Az épület mellett

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel - és édességgel per itallal, amit az eseményre hoztál, mint a titkos bulira meghívott vendég, természetesen. A Szellemszállás körül egy apró udvar szolgál a friss levegő közösségben történő elszívására: az ablakok egyike sem néz közvetlenül ide, de két oldalt, és az épület mögött sem érzed igazán úgy, hogy egyedül lennél. A hátsó kijárat mellett egy rejtélyes ovális keret függ, benne egy törött tükör: ha belenézel, sosem a saját tükörképed látod, csak valakiét, akit remélsz megtalálni itt.
A magas gazban valaki udvariasan elhelyezett néhány fáklyát - vörös fényük távol tartja a kíváncsiskodó falusiakat. Reméljük.

demiurge
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose ·⬧· 2005. október 29. szombat
az éjfél előtti órában

+18! Enyhe káromkodás, blaszfémia, szexualitás, vér és erőszak említése

Még a falon keresztül is lüktet a zene. Máskor kíváncsi lennék arra, a falusiak mit szólnak a tombolással járó zajokhoz, mert mintha említette volna odabent egy vámpírnak öltözött lány, akinek egy ponton engedtem, hogy kiszívja a nyakamat, hogy a falusiak nyugtalan és ártó szellemeket hisznek a Szellemszállás nevű kísértetházban.
Rövid időre elfeledtette velem Chernov vádaskodó szavait, amíg a sminkemet csinálta. Mintha ragaszkodott volna hozzá, hogy valljak színt valamiről, és ismerjem el bűntelen bűnömet. Végül megpróbáltam lerázni akadékoskodó kérdéseit, csak hogy mondjak valamit. Azt se bántam volna, ha csupasz arccal mehetek a bulira, még ha a szarvakat nem is tudtam volna olyan precízen magamra applikálni. Nem akartam beszélni neki a családomról, nem akartam, hogy tudja, milyen bűnöket kell kihordanom magamból örökségem okán, de még inkább nem akartam, hogy tudja az igazat. Annyit mondtam tehát, a felmenőim között akad pár gonosz ember, bizonyára azt érezheti.
Erősen belemarok a bőrömbe a tudattól, hogy tudja, hogy hazudok. Érzem, hogy rövidre nyírt körmeim alatt felsérül a bőröm. De persze semmiség. Holnapra nyoma sem marad.
A hideg levegőre a tüdőmben nagyobb szükségem van, mint arra, ami annak a lánynak a két combja között van. Nem tudom, hogy végül mi volt az, ami kiváltotta belőlem ezt a reakciót. Talán az, ahol egy ponton a csuklómat a szájához emelte és fogaival megkaristolta a belső oldalán, az erek feletti, vékony bőrt. Talán az, ahogyan felsejlett bennem az asszociáció a vitae meleg és fémes ízéről. Majd az, ahogyan ambivalens érzésként egyszerre fogott el a vágy arra, hogy megismételjem, és magamévá tegyem azt a tiszta, mágikus erőt, mely másként talán nem lehetne az enyém, és ugyanakkor a racionalitás hideg zuhanya, hogy valami baj van velem, hiszen ez gusztustalan, undorító, amorális és abnormális.
Égeti a tüdőm a friss, hideg levegő. Egészen megszoktam a benti füstöt, az elfogyasztott dolgoktól pedig el is felejtettem, mennyire utálom a dohányzást. Semmi értelme, hiszen beállni sem tud tőle az ember. Biztos vagyok abban, hogy nem a BudWizardtól, és nem is Ishida különös teájától érzem így magam. Az utóbbi ideig-óráig kellemes is volt, az idegeimet is kisimította, jobban tudtam koncentrálni egyéb dolgokra, főleg, ha azok szoros fűzőt, éles szemfogakat és bőrre locsolt művért tartalmaznak.
Immáron mégis csak a saját bűntudatomra tudok csak gondolni, hiába igyekszem tőle menekülni.
Nem is veszem észre, hogy a látóterem egyre inkább kezd beszűkülni. A zajok és a fények egyetlen, tompa masszává zsugorodnak, velük együtt pedig én is összezsugorodok bűneikkel és a saját bűneimmel együtt. Miért érzem magam ennyire másnak, mint bárki más? Mintha csak egy darabka fény lennék, amit az Ég vetett ki magából, de az nem talál vissza se a Mennyekbe, sem a Sötétségbe. Nem vagyok közéjük való, nem vagyok sehova se való, mert a szörnyetegeknek, nem adott helyet a Teremtés.
- Anne-Rose… ugye? – deja-vu érzés, mintha ez már megtörtént volna. Talán meg is történt. Pontosan ezt kérdeztem tőle néhány hete, amikor az irattárban próbáltam boldogulni. Az a Solace emberi arcot viselt, ez a mostani viszont csak levedlett bőre annak, akit akkor megismert.
- Miért vagyok olyan, amilyen? Miért vagyok egy… – befejezni képtelen vagyok a kérdést. A valóságlátás minden formájában megszűnt. Fogalmam nincs, miért kérdezek tőle ilyeneket a padon vacogva. Pedig jól tűröm a hideget, északról jövök. Ennél hűvösebb vízben úszok.

