki d’Abovillere vetett néhány kedves pillantást. Az utóbbi tényező jelentős szerepet játszik benne, hogy kiszemeltem magamnak.

 Megkoccintom a poharat az ezüstujjakkal, melyek valóban jobban működnek kissé a saját bűbájjal készült protézisemnél. Ez az Alkímiai eredmény valóban lenyűgöző, és még mindig reménykedem benne sokszor, hogy egy napon lesz valamilyen gyógymód az állapotomra. A szabad kezemmel félresimítom a hajam a nyakamról- élvezem a vágyakozó pillantásokat, melyeket soha nem kapnék meg, ha tudnák, hogy mi vagyok. Van valamilyen perverz öröm benne, hogy akarnak engem, pedig rettegniük, undorodniuk kellene.

 Végül meglátom a tökéletes lehetőséget, amikor a fiú egyedül marad- elfogyasztom a borospohár tartalmának felét, és a francia selyemmel a torkomon megindulok Rokuro Ishida felé. Nem utolsó a szemnek sem; talán akkor is el tudnám képzelni párnák között, ha nem szórakoztatna a vékony lánc, melyet elvágni készülök.

  - Szia! Van egy perced? Csak láttam, hogy írtál valamit az ezüstödre a szeptemberi Alkímián… valami mágikus tulajdonsága volt azoknak az írásjeleknek?- minden okos fiú szereti, ha az eszét dicsérik. Ha érdeklődnek az iránt, amit csinál. Ha kedvesen mosolyognak rá. Az sem hátrány, hogy tényleg érdekel, hogy mit csinált, mert tényleg kreatívnak tűnt.

  - María Teresa Salamanca. De a barátaimnak csak María.- sem a kézcsók, sem a kézfogás nem szolgálná a céljaimat, úgyhogy csak egy apró pukedlivel köszönök neki. Végig megtartom utána is a szemkontaktust, miközben a vörösborba kortyolok. Ha jól olvassa a jeleket, már most tudja, hogy flörtölök vele. Ha nem, tudok egyértelműbben is kommunikálni.

 A választott ruhám is tökéletes fegyver: nem elég bőrfelület marad szabadon, hogy egyértelműek legyenek a szándékaim, de elég hozzá, hogy beindítsa egy fiatal férfi fantáziáját. A parfümöm viszont ugyanaz a rózsaillatú, mely annyi más szempár figyelmét rabolta el. Kíváncsi vagyok, ez a fiú mennyi idő lesz.

 The question ain’t if but when.

  - Kóstoltad már ezt a francia bort? Remek évjárat.- úgy kínálom a poharat, hogy ne legyen egyértelmű számára, hogy magát a poharat kínálom neki, vagy csak a bort. Illetlenség lenne ha kivenné a kezemből- igaz, kedvelem a célratörő férfiakat.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

Miközben beszélnek hozzám unottan hordozom körbe a tekintetem a termen, nem lehet nehéz arra a következtetésre jutni, hogy keresek valakit, magam pedig nem is igyekszem ezen szándékom implicitté tenni. Szinte megkönnyebbülten sóhajtok, mikor végre egyedül maradok és van lehetőségem néhány perc erejéig élvezni a csendet.
Daphné kisasszonyt keresem, szándékomban állt beszélgetni vele a korábban történtek kapcsán, de nyoma sincs ezen a mai kis összejövetelen, ami szerencsére lényegesen nyugalmasabbnak érződik a múltkorinál, ami után megfogadtam, hogy jó ideig nem perturbálom magam efféle eseményekkel, s most mégis itt álldogálok egy ablakfélfának dőlve, valami színtelen folyadékot, tán gintonicot lögybölve a poharamban. Daphnénak nyoma sincs, a gintonicnak már a szagát sem kedvelem és horribilisen unatkozom.

A számomra teljességgel idegen hölgy akkor tűnik fel, amikor már épp arra az elhatározásra jutok, hogy elhagyom eme szopoforikus szünhedrion helyszínét, midőn semmi sincs, ami itt tartana. Mondhatnám, hogy már messziről szembeötlik, de valójában kizárólag az ezüstujjak vonzzák a tekintetem, a hozzájuk tartozó személy hajának színét is nehezemre esne felidézni, míg meg nem jelenik előttem.  Szavaira indolensen emelem rá a tekintetem és igyekszem minél kevesebb pillantással felmérni kivel is állok szemben. Illatos, némileg ledér,a tekintetében, mintha valamiféle kihívás rejlene, de nem tartom vele túl sokáig a szemkontaktust, inkább az ujjaira pillantok. Érdekes. Vajon miképp veszíthette el őket?

Kérdésére felvonom a szemöldököm és őszintén elgondolkodom azon, hogy akarok-e erre a számomra momentálisan érthetetlen epizódra szánni akár egyetlen percet is, aztán eszembe jut, hogy az előttem álló, objektívan nézve dekoratív hölgy a Beauxbatons-ba jár, ami még akár azt is jelentheti, hogy ez a beszélgetés hasznomra válhat, a haszonnak pedig sosem voltam ellensége.
-Üdv! Ami azt illeti, másom sincs-válaszolok és egy másodperc alatt veszem fel a szimpatikusabb arcállásom, tulajdonképpen értékelhetném, hogy így megjegyezte, hogy mit is műveltem az adott kurzusom, de mióta a Wisteria floribunda birtokba vette az adott ezüstkarót, nem kifejezetten jutott az eszembe maga tárgy.
-A szó explicit értelmében az adott kanjik nem rendelkeznek bűverővel, de gyakran használják őket önbeteljesítő jóslatokban vagy mantrákban, esetleg amulettekbe karcolva -válaszolok magamhoz képest abbreviáltan, de mivel nehezen tudok különbséget tenni az udvarias és a tényleges kérdés között, úgy veszem, hogy jelen esetben az előbbivel állok szemben.

Bemutatkozik, pukedlijét egy meghajlással viszonzom, nem állítanám, hogy nem találom abnormisnak a gesztusait, de egyelőre nem is kívánom őket értelmezni, így igyekszem a szemébe nézni, még ha magam ezt kalamitásnak is találom.
-Rokuro Ishida, szolgálatodra-mondhatnám, hogy az ismerőseimnek csak Roku, de kevesen becézgetnek, a jelenlévő, hangzatos nevű Salamanca kisasszonyról pedig jelenleg aligha tudok annyit, hogy akár csak ismerősnek nevezhessem.
-A kegyed protézise igazán impresszív-jegyzem meg, ezt illetően legalább genuin érdeklődést mutathatok, másra egyelőre nem is kívánok figyelmet fordítani, inkább azt próbálom kitalálni, hogy láttam-e már Daphné közelében és talán el is hagyná a számat ezzel kapcsolatban valami, ha nem a poharát fordítaná felém a vörösbor méltatása közben. Erre végképp nincs tárolt reakcióm, így jobb ötlet híján minimálisan közelebb hajolok, hogy megszagoljam a nedűt.
-Határozottan aromás-jegyzem meg, egyelőre csak hagyom magam sodorni, hiszen nem látok arra esélyt, hogy egy ilyen típusú hölgy ok nélkül akarjon semmiségekről cseverészni egy magamfajtával, így már csak az érdekel, hogy mi is a célja és, hogy ez a cél érdekes lehet-e számomra.

