Lányok lakosztálya II.

Barack- és pasztellszínű falak, kézzel festett virágmotívumok és luxus szőnyegek teszik otthonossá a szobát. Az elegáns bútorok mellett minden hálórészben kisebb könyvsarok vár a diákokra.

J’aurais dû savoir, j’aurais dû savoir

Élodie

2006. január 14. szombat, 00:14

TW: nyelvezet, agresszív gondolatok, utalás mentális problémákra
Hülye. Idióta. Ostoba. Annyira ostoba vagyok.
És ráadásul még rettenetesen önző is, mert biztos, hogy bármennyire is akartam, nem sikerült anélkül eljönnöm a bálról, hogy Miguel ne vette volna észre, hiszen én is egész végig őket figyeltem. Szóval sikeresen elrontottam az ő estéjét is, putain, a rohadt életbe, hogy nem tudtam ott maradni, és kiborulni inkább egy másik sarokban. Vagy eleve nem kiborulni, hát milyen jogon teszem egyáltalán? De nem, megint csak magammal foglalkozom, nem azzal, hogy a nyomorult érzéseim megélését valamikor máskorra időzítsem, hogy legalább ne bántsak vele másokat, legalább ne Miguelt. Kurvára a hintóban kellett volna maradnom, és akkor szerencsétlen Miguelnek lett volna egy jó estéje, és nem baszom el, ezt is, mint az életét is, de hát mi mást is várunk tőlem? Semmit, egyáltalán semmit.
Természetesen, ha ez nem lenne elég, valószínűleg Élodiera is sikerült ráhoznom a frászt, amikor meglátott, pedig nagyon igyekeztem visszafogni magam, hogy véletlenül se esetleg rajta csattanjon a saját hülyeségem. Igazából nem is mondtam neki semmit, csak finoman megfogtam a kezét, szóval kívülről úgy tűnhetett, csak együtt elmegyünk, egyébként is a végéhez közeledett már a bál, nem is mi voltunk az elsők, akik eljöttek. Miguelnek is azért fog feltűnni, mert alap esetben nem tűnnék el anélkül, hogy ne köszönnék el tőle. Na nem, mintha így most jobb lenne a helyzet, kibaszott szar testvér vagyok és annyival, de annyival jobbat érdemelne. Almáról pedig már ne is beszéljünk… Merlinre, szegény Alma.
Senkit az ég világon nem akarok jelenleg látni, de ha nincs itt Élodie, még a végén valami hülyeséget csinálok, például összetörök valamit, mondjuk magamat, vagy visszamegyek Rokurohoz és megmondom neki, hogy nem úgy gondoltam. Hogy igazából nem akarom, hogy békén hagyjon, de azért az még magamhoz képest is kurva szánalmas lenne, és egyébként pedig nem akarok gondolni rá, sem most, sem ma, sem a tanév hátralévő részében, és rohadtul remélem, hogy ha ezt eleget mondogatom magamnak, akkor majd el is fogom hinni.
-Nem szeretnék beszélni róla - szögezem le gyorsan, miközben idegesebben csukom be az ajtót, mint az illendő volna. Majd később sírok miatta, tudom, hogy Élodie meghallgatna, talán nem is feltétlen kérdezné meg, hogy mi történt, de most nem megy, dühös akarok lenni, akkor is, ha nem értem, miért vagyok az, akkor is, ha nem lehetnék az, de Rokurora akarom irányítani a haragomat, mert tudom, milyen vége van, ha magamra fordítom. Fájdalmas. De nem, a bűntudatnak majd lesz ideje máskor jönni, oh igen, kurvára lesz, de nem akarok visszajutni ugyanoda, ahova sikerült jó párszor eljutnom halloween óta, nem is akarom elvinni oda a gondolataim, bár megérdemelném. Ezt is megérdemlem, ha már ennyire hülye voltam egész félévben. Sőt nem is. Már előtte.
-Los hombres son unos pendejos - címezem ezt a mondatot, mint egyértelmű tényt, a világ legtökéletesebb kis lényének, aki tudom, hogy meg fog engem érteni. Rendkívül fontos, hogy erről felvilágosítsam Fluffyt és ő is tudja, mi a gond, nehogy lemaradjon, bár egyébként biztosan tisztában van vele, hiszen ezzel mindenki tisztában van, kivéve az olyan hülye, ostoba idiótákat, mint én. - Excepto mi hermano gemelo - csak a miheztartás végett.
-Itt vannak a magazinok, ugye? Ki kell töltenem az összes tesztet. És megenni az összes étcsokoládét - vagy össze is téphetem a magazinokat, felgyújthatnám, bár kár lenne értük. De most nagyon megtenném. Kicsit sem finoman leülök az ágyra, és elkezdem kicsatolni a cipőmet, azaz kezdeném, de még mindig remegek a dühtől, így igazából végeredményben lerángatom a lábamról. Aztán a falhoz vágom.

