Mély mocsár

A rengeteg mélyén húzódó mocsaras rész állandó ködbe burkolózik, a víz felszínén halványan fénylő gombák úsznak. A talaj ingoványos, minden lépés veszélyt hordoz, de különleges, ritka varázsnövények nőnek a környéken. A diákokat figyelmeztetik, hogy ide ne merészkedjenek – ami persze csak még csábítóbbá teszi a helyet.

[- Lumos]

Solace

one purpose

L ába alatt reccsen az ág. Máskor talán félne, veszély után lesne a sötétben a fák között, villanó tekintetekre számítana, ismerős-gonosz visszhangra, ami az elméjében születik és végül ott is csapódik újra. Máskor gúzsba kötnék az érzelmek, a bűntudat súlya, amit maga előtt görget, mint a ganajtúró az élete munkáját, ami már akkora, mint ő maga és amitől sokszor már alig kap levegőt. Fuldoklik, pedig körülötte friss és tiszta a levegő, a tüdejében mégis megrohad, poshadt vért köhög fel helyette, mégsem látja senki. De ma este ő sem látja. Ma este könnyű a levegővétel, finom az éjszaka hidege és szíve is magabiztos dallamot játszik, nincs mellékzönge, nincs remegés.
Nem is tudta, hogy lehet ennyire könnyű is az élet.
Mi történt? Nem tudja. Fogalma sincs, hogy a csillagok állása változott-e és adta az elhatározást, a merész sugallatot vagy egyszerűen végre hosszú, keserves idő után sikerült tényleg kialudnia magát. Mégsem érzett még semmit ennyire… helyesnek és magától értetődőnek. Nem kell gondolkodnia rajta naphosszat, nincs kétség, ami bekebelezné az elhatározást. Akarat. Mégis hol volt eddig? Hol tárolta eddig az egyenes gerincet, a magasra emelt állat és a kihúzott vállakat? Nem hitte soha, hogy ez neki jár, hogy ezzel ilyen könnyű élni és viselni. Idejét nem tudja, hogy mikor érezte magát ennyire… kellemesen.
Kékjeit az ágak kusza hálója között a sötét égre emeli; a Hold vékony sarlóját ketrecbe zárják. Milyen érdekes, hogy nem érez most szimpátiát vele. Nem von párhuzamot a kettejük helyzete között, csupán az idő múlását veszi tudomásul és a tényt, hogy Barbon bármikor megérkezhet. Nem gondolná, hogy hiba csúszott volna a tervébe. Tökéletesen leutánozta a kézírást, a levél rövid és célratörő, olyan furcsa-száraz humorral fűszerezve, amilyet Madrigal professzor előszeretettel használ. Csak várnia kell. Türelmesen. Nem jár idegesen a lába, nem kezd dallamot kopogni a combján vagy a hátának simuló fa repedt törzsén. Egyedül a talárja fekete csuklyáját húzza jobban az arcába. A nyirkos levegőt nem sikerült megszoknia még mindig.
Fogalma sincs, hogy mennyi idő telik el, mire végre meghallja a cuppanó lépteid és a halott, már hóval takart levelek ropogását a talpad alatt. Aszott csontok, amiken taposol, az élet szilánkosra tört váza, míg újat nem fakaszt. Érdekes, hogy ti ketten vagytok a leginkább élők, mégis üresség von homályos fátylat körétek. Az érme két oldala. A menny és a pokol. Az arany és a… Olyan sok jelzővel illettétek már magatokat. Nehéz lenne megjósolni, hogy ez az este melyikhez húz majd strigulát.
Kellemes mosoly szökik az arcára, mintha régi barátra várt volna, hogy megkérdezze, hogy van. Sok érzelem, sok gondolat és cselekedet köt össze titeket, pozitív és az utóbbi időben, negatív egyaránt. Az életetek szorosan összefonódott kritikus pontokban, ezért olyanok vagytok, mint a mágnes; egyszerre vonzzátok és taszítjátok egymást. Már nem vagytok barátok, de talán a szó szoros értelemben ellenségek se, de mégis az utóbbi felé hajlik a mérleg. Talán ez ösztökélte arra, hogy találkozóra hívjon téged. Talán hiába lágyította a szívét a Prófétára vetett rágalmazó-őszinte sorok, mégis feléledt benne valamiféle ragaszkodás vagy szolidaritás a Maddock-család felé. Talán ezzel próbál vezekelni a családja ellen elkövetett bűn miatt, talán ezzel szeretne édesapja kegyeibe férkőzni, hátha egy kis nyugalom lehet a jussa. A miértek nem fontosak, egy sincs jelenleg a gondolatai között, mert egyedül a cél lebeg előtte.
- Lumos - suttogja némán. A fényt visszatükrözi a fakó tekintete, majd kilebegteti a fa mögül, aminek támaszkodott, az ösvénytől távolabb. Még nem láthatod, hogy kivel van dolgod, hogy egy imposztorra fecsérled az időd. De ne aggódj, hamarosan megtudod. Egy vetélytárs. Egy régi barát. Egy régi majdnem kicsit több. Egy áldozat. Egy undor. Egy gyűlölet. Egy igazság.
Maddock.

Respectfully,

Maddock

[- Homenum Revelio!]

Apatē

2006. január 9. hétfő

Malachi Maddock

TW

...

Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy Madrigal igazgató levele nem a megszokott buborékjaiban érkezett. Az üzenet hasonlóképpen gyanús tartalma azért adott némi aggodalomra okot – miért akar velem Madrigal a Tiltott Rengetegben, a megadott koordinátán találkozni, mindezt az éjszaka közepén?

Persze a sorok elárulják a szándékot. Eszembe jut a bűbájtan óra, és az igazgatónk ott tanúsított magatartása. Óriási ostobaság volt, hogy éppen Morgenstern mellett próbált segíteni nekem, aki a Roxfort egyik bajnokával áll közelebbi viszonyban. Noha a segítőkészsége kedves gesztus, a Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Az én utamhoz is juthatott volna ebből a jószándékból, de nekem csak a saras, lápos hó és jég jutott. Jól emlékszem, az orientáció alatt kiemelték, hogy a Tiltott Rengeteg ezen szakaszát még annyira se látogassuk, mint a többit, mert azoknál is veszélyesebb és tiltottabb. Ennek ellenére már szeptemberben felkutattam ezt a helyet. Fuentes a mai napig úgy hiszi, az általa idecsempészett dolgokat annak a baleknak a kunyhójában tartjuk, valójában viszont már aznap elvittem onnan, miután lekerült a radarról. Épp látom is azt a fát, melynek gyökerei alá ástam egy dobozban. Pedig bennem volt a késztetés, hogy egyszerűen csak a mocsárba hajítom azt. Az impulzust le kellett viszont küzdenem. Megígértem neki, hogy év végén visszakapja maradéktalanul, tartanom kell a szavam.

A környezet legalább valamelyest ismerős, még ha a Shagawának nincsenek is igazán mocsaras részei. A vízfelszínt vastagnak tűnő jégtáblák borítják, de egyetlen lépésem elég ahhoz, hogy megrepedjen, bakancsom pedig újra a mocsaras sárban cuppanjon. Pálcámmal csak halovány fényeket gyújtok, azokat is rövid időkre. A szükségesnél jobban nem akarom felhívni magamra a figyelmet a környéken lévő lények számára. Még ha a természet alszik is januárban, mindig vannak olyan lények, akik éberen vészelik át a telet. Talán a dugbogoktól nem kell ilyenkor tartanunk, de van helyette ezer másik lény. Az óvatlanság ostobaság. Mindegy, milyen erős varázsló vagy, ha nem vigyázol eléggé.

Tudom, hogy Madrigal azért hívott, hogy segítsen. A delegációnk viszont már elég kárt okozott a rendezvényen. Tudhattuk előre, hogy minden bíró szubjektíven fog pontozni, mi viszont nem csak a kapitalizmust, hanem vele együtt a politikát is behoztuk. A Tusa ezt már nem bírja elviselni az évszázadok óta vele járó képmutatás mellett.

Gyűlölöm, hogy igaza van. Gyűlölöm, hogy az történt, amit magamtól is kitaláltam, hogy történni fog. Gyűlölöm, hogy valami kabalának néznek, egy árunak, amit kitűzhetnek programjuk élére, holott nincs bennem semmi követendő, mert nem szolgáltam rá. Gyarló vagyok és destruktív, én vagyok a jéghegy, én vagyok az, ami mindent elpusztít maga körül, előbb-utóbb pedig önmagát is. De büszke is vagyok – büszke arra, hogy Morris bármit állítson, a saját munkám, a saját ambícióim juttattak ide. A büszkeség pedig olyan dolog, amit könnyű vérig sérteni.