[- Ebben az esetben tökéletes egyensúlyban vannak dekoratív és funkcionális szempontból. Igazán lenyűgöző. Nem volt lehetőségem még olvasni ezekről a típusú önbeteljesítő jóslatokról, de ha tudsz ajánlani egy könyvet, szívesen összevetném őket a delphoii jóslatokkal. Mindig lenyűgöző megtalálni egymástól független eredményeket, melyek egy irányba nőnek. Könnyű feltételezni az abszolút igazság létezését, ha ezer süketnéma szem ugyanazt látja a repedéseken keresztül.]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

 A nevetésem kedves, rövid, mint egy déli hullám zaja- kalkulált, mint egy sziréné, aki hallotta a saját énekét, sóhajait egy mágikus kagylóból, és pontosan tudja, milyen dal csalja le az árbochoz nem rögzített férfiakat. Valójában nem sok humoros dolgot látok az álszerénységben: akinek csak ideje van, soha nem használhatná az enyémet.

  - Ebben az esetben tökéletes egyensúlyban vannak dekoratív és funkcionális szempontból. Igazán lenyűgöző. Nem volt lehetőségem még olvasni ezekről a típusú önbeteljesítő jóslatokról, de ha tudsz ajánlani egy könyvet, szívesen összevetném őket a delphoii jóslatokkal. Mindig lenyűgöző megtalálni egymástól független eredményeket, melyek egy irányba nőnek. Könnyű feltételezni az abszolút igazság létezését, ha ezer süketnéma szem ugyanazt látja a repedéseken keresztül.- továbbra sem engedem el a tekintetét. Azt akarom, hogy elvesszen a szavaimban, a tekintetemben, elég ideig nézzen, hogy elkapjon egy röpke pillantást a mélyben alvó szörnyből.

 - Bár ebben az esetben a könyvek helyett az oral history célravezetőbb lenne.- épp csak egy pillanatra hajolok közelebb, amikor kimondom az oral szót, hogy jobban érezze a parfümömet, lássa a rúzsomat. Tudom, hogy okos fiú, de az okos fiúk sem véletlenül jönnek az ilyen eseményekre. Amúgy sem számít, hogy mennyire okos; mind buták vagyunk, amikor az ösztönök irányítanak. És túl régóta vannak velünk, hogy olyan unalmas dolgok, mint Daphné d’Aboville lenyomják őket.

 Nem állítom, hogy én szabad vagyok az ösztöneimtől, még most, emberi alakomban sem. Szolgálatodra- pont megfelelő húrokat pendít. Tetszik a szóhasználata, mely nem hordozza a kontinensük közönséges nyugati vadember vonásait. Kedvelem, ha egy férfinak jól forog a nyelve.

 - Köszönöm! Nem volt olyan könnyű megcsinálni őket, mint elveszíteni az igaziakat, de majdnem olyan jók, mint azok voltak. Szinte minden tökéletesen lehetséges velük, a mágia is, csak vívnom kellett megtanulni jobb kézzel.- nem emlékszem rá, hogy valaha tartottam volna vívótőrt bal kézzel, hiába az a természetesen domináns karom, és utólag nem is bánom, hogy így van. A kard az úri nők fegyvere, az úri nők nem bal kezesek. Bal kézbe a kés való, a kő, a méreg, a házasságon kívüli férfiak.

 Felemelem a kezemet, felfelé tartom a tenyeremet. Enyhén begörbítem az ujjaimat, kissé talán kényszerítve rá, hogy megérintse a bőrömet is.

 - Alkímiai ezüst, Romanov professzortól. Nyugodtan érintsd meg!- miután a fiú megszagolta a poharat, átveszem a jobb kezembe. Ma a balnak van dolga; reményeim szerint már most, abból, ahogy tartom a kezemet, elképzeli, hogy ha varázsolni tudok bal kézzel, mi mindenre lehetnek még jók a hűvös érintésű ujjak?

 Iszom egy rövid kortyot a vörösborból. Valóban jó; talán valóban megéri büszkének lennem a Beauxbatonsra. A francia bor is lángokat gyújt, de Barcelonában a tűz hatalmasabb a borban. Ez jobban kontrollálható, nem akar egy harapással felfalni mindent.

 - A legtöbben vagy zavarbaejtőnek, vagy idegennek látják a kezemet. Jól esik, hogy te másképpen látod.- ha megérinti a kezemet, megfogom az ujjait; enyhén, óvatosan, nem tartom sokáig fogva. Nem addig, mint a tekintetét.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

Érdekes, gondolom magamban, miközben akcióit és reakcióit figyelem. El kell ismerjem, hogy egyelőre nem találok számomra intelligibilis intenciót a tetteiben, hiába is keresem, holott meglehetősen biztos vagyok abban, hogy nem a pusztán kazuális jelleggel lejtett éppen ide és intézi hozzám épp ezen szavakat.
Természetesen amatőrök és borgőzös ösztönlények számára bizonyára rendkívül megtévesztő lehet az előadása, nem tudhatja, hogy a saját életemben is meglehetősen prevalens dolog az ilyen típusú porhintés. Szerencsére valóban rettenetesen eseménytelennek találom ezt a partit, így éppenséggel nincs jobb dolgom, mint belemenni a játékba, egészen addig a pontig, míg meg nem tudom mire is vágyik tőlem a bandurria-szavú María Salamanca kisasszony.
-Ami azt illeti, sajnálatos módon nem igazán hiszek a jóslatokban, az abszolút igazságokban pedig még annyira sem, mindennek ellenére ezen a paralel számomra is érdekes lehet, okvetlen igyekszek segítségedre lenni némi kutatási anyaggal- nehezemre esik tartani a szemkontaktust, ennek ellenére azonban próbálkozom, bár gyakran kénytelen vagyok elkapni a tekintetem, szokatlan számomra, talán kissé zavarba is ejt. Épp ebben a konfúzív állapotban talál a következő mondata, amire alapvetően csupán azzal felelnék, hogy a szó elszáll, az írás pedig megmarad, kivéve persze az Alexandriai Könyvtárban tárolt írások esetét, de mielőtt még szólásra nyitnám a szám rádöbbenek, hogy ez valamiféle szodomikus jellegű tréfa lehet. Ezekszerint nem minden francia kisasszonyt szalajtottak Jane Austen romantikus ábrándjai közül, de, ami ezt illeti, ezt talán nem is bánom, bár a minimális döbbenetet megengedem magamnak, minek hatására felvonom a szemöldököm.
-Micsoda dolgok képesek elhagyni még a finom hölgyek száját is-jegyzem meg, miközben elfogyasztom az általam oly undoknak talált gintonic maradékát is, a poharat pedig leteszem egy asztalra.

