Cryus Devereaux

C R Y U S H. D E V E R E A U X

E A C H M E N C R E A T E S H I S O W N G O D F O R H I M S E L F
H I S O W N H E A V E N
H I S O W N H E L L

! bántalmazás, erőszak (családon belül-kívül), halál, kínzás, szerhasználat, beleegyezés-nélküli szexuális tartalom említése
! a karakter és az előtörténet nem képviseli a user nézeteit, elveit

t h e d e v i l - t h a t y o u f o r g o t

jelszó || mandragórafüggők gyülekezete
nem || férfi
születési hely, idő || Egyesült Királyság, Peak District; 1980. 06. 08.
kor || 25
vér || fél
iskola || Roxfort, később Beauxbatons
munkahely || varázsműtárgy kereskedő

b l a c k w o o d, d e c a y, c o l d w i n d s - a l i e, t w i s t e d

A vérfolt vagy a falon - és a szám sarkában.
Az a keserű gondolat vagy, amivel reggel kelek. Ami igazán nem hagyott el éjszaka sem.
A méreg édes utóíze. Túl tömény, elsőre nem tűnik fel. Amikor már igen, akkor túl késő.
Az a rothadó rész az almában.
És az a falat, amibe beletörik a fogam.
A nehéz függönyön átszökő napsugárcsíkok - egyre kevesebb, egyre fakóbb, egyre veszélyesebb.
Az elmúló nyár - az emléke, ami még szép volt, valami más a bőrödön, amit még nem értesz.
A süvítő szél a jéghideg esőben, te vagy az a gondolat, amellyel egyáltalán elindultam ebben az időben.
A könny sója, ami lefolyik a torkomon.
A szobor arca, amivel visszanéz rád - mindig mozdulatlan, mindig tökéletes. Mindig pontosan az, amit látni akarsz.
Az árnyék az ezüst evőeszközön - mindig valaki tükörképe.
Te vagy a lánc a csuklón - a drót fémes éle.
Az első baljós gondolat, az a szorítás a mellkasomban. Aztán a torkom körül.
A kiserkenő vér. A nyelv, ami lenyalja onnan.
Az a szorongató félelem, amitől forgolódok az ágyban, te vagy az a kis rezzenés a folyosón, amitől meg sem merek mozdulni.
Az a szó, ami örökké a fejemben ég - amit hallok a sötétben.
Te vagy a sötétség - mindenhol ott vagy benne.
A gyógyszer keserű íze. Ami aztán a torkomon akad.
Gyengéd suttogás, egy könyörgés - és az összes hazugság, ami belefér.
A hányinger előtti utolsó, baljósló gondolat - és az íz, ami marad utána.
Te vagy az aranycsík a pohár szélén. Az a kis szilánk benne, ami végigvágja ajkam.
Te vagy az ima a templom hátsó során - te vagy az, akit senki nem hall, de mindenki szeretne.
A nevetés a temetésen, a káröröm és a halhatatlanság gondolata - te vagy az, istennek képzeled magad, te vagy az átok, ami mindenkit sújt, amiért ők még könyörögnek is.
Aki miatt átnézek a vállam felett éjszaka - akinek a hangját hallom a felsíró faágakban.
A téli, jeges szél vagy - könyörtelen, alábecsült itt, túlbecsült ott.
Csontszilánk vagy, ahogy áttör a húson - minden vagy, egy elkínzott sikoly, az utolsó sóhaj.
A tó legmélye, az, ahol már a fény sem jár - mindenki meg akarja érinteni, senki nem tér vissza élve.
Vérfolt a lepedőn, egy elvérzett hazugság a torkom hátuljában. Már késő - mindig késő.
Ólomüveg ablakon megtörő árnyék vagy, nehéz esőfelleg, az első jégdarab a bőrömön - túl hideg, túlságosan forró.
Az a hideg félelem vagy a nyelvemen.
A kéz a sötétben, ami a válladra fog - amiről egy pillanatig elhiszed, hogy majd vezetni fog, de helyette csak magábahúz.
Apánk vagy - a nehéz aranygyűrű a pohár falának koccanva, az a pillantás, akit sosem érdekeltél igazán.
Anyánk - talán már életedben is halott.
Az a penge vagy, ami felnyúzza a bőrt. Az enyémet, az övékét - a sajátodat.
Az a fájdalom, ami kiűz a fejemből minden gondolatot - ami előtt már nem emlékszem, hogy ki voltam, ami után már nem tudom, ki leszek valaha.
Gyűlölet vagy - a legtömörebb, a legsötétebb, a legforróbb.
Szilánkok - aprón, az ágyamban, az ing gallérjában, a bőrömben, a nyelvem alatt.
Az álom, amiből képtelen vagyok felriadni.
Egy utolsó kérdés: miért?
Te vagy a halál. De te mindig is szerettél volna az lenni.

