Leverly Rheims

[jelszó ||]

leverly cleodora malfroy-rheims

rich
spoiled
rotten

jelszó || mandragórafüggők gyülekezete
nem || nő
születési hely || orán, algéria
születési dátum || 1987. október 21.
kor || tizenhét
vér || arany
foglalkozás || beauxbatons, hetedév
funkció || valaki, aki tartja az ezüstkanalat

a múlt
valahol a távolban - mint a földrehulló füldbevaló, vagy a szoknya alja, nem hallja senki, nem látja senki, egyszer mindenki a nevén szólítja. ízlelgeti, mint a kihűlt teát reggel, vagy az utolsó gondolatot a kiürült bögre alján. néha valóban olyan. valami üres, körülötte még a múlt maradványai; még csak nem is emlékek. emlékeztetők.

még nagyon fiatal, amikor megismeri a ragyogást - jó illatokat, puha zenét, büszke mosolyokat, ők ketten, igen, ők azok, a nevét megtanulja kiegészítőként viselni. apró gyöngysor, sosem volt igazán drága, de az évek hozzáadnak az értékhez, ugye? a tárgyak meg amúgyis csak tárgyak, ugye? nem számítanak, az előítélet csúnya dolog, ugye? ennek a levesnek pedig pontosan ugyanolyan íze van, mint három évvel ezelőtt - ugye?

ő a válogatós - aki félretolja a brokkolit a tányéron, aki szól, ha nem úgy fésülik a haját, mint tegnap. ő húzza az orrát, mikor nyelveket kell tanulni, mi értelme, ő sosem azokba a könyvekbe kapaszkodik bele a polcon, amikbe kellene. ő az, akinek ellopják a süteményt a tányérjáról, de nem szól érte, mert tudja, hogy úgyis van második szelet - addig, amíg már nincsen.
édesanyjára akar hasonlítani, ül a szekrénye előtt, figyeli az ajtóban a saját tükörképét; annak halvány, törékeny vonalait, még túl fiatal, még elhiszi, hogy tökéletes, még felhőtlen a mosolya, de már érdekli, ha összekoszolja magát odakint a sárban.
ő az, aki ráveszi a nyelvekre - vagy talán az, amikor megszületik a húga, talán egy pillanatig azt érzi, hogy végre valakinél jobb lehet, tőle könnyű. Luciusszal már nem próbál versenyezni, hagyja, hogy előrerohanjon mellette; könnyebb csak a távolodó alakját figyelni.

változik, mint az évszakok - földrehulló levelek, elkorhadó faágak, elsuttogott, jeges szellők, már szinte bevágnak az ablakon, de a kandalló mellett még meleg van; a tavasz eperillat, szeder, ribizli, áfonyalekvár, málnaszörp, déli gyümölcsök a krémben, porcukor a tetején; a nyárról pedig általában az ikre jut eszébe, néha-néha úgy érzi, kezd hasonlítani rá; aztán megérkezik ismét az ősz.
megfogja a húga kezét, segít anyának ringatni, olvas neki a könyveiből; már nem ellenkezik, melyiket adják a kezébe. figyeli a fésülködőasztal szélét a szobájában, kezd róla lekopni a máz, de ő még ragaszkodik hozzá. ragaszkodik akkor is, amikor valaki elviszi - de akkor már némán, ahogy kell.

megtanul mosolyogni - először őszintén, szemmel. van, ami része marad az embernek, emlék, vagy tenyérbe írt szavak, almatea az asztalon, már nem sárga a méztől, már csak ízetlen tealevél, de a bögre legalább még ugyanaz, ugye? figyeli, ahogy lassan eltűnnek a bútorok - egyik a másik után, először a nehéz, díszes darabok, aztán a többi is. hamar megtanulja a szót, amit mondaniuk kell, már álmából felkeltve is tudja, megtanítja a húgának, együtt írják fel a papírra. lila a tinta, de kezd kikopni - ezt is őrizgeti gyerekkorból, persze még mindig gyerek, de már akkor megsejti, hogy jobb berakni az igazán értékes dolgokat az ágy alá; talán azt nem adják el alóla.

már nem a levelek hullanak - vagy talán azok is, de már nem hallja őket a szülei pénzének eltűnő hangjától. olvas inkább a húgának, szeretné, hogy ő csak azt hallja. franciául, angolul, aztán megpróbál finnül is, de abba mindig beleakad a nyelve. először szégyelli - aztán miután Linnea néha nevet rajta, már szándékosan csinálja.
hibázni már csak a húga előtt mer - valamiféle szövetséget érez, talán a szüleivel, talán saját magával; miközben ők nevetnek, és lassan elfogy az utolsó üveg bor is a pincéből. még túl fiatal, még bele sem kóstolt sosem, de az illatát már ismeri. valahonnan messziről, a távolban.