[- Mégis mi tör…]

Nous apprenons de nos erreurs

2006. január 14. szombat, 00:14 Daphné d'Aboville

E gy beszélgetés közepén ragadott el az érzés, hogy ideje hátrahagyni az eseményt. Bár a Yule bál már a zárórához közeledett, nem mi voltunk az elsők, akik elindultak onnan – pedig szívem szerint valamivel korábban is nyugodtan megtehettük volna. Valójában csak a Wunschpunsch miatt maradtam ilyen sokáig; régóta követtem őket bátyám jóvoltából, aki személyes jóbarátja Bibinek, és jó volt újra élőben hallani őket. Mégis hirtelennek hatott, ahogy Daphné a kezemért nyúlt, és szinte elviharzott velem.

Dühösnek tűnt. Dühösnek, pedig ez nem igazán jellemző rá. Még Mariával is képes diplomatikus small talkba bonyolódni. Én inkább kerülöm őt, amikor csak tehetem.

- Mégis mi tör… – kezdenék bele a faggatózásba, amikor megérkezünk a hálókörletünkbe. A szót azonban még idejében elfojtom magamban. Talán nem ez lesz az a nap, amikor választ kapok a kérdéseimre. Fluffy, a szobánk legújabb, apró termetű lakója meglehetősen elégedetlennek tűnik a késő éjszakai érkezésünk miatt, és egyáltalán nem olyan ábrázattal néz rám álmosan a kiságyából, mint aki értékelné a spanyol nyelvű narrációt.

- Egyet se félj. Szombati Boszorkány, Teen Witch, Howler!. Hozom is! Csak előbb még… – kezdek kibújni az anyám által készített ruhából, ami szép, szép, de a fűzője olyan szoros, hogy levegőt is alig kapok benne. Előbb a cipőimet veszem le, amik már hólyagosra nyomták a talpam. Úgy tűnik, Daphné is hasonló elhatározásra jut a kényelem terén, amikor az ágyról a falnak hajítja a cipőjét. A lendület nem elég: a topánka félúton koppan, alig fél méterre Fluffy kiságyától. A jutalom egy hangos vakkantás. Hátha a szomszéd szobában sem tudnak majd aludni.

- Nem bánom, ha ma csak csokoládéba fojtod a bánatod, de tudod, ugye, hogy meghallgatlak bármikor, ha mégis beszélni akarsz? – felveszem a cipőimet, és a helyükre rakom őket a sajátommal együtt. Talán mindannyian bánnánk, ha reggel elesnénk bennük – akár mi, akár valamelyik szobatársunk. Így is csoda, hogy tolerálják a kutyát.

A ládámhoz sietek, hogy elővegyem a kért magazinokat és a belga csokoládét. Most az egyszer nem lehetett panasz a kosztra a bálon, bár a fűző miatt nem igazán tudtam élvezni; alig erőltettem le pár falatot. Az ilyen kívánságokra, csokoládéról lévén szó, duplán nem lehet nemet mondani. Valami történt. Valami biztosan történt. Az is furcsa, hogy nem tudtam elköszönni Rokurótól. Talán ő mondott vagy tett valamit?