Való igaz, még nem jöttem rá a gömb kulcsára, bár vannak ötleteim a hétvégére, amikkel próbálkozni fogok. Madrigal azt kérte, hozzam magammal ide. Tudom, hogy sötétben nyílik, talán értelme is lenne, de eszem ágában sincs elfogadni tőle a kéretlen, keresetlen segítségét. A gömb a buszban maradt, biztonságban, lopásgátló bűbájjal és átkokkal megszórva. Túlságosan értékes ahhoz, hogy megkockáztassam, valaki hozzá akarjon nyúlni. Márpedig erre hamarosan meglesz az esély. Bőséggel adok indokot arra, hogy megtegyék. Sokakat fogok felbosszantani, nagyon sokakat.

De vannak dolgok, amik fontosabbak nálam.

Eloltom pálcám, amikor a levegő fényforrást látom. Egy jelzés talán, hogy menjek oda. De… miért súgják azt az ösztöneim, hogy valami nincs rendben? Madrigal igazgató hóbortos, megvan a maga stílusa, de a levegő megtelt a baj és a veszély szagával. Valami nincs rendben. Valami egészen nincs rendben.

- Homenum Revelio! - suttogásom elég hozzá, hogy pálcámon keresztül közvetítsem az akaratomat. Még távoli méterek választanak el a lebegő fénytől. Bűbájommal az igazgatónk alakját keresem magam körül. Fogja jelezni, hogy hol láthatok embert.

[- Revelio!]

Solace

one purpose

O ly sok ponton alakulhattatok volna másképp. Ha a különböző házak ellenére nem osztanak bennetek több közös osztályba és váltok egymás legnagyobb vetélytársává. Ha egyikőtök mégsem a kviddicset választja a saját útjának. Ha nem haladtok a sportban is fej-fej mellett és nem váltok egyazon évben csapatkapitánnyá. Ha Barcelonában nem találkoztok a parton. Vagy ha mégis, megosztoztok azon a bűnös elixíren, ami megrontott mindkettőtöket. Ha nem jöttök mindketten Roxfortba. Ha nem téged választ a serleg. Ha nem az lennél, aki. Ha nem az lenne, aki. Ha… Felesleges szócséplés. A múlton nem lehet változtatni és a visszatekintés csak célponttá tesz, hisz a jelen opálossá válik tőle. Te amúgy sem az a fajta vagy, Solace, aki élne a második eséllyel. Te olyan vagy, aki tudomást se vesz a hibáiról vagy ha mégis, akkor azt mindenáron el akarja pusztítani.
Malachi pedig az egyik legnagyobb hibád.
A múltad köt mégis gúzsba, Solace. Nem a tiéd, hanem az, amit mégis annak vélsz. A múltad húz a mocsár mélye felé és ez a rögeszméd fog egyszer tönkretenni. Olyan sokáig próbáltad titokban tartani, tudomást se venni róla látszólag, mégis ez alapozta meg minden léptedet, ugye? Minden kimért mozdulat, szó és cselekedett, a sötét karikák és a lelket-fagyasztó tekintet az őseid eredménye, ugye? Tudod, volt ideje gondolkodni mindezen, mióta nem veszel róla tudomást, mióta az ujjai satuba vonták a Próféta lapjait. Kirakós darabkák kerültek a helyükre, de még hiányos a teljes kép. Meddig mentél el? Meddig űzött a menekülési vágy? Mit mutattál ebből a sötétségből a parton? Az őseid bűnösök. Hibáztak. Hiba.
De az őseid halottak. Mégis hogyan pusztítod el, ami már eleve nem létezik?
Emlékszik, hogy sajnálatot érzett irántad. Megértést és talán szánalmat is, de haragot? Ezért nem. Ő nem, egyedül talán, a világgal szemben. Most mégsem érez semmit. Nincs harag. Nincs kétség, nincs szánalom, se megértés, se megbocsátás. Nem elhatározás, az akarat elnyom benne minden mást. Végre könnyedén lélegzik.
Nem hallja tovább a ritmusos lépteket. Szóval megálltál, nem fogsz közelebb jönni magadtól. Rendben van, érthető, hogy gyanúsnak találod a helyzetet és inkább óvatos vagy, mint vakmerő. Kioltja a fényforrást és tudattalanul is veled szimultán végzi el, majdnem ugyanazt a varázslatot. A sors? A régi ismeretség hatása? Vagy puszta véletlen csupán? A ti esetetekben egyáltalán léteznek véletlenek?
- Revelio! - suttogja némán a sötétségbe, a vélt irányodba. Erősen koncentrál, egy vékony, csillogó csíkon kívül semmit sem lát. Bizonyára a pálcád lehet, de ez azt is jelenti, hogy olyan bűbájokkal vontad körbe, ami gátolja a varázst, ami lenyűgöző vagy a kérés ellenére nem hoztad magaddal a gömböt. Nem baj, rendben van így is. Mivel a számára láthatatlan gömb bizonytalanságot szül, nem a tárgyra fókuszál, hanem az emberre. Rád, Solace, ha már régen talán te is szomjaztad kicsit az ő figyelmét. Kicsit megkésve, de most a tiéd lehet.
- Ventus! - Halkan ejti ki a varázslatot, miután röpke másodpercek alatt levonta az imént a konklúziót. A szél keresztül süvít a mocsáron, hangosan fütyül a fák között. Egy célja van csupán; hogy egy pillanatra kizökkentsen, ha a gyanakvó természeted miatt már a támadáson járna az eszed. Ahogy ajkait elhagyja a varázs, máris odébb lép és kiábrándító-bűbájt szór magára. A szél bömbölése még jótékonyan vonja némaságba a cuppanó lépteit. Természetesen fogalma sincs, hogy varázslatai hatásosnak bizonyulnak-e veled szemben, de nincs kifejezetten oka az ellenkezőjét se feltételezni.
- Köszönöm, hogy eljöttél, Solace - hangja hangosabban csendül, ahogy a szél alábbhagy. Viszont nem hagy sok időt felocsúdni belőle, mert az üdvözlésed után azonnal újraéleszti azt. Újra odébb lép párat, majd hangosabban folytatja. - Nem azért hívtalak, hogy bántsalak, Solace. Ha megtennéd, hogy nem fordítod azonnal ellenem a pálcádat, beszélgethetnénk. Megtudtam pár dolgot otthon, ami érdekelhet. - Féligazságok. Most mégsem hagynak keserű ízt a szájában, alig vernek visszhangot a tudatában, nem nehezítik a tagjait. A bűntudat, az örök társa, mintha New Yorkban, a kúriában maradt volna az apja dolgozószobájának padlóján. Ott reszket helyette, várja a következő csapást. Ő viszont itt van. Könnyű léptekkel és lélekkel.
Ha az elvárása szerint válaszolsz, feloldja a magára szórt bűbájt és kilép a fák rejtekéből, hisz nincs oka feltételezni, hogy hazug lennél. Pálcája készenlétben pihen az oldala mellett, hegye a föld felé mutat, másik kezével pedig hátrébb tolja a csuklyáját, hogy ha szeretnéd, láthasd az arcát, amin kellemes mosoly ül. Csupán kedves, udvarias, előzékeny… ahogy mindig, ugye?

Respectfully,

Maddock

[- Nehéz nem fenyegetésként értelmezni ezt a finoman megkomponált csapdát. Elismerem, Malachi, lenyűgöztél. Kurvára alul becsültelek.]

Apatē

2006. január 9. hétfő

Malachi Maddock

TW

...

A bűbáj felfedi előttem alakodat, pedig nem kívántam látni. Nem egyértelmű a körvonalakból, hogy rólad van szó, és te állsz az egész mögött. De az igen, hogy kelepcébe csaltak.

Ráérek majd ostorozni magam önnön ostobaságom végett. Utólag nyilvánvaló, hogy nem Madrigal professzor küldhette azt az üzenetet. Az írás, igen, a betűk formája, az az övé, a hang azonban máshoz tartozik. Nem az ő kezei vetették a kanyarokat és íveket, és azok a hóbortos buborékok, azok hiánya meg kellett volna ölje az illúziót azon nyomban, még mielőtt kiteszem a buszból a lábam.

Ösztönösen kapom a fejem a szél irányába. Egész testemmel kifordulok és lépek egyet jobb lábammal; ugyanazzal, ami pár hete még fagysebtől izzott és égett. Hiba volt. Hibát hibára halmozok, a vastagnak tűnő jégtakaró megreccsen és megadja magát súlyom alatt, noha alig támaszkodok rá. Jól tűröm a hideget, előszeretettel úszok is hideg vízben, de a fagyos sár még sem ugyanolyan. Bokáig nyeli el a lábam. Gratulálok, Solace Barbon, csapdába ejtetted saját magad.

Maddock. Elvakított tán a hó, azért képzeled magad bábmesternek?

Betartottam az ígéretem, szeptember óta tudomást sem vettem rólad. Levegőnek néztelek, mintha nem is léteznél, mert ez mindkettőnk érdekét szolgálja. A Tusa és az akörüli dolgok mindkettőnk szerencséjére épp eléggé lekötöttek ahhoz, hogy ne essen nehezemre teljesíteni, amit megígértem. Te sem adtál arra okot, hogy megszegjem a szavam. Én pedig sok minden vagyok – sok minden, amit negatívan lehet illetni. De a szavam legalább tartom.

