Portray of the Unfinished

[Szabályok:]

Szabályok:

◉ A játékosok csak a saját karaktereiket irányíthatják, a nagyobb (védekezés, támadás) és másokat is érintő cselekvéseket dőlt betűkkel, feltételes módban kell megfogalmazni. A mesélőn múlik, elfogadja-e ezt.

◉ A feltételes cselekvés esetén a játékosok maximum két alternatívát fogalmazhatnak meg. Példul „amennyiben x nem sikerülne y-nal próbálkoznék”. A kalandmester (továbbiakban KM) ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy egyik alternatívának se adjon zöld utat. A kalandmester döntése mindig a plotra vonatkozik, a döntései nem személyesek.

◉ Amikor a játékosok megemlítik egymást félkövérrel szedjék a másik nevét, a csoportok színeit használva.

◉ Posztolási sorrend nincs, a köröket a KM reag nyitja és zárja. Azonban egy körben egy karakter csak egyszer írhat.

◉ A KM reagokra hetente lehet számítani, utolsó posztolási lehetőség az ezt megelőző nap 23:59. Aki nem reagol eddig az időpontig az kimarad a körből, három körből való kimaradás esetén a KM fenntartja a jogot, hogy kiírja a karaktert a játékból. (Ez kérhető is játékosi részről!)

◉ A mesélésben a karakterek súlyos sérülései, halála bekövethezhet ic döntéseik alapján. Ennek mikéntjéről azonban pontos leírást kapnak pm formájában.

◉ A sérülések vagy halál a karakterek tetteinek következménye: a KM reagok utalnak ennek részleteire. Az KM reagjai figyelmeztetnek majd a várhatóan bekövetkező sérülésre vagy halálra, utalnak annak közelségére, de nem egyértelműen leírják azt.

◉ A KM reagok számtalan szimbólumot, utalást tartalmaznak. A játékosok és karakterek ezeket oc és ic is 'felismerhetik' vagy 'használhatják', amennyiben reális, hogy a karakter tudjon róluk. (Pl. ha olvasta Poe novelláját, mert érdeklődik a fantasztikus irodalom iránt, stb.)

◉ Ha egy játékos zavarja más játékosok játékélményét (pl. destruktívan viselkedik, trollkodik, irányítja őket), először figyelmeztetésben részesül egy pm formájában. A második figyelmeztetés esetén a karaktere kimesélésre kerül a kalandból.

◉ Minimum szószám a reagokhoz: 300 szó, maximum: 1000 szó

Kérések

Hogy a játék minőségi és maradandó lehessen mindenki számára, kérlek osszátok meg az alábbi tényezőket. A mesélés időpontja pontban 00:00, a buli azonban ezt megelőzően elkezdődött már, így kérlek gondoljátok végig, a karakter addig mit csinált, esetleg mit fogyasztott, hol helyezkedik el az épületben. Leírhatjátok azt is, kivel vagytok éppen, de ez nem feltétlenül befolyásolja a második kört - ahogy az sem, mi van a karakternél, vagy mit visel a bulira.

Kezdő Reagban:

◉ Az első kör lényegében egy 0. kör - a felvezetés a kaland alaphelyzetéhez. Ic éjfélkor kezdődik.

◉ Amennyiben a karakterek ismerik egymást, kérlek szánjatok minimum egy-egy mondatot arra, hogy milyen a kapcsolatuk éppen - főleg, ha együtt is töltik az idejüket, vagy látják egymást.

◉ Ha a karakter fogyasztott valamit, ami befolyásolja az érzékelését, kérlek említsd meg.

Játékosok: Solace Barbon, Lolita Delacour, Heranoush Fletcher, Gemma Jenkins, Sienna Scrimgeour, Chikara Tetsuya, Amycus Carrow, Daphné d'Aboville, Tommy Reese, Skylar H. Devereaux, Anne-Rose Tuffin, Rokuro Ishida, Inès de Saint-Vinant, Malachi Maddock

[0. kör]

0. kör

Valami más ezen az éjszakán.
A hold a felhők mögött rejtőzik - a falakban kúszó hangok a terekbe költöztek. A látóhatár szélén vihar készülődik csendesen, foszlányai megremegnek a szürkés-ezüst fényben, villámok felelgetnek egymásnak a mennydörgés azon nyelvén, melyet halandók nem szívesen ismernek meg. Ott állt a Szellemszállás, pontosabban az, amit annak nevezünk - a valóságban éppen úgy, mint Mrs. Radcliffe képzeletében.
Gyorsan és remekül teltek az órák, s eljött a fekete éjfél. A falak izgalomtól remegtek, közöttük az ódon bútorok mintha csak arra készültek volna, hogy hanyatlásukban még egyszer színpadául szolgáljanak a tető alatt összegyűrődő vágyaknak, kimondatlan szavaknak. Az egyik kandeláber halkan borult a szőnyegre - senki nem vette észre, ahogy lángja némán, baljóslatúan kialudt, mielőtt a rojtos szőnyegbe nyalhatott volna.

Valami más ezen az éjszakán - más, mint második, harmadik, sokadik pillantásunk egy ismeretlen portréjára. Kerete ovális, gazdagon aranyozott, mór faragású. De ha letámasztod elé a félig üres üveged, már nem olyan érdekes.. Nem olyan érdekes, mint a hideg incselkedő csípése az arcodon, nyakadon, karodon. Vagy az ajkam ugyanott.
A mennydörgés még távoli - nincs maradék csend, amelyet betölthetne. Szemünk, szánk tele van az éjszakával - a félhomályban megvillanó nevetésekkel, a zene ritmusán a folyosó korlátján, a suttogással. Miért suttogsz, ha itt állok melletted? A falakon szakadt, oszladozó képek mindenhol, alakjaik még sápadtan tükröződnek itt-ott. Tudod, hogy figyelnek, tudod, hogy a torz arcok, amelyeket átkok, vagy épp a mágia fekete oldala csúfított el, akkor fordulnak utánad, ahogy az egyik kilincsre helyezed a kezed, vagy ahogy cigarettára gyújtasz? Talán arra kíváncsiak, elijesztenek-e? Biztosan csak egy szálat szeretnének - de ha tönkretett lenyomata lennél egy rég halott embernek, talán te is csak egy szálra vágynál még.

Valami más ezen az éjszakán - te is érzed, akkor is érzed, amikor valahol egy eddig észre sem vett óra elüti az éjfelet. Súlyosan, sötéten: minden óra egy újabb perc és várod, egyre csak várod, hogy a végére érjen.. Már nem hallod a mennydörgést, a zenét, a hangom. Az arcokból rád néző tekintetek élénken fénylenek, élénkebben, mint az előbb. Mintha tűzbe néznél, a napra - a vonások között mégis hideg, ismeretlen halálfélelem jár. Már majdnem azt mondod, azt mondod nekem, hogy többet ittál, vagy épp kevesebbet, ez pedig a Szellemszállás, te nem szoktál félni. A mennydörgéstől, a sápadt kezektől a mór keretek között, a mágiától, az éjféltől. Az óra kongásától, ami most sem ért a végére még..
A szemek már a szemhéjadra égtek: nem tudsz máshová pillantani. Egy utolsó szívdobbanásra még eszedbe jutnak dolgok - a cigarettád? hogy meleged van, mintha tűzben állnál? hogy nem hallod már a zenét, a vihart, a nyikorgást, a hangomat? - aztán egy éles sikollyal, mely visszhangzik a koponyában, minden elsötétül előtted. De egyet se aggódj..
Valami más ezen az éjszakán. Kivéve engem. Én végig itt álltam melletted és ott leszek veled akkor is, amikor azt hiszed, egyedül vagy.

[Vivcsónak]

┏━━━━━༻ ✶ ༺━━━━━┓

Sugar Overdose

with a Crown of

cavities

┗━━━━━༻ ✶ ༺━━━━━┛

For: Dementor Béla bácsi

Dátum: 2005. 10. 31. szombat

TW

az egész kaland egy horror joyride lesz, de: káromkodás, szerhasználat említése

A jelmezhez tartozó tiarát már rég elhagytam valahol, hiába minden igyekezet, hogy a fejemhez rögzítsük azt. Princess Heranoush sosem volt eleganciája a ruhán megjelent foltokkal kezd semmivé foszlani, amik a különböző, poros, koszos, régi bútorokról ragadtak rám anélkül, hogy észrevettem volna. Egyedül a smink tartja magát, amit megengedtem Vivcsónak, hogy rám kenjen most az egyszer, és az életben soha többet. El nem tudom képzelni, hogy minden nap ezzel foglalkozzak, a mai napig pedig azt sem tudtam, hogy azért ilyen a tekintete a többi lánynak, mert ilyen sokat fésülgetik a szempilláikat. Fésülgetik, baszd meg. Attól néznek ki úgy, mint egy kirakati baba!

- Jövőre inkább kísértet leszek, Tetsu. – törlöm meg álmos szemeim a kezemmel. Sokkal egyszerűbb lenne egy lepedőt a fejemre rakni, és két lyukat vágni rá. Az se baj, ha nem egyformák. Vagy a Griffendél kabalajelmez is jó lehet esetleg, talán megvan még valahol.