a f i r e - t h a t w a s s e t ||
1980.06.08. - megszülettél; gyönyörű voltál, halálos, anyád zokogott, apád egy egészen kicsit büszke volt. Amíg el nem felejtett.
1987.10.28. - a nap, amelyet szeretnél elfelejteni örökké. Amikor minden elromlott, te végignézted, és már akkor is tudtad. Mert anyád már egy kicsit nevetett, apád pedig kibámult az ablakon. Talán ő is tudta - öcsédnek nem kellett volna megszületnie.
1994. 05. 29. - nem tudtad nem megtenni. Senki sem hibáztathat érte - nem is teszik. Az a házimanó pimasz volt. Te pedig ingerült. Túl sokat tűrtél. Egyébként is gyűlöltél mindent a Roxfortban. Akkor ott azt a legjobban. Megölted valami átokkal, amit a zárolt részlegről ismertél; elsőre nem volt halálos, másodjára, harmadjára, negyedjére már igen. Átkozottul büszke voltál.
1994. nyara - kénytelen voltál hozzászokni a francia nyelvhez, odaköltöztünk; gyűlölted, mert te mindent gyűlölsz, de az angol szürkeségnél bármi jobb, ezt még te is beismered, ugye? Még az sem probléma, hogy a következő éveket a Beauxbatonsban töltöd - a Roxfortnál csak jobb lehet.
1995. - hozzáérsz valakihez. Ennek ezúttal nem lesz hangja, nem tudja meg senki - olyan egyszerűen elhallgattatod, eléred, hogy ne csak rád, de másokra se tudjon nézni többet a folyosón. Ettől csak jobban akarod. Megteszed még néhányszor, mielőtt nem jön vissza a következő tanévre. Nem a te hibád. Annyira szép szája volt.
1997. - itt már számolod, nyomon követed, hogy hányan nem mernek rádnézni az iskola folyosóján - és rettenetesen tetszik. Néha magadat mártod beléjük, néha a mágiádat. Nem számít, megérdemlik bármelyiket. Ezt csak te döntheted el, csak te vagy ennyire fontos.
2002. augusztus közepe - meghal a nő, akit eddig anyádnak neveztél. Magad sem feltétlenül tudod, hogy miért, nem érdemelte meg. Borzalmasan bebaszol a temetésén, de te ünnepelsz. Nem tudod, hogy meddig vagy képes tűrni, itt még nem sejted, hogy már nem sokáig kell.
2002. augusztus vége - sosem ünnepeltél még annyira, mint mikor előkerül a levél - nem vagyok a testvéred. Ekkor már nem elég az alkohol, a világ összes tündérpora, semmi, csak a Cruciatus.
Mert senkin nem csattant még ennyire édesen, mint rajtam.

r a g e - g r i p p e d i n t h e h a n d s, s t u c k i n t h e t h r o a t, s u p p r e s s e d

Szeretné, hogy sajnáld - elmondja, hogy nem szerette az anyja, hogy az apját csak munkából menet és jövet látta.
Szeretné, hogy csodáld - mert az édesanyja mindig olyan szeretettel simította az arcát, mert az apja munkája igazából az volt, hogy őt mutogassa, mint egyetlen dicsőségét, örökségét.
Szeretné, ha félnél tőle - hogy foggal, körömmel harcolj ellene, hogy zokogj és sikíts, bármilyen hangosan, csak az ő nevét.
Szeretné, hogy higgy neki - addig hazudik, amíg megteszed.

