Ain't No Rest For The Wicked

Oh, no there ain't no rest for the wicked
Until we close our eyes for good

TW:káromkodás

Az van, hogy rém parás érzés ez az egész. Sokkal kényelmesebb volna otthon csesződni a hátsókertben a seprűmmel meg a súlyzóimmal, de anyám azt mondta, hogy próbáljak meg olyan életet folytatni, amitől nem jut eszébe a „hikikomori” szó. Gondolom ez sokkal többet jelentene, ha elmondta volna, hogy mit ért ezen, de ennek híján csak egy újabb weirdo japán szó a képzeletbeli szótáramban.
Furcsa belegondolni abba, hogy most itt állok és rugdosom a kavicsot a Millnél, az még furcsább, hogy Gemmát várom, akit egészen Exeterig rángattam ki, mert anyám annyira azért nem akarta, hogy életem legyen, hogy a várost is el kelljen hagynom hozzá, szóval megeresztettem egy baglyot a lányzónak, hogyha nincs jobb dolga meg kedve…ja nem, az pont, hogy van, akkor igazán összefuthatnánk meginni egy valamit.
A Mill ont he Exe azért megfelelő erre, mert itt nem ismerik apámat, szóval nem átkozzák a teljes családomat egy olyan faszi miatt, aki napi rendszereséggel issza magát síugróra, meg mert van esélyem rá, hogy kiadják az alkoholt csak úgy kinézetre. Na ez is rángatja az agyam, a kinézetem! Mi a picsát fog mondani Gemma erre az egészre? Felismerni, fel fog ez biztos, az arcom maga annyit nem változott, még méteres szakállat se növesztettem, pedig Buddha lássa a romlatlan lelkem, hogy próbálkoztam, de miután Ishida sensei harmadjára is kosznak nézte a szakmunkásbajszom, úgy döntöttem, hogy lemondok róla.
Cserébe itt van sokkélménynek…hát minden más, ami nem a nemlétező bajszom. Mondjuk a lábam, na az mondjuk vakmeleg, biztos vagyok benne, hogy valamelyik levelembe, mikor már hajlandó voltam levelezni és nem azon voltam, hogy belehalok a padlószőnyegbe, említhettem, hogy hát egy elég nagy baleset miatt nem vagyok, meg hogy lábadozom. De ebből azért nem találja ki az ember legjobb barátja se, hogy nem kedve, meg ereje nincs iskolába járni, hanem mondjuk lába! Ezt meg így nem bírtam kiírni magamból, azt viszont lekapartam, hogy volt egy kis rebrand, szóval remélem, hogy nem fog kiröhögni, mert nekem még elég szürreális a türkörképem.

Amikor utoljára látott fixen kevesebb voltam 5-6 kiló tömör izommal, meg még ugyanannyi fémmel, nem is beszélve a hajamról. Azt hiszem vállig sem ért a hajam, na most oda jutott a dolog, hogy hátközépig ér, mert az igazság szerint basztam rá, Ishida san meg azt vakerolta, hogy egyedi, meg hogy kultúr. Hát én nem tudom mi a kultúr benne, de sokszor úgy ébredek reggel, hogy a fele a számban van. De itt nem álltam meg, például lett egy valag, bő, fura, random, elegáns meg feldolgozhatatlan japán cuccom, meg nagy unalmamban feketére festettem a körmöm. Tegnapelőtt, mikor el lettem küldve friss levegőt szívni szúrattam egy septumpiercinget meg kér fülbevalót tragikus hirtelenséggel, előbbit még eléggé érzem, de hát idővel, majd ez is begyógyul.
Mikor meglátom Gemmár hirtelen azt se tudom, hogy álljak, olyan ideges vagyok. Zavaromban bele is kapok a piercingembe, amitől egy ilyen fájdalmas sziszegéssel indul az egész tali.
-Na csókolom! -intek neki mosolyogva- Ne vágjál már ilyen fejet, Gemms!