Hová lett a tiéd, Malachi? A tojáslikőr ment az agyadra, vagy a forralt bortól vetted a bátorságot, hogy tőrbe csalj és hátba támadj? Látom, a tanácsaim ennyi év után talán célba értek, talán végre képes vagy kiállni magadért, igaz, az időzítésed elkésett, nem most kellett volna ezt, amikor minden olyan okafogyott. Vagy ennyi időn át vártad az alkalmat, ilyen soká? Alábecsültelek.

- Nehéz nem fenyegetésként értelmezni ezt a finoman megkomponált csapdát. Elismerem, Malachi, lenyűgöztél. Kurvára alul becsültelek. - dacára annak, hogy látom tervének buktatóit. Ha nem kap el a hév, akkor hamarabb átgondolom a dolgokat, és hamarabb feltűnik, hogy az üzenetet nem küldhette Madrigal. Megspóroltam volna magamnak egy fejfájást és egy felesleges, esti sétát.

Ne szokj hozzá, nem dobálózom ilyen gesztusokkal túl sűrűn. Te ezt még nem tudod, de lehettél volna jobb is.

Jól tudod, hogy ha nem szólalsz meg, és nem hangzik el kérésed, már javában átkokkal szórnálak téged. Végre kiderülne, hogy ugyanazokat a védővarázslatokat és átkokat ismered-e, mint én. Megsúgok egy titkot, nincs így. Kár lenne ismét bemocskolnom magam, de még adhatsz indokot arra, hogy a legrosszabb varázslataimat használjam ellened. Ismersz már, Malachi, ismersz, mint egy visszatérő rémálmot. Én vagyok az a gondolat a fejedben, amit sosem mertél kimondani, és én vagyok az emlék, amit nem tudsz felidézni, csak elszenvedni. Mert így van, ugye? Ezért jöttél, hogy elkergesd a rémálmot, és megszüntesd végre azt a gondolatot. Tudjuk mindketten, hogy így van.

Mégis, ebben a helyzetben, a bokámmal a sárban, ez egyszer kiszolgáltatottabb vagyok előtted, mint bármikor valaha. Ha a szobámba lopóznál éjnek idején, hogy rajtam üss, amikor alszom, se lenne több esélyed, mint most. Rajta hát. Mikor emelsz pálcát?

Mégis mi az, amit mondani akarsz vagy mondani tudsz, ami ennyire fontos volt számodra? Nem tagadom, valahol kíváncsivá is tettél. Ismerlek már, tudom, hogy még akkor is kerülöd a konfrontációt, ha csak a szenvedés és a szenvedés között választhatsz.

Mindig is megvetettelek ezért a tulajdonságodért.

- Kezdheted a dalolást. Egyszer mondom csak el, a türelmem véges. - engedem, hogy játszd a macska-egér játékodat ellenem. A hangodat figyelem, és arra koncentrálok, hogy ne vedd észre a bokáig mocsárba süllyedt lábam. Lassan, de határozottan kezdem kihúzni a lábam, hogy visszakapjam a szabad mozgást. Ha nem tudok mozogni, akkor halott vagyok. De nem. Nem vagyok hajlandó engedni, hogy te legyél a legnagyobb botlásom.

[- Tudom, hogy nem volt tökéletes. Mégis sajnálom, hogy nincs senki más most velünk, hogy tanúja legyen ennek. Köszönöm, sokat jelent.]

Solace

one purpose

M indig is alábecsülted őt, nem igaz, Solace? Sosem tartottad elég okosnak, elég merésznek, elég határozottnak, elég… jónak. Elég jónak, hozzád. Pedig vágyott rá, senki mástól, egyedül tőled. A pillantásra, hogy érted, hogy megérted őt, hogy elfogadod, hogy látod a meghunyászkodás mögött feszülő erőt, a lehetőségeket a mosoly álarca alatt. Te mégis leplezett undorral feleltél, mikor a lelkét mutatta neked, úgy, mint senkinek korábban. Lenézted azért, mert inkább a szavak mögé bújt, mint a pálcájával vágott volna vissza először. Összekeverted a gyengeséget a kivárással, a stratégiával, a felesleges konfrontáció kerülésével.
Sokáig vártál, de most megtudhatod, hogy milyen valójában Malachi Maddock. Milyen vagy valójában, Solace Barbon. Mikor mutattak neked tükröt utoljára? Meg merte már tenni bárki is? Ezért gyűlölöd? Ezért fordítottad ki a kis világotokat, változtattad a fényt is mély sötétté, mert féltél, rettegtél attól, hogy sosem érheted el? Gratulálok, Solace, végre ugyanott álltok. Ugyanabban a mocsárban tapostok. Most elérheted, most láthatod és naivan alábecsülheted őt. Újra és újra és újra.
A holdsarló újra előbukkan a felhők közül, megvilágítva mindkettőtöket. A tompa fény halvány derengésbe vonja az arany tincseket, hogy egyezzen a vére csillogásával, amit úgy szeretsz. A hó szikrázik, ártatlan köntösbe bugyolálja a kettőtök örökös háborúját. Kissé hunyorogva lép közelebb hozzád, mér végig tetőtől-talpig és elraktároz minden nüansznyi információt. Látja, hogy fogságba estél, de nem adja jelét ennek. Látja a pattanásig feszül minden izmod, tekinteted fogságban tartja minden mozdulatát, de nem ad neked okot, hogy támadj. Nem most. Még nem.
- Tudom, hogy nem volt tökéletes. Mégis sajnálom, hogy nincs senki más most velünk, hogy tanúja legyen ennek. Köszönöm, sokat jelent. - Aprón meghajol feléd, minden mozdulata elegánsan kimért. Más körülmények között talán elpirulna, sőt, el is érzékenyülne a beismerésed hallatán. Most csak üres szavak, rothadt hüvelyükön tapos épp és soha többé vissza sem néz rájuk. Már mit sem számít. Egyedül a cél a fontos. - Nem fogok visszaélni vele. Sikerült fültanúja lennem pár igencsak szűk körű beszélgetésnek otthon. Gondolom tisztában vagy vele, hogy sokak szemét szúrod, mióta megjelent rólad az a cikk. Azaz a családodról. - Lassan lépked előtted, óvatosan helyezi a lábait, nem szeretne a te sorsodra jutni. Egy pillanatra árnyékba lép, egy apró vakfoltba, ami a pálcáját illeti és épp csak int a lábad irányába a lélegzetvételnyi hatásszünetet kihasználva. Nem csinál semmi mást, épp csak kicsit sűríti körülötted a hideg iszapot, hogy nehezebb dolgod legyen. A természet is mintha térfelet választott volna; egy varangy visszataszító brekegése ver visszhangot. Malachi épp csak a hang irányába kapja a fejét, de ahogy konstatálja, hogy nem jelent számotokra veszélyt, folytatja lassú útját.
- Apám tajtékzik és ezzel nincs egyedül. Tudod, hogy otthon minden a politikáról és a látszatról szól. Nos, te egyikre sem vetsz jelenleg túl jó fényt. Szabotálni akarnak. Ellehetetleníteni téged és a családod. - Épp előtted áll meg és mélyen a szemedbe néz. Komolyság villan a tompa tekintetben, majd együttérző mosoly költözik az arcára. A szavaknak súlya van, Solace. Sosem hittél talán benne, mindig is lenézted azért, amiért ő mesterien űzi ezt a csatát, ha épp úgy tartja jónak. Jelenleg ő választotta meg a fegyvernemet kettőtök között, a kérdés már csak az, hogy az évek alatt sikerült-e felvértezned magad a mondatok éles nyílhegye ellen. De tessék, becsüld csak alá most is. Nem bánja, sőt, követeli, hogy tedd meg. Ő a művész és hidd el, ezt a darabot igazán jól sikerült megkomponálnia. Szeretné látni, hogy apró sebekből kezd vérezni a lelked. Ne aggódj, annyira nem fog fájni neked, mint majd neki.
Újra sétálni kezd és mielőtt időt hagyna neked, hogy bármit is reagálni tudj, folytatja. - Én nem osztozom ezen a nézeten, Solace. Tudom, hogy nem érdekel a véleményem, de szerintem remek bajnok vagy. Talán tényleg az iskolánk legjobbja. Szerintem nem kéne, hogy az őseid miatt határozzanak meg. Én nem hibáztatlak azért, amit a családom ellen elkövettek. Butaság lenne. Bár bevallom… - Megtorpan és az ég felé emeli a pillantását, ahogy gondolkodóba esik. - Elég sok mindent megmagyaráz. Te mások helyett is szégyelled, ugye? Szégyelled magad a tetteikért. Ezért… - pillanatra elmosolyodik, de árnyékba veszik az apró gesztus. Lassan fordul újra feléd, hogy mélyen a szemedbe nézhessen és szavaival szinkronban lépked hozzád egyre közelebb. - Ezért fordítottál nekem hátat, Solace? Mert megtetted, mindketten tudjuk. Hisz… - Eléd ér, közelebb áll meg, mint azt az etikett engedné, kettőtök között érzéki keringőt lejt a lélegzetvételek fehér pászmája. - Szerettelek, Solace. Tudom, hogy tudod. És azt is tudom, hogy volt idő, mikor én sem voltam számodra közömbös. Kár tagadnod. - A mellkasodhoz érinti a kezét és lassan úgy hajol közelebb, mintha a csókkal szeretné pecsételni a múlt igazságát. Még előtte mosolyodik el és hajtja le a fejét. Újra elhátrál, felemelt kezekkel. - Szégyellted magad előttem is, Solace? Sokszor elkaptam a pillantásod felém és tudod, én éreztem bűntudatot miatta. Irigység. Tudom, hogy megvetsz azért, aminek születtem, mert úgy hiszed, hogy ezzel előnyt élvezek veled szemben. De az aranyvérűség ne- - Hirtelen torpan meg és lázasan járnak a gondolatai. Az őseid a magafajtákat gyilkolta. Te pedig sóvárogsz mindazért, amit ez az örökség jelent. A kisugárzásod lassú változása, a egyre növekvő sötét karikák a szemeid alatt. Az újabbnál újabb főzeteid… Az elixír a parton. Az arany. A vér…
Felnevet. Most, hogy nem homályosítják a látását az érzelmek, a görcsös bűntudat, most, hogy nem suttog a fülébe a halott bátyja, most, hogy nem reszket a lelke előtted, hirtelen képes tisztán látni. Mintha eddig színes-torz üvegen szemlélte volna a világot, téged. De most annak lát, ami valójában vagy. Kész a kép, Solace. Már csak aranykeretbe kell foglalnia. Újra szembefordul veled, pálcájára szorosabban fonja ujjait, de nem emeli rád, továbbra is maga mellett nyugtatja.
- Ez az, ugye? Ezt akarod. Ez volt az az ösztön, ami hajtott téged. A véremet akartad. És el is vetted. Nem is engem gyűlölsz. Saját magad veted meg.
És a dal megszületett. A hangjegyek gyönyörű spirálban vesznek körbe téged és az újonnan szálingózó hó nyomja a mocsár vastag pergamenjére a vérző kottát. A szél kapja fel, duzzasztja tornádóvá a dallamot és a dalszöveg, ami imént az ajkairól csurgott alá, megpecsétel múltat, jelent és jövőt köztetek.
Élete fő művét komponálta meg a színed előtt. A kettőtök balladája pihen a mocsár mélyén.