A napnak látod - túl fényes, túl sugárzó, minden szava óvatossággal élezett penge, egyik pillanatban még súlytalan, a másikban már belédhatol. Ő minden, amik azok a nevek szeretnének lenni, akiknek megvolt az esélye - tökéletesség helyett tökéletesség, arany helyett arany. Túl könnyen megy - egyetlen pillantás, egyetlen szó, te a lába előtt heversz, ő meg valahol máshol. Ha szerencséd van, valahol messze - ha nincsen, akkor a hátad mögött.

Olyan, mint a nyár - szeretnéd elkerülni, de mindig utólér, talán akkor a leginkább, amikor már igazán menekülnél előle. Egy darabig édesebbnek tűnik, mint a méz; ahogy a nevét mondod, ahogy elfogadod tőle a poharat, ahogy a mellkasán simítasz, ahogy lelököd a talárt a vállán, ahogy nézed, azt hiszed, tudod, mit látsz, fogalmad sincs, mit látsz.

Rajong érted - rajong mindenkiért, aki nem ismeri, aki éppen a kedvére van, rajong azért, aki csodálja, rajong azért, aki megmentené. De talán mindig is csak egy leheletre volt a gyűlölettől; csak egy rossz lépés, csak egy félrepillantás.
Gyűlöl téged - gyűlöl, miközben megcsókol, gyűlöl, miközben megdug, gyűlöl, miközben mosolyog, gyűlöl, miközben hazudik. Egyetlenegyszer szeret - amikor szenvedsz, amikor annyira kurvára megérdemled.

Az igazságért létezik - a saját igazságáért, szépen lassan hiteti el veled, hogy az a sajátod, talán mert a te véredből való. Gátlástalan - egészen gusztustalan. De annyira mélyen, hogy már csak akkor veszed észre, amikor te is vele együtt rohadsz.

Talán csak játszik - játszik veled, játszik saját magával, játszik az egész világgal, talán próbálkozik, meddig mehet, hol vannak a határok; a saját világának egészen biztosan nincsenek, minden körülötte forog. Könnyű bedőlni neki - a szépségének, annak, ahogy figyel rád, annak, amit ad, ad, ad és ad; egészen addig, hogy többszörösen vegyen vissza. Elég volt egyszer megkínálnod - utána már nem tudja, hogy hol az elég.
Sakktábláján nem léteznek szabályok - ő írja őket, abban a pillanatban, úgy, ahogy épp tetszik, úgy, ahogy épp csillapítja az éhséget, úgy, ahogy épp eléggé vérzik.

Ő a mindenség - a középpont, a csillagod, az igazság, a gyönyör, minden, minden; és leginkább az, amitől inkább csak szeretnél meghalni.

merengő ||
✧ Ahogy az öccse könyörög neki, hogy hagyja abba.
✧ Amikor megszületik az öccse, és mindenki úgy ünnepli, mintha érne bármit is.
edevis tükre || saját maga - ki más, ha ő a leggyönyörűbb, a legfényesebb, ha mindennek a középpontján, ha mindenki a lába előtt.
mumus || saját maga - ki más, ha senki nem érhet fel hozzá?

i a s k h o w i t i s, y o u s a y - i t h u r t s. i t h u r t s

százfűlé-főzet || túlságosan fekete - az illata émelyítő, parfümös, az íze túl sok, túl édes, a végén keserű; olyan, mint a sár a szádban
Amortentia || bőr, fahéj, égetett cukor, valami fémes, Égoiste
titkok || minden, amit Skylarrel művel - a cruciatus, a penge a bőrben, Lolita

a n d i - a p r o m i s e k e p t, o n e t e a r, o n e f l e s h, o n e b l o o d, s h a r e d; l i k e a g r a v e