- Tessék, kezdhetjük ezekkel. De előbb… – leteszem a magazinokat Daphné ágyára, majd én is leülök az ágy szélére, háttal neki. Egyenesre és simára bűvölt hajamat félresöpröm a nyakamról, hogy a ruhám könnyebben hozzáférhető legyen.

- Szükségem lenne az arany kezeidre, hogy még levegőt tudjak kapni, mielőtt megfulladok. – a fűző teljesen leszorítja a felsőtestemet. Minek is a levegő, ugye. Földöntúli képességnek tűnik, hogy mindezek ellenére egész este képes voltam talpon maradni, nevetni és táncolni.

J’aurais dû savoir, j’aurais dû savoir

Élodie

2006. január 14. szombat, 00:14

TW: nyelvezet
Az történt, hogy rohadt ostoba vagyok, és kurvára semmit nem értek, a saját viselkedésemet a legkevésbé, de Rokuroét sem, akire NEM akarok most gondolni, nem, NEM!
Majd gondol rá Miguel… joder, Miguel biztosan kurva mérges lesz… mennyi az esélye, hogy büntetőmunkára fogják küldeni, megint? Nagy, kibaszott nagy esélye van, bassza meg, a rohadt életbe, jó, majd beszélek Madrigal professzorral, és megmondom neki, hogy ez az egész tulajdonképpen az én hibám, szóval ha valakit oda akar küldeni, az hadd legyek már én. Vagy küldjön mindkettőnket. Remek terv, putain, remek terv!
Az is remek lett volna, ha legalább sikerül mérgesen a falhoz basznom azt a retkes cipőt, de nem, mert bassza meg, semmilyen dobó tehetség nem szorult belém, ha esetleg valaki valaha elgondolkodott rajta, hogy a repülési félelmemen kívül mégis miért nem kviddicsezem. Nos itt a válasz, ezért! Putain, hogy még ez sem megy, de legalább Philomène nénikém büszke lehet rám, hogy ilyen szép változatos módokon tudom alkalmazni ezt a csodaszép francia szót. Gondolati szinten, kivéve, amikor nem, mierda, Merlinre, kimondtam én ezt valaha valakinek korábban? Hangosan? A szemébe? Kibaszott úri hölgyhöz méltó viselkedés tőlem, remélem ezért is büszkék lennének rám.
-Lo siento - simítom meg bocsánatkérően Fluffy fejét, amire egy fokkal kevésbé néz elégedetlenül, amiért nem csak felkeltettem, de még ilyen idegesen is kell látnia, mert… miért is? Mi bajom van pontosan, miért vagyok ilyen, nem szoktam így viselkedni, rohadtul nem szoktam, nem is akarok, azaz hogy de, most igen, muszáj, mielőtt még zokogni kezdek és azt sem tudnám, hogy mégis miért történik. A fenébe már!
-Persze. Persze, tudom - mondom egy fokkal lágyabban és kevésbé dühösen, hiszen nem Élodiera vagyok mérges, csak magamra, hogy ennyire rohadt hülye, idióta, ostoba, oh de mennyire elmondhatatlanul ostoba vagyok. Legalább érteném. Legalább bassza meg, ha értenék bármit!
-Köszi - sóhajtok, ahogy rendbeteszi a cipőimet, meg elvisel ebben az elviselhetetlen állapotomban, amire kurvára nem vagyok büszke, de jelenleg semennyire nem érdekel, azt hiszem, ez lehet a vég, ha már én rendetlenséget csinálok, pedig gyűlölöm. Azt is, a konfliktusokat is, magamat is, talán azt a legjobban, azért, amit mondtam, azért, amit…
Legalább Élodie lefoglal azzal, hogy segítsek neki kilazítani a fűzőt, ötletem sincs, hogyan kapott levegőt benne egész este, én húztam vajon ezt meg ennyire szorosra? Miért? Újabb kérdések a mai este folyamán, amire nincsenek válaszaim. Biztos akkor még jó ötletnek tűnt. Tegnap… igen, elmúlt éjfél, tehát tegnap még minden jó ötletnek tűnt. Majdnem minden. De igazából semmi sem. Muszáj vennem pár mély levegőt, annyira remeg még mindig a kezem, és így nem csak, hogy nem tudom kilazítani a szalagokat, de félek, hogy el is szakítom a ruhát, azt pedig nem szeretném.
Miután meglazítottam eléggé a fűzőt, kezdem a hajcsatokat is óvatosan kiszedni Élodie hajából, legalább lefoglalom magam valamivel, és addig se akarok mérgemben újabb dolgokat hozzávágni valamihez.
-Remélem, hasznos volt a hajcsat - ezt már sikerül egészen normális és magamra jellemző hangnemben mondanom, bár még mindig legszívesebben felrobbannék. Kiabálnék. Sírnék. Az összeset egyszerre, szóval miután Élodie kezébe adtam a hajdíszt, egyikét azoknak, amiket karácsonyra kapott tőlem, eszek inkább egy csokit, nem, kettőt, mielőbb az előbbi tevékenységek bármelyikét is elkezdem végezni. Legalább Fluffy nem fog beleenni a csokoládéba, mert Miguel nagyon jól megnevelte, bár a nevelési módszereink azt hiszem, nem egyeznek, de mégis, éljen Miguel. Miguel, annyira sajnálom, hogy elbasztam az estédet, kérlek, ne haragudj rám.
Kibontom a saját hajamat, ezt szerencsére sikerül anélkül véghezvinnem, hogy kitépném az egészet. Nem szeretem kiengedve hordani, de most még ez sem érdekel, majd később befonom, mert most nem lenne szép vége, ahogy annak se, ha levenném a ruhát, mert biztos, hogy mérgemben elszakítanám a finom csipkét az karomon, és csak még dühösebb lennék miatta. Nem akarok dühös lenni. Dühös akarok lenni. Fellapozom az első kezem ügyébe kerülő újságot.
-”Melyik Seven Serpent bandatag lenne a férjed?” - olvasom fel a Teen Witch magazin igen hasznos és tudományos alapokon nyugvó első tesztjének címét. Ez valami új szám lehet, kíváncsi vagyok vajon ma este ki lenne az, inkább gondolok ezekre a fiúkra, mint bármelyik másikra. - Első kérdés: Melyik lenne az álomrandid? - kizárom a fejemből a jelenetet, ami ennek hatására először megjelenik előttem, nem, kurvára semmi szükségem rá, hogy erre gondoljak. Fluffy azt hiszem, érzékelhet valamit, és mellém fekszik.