műsorrá válik - az, ami régen természetes volt, amiben felnőtt. a mézes tea, a meleg kandalló, a fogások vacsorakor, amiket tologathat a tányérján. a bálok és a kérdések az üzletről a feje felett, a fonat a hajában, anyja szoknyája, aminek csipkéjét belerajzolja a takaróba elalvás helyett. Lucius szavai, amiken egykor még nevetett, mostmár csak számolja magában a perceket - talán addig, hogy végetérjen az este, hogy rácsukhassa az ajtót, vagy az éhenhalásig. talán mindkettő.
a szép ruhákat megtartják, persze - aggódhatna, hogy kinövi, de valójában egyre lazább és lazább a derekán. még szerencse, hogy a varróbűbáj mindig gyönyörűen dolgozik, ugye? akárcsak az az örökölt mosoly az arcán.

jellem
pontosan emlékszik a boldogságra - annak minden ízére, árnyalatára, annak virágzó tavaszára, annak lehulló leveleire. emlékszik a pénzre is - amikor az old money még nem volt gúny, pedig még lebetűzni sem tudta, amikor még nem volt szükség rá, hogy okos legyen, mert sorakoztak a lehetőségek: polcrapakolt családnevek, zöldségek és húsok a tálakon az asztal közepén, üvegek a konyhapult mellett, megcsillanó tükörképek a padlón, balladák, amiket valakik szerint róluk írtak. hibáztathatnád, amiért hitt benne?

mint az évszakokban, vagy mint algéria forróságában - egy életben, amit könnyű volt lefesteni. megérteni. megérinteni. amire bárcsak ne emlékezne. úgy könnyebb volna elfordulni előle a küszöbön.

beszél helyette minden másról, bármiről - az időjárásról, a legújabb divatról, az ikréről, a festményről a falon, de leginkább csak rólad, bármeddig. van valami a szemében, mintha évről-évre szürkébb lenne; valami éles, pedig egészen biztosan szelídnek nevelték. a tökéletes feleségnek - aki tudja, mikor kell csendben lenni, aki tudja, hogyan kell gyönyörűnek lenni, éppen annyira butának, amire a férfiaknak szüksége van. egyszer még szeretett is volna mindezzé válni; hiszen könnyű volt elhinni, hogy akármi is történik, az nem rajta múlik. egészen megnyugtató.

néha olyan érzés, mintha megszorulna az a régi gyöngysor a nyakán - legfőképpen, amikor Lucius megszólal. nem gyerek már; mostmár hajlandó versenybeszállni vele, utánaindulni, ha eléggé eltávolodna, mert már múlik rajta valami. talán minden - tizenhét év hosszú idő, ő pedig ennyit szánt a szüleinek a bizalmából: már tudja, hogy valamelyik eladott bútorral, kiürült polccal? elvitték azt is.

túl rövidnek tűnik már a gyerekkor, egyik pillanatban fel sem tudja már idézni, aztán lefestené - kezdené talán a szüleivel, a kép vörös lenne, minden körülöttük fekete: pont, ahogy látja őket, látja bennük, hogy mit tettek. talán hálásnak kellene lennie, hogy volt jobb is. de már nem hisz a szép dolgoknak - fáj a múlandóságuk, valahol ott csordogál bőr alatt, ő pedig kénytelen vele együttélni, saját tehetetlen halandóságával, amiről egész gyerekkorukon át hazudtak nekik: más volt a lépcsőfok számukra és fivére számára, persze, minden más volt, de volt valami a levegőben. valami, amitől még ők is elhihették, hogy jobbak, mint mások: tette azt a név, az örökség, a földek, a bor, generációk meséi; dolgok, amikből mára nem maradt semmi. megveti saját magát, annak naiv és gyermeki lenyomatát, és mindennél jobban szereti a húgát, még a lemondó csendjét is, látja, hogy ő valahol már feladta. Leverly nem adta fel - akkor sem, ha pontosan tudja, hogy egyetlen esélyük... bármire is? Luciusban rejlik - ez a gondolat pedig valószínűleg több éjjelen fenntartja, mint bármi más.

külsőségek
szemszín || inkább szürke, mint kék
hajszín || szőke
kinézet || sok mindenben eltörpül Lucius mellett - 170 centijével, halvány mosolyával, azzal, hogy tudja, mikor jobb csendben maradni. a halványkék kiemeli a szemét - annak élét, szinte megvág, hűvös még nevetés közben is, mindig valahol, mindig valakin. nem úgy tűnik, mint aki egy lépéssel előtted jár. néha mégis megteszi.