apa || Douglas Jules Devereaux; 48; félvér ✧ közömbösség, bár valamennyi érdek szorult még belé
anya || Anneline Pierre; 45 (lenne); félvér ✧ életében sem zavart sokkal tűnt fel sokkal jobban, mint halálában
partner || Lolita Devereaux (Dolores Desdemona Danae Delacour); 17; félvér ✧ tökéletes
testvérek || Skylar Hervé Devereaux; 17; félvér ✧ gyűlölet
állatok || ✧ ✧

családtörténet ||
Ha őt kérdezik? Cryus Devereauxon kívül egyikük sem számít - az apja egy gyáva, az anyja halott, a testvére meg? Még csak nem is az igazán.

Beszél róluk, amikor muszáj - kontextustól függ. Felhozza a hatalmas kúriákat, hogy egykor bizonyosan aranyvér volt, hogy ezt nem lehet kimosni egy család tartásából, beszél a pénzről, a pazar partikról, az elismerő hümmögésekről, amikor valaki kiejti a száján, Devereaux. Ilyenkor nem beszél apja szürke, üveges szemeiről, amelyekkel átnéz rajtuk - nézett mindig is. Nem beszél anyja betegségéről, gyengeség, kiégetni való folt, nem beszél arról, hogy még csak méltósággal, szenvedve meghalni sem tudott, csak elaludt egyik éjszaka, és nem kelt fel többé.

Az öccse más téma. Az öccséről beszél, mert róla van mit. A hibáiról, a bűneiről, amit elkövetett - a születése, a létezése, a gyermeki mosolyai, a nevetése, ahogy beleakaszkodott kezébe kölyökként, ahogy magával húzta a tengerbe, ahogy örült a gyertyáknak a születésnapján, ahogy a Roxfortba került, ahogy griffendéles lett -, hogy még mindig itt van.
Persze ez csak azért lehetséges, mert ő így döntött. Újra és újra - ő engedi le a pálcáját, mielőtt túl sokat venne el. Ő sétál el, mielőtt túl késő lenne. Ő az, aki néha hetekig nem pillant rá, majd egyszer csak megjelenik, hogy utána ismét elsétáljon. Ő az, akinek döntés van a kezében - ő az, aki nem hagyja meghalni, mert az nem volna elégtétel, az nem volna érdemelt, az túl egyszerű volna. Ő az, aki hajszolja tovább és tovább és tovább, amíg el nem törik teljesen. Mert egyszer minden üveg eltörik.

Az apját gyűlöli, de nem gyűlöli eléggé. Végülis csendben van, pénzes, tiszteletbeli tag a francia Mágiaügyi Minisztériumnál, nincs sokat jelen, nem zavar sok vizet, szava van, valamelyest még szükséges. Üres a képkeret a polcon - nem teljesen haszontalan, egyszer még lehet benne valami.

Anyja rózsáit a halála után való nap gyökerestől kiátkozta a földből, már nem nőnek. Az emléke nem több, mint egy festmény a falon, ott még talán szép is volt, mint a teafüvei és szárított virágai a konyhában, mint minden csukott ajtó a roscoffi kúriában. Nem több, mint egy szó, amit kerülünk - de ha mégis feljön, akkor természetesen nevetünk rajta.
Mint egy emlék, ami ott volt - de igazából csak nem volt. Aki nem szólt, nem beszélt, aki mosolyogva ment Sky után, aki bárcsak hamarabb megdöglött volna.

A családi kúria hatalmas, már csak néhány manóval, akik nem mernek ránézni, elintézte, hogy ne tegyék - saját lakásán is tart párat, mert mindennek csillognia kell, még ha nincs is ott sokat. Általában a családnál van, szereti felügyelni, hogy minden rendben megy - és tenni róla, hogy otthon megjelenhessen bárki, bármikor, hatalmas partik, pazar aukciók, üzletek, ismerősök, italok, a mágia rettenete és bűze. Nem tudni, kitől tanulta ezt az életet, nem tudni, mikor támad hozzá kedve - és mennyire lesz halálos, amikor megtörténik.