2025. október 29., valamivel éjfél előtt

N'aie pas peur

Rokuro&Daphné

Betakarom Élodiet, és próbálom legyőzni a kezem remegését, meg a rámtörő rosszullétet, majd ellátom védőbűbájokkal a szobát, hogy senki se zavarhassa reggelig. Csak remélhetem, hogy a varázslataim tudnak még így is elég erősek lenni, és hogy talán  mindenki inkább valami mással lesz elfoglalva, és nem jönnek erre. Zúg a fejem, talán az alkoholtól, talán attól, amit megtudtam, és bár abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy ez kettőnk kapcsolatán semmit sem fog változtatni, mégis, nem tudok nem aggódni miatta, hogy itt kell hagynom, mert hát szerette volna, ha visszamegyek bulizni, meg amiatt is, hogy mi van, ha nem volt elég a Silencio, és más is esetleg meghallotta, amit mondott. Vagy véletlenül meg fogja. Bármikor. Tisztában vagyok az óriások iránti ellenszenvvel és általános negatív megítéléssel, ami kiterjed a félvérekre és a hibridekre is, de a gondolat, hogy az én csupaszív, végtelenül kedves és alapvetően csodálatos legjobb barátnőmről bárki is azt feltételezze, hogy agresszív, hogy bármilyen módon ártani lenne képes akárkinek is…
Nagyon kell koncentrálnom, hogy egyenesen tudjak járni és gondolkodni, miközben a szobából kilépve, az embereket kerülgetve elindulok a folyosón - minden mintha egy lassított felvétel lenne, miközben nem tudok nem arra gondolni, hogy valami nem oké, hogy borzasztóan megijeszt, hogy nem vagyok teljesen ura a testemnek és a gondolataimnak. Mit élveznek ezen az emberek? És én miért nem tudom élvezni? Igaza volt annak a két lánynak… Miguelt keresem, de nem találom, ott nem, ahol hagytam… mikor is? Friss levegőre van szükségem, ki kell jutnom innen - fojtogat az alkohol és a cigaretta szaga, mindenki túl közel van, minden túl fényes, túl hangos, túl sok…
-Mi… - egy pillanatra kizökkent, ahogy majdnem átesem egy hosszúkardon, ami gyanúsan hasonlít arra, amit a buli folyamán korábban azt hiszem, Rokuronál volt, aki egyébként egész este, már amikor láttam, meglehetősen… szociális volt. Azt hiszem, valami tea miatt, ami Élodienál még háromszoros adagban sem működött. De akkor most miért… - Te meg mit… keresel… - a szavak nagyon lassan hagyják el a számat, mintha minden egyes szót háromszor át kellene gondolnom - benézek az asztal alá, és meg is találom a kard tulajdonosát. Igyekszem az arcára fókuszálni, de nem egyszerű, főleg, mert még mindig zavar minden, és a saját hangos szívdobogásomon kívül nagyon nehéz másra figyelnem -  valószínűleg emiatt is telik a szokásosnál hosszabb időbe, hogy realizáljam, hogy a hiperventillálás nem jó. Valami baj van.
-Minden… rendben? - ez az első, ami eszembe jut, holott egyértelműnek kellene lennie, hogy nincs minden rendben, mert akkor nem lenne ebben az állapotban. Mit… mit csináljak? Miért ennyire nehéz gondolkodni?
-Ki… jössz velem? - én legalábbis biztosan ki akarok menni, talán neki is jó lenne, de még jobban megrémiszt, hogy ennyire lassítva tudok csak gondolkodni, miközben legszívesebben a friss levegőn lennék már, vagy legalábbis bárhol máshol. Kinyújtom felé a kezemet, és ha elfogadja, akkor elkezdem magam után húzni - át a tömegen és a zajon, és meg sem állok az udvarig.

I'm in love with the drugs, but they don't love me back!

Daphné kisasszonynak, 2005.10.29.

TW: szerhasználat és készítés, xenofób és degradáló kommentek

Néhány órával ezelőtt még abban az illúzióban ringattam magam, hogy minden a legnagyobb rendben fog lefolyni. Oly régóta nem vettem részt semmiféle közösségi, reprezentatív szórakozási aktusban, hogy amennyiben nem fogyasztok előtte némi szorongáscsökkentő fitoterápiás keveréket, bizonyosan meg sem jelentem volna. Szerencsémre azonban egy kellően kontemplatív közegben már volt alkalmam kissé filantrópabbá kondicionálni magam az átlagosnál, gondolván itt arra az altruista komponensre, amely születésem óta mintha valamely biológiai tévedés folytán hiányoznék belőlem.
Őszintén szólva semmi keresnivalóm egy efféle rendezvényen, különösen, ha az egy olyan degradált épületben kerül megrendezésre, melyet a köznyelv csak „Szellemszállásként” emleget. Szerény meglátásom szerint ez inkább a kevésbé kifinomult szellemek szállása lesz ma éjjel, de ugyan ki volnék én, hogy megkérdőjelezzem mások szabadidős preferenciáit vagy a hedonizmushoz való viszonyukat? Magam is voltam bohóbb és fiatalabb!

Jelenlétemnek tulajdonképpen semmiféle magasztos célja nincsen, csupán szerény kísérletet kívántam tenni saját készítésű bubble tea-m kipróbálására, elsősorban másokon. Különösen érdekel, hogy a termetében immenzis Élodie kisasszonyra miképp hat e kis kuriózumom, feltéve, hogy érez némi passziót annak elfogyasztása iránt.
Hangulatom tetőpontján kifejtem néhány jelenlévőnek a helyes adagolási protokollt, valamint ismertetem, miként oszlanak meg az optimális mennyiségek a különböző súlycsoportok között az eufória könnyed állapotának eléréséhez. Elővigyázatosságból egy pergamenformájú instrukciót is hátrahagyok az italok mellett, a gyengébbek kedvéért. Feltételezem, hogy mindenki rendelkezik legalább alapszintű grammatikai kompetenciával, vagy hozott magával valakit, aki birtokában van a betűfejtés művészetének.

Ezt követően peripatetikus mozgásba kezdek a helyszínen, alkalmi társalgásokba bonyolódva ismerős és ismeretlen alakokkal. Amikor megpillantom az obszcenitás három múzsáját, még egy tréfát is megengedek magamnak, természetesen, midőn szamurájnak találtam öltözni, kizárólag a saját népem javára vagyok hajlandó viccelődni. Megkérdezem a kisasszonyokat, mi lehet az oka, hogy Japánban az átlagos intelligenciahányados magasabb, mint bárhol másutt. Tekintetükből ítélve azonban mintha azt tudakoltam volna, hányas méretű a császár tabi papucsa. A helyes válasz természetesen nem más, minthogy nincsenek köztünk szőkék.

Később beszédbe elegyedem Daphné-val is, aki rendkívül ízlésesen, s némileg Jane Austen esztétikáját idézve jelent meg az eseményen. A továbbiakban rémületesen sok dolog történt, miközben szervezetem telítődött némi alkohollal, a már említett növényi elegy hatása pedig fokozatosan alábbhagyott. E ponton még nem kívántam visszahúzódni páncélomba, így megízleltem saját főzetemet is, az adagolást illetően csupán annyit mondhatok, hogy kifejezetten bátor döntést hoztam.
Úgy tűnik, jókedvemben valakit még baráti jelleggel vállon is veregettem, mielőtt a falak gyanús gyorsasággal közeledni kezdtek volna. Az efféle spaciális diszorientáció nem volt számomra ismeretlen, ám most különös módon pánikszerű fulladásérzettel párosult. Nem lévén büszke rá, de az egyetlen racionálisnak tűnő menekülési stratégiát választottam:
tradicionális szamurájkosztümben, két karddal az oldalamon bemásztam az asztal alá, hogy ott gyakoroljam a meditáció művészetét ,hosszan, ám teljes kudarc ígéretével.
Ilyenkor az idő számomra elveszíti lineáris jellegét; az egyetlen dolog, amelyre vágyom, az az oxigén. Nem tudom, percek vagy órák múltán, ismerős, de mégis eltorzult hang ütötte meg a fülem, majd Daphné arca jelent meg rejtekhelyem bejáratánál.

