Vivien M. Smithe

Vivien Morgana Smithe

Figyelmeztetések: 18+, kínzás, kannibalizmus, gyilkosság, öngyilkosság, trágár szavak, mentális betegségek megjelenése említés szintjén.

Alapok

jelszó || Mandragórafüggők Gyülekezete
nem || nő
születési hely, idő || Wales, Newport; 1989. 11. 01.
kor || 15
vér || félvér
évfolyam || V.

or most people it’s history now.
But for me, whenever I close my eyes... it all comes back clearly

A múlt

2005. nyár eleje

Egy szőke, 15 év körüli, ízlésesen felöltözött lány ujjaival dobol a kipárnázott fotelszerű szék simára gyalult, lelakkozott barna, fenyőből készült karfáján. A szoba sivár, kiszámítható és unalmas, éppen annyira, mint a vele szemben ülő terapeuta, akihez tartozik. Nem tudni, ő már hanyadik szakember, akinél a lány jár, de kezd belefásulni abba, hogy minden egyes alkalommal ugyanazokat a köröket futják le. Drága nevelőapja ki akar szedni belőle valamit… valamit, amit sosem fog tudni. Az évek, a különböző helyszínek és emberek megedzették. Hiába mondja el az összes pszicho-medimágus, hogy bennük megbízhat, hiába mosolyognak rá bájosan, hiába beszélnek fejfájdítóan lágy, monoton hangon. A lány arcán ezzel szemben egy ártatlanul kedves mosoly ül, kék szemein érdeklődve csillan a lámpa idegesítően meleg fénye.

- Tudom, hogy párszor már átrágtuk az élményeidet a táborban, de… sosem beszéltünk arról, ami előtte volt. Mire emlékszel, a… szüleidből?
Oh, valóban. Ezt a témát nem érintette elégszer másokkal, ugye? Legszívesebben egy szemforgatás után felállna és faképnél hagyná a nőt. Ugyanolyan haszontalan, kiábrándító, sztereotipikus, mint a többi a szakmájában, ahogy a kérdései és az egész beszélgetés is hasonlóképp egysíkú, mint az eddigiek. Olybá tűnik, még nem elégszer mondta el ugyanazt a mondókát, mindig kicsit más köntösbe foglalva.
Sokat láttak ezek a terapeuták, de ő is. Ezek a foglalkozások pedig akár egy-egy apró csata. A háborút azonban végül ő nyeri, mint minden egyes alkalommal eddig. Egy dologban veszített csak, de azt minden kibaszott alkalommal kénytelen átélni: hogy az a geciverte Greyback még mindig él… Pedig érte még képes lenne elviselni a gyomorforgató érzést, melyet az ajkait érintő húsa, a nyelőcsövét végig maró vére okozna.
Mély levegőt vesz, ahogy “megkísérel” visszaemlékezni a szüleire. Bár nem hazugság, hogy kevés dologra emlékszik, de a korábbiak alapján igyekeznek kikényszeríteni belőle valamit… bármit. Akármennyire is érzi a késztetést arra, hogy egyik lábát elegánsan átvesse a másikon, nem teszi, ugyanis az egyfajta nonverbális jelzés lenne az idősebb nő számára, hogy bezárkózik előtte. Ezt az örömet pedig mégsem adhatja meg neki, ugye? Természetesen nem. Dörzsöltebb játékos ő ennél.
Egy halk, szaggatott sóhaj hagyja el megremegő ajkait, ahogyan lassan a kistáskájáért nyúl. Előhalászik belőle egy mozgóképet, melyen elidőzik merengő pillantása. Hüvelykujjával a legnagyobb óvatossággal simít végig a képen, mielőtt lassan átnyújtja a nőnek.

- Nem sok emlékem van sajnálatos módon róluk…- hangja bársonyosan puha, belőle szomorúság foszlányai csengenek ki. Szemeit lesütve igazgatja meg szoknyája szélét, minden rezdülésével azt üzenve, mennyire megviseli, hogy erről kell mesélnie. Ennek ellenére megteszi. Hisz ez az elvárt. Samuel addig fogja pszicho-medimágusról pszicho-medimágusra járatni, míg valamelyik képes lesz megtörni az álcáját, feltárni a benne lévő sötétséget. Nem tudja érte hibáztatni, hogy szeretné megóvni a családját… tőle. Ugyanakkor nem is fog megtörni. Hiszen erős… erősebb, mint bárki más.
Az emlékképek hatalmas kuszaságban úsznak lelki szemei előtt. Ahogy apja a levegőbe lendíti, “Hercegnőm”-nek szólítja, megpörgeti, majd a legnagyobb körültekintéssel helyezi vissza a talajra. Anyja elérzékenyült mosollyal figyeli őket, majd hármasban kézen fogva sétálnak keresztül a kerten. Boroszlán, lilaakác, különböző rózsafélék, ibolya, frézia, nőszirom, orgona, liliom, jácint és még megannyi más. Az édes illatok közé rengeteg gyógy- és fűszernövény illata is keveredik, eltelítve az érzékszerveket. Az egész jelenet tündérmesébe illő, ahogyan még halványan benne élő esti fürdőszobai rutin is.
Pár pillanat erejéig lehunyja a szemeit, ahogy “erőt vesz” magán a folytatáshoz. Szinte érzi a hideg üveget a tenyerén, hallja a csendes eső kopogását az ablakon, a háztetőn, látja a felvillanó szempárt, érzi a görcsöt a gyomrában, a vérfarkas állkapcsának zárulását a testén, melynek nyomait a mai napig viseli. Tudja, hogyan kell átadnia a vele szemben ülő nőnek az élményeket csupasz valójukban, hogy ő is érezhesse a rettegést, a pánikot, a zavarodottságot, a veszteséget, amit akkor érzett.
Azóta persze sok idő eltelt, ő sem ugyanaz az ártatlan kislány. Őt már fertőzi Fenrir Greyback szennyezett vére, Morgana a vérfarkas embertelen bűnei. Többet nem lehet ugyanaz a Vivi, ahogyan már Morgana sem. Az itt ülő Vivien az, aki túlélt mindent, s keserű "győztesként" áll a háborús halottak alkotta hegy tetején.
Töredezettebb képet fest le arról a napról a nő számára, mintha csak a trauma ködösítené el az elméjét. Vannak részletek, melyekre tisztábban emlékszik: például az elhangzó “Avada Kedavra” varázslatra, a zöld fénycsóvára, mely elszakította édesanyját az élők sorából. Kifejezéstelen, üveges tekintetére, mely még a mai napig alkalmanként visszapillant rá a tükörből. Apja fájdalmas üvöltéseire, a gonosz, fröcsögő kacajokra. A mozdulatra, ahogyan a kislány apró testét, mint egy cafat húst dobták a szörny elé.
Itt azonban az emlékek megszakadnak, bár a fájdalom még a sötétségben is sokáig mellette marad. Lopva felpillant a nőre, aki éppen a jegyzeteibe mélyül. Látja, ahogyan a szemei cikáznak a sorok között, szinte hallja a fogaskerekek kattogását is. Megtorpan a beszédben, várja a következő kérdést, bár sejteni véli, mi lesz az…