Respectfully,

Maddock

[- Ők nem a családom, Maddock. Azok az emberek már rég halottak. Csontvázak csupán mélyen a föld alatt, por és hamu. Nincs mit megbosszulni rajtuk.]

Apatē

2006. január 9. hétfő

Malachi Maddock

TW

...

Képzelem, büszke vagy magadra. Nehogy az önteltség legyen a veszted – eddig nem gyakoroltad ezt, kár lenne most elkezdeni. Nekem jobban áll. Nem sok alkalmat adtam neked eddig arra, hogy legyőzz és jobbnak mutatkozz, bár szívünk mélyén mindketten mindig is tudtunk egy örök igazságot, hogy van, amiben sosem érhetek a nyomodba.

Te még angol nyomorodban is szerethető vagy. Én a dicsfényben is csak valaki, akivel nem tudnak mit kezdeni. Nem tudnak mire vélni, félnek tőlem, tartanak tőlem, embernek sem kezelnek. Egyszerre várják el, halálfaló legyek és vadászok sarja, pedig a kettő együtt nem lehet, a kettő egyszerre nem lehetséges, vagy az egyik leszek, vagy a másik. Vagy a személy, aki kiszolgálja a hatalmasok fantáziáit, vagy mocskos varázstalanok gyermekének egy szem fia. Ez az a két árnyék a falon, ez a két farkas, melyek marcangolják egymást, ők Romulus és Remus, Káin és Ábel, Izsák és Ismael, Ozirisz és Széth. Mind én vagyok, de mindegyik, ennyi minden nem lehetek egyszerre. A két árnyék nem csak egymást marcangolja, hanem vele együtt engem is, önmagam is, mert ennyi minden egyszerre nem lehetek. Előbb vagy utóbb csak egy fog maradni, mert csak egy maradhat része legitim módon a világnak.

- Ők nem a családom, Maddock. Azok az emberek már rég halottak. Csontvázak csupán mélyen a föld alatt, por és hamu. Nincs mit megbosszulni rajtuk. - hát erről van szó, Maddock? Saját bűneim helyett azokét hánytorgatod fel, akiket megtorolni sem lehet? Tudod, annak idején, amikor együtt töltöttük az időnket a virágos ajtó mögött, ezért nem akartam, hogy lásd, milyen könyv van nálam. Nem akartam, hogy tudd, milyen vér folyik az ereimben. Nem akartam, hogy meggyűlölj.

Ki kell…

Ki kell mosnom a bűneiket az ereimből.

Az éjjeli sötétség ellenére íriszeim egészen összeszűkültek, ahogyan orrcimpáim is, miként levegő helyett a haragot szívom magamba és a félelmet. Nem tőled félek, Malachi, nem attól, amit tehetsz ellenem, hanem attól, amit mondani fogsz, és attól, amit én tenni fogok. Te nem láttál Halloweenkor, amikor végre a helyemen voltam – véres talárban, lekötözve, megalázottan, hogy aztán tajtékzó vadként szórjam az általam ismert, legdurvább átkot azokra a Pokolból küldött nővérekre. Mégis, ha valaki, akkor te pontosan tudod, mennyire megérdemeltem.

- Ezért csináltátok anyámmal azt, amit…? Gyorsan visszaveszitek, amint kiderült, a kicsi fia érdemes a bajnoki címre? Apád és a társai eldönthetnék végre, mit szeretnének látni bennem. - préselem ki magamból a szavakat, egy pillanatra se levéve róla tekintetemet. A jeges mocsár csak sűrűbbé válik körülöttem, de nem észlelem azt, hogy te vagy ennek okozója. Pedig észre kéne vennem, még érzékélesítő nélkül is tudnom kéne, még sem teszem azt. Túlzottan lefoglalnak viszont azok a dolgok, amik zajlanak bennem, és ami árad belőled. Életemben először bénít meg a félelem, hogy családommal, anyámmal, de még az ostoba húgommal esetleg olyat tesznek, ami visszafordíthatatlan.

Szokatlan tőled ez a viselkedés, pedig ismerlek már, Maddock, régóta, és máshogy, talán jobban is, mint mások. Az első pillanattól kezdve megugorhatatlan kihívásokat jelentett a személyed és különbözőségeink. De ezt te is tudod, mert mindent tudsz. Majdnem mindent.

De ha nem osztozik apja véleményén, akkor miért van itt? Figyelmeztetni máshol is figyelmeztethetett volna. Nem kell hozzá a gömb, nem kell hozzá az éjszaka, és nem kellett hozzá ez a kurva, jeges mocsár sem, hogy elmondja, figyeljek oda jobban magamra és a családomra. Zsigereimben érzem, hogy ez a viselkedés tőle még Malachi érzelmektől túlfűtött szintjével mérve is irracionális. Képtelen vagyok arra viszont, hogy összerakjam a teljes képet. Épp, mire megfogalmazódhatna bennem, hogy talán valaminek a hatása alatt áll, hogy talán mágikus oka van ennek a felettébb szokatlan habitusnak, cseng a fülemben a következő, zavaró szó. Cseng… Mit cseng? Mikor lassan inkább késsel ver léket benne. Ki kéne vágnom a kígyó nyelvét, el kéne hallgattatnom. Olvastam egy varázslatról, amitől szájpadlására ragadna a nyelve. Az legalább visszafordítható.

Némán fújom ki a nehéz levegőt. Szégyenről beszél, de fogalma sem lehet arról, hogy milyen is az. A családunk soha nem vállalt felelősséget azokért a rémtettekért, márpedig volt benne részünk bőven. Ezreket, tízezreket öltünk meg hosszú generációk alatt, tömegsírokat töltöttünk meg, teljes családokat irtottunk ki. Nélkülünk Amerika történelme egészen más kanyart vett volna, hiszen mi még a scrourersek közül is kiválóak és vérszomjasak voltunk. Tudod, ők nem érték be a tűzzel és a kötéllel.

Tudtad, hogy némelyik felmenőddel nem elégedtek meg azzal, hogy egyszerűen meghalt? Addig kínozták, míg fel nem adta, hol rejtőzik a családja, pedig még ő is csak egy gyerek volt csupán, fiatalabb, mint mi voltunk a virágos ajtó mögött. De hiába, mert nem mentette meg ez sem attól a gyötrelmes végtől, ami várt rá. Apád biztosan tudja ezt, benne van a krónikátokban, ott van históriátok oldalain, rátette a kezét és bemocskolta azt a nevünk.