– すべて問題ありません、ただ... – lihegem rendkívül méltatlan módon, bele sem gondolva, milyen nyelven szólalok meg.
– 本当に何も問題はありません。息ができない。– folytatom rendíthetetlen hittel, hogy a közös nyelvet használom. Ekkor látom meg a felém nyújtott kezét, amelyet normális körülmények között talán elutasítanék, most azonban úgy ragadom meg, mint harcos a kardját, amely az életét mentheti meg. Mindent megteszek, hogy mielőbb kikeveredjünk ebből a partinak nevezett tortúrából.
Kiérve pedig, némileg kétségbeesetten, csupán ugyanazt ismételgetem:
– 本当にごめんなさい、本当に…

Fordítások:
1.Minden rendben csak…
2.Tulajdonképpen semmi sincs rendben. Nem kapok levegőt.
3.Nagyon sajnálom, tényleg…

2025. október 29., valamivel éjfél előtt

N'aie pas peur

Rokuro&Daphné

Talán akkor realizálom, mekkora is a baj valójában, amikor Rokuro úgy nyúl a kezem után, mintha az élete függne tőle, és lehet, az is függ, nem tudom, semmit nem tudok, azon kívül, hogy minél előbb a szabad levegőn szeretnék lenni, ideális esetben másodmagammal. Vagy talán akkor, amikor ezek után csak japánul beszél hozzám, és bár tudok ugyan angolul, franciául, és egyre többet spanyolul, de sajnos a keleti nyelvek egyikén sem, és most talán nem is lenne ideális fordítás miatt faggatni.
-Nem… értek japánul - mondom ki az egyértelműt, amivel feltételezem egyébként ő is tisztában van, mégis, talán japántudás sem szükséges ahhoz, hogy kitaláljam, Rokuro minden bizonnyal megerősítette, hogy tényleg nincs minden rendben, de… fogalmam sincs hogy mihez kezdjek ezzel az egyébként enélkül is egyértelmű ténnyel. Talán akkor se tudnék, ha nem ittam volna, és csak a nyári saját tapasztalataimból tudok kiindulni, hogy mi is történhet most vele éppen. Nem mintha azokra gondolni jelen helyzetben segítene bármin azon kívül, hogy hasonlóan riadt tekintettel nézzek rá én is, ami - ezt még én is tudom, még most is - nem segítene. Az agyam sajnos nem ért egyet velem, és mindenáron emlékeztetni akar…
Kilépek az udvarra, ahol egyből megcsap a hideg októberi levegő, és fázni kezdek, pedig a kabátomat is sikerült kihoznom magammal - vagy Élodiét? Lehet, hogy az övé, de legalább a hideg kinti hőmérséklet józanító hatással hat rám, Rokuro viszont továbbra is, egyre kétségbeesetten ismételgeti ugyanazt a japán mondatot - vagyis azt hiszem, ugyanazt. Veszek egy mély lélegzetet, azzal a szándékkal, hogy legalább első körben magamat megnyugtassam, de csak szaggatottan sikerül kifújnom. A szívem egyre hevesebben ver. Lehunyom a szemem. Réfléchis! Je n'arrive pas à réfléchir. Mégis mit csináljak most? Mit kell ilyenkor csinálni?
-Nincs semmi baj - talán ezzel inkább magamat próbálom meggyőzni? És még azt sem sikeresen. Körbenézek az udvaron, majd valamivel arrébb vezetem Rokurot a kijárattól és jobb híján leülök vele a földre az épület mellé. A kezét még mindig nem engedtem el - alap esetben tudom, hogy nem lenne szabad fognom a kezét, de most mégis valahogy jó ötletnek és legfőképp, megnyugtatónak tűnik, de lehet ez csak az alkohol? Vagy a saját, szintén feltörni készülő pánikom? Talán erősebben is szorítom, mint kellene, de majd később bocsánatot kérek érte. Most csak igyekszem nem kiakadni én is.
-Hogyan… hogyan tudnék segíteni? - kérdezem tőle kedvesen, ahogy próbálok az arcára fókuszálni a fáklyák fényében, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a hangom ne remegjen és nyugodtabban hangozzon annál, mint ahogyan érzem magam. Biztosan nem ilyen kérdésekkel lehet segíteni, de hirtelen nem jut eszembe más, és csak remélni merem, hogy, ha tud és fog is erre válaszolni, azt angolul teszi. Vagy a két másik nyelv valamelyikén, amin értek, mert az sokat segítene. Pedig nekem kellene segíteni neki, a fenébe is. Reprends-toi. Mély levegő… bárcsak normálisan működnének a gondolataim.
-Megölelhetlek? - ezt alapesetben valószínűleg automatikusan megtenném, de lehet, most csak rontana a helyzeten? Megvárom a válaszát, és ha meg is engedi, végül ölelés helyett csak lassan simogatni kezdem a hátát a szabad kezemmel, amíg összeszedem magam annyira, hogy ismét meg bírjak szólalni. - Lélegezz. Respire. Tout va bien. Je suis là. Je suis là avec toi. Tu n'es pas seul - próbálok nagyon kedvesen, lassan és megnyugtatóan beszélni, és hátha egy másik nyelv… kizökkenti? Remélhetőleg? Mi van, ha csak tovább rontok a helyzeten?

Even after the darkest nights...
The morning comes and the sun shines again!

