Elhagyott vadászkunyhó

A kidőlt-bedőlt faházat félig benőtte a moha és az indák, az ajtaja alig áll a helyén. Belül régi vadászfelszerelések porosodnak, néhány mágikus csapda még ma is működésbe lép, ha óvatlanul közelít valaki. Gyakran hallani, hogy valami nagyobb állat fészkel a közelében.

✠✦✠ Fortuna kegye ✠✦✠
❧ it's only me, myself and I ❧

+18! Mentális betegségek, paranoid skizofrén képzelgések, gyilkosságra való utalások

Miért is ne?
Hetek óta figyeli a közeli fák ágairól az elhagyatott kunyhót. Mert hogy elhagyatottnak tűnik ugyan, de hogy valóban elhagyatott-e, az mindaddig nem derül ki, míg nem érkezik más, aki igényt tart erre a palotára. Mert a Zsebkosz és a mocskos, hideg, londoni utcák után ez számára tényleg egy palota.
Miért is ne foglalhatná el?
Már hozzászokott az erdőhöz, amiben él. Régi emlékek azok, amik a Roxforthoz, a birtokhoz és ezzel gyerekkorához kötik. Vajon még mindig szokás az erdőbe gyerekeket küldeni büntetés céljából, vagy ez csak az ő generációjuk sajátos kiváltsága volt? Emlékszik arra, amikor elgyepálta őt egy halom tündérmanó. Meg arra is, amikor a nála dominánsabb iskolatársai lábainál fogva lógatták őt fel az egyik fára a Rengeteg szélén. Szinte maguktól keltek életre ezek az emlékek, ahogyan egy-egy ismerősebb helyre, vagy az innen nem látszódó kastélyra nézett. Még mindig érzi csontjaiban a tündérmanók harapását, és akárhányszor eszébe jut, önkéntelenül megfogja karján azt a részt, ahol a legnagyobb sebet kapta, pedig már nem látszik a sérüléséből semmi. És még mindig hallja iskolatársai kacaját. Vékony, gyermeki hangok, de nem az ártatlanságot hordozták magukkal, hanem az üres, ostoba szórakozást.
De ma már ő nevet rajtuk, hiszen mind halottak. Nem biztos abban, hogy mindet ő találta meg, és nem tudja biztosra, hogy mindig ő volt-e Fortuna, ó, a Sors maga, a kegyetlen istennő!
Miért is ne lehetne az övé?
Néha hall valamilyen állatot a környéken, de nem tudta meghatározni, mi lehetett az. Mióta ismeri valódi formáját, a vadak egyébként teljesen máshogy állnak hozzá. Érzik rajta, hogy nem teljesen tartozik közéjük, mégis jobban maguk közé invitálják, mint a civilizáció béklyója alatt sanyargó embereket. Nem tudja, miért, de valahogyan mégis tudja, hogy az állatok, legalábbis a legtöbb nem fognak veszélyt jelenteni rá.
Miért is ne tarthatná meg magának?
Az ajtóhoz nem nyúl, mert az épp úgy fest, mint ami egyetlen érintésre össze akar omlani. Betört ablakán át azonban könnyedén besurran. Ahogyan felveszi emberi alakját, fülsüketítő zajt hallat az egyik riasztóbűbáj. Kezeit füléhez tapasztja, mert a hang éles és kellemetlen az ő érzékeny füleinek. Egy teljes perc is eltelik így, mire összeszedi magát ahhoz, hogy a bűbájt semlegesítse, és ismét csend legyen.
Az egyik falon fegyverek lógnak. Szerszámíj, kések, és még ki tudja, mi. Nem igazán az ő ízlése, biztosan le fogja cserélni egy szép portréra őket, tekintve hogy ez a kis kunyhó legstabilabban és legszebben álló fala. Ő mégis a biztonságot látja még a mohával szőtt, bedőlt falban is.
Pálcája suhintásával valamivel komfortosabbá varázsolja a teret, még ha nincsenek is nagy igényei. Az egyik fal mellett hívogatja őt egy régi, rugós ágy. Hasonlít ahhoz, amilyenben a Szent Mungoban is aludt kedvenc szobatársával, Gilderoy Lockharttal. Vajon mi lehet vele mostanában?
Kiporolja az antik szőnyeget, reparoval pedig megjavítja meg az ablak alatt lévő kis asztalt és a hozzá tartozó széket. Kettő szék is van, de neki nincs szüksége kettőre. Mégis ki látogatná őt meg? Bár Fortuna, igen… vele egyszer szívesen leülne teázni azokkal a levelekkel, amiket a környéken fog találni, gyűjtögetni. Bizonyára Fortuna jutalma ez a palota hűséges, odaadó szolgálatáért. Odakint úgy látta, még egy kerti zuhanyzó is van. Bár azért még jól nézne ki itt egy zongora.
Új hang vegyül az erdei zajba. Nincs nappal és nincs éjszaka, hogy káprázatos operájával meg ne köszönje az erdő lakóinak és magának Fortunának, hogy itt lehet velük.