Csak kapkodva tudnék hátrálni előled, de az nem volna szerencsés. Leheleted érzem arcomon, szavaid pedig újabb kés fülemen keresztül az agyamba. A fülemnek már rég véreznie kéne. Volt olyan, valamikor réges-rég, amikor elképzeltem ezt a közelséget, a belőled kijövő levegőt az én bőrömön, de már akkor is inkább meghaltam volna, mint hogy ebből valaha bármit is elfogadjak.

- Sosem szerettelek. - nem kell, hogy igaz legyen. Kezeimet mégis magam elé, majd mellkasod felé emelném, hogy eltaszítsalak. Zavar a közelséged, nem akarom, hogy itt legyél.

Nem akarom, hogy tovább beszélj.

Fogd már be!

Ha eddig szűkek voltak pupilláim, most már olyan vékonyak a riadalomtól, mintha a legvékonyabb ecsettel festetted volna fel rám. Kényelmes volt, hogy szerencséből csupán, de látszólag megfeledkeztél a dologról, én pedig mindent megtettem azért, hogy esélyed se legyen visszaemlékezni rá. Főleg úgy oldottam meg, hogy egyszerűen nem adtam teret arra, hogy beszélni tudj velem. Hát nem érted? Mindent csak tönkreteszel, mindent csak tönkreteszek, nem lehetsz mellettem, nem lehetsz a közelemben, mert megint bántani foglak, ahogyan az őseim tették a tieiddel. El kellett volna felejtened, ami történt, végleg, és engem is el kellett volna felejtened, nem csak értem, miattad is, mert így mindkettőnknek megvan az esélye egy egészségesebb, normálisabb életre. Legalább az esélyét megadhattuk volna, de nem, neked az nem elég, neked hirtelen minden kell… Mi a fasz ütött most beléd? Tartanod, csak tartanod kellett volna, amiben megállapodtunk, te balra, én jobbra, mert a mi történetünk nem lehet Káin és Ábel, nem lehet Romulus és Remus, nem mi vagyunk Izsák és Ismael, te nem lehetsz Ozirisz, én nem lehetek Széth.

- Ki kell mosnom a… - megremeg jobbom, talán a hideg mocsártól, talán a szavaid ölték meg. Combig süllyedek a mocsárban, de csak kifejezéstelenül figyelek egy állatot nem messze tőled.

- …bűneiket magamból. Gyarló vagyok, Maddock. Gyarló és kegyetlen. Nem érdemes az életre, nem érdemes a figyelemre, a nővéreknek igazuk volt. Ott a helyem, véres talárban, a kötelek fogságában. Mindenki tudni fogja. Sajnálom, Mal. Sajnálom. Kibaszottul hiányzik, ami régen volt, amikor még nem tudtam, hogy valami nem jó bennem. - nem tudtam, valaha képes leszek sírni, pedig nem érdemlek könnyeket még saját magamtól sem. Egy szégyen vagyok, a varázsvilág sötét foltja, anomália, akinek pusztulnia kéne. A véremben lakozó bűnt csak még több bűnnel és még több agresszióval kívánom kimosni. Pálcám ugyan még mindig kezemben, mégis a pálcát tartó kezem ujjaival, körmeivel kezdem el felfejteni a bőrt a másik, szabad kezemen. Akarom, hogy fájjon, akarom, hogy ömöljön vérem, a vér, ami sosem tisztul, sosem hígul, és ami megbetegít, megbetegít, megbetegít. A közelemben lévő, szűz hóra fröccsen pár csepp mementójaként annak, ami valaha voltam, és ami mindig is leszek. Egy szégyen, egy bűn, fekete mágus, vadász, de még halálfaló és magnixok leszármazottja is. Teret engedek a tébolynak, engedem, hogy a két farkas, akiket a Pálcák Próbáján láttam először, felmarcangoljanak, mert nem számít úgy sem. Nekem nem jár a megváltás.

[- Mondd ezt a gőgnek, az önérzetnek és a tekintélynek. Sajnálatos módon ezekből épült fel a Maddock-név, a többi családéval egyetemben, akiket őseid megcsonkított. Egyik között sincs józan ész vagy megbocsátás.]

Solace

one purpose

T i ketten vagytok Shakespeare hús-vér drámája. Ti vagytok Capulet és Montague, a viszály pedig kezdetektől az ereitekben folyik. A versengés, a düh, az undor, a vonzalom, mind a csontjaitokban rohad, elemészt és felemészt mindent magatok körül. Ismeritek a történetet. Akarva-akaratlan hajtotok fejet az előre papírra vetett események előtt és a még száradó tinta pereg alá a nyelvetekről. Tybalt már halott, Verona egész népe ismer már titeket, a darab a végjátékhoz ért és mindketten tudjátok, hogy hogyan zárul, hisz nem lehet másképp. A kérdés csak az, hogy ti véreztek el vagy mindaz az eszme, amit családotok képvisel. Egyáltalán van különbség?
Mégis szerepet cseréltetek. Az ő lelkében most nem él visszhang, nincs reszkető dallam, sem marcangoló kétely. Ő a csobogó, tiszta-jeges patak, aki nem ismer akadályt. Ahelyett, hogy szemből ostromolná a sárba ragadt követ, inkább megkerüli azt. Nem létezik zavaró tényező, nem lassítják érzelmek gondolatainak folyamát, egyedül a megoldandó probléma lényeges, hogy elérhesse célját. Hogy utána mi lesz… Szomorúság? Siker? Bűntudat? Vér? Nem számít. Semmi más nem számít.
Kényelmes az életed, Solace. Mesélj, milyen az övé? Milyen, mikor gúzsba kötnek az érzelmek? Mikor megfojtanak, nem hagynak tiszta lélegzethez jutni, mikor megbénítja a gondolataid, sötétségbe vonja a választ, ami ott lebeg a szemed előtt? Hisz mindketten tudjátok, hogy normál esetben fel kéne ismerned a problémát. Látnod kéne, hogy te állsz önmagaddal szemben és igazából Malachi ragadt a mocsár fertőjébe helyetted. Milyen érzés, Solace? Milyen érzés az alábecsültnek lenni? A szánalmasnak? A gyengének? Ezt akartad, ugye? Ízlelgesd, éld át, tedd magadévá és emlékezz. Emlékezz, hogy mit kívánsz legközelebb.
- Mondd ezt a gőgnek, az önérzetnek és a tekintélynek. Sajnálatos módon ezekből épült fel a Maddock-név, a többi családéval egyetemben, akiket őseid megcsonkított. Egyik között sincs józan ész vagy megbocsátás. - Egy vállrándítás közepette ad közömbös választ a fel nem tett kérdésedre. Érti az érveket mindkét oldalon és ebben, főleg jelenleg, nem kíván választani. Mellékvágányon haladtok a saját céljait tekintve és hiába biztosított pillanatnyi megállót, hogy emészthesd a gondosan felépített szavakat, már robog is tovább, hisz nem számít a származásod, Solace, ő maga sosem tartotta fontosnak ezt. Ő mindig az embert határozta meg a vére színe és állaga helyett, de veled szemben mégis túl sokáig hessegette el a nyilvánvaló jeleket. A szív zajongása furcsa szemellenzőt von az ember elé. És ha hiszed, ha nem, akkor sem nézett volna másképp rád, ha akkor és ott, a virágos ajtó rejtekében látta volna a könyvedet. Megértéssel és együttérzéssel fordult volna feléd, talán még kapaszkodót is biztosított volna a fényben, még mielőtt teljesen elveszítetted volna magad a sötétség démonokkal teli labirintusában.
Megértés. Együttérzés… mintha ezek az érzések is a virágos ajtó mögött rekedtek volna. Nem tud megmenteni. Nem menthet meg.
Oldalra biccenti kissé a fejét a szavaid nyomán és úgy pillant rád, egy pillanatnyi szünetet hagyva a sétája közben. - Benned? Helyetted, Solace. Semmilyen szempontból nem kielégítő számukra a jelenléted. Egy mocskos folt vagy a makulátlan talárjuk szegélyén. - A mosoly, ami az arcán ül, éles ellentétben van szavai egyhangúságával. Mintha… nem érezné önnön mondandója súlyát, a fenyegetést mögötte. Mégis látja, hogy elevenen talál, látja a rettegést a tekinteted mélyén, felismeri, hisz ő maga szokott farkasszemet nézni vele a tükörben. Issza minden apró rezdülésed, orrát csiklandozza a menekülni vágyás csúf szaga és pontosan ezek mentén halad tovább és tovább. Ezért megy annyira közel hozzád, ezért néz mélyen a szemedbe, hogy képtelen legyél elfordítani a tekinteted róla. Nem kell ellöknöd, nem kell hozzáérned se, mert ahogy felismeri a szándékot, ő maga lép hátrébb és szavaid meghallva lenéző mosolyba szökken az arca.
- Megint hazudsz. Kinek próbálsz, Solace? Nekem vagy magadnak? Nem fáradtál még bele? Ez olyan, mintha azt tagadnád, hogy az ég kék vagy azt állítanád, hogy a sárkányok csak ártalmatlan gyíkocskák. - Az égre pillant, mintha szavait alátámasztva keresné az apró szárnyas hüllőt az égen. Az első hópehely az orra hegyén fejezi be útját, mégsem adózik a szépségnek és az ártatlan pillanatnak. - Nem baj. Tagadd csak, ha akarod. Én meguntam a titkolózást. Lehet, hogy még mindig érzek irántad valamit. Ki tudja - hangja ellágyul és pár pillanatig csak néz rád, mintha keresné azt a valamit, azt a bármit, ami még most is hozzád köti. Talán üres szavak. Talán a világ legalapvetőbb igazsága ez. Talán…
A felfedezés bármikor máskor ökölcsapásként érné. Undor, félelem, harag, tehetetlenség… mind ott fekszik a hó alatt, sírjukon tapostok épp mind a ketten. Most csak nevet, ahogy az igazság utolsó kirakósdarabkáját is megtalálta és újabb támadást helyez a kezébe ellened. Látod, hezitálás nélkül lövi feléd az éles szavakat, lyukat ütnek a páncélodon és már készül, nyelve hegyén már a védővarázslatok formálódnak, már majdnem emeli a pálcáját mellé, hisz csakis egyetlen logikus reakcióra számít tőled…
Könnyek. Darabokra törsz előtte és újra gyermekké válsz. Sebezhetővé, olyan… emberivé. Ezt… nem ezt akartam… én… Merlinre, mit csinálok? Érzem, hogy remegni kezd a kezem, az arcom fájdalom torzítja, kósza lépést teszek feléd- majd megtorpan. Ez volt a cél? Igen. És nem. Korrigálhatja még? Igen. Nem maradhat fizikális nyoma a találkozónak, nem rajtad, Solace. Látja a vért, érti, hogy miért csinálod. Minden újabb csapásoddal önmagad ellen véli megérteni az évek lassú munkáját a háttérben.
Valetudo! - Szegezi rád a pálcáját és miattad azt csinálja egy pillanatra, amire olyan sokat készült, amiről csillogó szemekkel, tőle szokatlan magabiztossággal vallott neked ott, a virágos ajtó rejtekében. A felhasadt bőröd pillanatokon belül tükörsimává válik ismét és míg a varázs kifejti a hatását, ő már ott van újra előtted. Térdre veti magát a mocsokban, talárja és nadrágja szinte azonnal átnedvesedik, de mégsem foglalkozik vele. Kezem remegni kezd, ahogy a tiédre fogok óvatosan. Nem akarom, hogy árts magadnak, Barbon. Nem akarom, hogy- nem hagyhatja, hogy ezt tedd. Talán az acélos elhatározás, de már nem is reszket.
- Mit tettél magaddal, Solace? Mit akartál elérni? Nem cserélheted ki a véred az enyémre. Megpróbáltad, ugye? Ha nem is az enyém volt, megpróbáltad, igazam van? Nézd meg, nincs értelme. - Pálcáját tartó kezét saját maga ellen fordítja. Pillanatra hezitál, mintha saját magával vívna küzdelmet, majd vágást ejt a karján és a kiserkenő vért pontosan oda hagyja csepegni, ahol a tiéd is mocskolta a makulátlan havat. - Látod? Ugyanolyan színű, Solace. Nem a véred romlott. - Vérző karját emeli, hogy kezét arcodra fektesse, hogy közelebb vonjon magához, hogy végső csapásként ajkát az ajkadhoz érintse, hogy röviden, de mégis csókkal illessen, majd a homlokodnak nyomja a sajátját. - Nem a véred az. A szíved - mondja rekedten, halkabban, mint eddig. Nem hagyhatta, hogy láthatóan kárt tegyél magadban, Solace. A szellemed kellett megtörnie, az akaratodat, hogy végül elbukj. A neved mocskolja a még mindig patakzó vérével, mert mégis ki hinné el, tekintve a viszonyotokat, hogy nem a te műved? Ti vagytok Montague és Capulet és ez itt a kripta. Ez a hús-vér darab, ez a valóság, ahol a szerelem nem old meg mindent, nem vet véget ősi viszályoknak. Kár, hogy a családod nem végzett alaposabb munkát.
Végre valamit jól csinált. Thaddeus Maddock talán elégedett lesz.

