Ain't No Rest For The Wicked

Oh, no there ain't no rest for the wicked
Until we close our eyes for good

TW:káromkodás

Az van, hogy rém parás érzés ez az egész. Sokkal kényelmesebb volna otthon csesződni a hátsókertben a seprűmmel meg a súlyzóimmal, de anyám azt mondta, hogy próbáljak meg olyan életet folytatni, amitől nem jut eszébe a „hikikomori” szó. Gondolom ez sokkal többet jelentene, ha elmondta volna, hogy mit ért ezen, de ennek híján csak egy újabb weirdo japán szó a képzeletbeli szótáramban.
Furcsa belegondolni abba, hogy most itt állok és rugdosom a kavicsot a Millnél, az még furcsább, hogy Gemmát várom, akit egészen Exeterig rángattam ki, mert anyám annyira azért nem akarta, hogy életem legyen, hogy a várost is el kelljen hagynom hozzá, szóval megeresztettem egy baglyot a lányzónak, hogyha nincs jobb dolga meg kedve…ja nem, az pont, hogy van, akkor igazán összefuthatnánk meginni egy valamit.
A Mill ont he Exe azért megfelelő erre, mert itt nem ismerik apámat, szóval nem átkozzák a teljes családomat egy olyan faszi miatt, aki napi rendszereséggel issza magát síugróra, meg mert van esélyem rá, hogy kiadják az alkoholt csak úgy kinézetre. Na ez is rángatja az agyam, a kinézetem! Mi a picsát fog mondani Gemma erre az egészre? Felismerni, fel fog ez biztos, az arcom maga annyit nem változott, még méteres szakállat se növesztettem, pedig Buddha lássa a romlatlan lelkem, hogy próbálkoztam, de miután Ishida sensei harmadjára is kosznak nézte a szakmunkásbajszom, úgy döntöttem, hogy lemondok róla.
Cserébe itt van sokkélménynek…hát minden más, ami nem a nemlétező bajszom. Mondjuk a lábam, na az mondjuk vakmeleg, biztos vagyok benne, hogy valamelyik levelembe, mikor már hajlandó voltam levelezni és nem azon voltam, hogy belehalok a padlószőnyegbe, említhettem, hogy hát egy elég nagy baleset miatt nem vagyok, meg hogy lábadozom. De ebből azért nem találja ki az ember legjobb barátja se, hogy nem kedve, meg ereje nincs iskolába járni, hanem mondjuk lába! Ezt meg így nem bírtam kiírni magamból, azt viszont lekapartam, hogy volt egy kis rebrand, szóval remélem, hogy nem fog kiröhögni, mert nekem még elég szürreális a türkörképem.

Amikor utoljára látott fixen kevesebb voltam 5-6 kiló tömör izommal, meg még ugyanannyi fémmel, nem is beszélve a hajamról. Azt hiszem vállig sem ért a hajam, na most oda jutott a dolog, hogy hátközépig ér, mert az igazság szerint basztam rá, Ishida san meg azt vakerolta, hogy egyedi, meg hogy kultúr. Hát én nem tudom mi a kultúr benne, de sokszor úgy ébredek reggel, hogy a fele a számban van. De itt nem álltam meg, például lett egy valag, bő, fura, random, elegáns meg feldolgozhatatlan japán cuccom, meg nagy unalmamban feketére festettem a körmöm. Tegnapelőtt, mikor el lettem küldve friss levegőt szívni szúrattam egy septumpiercinget meg kér fülbevalót tragikus hirtelenséggel, előbbit még eléggé érzem, de hát idővel, majd ez is begyógyul.
Mikor meglátom Gemmár hirtelen azt se tudom, hogy álljak, olyan ideges vagyok. Zavaromban bele is kapok a piercingembe, amitől egy ilyen fájdalmas sziszegéssel indul az egész tali.
-Na csókolom! -intek neki mosolyogva- Ne vágjál már ilyen fejet, Gemms!

Have a drink, have a drive
Go out and see what you can find

Figyelmeztetés: káromkodás, alkoholizálás említése

Életemben nem volt ilyen hosszú vonatutam. Kivételesen nem csak elméleti síkon gondolom így: a kishaver valóban több, mint öt és fél óra vonatútra lakik tőlem. Életemben nem utaztam ennyit a Roxforton kívül, pláne nem egyedül. Nem mintha ez kicsit is meg tudna állítani egyébként. Egész kicseszett évben arra vártam, hogy ez a szerencsecsomag egyrészt válaszoljon nekem és ne izguljam halálra magamat miatta, utána meg hogy hajlandó legyen belemenni abba, hogy találkozzunk. Nem volt egy könnyű menet, na. Szóval rengeteg időm volt még hatszor átgondolni az egész életemet, amíg utaztam, mert csak egyszer kellett átszállnom, amúgy gondolkodhattam, mert ugyebár egyedül voltam. Tulajdonképpen fogalmam nem volt, mire kellett számítanom pontosan. Azt tudtam, hogy valami elég durva balesete volt és hogy ki kellett hagynia az évet, de arról nem volt hajlandó írni, hogy pontosan mi volt. Megértettem, ha ilyen durva volt, akkor én sem szívesen vetettem volna papírra a dolgot, akkor csak még realisztikusabban hat.