Vagy csak simán kalóznak kellett volna öltöznöm, ahogyan azt megígértem Tetsunak.

Későre jár. A dohány, alkohol meg minden más szag kezdi egyre elviselhetetlenebbé tenni ezt a helyet. Pedig eddig valahogy nem zavart, ahogyan a zene se szaggatta szét a fejemet. A varázspálcám, már nem az igazit, hanem a jelmezhez tartozót, aminek rózsaszín gömb van a végén, már lassan a földön húzom, mialatt egy nyugodtabb helyet próbálok keresni. Lehet, hogy inkább a kijáratot kellene? Tetsu talán hazakísérhetne – úgy sem akarom tudni, hogy mit csinálnak utána Vivvel. Bár egy a baj, ha a prefektusaink megtalálták még a felelősséget, amit nem elhálnak épp nyilvánosan valamelyik kanapén egymással, akkor Tetsu még fél lábbal is előnyben van velem szemben. Hiába vettem fel bakancsot a ruhához, ebben még akkor se lehet elég gyorsan futni. Értem már, miért kell mindig megmenteni a hercegnőket.

- Azt hiszem, hányni fogok. – meg kell kapaszkodnom a folyosó korlátján, mielőtt ténylegesen beváltanám ezt a fenyegetést, főleg a tündérnek öltözött Scrimgeour előtt. Oda lenne minden méltóságom előtte, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Nem, persze, a nyelőcsövemen egyetlen csepp alkohol se folyt le, és nem most kaptam kedvet ahhoz, hogy kipróbáljak más dolgokat, amiktől a felsősök olyan felszabadultak. Pedig bizonyára Gemster is ettől érzi olyan jól magát. Én csak a cukortól vagyok ennyire ki, köszi szépen. A csokit toltam túl meg a cukorkát. Büntetlenül, nagy mennyiségben, ingyen fogyasztottam az este folyamán – ez volt a mai napon a második legnagyobb hibám. (Az első az, hogy nem zártam ki Jackdawt a padlásról a rémtörténetem mesélése alatt).

Valaki ott hagyott egy csomó édességet meg süteményt a tálakban, a polcokon, az asztalokon. Lecsaptam az agyas és szemgolyós gumicukrokra, mielőtt valamelyik amerikai vodkával fújta volna fel őket, felzabáltam a pókos és koponyás csokikat, és enyém volt az összes szellemes és szörnyecskés pillecukor.

Valahogy sikerül visszatartanom, hogy a cigarettától kiégett padlószőnyegre rókázzam a halloweeni buli jelentős édességkészletét, a gyöngysor a nyakamban viszont egyre jobban fojtogat. Már attól a pillanattól zavart, hogy a nyakamba vettem azt. Zavar az érzésük, zavar a tapintásuk, de eddig nem éreztem, hogy fuldokolni is akarok tőlük. A legelső mellettem lévő kezébe adnám a jelmezemhez tartozó varázspálcát, hogy felszabadult kezemmel levegyem magamról a gyöngysort.

Ebben a pillanatban hasít a koponyámba az a sikoly. Még hallom a gyöngyök kopogását a padlón, mielőtt elsötétülne a világ.

Be cautious, be brave...!
Am I scared?

2005.10.29.
Szellemszállás...?

Figyelmeztetés: +? , káromkodás egyelőre, aztán ki tudja a többit

Bár visszamentem a többiekhez miután hosszasan elbeszélgettem Solace-el, de eléggé fojtogató volt bent a levegő, hamar szédülni kezdtem, egyszerűen mérhetetlen rosszullét tört rám. Fogalmam sincs, hogy túl sokat ittam, vagy éppen nem eleget? Vagy csak túl tömény volt a dohány és a füves cigi füstjének a keveréke? Fogalmam sincs, de biztosan valami nem érintett jól. Úgy igazán még a történtek nem érinthetnek meg, ahhoz vagyok eléggé részeg. Próbálom kiüríteni az elmémet, ahogy a szellemszállás falának támaszkodva próbálok magamhoz térni és összeszedni magam. Még éjfél sincs, ráadásul ez az utolsó évem itt a Roxfortban... nem dőlhetek ki ilyen korán. Ki tudja még lesz-e lehetőségünk hasonlóképp kiélni magunkat a Tusa és az év végi vizsgák miatt. Ki tudja, mikor szervezhetek újra flash mob-ot Gemma-val, mikor táncolhatok legközelebb önfeledten a bárpulton Sienna-val, mikor szívhatok el egy újabb cigit fulladozva Eperkével, mikor faggathatom a zenét túlüvöltve Ophelia-t a szerelmi életéről, mikor kapok újra valami Amy-special keveréket, aminek valami nagyon fancy munkaneve van és meg sem jegyzem. És ők még csak azok a felsorolásban, akikkel lassan hetedik éve ismerjük egymást.
A fejemet nekivetem a falnak, nagy mély levegőket veszek folyamatos egymásutánban. Jobb kezemben egy kósza üveg, még vagy félig meg van telve. Nem tudom honnan és mikor szedtem össze, de végül a fejem zúgását egy emberes korttyal kísérlem meg enyhíteni. Arcom azért grimaszba rándul, ahogy a nyelőcsövemet végig égetve zúdul le a gyomromba a folyadék. Szinte biztos vagyok, hogy ez valami Gemma-féle baszom-erős saját fejlesztésű kísérleti párlat volt. Ő szokott ilyen íz- és érzetvilágot alkotni. Nem azt mondom, hogy rossz, de ha valaki egy félédes rosé-ra számítva húz egy hatalmasat a 80%-os abszintból, nos azt kellemetlen meglepetések érhetik.
Arról a leghalványabb lila gőzöm sincs, hogy vajon mennyi időt is tölthettem el odakint, de annyi bizonyos, hogy a kezemben lévő üveg aljára néztem. Az utolsó cseppeket meghagyom a Jack Sparrow-féle fanatikusoknak, akik számára minden csepp számít - köszönöm szépen, én már nem kérem a lónyálat a legalján. Azzal a határozott célzattal indulok meg befelé, hogy megkeresem Eperkét. Az üveget beviszem magammal, majd egy kis asztalkára helyezve magam mögött hagyom. A folyosón sétálva valamitől kiráz a hideg... előttem nincs senki, megfordulok hátra, de ott sem látok senkit. Lecsúsztatom a low-budget suffni-tunning Piroska jelmezemhez tartozó köpeny csuklyáját, de nem hallok és nem látok többet így sem. A folyosó üres, csak én vagyok itt, meg a creepy portrék. Nem állíthatom, hogy ne lennék hozzászokva ahhoz, hogy a festmények utánam nézzenek, de most félelemtől görcsbe rándul a gyomrom. Ennyit a Griffendéles sztereotípiáról... Nyelek egy hatalmasat, és próbálom lerázni magamról ezt a furcsa érzést, ahogyan a falat végig taperolva, inkább támaszként használva azt haladok vissza a buli helyszíne felé. Valami azonban fura, de nem tudom rátenni a kezemet, hogy pontosan mi. Valahol éjfélt üt az óra... azt sem tudom, hol van itt egy óra, de a hangját kristálytisztán hallom. De várjunk csak... hogy lehet ez? Miért nem hallom a zenét? Megfordulok újra, de a folyosó változatlanul hátborzongatóan köszön vissza. Azaz mégsem változatlanul... olyan érzésem van, mintha a portrék alakjai... egyszerűen csak kinyúlnának a síkjukról és magukkal rántanának.
Aztán hallok egy sikolyt, olyan élesen, mintha csak mögülem szólna... megpördülök a tengelyem körül, de már nem látom a hang forrását, mert minden elsötétül. Vajon... elájultam?
Vagy ez valami más?

[D E A R D E S T I N Y]