[- Végre levegő…]

 

Nous apprenons de nos erreurs

2006. január 14. szombat, 00:14 Daphné d'Aboville    

 

N em hiszem, hogy bármikor láttam Daphnét ennyire idegesnek, sőt, azt is megkockáztatom, hogy egyáltalán idegesnek se láttam soha a lányt, úgyhogy bármi történt, valami nagyon felpaprikázhatta őt, ami nem chili és nem jalapeno, mert azt úgy eszi, mint én a meggyet. Egy kicsit igazából meg is ijeszt ezzel, ahogyan a cipőjét a falnak veri, még ha a topánka félúton lendületét is veszti. Csupán szegény Fluffy vakkant fel tőle elégedetlenül, hogy ezt mégis mire vélje. Felháborodása jogos, én se szeretem, ha cipőket dobálnak mellém, amikor alszom.

Pedig úgy tűnt, minden egészen rendben van. Láttam őt táncolni Rokuroval, vele nem veszhetett össze. Tudom, hogy beszélt Mariával is, csodálom is érte, én szerintem úgy tennék inkább, mint aki ilyen magasból nem hallotta a hangját véletlenül, vagy épp sürgős dolgom van akárhol másol, mondjuk meg kell öntözni a mandragóráimat, ami épp most, hirtelen jutott eszembe. Bármi jobb nála gyakorlatilag, úgyhogy továbbra is kerülök vele minden konfrontációt.