Disclaimer:
A karakter ideköltözött önkényesen. Ettől függetlenül a helyszínen lehet játszani nélküle is. Egyszerűen azokban a játékokban vagy nincs itt, vagy varjú.

[✦Далеко-далёко, там, за тридевять земельВ лесной чаще поселился кто-то, но не зверь ✦]

✦Далеко-далёко, там, за тридевять земель
В лесной чаще поселился кто-то, но не зверь  ✦

TW: Basic káromkodás, istenkáromlás

-Jó, hát három napja nem tudom elérni, a levél gondolom elment  Hétfájdalomshire-re, én elmegyek, azt keresek olyan helyet, ahol teres az erő, mert megzeberedek -mondom a gangnek indulás előtt annak ellenére, hogy Vianne még mindig nem nagyon érti, hogy hogy működik a térerő, Vale meg azért nem biztat, hogy találok.

Azé’ velem nem érdemes aglálódni, ha egyszer már menetkész vagyok, szóval a délutánom azzal töltöm, hogy egy cigivel a számban Indiana Jones-osat játszok a birtokon. Jó lenne ehhez valami leirat, mert az aztán ziher, hogy ez már nem Kansas, de én sem vagyok Dorothy. Nincs ezeknek valami térképük, ahol mondjuk be van jelölve, hogy hol lehet itt elnyomni egy sunyi hívást?  Eddig nem volt gyakran kedvem arra, hogy vadásznom kelljen Grishára, de azért három nap után legalább annyi várható tőle, hogy visszaküldjön avval a pórul járt bagollyal egy baszdmeget, ha éppen nincs passziója levelezgetni! De még arra se vót képes, szóval arra vagyok kárhoztatva, hogy itten kranfíroljak, mert eddig egy csoportosulástól kérdeztem meg, hogy hol van itt térerő, azok meg úgy néztek rám, mintha azt kérdeztem vón’, hogy sátoros ünnepek alkalmábul felfészkelődnének-e egy keresztre. Gondolom nem a magnixszármazású társulatot fogtam, szóval vállam vonogatva tovább is álltam, mielőtt mégnagyobb majomnak néznének, mint, amilyen amúgy is vagyok.

Az van, hogy a nyomorult telefonomat az ég felé tartva, mintha valami réveteg istenséget keresnék ilyen lelkesen, bócorgok fel s alá, mire eljutok a mesebeli sűrű sötét erdőbe, ahova szerintem mondták, hogy nem kellene csak úgy átabotában bevonulni, de mire a fejemhez kaphatnék má’ megvan a baj. A normális ember még így a délután derekán is kicurukkolna erről a helyről, de én egy másodpercre látom felvillanni a szent és sérthetetlen rovátkát, amik közelebb visz a bátyám hangjához, ezért tovább gyalogolok, rábízva magam az érzékeimre, amik végig élesek, szinte szédelgek tőlük.  Az ámolygó fejemmel nem a legjobb dolog itt poroszkálni ciheresben, kezdem érezni, hogy jó lenne leülni, de még nem találok olyan helyet, amitől nem visítana a piros sziréna az agyam helyén.
-Erdő, erdő, erdő -dudorászom halkan, hogy elvonjam a figyelmem arról, hogy mindjárt bokákolni kezdek a tulajdon érzékeimtől, de megint felvillan a rovátka és közben el is felejtem a dal szövegét -erdőerdőerdőőőerdőő. Я не должен этого делать!
Emlékeztetem magam suttogva, mert há’ ez mégiscsak egy bávatag nagy erdő, olyasmi, ami otthon van és ott élő embernek nem szoktam ajánlani a kornyikálást. Ennél a gondolatnál elered az orrom vére és kénytelen vagyok ott lekucorodni, ahol vagyok. Akkor nézek fel és látom, hogy bizony egy ilyen nyomorultul járt vityilló mellett lett vége az energiámnak. Teljesen rajtam van a liba az egésztől és van egy olyan érzésem, hogy ez nem az a mezei félelem, ami a horrorfilmektől jön rá az emberre. Itt valami olyan van, amivel nem biztos, hogy akarok parolázni.
Nem bírom fókuszálni a szemem, nézem a telefont és látom azt a kurva rovátkát, a gombokat viszont nem, a kis képernyőre rácsöpög a vérem. Máriás kikelet, mi a franc van itt?