D E A R   D E S T I N Y




from the Reaper himself


☙──────✽──────❧

Ez az év egyetlen éjszakája, mikor mindenki más maszkot vesz, én pedig a polcon hagyom a sajátom. Az elvárásokat, a nevem súlyát, minden visszafogott mosolyt és másoknak tetsző mozdulatot gondosan vállfára akasztok, otthagyom a szekrény mélyén lógni, hogy másnap reggel felöltsem újra mind. De addig is… ez az év egyetlen éjszakája, mikor élővé maszkírozhatom magam, mikor a hiába borít jelmez, mégis teljesen önmagam lehetek. Nem a legjobb, nem az, akinek szánnak és hisznek, csak én. Malachi.
A névtelen meghívó feledtette velem a küszöbön várakozó Tusát. Gondolataimat és szabadidőmet lekötötte a jelmezem, amivel végre nevetve inthetek be a halálnak. Karikatúrája lettem saját magamnak, fél lábbal egy sötét birodalomban, a másikkal a szellemszállás nyikorgó padlóján, stílusosan kikiáltva a múltat és jósolni a saját igen közeli jövőmet. Kopott-fekete köpenyem szaggatott szélei mintha minden lépéssel elmosódnának, fodrozódnának, mintha vízben húznám magam után. A bűvölt anyag csuklyája mélyen az arcomba húzva, takarva a csontváz-festést az arcomon és a felsőtestemen, kezemben pedig a kaszát szimbolizálja a két göcsörtös, száraz ág, ami egymáshoz van kötve. Másik kezemben szinte egész este ott lapul egy üveg vagy műanyag pohár, Merlin tudja mikor mivel vannak töltve, de ezen az estén ugyan mégis mit számítana? Hisz egész sokáig nem fedem fel magam, élvezem a kíváncsi tekinteteket, azt, hogy még Barbon sem ismer fel elsőre. Ha tehetem, kerülöm a helyeket, ahol megfordul, ez most kivételesen egyikünkről sem szól és mindketten megérdemlünk némi nyugodt szórakozást.
Tarkómon feláll a szőr a helytől, de az alkohol segít könnyebben viselni. Illetve… valljuk be, ha valaki már hozzá van szokva, hogy folyamatosan, figyelik, az én vagyok. Sehol se látom a bátyám, nem érzem metsző tekintetét a bőrömbe ivódni, de miért is lenne itt, ha ismét maga vagyok a Halál? Cserébe kéretlen társaságot nyújtanak a portrék és az árnyak, mikor két lélegzetvételnyi időre élő társaság nélkül maradok. Próbálom ezeket az alkalmakat a minimumra redukálni, helyette becsatlakozok Vianne kis partijába, hogy csuklyámat immár az este további részére teljesen levessem. Az alkohol zubog az ereimben, konstans vigyort idézve koponya-arcomra és kellő lazaságot biztosítva, hogy bármi is a kérés, maradéktalanul teljesítsem.

Mikor kiszúrom Annie-t, újfent pohárral a kezemben kérem fel egy táncra, végleg felejtve mindent, ami a partin kívül várhat rám. Nem tudom mikor kerülök el mellőle, nem tudom hány ember mellé szegődök még a zene ritmusát követve, de abban bizonyos vagyok, hogy Gemmával fejezem be. Kifulladva, de a mágiának köszönhetően még mindig makulátlan sminkben vigyorgok rá és hajolok közelebb hozzá, hogy biztosan hallja.
- Túl sokan vagyunk itt… kell egy kis szünet. - A mondat vége már a zenébe veszik, mert nem tudok várni, zsong a fejem, így csak mosolyogva meghajolok kissé előtte, hogy egy hirtelen gondolattól vezérelve mégse a friss levegő felé vegyem az irányt, hanem az este korábbi részében már meglátogatott padlás felé. A kasza a lépteimet követve koppan a padlón és nyikorogva nyílik ki előttem az ajtó. A szívem újra ugrik egyet a rozoga zongora láttán és így, hogy feloszlott a história-kör, hirtelen senkit se látok idebent, bár bevallom, kissé forog már velem a szoba. A köpenyemet egy törött bútorra hajítom, felfedve a felsőtestemen a festést és a szakadt-fekete farmerem, majd újra végig vezetem ujjaim a billentyűkön. Játszani kezdek, a hangok félrecsúsznak, némely billentyű némán koppan csak ujjaim alatt, mégis vigyorgok, úgy játszom, mintha életem darabját adnám elő. Mintha léptek hangját hallanám, de nem hagyom, hogy megzavarjon… a következő pillanatban érkező sikoly nyomán viszont melléütök és ahogy fordulnék az imént érkezett alak felé, az egész világ elsötétül.
De mégis hogyan halhatna meg maga a Halál?

De quoi as-tu le plus peur...?

qui sait...

2005. október 29. szombat

Hosszan, szaggatottan fújom ki a levegőt, a leheletem fehér páraként látszik a házból kiszűrődő fényben. Fogalmam sincs, hány óra van, mennyi ideje vagyunk kint Rokuroval az udvaron, de azt hiszem, már kezdhet elmúlni az adrenalin, vagy az alkohol hatása, esetleg mindkettőé, ugyanis még az elbűvölt kabátom ellenére is remegni kezdek - vagy ez az előzőek utóhatása csak? Nem vagyok benne biztos, de… ha Rokuro már bizonyára, valószínűleg, remélhetőleg megnyugodott, akkor azt hiszem, talán nekem is meg kellene, utána pedig vissza kellene mennem az épületbe megkeresni először Rokuro maszkját, amit valahol elhagyott, aztán pedig Miguelt, hogy megmondjam neki, azt hiszem, kibuliztam magam (egy életre) és most már inkább hazamennék. De az igazat megvallva, eljönnöm se kellett volna.
Vagy csak nem kellett volna Gemmától elfogadnom semmit - és többet nem is fogok - pláne nem valamit, bármit, amire azt mondja, miután megkérdeztem, hogy ugye ez nem egy nagyon erős ital, mert én azt hiszem, azt inkább nem szeretném, hogy nem, természetesen nem, és egyébként is, ne csináljam már, hát mindenki iszik, hogy néz az ki, hogy én nem, szóval belementem, mert nem akartam még ennél is jobban kilógni a többiek közül - ha már eljöttem erre az eseményre, valójában az első rendes bulimra, akkor már igazán viselkedhetnék úgy, mint minden más normális tinédzser, nem pedig úgy, mint egy űrlény, egy éjszaka belefér, hogy én is elengedjem és jól érezzem magam, pláne így az utolsó évben.  Vagy legalább megpróbálhatnám. És tényleg megpróbáltam - az első… mennyi idő alatt is? Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, mint talán valaha bármikor. Még táncoltam is Élodieval, pedig azt sem szoktam, csak aztán visszaütött az egész, hogy én most mégis mitcsinálokmitörténikmiértvagyokitt, és nem is szerettem volna tovább folytatni az alkoholfogyasztást, mert úgy tűnik, nincs rám jó hatással. Azonban két, furcsa egyforma nyuszijelmezbe öltözött lány, akikből az egyik Vianne volt, a másikat pedig nem ismerem, Gemmához hasonló érvekkel rábírtak, hogy folytassam az ivást - és hát nem igazuk volt? Minden normális ember ezt csinálta, hiszen ez egy buli, milyen gáz is, hogy én nem akarom. Szánalmas. Hiába voltam rosszul, nem csak az alkoholtól, de ettől az egésztől is. Képtelen voltam nemet mondani, és nem is számított volna, ha mégis megteszem.
De még így se tudtam nem kívülállónak érezni magam - hiszen hiába láttam például Élodiet meg Miguelt üvegezni a többiekkel, elképzelni sem tudtam, hogy én is csatlakozzak, nagyjából az egész koncepció beleillett volna a legrosszabb rémálmaim közé. Helyette inkább a meglepően szociális hangulatban lévő Rokurohoz csatlakoztam, aki, még talán az előzőnél is megdöbbentőbb módon a nézeteimet is osztotta a témával kapcsolatban. Így inkább az elmondásai alapján rendkívül értékes és régi szamurájmaszkról beszélgettünk, amit magával hozott ide. Mármint a teán kívül persze, amiből nem ittam… bár talán kellett volna. Vagy talán mégsem. Mindenesetre, Élodiera legközelebb még jobban fogok figyelni, hogy mit és mennyit iszik, mielőtt rajtam kívül másnak is elmond… dolgokat, amik potenciálisan nagyon nagy veszélybe sodorhatják. Ő legalább most már nyugodtan alszik egy védőbűbájokkal ellátott szobában, bár bizonyára biztonságosabb lett visszakísérnem a fogathoz, de addig nem jutottunk el. Őszintén szólva, inkább vele maradtam volna, de mondta, hogy menjek vissza nyugodtan bulizni, így megpróbáltam még egy esélyt adni a dolgoknak. Csak egyikünk se számolt azzal, hogy eddigre elkezdett újra elmúlni az alkohol hatása, és a lassultság ellenére furcsa módon mégis pánikba esek, amikor Miguel nem volt ott, ahol korábban, ami józan és normálisan gondolkodó állapotomban persze nem viselt volna meg ennyire, de így…nos, mégis, és csak az zökkentett ki ebből, hogy megtaláltam Rokurot hasonló, hát, nem jó állapotban. És most itt vagyunk. Legalább az alkohol már majdnem teljesen kiürült belőlem és végre kezdtem újra bizonyára nem normális, de legalább önmagamként érezni magam.
-Emlékszel, hol hagytad a maszkot? - kérdezem Rokurot, ahogy visszalépünk az épületbe. Az óra elüti az éjfélt - de miért hallom ezt kristálytisztán, amikor semmi mást nem? Mi lett a zenével, az emberekkel, a… éles sikoly hasít a koponyámba, és még van időm megfordulni, hogy ránézzek a mellettem álló fiúra, hogy ő is hallotta-e, mielőtt minden elsötétül.

Draw your cards and watch your heroes fade
Pull The Tower, babe, it wasn't a mistake.