2005.10.29.
Solace
Szellemszállás

"Gyere, menjünk ki beszélgetni, ott nyugisabb!"
"Van nálam jóféle pia is! Ilyet még garantálom, hogy nem ittál! Igazi Jenkins minőség."
"Csak pisilni megyek, egy perc az egész eskü! De ne kóstold meg nélkülem, mindjárt jövök!"
És én, tősgyökeres jóhiszemű ártatlanul bugyuta Piroska létemre hittem is részeg Gemma-nak, mikor ezeket a szavakat kiejtette a száján. Vajon mennyi ideje is tart a mosdószünet? Úgy... egy fél órája? Most vagy szorulása van, ami a pisilés közben jött rá, vagy úgy elfelejtett, mint a házi feladatait és beadandóit szokta. Őszintén meg... ki az a méteres idióta, aki fél óra elteltével is egy szál szoknyában (technikailag skort-ban, azaz szoknyanadrágban), egy rövid ujjú pólóban meg egy lepkefingnyi piros kapucnis köpenyben, a'la low-budget suffni-tunning Piroska jelmezben egy kis piknikes kosárkával ugyanott vacog a padon, ahol hagyták? És még az alkoholt sem kezdtem meg, vártam vele, hogy visszaérjen... Azonban minden lábtörlő életében eljön az a pont, amikor fél méterrel odébb kúszik, pont egy esős napon, mikor a ház lakója hazatérne, jól beletörölné a lábtörlőbe a lábát, de ehelyett beviszi a mocskot a házba, mert ugye a lábtörlő, hát az véletlenül odébb mászott. Ez a lábtörlő nem odébb mászik, de megciccenti akkor egyedül a Jenkins féle kerítésszaggatót. Ígéret ide vagy oda. Igazi Pirosszka vagyok ma, hihi.
Nagy mellénnyel húzok egy nagyot az üvegből, mire úgy égeti végig a cucc a nyelőcsövemet, majd a gyomromat, hogy majdnem tüzet okádok. Az biztos, hogy már nem a hideg miatt libabőrös mindkét karom és lábam. Lehet inkább Bernard-al kellett volna tartanom táncolni, bár sanszos volt akkor és ott, hogy az okádás része bekövetkezett volna. Mégis, mint jó szamaritánus, megsegítem magam, és iszom egy újabb kortyot a tűzveszélyes itókából. Ezúttal kicsit forgatom a számban a piát, hogy ott is felégessen mindent, csak utána nyelem le - így más sokkal viselhetőbb a hatása, és még az ízét is kiérzem belőle valamelyest. Elég szánalmas látványt nyújthatok itt a végtelenül egyszerű és béna jelmezemben, egyedül fagyoskodva ücsörögve, amint éppen egy felcímkézetlen üvegből kortyolgatok, magam elé bambulva. Elmélyednék a gondolataimban, ha lennének nem negatívak. Azonban nincsenek, vagy most nem jutnak eszembe, így jobb híján zéró gondolattal meredek a csillagos égboltra. Nem akarok azon a levélen kattogni, nem akarok az utolsó éven, a jövőmön idegeskedni, nem akarok amiatt sírni, hogy én vagyok az egyedüli kib... oka annak, hogy a szüleim szétmentek, egyszerűen csak nem! Túl nagy kérés lett volna egy felelőtlen, jó hangulatú éjszaka az évben, ugye? Amikor nem a saját hibáim és hiányaim miatt kell emésszem magam. Amikor nem azt érzem, hogy nem vagyok elég... és talán soha nem is lehetek az.
Amikor nem azt érzem, hogy talán... meg sem kellett volna szülessek?
De mégis kinek mondhatnám el a legsötétebb gondolataimat? Ki az, aki képes lenne megérteni őket? Van-e jogom nekem ehhez egyáltalán? Valószínűsíthetően nincs, mert nekem megadtak mindent, amit csak lehetett erőforrásilag, mégis itt szenvedek. Másoknak sokkal nehezebb soruk és sorsuk van/volt, egyszerűen csak... nem lenne fair tőlem.
Ismételten a számhoz emelem az üveget, kortyolok egyet az tűzköptetőből...
"Anne-Rose... ugye?"
Mintha már ez a kérdés elhangzott volna, ugyanebben a formában, ugyanebben a hanglejtésben. A számnál lévő üveggel nézek fel a fokozatosan mellém ereszkedő angyal-formára. Korábban üvegezéskor már konstatáltam, hogy ki is Ő pontosan, így nem tudok hasonlóképp rácsodálkozni, mint jó pár héttel ezelőtt. Most azonban olyannyira merőben más a szituáció, hogy nem is lehetne különbözőbb.
Más a kisugárzása, más az aurája, ahogy leereszkedik mellém.
Miért vagyok olyan, amilyen? Miért vagyok egy…
Oh Solace, ha tudnád, hogy hasonló kérdéseket kérdezgetek magamtól nap mint nap...! De természetesen nem hasonlíthatom magunkat össze. Te vagy a tűz, ami közel éget, de mégis csodálatot ébreszt töretlen lángolásával, én pedig mi is vagyok...? Az elromlott cimbalmos játékmajom, ami a padláson porosodik, mert senki sem veszi rá a fáradtságot, hogy kidobja...? Vagy legalább elajándékozza.
Ez az éjjel azonban nem arról szól, hogy magamat sajnáltatom. Hisz érzem, hogy most segítségre van szüksége, és talán...?
Csöppet fáziskések a válaszadással, erősen belassult a reakcióidőm a töménytelen mennyiségű tömény és kevésbé tömény ital hatására, azaz ezt szeretném elhitetni magammal serényen.
- Annie... szólíts nyugodtan Annie-nek - mosolygok rá kedvesen, igyekszem éppen annyira halkan beszélni, hogy lehetőleg nyugtató hatással legyen rá. Hiába van fura hatással a varázslényekre, hiába vált ki félelmet az állatokból, de a lágy hang minden zaklatott léleknél működik.
Feltűnik, hogy remeg. Valljuk be, nincs éppenséggel Ő sem sokkal jobban felöltözve, mint én, benne van a pakliban, hogy fázik, ahogyan az is, hogy a remegésének semmi köze a hideghez.
- Te remegsz... - köszönjük szépen Captain Obvious, bár itt inkább az a fő lényeg, hogy folyamatosan duruzsoljak valamit neki, hátha... hátha nyugtató hatással van rá. Benyúlok a kosárkába, és kihalászok egy vékony pokrócot, ami igazából végig ott leledzett, de magamnak ez nem jutott eszembe. Ja, és kirántottam vele a tökös pités dobozt is. Na mindegy. Óvatosan az ölébe terítem a pokrócot - a hátára szántam volna, de a csoda szárnyai miatt ez jelenleg nehézkes és felesleges művelet lenne. - Kérsz esetleg tökös pitét? Vagy van almás rétes is. Illetve alkohol, meg üdítő is. Az előbbiből egy megkezdett igazából fogalmam sincs mi ezt tudok ajánlani, szétégeti mindenedet is. De cserébe úgy istenesen felmelegít. - picit figyelem, alább marad-e a remegése.
Egy lélegzetvételnyi szünet, egy szívdobbanásnyi néma csend áll be, mielőtt óvatosan felé fordulnék, hogy a testbeszédemmel is jelezzem felé, hogy rá figyelek, és nem a felettünk elsuhanó hullócsillagra, és a mugli szokások szerint erre elgondolt kívánságra.
- Hogy értetted azt, hogy "Miért vagy olyan amilyen?" - kezdjük először az első felével, aztán ha hagyja, kibogozzuk a második félmondatot is. Együtt...
Legszívesebben megfognám a remegő kezét, ezzel komfortot adva neki, de Ő nem olyan embernek tűnik, akinek egy idegen érintése megnyugvást okozhat, sőt inkább talán csak jobban stresszelné. Bár én talán az Ő szemei számára szinte láthatatlan, oda nem illő színfolt vagyok, de én igenis figyelem és látni vélem Őt. Ahogyan elhatárolódik mindenkitől, ahogy magányosan réved a távolba, ahogyan érzelmileg bezárkózik talán mindenki előtt. Persze, nem követem a hálószobájuk falai közé, meg mindenhova, de valahogy nem látom, hogy itt lenne olyan, akivel tudna, vagy merne őszintén beszélni... magáról.
Mondjuk felmerül a kérdés, hogy miért épp velem tehetné ezt meg? Egy idegennel? Talán éppen ez az, ami segíthet. Hogy nem ismerem, és Ő sem engem. Na meg talán ezen az estén az alkohol is a barátunk?
Nem felejtettem el az intő jeleket sem korábbról, de ez a hirtelen őszinte, kétségbeesett kirohanás ösztönösen késztet arra, hogy kinyújtsam felé a kezem. Az már csak rajta áll, hogy elfogadja-e...

I'm in love with the drugs, but they don't love me back!

Daphné kisasszonynak, 2005.10.29.

TW: szerhasználat és készítés, xenofób és degradáló kommentek

Nem teljesen értem, miért tartotta szükségesnek explicit módon megemlíteni, hogy nem beszél japánul, végül is, senki sem várná el ilyesmit egy gaijintól. Aztán a hiperventilláció közepette belém hasít a felismerés, hogy valójában nem a tényt akarta közölni, hanem rám reflektált, arra, hogy kínomban ösztönösen az anyanyelvemhez menekültem.
Megpróbálok erőltetetten angolul gondolkodni, ám iszonyúan nehéz nyelvet váltani akkor, amikor az ember épp a saját pszichofiziológiai integritásáért küzd egy irracionálisan bénító, férfiatlannak érzett pánikroham közepette.