Have a drink, have a drive
Go out and see what you can find

Figyelmeztetés: káromkodás, alkoholizálás említése

Életemben nem volt ilyen hosszú vonatutam. Kivételesen nem csak elméleti síkon gondolom így: a kishaver valóban több, mint öt és fél óra vonatútra lakik tőlem. Életemben nem utaztam ennyit a Roxforton kívül, pláne nem egyedül. Nem mintha ez kicsit is meg tudna állítani egyébként. Egész kicseszett évben arra vártam, hogy ez a szerencsecsomag egyrészt válaszoljon nekem és ne izguljam halálra magamat miatta, utána meg hogy hajlandó legyen belemenni abba, hogy találkozzunk. Nem volt egy könnyű menet, na. Szóval rengeteg időm volt még hatszor átgondolni az egész életemet, amíg utaztam, mert csak egyszer kellett átszállnom, amúgy gondolkodhattam, mert ugyebár egyedül voltam. Tulajdonképpen fogalmam nem volt, mire kellett számítanom pontosan. Azt tudtam, hogy valami elég durva balesete volt és hogy ki kellett hagynia az évet, de arról nem volt hajlandó írni, hogy pontosan mi volt. Megértettem, ha ilyen durva volt, akkor én sem szívesen vetettem volna papírra a dolgot, akkor csak még realisztikusabban hat.

Ha teljesen őszinte akartam lenni, nem voltam egy nagyon szentimentális gyerek, de ez az év szörnyű volt. Első év, hogy se Ash, se Tetsu, ilyen egyedül rég éreztem magamat, de a világért senkinek be nem vallottam volna (tényleg nem tettem). Pár dologban segített: kviddicset még komolyabban vettem, pár emberrel közelebb kerültem, például Annieval, de inkább negatívan éltem meg az egész rostos fostos tanévet a teliberakott RBF-kel, mint pozitívan, hiába volt pár fénypontja az egésznek. Úgyhogy konkrétan könyörögtem Tetsunak, hogy legyen szíves megtisztelni kiváló személyével, mert hogy retkes módon hiányzik és amúgy is érdekel, mi a franc történt vele. Na, hát ezen ellamentált vagy egy fél évet, de sikerült rávennem, hogy talán ha kibassza az ablakon az elmúlt sok évet, az nem annyira megérős, illetve nem sokszor írok le ilyet, de úgy éreztem, szüksége van rá, hogy kurvára leszarom, mi történt vele és ha készen áll, én megyek. Hát, ez inkább később jött el, mint előbb, de örülünk ennek is, nem?

Nem sok mindennel készültem aznapra: egy kis kaja, víz, kis zsebpénz (mennyire drága már a vonatjegy, haló!), egy üveg házi tömény (a legfinomabb az évben, ez tényleg marha jó lett), illetve az ajándék emlékkönyv, amit készítettem neki. Nem vagyok egy nagy ajándékozós, de ahogy realizáltam, hogy Tetsunak rendkívül nehéz ez az egész és egy évet ki is kell hagynia, beugrott az a kiváló ötlet, hogy biztosan jól esne neki, ha látná, a suliban mekkora űrt hagyott, nem csak nálam. Szóval a tavaszi projektem az volt, hogy szépen odamentem nagyjából minden második emberhez (legyen az idősebb, fiatalabb diák vagy évfolyamtárs, sőt, még a tanárokhoz is), hogy mit gondolnak a srácról, milyen a kapcsolatuk és mit üzennének neki. Elég sok üzenetet és jókívánságot sikerült összegyűjtenem sok képpel, rajzzal, szóval egy igencsak megható és szentimentálisan nyálas füzetet raktunk neki össze, de biztosra akartam menni, hogy érezze a törődést és hogy egy év után is várjuk vissza. Elképesztő, micsoda energiákat tudok mozgósítani, ha akarok, nem? Magamat is meglepem néha...

Szerencsére mikor leszállok, még van negyedórám, hogy lélekben is felkészüljek a találkozásra. Baszki, rendesen izgulok, mi a fos?! Jó alaposan meglestem, merre kell majd mennem és indokolatlanul pontosan emlékeztem mindenre, szóval tényleg negyedóra múlva meg is érkezem. Bárhol felismerném az alakját, a tartását, a mozgását, most mégis elbizonytalanodom. Tudom, hogy rég láttam, de tényleg ennyire széles volt a válla? Ahogy közelebb lépdelek, feltűnnek a fülbevalók, a piercing, a haj... Zavarodott pillantást vetek rá, ahogy hirtelen még jobban elbizonytalanodom, hogy nem-e egy idegent bámulok túl sokáig. De nem, ez ő. Megtorpanok tőle jó pár lépésre, ahogy a nem éppen túl éles agyam próbálja befogadni a képet. Egyébként meg kell hagyni, jól néz ki a változással együtt is, sőt... Aztán ahogy meglátom a lábát, szemem kitágul, felpillantok az arcára. Nem, nem írta, mi történt pontosan. Erre én sem voltam felkészülve. Egy pillanatig túl sok minden, lefagyok, mint egy idióta, aztán ahogy megszólal, sikerül nekem is összeszednem magam. Önkéntelenül mozdulok meg, kis híján szaladni kezdek és bár nem vagyok egy nagyon ölelkezős típus, most mégis hevesen és szorosan megölelem. Kicsit olyan, mintha meg akarnék győződni arról, hogy valóban ő az vagy csak képzelődöm, meg hát mégiscsak egy évig nem láttam a kishavert, na.