TW: káromkodás,verbális agresszió, szexuális utalások

Én azt tudnám magamra mondani, hogy eleinte csak úgy akartam kinézni, mint az ázsiai Jack Sparrow, de így éjfél fele sikerült oda is eljutni, hogy mozgásban is levettem a karaktert, megjegyezném, hogy akaratom ellenére! Én ebben az elmúlt néhány órában úgy érzem magam, mint a higany, jövök-megyek, indokolatlanul áramvonalasan mindezt, mondjuk az előbb speciel nekisétáltam egy szekrénynek és elnézést kértem, de hát sose lehet tudni, hogy laknak-e benne!
Szerencsére Heránál elég jól meg lehet figyelni, hogy mi az a pillanat, amikor a nemlétező hercegnői töke tele lesz az egész bulikával, azért is szegődtem mellé, hogy biztosan rendben legyen. Nyilván tudom, hogy nem kell érte aggódni, de mint fogadott báty, nagyjából ez a dolgom, nem?  Szóval otthagytam csapot, papot csak azért nem, mert nem volt. Vagy öltözött valaki papnak, csak nem vettem észre, mert akkor az isten fizesse meg! Szóval a farzsebembe dugtam egy kisüveg piát a biztonság kedvéért és mentem felderíteni, hogy akkor most mit szeretnénk csinálni.

-Nekem jó, csak közben maradj életben-bólogatok, mert nem mondom, hogy nem menő a cucca, de meg tudom érteni, hogy miért is lehet elege belőle, hát baszki, ezt a slafrokot rángatni magad után egész este úgy, hogy még fenn se akadj semmibe! Nem kis eredmény, hogy egyáltalán eddig bírta.
-Mondjuk nem ígérem, hogy jövőre ebben tudok majd segíteni-mosolyodom el, pedig így nagy részegségemben sírni tudnék a ténytől, hogy ezek itt jövőre nélkülem szórakozgatnak a Roxfortban. Nem mondom amúgy, hogy nincs esély arra, hogy meghúznak valamiből, de azért lejárt már az én mandátumom, még visszataps is volt. Mondjuk, ha nagyon nem sikerül semmi, még mindig bejátszhatom, hogy megbukok! Na jó, nem, nem tervezünk faszságokat, mikor az albán szamár hozzám képest egy józan állat.
 Nem tudom hol ment félre ennyire a józan sportélet, Hera kis rémmeséjénél még alig volt bennem alkohol. Utána volt valami vörös szmötyis izé előtte pergamennel, na azt nem olvastam el, faszt se érdekli a recept, aztán Gemmával küldtük meg az estét valami kerítésszaggató rettenettel, utána meg benyeltem valamit a playmate kiscsaj üvegezésén. Mármint, alkoholt, fúj már! Lényegesebb volt, hogy a lányok mit műveltek. Utána meg akartam keresni Vivient, de közben elvesztettem az ingem, meg valami nőihölgy végigtapogatott elölről, a kurvára remélem, hogy művéres kis kacsójával, szóval most kicsit izgalmas az exteriőr. A szemkötőm meg asszem Gemmánál , akinek a lokációja szintén ismeretlen.
Na mindegy, a lényeg, hogy elrendezem a fogihugit, aztán szép sorjában végigmegyek mindenen és mindenkin. Mik ezek a gondolatok?!

-Jaj, azt ne tedd, mert akkor ketten fogjuk itt játszani a lakodalmas kutyát! -inkább bűvölök neki egy pohár vizet, mert gondolom nem az alkohol a probléma, amit eleve rühell, mint a mardekárosok a büntetőimet, hanem inkább összezabált minden színes-szagos izét, amit csak talált.
-Na ezt igyad megfele, aztán valahogy vissza kéne juttassalak a kastélyba, de hamarjába, mert nekem még van egy kis hentelnivalóm -nyújtom felé a vizet, vagy legalábbis nagyon azon vagyok, hogy ezt tegyem. Fejben már ott vagyok, hogy ha ez az ügy rendben lesz, a hónom alá kapom a matrózom és megkérdezem a szőke kólától, amelyik környékezte a másik legendás ötödévesem, hogy szeret-e sírt ásni. Mert, ha szeret annál jobbb, akkor nem kenem fel a falra tapétának.
Szerintem Hera kis csilli-villi fiszemfaszáért nyúlok, hogy le bírja magáról rángatni a nyakláncát, mikor akkora sikolyt hallok, hogy kishíján kaukázusira nyílik tőle a szemem.
-Hát ez meg mi a ge…?-kérdezném, de akkor elájulok? Jaj az üveg a zsebemben! Ne már! Nem akarok black outolni!

死んだ人は秘密をもらさない

TW: szerhasználat és készítés, gyilkosság említése

Miután ismét visszanyertem a testem feletti uralmat, némi dezorientáltság lett úrrá rajtam. Nem telhetett el sok idő, mégis, mintha egy örökkévalóság telne el, mire újra képessé válok lélegezni. Gyarló az ember, még akkor is, ha a szamurájok nemzetségének valamely kései, és oly szerencsétlenül kiváncsi sarja.
Legalább egy esztendeje nem gyötört ilyen mértékű pánikreakció, s akkor sem adatott meg a közönség szadista kiváltsága, hogy mindezt improvizatív tragikomédiaként végignézze. Ha valakit, mondjuk, egy társasági esemény kellős közepén az asztal alatt találnak, az a lehető legvilágosabb metakommunikatív jelzés arra, hogy nem kíván társaságban lenni ,senkiében, hogy pontos legyek.Normális körülmények között bizonyára apprehendálnék Daphné-ra, amiért megzavarta alkoholban és egyéb szubsztanciákban lebegő kontemplációmat, de be kell látnom, őszinte segítő szándék vezérelte, még ha nem is volt pontosan tisztában azzal, mit cselekszik. Csodával határos módon aránylag hamar kirángatott abból az akut pszichofiziológiai állapotból, amelyből egyedül igen nehéz lett volna kikecmeregnem.

Utólag belegondolva a Kava-kava és a Psilocybe gombák házasítása nem nevezhető harmonikus kombinációnak, nekem pedig bölcsebbnek kellett volna lennem, mintsem kísérleti alannyá degradáljam önmagam. Ebben a kellemetlenül illuminált állapotban mégis tréfálkozásba bonyolódtam Vianne-nal és híveivel. Úgy rémlik, Barbont is láttam fogyasztani a keverékemből, remélem, az ő élménye valamivel eszméletkímélőbb volt az enyémnél.
Daphné kedves, s ideális esetben bizonyára nem kevésbé mértéktartó barátnője is megpróbálkozott a bubble teavel, ám később nyomtalanul eltűnt a látómezőmből. Ez némileg aggasztó, bár számításaim szerint az átlagemberre nézve már hallucinogén dózisnak minősülő négyszeres mennyiség sem okozhatott volna komolyabb fiziológiai zavar esetébent. Remélem tehát, hogy mindenki a maga módján remekül érzi magát, elvégre másokat nem láttam az asztal alatt gubbasztva porig alázni magukat.

Súlyosan szégyellem magam, nemkülönben azt a tényt, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy  egy hatszáz éves szamurájmaszkot egy efféle alantas hedonisztikus eseményen kell a világ elé tárni. Daphné-nak tartottam is róla egy rövid, de szívhez szóló kulturális szemináriumot  és lám, ahelyett, hogy az övemen lógna a kardok mellett, eltűnt.
El nem lophatták, abban egészen bizonyos vagyok, az efféle disszonanciát azonnal megéreztem volna. Egy ideig viseltem is a maszkom, míg el nem kezdett rémesen irritálni, ekkor levettem, s egy biztosnak tűnő helyre tettem.

– Magabiztosan merem állítani, hogy annak  a bizonyos  asztalnak a környékén lesz – jegyzem meg, miközben elindulok, bár mintha a korábbi fülsértő ricsajt elvágták volna, amit igencsak gyanúsnak találok egy illegális összejövetel esetében.

– Már látom is, várj egy pillanatot és… – ekkor éles, vérfagyasztó sikoly hasít a levegőbe. Daphnéval találkozik a tekintetünk, ujjbegyeim már-már megérintik a maszkot.
– Hallucinálnánk? – kérdezem, mielőtt elsötétülne minden.
Az apám először megkínoz, aztán megöl, amennyiben a maszk nélkül merészelek hazaállítani, ezt tulajdon kezével vetette papírra nekem. Végül is, egyszer mindennek véget kell érnie, de sosem egy ilyen méltatlan helyzetben kívántam eltávozni e földről.

[Tetsuval]

Slay your demons when you’re awake, it won’t be there to get you when you sleep

Figyelmeztetés: 18+ szerhasználat, alkohol használata, erős káromkodás

Azt hiszem, felesleges a sok rizsa: én csak imádok bulizni. Legyen szó otthoni elég gyász, lerobbant tagokkal való ivásról és közös éneklésről, táncolásról vagy éppen a Roxfortban a korombeliekkel. Azon kívül nem árt megjegyezni, hogy végzősök vagyunk, ha nem is az utolsó buliról beszélünk (mert a RAVASZ vizsgák után okádék és kriminális módon be fogunk baszni, mint a picsa és azt is leitatom, aki nem akarja), de az utolsók egyikéről így közösen. DE! Itt vannak a másik két iskola kiváló diákjai is, szóval ez meg egy plusz pont mindenképpen.