– 私は英語を話そうとしています。約束します。 – lehelem, továbbra sem használva azt a nyelvet, amelyen kölcsönösen és hatékonyabban kommunikálhatnánk. Ez az állapot lényege,eleinte a tömeg és a zaj volt a kiváltó inger, most azonban épp a  japán nyelv, a hideg  és Daphné, aki  bizonyára halálra van rémülve a ténytől, hogy ilyet vagyok képes produkálni, ő pedig kénytelen részt venni ebben a rettenetes jelenetben. Félek, hogy halálra rémül attól, amit lát,ettől a szégyenteljes, disszociatív  momentumtól, amelybe akaratlanul is belerángattam. És igen, rettenetesen restellem, csak épp a verbalitás eszközei ideiglenesen elérhetetlenek számomra.

A földön találom magam. Stabil, szilárd, mozdulatlan, kivéve persze, a Föld szokásos, finom, planetáris mozgását, mely szerencsére érzékelhetetlen. Daphné még mindig fogja a kezem, sőt, mintha ő kapaszkodna belém. Ha most én vagyok a stabil pont, akkor a helyzetünk finoman szólva is aggasztó.Nem rázom le magamról, igyekszem arra a koncentrálni, hogy bőre furcsán forrónak hat a néhány óra híján novemberi hidegben.
– Figyelem… elterelés – nyögöm ki, a kérdésére reagálva. Normális körülmények között talán szarkasztikus megjegyzést tennék, de most minden oxigénmolekula túl értékes ahhoz, hogy efféle luxust engedjek meg magamnak.
 Mikor megkérdezi, hogy megölelhet-e, egészen úgy nézek rá, mintha azt állította volna, hogy ő Mária Lujza, én pedig Napóleon valék. Abszurd és meghökkentő gondolat, különösen, mert míg ezen történelmi személyek házasságban éltek, Daphné valószínűleg a mai este után inkább  települe le a Hold túlsó felén, minthogy velem akárcsak egy településen kelljen léteznie. Nem ölel meg, én pedig nem reagálok. Talán jobb is így. Utoljára hatéves koromban ölelt meg az édesanyám, ő is performatív jelleggel, és azóta nemigen tudok mit kezdeni az affektus ilyen típusú megnyilvánulásaival.
Simogatja a hátam, érzem a tenyere melegét, behunyom a szemem és fejben követem hangját, színt társítok hozzá, megnyugtató, kellemes, alkálikék hang. Ez a hang és a francia szavak segítenek abban, hogy ne a tényre koncentráljak, hogy nem kapok levegőt. Maga is érezheti, hogy bár még nincs minden tökéletes rendben, de már kevésbé kapkodom a levegőt.
– Köszönöm – suttogom, ahogy a görcs a nyelőcsövemben enyhülni kezd – Mit mondtál az előbb? Hogy lélegezzek veled? – kérdezem taktikusan ráirányítva minden figyelmem.

Fordítások:
1. Mindjárt angolul fogok beszélni. Ígérem.

demiurge
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose ·⬧· 2005. október 29. szombat
az éjfél előtti órában

A tűz talán megéget, ha túl közel állsz hozzá. A tüzet viszont idomíthatod; ezt tették őseink is, amikor akaratuk szerint hajlítani kezdték a természetet, és irányítani a tüzet, amivel végképp kiemelkedtek a többi faj közül. A tűz talán még mindig nyomokat hagy a bőrön, és még a vulkán szélén is megteszel egy óvatlan lépést, hogy közelebb kerülj az olvadt lávához.
Én azonban nem a tűz vagyok – én az óceán mélysége vagyok, ami észrevétlenül nyel el téged és hangtalanul. Lángok helyett titkok emésztenek fel, és a víz súlya fogja kipréselni belőled az összes levegőt. Ide már nem ér le a Nagy Tűz fénye, az Óceánt nem lehet meghódítani, itt már nincs más, csak a sötét, végtelen hideg, és a gondolataid, amikkel látszólag magadra maradtál. Minél lejjebb merülsz, annál kevesebb marad belőled, amit még meg lehet menteni.
Ez a súly terheli hideg köpönyegével vállamat. Nem olyan nehéz még, hogy aprónak és jelentéktelennek érezzem magam, sőt, a terjedelme mintha engem is kiterjesztene legrosszabb tulajdonságaimmal együtt. Együtt kell élnem ezekkel, együtt kell élnem önmagammal.
- Dehogy remegek. – hazudom, miközben tovább ráz a hideg. A fizikai valóság rácáfol a szavaimra. De hiába hideg az őszi leheletem, a fizikai reakciót nem az időjárás, de még nem is az alkohol okozza.
Egy pokróc kerül az ölembe. A szárnyak már több okból is kényelmetlenek. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe a mai este folyamán, hogy a tavalyi, egyszerűbb jelmezem mennyivel praktikusabb is volt, még ha az nem is kapott annyi figyelmet, mint a mostani. Biccentek egyet az almás rétes gondolatára, talán pár falat segítene kitisztítani a fejemet. Egyúttal el is veszem a címkézetlen üveget, amiben még mindig lapul bőséggel a kétséges eredetű alkoholból. Különben nem vennék magamhoz hasonlót normális körülmények között, ennyi részegség és ez az állapot viszont elég már arra, hogy ez ne érdekeljen.
- Egy freak vagyok, ugye? – egy kibaszott torzszülött, aki sehova sem illik ebben a világban. Valami, ami szörnyetegnek talán jobb lenne, mint embernek. A szörny legalább pontosan tudja azt, hogy miért félnek tőle, és miért váltja ki másokból azt a furcsa érzést.
Ne is mondj semmit, Annie. Látom a szemedben.
Keserűen nevetek fel a gondolatra, ami eddig is ott rejtőzött velem együtt a sötét mélységben, de még nem bukkant a felszínre szavak formájában. Az almásrétes morzsái beterítik a pokrócot, szerencsésen elkerülve így jelmezemet. Bár a szorgos alkoholfogyasztás miatt valószínűleg senkit sem érdekelne már.
- Miért érzem magam egy idegennek, Annie? Miért érzem azt, hogy valami nincs rendben velem? – vélt a problémám vagy valós? Annyi kérdésem lenne, de választ nem nyújthat semmi, se komfortot. Azt is csak addig, míg a bűntudat lavinája egyszer el nem söpör.

Even after the darkest nights...
The morning comes and the sun shines again!

