Lovas karám

A fogat mellett elhelyezett karám, ahol a hófehér szárnyas lovakat tartják és gondozzák. Az elegáns állatok gyakorlásra, bemutatókra és repülés előtti felkészítésre is itt gyűlnek össze, a diákok gyakran segítenek az ápolásukban.

Some people talk to animals.
Not many listen though.

2005.12.11.
Zaniah

A két napos nem annyira friss, nem annyira szűz hó lustán ropog a lábaim alatt, ahogyan szelem t a birtokon a Beauxbatons-os diákok ideiglenes lakhelye felé, azon belül is sokkal specifikusabban a kastélyszerű fogat mellett elterülő karámok felé. A hófehér (nem, nem szürke) szárnyas lovak szinte beleolvadnak a hófödte, nagyon angol és nagyon szürke tájba. A hatalmas mágikus lények meleg leheletei fehér füstként hagyják el méretes orrlyukaikat, hogy aztán a tél hideg levegőjében pillanatok alatt eltűnjenek. Annyira furcsa számomra, hogy kizárólagosan whisky-t fogyasztanak ezek a lények. Jól bírja a májuk, az egyszer biztos. Erős, izmos és akaratos jószágok, kellő óvatossággal, odafigyeléssel és határozottsággal lehet bemenni csak hozzájuk, de aki látott más és foglalkozott lovakkal korábban, annak nem okoz nehézséget. A hideg időjárás sokakat eltántorít attól, hogy itt lebzseljenek körülöttük, de nem engem. Szeretem nézni, ahogyan a szellő lányan átfúj a szárnytollaik között, ahogyan pucolás utáni patyolattiszta hófehér szőrükön megcsillan az Angliában oly keveset látott napfény, ahogy még vastag téli szőrük alól is átsejlik az izomtömeg, amivel ezek a szárnyas lovak rendelkeznek. Szeretem megfigyelni a társas reakciójukat, miben hasonlít és miben tér el varázstalan rokonaikétól, vagy akár a Tiltott Rengetegben is fellelhető unikornisokétól, vagy a thesztrálokétól. Az alap testi jelek egyébként szinte majdnem azonosak, azonban itt a szárnyak mozgása és a tollak felborzolása is árnyalja a kommunikációjukat egymással és az emberekkel is. Megigazítom a fejemen a sapkámat, mert a fülcimpáim már kezdenek lefagyni, régi, kopott, bolyhos kesztyűim meg talán inkább a látszatnak vannak, mint valósan melegítenék a kezem. A hideg miatt az abraxanok körbe gyűltek, középen helyezkednek el a fiatalabb és magasabb rangú egyedek, kívül pedig az idősebb és alacsonyabb rangúak, ebben nincs különbség. Szükségük van a finom és tiszteletteljes bánásmódra, ebben hasonlítanak a hippogriffekre. A karámhoz odaérve megtámaszkodom a karámfán, és úgy figyelem a békés idilljüket, ahogyan egymást melegítve pihegnek. Ilyen hidegben a többség már ritkásabban jár ki hozzájuk, többnyire a gondozóik és pár hozzám hasonló elvetemült lélek látogatja őket. Az egyik félig lecsukott szemű, remegő orrú abraxant figyelem, ahogyan rezegteti a füleit és pihenteti a bal hátsó lábát, majd pillantásom tovasiklik egy másikra, aki éppen borzolja fel a szárnyait, fejét magasra emeli, nyakát begörbíti, majd egész testét megrázza. Kettő másik nagy egyetértésben vakarássza egymást, fogaik tompa hangjai hallhatóak az álmos szuszogások közepette.
Bármennyire is kedves látványt nyújtanak, bármennyire is szeretem a Roxfortot, bármennyire is... igyekszem, de bizonyos helyzetekben, mint például most, honvágyam támad. Hiányzik a kutyám, hiányoznak a közeli istállóban lévő lovak, az ott keringő lóillat, az egyik nap lévő nyüzsgés, amely elmúlik az esti etetési időre, hiányzik a lovaglás maga. Hiányzik az öreg, fél szemére vak nyugdíjazott sárga kanca is, aki iskolalóként funkcionált, akin tanultam lovagolni, aki azóta szeretett meg, hogy már csak a répákat meg almákat viszem neki, de már lovagolni nem lovagol rajta senki.
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy nem tűnik fel, ahogyan az egyik állat kiválik a csoportból, a hatalmas test zengő lépteit elnyeli a hó fojtott ropogása és csak akkor térek magamhoz, amikor az abraxan puha orra az arcomnak nyomódik és meleg és párás lehelete keveredik az enyémmel.