Ennek megfelelően igencsak belevetem magam az egészbe. Terv szerint Tetsuval és Herával együtt öltöztünk be kalóz csapatnak, ami szerencsés, mert csak egy pár régi cuccomat kellett szétszakítani, kicsit átalakítani és összeretkelni és kész is. Szívből örültem, hogy egyik kurva vicces pillanatomban hozzábasztam egy szemfedőt Tetsuhoz, különben most törhettem volna a kis fejecskémet, hogy mi a fasz legyek.

Megérkezéskor ért az első meglepi: Hera kurvára meggondolta magát, amin először kiégtem a picsába, de aztán csak jót nevettem rajta és Tetsuval megdicsértük az outfitjét, mert egyébként valóban kurva jól nézett ki és egészen megható volt. Hehe, mondjuk, Tetsuval már odafelé megküldtünk pár rum kört, amit szereztem az outfithez. Jutott egy üveggel neki és nekem is és mivel Hera offolt minket, lett egy közös is, amit sajnos, még odafelé meglehetősen megdézsmáltunk. A lapos üvegemről nem is beszéltünk még, ami az övemen pihent egyelőre.

Szóval miután Herát megdicsérgettük, hogy ügyes gyerek, meghallgattuk a sztoriját is. Én Tetsunak dőltem az alkarommal támasztva a hátát, államat a feje búbján pihentettem, néha dölöngéltem, vagy ütögettem a vállát a sztorit hallgatva. Utána valahogy visszakeveredtünk lentre és elrángattam a kishaverokat üvegezni, mert az fasza. Hát, utána mi más lehetett volna a program, ha nem ivászat! Tetsuval eddig sem kellett félteni minket, most azonban masszív ivásba kezdtünk. Neki persze könnyű dolga volt, sokkal nagyobb, mint én, de én meg rendszeres ivó voltam, szóval egyelőre jól bírtuk, pedig a titkos házit adtam neki, amitől még neki is összefacsarodott az arca.

Valahogy mellénk keveredett Daph (na, jó, igazából odarángattam magunkhoz, mert egyedül depizett) is, itt sikerült is rávennem, hogy kóstolja meg a kevésbé erős változatát az italomnak, de szegényem, nincs hozzászokva, úgy tűnt, mert eléggé megvitte a dolog azonnal, de mielőtt felajánlhattam volna készséges szolgálataimat, megjött a kedves tesója is, aki meglehetősen kurva jól nézett ki és elég hamar vibeolgatni kezdtünk együtt. Ekkortájt Tetsu valahogy elkeveredett tőlünk, de a szemkötőjét nagyon romantikusan nálam hagyta, hogy majd visszajön hozzám, szóval egyedül maradtam a tesókkal. Szegény Daph hamar követte Tetsu példáját, szerintem kicsit túllőttem a célon, de hát honnan kellett volna tudnom, more?

Szóóóóval édes kettesben maradtam Miguel úrral, akivel továbbra is elég jól ment a pofázás, szimpatikus volt. Ajánlott nekem egyéb lehetőséget amúgy sem túl barázdált agyam még simábbá tételével kapcsolatban (egyáltalán ez így működik?), amit persze elfogadtam, úgyhogy kifáradtunk szívni és egyéb tudatmódosító szereket használni és szórakozni, mondjuk úgy. Cserébe adtam a titkos háziból. Parán jól bírta a csávó, minden tisztelet, azért az ő arca is kicsit eltorzult, megértem. Egyébként jó is, hogy kimentünk, valamiért néha borsódzott a hátam a helytől, pedig bírom a parát. Mintha nézett volna valaki vagy valami. Tuuudom, kuuurva sokan vagyunk a helyen, szóval mi a faszról beszélek, de ja. Volt ebben tapasztalatom, szóval bíztam az ösztöneimben.

Fogalmam sincs, mikor és hogyan, de Fuentes is elkeveredett mellőlem. Azt hiszem, kezdett beütni a pia és a drog is. Visszatértem és hát, mi mást tettem volna, mikor megláttam AnniPannit, mint hogy jól megtáncoltattam? Persze, csak miután ittam egy nagy pohár vizet. Nem tűnt túl felszabadultnak, az az igazság. Megértem, nekem is egyre furcsább érzésem volt, de betudtam a drognak és az italnak, úgyhogy jót táncoltunk, meg is invitáltunk mindenkit egy közös sessionre és nagyon lovelyra sikeredett, azt hiszem. Vagy csak be vagyok mindenezve. Mindegy.

Jól kimelegedtünk, úgyhogy kivittem a kisasszonyt beszélni. Már éppen belementünk a dolgokba, mert nagyon érdekelt, hogy van mostanság és mi van a pasikkal (is), hehe, de marhára kellett már pipikélnem, szóval beszöktem, hogy majd mindjárt jövök és kompenzálok házival. A pisi kör pipa is volt, de legnagyobb meglepetésemre Malachi ragadta meg a kezemet, mielőtt kimehettem volna Anniehoz és igencsak megtáncoltatott. A legutóbbi kis találkánkhoz képest most sokkal jobb passzban volt és meg kellett hagyni, piszok jól nézett ki. Megint. Mi van ezekkel az ilveres srácokkal, de komolyan?! Barbon is kitett magáért, meg is dicsértem a szerkóját, de nem ugyanolyan hangulatban voltunk (éppen meglehetősen intim helyzetben volt egy kis hölggyel), szóval egy végtelenül rövid csevegés után mindketten jobbnak láttuk nem zavarni egymást most. Jó, mondjuk, a mieink sem panaszkodhattak, például Sienna szokásosan bomba volt, őt is elismerően megdicsértem, de sokkal többre nem jutott időnk együtt.

Na, de Malachi. Nos, tagadhatatlan, hogy elragadott a hév és hiába voltam tisztában azzal, hogy vagy tíz perce rám vár Annie, annyira jól éreztem magam vele, hogy most nem zavart. Majd kárpótlom valamivel és úgyis mindjárt megyek. Ja, mégsem. Mert két számmal később a srác egészen bizalmasan odahajolt és enyhe utalást tett, hogy mi lenne, ha kicsit... Odébb mennénk. Nos, ki lennék én, ha ennek ellenállnék, habár megfordult a fejemben, hogy Annieval éppen a szóban forgó úriembert beszéltük ki és a kapcsolatukra tértünk ki, de mindeeeegy. Nem leszek én semmi rossznak elrontója, majd holnap megbánom és rágódom rajta, úgy az igazi. Szóval kis fáziskéséssel megyek utána a padlásra. Hát, ennél romantikusabb helyet is el tudtam volna képzelni a dolognak, de mindegy. Jó lesz így is.

Az jobban zavart, hogy egyre fojtogatóbb volt ez a hely és borsódzott a hátam rendesen, pláne ha egyedül voltam, úgyhogy siettem fel. Majdnem el is felejtettem az egészet, ahogy belépek a szobába. Pf, Malachi valóban nem szarozott, mire felértem, már félmeztelenül zongorázott. Oké, igazából rohadt szexi volt és végülis bejött ez a művészi oldala is, de meglepő módon most szívesen hallgattam volna csak. Lassan megindultam felé, rákönyököltem a zongora tetejére, s ekkor még jobban megcsapott az ösztön, hogy meneküljek. Ijedten kapom a tekintetem Malachira, konkrétan csak a nevét tudom kinyögni, mielőtt a sikoly betölti az egész koponyámat és elsötétül a világ előttem, hiába lépek a fiú felé éppen.

Halloween este

Midnight

TW: alkoholos befolyásoltság és szexuális tartalom említése

 Megigazítom a sminkemet- a vörös rúzs jól áll a vörös szemekhez, melyeket az  Amy által készített Munkacím: Fang Taffy kölcsönzött nekem, a vámpírfogakkal együtt. Tartok tőle, hogy a hatás már nem fog sokáig tartani, és ha szeretném az éjjel hátralevő részére megtartani ezt a külsőt, kell egy újabb. Nem tudom persze, hogy pontosan működik, milyen hatása van, de túl sokat ittam hozzá, hogy zavarjon.

 Nehéz összeszámolni- sör  Barbontól, valami durvább a házigazdáinktól, legalább másfél üveg bor az üvegezésnél, több cider, és biztosan sok üveg nyakán hagytam még rúzsnyomokat- és jópár más helyen is. Nehéz elhinni, hogy egy fél éjjel elszállt.

 Hogyan tovább?

 A racionálisabb felem azt mondja, hogy szedjem össze  Revant,  Anniet, esetleg nézzek rá  Dawlishékra, köszönjek el  Skylartól és  Amytől, és célozzuk meg a zuhanyzókat, utána pedig az ágyainkat. A kevésbé racionális felem azt mondja, hogy csak üljek le inni valakivel, aki érdekes társaság. A harmadik felem pedig azt mondja, hogy szerezzek néhány harapást a másik combomra is, és legyek annyira részeg reggelre, hogy fogalmam se legyen róla, hogy hogyan jutok vissza a szobámba. Tudom, hogy a harmadik opciót fogom választani, bármilyen kevéssé racionális- úgyis csak a ma éjjel létezik, mielőtt visszatérek a problémáimhoz. Olyan távoliak most…

 Olyan távoli a nappal. Csak ez az éjszaka létezik.

 Olyan távoli a nappal. Csak ez az éjszaka létezik.