- Heh, milyen fejet vágtam, huh? Biztos értelmesebbet, mint te! - kezdek be egy nagyon kedves szöveggel így egy év után, de ez jött ki belőlem zavaromban. Elengedem, elhúzódom, még egyszer végig mérem alaposan, de most már levakarhatatlan vigyor van az arcomon, ahogy meglököm. - Látnod kellett volna a sajátodat, pedig én nem változtam semmit, csak az iskola öregített rajtam túl sokat - nevetek rá, aztán szelídül a vigyor, kicsit nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom felmérni, hogy van, nem tudom, hogy kezdjek bele, pedig sokat gondolkodtam, most mégis minden eltűnik a fejemből, pedig ha valamihez értek, az a pofázás bármilyen helyzetben. - Egy év... Mocsok hosszú idő, baszki! - fújom ki a levegőt mosolyogva, aztán inkább az egyenes út mellett maradok, az általában működött eddig is nálunk. - Oké, két opciót látok most... Rákérdezek, hogy mi a fos történt veled és te elmondasz annyit, amennyit szeretnél, én meg kínozlak kicsit extra infókért... Vaaagy először csak csevegünk a semmiről, kicsit én is mesélek a rendkívül eseménytelen évemről, te is, amiről gondolod, aztán kérdezek bele az egészbe. Azt rád bízom, merre megyünk és mit csinálunk, nekem innentől kezdve kurva mindegy, tőlem itt is álldogálhatunk, bár akkor kicsit feleslegesn hoztam el a házi készítésűt, mert itt talán feltűnő lenne iszogatni - vigyorgok rá vidáman egy kacsintást követően. Még rettenetesen izgulok valamiért, de rendkívül izgatott és boldog vagyok, hogy végre látom újra és tényleg nagyon kíváncsi vagyok, mi történt és mi van vele. Az emlékkönyvet még nem említem, majd egy alkalmasabb pillanatban, azt hiszem.

Oh, no there ain't no rest for the wicked
Until we close our eyes for good

TW:káromkodás, alkoholfogyasztás

Rohadt szánalmas, hogy most tényleg attól van egy öklömnyi gombóc a torkomban, hogy meglát a legjobb barátom. Jó, oké, kicsit más vagyok, meg hát olyan, mintha utoljára a bubópestis idején találkoztunk volna egy tömegsír felett, ami amúgy nagyon morbid volna, de végül is nagyjából ugyanazok az emberek vagyunk, akik voltunk, nem? Vagyis nem tudom, annyi minden történt, például az, hogy fogalmam sincs milyen lett a hírem, miután voltak, akik hiába írtak nekem, basztam rájuk, miután szó nélkül nem mentem vissza a Roxfortba, miután az évfolyamtársaim leléptek és elkezdtek igazán élni. Én meg itt maradtam Exeterben és izmoztam a hátsókertben. A nő, akit fűztem úgy felejtett el, mintha valami félredobott Mágiatörténet beadandó lettem volna, de addig traktáltam magam azzal, hogy mindez gecire nem számít, míg el nem hittem. Ha találkoznánk az utcán lehet fel sem ismerne, én biztosan nem ismerném fel, mivel nem is akarnám.