vékony az egyenruha alatt, az mégis megszorul a derekán - a saját mágiája, elsuttogott tökéletességek a tükör előtt, miközben hátrasimítja a haját. ha valamit örökölt a szüleitől - és szeret arra gondolni, hogy semmit, de nem elég naiv hozzá, hogy el is higgye -, az a tökéletességre való igény, egykor műsornak nevezte, mostmár csak norma. valami, amivel együtt él minden nap, amit levegőként lélegez be. valami, amiről nem mesél, ha megkérdezed - már nem hord ékszereket, azt mondja, hogy nem szereti, valójában eltűnt az ágy alól.

illata visszafogott, egészen közelről érződik csak, mintha őrizgetné az utolsó cseppeket az üveg alján - mint emlékeket, keserű cukorkaként a nyelve alatt, a tükörképét, amiben nem lát mást a saját esélytelenségén kívül. ő lát valamit, amit mások nem látnak - ő látja a gyermeteg gondatlanságot, miközben füle mögé tűr egy tincset, látja a hazugságot lehullani a bőréről, miközben szóra nyitja az ajkát: ez minimalizmus.

kapcsolatok
Lucius Rheims - ikertestvér. néha nehezen tud rájönni, hogy lehetőségeket lát benne, vagy élete megrontóját.

azt beszélik…
nem is Lucius testvére - túl ártalmatlan.
nem tudna rosszat tenni, mindenkit kedvel és mindenki kedveli.
mindenkit gyűlöl, főleg Luciust.
már-már egészségtelenül ragaszkodik a testvéreihez - még Luciushoz is.
valószínűleg egy nap ő fog puszta kézzel megfojtani valakit.
azért nincs senkije, mert nem elég lányos, nem mosolyog eleget.
irigy mindenkire, főleg a testvéreire.
olyan, mintha mindig ítélkezne... valakin? mindenkin - és mintha élvezné is?
felejthető - sokszor valószínűleg még a saját testvérei is elfelejtkeznek róla.

pálca
13 és fél hüvelyk, mogyoró, főnixtoll

egyéb
pb|| louise fankhanel
a másik Rheims

[KEDVES LEVERLY,]

KEDVES LEVERLY,

mert becenevet nem is mernék használni ― az nem írná olyan jól körbe a hulló levelek aromáját, majd ahogy a tea letűnt árnyalata lesz belőlük. Valaminek a hiányában ― amelynek helyére belépnek szókapcsolatok nélkülözésről, veszteségről, mézről. Törékeny vonalakról, amelyekből két arc is kibontakozik, persze eltakarják a harmadikat ― minden valami helyén, valami helyett, valamiért cserébe. De ki döntötte el, hogy az ezüstkanál helyett a műanyag is elég jó? Azok, akik szerint minden csak némán, ahogy kell ― vagy te voltál az?

Az előtörténeted keresetlen puhasággal beszél a veszteségről ― annak azon fajtájáról, melyet könnyebb megtapasztalni, mint a mély traumákat, és épp ezért nehezebben is esik kimondani. Már nem jut, már nem jár ― épp abban a társadalmi fénykörben, hol minden látszani, ahol ennek igénye és vágya örökké ragyog az ésszerűség és realitás felett a hiúság vezércsillagaként.
Te mégis remekül teljesítesz ― az elveszett gazdagság neveltetésed, talán az ez alatt meghúzódó kitartás, fogak és körmök nyoma mindenen, amelyet ha némán is, de el nem engedtél.

Örökölni a szavak gazdagságát Oránból elűzetvén kevesek öröme ― a hiúság dekadenciája a profánban, de neked úgy áll, mintha nem hívásra felelnél, mintha erre születtél volna. Lefesteni könnyű lenne, persze, van ikertestvér is harsány színekkel: a balsors, aki ugye, teszi amit versekben általában, még nem döntötte el, hogy újabb átok vagy áldás lesz-e? A gyöngysor mindenhez illik, és remekül megtartja az ember nyakát ― függőlegesben is, éjjel is, mikor a végzett egy aranyifjú képében jár.

Előtörténetét természetesen, a cím alapján legnagyobb meglepetésünkre...

E L F O G A D O M !

Hamarosan baglyod érkezik még néhány tennivalóval.
Aztán utadra is engedlek ― a sajátodra, a saját szelet süteményeddel a tányéron.
Esetleg ellophatod a bátyádét is alkalomadtán?