2005.10.29.
Solace
Szellemszállás

"Dehogy remegek." Tagadására szám sarka óvatosan felfelé görbül, ahogyan pillantásom a remegő kezekre siklik. A testemet elhagyó levegő fehéres füstként jelenik meg arcom előtt, csak azért, hogy hamarost tova is illanjon az éjszaka sötétjébe. A távoli égi zenekar vihart ígér, de ezen ígéretet egyelőre elnyomja a tompa dübörgés bentről. Vagy ez talán a saját szívverésem?
- Valóban nem, igazad van. Tévedtem... - nincs értelme vitába szálljak vele, nem is szeretnék. Az ölébe fektetett takaró sem felmelegíteni hivatott első sorban - nevezzük inkább egy szerény gesztusnak, amivel azt próbálom üzenni neki, hogy itt biztonságban van az előítéletek nyomasztó árnyaitól. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy milyen visszataszító ember vagyok. Kihasználom a nyomorát, hogy ma is úgy hajthassam álomra a fejem, hogy jogosultságot szereztem az életemre. Vajon csak azért hallgatom meg, hogy bizonyíthassam jó ember vagyok? Hogy születésem nem puszta véletlen, okkal taposom az élet útjának porát, ami olykor fullasztóan leng körül?
De hiszen ez nem rólam szól, ugye?
Nem... és nem is tehetek úgy mindig, hogy minden rólam szól. Nem használhatom fel más sötétségét, hogy jogosultságot szerezzek a saját képzelni vélt nyomoromnak. Nem kell minden tettemnek arról szólnia, hogy fejem fölé festhessem a jóság glóriáját. Nem kell azzá válnom, aki nem vagyok.
Talán ezen az estén elég, ha én vagyok...
Talán elég vagyok...
És talán... neki sem megoldásokra van most szüksége. Csak arra, hogy meghallgassák és meghallják.
Óvatos lassú mozdulatokkal fordulok felé a padon - a felé eső lábamat felhúzom, mintha csak törökülésbe készülnék helyezkedni. Olyan aprónak, olyan védtelennek tűnik mellettem a megtört lelke. Hiszen a lelkét láthatom csak ilyen gyámoltalannak, a testét volt szerencsém alaposan szemügyre venni az este folyamán... és oh arra nem lehet panasz... mármint hogy meg lenne törve. Természetesen.
Készségesen nyújtom át neki az almás rétest tartalmazó dobozt. Ahogy felnyitja a fedelét friss melegséggel tölti el a levegőt, ameddig a szél tova nem sodorja azt. A sütemény meleg gőze vesztes csatát vív az október végi éjjel hidegével. És talán itt lenne az ideje annak is, hogy szegény tökös pitéket is megmentsem a föld ridegétől, hiszen nem ezt a meggyalázást érdemlik, úgyhogy egy egyszerű pálcaintéssel visszaröptetem a biztonságot nyújtó kosárkába.
Következő kérdésére talán át kellene gondolnom a választ, mielőtt szólásra nyitnám a szám. Az azonban ösztönösen bukik ki belőlem.
- Nem tudom Solace. Én nem gondolnám, de... valljuk be, nem ismerjük egymást régóta, te is biztosan gondolsz rólam olyan dolgokat, amiket... talán másképp gondolnál, ha... nem is tudom, hét éve ismernél? - talán nem az a megnyugtató válasz, amelyre várt, viszont őszinte. Azt semmiképp sem gondolnám jelenlegi ismerettségi szintünkön, hogy beskatulyázható egyértelműen a klasszikus "freak" fogalmába.
A belőle feltörő sötétséggel fűszerezett nevetésre azonban görcsbe rándul a gyomrom. Megint feltörnek az emlékképek, melyek arra ösztönöznek, hogy inkább hagyjam itt, legyek tőle minél távolabb. Ám mégis van valami ami mágnesként itt tart. Hiszen ha olyan rossz lenne, akkor most nem ülne itt, nem kérne némán a tekintetével - mely nem néz vissza rám-, szavaival, testbeszédével, hogy hallgassam meg.
- Az első kérdésedre... sem tudok válaszolni, csak találgatni. Ahogy gondolom az sem nyugtat meg, ha elmondom neked, hogy szoktam néha én is így érezni? Pedig igazán semmi okom nem lenne rá, de mégis... - elharapom a mondat végét. Már megint úgy csavarom a beszélgetés fonalát, hogy rólam szóljon. Úgy helyezkedem, hogy lehetőleg a szemeibe nézhessek. - Mert... - nyelek egyet. Talán mégsem én vagyok a legjobb ember arra, hogy segítsen neki...? - ...valami tényleg nincs rendben veled. Pontosan nem tudom, micsoda, de látom. Látom, ahogyan az állatok és a varázslények viszonyulnak hozzád... Ahogy te viszonyulsz másokhoz... Nem értem, de érzem én is. De látom és érzem azt is, hogy szeretnél tenni ellene, csak még... nem tudod, hogy hogyan. Talán egyedül nem is fog menni - remegő kezem bizonytalanul kezd kinyúlni felé, de félúton megáll. Nem akarom ráerőltetni a fizikai kontaktot, meghagyom neki a választás lehetőségét, - hogy elfogadja-e, vagy inkább semmibe veszi a felajánlást. Ha az utóbbi opciót is választja sem történik majd semmi. Hiszen ez nem rólam szól. Éppen ezért óvatosan próbálom elrejteni a libabőrt. A kezeim jéghidegek, amik árulkodhatnak arról, hogy nem a helyzet, vagy a személye miatt reszketek.