A vörös-arany egyre nagyobb tócsát hagy a havon.

Én… én nem akartam ezt…

Respectfully,

Maddock

[- Mindent megtettem, ami csak eszembe jutott.]

Apatē

2006. január 9. hétfő

Malachi Maddock

TW

...

Idejét se tudom annak, mikor lehetett utoljára, hogy könnyek áztatták arcomat.

Gyermek lehettem csupán, anyja nyomában, aki nem tudta meggyógyítani azt az úszni képtelen madárfiókát, ami a fészekből a Shagawa vízébe pottyant, és onnan Ghostpine partjára sodródott. Egy kisfiú voltam, aki először látta a halált, és akinek búslakodása nem volt elég hozzá, hogy visszahozzák a kis állatkát az életbe. Elengedtem anyám kezét, hogy követhessem a madár csipogását, a madarat pedig, az esőkakukkot tenyerembe vettem, hogy elé hordjam. Láttam a kis szívét dobogni apró testében, és láttam a kétségbeesést az apró, fekete szemekben.

Még mindig emlékszem rá, hogy milyen dühös voltam magamra, amiért nem futottam gyorsabban. Miért nem értem oda hamarabb? Miért nem indultam sokkal hamarabb? Az apró, vizes test már hideg volt, amikor a kezembe vettem. Mielőtt anyám még bármit is tehetett volna, már túl késő volt. Láttam, ahogyan eltűnik a fény a szeméből, és láttam, ahogyan egy utolsó, erőtlen csipogással búcsúzik attól az élettől, ami sokkal többet kínálhatott volna neki. Soha nem tanult meg még repülni sem, soha nem tanult meg az életből semmi mást, ami nem éhség, nem szenvedés, és nem jutott neki más, csak a halál, szinte azonnal, amint hozzáértem. Mert ezt hozom én, ugye? Ez vagyok én, ehhez értek, már régen is csak ehhez értettem, még ha a madár nem is az érintésem okán hunyt el.

Anyám csak a vállamra helyezte kezét, csontos ujjaival belemarkolt bőrömbe, és engedte, hagyta, hogy sírjak. Együtt temettük el, ott, a Shagawa partján. Még mindig emlékszem arra a szakaszra Ghostpine-on, ahol eltemettük, és még mindig emlékszem, milyen volt szembesülni először a dolgok mulandóságával. A könnyeim azonban nem hozták vissza őt, és ha így is lett volna, nincs semmi, ami a kis esőkakukknak olyan életet nyújt, ami méltó számára. Az ő anyja nem tudja megfogni a vállát, az ő anyja nem fogja felismerni, miután összeembereztem. Ami egyszer elromlott, az már úgy is marad – különösen, ha kezem nyoma és bőröm szaga mocskolja azt be.

Nincs már semmi, amivel jóvátehetném azokat a bűnöket, amiket elkövettem ellened.

Mert képzeld, Maddock, a gőg és az önérzet nem csak a te családod béklyója. Engem is fojtogat, az én lábamat is rabláncba szorítja, hogy a tekintély illúziója legalább meglegyen. Nekem még a családomra sincs ehhez szükségem. Saját jogomon hajszolom bele magam az önteltségbe, és nyomorítom meg magam úgy, hogy azt elképzelni sem tudod.

De mindez hiába, hiszen te mondtad: csak egy mocskos folt vagyok talárjuk alján.

Sár vagyok a cipő talpán, amitől megszabadulnak a küszöbön. Így van, ugye? Elvárják, akarják, hogy megnyerjem a Tusát, Morrisék biztosan – miután nem őket érte ez a kegy, ez a grandiózus kegy, hogy gladiátorként küzdhessenek egy olyan arénában, ahol a szabályok nem mindig tiszták, és ahol nem csak a képességeidért, hanem a személyedért is megítélnek. Mégis csinálom, mégis teszem, amit tennem kell, mert nincs más, amivel önigazolást nyerhetek, hogy elég jó lehetek.

Pedig még ha meg is nyerem, még ha enyém is a zsűrik és a közönség kegye, se leszek több, mint mocsok a cipőjük talpán, rágó a pad alatt, egy rozsdás szög a falon, vérfolt az aréna kövén, szégyen, szégyen, szégyen, szégyen…

Az egyetlen dolog, amit érezhetsz irántam, Malachi, az a szánalommal vegyes megvetés.

Én is azt hittem, azt teszem majd, amit elvársz tőlem. Szeretnéd, ha pálcát emelnék reád… ugye? Azt akarod, foglaljam átkokba a szidalmaimat. Talán még esélyed is lenne úgy, hogy a lábaim combomig a mocsár csapdájában vannak. Érzem, hogy a cipőmbe beivódott a jeges nedvesség, zoknimon keresztül pedig sokkal rosszabb, mintha magamtól ugranék bele a Shagawa januári, jeges vízébe. Az legalább megadja annak illúzióját, hogy megtisztít, pedig mindketten tudjuk, nincs így. Nekem nem jár a tisztulás, nem jár a megváltás, enyém csak az a sár és mocsok, amiben most is vagyok. A vérem a sárvérűekénél is mocskosabb. Pálcám kéne törni, mert ezt érdemlem a bűnökért, az ő bűneikért és a sajátjaimért, nem a kitüntetést, nem a parádét.