Ezután szerencsére egy olyan témára terelődik át ez az egészen érdekfeszítő beszélgetés, ami jóval kellemesebb számomra. Mint az tudott, tudományos érdeklődésem kielégíthetetlen, így jelenleg kevés dolog tudna olyan eudaimóniával eltölteni, minthogy közelről, működés közben van lehetőségem megcsodálni egy ilyen ügyes kis szerkezetet. Kifejezetten érdekelne az is, hogyan vesztette el az ujjait, de ezt még nem akaródzik tőle megérdeklődnöm, nem kívánok ily invazívan fellépni, de horribile dictu, ha nem lennék ilyen közel a józanság állapotához talán tennék egy próbát.
-Vívsz -ismétlem vissza az információt, már csak amiatt is, mert, ami az én kultúrámnak a kendo, az a fáradt nyugatnak a vívás, mégha talán nem is sorakoznak mögötte olyan eszmék, mint kard útjának esetében – kard, tőr, esetleg párbajtőr?
Semleges kérdés, segíti az ismerkedést, biztosítja a figyelmemről, illetve arról, hogy nekem sem idegen az említett sportág. A kommunikációm határozottan előre mutat, bár hamarosan szükségem lesz valamire, ami megfelelően szociálisan tart.
-Esztétikailag és funkcionálisan is tökéletesnek tűnik. Engedj meg egy kérdést:a finom motoros mozgásokat illetően is jól teljesít?- érdeklődöm, miközben megtapogatom a felületet, egészen addig, míg a hideg anyag helyét át nem veszi a lány meleg bőre. Alig egy másodpercre érintkezünk csupán, szinte azonnal, egy apró mozdulat után az ujjaim visszatérnek a protézishez.
Óvatos mozdulatokkal tapogatom végig az ujjperceket, talán mégsem volt teljesen felesleges a saját időmet rabolni ezzel a kis mulatsággal.
-Az átlagemberek mindent idegennek találnak, amit nem ismernek-bólintok, miközben igyekszem nem elhúzódni az érintése elől, szerencsére csupán egy rövid minutum az egész – ez táplálja többek között a bornírt babonáikat és a rasszizmust.
Befejezem az ezüstujjak szemlélését és a nadrágzsebembe nyúlok, ahonnan apró üvegcsét veszek elő, amelyben finomra őrölt fenyőzöld por található. Jobb előbb felkészülni az esetleges szocializálódásra, mint utóbb, ugyanis remek ötlet kezd megfogalmazódni a fejemben, hála Salamanca kisasszony meglepő érdeklődésének.

[- Talán nem abszolút igazság volt. Esetleg egy dokumentálatlan utazó. Vagy egyszerűen csak ugyanarra gondolnak különböző emberek a világ más pontjain.]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

- Talán nem abszolút igazság volt. Esetleg egy dokumentálatlan utazó. Vagy egyszerűen csak ugyanarra gondolnak különböző emberek a világ más pontjain.- nem látom célravezetőnek a vitát, és nem is azért, mert egyetértek vele. Nem gondolom azt sem, hogy ostobaság a véleménye. Egyszerűen nem gondolom, hogy jó ötlet rögtön vitával kezdenünk.

 A fiú azután meglep.

 Biztos vagyok benne, hogy ismeri az Oral History kifejezést, melyet természetesen nem véletlenül választottam; természetesen az volt a célom, hogy behatoljak a vágyai közé, mint potenciális szerető. Meglep, hogy kihív érte- ezzel egyértelműen kivívta a tiszteletemet. Nem is kell eljátszanom az enyhe zavart az arcomon, csak a nevetésem hordoz hazugságot.
 
 - Zavarba hozol… de az én hibám, hogy ezt a kifejezést választottam.- figyelem, ahogy issza az italát, közben pedig továbbra is azt üzeni a tekintetem, a testbeszédem, hogy az az elszólás nem annyira véletlenül talált ilyen pontosan.

 Rokuro Ishida okosabb a többi fiúnál, de szinte látom a lelkesedés felgyulladását, ahogy az elméjét megérinti a tűz. Bármilyen okos valaki, őt is vonzzák bizonyos dolgok; a legtöbb fiút megbabonázzák a kardok. Évezredek óta volt a férfivá válás szimbóluma az eszköz, mellyel mély, intim kapcsolatba kerültek, ahogy megismerték az egyensúlyát, az éleit, a csillogását, és idővel az érzést, ahogy egy erőteljes mozdulat belevág az ellenségeikbe. A kultúra, a mágia, a neveltetés nem veszik el ezt az ösztönt.

 - Vívótőrrel tanultam vívni, nagyjából öt éves koromtól. Mindig is része volt a spanyol király udvarának, az őseim pedig magukkal hozták ezt a szokást Károly császár termeiből. Persze, nem vagyok profi, de elhoztam egy párt a kardjaimból, ha tennél vele egy próbát. Nekem sem ártana a gyakorlás.- a mosolyom szinte azt mondja: akár most, akár most is mehetünk. Ebben az esetben csak egy részletet kell kitalálnom: mennyire hagyjam magam? A legtöbb fiú utál veszíteni, de ha legyőz, könnyen lehet, hogy átlát majd rajtam, hogy elengedem magamat vele szemben.

 Minden bizonnyal jobban tetszene neki, ha győznék- azután, amikor végre bevisz egy találatot, gratulálok neki. Őszintén. Rajongva.

 Ahogy megtapintja a kezemet, ahogy vizsgálja az ujjaimat, úgy érzem, mintha madár volna, mely a közelemben szállt le. Nincs más teendőm, csak összezárnom az ujjaimat; most még érzem, hogy túl korai volna, de a szívverésem felgyorsul, ahogy szinte érzem a másodpercek gyors kattogását. Már csak egy kis idő, és szinte észre sem veszi majd, hogy a kezemben van, hogy nem ő dönti már el többé, hogy repülhet-e, hogy elmehet-e.

 - Zongorázni nem tudok velük, olyan minőségben, ahogy szerintem megéri egyáltalán zongorázni. És jobb vagyok, ha jobb kézzel tartom a tőrt. De a többi dolog több-kevésbé probléma nélkül megy.- szinte már nem is emlékszem az érzésre, hogy milyen volt, amikor éreztem a kezemnek azzal a részével. Természetesnek hat, hogy mindig odanézek, vagy érintetlen középső ujjammal ellenőrzöm, hogy a másik kettő úgy áll-e, ahogy szeretném. Nem örülök a tökéletlenségnek, különösen azért, amire emlékeztet, de jóval kevesebbet veszítettem azzal a kézzel, mint az átokkal, mely befolyt a bőröm alá.

 Elutasítom a gondolatot; most minden figyelmemre szükségem van.