 Túl sokat ittam… vagy túl sok italt kevertem. Már eltűnik a vörös a szememből… van valami furcsa abban a tükörben.

 Olyan távoli a nappal. Csak ez az éjszaka létezik.

 Veszek néhány mély levegőt, ahogy a mosdókagylóra támaszkodom. Friss levegőre lenne szükségem, de a kilincs, az ajtó, olyan messze van. Olyan sötét minden- elájulok éppen? Van itt valaki… ?

 A csapért nyúlok, de nem találom meg- túl sötét van.

portrait of the unfinished

2005. október 29. szombat

TW

Blaszfémia, szerhasználat megjenelítése, alkohol, szexualitás, testnedvek

Nem tudnám meghatározni, a valóság érzete mikor kezdett el elpárologni. Akár egyenesen arányos is lehetne az elfogyasztott dolgokkal, nem lenne valótlan.
Még éjfél sincs, mégis olyan, mintha a kora-este, amikor Varvara kisminkelt a jelmezemhez, miközben furcsa kérdéseket tett fel, egy másik életben történt volna. A jelmezem, ami mindenképp hatásosra és teátrálisra sikerült, nem lett volna az igazi az ő keze munkája nélkül.
Amikor először néztem bele valamelyik opálos tükörbe a Kísértetházban, ahová a meghívónk szól, még furcsának találtam az arcomat. A szemeim alatt kísértő, sötét karikák elfedésre kerültek, az arc pedig bár az enyém, folyton olyan érzésem volt tőle, mintha nem is hozzám tartozna. Megúszósnak tűnt pedig a dolog a vörös szemsminkkel. A hajamba illesztett, apró szarvak, és a hátamon lógó, hosszú, megtépázott bőrszárnyak gondoskodtak arról, hogy kitűnjek a többiek közül. A tavalyi jelmezem ennél jóval egyszerűbb volt, élőholtként még a Wampusos dzsekimről sem kellett lemondanom, de idén valami kreatívabbal készültem. Biztosan kreatívabbal, mint Gardner, aki a tavalyi nyúl jelmezét vette fel újra.
A szürrealitások előjele lehetett volna az is, hogy egészen kulturált módon sikerült beszélgetnem Siennával egy cider és egy klasszikus BudWizard elfogyasztása közben. Barátok talán nem leszünk, de nem ő a legrosszabb és legidegesítőbb a Roxfortban, aki történhet velem.
A cím jogos tulajdonosa Gemkins. Vagy várj, tényleg így hívják? Éppen engedtem egy hatodéves lánynak, hogy szívja ki a nyakam üvegezés után, ha már úgyis vámpírnak öltözött, és megkínált valami tang fanny művésznévre hallgató itallal. Még mindig fáj a nyakam azon a ponton, de vannak áldozatok, amiket be kell vállalni.
Nem volt Gemkinsnek egyértelmű, hogy szívesebben foglalkozom az ölemben fészkelődő lánnyal, mint vele? Nem is értem, mit mondott, és miért beszélt épp hozzám.
Nála csak Maddock lehetett volna lelombozóbb. Sokszor jut eszembe a gondolat, hogy a kastély nem elég nagy számunkra, a kísértetház azonban még ennél is kisebb. Szerencsére a sminkjétől alig lehet felismerni. Kölcsönös a néma megállapodás, hogy ma este nem veszünk tudomást egymásról.
Nem úgy, mint Ishida, akit a japán maszkja ellenére is felismerek ezer közül is. Ahogy a keze munkáját is – nevettem egyet, amikor megláttam az instrukciókat az általa készített italok mellett. Láttam is a fémlábút, ahogyan olvasás nélkül eldobja a papírt. Majd ha kijózanodtunk, és nem felejtem el, akkor elmagyarázom neki, miért naiv feltételezés, hogy bárkit is érdekelnek majd az instrukciók. A biztonság kedvéért még üvegezés alatt vettem egyet belőle. Passzolt a tabasco szószos, kerítésszaggató rettenethez, amivel Vale kínált a megúszós feladatában.
Talán az Annievel való beszélgetés és a friss levegő segítettek egy kicsit kitisztítani a fejemet. Az se hátrány, hogy sikerült ennem pár falatot, ami biztosan felszívja majd az alkohol egy részét. Tudom azonban, hogy mindjárt úgyis ott folytatom az ünneplést, ahol abbahagytam. Vagyis nem teljesen – egész hangosan sikerült megkérdeznem a vámpírlányt, miután újra megtalált és megcsókoltam, hogy ő amúgy hányt-e. A gyomrom is összerándult a gondolatra, és még mindig érzem a szégyennel vegyes, tompa utóízét.
Valószínűleg már rég kimostam az undorító hányást a számból, még sem bírom abbahagyni az öblögetést. Betölti a koponyámat a csap monoton zúgásának hangja, a tükörképem pedig alig látszik a párától. Amúgy sem biztos, hogy felismerném benne magam. A zúgás felerősödik, és már nem a víz folyását hallom, hanem egy sikolyt. De ki sikoltozik? Miért?
A csapot sem sikerül elzárnom, mielőtt megtalál a csend és a feketeség.

vole
vole vole

Az éjszaka a legnagyobb jóindulattal is csupán feledhető - talán egy részét már el is feledte, miközben a bort végül mégis lecserélte arra a füstölgő, sötétkék italra, amit Amycus gálánsan ajánlott, és aminek az ízétől utána nehezen tudott megszabadulni, de ez nem zavarta különösebben. Ahogy a kíváncsisággal vegyes tartózkodás lassan átadta a helyét a megadásnak, be kellett ismernie, hogy ebben a buliban sokkal többet látott a roxfortosokból, na meg az ilveresekből, mint amennyit a korábbi hetekben valaha volt alkalma. Valószínűleg ők is többet láttak belőle, és a hajnal közeledtének biztos ígéretével kicsit bánja, hogy ezt a fehér ruhát viseli, hogy a szoknyája túlságosan rövid, hogy nem egy kényelmesebb cipőt választott, mert ez a ház belülről sem kevésbé romhalmaz, mint amilyennek kívülről tűnt, a lépcső egyenesen nevetséges, nyaktörő szerencsétlenség - kár volt ennyi energiát fordítani a megjelenésére, mikor farmerben is jöhetett volna. És pulóverben. Túlságosan álmosnak érzi magát ahhoz, hogy egy ilyen buli után még kedvességet mímeljen, és fanyar szájízzel gondol arra az útra, amit a metsző, őszi szélben fognak megtenni Dolores-szel, a park egyenetlen, kivilágítatlan füvén át, a hintóig.

- Na, jössz már? Szét fogunk fagyni! - Vagy hányni fognak, nagy egyetértésben, bár, hogy Dolores végül mennyit ihatott, azt nehéz megmondania. Azt is, hogy végül ő maga mire cserélte a kék italt, a társalgások szüneteiben elég sok mindent megkóstolt, hogy ne unatkozzon annyira. Talán Sierrát egészen megkedvelte. Vagy Sarah volt a neve? Azt, hogy a griffendéles csapat kapitánya, valószínűleg semmilyen alkoholszázalék nem tudná kiölni a memóriájából - emlékezete szerint csak ezen az éjszakán négyszer hallotta. Az a lány afféle helyi híresség lehet. Vannak arcok, és japán maszkok, amikre valószínűleg szintén emlékezni fog, nem is beszélve Daphné-ról és Élodie-ról. Hm, nem is rossz, talán rá tudja beszélni őket, hogy induljanak el együtt a hintó felé, még akkor is, ha az előbbiről komoly feladat lesz leválasztani a maszkos srácot.

- Dolores! Amikor azt mondtam, hogy mennünk kéne, úgy értettem, hogy még napfelkelte előtt! - Úgy áll az ajtó előtt, valami huzatos előszobára emlékeztető helyiségben, mint aki egyetlen percet sem akar tovább itt tölteni. Hm, a fejfájás egészen új - talán a kék italtól, ki tudhatná, de mintha sokkal erősebb lenne, mint másnapokon. És jóval koraibb is, hiszen az éjszaka még véget sem ért igazán. Amikor csengeni kezd a füle, végleg elveszíti minden türelmét, de már nem húzhatja össze magán fázósan a kabátot, nem léphet vissza a földszinti szoba homályába, hogy Dolores keresésére induljon, mert ekkor minden elsötétül előtte.

[1. kör]

1. kör

Valami más ezen az éjszakán.
Mikor a vihar elérte a dombokat, már nem sok maradt belőlük - átadták helyüket valami másnak. Mondhatnám, hogy nekem: de egyetlen művész sem lehet önmaga dalnoka is. A kastély, ahová a szürreális inkább betört, semmint hogy súlyos sebesülten kinn,  a félelem és öntagadás ege alatt kelljen eltölteniük az éjszakát, egyike volt a pompa és ború azon kőbe faragott példáinak, melyek oly régóta bámulnak le a képzelet és őrület fokairól.
Csak azokat értem el, akiknek van mit rejteniük - a szűk folyosókon némán jár bűntudat, épp mint lánytestvére, a hiány. A Szellemszállás lassan elmosódott, átadta helyét valami másnak.

