Ars Occulta

[Vaughan]

ARS OCCULTA

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+

A téboly, ami elszabadult kővé válásom után, felülmúlta minden valaha volt prekoncepciómat. Amikor Eleanor kéjes nevetése felcsendült, és megláttam Vaughan szenvedő arcát, hirtelen nem várt elégtétel járta át minden porcikámat.
Megérdemled, seggfej...
Hiába, aki másokat kínoz, egyszer csak a pálca rossz végén találja magát. Ez már csak így megy. Szemernyi szánalmat sem éreztem a parancsnok irányában, bár ha szabad lettem volna ebben a pillanatban, nem tudom, mit tettem volna. Hogy elmenekültem volna-e a ló hátán, vagy segítek a 'lázadóknak'? És az vajon jó döntés lenne-e? Miután biztosan úgy írtak le engem, mint holmi árulót. Valóban az voltam? Vagy csak egy kiszolgáltatott barom, aki hagyta magát rángatni, mert nem akart élete végéig bujdosni vagy rács mögött senyvedni?
Kétlem, hogy esélyt adtak volna nekem, mégis, azt hiszem meg akartam volna próbálni... Hátha így értelmet nyert volna az a kálvária, amiben az elmúlt hónapokban leledzettem. Ha az utolsó utáni pillanatban ellenszegülnék, az nem csak engem mentene meg, hanem más áldozatokat is?
Sajnos nem volt alkalmam jobban megismerni saját jellemem, hiszen alig egy pillanatra múlt el az engem fogva tartó varázslat. Lesokkolt a brutalitás, a szanaszét cseppenő vér látványa, amikor Eleanor megmártotta éles fogait Tobias karjában. Őt azért egy aprócska részem megsajnálta. Kötözni való bolond volt, talán megérdemelte volna a halált az együgyűségéért... de nem volt rossz ember.
- Tobias... - léptem volna közelebb hozzá, hogy jobb belátásra bírjam, de csupán egy lépésre futotta. Mondandóm sem hagyott nyomot maga után az éterben, csupán a fejemben játszódott le újra és újra, ugyanis egy újabb fenyegető ellenfél bírt most maradásra.
Rémülten pillantottam Wardra, remélve, hogy érti, amit mentálisan próbálok felé sugallni. Némán azért eltátogtam a fejemben játszódó mantrát Tobias felé, hátha tud szájról olvasni...
- Álljunk át a mágusokhoz... Ezek csak lelketlen gyilkosok... - pillantottam Vaughan felé, hogy érzékeltessem mondandómat. Nagyon, nagyon reméltem, hogy még rá tudom bírni a változásra Wardot , nem tudtam róla sokat, de valahogy mindig úgy tűnt számomra, hogy nem gyűlöli olyan elkötelezetten a mágusokat, mint a többi vadász.
Bár talán jobb lett volna, ha azelőtt oszthatom meg vele a tervem, hogy Eleanor kis túlzással kiharapott belőle egy darabot...Akárhogy is, ha most elárul engem Wesleynek, holtbiztos, hogy itt döglök meg. Talán nem is lenne ez olyan rossz vég. Már ha elég gyors lesz, és nem élvezi ki túlságosan a helyzetet. Szépen, lassan a tarkóm fölé emeltem a kezem, jobbomban a pálcámmal, mintegy eljátszva, hogy megadom magam... Csak bíztam benne, hogy valaki majd mellém áll... de ha én nem is, a pálcám talán hasznára lehet valakinek ebben a káoszban...

[Liam]

III. Szakasz: Az Ütközet
II. Kör

M Á G U S O K   É S   V A D Á S Z O K

A varázslat fénye még dereng Liam alakján, mint megkésett holdsugár, mikor Winthrop bűbája megtöri a fényt a fiún — aztán elfut, csak a fű taposása sejteti hollétét.

A köd fölött varjú szárnyak hasítanak, éles, tépett sziluettjük kísérteties árnyjátékká válik. Winthrop belemarkol a szélbe, s onnan a franciát keresi. A küzdelemtől nem messze dülöngél egy férfi az ösvényen, köpenye gyűrött, vér és talán hányás szaga tapad rá. Már gyengébb, de elszántan tart a többi vadász felé.

Tobias fél szívvel, fél lélekkel fordul Henry felé, mintha most már értené — egyetértve a szavak nélkül, bólint. Lendül a pálca. Egy ártást küld Wesley felé. A pálca fénye olyan, mint a villám, mely egy vihar előtti mező fölött cikázik — Wesley hátrarándul, akár egy gyökerestől kitépett fa, de Henry mozdulatai már szabadabbak.

A levegő megfeszül egy pillanatra — Wesley ordítva viszonoz, ellenátka zöldes fénykígyóként tekereg, s Tobias mellett suhan el, mint egy elsuttogott halálos ítélet, mely nem talált gazdára.

S ekkor csend. Fojtott, áldott csend. Gyanús csend.

Vaughan és Eleanor kínjának sikolya elhal. A vér halk lüktetése költözik a földbe, mintha az erdő is felhördülne a látványra. Vaughan felemelkedik, mintha valami ősi erő húzná talpra: markában véres kés, Eleanor gyomrából vörös csermelyek folynak. A nő tekintete üveges, még kapaszkodik a fénybe, mintha láthatna még, hallhatna még — de a világ már lassan elhagyja őt.

Vaughan arcán mosoly. Halvány, kegyetlen mosoly. A világ rendje visszatért: a gyilkos kéz rendet vág.

✟ Határidő nincs, ha megvan mind a három reag jön a KM, vagy ha kettő megvan és már egy ideje áll a kör.

✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠
❧ The tane unto the t'other say
'Where sall we gang and dine to-day? ❧


18+

Alacsonyan száll a fők között, a kacskaringós ösvények felett. Bolondnak bolond, de nem ostoba – tudja, hogy egyetlen előnye a vadásszal szemben, mert hogy a francia is közéjük tartozik, már bebizonyosodott, az apró, tollakkal borított termete, mellyel a levegőt könnyedén szelheti át úgy, hogy kevésbé kelljen attól tartania, hogy észreveszik őt.
Winthrop nem egy eposzi hős, hanem csak egy szerencsétlen tökfilkó, akit véletlenül erre vetett a sors. Világéletében menekült, ha baj volt. Szedte a sátorfáját, akár vadászok üldözték őt, akár az igazságszolgáltatás. Bármennyire is szereti túlsó expresszionitással kifejezni azt a kevés jót, melyet lelke még tartalmaz, mindezeknél az életét azért mégis csak jobban szereti. Az ösztönök még akkor is ragaszkodnak hozzá, hogy éljen, és az élet szépségeit keresse, ha reálisan nézve az nem sok jót ígér.
De Winthrop egy kedves bolond, akit nem érdekel a realitás.
Nincsenek túlzó tervei. Nincs felkészülés, nincs segítség, nincs mesterterv. Csak a meglepetés ereje van – meg az a tény, hogy nem csak kellően elkeseredett, de a korszellemnek megfelelően, egészségesen aljas, ha az a túlélését szolgálja. S bár Fortuna most nem küldött neki utasítást, nem parancsolta, hogy mocskolja be kezét, mártsa vérbe és öljön érte, ő úgy hiszi, hogy ezt a véráldozatot meg fogja neki hálálni.
A könnye már felszáradt, miután a francia nyomába ér. Megpróbál észrevétlenül a háta mögé osonni tollas alakjában. Kellő távolságot tart, hogy ne tudja csak úgy észrevenni, hiszen akkor az egész próbálkozás értelmét veszíti. Ha pedig ez sikerül, nem késlekedik tovább.
Tisztában van a látszólagos erőviszonyokkal. A francia elég ravasz volt ahhoz, hogy megtévessze az egész helyi varázskommunát. Talán ő, Winthrop volt az első, aki igazán kételkedni merészelt benne. Éppen ezért, bár a francia lesérült, neki eszébe nem jut az, hogy szemtől szemben kiálljon ellene. A vadász még vérrel és hányással ruháján is vadász.
Emberi alakba változása után azonnal pálcát rántana, hogy sóbálvány átokkal bénítsa meg. Épp elég neki, ha a francia elég kiszolgáltatott számára. Ha ez sikerül, utána neki már nem kell pálca. Megszokta már a körme alatt a vért.

[Tobias]

ARS OCCULTA

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+

Egy pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét, a figyelmét, a fókuszát. És ami fontosabb, úgy érzem, meg is nyertem őt az ötletnek... Tobias  kiszabadított engem Wesley  fogságából, és én újra ura lettem önmagamnak, a mozdulataimnak. Hála áradt szét bennem, de ez a delejes állapot nem tartott sokáig, cselekednem kellett. Kurva gyorsan. Wesley  ártást küldött Tobias felé, én pedig meg akartam állítani. Azt akartam, hogy ne árthasson többé.
- Capitulatus - suhintottam felé pálcámmal, remélve, hogy sikerül ártalmatlanítani ezt az elvakult tagot végre. A pálcája nélkül remélhetőleg már nem tudna annyi kárt tenni...
Ami ezután következett, az messze túlszárnyalja az idegrendszerem határait. Kín, üvöltés, vér, majd baljós csend telepedett a tájra. Eleanor meghalt... A vér, a fájdalom, a brutalitás nem az én műfajom volt, amikor Elinor a kezeim között halt meg, az is hosszú időre megbontotta az elmémet. Nem őrjöngéssel, hanem bezárkózással és megközelíthetetlenséggel, letargiával öntötte el létezésem, amely - volt idő - hogy önnön tépelődésem végett csak hajszálon függött. Aztán a gyásznál valahogy mégis erősebb volt bennem az élni akarás. Azóta sem tudtam volna megmagyarázni, hogy min múlt a végkifejlet.
Vaughan  közben arcán diadalmas fintorral került ki a küzdelemből, bár azért őt is megviselte az egész. Az biztos, hogy ez az ember a velejéig gonosz és romlott... szinte éreztem a benne tomboló kéjt, ami kiült az arcára, mert megölt valakit. Részemről még soha senkit nem volt 'szerencsém' megölni. Párbajban volt már részem ugyan, de szerencsére mindig úgy alakult a csilllagállás, hogy vagy túl részegek voltunk ahhoz, hogy kárt tegyünk egymásban az ellenféllel, vagy a kezdeti hév után elfáradtunk, és sikerült inni egy pertut a konfliktusra még mielőtt vért folyt volna.
Most, mielőtt bármit is tehettem volna, megfigyelőként néztem csak végig, ahogy a távolban egy férfi brutális erővel rátámadt egy számomra ismeretlen alakra.
- Azta, baszki.. - suttogtam döbbenten, mert bár szerettem volna én is közbelépni, ez a vehemencia és vérszomj távol állt tőlem. Reméltem, hogy ha esetleg végez majd vele, akkor nem én leszek a következő áldozata. Megint felmerült bennem egy pillanatra a szökés gondolata...aztán ezt elhessegettem. Nem akartam gyáva és szánalmas lenni. Vaughannel meg már egyébként is tele volt a tököm.
- Stupor! - próbálkoztam meg a kábító igével, hátha sikerül kiiktatni egy időre ezt a lelki nyomorékot.