 - Örömmel tölt el, hogy ennyire nyitott vagy... sokkal könnyebbé teszel mindent. Az micsoda?- érdeklődő mosollyal nézek a zöld porra, mely első gondolatom szerint valamilyen tudatmódosító szert tartalmazhat. A mosolyom mögött annyira nem örülök ennek a lehetőségnek; gyűlölöm a küzdelmet, amit az elmémért kell vívnom, újra és újra a szörnnyel, a fájdalommal, a szégyennel, a félelemmel. Persze, nem fogok nemet mondani neki, bármivel is kínál. Ettől függetlenül egy hosszú korttyal kiiszom a borom maradékát, miközben továbbra is a szemébe nézek, hogy elrejtsem a rossz érzést.

 A második gondolatom, hogy talán valamilyen egészségügyi probléma miatt kell valamit bevennie. Az jóval tetszetősebb lehetőség; könnyű empatikusnak lennem, nem is kell igazán megjátszanom magam, mert tudom, hogy milyen érzés, ha valaki hozzá van kötve egy bájitalhoz.

 - Elnézést, kicsit tolakodó voltam. Ha nem tartozik rám...- csak egy pillanatra sütöm le a szememet, csak egy kicsit lesz halványabb a mosolyom. Természetesen tudni akarom, hogy mi van az üvegben.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

A mindennemű jóslatokkal kapcsolatos megjegyzésemre kitérő jelleggel reagál, mintha helyesbítenie kellene. Erre igyekszem nem is reflektálni, kiváltképp az arcommal, látszólag figyelmen kívül is hagyom, de azért magamban megjegyzem, már csak azért is, mert ez a lépés egészen disszonánsnak hat a fellépését nézve.
Miért is kellene okvetlenül egy véleményen lennünk? Némi különbség sosem okoz gondot, én pedig végképp képes vagyok elviselni még azt is, ha nem nekem van igazam, kiváltképp a jóstehetség kapcsán. Ezen szóösszetételben ugyanis nem véletlenül jelenik meg a tehetség tag, éppen ez az, amivel jómagam nem rendelkezem, így csak laikusként van lehetőségem véleményt nyilvánítani bármiről, mely ehhez kapcsolódik. De mivel nem kíván erről csevegni, máris találok valami mást, amivel foglalkozhatok, mégpedig a kifejezetten szuggesztív szóhasználatát. Faktikusan nézve, nem gondolom, hogy egy hozzá hasonlóan társadalom által gusztusosnak tartott ifjúhölgy ne teljesen direkt módon éljen ilyen kijelentésekkel, ezért is említem meg.

Zavara kissé váratlanul ér, mindenesetre kedvesnek találom, csak egy másodpercre, de akaratlanul is Daphnéhoz hasonlítom. Talán illene is megérdeklődnöm, hogy milyen kettejük relációja, de a vívás említése kiszakít ebből a gondolatfolyamból.
Be kell vallanom, hogy bármennyire is büszke vagyok arra, hogy miféle unikális, komplikált elme vagyok, vannak olyan specifikus dolgok, amik engem is épp úgy érdekelnek, mint más, egyszerűbb individuumokat, így annak némileg burkolt ajánlatára, miszerint esetleg használatba is vehetnénk az említett tőröket, egészen izgatottá válok.
Ebből a külvilág, vagyis jelen esetben María, csak egy kellemesen meglepett mosolyt láthat.
-Határozottan egyike legnemesebb időtöltéseknek-bólintok, s közben emergál a fejemben a gondolat, hogy vajon tudatában van-e a ténynek, hogy magam is hasonlóan fiatal koromtól fogva ápolok igazán remek kapcsolatot a katanámmal.  Amennyiben akár egy másodpercre is látott a Halloweenkor történt események azon pontján, ahol még nem kellett a tulajdon életemért küzdenem, jogosan gondolhatja, hogy a fegyvert nem csak a jelmezem tartozékaként viseltem -illetve, amennyiben ezt vehetem ajánlatnak, nem feltétlenül utasítanám vissza.

Nem vagyok bajvívó, mást nem is kínálhatok, csak azt,amit hosszú évek munkája alatt tanultam és fejlesztettem, így van rá esély, hogy legyőz a saját fegyvernemében, de ez nekem nem igazán derogál.
Ha holnap virradóra Solace Barbon kegyetlenül utasítana maga mögé a saját kultúrám egyik legnemesebb harcművészeti ágában, az ellenben igazán diverzáns érzéseket keltene bennem. Veszíteni nem minden esetben borzalmas, néha éppen ez szükséges ahhoz, hogy az ember okuljon tulajdon hibáiból.
Ha már a hibákat találom említeni, igazán nehezen állok ellen a késztetésnek, hogy kérdéseket tegyek fel azzal kapcsolatban, hogy mi is történt az ujjaival, de van önuralmam. Vannak dolgok, amikről az emberek nem beszélnek szívesen, a traumákat pedig nem túl udvarias bolygatni.
-Bizonyára vannak még pompás hangszerek, melyeket így is kiválóan meg tudnál szólaltatni-vele ellentétben már csak óvatosságból is keverem a fúvós hangszereket, azok nyilvánvaló fallikusságából kifolyóan, na nem mintha, azt gondolnám, hogy épp ezzel lehet zavarba hozni az előttem álló lányt, aki egészen úgy tekint a szemembe, ahogyan egy kígyóbűvölő veszi fel a szemkontaktust állatával.

Biztos vagyok benne, hogy a kifejezések, amiket használ nem akcidensek, jobbnak látom még most alkalmazni az ilyenkor szokásost, mielőtt még kellemetlenül kezdeném érezni magam, vagy leblokkolnék, szinte bizarr, hogy Daphné társaságát eddig sosem éreztem soknak.
-Saját készítmény, ashwaganda, ginzeng,calea zacatechichi-ismertetem talán kicsit túl részletesen a keverékek, miközben az üvegcse fedelére öntöm belőle a szokásos mennyiséget, majd az orromhoz emelem és felszívom-élesíti az érzékeket, energizál és szociálisabbá tesz. Nem gondolom, hogy kegyednek szüksége van rá, de esetleg parancsolsz belőle?
Nem tudom, hogy él-e hasonló szerekkel, csupán azért mondok el róla ennyi információt, hogy tudatában legyen a ténynek, hogy biztonságos, de engem az sem kifejezetten bánt meg, ha nem fogyaszt belőle, ellenben a kipróbálás lehetőségét senkitől sem szabad elvenni.

[- Nos, uram, várom a segédeivel a vadőr kunyhója mellett hétfőn kora este.]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

16+

  A mosolyom őszinte, bár kevésbé a vívás miatt, inkább az tesz boldoggá, hogy egyértelműen látom: a hálómban van. Visszavonhatatlanul – látom a lapokat a kezében, ő pedig talán fel sem ismerte még, hogy mit játszunk pontosan. Vajon a kedves kis Daphné mit csinált egészen eddig? Biztosan nem szerezte még meg magának, különben zavartabb lenne tőle, hogy flörtölünk.