✠✦✠ Hospitalitas ✠✦✠
❧ Varvara ❧

+18! Mentális betegségek, paranoid skizofrén képzelgések

Mint a friss házasok első lakásvásárlás után. Már harmadik hete élvezi Fortuna kedves ajándékát, amit nem is kért tőle, csak megkapott. Való igaz, nem tökéletes, de a Hardy-birtok sem volt az, ahol ártatlan gyermekkorát töltötte. Talán télen meglátogatja majd a helyet, ahol minden elkezdődött, csak hogy megnézze, milyen is a birtok állapota. Emlékeiben az áll, hogy nem volt olyan vészes, az anyja valahogy fel tudta nevelni őt ott is. Egészséges, független, felnőtt fiatalember lett belőle, és ennek az állításnak talán a fele igaz is lehet.
Emlékszik annak a fának az árnyékára, melynek ágait egy szörnyeteg fenyegető, kinyúló kezeiként vizionalizált annak idején. Elképzelte az árnyékhoz tartozó testet, mely minden éjszaka ott ólálkodott az ablaka alatt azzal a céllal, hogy elragadja őt és magával vigye. Azt hitte, a szörnyeteg egyetlen célja, hogy elrabolja őt és megölje. De most már tudja, hogy botorság volt félni tőle, mert a szörnyeteg a barátja. A szörnyeteg nem fogja bántani. A szörnyeteget csak félreértette. A szörnyeteg ő maga.
Az ő ujjai is épp oly kecsesek és keskenyek, mint azok, amiket ablakán át az árnyékok játékából látni vélt. Azt azonban nem a szél és nem a vihar mozgatják, hanem ő maga üti vele a képzeletbeli billentyűzetét szeretett otthonában. Az összetákolt, háromlábú szék talán nem a legkényelmesebb, de zongorához épp magasságban van. Szörnyek helyett szíve vágyát, a zongorát képzeli oda, ujjai pedig sebesen táncolnak a nem létező billentyűkön. Fejében mégis tisztán hallja a melódiát – még azt is, amit tévesztett. Biztosan kijött már a gyakorlatból, régóta nem tudott már leülni egy valódi hangszer, lelkének kiterjesztése elé.
Hallja a festmény panaszkodását, amit a fegyverek helyére helyezett oda. A Dáma portréját csak úgy találta Roxmorts egyik padlásán. Kár lett volna, ha a hölgy örökké láthatatlan marad, és tovább feledtetik létezését. De Winthrop szereti a művészetet, és tudja, hogy az a kép jobb sorsra érdemes, úgyhogy leszedte róla a pókhálókat. Igaz, a szállítása alatt volt egy kis gond. A barokk festmény arany keretére le akart csapni egy, az erdőben zavargó furkász, és kemény munka és szerencse árán kapta csak azt vissza. Még most is látszik rajta egy kis sárfolt ott, ahol a furkász miatt beleejtette. Ráadásul a Dáma azóta sem képes elhallgatni. Most is silencioval kellett büntetnie azt, amiért megzavarta a légzongorás zenéjét.
Megtöri azt valami más is. Elkapja az énekhangot, mely minden bizonnyal más, mint az övé. A sajátját ezer közül is felismerné. A zongoradalt a közepénél hagyja félbe, hogy meggyőződjön arról, tényleg ember az, akinek a hangját hallotta. Nem, azt azért ő se gondolja, hogy az idegen hallotta volna Winthrop Hardy hírét, ő ugyanis minden igyekezete ellenére sosem lett híres énekes. Legfeljebb a kedves, tébolyult sorozatgyilkos a szomszédból, de hogy híres? Fortuna rengeteg ajándékkal lepte meg az évek alatt, de a hírnév nem szerepel gesztusai között.
Kapkodva áll fel, majdnem beleütközik a szobácska közepén álló légzongorába, majd sietve készülődni kezd. Miért nem szólt előre, hogy látogatóba érkezik? Miért nem mondta hamarabb, hogy jönni fog? Nem főzött semmit, újonnan rákapott arra, hogy a gyerekek etetik. Ha most még fog egy pockot, azt lesz ideje kisütni? De hiszen fűszerei sincsenek! Van még neki egy csomag ragacsos valamije, amit az egyik kis diáklány adott neki egyszer (vagyis biztosan azért volt mellette egy kövön, amíg ült a birtokon).  Talált tányérokat valamelyik szekrényben, az jó lesz talán! Pálcasuhintással térít meg a kis sarokasztalkánál, egy kancsóban friss vízzel, amit egy közeli forrásból hozott. Szerencsére épp ma reggel cserélte a vázában a vadvirágokat is újakra, ahogyan azt édesanyja is szerette.
Még egyszer ellenőrzi magát a tükörben – valamivel talán ápoltabbnak tűnik ahhoz képest, ahogyan a városban kinézett, vagy inkább máshogy rendezetlennek. A hiúságra idő nem marad, a vendéget üdvözölni illik. Nem szeretne a világért se modortalan lenni.
- Szeretettel köszöntöm nálam! Nem küldtem invitálást, de mégis itt van, hát ez csodás! – meghajol mélyen a vendég előtt. Mindig úgy hitte, hogy így illik.
- Maga vendég vagy kísértet? Mindegy, mert a kövemen ül, csak ne hagyjon vért.  A szomszédaim megérzik. – meghajlás közben pásztázza maga előtt a földet. Meg kell állapítania, hogy sajnos kilyukadt a cipője. Talán meg kéne azt javítania valahogyan.