Ha teljesen őszinte akartam lenni, nem voltam egy nagyon szentimentális gyerek, de ez az év szörnyű volt. Első év, hogy se Ash, se Tetsu, ilyen egyedül rég éreztem magamat, de a világért senkinek be nem vallottam volna (tényleg nem tettem). Pár dologban segített: kviddicset még komolyabban vettem, pár emberrel közelebb kerültem, például Annieval, de inkább negatívan éltem meg az egész rostos fostos tanévet a teliberakott RBF-kel, mint pozitívan, hiába volt pár fénypontja az egésznek. Úgyhogy konkrétan könyörögtem Tetsunak, hogy legyen szíves megtisztelni kiváló személyével, mert hogy retkes módon hiányzik és amúgy is érdekel, mi a franc történt vele. Na, hát ezen ellamentált vagy egy fél évet, de sikerült rávennem, hogy talán ha kibassza az ablakon az elmúlt sok évet, az nem annyira megérős, illetve nem sokszor írok le ilyet, de úgy éreztem, szüksége van rá, hogy kurvára leszarom, mi történt vele és ha készen áll, én megyek. Hát, ez inkább később jött el, mint előbb, de örülünk ennek is, nem?

Nem sok mindennel készültem aznapra: egy kis kaja, víz, kis zsebpénz (mennyire drága már a vonatjegy, haló!), egy üveg házi tömény (a legfinomabb az évben, ez tényleg marha jó lett), illetve az ajándék emlékkönyv, amit készítettem neki. Nem vagyok egy nagy ajándékozós, de ahogy realizáltam, hogy Tetsunak rendkívül nehéz ez az egész és egy évet ki is kell hagynia, beugrott az a kiváló ötlet, hogy biztosan jól esne neki, ha látná, a suliban mekkora űrt hagyott, nem csak nálam. Szóval a tavaszi projektem az volt, hogy szépen odamentem nagyjából minden második emberhez (legyen az idősebb, fiatalabb diák vagy évfolyamtárs, sőt, még a tanárokhoz is), hogy mit gondolnak a srácról, milyen a kapcsolatuk és mit üzenne neki. Elég sok üzenetet és jókívánságot sikerült összegyűjtenek sok képpel, rajzzal, szóval egy igencsak megható és szentimentálisan nyálas füzetet raktunk neki össze, de biztosra akartam menni, hogy érezze a törődést és hogy egy év után is várjuk vissza. Elképesztő, micsoda energiákat tudok mozgósítani, ha akarok, nem? Magamat is meglepem néha...

Szerencsére mikor leszállok, még van negyedórám, hogy lélekben is felkészüljek a találkozásra. Baszki, rendesen izgulok, mi a fos?! Jó alaposan meglestem, merre kell majd mennem és indokolatlanul pontosan emlékeztem mindenre, szóval tényleg negyedóra múlva meg is érkezem. Bárhol felismerném az alakját, a tartását, a mozgását, most mégis elbizonytalanodom. Tudom, hogy rég láttam, de tényleg ennyire széles volt a válla? Ahogy közelebb lépdelek, feltűnnek a fülbevalók, a piercing, a haj... Zavarodott pillantást vetek rá, ahogy hirtelen még jobban elbizonytalanodom, hogy nem-e egy idegent bámulok túl sokáig. De nem, ez ő. Megtorpanok tőle jó pár lépésre, ahogy a nem éppen túl éles agyam próbálja befogadni a képet. Egyébként meg kell hagyni, jól néz ki a változással együtt is, sőt... Aztán ahogy meglátom a lábát, szemem kitágul, felpillantok az arcára. Nem, nem írta, mi történt pontosan. Erre én sem voltam felkészülve. Egy pillanatig túl sok minden, lefagyok, mint egy idióta, aztán ahogy megszólal, sikerül nekem is összeszednem magam. Önkéntelenül mozdulok meg, kis híján szaladni kezdek és bár nem vagyok egy nagyon ölelkezős típus, most mégis hevesen és szorosan megölelem. Kicsit olyan, mintha meg akarnék győződni arról, hogy valóban ő az vagy csak képzelődöm, meg hát mégiscsak egy évig nem láttam a kishavert, na.

- Heh, milyen fejet vágtam, huh? Biztos értelmesebbet, mint te! - kezdek be egy nagyon kedves szöveggel így egy év után, de ez jött ki belőlem zavaromban. Elengedem, elhúzódom, még egyszer végig mérem alaposan, de most már levakarhatatlan vigyor van az arcomon, ahogy meglököm. - Látnod kellett volna a sajátodat, pedig én nem változtam semmit, csak az iskola öregített rajtam túl sokat - nevetek rá, aztán szelídül a vigyor, kicsit nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom felmérni, hogy van, nem tudom, hogy kezdjek bele, pedig sokat gondolkodtam, most mégis minden eltűnik a fejemből, pedig ha valamihez értek, az a pofázás bármilyen helyzetben. - Egy év... Mocsok hosszú idő, baszki! - fújom ki a levegőt mosolyogva, aztán inkább az egyenes út mellett maradok, az általában működött eddig is nálunk. - Oké, két opciót látok most... Rákérdezek, hogy mi a fos történt veled és te elmondasz annyit, amennyit szeretnél, én meg kínozlak kicsit extra infókért... Vaaagy először csak csevegünk a semmiről, kicsit én is mesélek a rendkívül eseménytelen évemről, te is, amiről gondolod, aztán kérdezek bele az egészbe. Azt rád bízom, merre megyünk és mit csinálunk, nekem innentől kezdve kurva mindegy, tőlem itt is álldogálhatunk, bár akkor kicsit feleslegesn hoztam el a házi készítésűt, mert itt talán feltűnő lenne iszogatni - vigyorgok rá vidáman egy kacsintást követően. Még rettenetesen izgulok valamiért, de rendkívül izgatott és boldog vagyok, hogy végre látom újra és tényleg nagyon kíváncsi vagyok, mi történt és mi van vele. Az emlékkönyvet még nem említem, majd egy alkalmasabb pillanatban, azt hiszem.