- És ezek után hogyan viszonyultál Fenrir Greyback-hez? Mit gondoltál róla, amikor először láttad Őt azok után, amit tett?- Az idő megállíthatatlan és visszafordíthatatlan múlásával egyre inkább megkérdőjelezi, hogy mégis ki az a félkegyelmű, aki kiadja a pszicho-medimágusok diplomáját. Lassan már elég erre valami teszt a magazinban, körülbelül ilyen értelmi színvonalat képviselnek ezek az agyalágyult kérdések. Vagy csak a szőke leányzó ennyire lenézően kritikus gondolkodású?

- Megvallva az őszintét, nagyon sokáig nem tudtam, hogy ki Ő valójában, és hogy mit tett. Mint ahogy említettem – ezt kötelezően enyhén vádló hangsúllyal mondja – - nem emlékszem magára a támadás részleteire sem. Amikor először láttam… akkor Ő volt a biztos pont, a menedék, valaki, akiben azt hittem bízhatok. - Úgy bólogat a vele szemben ülő hölgy, mintha olyan bizonyossággal végezné jól a munkáját, mint hogy az egy meg egy az kettő. A lánynak kedve lenne megforgatni a szemeit, csak hogy jelezze számára, mennyire unja már azt, hogy ennyire egy szintre sorolja őt magával. Ezen késztetését azonban legyűri és helyette inkább ujjaival a csuklóján feszülő karkötő kis lelógó díszeivel kezd játszadozni, egy sóhaj után pedig elmeséli újra a táboros élményeit. Olykor-olykor az az érzése támad, hogy valójában a traumái és a története által a saját egysíkú életükből keresnek kibúvót a felnőttek. Éjszakánként az ágyban a plafont bámulva azon gondolkodhatnak: ők mennyivel máshogy kezelték volna ezt az egész helyzetet. Biztosan ők lettek volna a történet hősei, nem hagyták volna szó nélkül Fenrir rémuralmát, ugye? Természetesen úgy könnyű nagy hévvel verni a mellkasukat, hogy ott sem voltak valójában.
Amikor a fiatal lány bekerült, csak a negyedik esztendőjét taposta. Már az is csodával határos volt, hogy túlélte a támadást és fel is épült belőle. Ugyanúgy a társai sem voltak cselekvőképes korban, amikor odakerültek. A felnőttek túl gyakran elbagatellizálják a gyerekek negatív élményeit, ha pedig nem ezt teszik, akkor hajlamosak ferdíteni a történteket.
Minden egyes rohadt alkalommal újra és újra fel kell hánytorgatniuk az elmekurkászoknak, hogy mégis milyen volt a viszonya azzal az utolsó féreggel. Megvallva az őszintét? Mikor feléledt a kómából, mikor tulajdonképpen megkezdte az új életét, Ő volt az első, akit meglátott, hiába volt rémálmai megtestesítője, nyomorának fő okozója… ő volt számára az „apafigura”. Áhítattal vegyes félelemmel követte mindenhova, a megváltás apró töredékeit remélve tőle. Bármi pozitív megerősítést, kedves gesztust… tényleg, akármit! Ám ehelyett a szorító marok a nyaka körül volt a „jutalma”, mégis… azok a ritka pillanatok, mikor valódi elismerést kapott, elég indokot adtak a folytatásra.
Fenrir Greyback volt a mocskos, dohos levegő, amit beszívott: a szervezete sikoltozott, könyörgött valami jobbért, tisztábbért, de mégis elengedhetetlen volt ahhoz, hogy élni, létezni tudjon. Apja helyett bántalmazója volt, megugorhatatlan elvárásokat támasztott elé, kiforratlan személyiségét erőszakkal gyúrta a saját képmására – teljesen azonban sosem sikerült.
A tábor emlékei, az ottani maréknyi ember arca jobban beleégett az emlékezetébe, mint bárki vagy bármi más. Tisztán emlékszik a nő sikolyaira, a félelemtől eltorzult arcára, akit először gyilkolt meg átváltozás után. Az emberi hús és a vér fémes ízére… az égető érzetre, ahogyan az életet jelentő nedű végigcsorog a nyelőcsövén, a gyomorforgató érzésre, amelyet tettének tudata kelt benne. A hányingerre, melyet kénytelen volt visszafogni… minden egyes prédájá bőrének tapintására, félelmüknek szagára, az ízükre, ezek most is visszatérnek és eltelítik érzékeit. Natalie halk suttogására, ahogyan szörnyetegnek nevezi, tenyerének véres, de mégis puha tapintására az arcán, az üveges, élettelen tekintetére. Az ócska kádban és körülötte egyre terebélyesedő vértócsára, Nat vérének az illatára, a képre, ahogy mozdulatlanul ott fekszik a kádban, majd lassacskán a vér folyása csöpögéssé apad, végül el is áll. A fokozatosan beálló metsző csöndre, az azt követő fülsüketítő zajra, ahogy a szőke kislány feláll a friss holttest mellől. A törött és koszos mosdókagyló csapjának nyikorgó hangjára, a víz csobogására, a fájdalomra az öklében, az összetört tükörre, a darabokban hiányosan összeálló képmására, az akkor benne kavargó érzelmekre – megannyi, azóta is foghíjasan megválaszolt, inkább eltemetett kérdésre.