Legalább Gemma maradt és hajlandó volt idáig elbumlizni vonattal, ami ahogy számoltam az enyhe matematikai képességeimet bevetve hát… kicseszett messze van.  Annyire végtelenül, retkedmós, pusztulatos messze, hogy amíg úton volt ráértem négyszer átöltözni, befonatni a hajam anyámmal, majd kifonatni, mert úgy néztem ki tőle, mint valami ágrólszakadt keleti bölcs, vagy egy kifakult indián, behordtam a súlyzókat a kertből, majd újra kihordtam őket, anyám meglátta a fülbevalóimat és kegyetlenül lebaszott, aztán mégis úgy döntött, hogy tetszik neki, utána apám azt mondta, hogy full selyemfiús, én meg úgy döntöttem, hogy józanon annyira sem érdemes adni a véleményére, mint részegen. Szóval ilyen jól telt az idő ezidáig.
És akkor megérkezik Gemms és az arcát, meg annak változásait elnézve össze tudnék esni. Hiszek a hirtelen sokkba, szóval az volt az elméletem, hogyha legalább a fémlóláb kilóg, akkor kevesebbet kell majd magyarázkodni, de ahogy ránéz…hát asszem kénytelen leszek belőle nyomni egy székfoglalót, amúgy is, akkor voltam hülye, mikor azt gondoltam majd nem kérdez rá egyenest, hogy mi az anyám megy itt egy éve és miért titkolózom róla ilyen bőszen.

Nem mondom, hogy nem lepődöm meg, mikor szeretetteljesen nekem rohan, mint bakmacska az árnyékának, de nyilván nem gondolkodom, csak megölelem, mert hát…férfiasan bevallom, hogy kurvára hiányzott, annyira hiányzott, hogy most egy másodpercre kedvem lenne bőgni, de lenyelem az ingert.
-Az oszt igen! Hány órát sihuhuztál azért, hogy bepofázhass? -kérdezem tőle miután megkaptam a welcome back ekézést. Végül is akkor tök meg lehet abban egyezni, hogy mindketten olyan pofával érkeztünk, mintha a szellemet láttunk volna, bár én sokáig magamra is így néztem a tükörben, bár szeretném azt hinni, hogy azóta megtanultam együtt élni azzal, amit látok, mert még ha Gemma azt is mondja, hogy egy év baszott hosszú idő, hát arra mégsem elég, hogy az ember eléggé összeszedje magát mentálisan egy ilyen visszatéréshez. Baszki, ha ő ilyen fejet vágott milyen fejet fognak vágni a csapatban?! Ha egyáltalán visszavesznek egy ilyen görcsöt.
-Levegőt nem lehet tőled venni, mi? Mindjárt faggatnál!-nevetem el magam, de persze azért megértem, hogy tudni akarja a részleteket, főleg mert még azt sem bírtam neki lekaparni, hogy „ne legyél nagyon meglepve, de kicsit kevesebb lábam van, mint fülem”, mondjuk ebből lehet arra jutott volna, hogy kinőtt a harmadik fülem és azóta azt is hallom, ahogy a sarokban suttog a légy, franc tudja. Három füllel aztán tényleg úgy néznék ki, mint egy komplett idióta.
-Ahh…-mondom ezt így mindenre, ami elhangzott, mert hirtelen kicsit telemegy az agyam mindennel, az elmúlt időszakban ugyanis a legtartalmasabb beszélgetéseim Ishida-sannal voltak, akinek a fele vakerját mégcsak nem is nagyon értem, szóval most rendesen meg vannak dolgoztatva az agysejtjeim, pedig csak beszélgetni próbálok, mint egy ember.
-Gondoltam kezdetnek beülhetünk ide-döntöm a fejem a régi malomból kialakított kocsma irányába- meghívlak valamire, kiadják a piát, mert a pultosgárénak eléggé bejövök.Aztán, ha akarod elmondom, amit akarsz cserébe néhány szaftos pletykáért, mert le vagyok maradva, mint a postabagoly monszun idején.
Intek is neki, hogy menjünk, és közben ki is nézek egy félreeső helyet, ami majd megfelelő lesz a vallatáshoz, aztán oda is lépek a pulthoz és egy olyan bájolgást adok elő, hogy szinte várom, hogy Gemma összeessen a röhögéstől.
-Mondjad mit kérsz!-suttogom neki, míg a csaj az én piámat keveri – Amúgy meg mit hoztál, kerítésszaggatót?
Nem zárkózom el nyilván attól se, nem mintha otthon meg merném rántani a kerítést szeszkósan, akkor ugyanis le kellene folytatnom még egy beszélgetést azzal az asszonnyal, akitől be kell valljam egy ideje magam is félek, a tulajdon muterommal.