 Persze, nem hibáztatom. Irigylem. Daphné D'Aboville előtt áll egy egész élet, örömökkel, hibákkal, annyi eséllyel, amennyit csak akar. Ha az első harapás nem ízletes, mindig ott vannak az újabb falatok. A farkas megtanította, hogy az én világom nem így működik: minden falat értékes, pótolhatatlan, és bármi, ami elém kerül, akkor válik az enyémmé, ha felfaltam. Ki tudja, hogy melyik hajnalban fogok halálos sebbel ébredni? Ki tudja, hogy mikor dönt úgy a családom, hogy egy tragikus baleset kevesebb reputáció vesztéssel jár, mint egy szörnyeteg? Az élet jóval rövidebb, mint sokan remélni merik.

 Talán Daphné is tanul valamit ebből. Talán rájön, hogy nem minden ajtó áll örökké nyitva.

 - Nos, uram, várom a segédeivel a vadőr kunyhója mellett hétfőn kora este.- játékos a mosolyom, mintha tényleg párbajra hívnám. Elég olvasott, biztosan találkozott már a gesztussal, még ha archaikus is- ahhoz pedig biztosan elég jól olvas a sorok között, hogy eszébe se jusson segédeket hozni.

 Persze, a találatra nem hiszem, hogy várnom kell hétfőig. Ma éjjel az enyém lesz – és a megjegyzéséből ítélve ezt a sorsot tudat alatt talán ő is elfogadta. Csak egy gyors pillantást vetek lefelé, amikor a hangszerekről beszél - csak egy pillanatra lesütöm a szemem, mintha szégyellném, hogy talán már nem tudok zenélni. Vagy jelzem neki, hogy nagyon is tudok.

 - A zongora volt a specialitásom, de szívesen teszek egy próbát más hangszerekkel egy csendesebb helyet. Néhány dolgot még nem próbáltam ezekkel az ujjakkal.- lassan mozgatom meg őket, mintha egy fuvola lyukait fognám be, a kezemről pedig a szemébe nézek. Mélyen.

 Talán szánalmasnak kellene tartanom, hogy valamilyen szerrel próbálja legyőzni a félénkségét, de sokkal szánalomra méltóbb, ha valaki nem használja a mágiát, a tudását, hogy elhárítsa a hiányosságait. Valóban nincs szükségem rá – ettől függetlenül lassan kinyújtom érte a kezemet, megfogom az övét. A fémujjak, mintha nem kontrollálnám őket, végigsimítanak a bőrén, miközben a másik hárommal gyengéden megfogom az üvegcsét, hogy elfogyasszak egy kóstolónyit a tartalmából, miután beleszagoltam. Tényleg az lehet, amit mondott – és attól függetlenül, hogy nem érzek szorongást, kellemes érzéssel tölt el. Behunyom a szememet. Meg kell kérdeznem, hogy fogyaszthatom-e azokon a napokon.

 - Csodálatos... sokat segít a gondolatok megnyugtatásában. Most már nem érzem, hogy zavarna, ha esetleg kissé hamisan játszanék.- visszanyújtom az üveget, és a szemébe nézek. Csak egy pillanatra megharapom az alsó ajkamat, mintha maradt volna valamennyi a megosztott szerből rajta. Van még néhány lépcső, amelyen felhaladhatnék, amely a direktebb jeleket illeti, de már nem sok lépésre van az, amikor nyíltan és egyértelműen megmondom neki: az a kívánságom, hogy megbasszon.

 Arra feltételezem, hogy nem lesz szükség. Magamhoz veszek egy üveg bontatlan vöröset, hogy ne legyünk azért teljesen kettesben, de egyelőre nem bontom fel.

 - Szívesen tartok privát bemutatót. Van egy üres helyiség kicsit lejjebb a folyosón. Azt hiszem, tökéletes a hangzása.- várakozón nézek a fiúra. Egy gyors lépés előre, egy tiszta szúrás a szívére. Nehéz lesz fordítani, ha hárít, de nem lehetetlen; egy részem vágyna is rá, hogy ne legyen ilyen könnyű, mert a vadászat szórakoztat. A nehéz préda mindig a legízletesebb.

 Egy másik részem, mely talán most erősebb, persze már vad haraggal készül kiélvezni a lakoma minden falatát.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

+16

Mosolyog. Elégedettnek tűnik, bár jobban hasonlít ez egy ragadozó mosolyára, mint egy tisztességes ifjúhölgyére, ám azzal még nekem, nőket illetően érdektelen embernek is tisztában kell lennem, hogy egy tisztességes hölgy nem mond olyanokat egy tulajdonképpeni vadidegennek, mint amik Salamanca kisasszony ajkai közül csusszantak ki nem is olyan rég.
Továbbra sem érdeklődöm meg miféle viszony fűzi Daphnéhoz, illetve, hogy az túlmutat-e az intézményes iskolatársi kapcsolaton, amelyről saját tapasztalataim alapján tudom, hogy gyakorta kimerül a puszta együtt létezés minimumában. Néhány másodpercig kutatok az agyamban, de nem regisztrálok olyan emléket, amiben láttam volna őket egymás közelében, nem lenne túl kellemes a kis kísérletem végeredménye, ha esetleg barátnők volnának, de jelenleg erre nem látok esélyt.

-Legyen hát-hajolok meg az ajánlatára, elfogadva a kihívást. Örülök neki, hogy végre van ellenfelem Barbonon kívül is, de ez a felvetés egészen mást ígér. Barbont természetesen örömmel készítem fel, még akkor is, ha a kendo egyáltalán nem válik előnyére a próbák során- bár, hogy genuin legyek, ezt kevéssé tartom valószínűnek-, de vágytam már egyfajta autotelikus lehetőségre, hogy harcolhassak, még, ha ez nem is mondható valódi harcnak. Úgy gondolom María nem jönne ellenem élesfegyverrel, talán őt sem éppen erre kondicionálták.

Milyen kár!
Végtére is az egyetlen faktor, ami a Tusán való részvételt illetően vonzott volna, az a közvetlen életveszély és fájdalom ígérete, enélkül az itt töltött idő tetemes része nos…, némileg szopoforikus, nem is beszélve abbeli aggályaimról, hogy apám nemkívánatos leveli egyre csak arról szólnak, hogy ideje volna felvennem a kapcsolatot a menyasszonyommal, akinek még a nevét sem sikerült megjegyeznem.Az egész konstrukció iránt maradéktalanul híján vagyok minden lelkesedésnek.
A tekintete, ahogy követem, szinte zavarba ejt. Ellenben azzal, amit mutatni igyekszik, magabiztosan gondolom, hogy ebben a gesztusban nyoma sincs semmiféle diszinhibíciónak, sokkal inkább tűnik egy szinte peturbáns módon nyílt felhívásnak, úgymond keringőre, amit a jelek szerint én valahol mélyen már elfogadhattam. Dolus eventualis, ugyebár. Felvonom  a szemöldököm és először nézek végig rajta ténylegesen és látom, mint nőt.
-Ajánlom a kotót-biccentem félre a fejem- és talán bizonyos hátrányosságadi még előnyödre is válhatnak.
Ezt nyugodtan értheti, ahogyan csak szeretné, bár én ezt mindenféle irónia nélkül gondolom így. Milyen érdekes dolog, hiszen a hallottak szerint a minőségi neveltetésbe itt is beletartozik a zenetanulás, bár az eddig megismert hölgyek sokkalta muzikálisabb beállítottságúnak tűnnek, mint jómagam, aki inkább hallgatom a zenét.