Fejtem, egyre csak fejtem a bőröm, körmeim egészen húsomig marom. Érzem saját, kiserkenő vérem szagát, és a körmöm alá beágyazódó, koszos bőrt, de nem számít, nem számít ebből semmi, ahogyan az a pár csepp sem, ami a szűz hóra hullik. Tébolyom veszi át az akaratomat, azt a makacs, megdönthetetlen, mindennek ellenálló akaratomat. Lerántottad rólam a leplet, te kígyónyelvű, felgyújtottad színpadom, te Néró, én Róma, és boldogan táncolhatsz lángoló romjaim között. Nem akaratos vagyok, csak simán őrült, a józanság védőhálója pedig nem véd meg többé se engem, se téged. Jericho falai omlanak ránk csúfos igazságaidtól, amiktől nyelved kéne vágnom, és én vagyok e pillanatban Jób, akitől az előbb mindent elvettél, és most azt kérdezed tanultam-e belőle.

A sebek felszívódnak, pedig nem kértem és nem is érdemlek kegyelmet. Óvatosan fogsz rá a remegő kezemre, míg belső démonaimmal épp úgy küzdök, ahogyan a külsőkkel is, élükön kígyónyelvű helytartójukkal, diplomatájukkal, követükkel, mert ezért vagy itt, ugye?

És ebben a pillanatban még nem is értem azt, hogy mennyire közel az igazság.

- Mindent megtettem, ami csak eszembe jutott. - szaggatottan, nehezen hagyják el a szavak ajkaim, könyörgő sóhajként, hogy legyen vége, legyen ennek végre vége. Sodródom az árral, mint az esőkakukk fiókája a vízben, míg a partra nem sodródott. Csakúgy, mint neki, a kegyelem nekem se jár, mert az élet szenvedés, melynek vége a kínhalál.

- El se hinnéd, mit… - mert normális ember nem hinné el azt sem, még az unikornis vérét is megkockáztattam, hátha az meg és felszabadít azoktól a bűnöktől, melyekért családod jogosan megvet engem. A bűnt csak még több bűnnel moshatom ki.

Rámarkolnék csuklódra, mint egy kapaszkodóba, pedig csak azt érném el vele, mélyebbre süllyedj ebben a poshadványban. Én nem tudlak felemelni, Maddock. Észrevetted, mennyi mindent elszívtam előled azóta az este óta, és te hogyan csökkensz, hogy leszel kevesebb napról napra? Hajdanán a Thunderbird fényes csillaga, most csak egy szellem a falak mögött. A te csuklód nem tart meg, amit elvehettem tőled, már magamává tettem. Látom és nézem, ahogyan pálcád magad ellen fordítod, de mégis hezitálsz. Akaratod megküzd az ösztön ellen, a túlélés ösztöne pedig olyan, ami mindent felülír. Nem hiába olyan nehéz véget vetned az életednek.

Csak nézem, ahogy a bőrödből serkenő nedű, az életerőd, az ismerős, fémes illatú vitae a sajátomra csurog. Kezed hideg, ami az arcomat érinti, pupilláim tágra nyílnak, hajam és arcom foltokban beteríti véred, mielőtt meleg ajkaid is beterítenék az enyéimet. Ösztönösen kapok utána, talán rég elnyomott vágyakból, vagy csak azért, hogy elharapjam azt a kígyó nyelvedet, Malachi, mert azt érdemelnéd, fejedet pedig satuba fogom tenyereimmel. Nehezen tudok mit kezdeni azzal, ahogyan homlokod az enyémnek érinted; nehezen tudok megbirkózni bármivel, ami gyengéd. A mélyen beszívott levegőt lassan és nehézkesen engedem ki, ahogyan mérgező agyaraiddal újabb támadást mérsz rám, nyelved hegye ostorként csattan rajtam újra, pupilláim pedig újra összeszűkülnek.

Igazad van, Maddock. A szívem romlott, talán mindig is az volt.

- Ki kéne vágnom azt a kígyó nyelvedet. - ostorcsapásod valamelyest józanító hatású. Rövidke időre sikerül kihúznom magam lelkem mocsarából, legalább annyi időre, amíg ezt az elfuserált helyzetet nem mérlegeljük. Arcom vonásait megszilárdítom, talán szándékosan, talán mindig szándékos volt, az utolsó könnyet pedig feltörlöm kezemmel, ezzel együtt elkenve magamon a rám tapadt véred.

Nem ez az első, hogy vér tapadt az arcomhoz, de csalódnod kell, ha azt gondolod, ez csak a te kiváltságod.

- Ostoba… Te meg akarsz halni, Maddock? - a sérült kezed után kapok, amiből töretlenül ömlik az a vér, ami nyáron ajkaimat érintette. Erőszakosan, akaratosan rántom magam elé. A szemem láttára bugyborékol a bőrödből felcserző, sűrű nedű. A seb mélyebb, mint amit ellátni képes lennék. Sosem kételkedtem abban, a mediatika hasznos tudomány, de csak annyit tanultam meg belőle, amennyire feltétlenül szükségem lehet. Saját pálcáddal ártottál magadnak, de tartsalak bármilyen gyengének és haszontalannak, ez még tőled is szokatlan viselkedés. A szavaid, azok talán a tieid, talán nem, talán azt is csak az átok mondatja veled, de szabadabbak, mint eddig, és a tekinteted se vall rád. Valami nincs rendben, valami történt, ami sötét, mélyről jön, kívülről. Talán bájital, talán átok…

- Átok alatt állsz, igaz? Ki volt az? Ki tette ezt veled? - olyan erővel szorítanám a pálcát tartó csuklód, hogy csak akkor lenne esélyed menekülni, ha megtámadnál. Pálcádat kicsavarnám a kezedből, a puszta kezemmel fegyvereznélek le, hogy elkobozzam azt tőled, minként egy kést vagy egy gyufát is elveszel egy ostoba gyerektől, akinek még fogalma sincs a világról. Majd Ferula bűbájjal kötözném össze a magad által okozott sebedet, te kígyónyelvű; ugyanazt a bűbájt használom, ami a gargoyle elleni harcomban is jól jött. A kötés amellett, hogy azonnal gyógyítani kezdi a sebet, fájdalmadat is csillapítja, ha egyáltalán képes lehetsz érezni azt.

[- Ezek szerint mégsem eleget]