Voltak olyanok, akik mesekönyvekbe illő vakmerőséggel próbálták széttörni a rendszer kerekét… de minden egyes alkalommal ők törtek össze azon a bizonyos keréken. Greyback nem volt rest példát statuálni velük, ezzel rövidebb-hosszabb időkre elvéve mindenki kedvét a lázadozástól. A kislány ellenkezése halk, egyáltalán nem volt kirívó. Az óráról órára, napról napra fokozódó gyűlölet tüze a tekintetében. Egy-egy gúnyos vigyor a férfi irányába, amikor a történések nem úgy alakultak, ahogyan azt a nagyságos Fenrir Greyback óhajtotta. A véres-húscafatos köpet a lába elé, miután befejezte a “lakmározást”. Minden apró tette következménnyel jár, de minden egyes testét görcsbe rántó Crucio megérte.
Közben meg szomjazta az elismerését, azt a gyomorforgató, de büszkeséget sugalló ocsortány ronda mosolyát. A halk rekedtes hümmögéseit, melyek késztették arra, hogy ezen a halállal kikövezett úton menjen tovább. Mert bár Fenrir Greyback egyik kezével elvett tőle mindent – az életét, az emberségét – a másik kezével adott valamit: a tiszta és megingathatatlan erőt. Ez azonban nem fizikai formában értendő… annál sokkal megfoghatatlanabb, de sokkal maradandóbb: az a típusú erkölcstelen szilárdság, amely akkor is fennáll, ha a körülötte lévő ház már réges-régen lángokban áll, mely nagy tettekre képessé tehetné… elképzelhető, hogy szörnyű, de nagy tettekre, csak még meg kell tanulnia használni.
Hiszen a lány nem teljesen romlott, de az események nem jó irányba formálták. Utálja Őt. Megveti, Pokolra kívánja… bár ott volt vele ő is a Pokolban. Együtt perzselték fel egymást, ám a háború kioltotta a tűz magasabbra törő lángjait, mielőtt azok elérhették volna Őt. Egyik pillanatról a másikra eltűnt az életéből, mintha soha nem is létezett volna.
Fenrir Greyback emléke színesen él tovább benne – az újságokról csak fekete-fehér képmása köszön vissza, de Ő nem fekete-fehér. Még csak nem is egyszínű. Vörös a rátapadt vértől, sárga a benne lakozó irigységtől és gyűlölettől, fekete a rengeteg gyásztól, melyet másoknak hozott.

- Mi a helyzet a Roxforttal? Sikerült barátokat szerezned? Esetleg megvolt már az első szerelem is? - a fiatal lány nem hitte volna, hogy valaha kizökkenthetik egy ilyen beszélgetés alkalmával. Most azonban mégis az őszinte meglepettség tükröződik az arcán, enyhén össze is zavarta a nő kérdése. Nagy az időbeli ugrás a tábor és a Roxfort között, s azokban az években is történtek olyan események, melyek formálták a jellemét. Hiszen az árvaházban eltöltött év nem múlt el nyomtalanul, ahogyan a családban eltelt évek sem. Mégis ezeket most átugrották, mintha apró, jelentéktelen események lennének. Talán nem is a kérdések milyensége zavarta össze, hanem egy arc halvány képe, amely élesen rajzolódik ki lelki szemei előtt. Fogalma sincs, miért Ő az, aki elsőként eszébe jut, amikor ott van valaki más, aki a teljes bizalmát élvezi, akihez a legerősebb láthatatlan kötelék fűzi. Zavartan kezdi piszkálni a festett körmeit – már amúgy is rájuk férne egy frissítés.
"Vajon megint egyedül szerencsétlenkedik a körömfestéssel? Nem unja a feketét…?" – futnak át a kérdések az agyán, melyeket azonnali hatállyal száműzni igyekszik. Kell neki kevéske idő, hogy rendezze a gondolatait.

- Ami azt illeti, úgy gondolom, mindkét kérdésre a válasz igen... – néz fel rá egy szégyenlős mosollyal. Erősen ferdítve osztja meg vele a Roxfortos tapasztalatait, élményeit, mesél neki a "barátairól", "szerelméről". Hisz a valóságban csak egy barátja van, de számára Ő a világ, szerelmesnek pedig nem szerelmes… bár az az idióta arc cseszett nehezen hajlandó visszaköltözni elméje egy eldugottabb sötét sarkába.

- A legutóbbi alkalommal erre a kérdésre egy elég határozott nemleges választ adtál… – fixírozza őt a nő bárgyú tekintetével az idióta szögletes keretű szemüvege mögül.
" A picsába!" Hogyan is lehetett ennyire figyelmetlen, ugye? Amatőr hiba. Legszívesebben hangosan szitkozódna, ciccegne idegesen, de nem teheti, hiszen a játszmának még nincs vége. Most ügyesen kirántotta a saját lába alól a talajt, de vesztes szituációból szép nyerni. Soha nem fordult elő még ilyen nyelvbotlás, azonos személynél legalábbis. Soha nem válaszolt ugyanarra a kérdésre ellentmondásosan ugyanannál a személynél. Most pedig már majdnem baszhatja is ki az ablakon a szépen felépített kártyavárát, mert elfelejtette visszatartani a levegőt, ugye? Az évek és a rutin azonban megedzették, láthatóan nem esik pánikba, még a visszakászálódó emlékek hatására sem.
Hisz valóban, kénytelen igazat adni a nőnek – tényleg nemleges válasszal felelt ezen kérdésére.

