Szemem a pódiumra tud csak szegeződni. Rendkívül zavaró, de ahogy érzem, mindenki másnak is. Senki nem mozdítja el a fejét, pedig biztos vagyok abban, hogy nem csak én szeretném. Látóterembe így nem kerül semmi olyan, ami eltérne attól, amit megszoktam, viszont ez azt is jelenti, hogy a többiek arcát sem láthatom, úgyhogy csak a megérzéseimre kell hagyatkozzak. A látóterembe lassan bekerül Malachi is, szemeimmel követem, hogy lássam, milyen állapotban van, de a sminkjétől sok minden nem derül ki. Úgy tűnik, az óra lassul, szóval ha megfelelően cselekszünk, akkor több időnk van még?
Aztán az alak válaszol Herának. Szóval nem kell a többiekkel foglalkozni? Akkor igazából csak közönség vagyunk egymásnak? Mondjuk, esetemben nem lep meg: gyűlölök magamról beszélni, pláne másoknak. Ha ezzel így vannak a többiek is, akkor érthető, mit keresünk itt. Attól még szar. Az is kurva frusztráló, hogy a tag nem hangsúlyoz. Kurvára egy érzelem vagy intonáció nincs a kicseszett hangjában, hát, nem hiszem el! Alig veszem észre mérgelődésemben, hogy az ajtó csukódni kezd. Na, most akkor az idő gyorsulása is figyelmeztet arra, hogyan haladunk és az ajtó csukódása is? Mi a különbség? Elhúzom a számat a válaszra, bár gondolhattam volna, hogy ezt fogja mondani. Engem magáz, viszont utána élből letegezi Herát. Mi alapján osztogatja a kérdezési lehetőséget? Vagy Hera már túl sokat kérdezett? Érdekes… Túl sok a kérdés, túl kevés a válasz...
- Hagyjad, Hera, ne is figyelj rá… Még ha igaz is lenne, amit mond, szerinted kit érdekel? Ennél úgyis többre vagy hivatott, hülyeség az egész… - mormogom neki a háta mögül, majd élesen felszisszenek, ahogy a kezem akaratom ellenére lendül a magasba: nem ellenkezem, segítem, úgysem jelent semmit, de hátha nekem kevésbé fáj, ha együttműködöm, ha lehetséges. Meghallok egy újabb hangot: a francia lány lehet az. Nem tudom, mi történik vele, de elég durva lehet, pedig ő eddig semmit nem tett. Nagyot nyelek, pláne, mikor meghallom, mit mond neki. Uhh, ez még nekem is görcsbe rántotta a gyomrom, pedig közelében nem vagyok a terhességnek. Ajj, kirázott a hideg és fogy az időnk, baszki, és érzem, hogy a gondolataim kavarognak, ahogy az óra tikk-takkol. Koncentrálni kell! Az mondjuk, feltűnik, hogy négyünk közül eddig nekem semmit nem mondott, ez nem tudom, azt jelenti-e, hogy eddig jól csináltam a dolgokat vagy éppen azt, hogy csak gyűlik a szar és rám omlik majd.
Ismét magasba lendülne a kezem, de ezúttal számítok rá: miközben megmozdul a kezem, alaposan végig tapogatom magamat, hogy megtaláljam a pálcámat, ami sikerül is. Mondjuk, jelenleg sokat nem tudok vele kezdeni és nem is akarok, de legalább már tudom, hogy nálam van és ez egy fokkal nagyobb biztonságérzetet ad. Azért egy büszke pillantást vetek Herára: nem fogja vissza magát, az biztos, de nem tudom, ez-e a helyes megoldás vagy sem. Ezzel ingerelheti őt, veszthetünk időt, sérülést kaphatunk… Rosszabb esetben meg is halhat, amit nem értek, miért jó neki jelen helyzetben. Azért ennél ravaszabb, és nem szokott ilyen idióta módon vakmerő lenni. Valami terve lenne vagy csak hirtelen felindulásból cselekedett?