✧

Mondhatnánk, hogy Cryus jelenleg az örökség, a jövő családfője, de ez olyasmi gondolat, amitől titkon mindenki fél; apjuk egy ponton már mindkét fiát elvesztette a feleségével együtt, és talán valahol arra is rájött, hogy neki már teljesen mindegy - de a név az név.
Persze Cryus valószínűleg sosem hagyná, hogy a családnév kitörlődjön a történelemből, a jövőből; Skylartől meg már senki nem vár semmit, jobban is teszi, ha megmarad a háttérben, nem zavarva senkit. Addig talán még életben is marad.

A 2005 tavaszán történt eljegyzés több szempontból is kapóra jött neki - még egy dolog, amit mutogathat apjának, még egy dolog, amit elért, amit meg lehet ünnepelni, és még egy valaki, akit uralni tud. Nem tudná kevésbé érdekelni a lány, azon kívül, hogy szép legyen és rendelkezzen egy olyan névvel, amit szükség szerint lehet mutogatni. Mert ezen kívül nyilvánvalóan semmi sem számít. Ő magára vállalta a Devereaux család megmentőjének szerepét, ezért pedig tessék mindenki tapsolni, és térdrehullani - vagy majd ő tesz róla.

Lolita? Kellően bájos, kellően csendben van, kellően irányítható - és kellően fontos ahhoz, hogy tegyen érte.
Még tökéletes - finom korty bor, meleg bőr, egy elsuttogott nyögés, egy mosoly a tömegen át. Valakire. Mindig valakire.

Valójában pedig? A házasság minden egyes kis része tervezett volt; Cryushoz illő, hibátlan, lenyűgöző - és valami, ami eddig pontosan azokban a léptekben halad, ahogy azt ő megkívánta.

f i n d g o d i n t h e l i n e o f y o u r j a w - a n d b r e a k i t

magasság || 190 cm
testalkat || dühítően tökéletes
szemszín || világoszöld
hajszín || barna
kinézet ||

Állának éle, amiben látod magad - vagy csak látni szeretnéd.
Az a pillantás, ami néha túlságosan is sötétnek tűnik - olykor pedig szinte ragyogónak.
Nehéz róla levenni a szemed - mert pontosan azt mutatja, amit a leginkább látni szeretnél. A tökéletes elsőszülött, a kimondatlan családfő, a szoba középpontja, a méregdrága vörösbor a méregdrága kristálypohárban, az arany keserkés íze, amit hagy a fogadon. Egy figyelmes pillantás, egy tökéletes mosoly, éppen lehengerlő a kis gödröcske arcán, amikor épp megvillan, éppen szinte észrevétlen, ahogy megrándul a szemöldöke, szinte könyörögsz érte, hogy beleláss a fejébe. Vagy az ingje alá.
Aki mindig tudja, mit kell mondani, aki mindig tudja, hogyan illik viselkedni - akinek a nevét elsuttogod éjszakánként, de valójában mindenki tudja, valahol talán már ima a falon.

Égoiste - valami vonzóan fémes, valami vékony aranyperec a csuklóján, nedves tincsek a tarkóján, a neved az ajkán; mosolyog, és csak téged lát, sosem nézett még így senkire. A pezsgő jéghideg, ő pedig Hermèst visel a dísztalár alatt - mindig ropog, mindig finoman omlik le a vállán, mindig egy kicsit túlzás, sosem elég.
Rúzsfolt a pohara szélén, de ő abból többet nem iszik - mintha ebben a fényben szinte szőke volna, a nevedet mondja, pedig abban sem voltál biztos, hogy tudja; ujja végigsimít a pohár szélén, bárcsak ne volna rajta a gyűrű.
Valaki mindig akarja - ő pedig mindig akar valamit. Talán túl gyönyörű hozzá, hogy észrevedd - talán nem figyeled elég alaposan, talán csupán annyit látsz benne, amennyit szeretnél. Nem tűnnek fel az anyajegyek, miközben végigcsókolod a gerincét, mosolyogsz, amikor megérinti a torkodat - amikor sikítani szeretnél, akkor már túl késő lesz.