- Jajj... most lebuktam... – pironkodva takarja el a szemeit előle, hogy egy kicsit összeszedhesse magát. Idegesen gyűrögeti a szoknyája szélét, melyet biztosan észre fog venni ő is. - Igazából még most sem vagyok biztos benne, hogy teljesen értem a szerelem koncepcióját, de… találkoztam vele, pont múlt héten, ami azt illeti, és… eddig is mindig olyan kellemes melegség járt át, amikor vele töltöttem időt, de ez az alkalom más volt… – tekintete ábrándozóvá válik, bár jelenleg arról fantáziál, hogy legszívesebben kitekerné annak a nyakát, aki miatt ez a nyelvbotlás történt. De közben meg annyira mégsem… Ki érti ezt?

- Lehet, hogy ezek az érzelmek már régebb óta gyökereznek benned, csak eddig nem ismerted fel őket? Vagy… nem akartad felismerni? – a lány egy pillanatra megengedi magának a szemkontaktust, utána oldalra néz. Nem szól semmit. Egyelőre még nem. - Vivien, elképesztő dolgokon mentél keresztül, túl fiatalon. Hidd el nekem, Te is megérdemled, hogy szeress, és hogy szeressenek! - A lány vesz egy hosszú mély levegőt, mielőtt újfent a nőre emelné a tekintetét. A hölgy egy könnyed mozdulattal bezárja a Viviennek dedikált jegyzetfüzetét és leveszi a szemüvegét. A lány óvatosan bólint neki egyet.

- Igyekszem lassan elhinni... – mosolyog fel rá félénken. Szép hazugság, de pontosan tudja, hogy nem érdemli ezt meg. Ahogyan az Ő barátságát, feltétlen szeretetét sem, de van annyira önző, hogy azt elvegye magának és legféltettebb kincseként dédelgesse. Talán sikerül most elhessegetnie a gyanú árnyékot adó felhőjét a feje fölül, de Samuel biztosan nem adja fel addig, amíg nem találnak valamit. Ilyen könnyen azért nem adja be a derekát.
Még nem...

ime goes but memories stay

Idővonal ||
1989.11.01. Vivien Smithe születése
1994.02.03. 1994-1998 Vérfarkastábor.
   1994.02.26. Vivien első átváltozása
   1994.09.19. Az első gyilkosság vérfarkas formában
   1995.04.24. Az első alkalom, amikor emberi formában emberi vért és húst fogyasztott.
   1997.01.30. Natalie, az egyetlen barátja a táborban öngyilkosságot hajtott végre.
   1998.05.04. Szabadulás a vérfarkas táborból, Vivien árvaházban való elhelyezése.
1999.05.04. Az örökbefogadás napja.
2001.09.01. Első nap a Roxfortban.
2003. Heranoush Fletcher a legfőbb bizalmasává és legjobb barátjává válik.

he past beats inside me like a second heart

Jellem

Vivien szeszélyes, mint az időjárás. Néha olyan, mint a vihar előtti csend, vagy a bőrt kellemesen simogató napsugár, máskor pedig a jégeső, mely borzasztó károkat okoz. Sok esetben maga sem tudja, mit akar, nehéz a kedvére tenni, és hajlama van arra, hogy kihasználjon másokat. A kórsága és a táborban töltött évek nyomot hagytak rajta. Az átélt traumák alapjaiban határozzák meg őt, vérfarkassága pedig kellemetlen körülményeket biztosít. Hangulata ingadozó, különösen telihold környékén. Ilyenkor nehezére esik társaságban lennie. Ebben az időszakban amennyire csak lehet, elkerüli a többieket. Ha ez nem sikerül, akkor hajlamos arra ebben az időszakban, hogy a legrosszabb énje előkerüljön, ami miatt borzalmasan, lekezelően, bántóan és fölényesen viselkedik, mintha csak erőt meríthetne mások megalázásából. Ez a valóságban persze nincs így, mégis jó érzéssel tölti el ezen cselekedete. Közvetlenül az átváltozás előtti és utáni pár napon instabil, ingerlékeny, gyenge és fáradékony. Maga az átváltozás a farkasölőfű főzet ellenére is megterhelő számára. Nem fél attól, hogy kiderülne vérfarkassága, attól viszont igen, hogy véres múltja miatt a hozzá közel álló személyek megbélyegzésre kerülnek, vagy elhagyják őt azok, akiket a bizalmába fogadott.
Mindezek ellenére vannak jobb napjai. Képes arra, hogy egész elviselhető, vagy akár kellemes társaság legyen, és szeret társaságban lenni, mert olyankor nem tud a múlt árnyékaira figyelni. Tud karizmatikus lenni, jó a szervezőkészsége, és higgadt fejjel képes gondolkozni. Mindig figyel, mindent megjegyez. A szavai mögött olykor fellelhető gúny néha így is beárnyékolja mondandóját, és legjobb napjain is hajlamos arra, hogy túl könnyen ítélkezzen, különösen azokkal szemben, akik nyavalyognak, amint valami negatív éri őket. A véleményét nem is rejti véka alá, ugyanakkor mások sikereit és erőfeszítéseit kétség nélkül elismeri. Még ha szándékosan nem is keresi a figyelmet, ha az megadatik neki, akkor élvez a középpontban lenni. Szereti a rajta elidőző tekinteteket – legyenek azok vágytól elködösültek vagy féltékenységgel túlfűtöttek. Túl közel azonban senkit nem enged magához – a bizalmát egy ládába rejtette, melynek kulcsát mintha egy feneketlen tenger mélyére dobta volna.
A társadalomba való beilleszkedésben a legnagyobb szerepe stabil nevelőcsaládjának, és részben az árvaháznak volt. Két fogadott kistestvérétől rengeteget tanult ezen a téren. Miattuk megtanult kedvesnek, figyelmesnek, törődőnek lenni. Szereti, sőt, imádja a gyerekeket. Természetes benne az anyáskodás, a védelem, a gyengédség. Hasonlóképp viszonyul az állatokhoz és a varázslényekhez is – bár azért nem fog babusgatni egy sárkányt, és egy nyálkás békát sem csókolgatna.
Akármennyire is fáj beismerni, Vivien nincs jól. Érzelmi elzárkózása és távolságtartása jól leplezi a mentális sebhelyeit – a kórságát, és a táborban szerzett fizikai-pszichés lenyomatokat. A pszicho-medimágusok közül még nem talált olyat, aki tudna neki segíteni, az egyetlen akadály viszont ő maga, mert nem hagyja nekik. Pánikrohamai, idegösszeomlásai és az ezzel járó önpusztító magatartásforma – fájdalmat okoz magának, megpróbálja lekaparni magáról a bőrt, hátha akkor eltűnik végre a képzeletbeli rászáradt vér a kezeiről - többnyire kordában tartható a különböző antidepresszáns és nyugtató bájitalokkal, teákkal, amiket fogyaszt. Ezek a rohamok szinte mindig olyankor törnek rá, amikor egyedül van – hiszen ilyenkor nincs mi elvonja a figyelmét, könnyedén eluralkodik rajta saját sötétsége. A fájdalom és a vér íze a szájában általában józanító hatású, de nem mindig.