A keverékem hatására szinte fizikailag érzem magamban oldódni a szokásos görcsöket, csomókat, érzem, hogy így egyszerűbb lesz, bármit is kelljen tennem ma éjjel. María továbbra sem változat a stratégiáján, minek hatására egy rövidebb időre, megintcsak érezhetem a fémujjak érintését és teljesen spontán fut át a fejemen a gondolat, hogy biztosan kiválóan lehet velük fájdalmat is okozni, tehát talán lehetőségem van két legyet ütni egy csapásra és hosszú idő után vállalni valamit a perverzióim közül, miközben lehetőséget adok Daphnénak egy esetlegesen egzaltált reakcióra, már ha egyáltalán érdekelné, hogy mit teszek és kivel.
-Örömömre szolgál, hogy élvezed a hátását, a keverék neve 無料,vagyis szabad-biccentek, bár magamban azt gondolom, hogy jól ítéltem meg korábban és nincs híján annak a típusú szabadságnak, amiért nekem még küzdenem kell önmagammal, végül is épp most ágyaz meg egy légyottnak, amit még csak nem is én iniciáltam, most mégis rám vár. Elgondolkodva nedvesítem meg ajkaim, miközben végigtekintek a termen, egy másodpercre fel is veszem a szemkontaktust egy háztársammal.
Ezután lépek közel Maríához, közelebb, mint az tőlem várható lenne, de egyelőre kizárólag azért, mert, amit mondani kívánok, azt csak az ő fülének szánom.
-Meggyónom, nem vagyok benne biztos, hogy érdekelt lennék abban, amit kínálsz, ellenben az kifejezetten flagráns számomra, hogy játszol valamire és azt kell mondjam, hogy ez közös bennünk,-mondom halkan és komolyan-ahhoz pedig, hogy célt érjek szükségem van egy látványos kilépőre. Amennyiben ezt el tudnád intézni, igazán leköteleznél, a továbbiakban pedig bizonyára nagyon készséges volnék.
A szám sarkában megbúvó félmosoly egyértelművé teszi,bármilyen szürreálisnak is hangozzék mindez, egyetlen szavamat sem szántam tréfának.

[- Teszek vele egy próbát.]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

16+

  Alig emlékszem már azokra az évekre, amikor nem értettem ezt a világot igazán. Sokszor látom a társaim arcán a bágyadt boldogságot, ahogy vakon sántikálnak kívánt céljaik, álmaik felé. Mintha a világ összes ideje, minden ügyetlen lépés rendelkezésre állna, minden botlás része lenne egy tanulási folyamatnak. Boldog hazugság, mely megnyugtat az első igazán nagy bukásig.

 A régi énem talán azt gondolná, hogy a ma tett lépések elegendőek, hogy hétfőn van időm folytatni az utat efelé a cél felé. Talán- de a holnap egy remény, soha nem ígéret.
 
 - Teszek vele egy próbát.- nem vagyok benne biztos, hogy tudom, melyik hangszerről van szó, de nem látom akadályát egy próbának. Tudom, az ujjaim már nem teszik könnyűvé, bármiről van szó, de már rég eltemettek volna, ha hajlamos lennék rá, hogy engedjek a kifogásoknak.

 - Ritka, amikor egy ilyen rövid név ilyen tökéletesen leír valamit.- érzem, hogy kifejezetten addiktív lenne ez a keverék számomra. Szinte alig észrevehető a különbség, de az az apró szikra olyan most, mint a távolság ég és föld között. Rengeteg apró tüske- ha nem emlékeztetnének a bőrömbe vágó koronaként, a valóságra, én is beérném próbálkozással. A hazugsággal, hogy a részvétel a fontos.

 Nem vált ki belőlem különösebb reakciót, amikor Rokuro azt mondja, hogy nem érdekelt. A szavai igazán alacsony jelentőséggel bírnak a gesztusaihoz képest, vagy végül a tetteihez képest. Pont eleget hazudtam hozzá, hogy tudjam, a szavak végül elszállnak a szélben. A mosolyom kalkulált, nem árulok el semmit; most a legjobb, ha találgat.

 - A játékosok mindig érdekesebbek, mint a bábok.- ami a látványos kilépőt illeti, nem kérdezem meg, hogy pontosan milyenre gondolt. Talán örülni fog neki, hogy rám bízta a döntést, talán bánni fogja, hogy nem tisztázta; talán pontatlanság volt, talán bízik a döntéseimben. Bármelyik a valóság, szeretem ezeket a pillanatokat. Olyanok, mint egy hatalmas, tátongó lyuk a padlón, amely nem tudni, hogy hová vezet: egy föld alatti kincshez, a Pokolba, Caroll álmaiba, vagy egy egyszerű, csonttörő zuhanáshoz.

 Közelebb lépek, átteszem a karjaimat a nyakán, és miközben felemelem az egyik lábam, mint a mesebeli hercegnők, amikor először csókolják meg őket, hagyom kicsúszni a poharat az ujjaim közül- csak egy kicsit mozdítom meg a csuklómat, hogy arrébb dobjam annyival, hogy ne magunkat borítsam be a pohár tartalmával. A zaj garantálja, hogy mindenki felénk néz a pillanatban, amikor megcsókolom. Határozottan, tele ígérettel.

 Nem nyújtom el túlzottan a pillanatot; hátrébb hajolok, a szemébe nézek, azután megfogom a csuklóját, és elindulok vele az ajtó felé; ha követ, megkaphatja a kilépőjét.

  - Remélem, hogy elégedett a kilépőjével, uram.- játékos a mosolyom és a hanghordozásom, miközben a szemem sarkából a fiúra nézek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem, milyen céljai vannak pontosan ezzel; idegesítenie kellene, hogy valamire használni akar, de szórakoztat a vakmerősége. Remekül tépem darabokra és csavarom ki az igazságot, de a legtöbben bőven eleget elkapnak belőlem, hogy tudják: nem én vagyok az, akit próbára akarnak tenni.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

 

+16

Azt hiszem bárki, akinek lehetősége nálamnál közelebbről szemlélnk a különböző humán jellegű kapcsolódásokat - tehát a remetéken és magányos szerzeteseken kívül valóban bárki- jogosan formálhatja meg a kérdést, ugyan miért teszem, amit teszek?
Valaki másnak talán kevésbé volna kellemetlen, zsigerbevágóan indiszponatív aktus megérdeklődni valakitől, hogy miként viszonyul hozzánk, ám számomra ez egy borzalmas kalamitás volna. Kommoditásom még egy ilyen incidens is sokkal jobban támogatja, főleg mivel Salamanca kisasszony teljeséggel autonóm jelleggel közelített meg az én mindenféle közbenjárásom nélkül, bizonyos szempontból pedig épp ennek ellenére.
Amennyire nem értem irányomba való lelkesedésének indokát, momentálisan éppen annyira örülök neki. Ami azt illeti, lenne passzióm megérdeklődni, hogy miért épp szerény személyemre esett a választása -hiszen én egyáltalán nem néztem oly végtelen beleéléssel, mint mások tették-, de véleményem szerint ez még nem az optimális pillanat erre.