- Szia neked is szépség...! - nyúlok fel, hogy megsimogathassam a nagy, de ennek ellenére kecsesen elegáns fejét, az abraxan pedig szinte dörgölőzik az érintésembe. Pedig egyedül a feje akkora majdnem, mint én vagyok. Ekkor pillantom meg az amerikai lányt, aki... akiről mindig az az érzésem támad, hogy tud kommunikálni az állatokkal. Mármint szeretem azt gondolni, hogy én is tudok, de... ő sokkal jobban, sokkal mélyebbre hatóan, mintha csak egy lenne közülük. Még a varázsvilágon belül is mágikusnak tartom azt, amit tőle látok. Kíváncsi lennék rá, mi a titka? Hogy csinálja? Nap mint nap találkozunk, együtt ápoljuk ezeket a fenséges teremtményeket, mégsem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem. Mindig úgy éreztem, azzal megtöröm a varázst. De most...
Úgy döntök, hogy kezembe veszem a dolgokat, és veszem a bátorságot, hogy köszönésen túl beszélgetésbe elegyedjek vele. Most vagy soha.

- Szia! Zaniah, ugye? Anne-Rose, de órákról talán már ezt tudod. Nyugodtan szólíthatsz Annie-nek, a legtöbben így hívnak - integetek neki mosolyogva, ahogyan közelebb sétálok hozzá, nyomomban a kíváncsi abraxannal. Amikor megállok, szinte azonnal oda is hajol hozzám, és elkezd szórakozni a sapkám bojtjával, én meg hagyom neki. - Mi szél hozott erre? Jöttél te is gyönyörködni bennük? - az egész lány kisugárzása erőteljesen azt sugallja, hogy különleges, hogy egy olyan ember, akit felettébb meg akarok ismerni. Nem is tudom, miért vártam erre ennyit. Sosem tűnt nehezen megközelíthetőnek, de eddig talán... nem volt meg a megfelelő alkalom.

[Barátaid barátja***2005.12.11.]

Barátaid barátja***
2005.12.11.

Nagy hatással volt rád  az első próba, ahol kortársaid az életüket tették kockára a próba teljesítéséért, ami végül mindenkinek sikerült. Bár ilvermornys diákként egyértelműen Solace-nak és Vale-nek drukkoltál, személyes kedvenced a próbán Lolita Delacour és Sienna Scrimgeour voltak, akik elképesztő varázslatokkal vették fel a harcot a legendás lények ellen. Még most is a próba hatása alatt álltál... igaz, nagyon sajnáltad a varázslényeket, hogy ilyen cirkuszi célra használták fel őket, azért az az izgalom, amit nézőként átéltél, mégis leírhatatlan volt.
Megörültél neki, amikor végre beköszöntött az igazi tél, és friss hó szállingózott a birtokon... nagyon megszeretted a Roxfort hangulatát, amihez tökéletesen illett a varázslatos hópelyhek tánca. Már első nap is kimerészkedtél egy nagyobb sétára, hogy kiszellőztesd a fejed órák után, de most, második nap sem hagytad volna ki a lehetőséget, hogy a téli tájban gyönyörködj. Ezúttal már célja is volt a sétádnak, szeretted volna megnézni magadnak a beauxbatonsos szárnyas lovakat hóban is. Soha életedben nem láttál még hasonlóan gyönyörű lovakat, persze az unikornisokat leszámítva, melyeket egy alkalommal büszkén mutatott meg neked és társaidnak Crowley professzor. Mindennél jobban vágytál arra, hogy kapcsolódhass egy ilyen lenyűgöző lény elméjéhez, de azt is tudtad, hogy időbe telik megnyerni a bizalmukat, és szeszélyesek, akaratosak, így nagy veszély rejlett a mentális kapcsolatban. Bár hetek óta kijártál ide hozzájuk, egyelőre nem volt más célod, csak megcsodálni, és ha engedik, megsimogatni őket. Az abraxanok büszke, fenséges lények voltak, ami nem is csoda, hiszen szépségük és erejük mindenkit levett a lábáról. Volt már néhány kedvenced közülük, pár kifejezetten barátságos ló, és az egyikük, ahogy elérted a karámot, láttad, hogy épp Anne - Rose-hoz dörgölőzött. Szimpatikus lány volt, a Griffendél házba tartozott, amely a kedvenced volt. Ahogy elérted őket, biccentettél feléjük, nem akartad megzavarni a meghitt pillanatukat, de úgy tűnik, azért mégis kizökkentetted őket, hiszen a lány megszólított.
- Szia Annie, jó, hogy összefutottunk... igen, Zaniah vagyok - mosolyogtál rá vissza barátságosan, majd megvártad, hogy odalépjen hozzád, az abraxannal a sarkában. Bájos aurája láthatóan magával vonzotta a szárnyas lovat, ami derűvel töltött el, mindig jóérzés volt látni ezt a fajta szimpátiát emberek és lények között.
- Igen, ki szoktam járni hozzájuk... van köztük néhány nagyon barátságos is... ő például annyira cuki - pillantottál Annie barátjára, aki hozzád is közelebb lépett, megengedve, hogy megsimogasd erős, gyönyörű oldalát, miközben felvetted a szemkontaktust a vörös szempárral. Ha csak tűzben izzó íriszeit láttad volna, talán féltél volna, de a meleg, finom arckifejezés meglágyította ezt a vadságot. - Nem tudom, miért, de Georges-nak hívom - osztottad meg mosolyogva Annievel ezt a kis titkot. - Te adtál már nevet nekik? - kérdezted kíváncsian, ahogy végig pillantottál a többi, egymást kör alakban melegítő példányon. Meghatott az összetartozásuk, egy kicsit a saját kommunádra emlékeztetett a létezésük... ti is így voltatok valahogy egymással, véd-és dacszövetség voltatok, amely mindent képes volt legyőzni: hideget, nélkülözést, és legfőképp... a magányt.