aybe it’s not about the Happy Ending. Maybe it’s about the story

Apróságok

mindig || boroszlán, véres steak dinnyével, aranyos állatkák még aranyosabb ruhácskákban, kávé intravénásan, különböző aranyos kiegészítők, mindenféle bőrápoló rutin, valakivel összebújva aludni, egy jó gyógynövényes tea, édes virágillat, gyerekek, ítélkezés mások felett
soha || Fenrir Greyback, nemi erőszak, rasszizmus, töketlenkedés, önsajnálat, áldozati bárány szerepében való tetszelgés, brokkoli, teljesen megnyílni valaki előtt, gyengeséget mutatni, túl sokáig egy kapcsolatban maradni
hobbik || csillagos vagy holdfényes (de nem teliholdas) éjszakákon való séta, vagy bármilyen kimerítő edzésforma egyedül, tiltott mágiaformák kutatása, hajfonás, piknikezés, varrás, horgolás, saját és mások kezének manikűrözése, körömfestés
Malíciamutató ||Fenrir Greyback
merengő ||
Legjobb: azok a sötét álmatlan pillanatok, amikor nem fáj semmi, nem nyomasztja semmi, csend van… metsző, kellemetlen csend, sötétség és semmi.
Legrosszabb: Lehetne bőven válogatni, de talán ami a legélénkebben él az emlékeiben, az az, amikor telihold előtt összezártak vele egy megkötözött, megkínzott, tehetetlen nőt. Másnap reggel vérben fürödve ébredt fel, egy szétmarcangolt holttest mellett, még érezte a vér ízét a szájában, a bőrén, a lelkében. A gyilkosság beleivódott minden porcikájába – és ha csak megölte volna…

mumus || önmaga, amint azzá válik, amit Fenrir Greyback tábora szánt neki: átváltozás előtti ébenfekete szemeiből színtiszta gonoszság tükröződik vissza; az arca, különösen a szája környékén, a karjain és a ruháján mások vére szárad; az ajkain pedig ott ül egy higgadt, elégedett, vérszomjas mosoly — olyan, amilyet másnál még soha nem látott.
Edevis tükre || elég sötét, elég homályos a kép, igazán nem is lehet kivenni semmit.
százfűlé-főzet || Mikor fény csillan rajta ezüstösen csillog, akár a hold, viszont mikor fény nem éri, akkor elsötétül. Sűrűn folyik, akárcsak a besűrűsödött vér, ízre is hasonló: fémes, kellemetlen íz, mely nyelés közben fojtogatóan hat a fogyasztóra, marja a nyelőcsövet, hányingert keltő utóhatást hagyva maga után.

Amortentia || boroszlán édesen bódító illata keveredve a hajnali párás friss folyóparti levegővel.
titkok || vérfarkas // Apját a Szent Mungóban kezelik, hasonlóképp, mint Neville Longbottom szüleit // a tábor óta nem volt szexuális kapcsolata
azt beszélik, hogy... || Egy bizonyos felsőbbéves griffendéles harapás nyomai tőle származnak // Intim kapcsolata van/volt tanári kar nem egy tagjával, valamint megvolt neki a Mardekár teljes kviddics csapata is. // Heranoush-sal leszbikus kapcsolatban állnak