A legjobbat gondolod róla - a legszebbet, ahogy elpillant, ahogy már-már bocsánatkérő az a mosoly a saját szenvedéséért, ahogy látod rajta az élet súlyát; mint ahogy a szobrokon szoktad. Mert a művész vérét már rég lemosta az eső.
A nevetése cseng, a foga kivillan, te kéred, hogy harapjon, mindig te kéred - ártalmatlannak gondolod, valakinek, akit meg akarsz szerezni, aki szeretnéd, hogy megszerezzen. A háttérben óarany és nehéz márvány, elkenődött sminkedet figyeled a kép fényes keretében, megkapaszkodsz a falban és imádkozol neki, ő pedig már más néven hív - de az is a sajátod, már az, az ő szájából minden.
Ő az, akiért egyszer létezni akartál - aztán ő az, aki lenyalja rólad a vért. Örömmel, a foga megkarcol, az arca is csak addig mosódik el, amíg sírsz - a vér lecsordul az állán, még az is gyönyörűen áll neki; csak mert sosem a sajátja.

pb || Marcus Hedbrandh

d i v i n i t y w i l l s t a i n y o u r f i n g e r s - l i k e f i r e

varázslói ismeretek ||
Cryus Devereaux mágiája olyan, mint ő maga - szeszélyes, kiszámíthatatlan, lobbanékony; hazug. Talán még saját gazdájában sem bízik meg - miért is tenné? Valami egészen ősi, valami megfoghatatlan, valami mély; ami csakis akkor mutatkozik meg, amikor a leginkább nem számít rá senki.
Cryus ereje nem abban lakozik, hogy mennyi varázslatot tud, vagy milyen precizitással végzi azokat - sokkal inkább abban a megtörhetetlen elhatározottságban, amelynek pálcája sem tud ellenállni; próbálkozni, talán. Leginkább csak tovább fokozva a katasztrófát.
Varázslatai sokszor csúszósak, elmosódottak, összecsapottak - ebben nem a szépség a lényeg, hanem az eredmény, a pusztítás, a hatalom, a borzalom. Túlságosan jártas átkokban, ám sosem volt igazán jó párbajozó; kegyetlensége szinte kívülről is tapintható, amint megemeli a pálcáját, ott mocorog a levegőben, együtt mozdul vele, halkan zenél a füledben, szinte könyörög, hogy menekülj. Nem tudni, hogy ez a pálca alapvető természete, vagy valamely ponton tényleg megpróbált ellenkezni használójával - talán már azt is eléggé beidomította, talán még nem túl késő.
A tiszafa olykor szikrákat vet magából - talán még küzd, ellenkezik, talán csak annyira együtt pendül már Cryusszal, hogy már nem látja a pusztítás végét, már nem tud megállni. Talán olyan, mint a gazdája - hazudik, kívülről még kellemes, belülről valami már elrohadt; mint ahogy benned fog.
Cryus szereti magát különlegesnek tartani - szereti azt is mondani, hogy milyen érzéke van a varázstárgyakhoz. Talán egyszer még azt is elhinnéd, hogy a víz a kezében borrá változik; de ha ennél egy kicsivel okosabb vagy, sosem kéred, hogy meg akarja mutatni.
iskola || Roxfort (I-V. év), Beauxbatons (VI-VII. év)
végzettség || -
felsőoktatás || -
foglalkozás || varázsműtárgy kereskedő - sokkal inkább hobbiból, sokkal inkább csak látszatból; szélesen mosolyog és nagyot mond, ha kérdezed, de valójában? Nem sok befolyása van a dologban azon kívül, hogy néha pazar aukciókat szervez galériájában
pálca típusa || tiszafa, sárkány, 14 hüvelyk, teljesen rugalmas

Egyéb

egyéb ||
✧ szeptembertől tagja a Roxfortba érkező francia delegációnak
✧ további részletek a karakter múltjáról és a családtörténetről megtalálhatóak az alábbi előtörténetben