[✦Далеко-далёко, там, за тридевять земельВ лесной чаще поселился кто-то, но не зверь ✦]

✦Далеко-далёко, там, за тридевять земель
В лесной чаще поселился кто-то, но не зверь  ✦

TW: Basic káromkodás, istenkáromlás

Grisha egyszer azt mondta, hogy hiába handlírozok a sorssal, egyszer így fogok meghalni. Mert mindig minden ciheresbe belerohanok gondolkodás nélkül, minden szarban véletlenül vagyok kanál, akkor is, ha nem kell bele, és most itt kuporgok, lüktet a fejem, az orromból folyik a vér, és kétségbeesetten nyomkodom a telefonom, pedig semmit se látok. Pontosabban, de egy alakot, azt látok, de nagyjából vissza is utasítom a dolgot… otthon, ha látsz valamit a fák közt, csak vedd úgy, hogy nem láttad. De vehetem úgy, hogyha a muksó, aki szerintem kurvára nem muksó, megszólal?
Én próbálom felfogni, amit mond, de olyan az egész, mint valami látomás, valahogy nem tűnik igazinak, ha szerencsém van, ez csak egy nagyon furcsa álom, és ha felébredek, majd felrázom a barátnőimet, és röhögve elmesélem nekik, hogy de nagy böszmeségek történnek a fejemben.
A telefon búgdogál valamit, nem is igazán hallom, a manus megkérdezi, szellem vagyok-e vagy vendég, de a szellemek tudtommal nem véreznek. Egyáltalán, miért ne lehetne a szellem is vendég, hát az se pucok, amit a szomszéd vetett ki nagytakarítás után! Tátogok, a vér a számba folyik, a jelenés meg rám szól, hogy legyek olyan jóindulatú, oszt, ha lehet, ne kenjem ki vérrel a portáját. Meg kell eszemben szedni magam, így nem bírok reagálni erre az egészre!

– Varvara? – hallatszik halkan, szakadozva a telefonomból – Varva! Mi az? Baj van?
Ijedten a telefonomra nézek, majd a férfire. Ha ez egy mimic… nem hallhatja a hangját, nem kísérthet itt is valami az ő hangján mondott vallomásokkal, amiket sosem hallok a szájából, szerelemmel, amit sosem kapok meg. Hányszor hallottam mrá folytottan az ajtón túlról, mikor tudtam, hogy még haza sem érhetett! Hányszor markolta a kezem a kilincset, miközben tudtam, hogy az valójában nem ő. De ilyen nem volt, sosem álltam szemben egy ilyennel!