lood makes you related, loyalty makes you family

A család

anya || Gloria Smithe (24) : Viviennek nem maradt róla sok emléke. Mikor megkapta a képeket régi családjáról és életéről, az egyetlen, ami bizonyította, hogy valóban az édesanyja mosolyog rá vissza, az a metsző hasonlóság volt. Azok a hatalmas, lágy égszínkék szemek, telt ajkak, melyek valószínűleg a legszebb csókokat lehelték a homlokára, selymes aranyszőke hullámos haj, melyben ha végighúzná az ujjait, egyetlen gubancot sem találna. Néha a képet nézve ujjaival végigszántotta saját puha tapintatú, illatos haját, csak hogy érezze, milyen lehetne, ha ugyanezt az anyjáéval tenné meg. Azonban sosem tudhatja már meg, hogy valóban ilyen érzés lenne-e vagy sem.
A traumáinak hála csak az édesanyja ijedt hangjára, élettelen, üveges tekintetére tud visszaemlékezni. Arra már nem, hogy az anyja mennyire szerette őt, és ő mennyire szerette az anyját. Hogy minden éjszaka, mikor ágyba tette, megígérte, hogy mindig vigyázni fog rá, ölelése és homlokcsókjai elhitették a kislánnyal minden szavát. De Vivien már soha többé nem hitt a túl szép ígéreteknek.
apa || David Smithe (37) : Apjáról sem maradt a múltból túl sok emléke. Róla leginkább a fájdalmas üvöltései maradtak meg, illetve az a megkönnyebbült tekintet, amikor őt marcangolta a vérfarkas. David azonban még életben volt – legalábbis a porhüvelye, ami megmaradt belőle a kínzások után. Vivien bármit megadott volna a megkönnyebbült, megkínzott tekintetének kizárólagos emlékéért, ha nem kellett volna látnia azt a gyűlölködő, rettegő pillantását, amivel a Szent Mungós látogatása során találkozott. Ha nem kellett volna átélnie azt, ahogy a saját apja ront rá azzal a céllal, hogy…
nevelőanya || Evelyn Haggerty (32) : Roxfortos évei alatt szoros kapcsolatot ápolt Vivien édesanyjával. Talán Gloria miatt kötelességének érezte, hogy befogadja az "elárvult" kislányt, talán egyszerűen megsajnálta. Vivien nem bízik benne, nem is szereti, és soha nem fog rá szülőként tekinteni. Ez azonban nem Evelyn hibája – valóban mindent igyekszik megtenni, hogy megfelelő anyja lehessen. Viviennek azonban erre nincs szüksége. Nem ellenszenves vele, nem nehezíti meg a dolgát. Szinte hálát érez irányába, amiért ezüsttálcán kínálva átadta neki a legerősebb páncélját, amelyet azóta is hord: a képességet, hogy beilleszkedjen a társadalomba, valamint a környezetért is, amit biztosít számára, hogy egyáltalán kiemelte őt az árvaház mély verméből.

nevelőapa || Samuel Haggerty (33) : Ő is Roxfortos volt, de nem volt különösebben bensőséges a kapcsolata Vivien szüleivel. Eleinte kifejezetten ellenezte az örökbefogadást, később azonban kénytelen-kelletlen beletörődött. Nem ellenségesek egymással, de Vivien számára egyértelmű, hogy ha veszélybe kerülne a család, ő lenne az utolsó, akit kimentenének. Ez pedig így van jól… hiszen ő sem biztos, hogy felhúzná Samuel-t a szakadék pereméről.
mostohatesók || Nico ( 8 ) és Nayla Haggerty ( 2 ) : Vivien imádja a fogadott kistestvéreit, és bármit megtenne értük. A gyerekek is rajongással szeretik őt, jelenlétük és kedvességük sokat segít abban, hogy Vivien háborgó lelke apró lépésekkel közelítsen a megnyugvás felé.
A csúnya nagy farkas || Fenrir Greyback : Vivien utálja a tudatot, hogy Fenrir Greyback még él és az Azkabanban tengeti mindennapjait. Úgy érzi, nem érdemelte meg, őt pedig megfosztották a bosszúállás lehetőségétől. Habár egy halvány, gyenge láng még mindig ott lobog benne, hogy egyszer végül ő lehet az, aki kioltja Greyback szemeiben csillogó visszataszító, tompa fényt. Hiába tartózkodik a férfi az Azkabanban, Greyback mindig vele van. A vérében csordogál a mérge, amelytől sosem tud megszabadulni. Amikor álomra hajtja a fejét, az ő arcát látja meg legelőször. Minden mozdulatában, minden kimondott szavában ott lappang a mocsok, amit Greyback hagyott rajta – és Vivien tudja, hogy soha nem fogja tudni levakarni magáról.