Valami más ezen az éjszakán - akár a festményen, melyet élethűbbnek talál sokadik pillantásunk. Ha megkérdezném tőlük, mi a mágia, mindüknek lenne rá válasza - és egyikük sem értené igazán. Ezen gondolkoztam a kandeláber fényénél, míg alakot öltött az, ahová képzeletünk vezet a tudatból: az ébredés sosem kellemes, ahogy megszületni sem az. A homályba vesző plafon alatt a Roxfort egykori gyertyái - szemek keringtek lágyan, bágyadt sugaruk olykor vetült csak egy-egy ébredő vonásaira. Mint poros keretben, megfagyni látszott az idő: ez itt a Roxfort, ahová emlékezni a bűntudat és hiány járnak.
Az épület olyan, mint az emlékeimben - vagy mint a festményeken, melyek rétegeit nosztalgia vitte fel egymás után. Vörös-arany, zöld-ezüst, aztán lila, annak megannyi árnyalata, és végül: sápadt kék, fehérek. A teljes paletta - testek, melyeket félhomályban csak a pislogó gyertyák fénye talál meg. Csend zaja sem künn, sem benn nem hallatik - a vihar a valóságból nem ér el idáig, ahogy a halál sem érte el mindazokat a festményeket igazán, melyeket az ostrom tüze megégetett. A bűntudat és hiány mindig visszatér hozzánk - ahogy azok lelke is, akik nem szabadultak igazán belőle, hiába szülte őket a Béke. Talán egyet kivéve? Igen.. azt az egyet kivéve. Ő remek képmás lesz.

A Nagyterem szürkeségében a kis, egyszemélyes asztalok sora hosszú, komor vonalat húz - a padokban diákok, az iskola egy évszázaddal korábbi egyenruháiban. Így emlékszem rá, így helyes: ez nem a büntetés része. Még hallani az éjfelet ütő óra utolsó kongatásait - az a mágia mozgatja, amely nem enged felállni az asztaltól, míg tart a vizsgázás.
Az elsőben, amelyre talán az összes rálát, egy férfi alakja fekszik - steril tárgyalóteremként tárul elé a még üres pódium, de látni már nem lát semmit, fel sem ébred. A mögötte lévőben Heranoush Fletcher: haja még szétterül a szegényes, korhadó fán, ahogy ébred. Aztán Gemma Jenkins, akit az alkohol töménysége kelt - Lolita Delacour számára mintha szűk volna a pad. Végül Malachi Maddock borzongva, mintha csak szellem suhant volna át rajta..
A pódium már nem üres - egy olyan alak áll meg rajta, amelyet festeni is nehéz volna. Arca ismeretlen, vonásai üres vászon: bárki lehetne az. Pergament vesz elő, méla undorral tekint végig a diákokon, mielőtt hangja betöltené a sűrűsödő félhomályt.
- Malachi Maddock? Itt van Malachi Maddock? Elvitte a cica a nyelvét? Az apukája megírta, hogy ne számítsunk tőle túl sokra.. - a mosoly könnyen szaladt végig az arcán, vagy azon, amit annak lehetett látni. Pennájával áthúzott valamit - az órakongás visszhangja még most is gyökeret vert a bent ülők gyomrában. Valami nem volt rendben - a valami velük nem volt rendben.
- Heranoush Fletcher! Itt? Ám legyen! Gemma Jenkins? Rossz pénz nem vész el, igaz? És.. Dolores Devereaux. Most is.. érzem a botrány szagát onnan hátulról. - ha a mimikája vizes pergamenhez hasonlóan homályos is maradt, a vigyora jól kivehető volt a jellegtelen semmiben. A Nagyterem fogjait még mindig helyükhöz szögezte az átok, amely egyre közelebb és közelebb sodorta a bizonytalansággal vegyes sejtelmét annak, hogy valami történni fog.
- Tommy Reese? Bárki is, jöjjön ki bátran! Ez a maga nagy pillanata, nagyon szívesen meghallgatjuk, miből és hogyan készült. A színpad a magáé: biztonsan élvezi a figyelmet, ugye? - az alak csettintett csupán, és  a Tommy Reese, ha nem is önként, de valóban fellépett mellé, míg nem is látszott önmagának. Szavakkal nehezen leírható árnyalat töltötte ki a tekintetét, de még a leghátul ülők is érezték, milyen természetellenesen hajlik meg a rémület körülötte.
- Nem mondja el nekünk, miért van itt? Mit követett el? Valljon színt, cserébe mi nagyon jó hallgatóság leszünk. - az alak rejtélyes szavait csend kísérte, rémületes, mély, fehér csend. Foglyai még fejüket is alig tudták volna elfordítani a pódiumról - egy pillanatra az egész világ lappangó gyilkos volt, kezében a hátuk mögött, titokban villanó fegyverrel.
- Ha nem megy egyedül, segítek, ilyen ez a lámpaláz. Tommy Reese, nagy emberek nagyon kis árnyéka, aki most is úgy tesz, mintha fegyvert tartanánk a fejéhez.. De ismeri bárki ezt a Tommy Reeset? Hallott róla bárki? És kell nekünk egy őszintétlen, néma művész? Nem, ugye, senki nem tapsol.. Senkire nincs szükségünk, aki nem táncol, mikor ez az egyetlen dolog, amit várunk tőle. - teátrálisan a mellette álló férfi felé intett - akinek lassan, szinte udvariasan eredt meg az orra vére. A Nagyterem foglyai talán fellélegeztek: amíg a karmazsin patakká nem változott, nagy cseppekben átitatva a férfi ruházatát.
Mint színpadi fényre olvadó vörös festék, ömlött le szeméből, füléből, szájából a vér - az előbb kis erek folyóvá fonódtak össze, némán igyekeztek a kövezet felé. Tommy Reese, vagy az, aki annak tűnt az egyik pillanatban még ott állt: tekintetük kereszttüzében, és látták, hogy a remek színeket, melyek olyan élettelivé tették a képet, a vér az arcából rabolta el. Teste összegyűrődött.. aztán már csak végszava maradt valami baljóslatúnak a pódiumon.
- ...Ki a következő delikvens? Már olyan türelmetlenül izgatott vagyok.

Valahol máshol a Gyengélkedő fehérjébe feketét a kint derengő éjszaka lopott - az órakongás vibrált még az ablakok üveghangján, lépések szűrődtek a paravánokon túl. A szegény, beteg gyermekek ágyaikban hallgatták az éjfelet, arcukat a kandeláberek sem világítják meg: a levegő bizonytalannal sebzett. A legszélső ágyban Inès de Saint-Vinant - takaróját mintha valaki elfelejtette volna felhúzni. Tőle balra, a hófehér takarásban Sienna Scrimgeour arccal a párnában, mintha lemondtak volna róla - beszűrődik hozzá a súlyos sebbel, élénk, forró fehér fájdalomban égő Chikara Tetsuya kínjainak illata. A sor végén egy ágyhoz nem csak mágiával kötözött, véres talárban: az anyagot mintha egy kísérletező gyermek festette volna meg, viselője közel és távol az egyetlen művész: Solace Barbon.
A nővérek arca alaktalan, elmosódó semmi: hangjuk azonban beszűrődik a betegekhez - mindannyian azt hallják meg belőle, amely róluk szól.
- Az a Chikara Tetsuya? Igen.. leharapta. Nem, sosem lehet helyrehozni. Scrimgeour? Hiába halt meg érte az apja, mégis ide jutott.. Psszt, ne olyan hangosan, meghallja Barebone. Láttad mit művelt azokkal is.. Menj, szólj Ishidának, ezek az ő felelőssége! - nevetve, készségesen nyomják a bájitalokat Rokuro Ishida kezébe, majdnem meg is feledkezve az utolsó betegről.. Menthetetlen - suttogják - de meg kell próbálnia.. a maga kötelessége.
Az ajtó előtt Anne-Rose Tuffin csak hallja a betegek sóhajait, sírását, fájdalmát - az ajtónak nincs kilincse. Talán csak idő kérdése, talán mindját szólítják a barátaihoz, amikor -
- Menjen innen, Tuffin! Nincs magára szükségünk, eddig is épp eleget tett.

Az alagsori, büntetésekre fenntartott egykori terem gyertyái szórt fénnyel égnek: ecsetvonásai sötétek, idővel kopottak voltak. Senki nem járt már itt, a félelem is alig - mikor ajtaja feltárult, szén és agyag illatát sodorta magával. A falakon pergamenek keretben: közelebbről látható befejezetlen, illetlen vázlatok, elrontott, dekadens versek - egyetlen erkölcsös, közönséget udvariasan szórakoztató sem akadt közöttük.
A félkör, amelyben a székeket helyezte el valaki, teljes keretet adott a büntetésben lévők számáról: három, ülőhelyeikről felállni képtelen taláros alak. Skylar H. Devereaux ujjai szénfoltosak könyékig - Amycus Carrow tintafoltos arcát fénykörbe vonta a Daphné d'Aboville feje felett lágyan elsuhanó gyertya csonkja. A magas, kifürkészhetetlen vonásokkal bíró férfi nem lépett be közéjük - a félkörön kívül maradt, mintha nem szívesen mutatkozna ilyen erkölcstelen társaságban.
- Remélem, volt alkalmatok elgondolkozni azon, amit elkövettetek az ízlés és az elemi erkölcs ellen.. A Roxfort több évszázados fennállása óta nem volt szükség ilyen szigorú fellépésre az elburjánzó perverzió megállítása érdekében. Ez az utolsó lehetőségetek: a büntetés nem éri el célját, ameddig a mételyt választjátok. Melyikőtök akarja kezdeni a beismeréssel? Vagy idézzük fel újra, miért vagytok itt? Hogy valaki évek óta hazudik arról, ki is valójában? - a plafonról lecsöppenő vörös tempera még akkor sem állt el, mikor a távoli Óratorony hangjai elhalltak.