– Всё хорошо. Извини! – dadogom, és kínomban a kőnek csapom a készüléket. Lehet, hogy tönkre is megyen, nem lesz pénz újra, de ez most nem egy olyan faktor, amit fel tudok mérni, főleg addig, amíg nem tudom, mivel állok szemben. Mi a franc ez? Mit hajlong?
– Én… hát...adjonisten! Nem akartam megzavarni, csak… – magamra nézek, és megpróbálom letörölni a vért a kardigánom ujjával, remegek, közel állok az ájuláshoz, de minden erőmmel igyekszem eszemen maradni, és hangolom magam arra, ami az erdei szerzetből árad. Miért mondtam azt valami bárminek, hogy "adjonisten", lehet hogy ez errefele valami szóejtés, azt megdühíti. Kapkodom a levegőt, csak azt akarom tudni, hogy ártalmas-e, de ha érzek is valamit belőle áradni, az nem felém irányul. Nem tudom úgy kivenni a belső világát, mint másokét, egyszerre túl sok minden van ott, a képzeletbeli kezem annyi mindent markol, hogy végül semmit sem tud megfogni. Nem biztonságos ez az egész, de nyilván még én is tudom, hogy nincs erőm elrohanni, szóval… asszem most itten kedvesnek kellene lennem egy angol mimickel?!

– Csak hát… kicsit… göthös lettem – zihálok, és igyekszem valami megnyugtató mosolyfélét  is  elkenni a véres arcomon, annyira lehetek bíztató, mint a kereszthalál húsvétkor, de nincs jobb ötletem. Semmilyen ép gondolatom nincs, nagyon meg kéne vón nyugodni, mert ha itt dobom el magam, kurvára bármi megtörténhet. Akkor vége az egésznek! Vajon mennyi idő után kezdenének keresni? Vaj' mit találnának belőlem?

[- Barbara? Leejtette a nevét. Azt hitte, az ezer éves kő nyelte el, de a kék tűz játéka kapta fel, mint egy éhes lény, bár úgyis nyomában az émelygés. Maga nem éhes?]

I can see you

Hospitalitas

live ♥ laugh ♥ lurk

[Varvara] • Dátum: 2005.09.18. vasárnap

18+ • pszichózis • mentális betegségek • paranoid skizofrén képzelgések

Ha tudta volna, vendége érkezik, minden másként alakul majd.
Szerencsére az asztalt friss vadvirágok díszítik; szereti őket, kellemesebb a hangulat, és jobb, mint a semmi. De ha a kedves vendége időben szól, akkor gondoskodhatott volna arról, hogy szerény hajléka megfelelő minőségű kiszolgálást és környezetet kapjon. Például kezdetnek valahogyan megoldotta volna azt a zongorát – állítólag van is egy a Szellemszálláson, igaz, a hideg kirázza attól a helytől. Túl ijesztő, fél a szellemektől, amik hosszas évtizedek óta kísértik azt a helyet. Ő pedig egy átlagos varázspolgár csupán, aki nem tudna mit kezdeni ezen túlvilági erők ellen.

De most csak a légzongorával szolgálhat, ami édeskevés egy ilyen fenomenális látogató köszöntéséhez. Hogy is hívják? Lehunyja egy pillanatra a szemét, megszakítva a terítést, baljának mutató és középsőujját szorosan összefogva pedig halántékához emeli. Bevillan egy kép, lelki szemei előtt látja a pergamen cetlire írt nevet. Szokatlan a hangzása, kicsit szlávos, nem hasonlít a tipikusan brit boszorkánynevekhez.

- Barbara? Leejtette a nevét. Azt hitte, az ezer éves kő nyelte el, de a kék tűz játéka kapta fel, mint egy éhes lény, bár úgyis nyomában az émelygés. Maga nem éhes? – mély, teátrális meghajlással üdvözli a látogatót, miután kitárja a vadászkunyhó rozoga ajtaját. Van benne valami színpadias, a mozgása még itt, a földön, két lábbal is légies. Pedig a cipő, mely valaha fényes lehetett és lakkos, még lyukas is jobb lábán. Még ha vendégét nem is kéri meg, saját maga leveszi a cipőt, mielőtt belépne vendégét kísérve. A Dáma portréja a némító bűbáj miatt csak a fogvatartottak pánikjával és az elraboltak haragjával képes ránézni a vendégre. Majd beletörődik, hogy itt jobban szeretik majd, mint azon a padláson.