Ebben a pillanatban megszólal Malachi is. Ráemelem a pillantásomat, a smink alatt látni akarom, ki ő vagy mit fog tenni. Ám ahogy beszélni kezd, a második mondata után feszengeni kezdek és kényszerítem testem, hogy ne mozogjon. Elég… Hagyd abba… Nem akarom megint ezeket a szavakat hallani. Nem most és nem itt, egy ilyen feszült helyzetben, ahol koncentrálnom kéne! Kizökkentenek Mal szavai és egy pillanatra el is tűnök, úgy érzem.
Gyáva vagy… Nem küzdesz magadért… Teljesen tisztában voltam ezzel, mindig is tudtam, hogy már rég elengedtem, hogy komolyan kezdjek magammal valamit, az idén nyáron hozzám intézett szavak a nagybátyámtól pedig csak még jobban megerősítettek ebben. Kiirtottam belőled az utolsó szikráját is az anyádnak. Te is tudod, igaz? Direkt csináltam: ők itt hagytak a pusztulatban egyedül, én nem fogom hagyni, hogy ti is itt hagyjatok. Gyönyörűséges volt látni, ahogy minden egyes lépésemmel, tettemmel veszítettél a bájodból, az ártatlanságodból és lágyságodból. Megkopott a fényed, ami olyan csodás személyiséggé érhetett volna és nem maradt más, csak a karcos félhomály. Szépen-lassan és tudatosan alakítottalak téged azzá az emberré, aki voltál most már: egy minden felelősségtől, problémától és kicsit is megterhelő feladattól menekülő, felszínes, az élvezeteknek élő, valódi érzelmektől rettegő, semmirekellő alakká. Mondtam: nem fogok egyedül megrohadni itt. Remélem, te is hasonló sorsra jutsz, megérdemled.
Fejet hajtasz azok előtt, akiktől viszolyogsz… Pontosan ezt teszem Maurice nagybátyámmal. Kimondta azokat a szavakat, amik a húsomba martak és még mélyebbre löktek a mocsárba, ami így is alig engedett. S bár tudtam ezt már rég, az, hogy valaki teljesen más ezeket a szavakat ejtette ki a száján, előhozta belőlem azt, amit próbáltam eltolni. Kár volt, hogy túlságosan meghaltál belülről ahhoz az évek alatt, hogy vissza tudd építeni az anyádat magadban. Kinyitom a szemem, pedig nem is tudtam, hogy becsuktam volna, s szabályozom emelkedett légvételemet a normálisra. Koncentrálnom kell, ez lebeg a szemem előtt most, ez pedig segít.
Malachira nézek, akinek groteszk mosolyra húzódik a szája. A körmömet rágnám, de nem tudom, így a számat harapdálom. Most ez a valóság? Vagy rémálom? Nem tudom, ki az a TJ, de túlságosan valós ez, összefacsarodik a szívem és látom, hogy Mal is kicsit máshol jár, a vérzésről nem is beszélve. Nem szabad elvesztenünk senkit sem, habár Lolitát nem tudom, mennyire hagytuk el már. Mindenesetre ez az új cél szerencsére kiránt abból, hogy véletlen túlságosan elmerüljek a saját szaromban, így kényszerítem a figyelmet és a tetteket, amiket hálásan fogadok el.
- Mal… Mal! – próbálom magamra vonni a figyelmét, mivel kezemmel nem tudok csettinteni, így nyelvemmel csettegek neki, hátha azt észreveszi. – HALÓ! Itt vagyok… Itt vagyunk… Szükségünk van rád, Malachi, most nem veszíthetünk el, hallod? Együtt vagyunk ebben a szarban, maradj velünk, jó? Utána komolyan mondom, segítek neked elintézni… Akármi is legyen az, de most egy csapat vagyunk és megoldjuk ezt, jó? Adj életjelet, hogy minket választasz, a valóságot és nem ezt a borzalmat, légyszi! – kérem tőle elég hangosan és határozottan, egy ideig biztosan ezzel próbálkozom, közben fél szememmel követem Herát, hogy mit fog csinálni, hogy majd megfelelően tudjak reagálni és az alakot is, hogy mindezekre hogyan reagál, de legfőképpen: hogyan változik, ekkor teljes figyelmem neki is szentelem, ha látok rajta változást, biztosan ne maradjak le semmiről.
Roxfort RPG
Szerző