T U D N I V A L Ó K

◉ Ezúttal sincs postolási sorrend, a karakterek a leírt esetben és módon látják/hallják egymást.

◉ Tommy Reese a megbeszéltek alapján kimesélésre került.

◉ A mesélő következő reagja: 11. 10. (Ha ez nehézségekbe ütközne, a határidő most is módosítható.)

[Rokurot]

De quoi as-tu le plus peur...?

qui sait...

2005. október 29. szombat

Hol… hol vagyok?
Még mindig sötét van, ahogy kinyitom a szemem, és a halvány gyertyafényben próbálom kivenni, hogy hol lehetek. A terem, annak ellenére, hogy nem látok belőle sokat, nem ismerős. A szén, az agyag illata - az ismerős, de nem innen, nem itt kellene lennem, az előbb még alkohol és cigaretta és… ki tudja, még minek a szagát éreztem, és hallottam a zenét, az embereket, addig, amíg… amíg… amíg már semmit, csak az óra kongását, a sikolyt… az előbb még… igen, a Szellemszálláson voltam, meg akartam keresni a testvéremet, és utoljára Rokurot láttam, mielőtt… de ő most nincs itt. Hova tűnt, hiszen… az előbb még itt volt, de most pedig csak… nincs itt senki, kivéve… én? Egyedül vagyok?
Nem, ahogy körbefordulok, vagyis körbefordulnék, rájövök, hogy nem vagyok egyedül.
Nem akarok itt lenni, meg kell találnom Miguelt, meg Rokurot, meg a maszkját, vissza kell mennem megnézni Élodiet, hogy jól van-e - és ekkor realizálom azt is, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
A testem nem engedelmeskedik nekem, hiába akarnék kijutni, elmenni, felállni, megmozdítani akár a kezemet, az ujjaimat, bármimet. A szívverésem felgyorsul, a szám kiszárad, nem bírok megszólalni. Lenyelem a feltörni készülő pánikot, és olyan szabályosan igyekszem venni a levegőt ahogy azt tettem nem olyan sokkal ezelőtt, amikor valaki mást kellett megnyugtatnom. A testem viszont továbbra sem azt teszi, amit én szeretnék. Riadt tekintettel pillantok körbe, észreveszem az erkölcstelen, illetlen, elrontott vázlatokat a falon, amiket a gyertyák rájuk vetülő fénye csak még kísértetiesebbé és ijesztőbbé tesz. Hogy kerültek ezek ide, hogy kerültem… én ide? Látom a magas alakot a félkör szélén, kellő távolságra tőlem, tőlünk, de a vonásai kifürkészhetetlenek, bárki lehet. A tekintetem inkább a mellettem ülőkre irányítom róla és a borzalmas képekről, próbálom kivenni legalább őket a talárjukban… egy pillanatra lepillantok magamra, de anélkül is érzem, miért nem a saját ruhámban vagyok, mi történik velem? Felnézek újra, és az egyikük… Amycus? Hogy kerül ide, miért van itt ő és… Skylar? Meg kellene kérdeznem, segítséget kellene kérnem tőlük, bárkitől, akárkitől, de nem jön ki hang a torkomon - de a félelemtől, nem attól, ami miatt a testem nem tud mozdulni. Nem értem, semmit nem értek, ki kell jutnom innen, aztán a magas, felismerhetetlen alak megszólal.
Elgondolkodni? Büntetés? Perverzió? De mi… miért? Milyen perverzió, milyen erkölcstelenség, én nem… Nem csináltam semmit, sosem csináltam semmit, semmi rosszat, csak azt, amit kellett, mindig, folyamatosan, minden körülmények között, én… Mit vár tőlem, mit kellene beismernem?
Hogy valaki évek óta hazudik arról, ki is valójában?
Hazudni? Hogy érti ezt, mégis… mire érti? Nem, azt sem szoktam… nem… hogyan hazudhatnék róla, ki vagyok, ha… ha fogalmam sincs, ha… ha nem tudom, ha csak… Vagyis de, tudom - az vagyok, aki és amit elvárnak, senki más. Csak Daphné.
Valami vörös dolog csöppen le a plafonról. Az ott vajon… vér?

[Ishidát]

 portrait of the unfinished

 

   

 2005. október 29. szombat

 

   

     TW    

       

     Blaszfémia, testnedvek, body horror, gyilkossági hajlam    

 

 

A kényelmetlen szárnyak új formát öltöttek csupán, amikor hátamon függő díszekből régi divatú, véres talárrá avanzsáltak. Elsőként ezt érzékelem; a szaga ismerős, ajkaimon pedig úgy is érzem a meleg, fémes ízt, hogy nem is érintem azt. Az élmény természetesen csak a gyomromba beálló görccsel és az undorra torzuló arcommal lehet tökéletes.
Ösztönösen mozdulok, hogy fel tudjak kelni. Az ágyhoz azonban nem a betegség és nem a gyengeség láncol, és még csak nem is a kétes eredetű alkohol. Valami akadályoz, valami béklyót vert testemre, a gépezetre, ami eddig soha nem hagyott cserben, mert azt megteszi az elmém helyette. Rántanám a kezem, a kötél azonban megfeszít, megtart. A csuklómnál közvetlenül érintkezik bőrömmel is. A fájdalom kezd észhez téríteni, és figyelmeztetni a fennálló veszélyre.
Pánikszerűen rántom meg mindkét kezem, mintha ez elég lenne arra, hogy eloldjam a béklyót, ami az ágyhoz köt. Saját vétkeim azok azonban, amik megfognak, mint egy istentelent, saját bűneim köteleivel kötöztek meg. Saját vétségeim lesznek azok, amik egyszer megfojtanak majd. A kötél rostjai mintha az élő húsomba akarnának kapaszkodni, légzésem és zihálásom pedig hangosabb és szaporább lesz, ahogyan egyelőre ész nélkül próbálok megszabadulni a fogságból. Mi ez az ostoba játék? Kinek a játékszere vagyok?
Nem vagyok egyedül – még ha én vagyok az egyetlen is, akit kötelekkel próbálnak visszatartani. Félelemmel és dühvel vegyes félelem mar belém, ahogyan meghallom, amint azzal a névvel illetnek. Először kezemmel a talár zsebét kezdem el keresni, ahol a pálcám lehet, hogy ellenőrizzem, megvan-e. Vakon matatnék a talár zsebében, hogy megtaláljam az egyetlen fegyveremet. Majd megpróbálok rándítani egyet, hátha a rostok felengednek. Ha kell az ágyam is széttöröm, mintsem ezt tűrjem.
- Ishida! – hangom kissé rekedten, mégis parancsolóan hasít a levegőbe.
- Ishida, te vagy az? Oldozz el azonnal! – felismerem Ishidát, mint az egyetlent, aki nincs ágyhoz kötve. Nem érzem azonban az azonnali megkönnyebbülést. Vajon neki is köze van ehhez az egészhez? Ő is része ennek a konspirációnak? Talán ő kötözött ide személyesen, de miért tette ezt?
És mit hallott abból, amit az ajtó előtt mondtak?
A vér szaga, ami felébresztett, de nem érzékelem az egyértelmű foltokat a taláromon. A láz és a betegség bukéja hamarabb ér el a mellettem lévő ágyról. Chikara talán, ha jól emlékszem a nevére; erősnek tűnt, azt mondták, bajnok is lehet. De most csak egy csonkolt szerencsétlent látok. Velem is azt tervezik, amit vele? Ez lenne a büntetésem?
Körbenézni a kötelek béklyójában, mozdulatlanságra ítélve nem tudok; érzékelem, hogy többen is vannak a helyiségben, ami leginkább a Roxfort gyengélkedőjére hajaz. Volt már alkalmam megnézni a saját szememmel egy sportbaleset miatt. Hallom a sóhajokat és a légzéseket a távolabbi ágyakról, de jelenleg még nem ismerem fel sem Siennát, sem Inést. Sápadtnak tartanak, mint aki sosem látott még napfényt. Mindaz azonban semmi, ahogyan most távozik a vér az arcomból, ahogyan arra gondolok, meghallhatták a nevet, azt az átkozott nevet, hogy felelevenítsék azokat a száraz, csupasz csontokat!
Minden hangot, minden egyes nevet számon fogok kérni, akik ezt a béklyót rám rakták és ezzel a névvel illettek. A saját csontjaikkal fizetnek majd.