[Chikara Tetsuya]

 

Have a drink, have a drive

Go out and see what you can find

Címzett: Chikara Tetsuya

TW: káromkodás, nyers nyelvezet, alkohol említése és fogyasztása

- Már egy éve arra várok, te szerencsecsomag, hogy jól beugathassak neked - vigyorgok rá, mint a vadalma, nagyon tetszik a sihuhuzás szó. - Mellesleg kurva sok órát, szóval az a minimum, hogy meghívsz valami helyi italra, ugyeeee - nézek rá jelentőségteljesen, de persze félig csak viccelek. Nem mintha visszautasítanám, ha meghívna. A viccelődéstől eltekintve azért érzem, hogy a szívem még hevesen ver. Izgultam, rettenetesen izgultam, fogalmam sem volt, mi történhetett, ami miatt egy évet kihagyott Tetsu, de erre nem voltam felkészülve. Valahogy átkozom a kis fejét, hogy semmit nem mondott ezzel kapcsolatban, mégiscsak felkészíthetett volna mentálisan, de másrészről tökre megértem, hogy nem akart erről beszélni. Mármint mennyire fura lenne leírni, hogy "Hello Gemma, ha jössz, készülj már fel arra, legyél oly szíves, hogy az egyik lábam az nem létező fogalom már, ne lepődj meg, ha fémből van! Kösz, imádás van!" Még egyszer lepillantok, agyam még azért nem dolgozta fel ilyen gyorsan ezt az információt. Megint liftezik a hasam egyet, ahogy végig pillantok rajta, de legalább az arcom koordinálom most. Elpillantok, vissza, megint el. Baszki, ez beszarás... Mi az anyám kínja történhetett vele, de komolyan? Nem akarom nagyon bámulni, biztos rendkívül kényelmetlenül érzi magát emiatt, szóval inkább ismét ránézek, bár nem kell rúnaismeret mesternek lennie, hogy megfejtse, azért ehhez mindenkinek idő kell, hogy felfogja és megszokja. Neki is, nekem is, mindenkinek.

- Mire számítottál, de komolyan?! - vágom csípőre a kezemet. - Teljes tudatlanságban voltam tartva itt, kérem szépen! - viccelődöm kicsit, majd megkomolyodom. - Meg hát... Akárhogy is nézzük, akármennyire is mókamiki arcok vagyunk, ez komoly, Tetsuya, nagyon komoly... - nézek rá teljesen őszintén. - Nem, nem a gondolat, hogy akkor most a fél lábad fémből van - mutatok rá a lábára, keresem a szavakat. - Nem... Hogy mondjam, szerény személyemnél nem számít, hogy fémből, fából, tehénlepényből vagy a saját izzadtságodból van-e a lábad. Az érdekel, benned mi van és mi történt és ez mit okozott. Benned, köztünk, a világ és közted, ilyen apróságok, tudod! - bököm meg a mellkasát. - Nem csak mint kronológiailag, hanem a kis fejedben és úgy általában benned. Ez nem egy olyan dolog, amin az ember csak úgy túllendül, nem véletlen nem jöttél vissza és nem véletlen változtál ennyit egy év alatt - mosolyodom el végre. - Mellesleg marha jól nézel ki, te szégyentelen! - nevetek fel, hogy oldjam ezt a felesleges komolyságot, már ez is megterhelő volt számomra. Mármint az, hogy nekem kell itt komolykodni. Egyébként azt érezheti, hogy a jól néz ki nem csak a hajára, ékszereire, ruháira értem: nyugodtan értheti arra, hogy a lába sem ront a képen, nyugodtan elengedheti az ettől való félelmét.