David Smithe a Minisztérium Varázshasználati Főosztályán dolgozott Lathan Quinton alatt a Kísérleti Bűbájok Bizottságának tagjaként. Fő kutatási területe az ősi civilizációk elfeledett sötét praktikái voltak. A Smithe családnév sokaknak ismerősen csenghet, főleg Minisztériumi berkekben, hiszen a család legtöbb tagja valamelyik osztályon dolgozik/dolgozott. Azonban annyira mégsem kirívó, hogy ne lehessen összekeverni másokkal. David Smithe egy becsületes férfi volt, becsületes munkával, nem voltak kétes üzletei sem. Mégis…
Egy szimpla félreértés miatt Fenrir Greyback és társai az ő életét és családját tették tönkre. Egy árva -e betű, ennyi volt a különbség. Hát nem mindegy, hogy Davide Smith, vagy David Smithe? Nos, egyeseknek nem, másoknak meg kisebb fejfájást okozott ez a tévedés, de különösképpen nem feszültek rá a témára…
Ugyanis őket Fenrir Greyback nem saját szórakozására szemelte ki Smithe-éket. Egyik megbízójának egy bizonyos Davide Smith nevezetű egyén nagy összegekkel tartozott már hosszabb ideje. Harmadmagával ellátogattak a férfihoz teliholdkor: begyűjtötték az adósságot kamatos kamattal, valamint a behajtók is eltették jussukat. Fenrir Greyback számára ez a jutalék a kis Vivien volt. A tévedésre fény derült nem is oly soká, bár ez a végén csak Smithe-éknek volt rossz, a megbízó megkapta a keresett összeget, a behajtók is részesedtek, kellemetlensége a dolgoknak, hogy az aktív nyomozás miatt egy ideig meg kellett húzzák magukat.
Gloria Pinkerton affinitása a gyógynövények felé már gyermekkorában megmutatkozott. A Roxfortban gyógynövénytanból mindig kiemelkedően jó volt, végzés után pedig megvalósította az álmát, és egy teaboltot nyitott. Hatalmas szeretettel csinálta, és saját vállalkozása mellett jutott bőven elég ideje kis családjára is.
A tragikus események után sokáig azt hitte a két család, hogy Vivien szintén halott. Ám amikor kiderült az ellenkezője és őt kimenekítették a táborból, egyik család sem jelentkezett érte, hogy magukhoz vegyék. Gloria szülei rá sem bírtak nézni, a hasonlóság közte és anyukája között metsző, borzalmasan fájdalmas volt számukra. David és szülei számára pedig a történtek és a tragédia megtestesítője volt a kislány: David a Szent Mungo-s látogatás során, amikor az eset után először találkozott vele újra, teljesen megvadult. Rá akart támadni a saját lányára, meg akarta ölni, és egészen addig nem nyugodott meg, ameddig el nem tűnt Vivien vérben forgó szemei elől. Vivien valahogy nem túlzottan rendült meg ettől az egésztől, legalábbis nem annyira, mint egy normális lelkületű gyereknek kellett volna. Talán minden jobb lett volna, ha ott és akkor meghal? Sosem tudjuk meg.
Örökbefogadó családjából Evelyn Gilbert mugli származású varázslónő. Apja ügyvéd, anyja tanár, viszonylag tehetősebb családból származik. Ő jelenleg a Minisztériumban dolgozik, a hoppanállási vizsgák szervezésével, lebonyolításával foglalkozik. Samuel is félvér, apja mugli származású varázsló, anyja boszorkány, szintén a Minisztériumban dolgozik amneziátorként. Főleg a velük és gyermekeikkel eltöltött idő valamint kis részben az árvaház és a múltbeli énjének emlékfoszlányai segítségével volt képes minden megpróbáltatása és traumája ellenére is többnyire beilleszkedni a társadalomba. Ez azonban egy dinamikus folyamat, most is zajlik és a törékeny önmagáról kialakított kép pillanatok alatt darabokra hullhat egy nem várt esemény miatt.

he looked pale, mysterious, like a lily drowned, under water

Külsőségek

magasság || 164,5 cm
testalkat || formás
szemszín || Kék
hajszín || Szőke
kinézet ||

Vivien kifejezetten attraktív lány, és ezzel természetesen teljes mértékben tisztában is van – messziről is süt róla az önbizalma. Gyönyörű, csillogó, szőke, hullámos haja selyemként omlik a vállaira, míg átlagon felüli, égszínkék szemei ártatlanságot és hamis kedvességet sugallnak. Ajkai teltek, igézően rózsaszínek; róluk minden suttogott ígéret a legszebbnek, legigazabbnak tűnik. Idomai korához (és vérfarkasságához) képest fejlettek – egyesek szerint már túlságosan is - sőt, akadnak akik kétségbe vonják természetességüket. Ha belép egy terembe, lehetetlen nem észrevenni, és szinte senkinek sem sikerül levenni róla a tekintetét.
Bőre puha és selymes már látványra is, fehér, de nem rikító módon. Körmei mindig kifogástalan állapotban vannak, visszafogott, ám elegáns mintával díszítve. Arcán szinte mindig smink látható, amelyet a ruházatához és hangulatához igazít – leggyakrabban a visszafogott eleganciát részesíti előnyben, de néha szívesen játszik az extravagánsabb színekkel és mintákkal is.
Ha nem az iskolai talárt viseli, Vivien kifejezetten kedveli a pasztellszínű ruhadarabokat. Leginkább szoknyákat és ruhákat hord, de amikor olyan kedve van, elég vagányan vagy épp kihívóan is tud öltözködni. Általában azonban a finom, nőies megjelenést tartja leginkább magáénak. Különböző apró kiegészítők szinte mindig ékesítik aranyló haját, a nyaka kecses ívét vagy törékenynek tűnő kezeit. Ruhái mindig gondosan simára vasaltak és kellemes illatúak.
Minden egyes nap minden percében csábítóan édes illat lengi körül – nem tolakodó, de épp eléggé érezhető ahhoz, hogy az ember közelebb akarjon hajolni.
Ez azonban csupán a megtévesztő látszat. Valójában bőre a megannyi sminkréteg alatt betegesen sápadt; ha nem fordítana ennyi figyelmet a megjelenésére és a gondosan kialakított arc- és bőrápolási rutinjára, a szemei alatt sötét karikák ékeskednének. Haja is elvesztené fényét, ha nem szánna időt a hosszadalmas hajtápláló procedúrákra.
És ami az idomait illeti – nos, akik azt állítják, hogy nem valódiak, azok akár a lottószelvényüket is kitölthetik, mert közel járnak az igazsághoz.
A nap végén azonban, amikor lekerül a smink, a ruházat, amely ápol és eltakar, a tükörből egy meggyötört, törékeny arc tekint vissza rá. Az az arc, amely már a táboros évei alatt is ott volt – csak most jobban elrejti a világ elől.