Some people talk to animals.
Not many listen though.

2005.12.11.
Zaniah

Megmagyarázhatatlan az az érzés, ami eláraszt, megmagyarázhatatlan, de ismerős, ahogy az őszinte örömtől csillognak a szemeim, és ahogyan a széles mosoly mindennemű megerőltetés nélkül vet ráncokat az arcomon a megfelelő helyen. Pont olyan érzés Zaniah Ivutro társaságában létezni, mint az állatokéban. Egy biztonságos és melegséggel teli hely, ahová az ember tulajdonképpen hazajár. Érdekes, mert igazból ez az első alkalom, hogy kettesben beszélgetünk, hogy úgy igazán beszélgetünk. Nem tudok róla semmit, csak és kizárólag azt, amit eddig láttam belőle, ami nem sok... de éppen elég. Éppen elég ahhoz, hogy meg akarjam ismerni jobban, éppen elég ahhoz, hogy a közelében akarjak lenni. Békét érzek, nyugalmat, és a szabadságot, hogy az lehetek, aki valójában vagyok. Nincs ott a félelem mélyen, nagyon mélyen, nincs ott a feszült figyelem, hogy vigyázzak, mit mondok, nehogy rosszat mondjak. A levegő is kevésbé érződik hidegnek, de lehet csak a hatalmas szárnyas ló lehelete és teste melegíti körülöttünk a levegőt.

- Igen, olyan, mint egy nagy gyerek. Folyton rá kell figyelni, folyton babusgatni, vakargatni kell és gügyögni neki. Azt imádja - csak említeni kell, máris kezdi nyomni nekem a hatalmas fejét, hogy vakargassam a füle tövét. Óvatosan de határozottan tolom arrébb a nagy buksit, hogy fel tudjak mászni a karámfára, ott be tudjam akasztani a lábaim és ki tudjam magam támasztani megfelelően a következő ostromra. Szerencse, hogy a stabilizáló izmaim jól edzettek a kviddics és kiváltképp a terelői posztom miatt, mert nem gyengén tolja a fejét a testemnek ez a termetes jószág. Jó erősen, két kézzel kezdem vakarászni a hatalmas téli szőrzet alatt amúgy eszméletlen izmos nyakát, mire a Zaniah által Georges-nek nevezett jószág élvezkedve nyújtja előre a nyakát, felső ajka is megnyúlik, és olyan mozdulatokat csinál vele, mintha egy társát éppen vakarászná. Szép lassan pedig Zaniah felé kanyarintja a szőrzet miatt vaskosnak ható nyakát és a lány kabátját kezdi piszkálni a felső ajkával, mintha csak őt vakarná vissza.

- Úgy látom téged is nagyon kedvel! - próbálok ránézni a hatalmas test felett. Azt nem volt nehéz észrevennem, hogy kiváltképp kedvelik őt is az állatok, egyszer láttam a saját macskámat is, ahogyan tette neki a szépet a nagyterem előtt. - És szerintem tetszik neki a név is, amit tőled kapott. Én hozzá még nem jutottam el, mindegyiknek olyat kerestem, vagy még keresek, amire valamilyen úton-módon reagálnak. Ő például ott...- mutatok az egyik szélsőre, aki félig lehunyt szemekkel lógatja a fejét éppen, az alsó ajka is lóg, teljesen félálomba szenderült. - Ő az Aurora névre höhögött fel. Most nem, mert olyan kis édes módon csucsizik épp. Őt pedig ott- mutatok egy másikra, amelyik éppen nyújtóztatja hátra a lábát, oldalra meg a szárnyait és nyög egy nagyot. - Őt Bobnak hívom - a Bob névre már egyből fel is kapja a fejét és fülel felénk lelkesen. - Tudom, hogy van csicsás francia nevük is, de azokat kimondani sem tudom, és nem mind figyelnek rá. Mondjuk ő ott a kör közepén csak a francia nevére hallgat, valami Gracies Ételizé - valami ilyesmit tudtam csak kivenni, az anyanyelvű franciák szavait olyan nehezen értem meg.