Bólintok, ahogy azt mondja, hogy konsziderálja a kotót, szívesen odaadnám neki a sajátom, de mély sajnálatomra egyetlen hangszert sem hoztam magammal Skóciába, bár sejtem, hogy az, amin María gyakorolni kíván talán épp nálam van, ha a természet és a 無料 is úgy akarja.
-Míg a szociális szorongás bonyolult dolog, addig a megoldását felesleges túlkomplikálni-bólintok, egyébiránt ezt illetően a magam percepciójával tudok élni, arról csak másodlagos tapasztalatom van arról, hogy milyen érzés lehet a mixtúra használata valaki olyannak, akit egy kis esti mulatság gondolata nem tölt el némi viszolygással.
Én viszont detektálom magamon a készítmény benevolens hatásait, máris érezhetően lazul el az állkapcsom, nemkülönben a vállízületeim, szinte hallom, ahogy kattan a bal vállam, miközben egy lassú mozdulattal lejjebb engedem a szokásosnál.
 Mielőtt elkezdtem használni ezt a keveréket, nem is észleltem, hogy mennyire görcsös vagyok a szó fizikai értelmét nézve is.

Ezzel együtt azonban arra is rászánom magam, hogy valamelyest színt valljak az intenciómat illetően, ami bár Japánban nem kifejezetten divatos tevékenység, most mégis helyénvalónak érzem, mind magammal, mint a rendkívül szuggesztíven viselkedő hölggyel szemben. Ad vocem intenciók, talán tudat alatt mindezzel el kívántam rettenteni, vagy segíteni neki realizálni, hogy talán nem én vagyok a megfelelő préda számára, de szavaim nem váltanak ki belőle túlzottan sok reakciót, de úgy tűnik nem könnyen tántorítható el, ha már egyszer kinézett magának valamit.
-Ezesetben üdvözöllek a japán színház világában-vonom fel kedélyesen a szemöldököm, és hirtelen eszembe jutnak a bunrakuban használt másfél méteres, komplex módon működtethető bábok, hát ily módon próbálom magam is irányítani a történéseket, addig a pontig, míg úgy nem döntök, hogy kiengedem a kezemből a gyeplőt és megnézem, María mit tud vele kezdeni.
Megoldása meglep, mégpedig azért, mert hihetetlenül elegánsnak, viszont kellőképp spektakulárisnak találom, ez pedig megfelelő hangulatba hoz a rövid, de performatív csókhoz és ahhoz, hogy mindenképp vele tartsak. Nem invesztáltam sok időt abba, hogy a teremben lévők arckifejezését elemezzem, de abban egészen biztos vagyok, hogy erre nem kifejezetten számítottak és, amit nem sejtenek, arról bizony előszeretettel beszélnek.
Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó halkan felnevetek és elégedettségem jeléül mélyen meghajolok María előtt, majd olyan mélyen, ahogyan apám tanította, mikor gyermekként számtalan bokkent kísérelt meg eltörni a hátamon. Micsoda csodás emlékek!
-Rekriminációra semmi okom, kisasszony-jelentem ki,miután pedig egy gyors mozdulattal felegyenesedem közelebb lépek hozzá és érdeklődve nézek a szemébe.
-Az egyezség rád eső része tehát teljesült, most már csak kérdéses, hogy nekem mit kell tennem, hogy mindkét fél elégedett legyen.
Tulajdonképpen elképzelhető, hogy most hibázok. Megkaptam, amit akartam, ami azt illeti, már egyáltalán nem kellene itt lennem, de valamiért mégsem fordulok sarkon. Talán egyszerűen érdekel, hogy mégis mi ez az egész, lehet, hogy azt akarom, hogy megint meglepjen valamivel, vagy csupán a felszabadító keverék dolgozik bennem oly lelkesen, esetleg rettenetes ember lennék? Sosem lehet tudni!

[- Bevallom, nem igazán vagyok járatos ebben.]

I like it when your bite marks cut through the skin

Rokuro Ishida - November 5, egy titkos parti egy elrejtett roxforti teremben

16+

   Rengeteg dolog akkor működik jól, ha egyszerű. A szorongás mindig egyszerű volt: miért tenném, amikor én vagyok az egyetlen, akinek a véleménye igazán számít? Ha anyám tanított valamit, ami hasznos volt, az volt, amikor gyerekként megértette velem: nem számít, hogy ki nevet, ki irigy, ki haragszik, mi, és kizárólag mi vagyunk az egyetlenek, akik fontosak. Tökéletes, szinte tökéletes lecke volt a maga egyszerűségében, csak egyetlen apróságot kellett kijavítanom benne: nincs mi. Én van.

 Egy pillanatra elfog a vágy, hogy benne legyek ennek a fiúnak a fejében. Lássam, hogy vajon mi lehet annyira ijesztő az ő szemével, mitől félhet annyira? Tényleg olyan rémisztő, hogy valakit kitagad az apja, megvet az anyja, tényleg olyan ijesztő, hogy mindenki összesúg a háta mögött? Van valami lenyűgözően különleges a kis Daphnéban, ha hajlandó szembenézni ezzel, mert az egészen biztos, hogy egy félvér soha nem felelne meg a családjának. Szinte sajnálom, hogy rajta akarom hagyni a harapásomat. Szinte.

 - Bevallom, nem igazán vagyok járatos ebben.- majdnem fel is ajánlom, hogy szívesen venném a kíséretét egy előadásra, de nem akarom ebbe az irányba elvinni a beszélgetést. Szívesen megismerném a japán kultúrát, egy másik alkalommal- ma estére más szórakozást terveztem el.

 Élvezem a figyelmet, még ha nem is az enyém a kilépő. Élvezem a rejtélyt: mi lehet a célja? Mit akarhat, és mit nyerhet vele, ha elterjed ennek a híre? Bármiről is van szó, valakit be akar csapni, és valakit ki akar használni; még ha nem kizárt, hogy én vagyok a célpontja az egésznek, is kétszer olyan érdekes a szememben. A tisztességes fiúk nagyon lelkesek, kedvesek, de van valami határozott önzőség, tudatosság azokban, akik elég magabiztosak hozzá, hogy eszköznek használjanak. Kevesen vannak: a legtöbben csak felnőtt korukra, vagy öregebb korukra sérülnek meg eléggé hozzá, hogy ne foglalkozzanak többé azzal, hogy mit gondolnak róluk mások, csak a saját vágyaikat üldözzék. Miért törődnék vele, hogy mások hogyan érzik magukat? Miért törődik vele bárki, hogy mások mit gondolnak?