nowledge is power... so is pain

A tudás

varázslói ismeretek ||
Vitán felül áll a tény, hogy Vivien tehetséges boszorkány lenne – ha a szorgalma nem a béka feneke alatt lenne fellelhető legalább két méterrel. A legtöbb tantárgyból nem azért gyengék a jegyei, mert buta lenne, hanem mert egyszerűen nem hajlandó energiát fektetni abba, ami nem érdekli, vagy ami nem járul hozzá rövid- vagy középtávú céljai megvalósításához.
Kortársai között az egyik legjobb párbajozó, sőt nem egy, s nem is kettő idősebb iskolatársánál is potenciálisan jobb. Ennek ellenére még bőven van mit tanulnia. Szerencsére ez egy olyan terület, amelyet hasznosnak ítél, így hajlandó időt és energiát fektetni bele – sőt, még azt is vállalja, ha a haja kissé szétzilálódik közben. Harmadév előtti nyártól kezdve egy magántanár segítségével gyakorol és fejleszti magát, akit kérésére Lathan Quinton biztosított számára. Ami igazán kiemeli a többiek közül, az az ösztönös mozdulataiban, gyors reakcióidejében, pontos célzásában, magas harci intelligenciájában és lobbanékony mágiájában rejlik, amelyet nem fél szabadon engedni. Remek érzéke van ahhoz is, hogy a mozdulatokból és pillantásokból olvasson, amit a párbajok során is kiválóan hasznosít. Viszont gyengesége a saját mentális épsége, melyet azért főzetekkel igyekszik kordában tartani, de mégis vannak napok, helyzetek, melyek hatására a törékeny egyensúly felborul. Ilyenkor borzasztó gyengén teljesít.
Bájitaltan szintén egy olyan tudományág, amelyben Vivien látja a potenciált, és érdemesnek tartja magát fejleszteni benne – többnyire az órai keretek között. Élvezi a különböző illatok elegyedését és a magas szintű koncentráció igényét az órai feladatoknak, melyek teljesen elvonják a figyelmét a kellemetlen gondolatairól. Lenyűgözőnek találja a szerelmi bájitalokat, azok elkészítését és hatásuk megfigyelését, maga a hatalom érzete, amit ezek a főzetek hordoznak mindig elbűvöli. A mérgek receptjeinek tanulmányozása pedig olyan téma, amelyben akár szabadidejében is szívesen elmélyed, amennyiben van rá kapacitása. Nem ő lesz a következő bájitalkészítő mester, de nem is teljesen tehetségtelen benne.
Vivien szereti a különböző gyógynövényes teákat, élvezi, ha zöldek között lehet, és megnyugtatja a friss, tömény illat, ami körül lengi őket. Nem fél attól sem, hogy a szépségüket elrontaná a véres múltjával. Gyógynövénytanos ismeretei azonban nagyjából ki is merülnek a teakészítés fortélyainak mélységeiben.
Szereti az állatokat – főleg az aranyosakat és a mágikus lényeket. Legendás lények gondozása órákon inkább kiéli dögönyözős hajlamait, mintsem, hogy komolyan figyelne vagy jegyzetelne, így a teljesítménye csak közepes, de az órákat többnyire kifejezetten élvezetesnek találja.
Bűbájtanhoz megvan az érzéke, de a szükségesnél több energiát nem fektet bele, így a teljesítménye erősen közepesnek mondható.
Sötét Varázslatok Kivédése terén hasonló a helyzet – talán egy kicsit jobb: a vonzóbb, érdekesebb részeknek akár szabadidejében is utána olvas, de egyébként csak annyi energiát fektet bele, amennyit muszáj. Kiváltképp érdekfeszítőnek találja a fekete mágiát taglaló olvasmányokat: minél mélyebb és sötétebb, annál jobban leköti.
Mágiatörténetből is csak azokat a részeket olvassa el lelkesen – vagy kevésbé lelkesen –, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak hozzá, de bizonyos fejezeteit elengedhetetlennek tartja, így a teljesítménye még épp a „fogjuk rá” kategóriába esik.
Aztán jön a „futottak még” kategória: Átváltoztatástan egyáltalán nem mozgatja meg a fantáziáját, éppen csak annyit teljesít, hogy ne bukjon meg.
A Jóslástant feleslegesnek és kellemetlennek tartja, viszont szeret viccet űzni belőle az órákon – még ha ezzel nem is lesz a tanárok kedvence. Persze, ha valamit el akar érni, vagy épp érdekes az óra (vagy az órát tartó személy), akkor a figyelmét is fel lehet kelteni.
Asztronómia órán az a meglepő, hogy nem alszik – legalábbis nem végig.
Repüléstanról nem is érdemes sokat beszélni: nem béna, de nem is tudni, mennyire ügyes; teljesíti a minimumot, és ezzel be is éri. Nem hozza lázba a dolog.
Beadandóinak kis részét szokta teljesen egyedül megcsinálni – többnyire a határidő előtti napon ül neki… vagy végezteti el mással. Ha az eszét a tanulásra használná és nem annak elkerülésére, sokkal jobbak lehetnének az eredményei.

pálca típusa || Cseresznye, sárkány szívizomhúr, 11 és ¼ hüvelyk, kellemesen ruganyos

Egyéb

avialany || Sydney Sweeney
Érdekességek ||

> Laktózérzékeny, xilitre és paracetamolra is érzékeny
> Sokat betegeskedik
> Inszomniás
> Nagyon későn kezdett el menstruálni, nagyon rendszertelen a ciklusa, de a legtöbb női vérfarkassal ellentétben neki van.
> Elköteleződési problémái vannak
> Nem sírt a vérfarkas tábor óta, legalábbis őszintén nem
> A táborra emlékeztető átokhegeit és vérfarkasok által ejtett nem gyógyuló hegeit mindig alaposan, amennyire csak lehet elfedi sminkkel és a ruházatával
> Nyaranta rendszeresen jár kick-box edzésekre, egészen jó is benne, de ezt egyébként nagyon gondosan titkolja: egyrészt nem túl nőies, másrészt nem utolsó titkos fegyver
> Szintén nyaranta Lathan Quinton jóvoltából magántanárral tanul leginkább párbajozni, de azért az alapokhoz is vissza-vissza kellett és kell térniük rendszeresen a mentális instabilitása miatt.
>Bár még nem tud róla, de átváltozásai miatt soha nem lesz képes önmaga kihordani egy gyermeket.

I hope my last breath is a sigh of relief.