- Mondd csak, nem vagy éhes? Van nálam hókifli. Én magam csináltam. Vagy ha valamilyen érzékenységed lenne, tudok felajánlani mindenmentes zserbógolyókat. Úgy vannak díszítve és összerakva, mint a kis hóemberek - közben lemászom a kerítésről, mert Bob megindul felénk. Georges elégedetlenül prüszköl egyet, amiért abbahagytam a vakarászását.

[Barátaid barátja***2005.12.11.]

Barátaid barátja***
2005.12.11.

A hótól minden sokkal varázslatosabb volt... pedig nehéz lett volna elképzelni annál varázslatosabb, ahogy a vadőr kunyhója körül óriási tökök roskadoztak ősszel, vagy ahogy a gyertyák vacsoraidőben aranyszínű érába vonták a Roxfort nagytermét... és mégis, a tél egészen más dimenziót hozott számodra. Hogy mások is érezték ezt, nem tudhattad, de ahogy Anne-Rose társaságában csodáltad a hóban pihenő abraxanok sziluettjét... nos... valahogy kimondatlanul is érzékelted, hogy ő hasonlóan érezhetett a hóval kapcsolatosan.
Miközben Annie Georges vakirgászásáról mesélt, prezentálta is a dolgot, aminek a mén láthatóan nagyon örült. Elmosolyodtál, idilli pillanat volt.
- Igen, erre nagyon ráéreztél - jegyezted meg elismeréssel, majd ezúttal te kezded el a feléd közeledő nyakat simogatni és vakargatni. - Örülök, ha tetszik a név - mondtad félig Annie-nek, félig Georges-nak címezve. - Bár nem beszélek franciául, ezt a nevet azért ismerem én is.  Ahogy Annie beszámolóját hallgattad, Aurorára pillantottál, aki megmosolyogtatott. Olyan volt, mint egy jóllakott óvodás, aki ebéd utáni pihenőjének hódol.
- Ez igazán kiránynői név - felelted Annie-nek, majd Bobot és Gracies Ételizét is szemügyre vetted. Tetszett, hogy bár első ránézésre nagyon hasonlóak voltak a legendás lények, valójában mindenkinek külön személyiségjegyei voltak, amik egész jellegzetes karaktert adtak számukra. Georges egyik füle például kicsit behajlott, akár egy kajla kutyusnak... - Nocsak, te még egész fiatal lehetsz - mondtad Georges-nak, ahogy áttértél a nyakáról a fültöve vakarására.
Mikor Annie felvetette, hogy hókiflit készített, lelkesedésedben összeütötted a tenyereid. - De jó! -  lelkesedtél.
Georges azonban láthatóan nehezményezte, hogy egy pillanatra is képes voltál felhagyni a vele való foglalkozással, ezért visszatértél a vakaráshoz. - Tudod, imádom a sütiket, és hókiflit még bevallom, nem is ettem, nálunk otthon nem szokás ilyet sütni, szóval nagyon szívesen kipróbálnám - magyaráztad a griffendéles lánynak. - Persze az a zserbógolyó is jól hangzik, igaz, nekem nincs semmilyen ételérzékenységem, úgyhogy nem akarom elenni mások elől, akiknek van, és megkínálnád őket - tetted hozzá őszintén. Elvégre azt azért már megfigyelted, hogy Anne-Rose népszerű lány, akinek számos barátja van, biztos sokan örömmel sütiznének vele. - Na és mesélj, régóta sütsz? Kitől tanultad? -  a kérdésre hirtelen eszedbe jutott Kezia… Hát igen, a te anyád soha életedben nem sütött neked, vagy veled semmit. Lelépett még azelőtt, hogy ennek eljött volna az ideje. A keserű emlék egy pár másodperc erejéig kiütközött az arcodon, de nem hagytad, hogy tartósan lehangoljon... elvégre itt voltál Annievel és az abraxanokkal, akik nagyon cukik voltak, és hamarosan sütizni készültetek. Kezia nem érdemelte meg, hogy belerondítson ebbe a pillanatba. - Különben otthon vannak állataid, vagy legendás lényeid? - kérdezted még kíváncsian, hiszen Annie egyértelműen nagy állatbarátnak tűnt, kíváncsi voltál rá, milyen állatok veszik körül, amennyiben van rá lehetősége.