2025. október 29., valamivel éjfél előtt

N'aie pas peur

Rokuro&Daphné

Nem sikerül megfejtenem a következő japán mondatot se, de talán nem is baj, hogy nem megy, mert nem biztos, hogy előrébb lennénk, ha tudnám is, mit mond. Egyébként is valószínűleg nem a jelenlegi állapot az, amikor ezt felróhatnám neki, amikor én is örülök, ha azt kitalálom, mit kellene tennem, nem hogy mondanom - pláne használható és érthető nyelven. Rokuro kétségkívül jobban járt volna egy kompetensebb emberrel, vagy valakivel, aki józan, vagy legalább józanabb. Használhatatlannak érzem magam, bár legalább minden lélegzetvétel segít kitisztítani a gondolataim, lenyugtatni a szívverésem és koncentrálni valaki más problémájára a sajátom helyett.
Figyelemelterelés. De mivel, hogyan? Máskor túl sok dolog van a fejemben, de most hirtelen semmi használható vagy megfogható nem jut eszembe. Nem érzem, hogy kiselőadást tudnék jelen helyzetben tartani mágiatörténelemről, tejesemberekről, a francia borokról - bár azoktól legalább nem szoktam magam a jelenlegihez hasonló állapotban érezni - de még a növényekről se, pedig talán az segítené legjobban a szituációt. Vagy pont nem. Mégis mit csináljak? Valamit muszáj csinálnom. Mondjuk vehetnék még pár mély levegőt. Igen. Több-kevesebb sikerrel még megy is.
Igyekszem nem nagyon megbántva érezni magam, amikor úgy néz rám arra a kérdésre, hogy megölelhetem-e, mintha valami egészen felfoghatatlanul hihetetlen dolgot mondtam volna. Talán így is van? Igen, biztosan nem kellene ezt tennem, a kezét sem szabadna fognom, figyelembe véve… mindent, de nem tudom, milyen más eszközöm lehetne még arra, hogy valahogy megpróbáljam megnyugtatni. Én csak… Nem, most amúgy sem ez a lényeg, bizonyára… nem úgy értette. De mi van, ha mégis. Azért ez bizonyára tényleg túl sok… sajnálom. Csak segíteni szeretnék, kérlek ne haragudj.
De valamiért mégsem húzódik el - szóval simogatom tovább a hátát, igyekszem nyugalmat erőltetni magamra és a légzésemre, és így hátha sikerül rá is. Nem is vagyok benne biztos, miért, de egy lassú, kedves francia dalt kezdek neki mondani, halkan, mert az énekhangomban nem bízok - pipacsokról, aztán orgonákról, franciául mert azt hiszem, nekem is egyszerűbb ezen a nyelven beszélni. A szavakat tudom, hogy nem fogja érteni, de lehet, nem is lényeges, mert azt észreveheti így is, ahogy ismétlődnek és rímelnek, hogy az egésznek van egy kellemes dallama még elmondva is. Eszembe jut, amikor valamikor, nagyon régen, ez engem is megnyugtatott, bár nem pont ebben a szituációban. Hanem amikor nem tudtam aludni, mert annyira sírtam, amikor… megremeg a kezem, pedig nagyon szeretnék összeszedett maradni és koncentrálni. Meg nem elfelejteni emlékeztetni Rokurot arra is, hogy tout va bien, még ha én magam nem is feltétlen érzem így. Még mindig őt figyelem, a reakcióit - és mintha kezdene szépen lassan, de kevésbé kapkodva levegőt venni. Ötletem sincs, mennyi idő telhetett el vajon azóta, hogy itt vagyunk.
-À tout moment. Igazán nincs mit - suttogom vissza, mert úgyis elég közel van, hogy hallja, és nagyon halványan, de elmosolyodom. - Igen, azt mondtam, hogy… - lassan beszívom, majd kifújom a levegőt. - …hogy lélegezz, hogy nincsen semmi baj, hogy nem…vagy egyedül - újból be… és ki. Még mindig simogatom a hátát és továbbra sem engedtem el a kezét, mert azt hiszem, még nincs vége teljesen a pánikrohamának. - Aztán pedig végigmondtam egy dalt a pipacsokról - ez most kimondva, még ha halkan is, minden bizonnyal rettenetesen butának hangozhat. De attól tartok, már mindegy. - Meg egy kertről, amikben orgonák nyílnak, meg madarak énekelnek - bizonyára abba kellene hagynom a beszédet ezen a ponton, vagy folytatni franciául, mielőtt teljesen bolondnak néz, hogy ez hogy jutott eszembe. Magam sem tudom, de ha segít…
-Hogy érzed magad? - kérdezem kedvesen, de nem sikerül elrejtenem az aggodalmat a hangomból.

I'm in love with the drugs, but they don't love me back!

Daphné kisasszonynak, 2005.10.29.

TW: szerhasználat és készítés, xenofób és degradáló kommentek

Tulajdonképpen rémületes az egész história. Minden eleme külön-külön is horribilis, először is itt van a tény, hogy ez éppen velem történik, Rokuro iIshidaságom teljében, yukatában, karddal az oldalamon. Még a feljegyzésekben sem emlékezett meg soha senki pánikrohamos szamurájokról, mégpedig azért nem mert teljességgel szükségtelen róluk megemlékezni, hiszen az ilyen viselkedés corrolaliuma a teljességgel jogos feledésbe merülés. Ezzel jutunk tehát második ponthoz, vagyis a tényhez, hogy éppen ezen igyekeztem méltatlan helyzetemben az asztal alatt, mikor is Daphné megjelent és emendálni készült a helyzetet. A harmadik pont éppenséggel az volna, hogy elvontam eme megdöbbentően efficiens hölgyet a társaságától vagy éppen abbeli vágyától, hogy valaki mással tölthesse az idejét egy számára tetszőleges helyen, ami bizonyára nem a hideg skót éjszaka.  
-Bizonyára nem véletlenül állítják a skótokról, hogy  fösvények-jegyzem meg kissé rekedtes hangon, hogy közös feszültségünket oldani igyekezzem, hiszen még mindig bilateriális érintkezésben vagyunk, ami sajnálatos és nem várt módon engem kifejezetten megnyugtat, tehát nem alterál, ellenben Daphnénak már bizonyára kellemetlen- ebben az országban még a fokokkal is csínján bánnak.

Mindezt úgy találom kimondani, hogy a roham utórezgéseinek hatására még mindig úgy érzem magam, akár egy febrilis beteg, szerencsénkre vagy éppen bánatunkra viszont immár képes vagyok beszélni és szépen lassan érzékelni is. Suttog, nyugtató a hangja és megfelelő az illata is, ráadásul igazán ügyesen vonta el a figyelmem azzal, hogy akaratlanul is találgatni kezdtem egyes francia szavak jelentését. Most is kapaszkodom mindenbe, amit csak mond, mikor pedig arról beszél, hogy tulajdonképpen elszavalt egy kedves francia dalocskát a világokról, még önkéntelenül el is mosolyodom, hiszen ez azért kissé kafkai megoldás.
-Gyakran szavalsz dalszöveget?-kérdezek vissza, pedig ezt az ostoba kis gondolatot valójában nem akartam megosztani vele, ám ebben az állapotomban nehezebb kontrollálnom magam, szerencsére viszont már látni vélem a fényt annak a bizonyos képletes alagútnak a legvégén.
-Határozottan több levegőt kapok, mint korábban-sóhajtok egy aprót, miközben elborítja a testem a szégyen, amiért ilyen odiózus momentumomba sikerült bevonódnia egy olyan estén, ahol minden feladata az lett volna, hogy pompásan érezze magát.
-Engedd meg, hogy elnézést kérjek emiatt a mentális kataklizmáért, amit képes voltam rádszabadítani-hajtam le a fejem végtelen megbánásom jeléül. Épp amennyire örülni merek a ténynek, hogy rámtalált, annyira örvendtem volna annak is, ha magamban kuporogtam volna az asztal alatt, amíg organikus módon jobban nem leszek, akkor most nem kellene itt üldögélnia velem a hidegben.