- Ne aggódjon, nem Önt akarják. Dorothyt beírták már az árnyak. – óvatosan megkerüli a légzongorát, amire nonverbális jelekkel vendégének is felhívja a figyelmét. Szörnyű lenne, ha a göthös vendége még be is verné mondjuk a térdét. A kunyhó egyik fele még mindig tele a vadászok primitív fegyvereivel. Winthrop gyűlöli őket; egészen biztos, hogy mindet meg fogja semmisíteni. De az egyik falon szép keretben legalább helyet kapott már a nagyjából egy évtizedes zárójelentése, mely igazolja, hogy Winthrop Hardy köszöni szépen, teljesen ép, biztonságosan emberek közé, a civilizációba engedhető.

A tányérok kikészítve, mire beérnek. Az ajtót nyitva hagyja – hátha vendégül köszöntheti az Istennőt magát, Fortunát is. Fortuna maga kérte, hogy tegyen így, és ki ő, hogy ellent mondjon egy valódi Istennő akaratának? Még ha nem is szereti azt, ha ezt kéri tőle, a parancs az parancs.

A tányérok maguk egyszerűek, régiek, csak itt találta őket a kunyhóban. Jobban örülne némi aranyozott díszítésnek a szélükön, de Winthrop megszokta már, hogy nem válogathat. Az övének a széléből hiányzik is egy letört darab. A kedves vendég még ha goromba is, amiért szó nélkül ideállított, mégis csak vendég, élveznie kell a jogot. Az ő tányérjára nem lehet kifogás.

- Állapota gyalázatosan hangzik, szegény Barbara. Kérek egy pillanatot, főzök egy teát, ha göthös, ne legyen ilyen közömbös.– pálcája egyetlen intésével feltöltődik vízzel a teaforraló, és melegíteni kezdi azt, miközben szórakozottan dúdol valamit. Néhány hangot ki is mond a pöccintések közben. La-la-laaa… Ritmusosan, ahogyan pálcáját is mozgatja. Az erdő a barátja – itt minden megvan neki, ami kell. Ott, az utcán, az emberek között úgy sem kapja meg azt, ami egy emberhez méltó. Pillanatok alatt el is készíti a frissítő gyógyteát, az erdő ajándékát, a tányérokra pedig rábűvöli a frissen bontott mochit, amit az iskolásoktól lopott el a birtokról, tollasabb alakjában.

[✦Далеко-далёко, там, за тридевять земельВ лесной чаще поселился кто-то, но не зверь ✦]

✦Далеко-далёко, там, за тридевять земель
В лесной чаще поселился кто-то, но не зверь  ✦

TW: Basic káromkodás, istenkáromlás

Nemigen értem, hogy kerültem mán megint ekkora ukrán szenesvedernyi szarba, azt viszont tudom, hogy úgy basztam volt szét a telefonom a kövön, mint a belavezsai megállapodás a Szovjetúniót. És Grisha lelkivilágát és úgy csaphattam neki valaminek, mert há’ legyek akármilyen megengedő magammal meg a böteségemmel, ez biz nem úgy hangzott, mintha épp minden olyan rendbe menne, amilyen rendbe csak mehet.

Én erről a muksóról még azt sem tudtam kitalálni, hogy miféle lehet és máris kenetesen invitál befele ebbe az ábrázatosnak nem nagyon mondható viskóba, ahol mondjuk lehet kicsit jobb, mint a fejem is megkínálni a kővel, vagy esetleg véremben ücsörögni egy kicsit a lehullott avarba,mint valami elbitangolt jószág, várván, hogy megzabál-e valami, vagy még élhetek egy kicsit, amíg a bátyám agyon nem ver, mert sikerült ijedelmemben tönkretenni ezt a szerencsené’küli mobilt.
Nem érzek veszélyt, csak azt, hogy az erdei mumus fejében kicsit szét vannak fésülve a dolgok, mondhatjuk, kicsit foghíjasan állnak a kerekek. Ez van egy mimicben? Van egy mimicben bármi? Eddig nem tudtam rájuk hangolni magam, tán azé’, mert annyira vágytam rá, mint öveges tót a hanyattesésre, meg hát Grisha is mindig mondta, hogy ne próbálkozzak, ki tudja mit találok, mán’, ha egyáltalán találok valamit. A szellemeket például nem is igen érzem, akkor ennek a furcsa szerzetnek csak embernek kell lennie, hogy kijöjjön a logika? De ha meg ember, mit vesztegel itt egy olyan erdőben, aminek azért az a neve, hogy tiltott, hogy ne menjen oda senki, nem pedig azé’, mert milyen kis hangzatos volt, ehe?! Ugyan miféle trasák lehet ez? A lényeg, hogy azt tudtam meg, hogy nem tudtam meg semmit, de azért jobb az ilyen erdei düddőnek nem a negatív pólusára kerülni, eddig meg egész úgy tűnt, hogy örvend nekem, mint pap a ministránsnak jelentsen ez bármit is.