Hallgatom, amit mond válaszként, bólogatok. Nagyon helyes, meghív, erről van szó, ez a minimum egy év offolás után! Egy büdös szó nélkül követem a drágát, köszönök egy ragyogó mosollyal, majd fél lépéssel hátrébb állok, hogy Tetsu teljes valójában kiteljesedhessen a lánynál. Azért remélem, nem idióta és valahogy egyértelművé teszi, hogy nem randira hozott, mert mindjárt leesnek az esélyei, de nézem a lány arcát, egyébként egész kedves teremtésnek tűnik. Olyan, akit pár komolyabb, magabiztosabb szóval arról is meg lehet győzni, hogy a saját helyén kávé helyett motorolajjal szolgáljon ki, mert Tetsunak arra van szüksége a lába miatt. Legalább kedves teremtés. Azért körülbelül fél percen belül jól ráharapok a nyelvemre és számra, mert a srác olyan szöveget tol, hogy a plafon majdnem ránk szakad. Én meg majdnem megszakadok a nevetéstől, hirtelen rendkívül érdekesnek találom az egész helyet felmérni a kis szememmel, mint valami elbaszott építész. Hm, micsoda dekor, és az a sarok! Nagyon egyedi! Látom, ott sokan szoktak üldögélni, nagyon hangulatos. Milyen italok is vannak? Egy-egy szó elér hozzám és remegek a nevetéstől, nagyon koncentráltan előveszem a tartalék telefonunkat - Jack a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rá, de ilyen messze nagyon rég nem utazott egyikőnk sem, pláne nem egyedül, pláne az egyetlen nőnemű személy a családból (nem akartam neki mondani a Roxfortot, de mindegy), szóval legyek oly szíves és pötyögjek már neki egy üzenetet a kis Nokián, ha megérkezem és Tetsuya is megtalált. Úgyhogy gyorsan megírom nekik, hogy minden okés, élünk, majd hívom őket, ha indulok. AZONNAL jön a válasz, hogy kösz. Hm, neeeem, a bátyám nem aggódik miattunk egyébként, miért kérdezed? Arra pillantok fel, hogy Tetsu hozzám suttog. Mi az apám faszát akar?! Nézek rá bután, ő is a legokosabb fejével pillant rám. Aztán ahogy látom, hogy a csajszi kever, gondolom, arra utal, hogy mi lenne, ha megosztanám, mit kérek.

- Jaaa! - bezzeg ezen nem gondolkodtam eddig, amíg ezt a jóembert hallgattam. Majdnem azt mondom, hogy csak egy sört kérek, aztán rájövök, hogy ő fizet és ignorált legalább egy fél évig (hm, néha egy fél évig, néha egy évig, ki tudja ezt követni, de komolyan?), szóval gyorsan végig pillantok a lehetőségeken. - Hmm, egy Pimm's Cupot szeretnék kérni! - pislogok nagyon kedvesen a csajra, ő meg visszamosolyog rám. Heh, mai napi side questem az lesz, hogy én is az ujjam köré csavarom. Mindenesetre az italom az valami gines csoda lesz, türelmesen várunk rá, addig vigyorgok Tetsura. - Rendkívül sokat fejlődtek a smúzolási skilljeid, haver! - veregetem meg a vállát, rábízom, hogy ezt büszkének vagy kissé lekezelőnek veszi-e. - Hééé! - "sértődöm" meg, amikor a kerítésszaggatót mondja. - Képzeld el, van, hogy nem csak olyanunk van! Mellesleg lelke van, megbántod! Így meg sem érdemled - forgatom a szememet mókázva. - Mit fog ehhez szólni, érzékeny a kis lelke... - sóhajtok egy nagyot, majd megköszönöm a csajnak az italomat, rá is kacsintok, mire elvigyorodik. Oké, asszem, eddig elég jól haladok, hehe. Odább is vonulunk, javaslok egy kis beugrós helyet. Ugyebár rendkívül jól felmértem itt a lehetőségeket, amíg azzal voltam elfoglalatoskodva, hogy ne fulladjak bele a saját nevetésembe vagy nyálamba. Ott levágom magam, a táskámat is, ami készségesen szét is csúszik a padlón, aztán felemelem a poharamat.

- Igyunk aaa… Hm... Rád, hogy hajlandó voltál fogadni szerény kis városodban és arra, hogy nem felejtettél el egy év alatt teljesen! Dicséretes! - vigyorgok rá gonoszkásan, érezze csak, hogy azért kurva rosszul esett, hogy még nekem sem volt hajlandó egy kurva szót írni sok ideig. Oké, tudom, én is egy önző geci vagyok, hát, miért nem értem meg, hogy nehéz volt? Kurvára megértem, azért vagyok itt, azért nem haragszom rá egyáltalán, de tényleg, egy nagyon kicsit sem, attól még eshetett szarul. Jó, lehet, nem kéne három percenként a pofájába tolnom, mint részegen a rosszabbnál rosszabb italaimat, be is fogom inkább és jelentőségteljesen nézek rá, hogy ugyan belekezd-e a mondókájába, vagy elővegyem a táskámból a harapófogót is? Persze közben veszettül kóstolom az italomat és fel is ajánlom neki, hogy cseréljünk egy kortyot, aztán tényleg kurvára csendben maradok és figyelek, mert valóban nagyon érdekel, mi a fosom történt. Asszem, az első sokk után kezdek magamhoz térni teljesen.