2025. október 29., valamivel éjfél előtt

N'aie pas peur

Rokuro&Daphné

Halványan elmosolyodom, amikor Rokuro a hidegre panaszkodik, mert ez azt jelenti, hogy már jobban van. Legalábbis nagyon remélem.
-Bizonyára van benne igazság, talán pont innen ered ez a mondás - értek egyet, hiszen a leheletünk is látszik, ahogy beszélünk. Mindjárt november, és ráadásul… mennyi is az idő? Túl késő, az biztos, hogy itt kint tartózkodjunk, nem csak az udvaron, de önmagában a Szellemszálláson is. Első dolgom lesz megkeresni Miguelt, hogy hazamennék, amint megbizonyosodtam róla, hogy Rokuro jól van. Meg persze természetesen Élodie is, bár ő remélhetőleg azóta is teljes nyugodtsággal alszik abban a szobában. Talán fel kellene azonban mégis keltenem, hogy inkább a hintóban aludjon velem együtt. Igen, meg fogom próbálni, azért az mégis biztonságosabb, mint itt maradni. Egyedül amúgy sem mernék nekiindulni az éjszakának a szállásunk felé tartó úton, attól tartok.
-Nem…túl gyakran, és verseket sem, ez csak… - az első, ami eszembe jutott? Mert segített régen nekem is? - …abban nem bíztam, hogy el tudom énekelni, szóval… - nem, ez már nem fog javítani a helyzetemen. Úgy pedig szebben hangzott volna, kellemes dallama van, de ugyanakkor majdnem biztos vagyok benne, hogy Rokuro minimum őrültnek gondolt volna, amiért a hideg skót éjszakában francia dalokat kezdek neki énekelni, mert… miért is?
-Ez jó. Örülök. Continuez à respirer - bólintok kedvesen újra, és végre én is kezdek fellélegezni. Hosszan kifújom a levegőt, és bár a szívem még mindig elég szaporán ver, de legalább a legnagyobb probléma elmúlt. Nem is tudok hirtelen mit kezdeni a rámtörő megkönnyebbüléssel és… kimerültséggel? Biztosan valami utóhatás lehet ez is, amiből az zökkent ki, hogy Rokuro bocsánatot kér. Egy pillanatig kissé zavartan nézek rá, majd a lehető legmegnyugtatóbban elmosolyodok.
-Nem kell elnézést kérned, barátok vagyunk, ez… - megrázom a fejem, bár sajnos azt hiszem, értem, miért gondolja ezt, hát nem így érzem magam én is túl sokszor… vagy inkább mindig? Egyébként nem is ő szabadította rám, ha egészen szigorúan akarjuk nézni én szabadítottam magamra, amikor megkértem, hogy jöjjön ki velem. Ráadásul ezt abban a pillanatban, mivel még nem is realizáltam, mi történik vele pontosan, inkább magam miatt tettem elsősorban. - Nem a te hibád és… ez nekem egyáltalán nem probléma - nem tudom, segítene-e, ha megemlíteném, hogy nekem is volt már hasonló élményben részem és jobban átérzem a helyzetét, mint gondolná, de végül úgy döntök, nem kockáztatom meg, hogy ez esetleg újra pánikreakciót váltson ki, szóval az ehhez fűződő gondolataimat megtartom egy…későbbi alkalomra. De azért az látszik és hallatszik is rajtam, hogy komolyan gondolom, amit mondtam. Tényleg nem neheztelek rá az előbbihez kapcsolódóan semmiért sem.
-Szerintem ideje lenne visszamennünk… nem gondolod? - kérdezem, majd óvatosan felállok, és ha nem tiltakozik nagyon, felhúzom őt is magammal, mert… és ekkor realizálom, hogy még mindig fogom a kezét. Elengedem, ami után furcsa… hiányérzet tör rám, nem is pontosan tudnám megfogalmazni, hogy miért, de talán nem ez a legfurcsább a mai estében, így nem is foglalkozom ezzel inkább. Helyette végignézek magunkon, hogy ezzel is sikerüljön tudatosítanom a tényt, hogy jól vagyunk mindketten. Úgy tűnik, igen, legalábbis a körülményekhez képest.
-Várj. Nem volt nálad egy…maszk véletlenül? - nézek rá most már egy kicsit kutatóbban, mert talán csak nem látom a rossz fényviszonyokban, de aztán kezd egészen egyértelművé válni, hogy bár a kard velünk tartott az udvarra, az a maszk, hát… nem. A földön nincs, tehát bizonyára az épületben kellett lennie. De vajon hol?

Köszönöm szépen a játékot

But I could see the smoke
And I knew it wouldn't be long
Don't you go lookin' for trouble now

Miguel Fuentes

Figyelmeztetés: alkohol- és szerfogyasztás, káromkodás

Még kicsit vigyorogva dúdolom a zenét, ahogy kilépek Miguel előtt az ajtón. Rendkívül vicces és szórakozott állapotban vagyok, a srác elképesztően jófej és nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. Azt már nem tudnám megmondani, valójában hogyan keveredtünk egymás mellé, de amúgy is kit érdekel már, nem? Mindenesetre ahogy szóba elegyedtünk, azonnal feltűnt, hogy nagyon egy húron pendülünk, szinte azonnal elkezdtünk egymással poénkodni. A jelmeze egyébként meglehetősen passzolt hozzá, az biztosan megragadta a figyelmemet és az is, hogy amúgy is van egy sármos kisugárzása. Szerencsére sosem ment nehezemre az ismerkedés, vele meg pláne könnyen megtört az a jég, ami után simán leküldtünk egy-két felest és egy-két beszólást, ugratást.

Hogy mi az, ami különösen szimpatikus volt? Hogy elsőre úgy tűnt, ő is rendkívül komfortosan érzi magát attól, hogy csak a felszínt kapargatjuk. Nem akart egyből nagyon fontos, nagyon mély kérdésekkel bombázni vagy leültetni, hogy kifaggasson az életemről, mert ha nincs tartalmas beszélgetés, akkor nem is volt értelme a találkozásnak. Neeem, elég volt, hogy poénkodunk, vicces sztorikat megosztunk egymással és kész. Az persze teljesen meglepett, hogy Daph és ők ikertestvérek, ez eddig teljesen ismeretlen volt számomra, pedig Daphnéval legalább már beszéltem nyáron, na, mindegy.

Egy ponton persze az sem maradhatott titokban, hogy nemcsak az alkoholt nem vetem meg, hanem a tudatmódosító szerek is előkelő helyen szerepelnek a listán és legnagyobb örömömre emberemre találtam ebben, sőt, még fel is ajánlotta, hogy akkor mi lenne, ha megosztoznánk legalább egy füves cigin. És hát meghazudtolnám önmagam, ha nemet mondanék egy ilyen kiváló lehetőségre és egy még kiválóbb személy társaságára, úgyhogy ezért is vigyorgok ezerrel. Odakint meglehetősen sokan beszélgetnek, ez meglep, pedig odabent sem üres a ház. Kivételesen annyira nem ragaszkodom ahhoz, hogy nagy társaságban legyek, Miguellel jól megvagyunk ketten is, a cigi sem túl nagy, ennek megfelelően intek a fejemmel, hogy mi lenne, ha kicsit odébb állnánk meg és ha belemegy, akkor a többiektől távolabbi, sötétebb részt választok kettőnknek, majd nekidőlök a falnak és vigyorogva nézek fel az arcába.

- Remélem, ez a kis parti azért felér az elvárásaiddal, Fuentes... - nézek rá kihívóan. - Bár biztos vagyok, hogy odahaza sem szenvedtetek hiányt ebből vagy legalábbis megoldottátok magatoknak, mi? Gondolom, azért csak voltak hasonlóak nálatok is, nem? - érdeklődöm, mert egyébként lófaszt nem tudok arról, miilyen náluk a suli, pedig egyébként érdekelne, csak olvasni nem akarnék róla, szóval igyekszem sok infót összehalászni a többiektől.