Solace

one purpose

E mlékszel még az első találkozásotokra, Solace? Nem valószínű, hisz olyan régen volt már. Vártátok épp, hogy a négy szobor elé járulhassatok, hogy az elkövetkezendő hét évre otthonra leljetek. Egymás mellett álltatok, már akkor és ott összefújt benneteket az élet, már akkor tudhattátok volna, hogy a sorsotok egybefonódik, hogy ti lesztek Mihály és Lucifer. Még ártatlanok voltatok és tudatlanok, gyermeki csodálattal szemléltétek a világ poklát, még nem láttátok a sötétséget, mert a beszűrődő fény nem hagyott helyet az árnyékoknak. Malachi rád mosolygott, te pedig felvontad a szemöldököd. Nem sok szó hangzott el akkor köztetek, az is csupán az előttetek álló ceremóniáról. Neked mindegy volt, Malachinak viszont egyetlen egy kívánsága volt; Csak ne a Wampust. Te tudomásul vetted, majd ahogy beléptél a terembe, megtörtént az első árulásod felé és még csak nem is tudtál róla. Már akkor és ott eldöntötted kettőtök helyett is, hogy vetélytársak lesztek, nem bajtársak. Hogy ti lesztek Mihály és Lucifer.
Hisz nem vagytok igazán ellenségek, nem gyűlölitek egymást. A hosszú évek során csepegtettétek a másiknak az apró információ-morzsákat, suttogtatok igazságokat a másik fülébe, olyanokat, amikről senki másnak nem lehet tudomása. Mostanra már minden rezdülését ismeritek egymásnak, nemigaz? A pályán, a teremben és ezeken kívül is. Te ismered a mosolya mögött húzódó fájdalmat és kivárást, ő ismeri a makacsságod, a győzni akarásod és végre, itt és most már azt is, ami mindezek mögött hajt téged, ami nyomorba döntött. Nem létezhettek együtt, de egymás nélkül sem ⎯ nem lehettek azok, amik egymás nélkül lehetnétek. Ő nem gyűlöl téged, Solace, te sem teszed igazán. Te nem arra vágysz igazán, hogy leuralhasd, hogy végre végleg legyőzhesd. Igazából arra vársz, hogy végre elismerjen. Elfogadjon. Megértsen. Megbocsásson.
De észrevennéd, ha megtenné, Solace? Hiába mondaná, elhessegetnéd a levegőben a reszketeg-kedves szavakat. Hiába vetné papírra, inkább tűzre vetnéd, mint elfogadnád a gesztust. Túl makacs vagy ahhoz, hogy hagyd őt győzni, még ha ugyanaz is a szívetek vágya. Inkább fekszel a nyomorban, inkább mélyebbre ásod magad a mocsokban, amit felhalmoztál, mintsem végre engednéd levegőhöz jutni mindkettőtöket. Azt hiszed, hogy nem győzhettek együtt. Látod, hova juttatott benneteket a túlzott makacsság? Végül mindketten veszítettetek.
Csak egyetlen egyszer kellett volna háttérbe szorítanod a csökönyösségedet, Solace. Csak egyetlen egyszer kellett volna engedelmeskednek egy egyszerű kérésnek álcázott utasításnak. El kellett volna hoznod azt az istenverte gömböt, hagynod kellett volna, hogy elvegye tőled és nem sérültetek volna ekkorát. Akkor nem kellett volna módosítania a terveit, nem kellett volna a lelked mélyére mártania a szavakból fent pallosát. Akkor nem kellett volna kihasználnia a pillanatnyi gyengeségedet, nem élt volna vissza a réges rég eltemetett csalfa érzésekkel. Ezt okozza a makacsságod, a túlzott büszkeséged, Solace. Nyomorúságot és vért. Már megint vért…
Nem érez megbánást. Sem bűntudatot, sem szánalmat, se szomorúságot. Nem hasad ketté a szíve attól, amivé aljasodott előtted, még nem. Nincs más, csak a rideg elégedettség, hisz még mindig vallasz, Solace, a legsötétebb titkaid teríted a lábai elé és most, talán életedben egyszer nem is vársz cserébe semmit. Milyen érzésekkel telt el, hogy végre lelepleztek? Megkönnyebbültél? Félsz? Dühös vagy? Lényegtelen. Az érzések nem számítanak, nem is léteznek igazán. Olyan könnyű most a földön járnia, most, hogy végre helyette téged szippant egyre mélyebbre a mocsár.
- Ezek szerint mégsem eleget - fejezi be helyetted a gyónást. Mert így van, ugye? Nem vagy elégedett, különben nem tépnéd a húsod, nem csapolnád a saját véred. Ő mégis megment, mert kettőtök közül még mindig te vagy a szörnyeteg, ugye? Ennél sokkal egyszerűbb a válasz; mindig az ő vére hullott, miért szakítaná most meg a sors érzékeny fonatát? Vérben egyesültök, az arcodra maszatolt fémes folyadék illata nyomot hagy az ajkatokon. Míg ő kimért, egyszerű gesztusként becéz, de kétségbeesetten kapsz utána. Miért csókolsz vissza, Solace? Ezt nem… nem kéne… ez nem… Nem hagyja, hogy elnyújtsd, mégis gyengédségbe csomagolja az elutasításod. Szavai tompa visszhangot vernek benne is, enyhe keserű íz marad a nyelve alatt, de nem képes megragadni azt. Nem képes… nem akar újra érezni, nem akar szembenézni a tetteivel és annak minden következményével. Veled. Dönthetne, de a mérföldekről sikoltozó kétségbeesés dönt helyette.
Nem küzd ellened, Solace. Elmosolyodik csupán, mintha nem számítana a patakzó vére, mintha nem érezne tényleg semmit, mintha semmi más célja nem maradt volna ezen a világon, mintsem visszataszítson téged, Lucifer, oda, ahova tényleg való vagy. - Miattad van, Solace. Te ölsz meg - mondja egyre fáradtabb hangon. Vére összemocskol benneteket, ahogy kettőtök közé vonod a sérült karját. Nem húzza el, épp csak lepillant rá. Ismerős szín és elegy, nem először látja. Pontosan ismeri a varázslatot is, ami maradéktalanul eltávolítja a csúf foltokat a dolgozószoba drága szőnyegéből. Épp csak felnyög, ahogy pálcáját kicsavarod a kezéből, majd elmosolyodik, nevetősen szusszan egyet. Nem figyel rád, nem figyel arra, hogy épp megmenteni próbálod, mert csakis egy cél van, egy cél lebeg szüntelenül a szeme előtt. Ha nem taszítod el magadtól, kezét az arcodhoz érinti újra, lágyan simítja hüvelykjével a maszatos bőröd, majd erőtlenül borul rád és ölel át.
- Tudtam, hogy így érzel, Solace. Tudtam, hogy… - szavai elvesznek a hóesésben, teste rád nehezül, ahogy a vérveszteség és a tagjaiba szivárgó hideg lassan sötétséget von elméje köré.

Könyörgöm, bocsáss meg.

Respectfully,

Maddock

[- Mégis mit tudsz te?]

Apatē

2006. január 9. hétfő

Malachi Maddock

TW

...

S mit tudsz Luciferről, a bukott királyról, Mihály? Bűne volt, hogy elhozta a fényt, hogy elűzze a sötétséget? Tényleg annyira borzalmas dolog lenne máshogy gondolkozni, nem behódolni Isten akaratának? Vagy tényleg élvezed alávetni magad apádnak? Pedig a hazugságait látod te is, látod a vicsorán át, számodra nem az Új Testamentum szeretettel teli atyja fordul, hanem a zsarnok, a barbár, a kegyetlen, ki kollektívan büntet, csak azért, hogy aztán tanulj belőle rendet és hűséget.

De miért legyek második a mennyben, apád oldalán, Mal, ha lehetek a Pokolban első?

Mert nekem csak az számít, hogy én legyek az első mindenben, pont, mint TJ, én, én, én és én! Nem tudom megmondani, mi kellene ahhoz, hogy megszállottságomat csillapítani tudjam. A Tusa sem több számomra, mint valami, amivel önigazolást nyerhetek. Tanultál a Barebone-okról, eleget tudsz a scrourersekről, pontosan tudod, hogy az ő isteni büntetésük az volt, hogy elvesztették a mágiát. Máig nem tudjuk, miért kaptuk vissza, a Barebone-ok mágiája folyik-e ereinkben, vagy valami egészen más.

Vannak dolgok, amik jobb, ha örökké rejtve maradnak, és nem kapunk rá választ.

Jobban ismersz magadnál, különben nyelved ostorcsapásai nem ejtenének izzó sebeket rajtam, melyek sosem gyógyulnak. Sóval hinted azokat, mert még mindig nem fáj eléggé, mert megérdemlem, nem csak azért, amit a vérem művelt a tiéddel, hanem azért, amit én tettem ellened. Egy kibaszott szörnyeteg vagyok, amit jobban látsz bárki másnál. Legjobb lenne azonnal megölnöd, tényleg, szívességet tennél vele, de tudom jól, ez nem fegyvered. Nem, te az élettel kárhoztatsz, és azokkal a kavargó gondolatokkal, amiktől szabadulni természetes úton nem lehet.

Mihálynak pallosa volt, pajzsa, kardja és kopjája, de te, Kígyónyelvű Malachi, te szavakkal mérgezel. Biztos vagy így a szerepedben?

Talán élvezem, ahogy felnyögsz. Talán tetszik, hogy fájdalmat okozok. Pálcád magamhoz veszem, elbitorlom, mert nem bízom abban, még képes lennél felelősségteljesen használni azt. Alkoholnak nem érzem rajtad szagát, bár a vér és a többi mocsok úgyis elnyomná azt. Egészen biztos vagyok benne, átok hatása alatt állsz, épp csak gondolni se tudok arra, hogy milyen átok késztethetett erre és miért. Gyűlölöm azt a bájgúnár, elégedett mosolyt az arcodon, holott semmilyen okod nincs rá. Ha az volt a terved, hogy megölj, akkor vesztettél, elbuktál. Megint.

A szőke fürtökön meg-megcsillan a dér és a lassan szállingózó hó. Elhúzom arcomat, ahogyan rám borulsz, nem akarom, hogy hozzáérj, súlyodat viszont mégis megtartom, mielőtt nyakig süppednél a mocsárba.

- Mégis mit tudsz te? - sötétedik el hangszínem, tekintetem viszont a kétségbeesést tükrözi vissza. Nem az erdőtől félek; ezerszer inkább küzdök meg egy baziliszkusszal is akár, mert az legalább gyorsan, de biztosan fog végezni velem. Nem játszik velem ilyen játékokat, és én sem kényszerítelek arra, hogy egyszerűen sorvadj el mellettem. Mert ezt teszed, igen, mióta a parton felvettem elgyengült testedet, hogy megússzak egy erőszakot, mielőtt még fény derülne arra, hogy egy kibaszott szörnyeteg vagyok.

- Gyűlöllek, Maddock. Mindennél és mindenkinél jobban… gyűlöl… - csuklik el szavam a torkomban, mintha békát nyeltem volna.

És mint egy terhet, gyarlóságom és rémtetteim bizonyítékát cipelem vissza erőtlen tested oda, ahol érdemben is tudnak foglalkozni veled.

//A játéktér szabad//