Én egyszer régen azt olvastam, hogyha elrabolnak, akkor együtt köll működni, mert akkor…kisebb lesz az ellenállás, nem nagyon emlékszem, de a túsztárgyalásos filmekben is fontos, hogy ne nagyon tartsunk ellent, mer’ egész fontos, hogy ne pusztuljon meg az ember lánya, ha nem muszáj. Persze, ha muszáj, akko’ nemigen van mit tetvészkedni, de csak érezném már, ha nyaldosna a halál szele!
-V-vel -igazítom ki reflexből a hapekot, aki nem mutatkozott be, én meg nem merem megkérni rá, pedig lehet kicsit segítene nevén nevezni a gyereket, de amit mond, az elfeledteti velem a kérdéseimet. Kék tűz? Há’ hindu legyek, ha ez most nem a Serlegről papol itt nekem! Pedig én leejtettem, hát emlékszem, hogy nem vót meg, be se akartam dobni. Zavarodott képpel nézek rá, miközben követem az ajtón át, ami akkor lehetett tisztességes állapotban, mikor apámat még meg lehetett találni a lakcímkártáyja alapján, szóval nem ma. Az egyetlen dolog, ami jó abba a fene nagy fejtörésben, hogy elterelte a figyelmemet és sikeresen elállította az irdatlan orrvérzésem. A fejem még kicsit kóvályog, de ez legyen a legnagyobb gondom!
-Éhes? Öhm…talán-nyökögöm, mert jelenleg össze vagyok keveredve, mint pünkösdkor a búcsú, , nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy van-e ehetnékem vagy sem. Mondjuk, ha ez itt most rákezd előttem enni, akkor legalább kiderül, hogy miféle jelenés, mert nem hiszem, hogy egy mimic gyakran állna neki kézzel-villával a vacsorának. Egyáltalán, hogy a frászba tudhatunk ennyire keveset ezekről a nyomorult lényekről, mikor gyakorlatilag telekszomszédok vagyunk velük?
Izé leveszi a cipőjét, amitől én is azonnal úgy kezdem érezni, hogy nekem is ezt kellene tennem, szóval lerúgom a tornacipőm, miközben találkozik a tekintetem egy nagyon riadt tekintetű és jó sok festéket igénylő asszonnyal a vásznon. A fazonra nézek, aztán a festményre, némán kérdezve:„Veszélyes?”, de a szájmozgáshoz nem jár hang, nekem meg nem jár megnyugvás, főleg miután kikerülök valamit, ami nincs és megintcsak a falat kezdem sasolni, ahol is…nagyon remélem, hogy ez itt nem az a Winthrop Hardy, aki annyira nem háborodott, hogy ezt ki is kellett róla jelentenie valakinek. Boldogságos gyümölcsérlelő öltöztetős Madonna, megint mibe kevertél engemet!

-Én nem…nem is ismerek Dorothy-t, Mr. Hardy-mondom elszakítva a tekintetem a nagyon bíztató papírjáról, a névre pedig csak azért próbálok rá, mert még mindig el tudom képzelni azt is, hogy csak elfoglalta szegény őrült vityillóját, ahol most nekem úgy tűnik teáznom kell.
-És mióta él itt?-érdeklődöm körbenézve a házigazdától, ellenére annak, hogy ennél kevesebb hülye kérdés tudnék feltenni. Mondjuk, hogy „Ön mióta papíros gügye?” vagy „Remélem nem eszik embert, mert én amúgy is sokat bagózom.”, na jut eszembe – Esetleg megengedni, hogy rágyújtsak?