 - Én elégedett vagyok, hogy a társaságában lehetek, uram... máris kitalálom.- teszek néhány lépést a folyosón, csak néhányat az ajtó felé. Azt nem nehéz hallanom, hogy az egyiket már elfoglalta egy pár, úgyhogy a másikba nyitok be. Szerencsére üres, bár az itt hagyott borosüveg alapján nem volt egész éjjel az.

 Egy könnyed pálcaintéssel meggyújtok néhányat a gyertyatartókon árválkodó gyertyacsonkokból. Nem ad túl sok fényt; pont annyit, amennyire szükségünk lesz. Már csak a fényekből is egyértelmű lehet neki, hogy mit akarok; ennél valószínűleg csak akkor lehetnék egyértelműbb, ha bűvölnék egy ágyat az összetolt padokból. Minden bizonnyal sort fogok keríteni rá, ha végül úgy dönt, hogy bejön a terembe.

 - Azt hiszem, még Önnél maradt a csókom, uram. Most, hogy nem lát minket senki, ideje visszaadnia.- hátrálok néhány lépést, amíg a hátam nekiütközik a falnak. A tekintetem még egyértelműbb, mint a fények, ahogyan a testbeszédem is, és most már annyira nem is az adja az érdekességét, hogy mit láthat benne Daphné. Lenyűgöző ez az ellentét: hogy fogyasztania kell valamit a szorongására, mégis elég őszinte, elég magabiztos ahhoz, hogy használjon. Általában ennyi idő elég szokott lenni hozzá, hogy profilozzak valakit; őt még nem sikerült.

Lock up your sons and daughters
Thеre's no one left to trust no more

María Teresa Salamanca kisasszony, 2005.11.05.

 

+16

Mindig is olyan ember voltam, akit hidegen hagy a moralitás kérdése. Számomra maga jó egy ilyen távoli, már-már kabalisztikusnak tetsző folyamat, aminek nem minden esetben látom értelmét, főleg nem olyan esetekben, ahol nem forog kockán emberélet. Nekem ezen az estén elsősorban nem lelkiismeretem van, hanem egy tervem, amit lépésről-lépésre valósítok meg, ehhez pedig az instrumentum végeredményében felkínálta magát. Imbecillis tett lett volna kihasználatlanul hagyni a lehetőséget, valahol engem is elégedetté tesz, hogy nem nekem kellett fáradtságos vadászatba kezdenem, Sajnálatos módon az ilyen afférok nem töltenek el túlzott lelkesedéssel, így lehetséges, hogy María önkéntes közreműködése nélkül el kellett volna vetnem mindent, amit oly akkurátusan gondoltam ki.

Mondhatjuk úgy, hogy éppen jó ideig bírtam ki ezt a borzalmas partit, ahhoz, hogy minden úgy menjen, akárcsak a csillag az égen. Sokat segít persze az is, hogy nem vagyok offé -ahogyan a művelt francia is mondaná- a hölgyet illetően, így csak azt látom, amit mutatni is akar, abban viszont egyre biztosabb kezdek lenni, hogy korántsem véletlen, hogy éppen az én blazírt ábrázatom keltette fel a figyelmét.
-A mi színházunkat többnyire egyetlen dolog irányítja-mosolyodom el, mert olyan végtelenül közel áll hozzám az említésre kerülő érzelem-  mégpedig a megtorlás.
Végül is minden tervem és tettem aköré szerveződik, hogy egy szép napon megtoroljak mindent, amit csak az apám tett velem és egyetlen remekbeszabott mozdulattal lecsapjam a fejét a saját kertjében bemutatva, hogy szamurájnak nevelt és egy szamuráj nem viseli el azt, amit velem tettek, ő és az anyám.  Tulajdonképpen elképzelhető az is, hogy nem venne el sokat belőlem és az életből, amit a továbbiakban élni akarok, ha fejet hajtanék, mint előttem annyi Ishida és megtenném, amit megkövetel a vérem és a nevem, de ami azt illeti igenis jogom van a talio-hoz. Előtte azonban még szeretném látni apám arcát, ahogyan szétzúzom az egyességet, amit az eljegyzésem jelent és ehhez kell valaki, aki nem illik bele a képbe, vagy legalábbis abba, amit ők igyekeznek körém rajzolni.

Nem tudom, hogy Salamanca kisasszony mit gondolhat rólam, de úgy olvasok a tetteiből, hogy nem kedvetlenítetté el a tény, hogy nem feltétlenül a genuin vágy hajt felé és ennek még hangot is merek adni, hiszen megrendezi a tökéletes kilépőt. Elégedetten követem a folyosón, sikerült felülmúlnia az elvárásaimat, ilyen pedig meglehetősen ritkán történik, utoljára talán Daphné rajztudása volt az, ami hasonlóan elégedetté tett, de most nem feltétlenül ez az emóció a végcél.
Ellenben másoknál, ahogy hallom az egyik ajtón túl, már lényegesen hamarabb elkövetkezett a beteljesülés, az én katarzisomhoz viszont nem elég ennyi, nem vagyok ilyen végtelenül szimplifikált embertípus.

-Meglepne, ha már ezzel beérnéd-csúszik ki a számon, amit valójában gondolok, de ezúttal nem bánom, úgy gondolom a jelenlévő dekoratív s talán kissé fehérmájú  hölgy képes lett úgy értelmezni a szavaimat, ahogy az neki éppen jobban esik.
Belépek utána a teremben és bezárom magam után az ajtót. Hagyom, hogy propedeutikával foglalkozzon, én pedig arra gondolok, hogy nem tenne a jót a nagy, de kevéssé magasztos tervemnek, ha  éppen most felsülnék. Megérintem a zsebemben az üvegcsét, ha szükségem lenne egy újabb dózisra, van rá lehetőségem és már magában ez is csökkenti a belsőm mélyében megbúvó szorongást, amit most a lehető legerősebben tervezek opprimálni.
A mondata nudis verbis, felhívás keringőre, én pedig éppen erre készültem, így nem álldogálok tovább tétlen megfigyelőként, hanem néhány gyors lépéssel termek előtte és, ha lehetséges méginkább a falnak szorítom a testemmel, mielőtt megcsókolnám úgy, ahogyan én akarom. Nincs bennem fokozatosság, egyből erőszakos vagyok és heves, mert nekem erre van szükségem.
Megszakítva a csókot a jobb kezem a nyakán simít végig, hüvelykujjam pedig azon a ponton hagyom, ahol a legjobban érezni a pulzusát.
-Árulj el nekem valamit-suttogom a fülébe, miközben a nyakára nyomom az ujjam, csak hogy teszteljem milyen hatással vagyok rá és , hogy változtat-e ezen bármit a kérdésem- miért éppen én?
Elképzelhető, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy efféle dolgok után nyomozzak, de nem tudok elsiklani a tény felett, hogy originaliter, látványosan úgy közelített meg, mintha már kinézett volna magának.