- Végre levegő… - sóhajtok fel, amikor kilazítja a fűzőt. Pedig este még jó ötletnek tűnt. Szerintem a bordáimat is összébb nyomta azért, hogy olyan vékonynak tűnjek, mintha egy torz tükrön keresztül nézném magam. De benne van ebben az is, hogy én választottam ezt; az óriások és a félóriások mind elég zömökek, elég csak Madame Maxime-ra nézni. Fantasztikusan néz ki, szó se róla! De mégis olyan kockás, vállas és éles mindenhol. Szerencsém van, hogy anyám alkatát örököltem, kevésbé vagyok így tipikus.

- Örülök, hogy két napunk is lesz kipihenni ezt az egészet. - szerintem mindenkinek szüksége lesz töltődésre. Arra persze nem is akarok gondolni, hogy hétfőn dolgozat SVK-ból, nem, nem, nem és nem! A Közelgő RAVASZ-okról se vagyok hajlandó egyelőre tudomást venni. Meglesz majd annak is az ideje, vélhetően a vizsgák előtti, utolsó pár hétben, amikor már kellően érzem magamon a nyomást. Nem is értem, Daphné hogy csinálja, én nem bírnék ilyen rendszerezett lenni, hogy hétről hétre készüljek a tananyaggal. Pedig néha rászánom magam, főleg tanév elején, aztán minden januárban, mert ezek mindig olyanok, mint egy friss újrakezdés. De aztán nem lesz belőlük érdemben semmi.

- Nagyon is! - engedem, hogy kiszedegesse a hajamból a hajcsatokat. Ha rajtam múlna, biztos maradna egy-kettő a hajamban, amit csak a következő hajmosáskor, vagy akkor se vennék észre. Azt mondjuk fontosabb lenne észrevennem, hogy kire is dühös így igazán, de továbbra is csak Rokurora tudok gondolni. Hiszen hárman érkeztünk a bálra, hárman is kellett volna elindulnunk. Izzik bennem a késztetés, hogy kérdezzek rá, hogy legalább tudakoljam meg, mi történt, de… aztán inkább mégis elnyomom ezeket magamban. Majd holnap esetleg, brunch közben az erkélyen.

-El nem tudod képzelni, milyen rossz, hogy fűzőben enni se lehet normálisan! - méltatlankodok egy sort, és török magamnak egy darabot a csokoládéból. Tényleg alig ettem az egész este folyamán, pedig bőven volt ám az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb finomságokból. Általában nem olyan jó a roxfortos koszt, nagyon egyhangú, és minden tele van krumplival. A britek szerintem titokban ilyen krumplinagyhatalom lehetnek.

- Aaaa, a Seven Serpent… - viszonylag új banda, nyáron volt is koncertjük, amire mehettünk volna, de épp akkor volt a világkiállítás Barcelonában. Két helyen egyszerre sajnos nem lehetünk, úgyhogy le kellett mondani egyikről a másik javára. Én utólag is úgy gondolom, hogy jól döntöttünk, ez a világkiállítás csak egyszer van, pláne ingyen, Serpent koncertre meg még el tudunk menni máskor is.

- Séta egy kertben? Van ilyen opció? A lényeg, hogy beszélgetni tudjunk, és az ebéd is mindig tuti nyerő, gondolom. - nincs túl sok fogalmam a randevúzásról. Ez az évfolyamunkon mindenkinek nagyon könnyen megy, sőt, van, aki már jegyben jár vagy házas. Nekem ez még mindig bizarr. Azt mindenesetre látom, hogy Daphné és Rokuro fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, kár is tagadni. Talán az a baj, hogy jöttem? Nem, Daphné nem hívott volna, hogy menjünk hárman, ha ez lenne a problémája. A kezembe veszek én is egy magazint, amiben egy másik teszt van. Daphné tőlem kérdez egyet, én pedig tőle egy másikat, ahogy csak szoktuk.

- Na lássuk, ez jó lesz, Daph. Mi legyen a hétvégi programod? - mutatom a színes magazin oldalt, ahol pár kérdés után fog javasolni neked egy kellően boszorkányos hétvégi tervet. Igazából lehet, hogy erre lenne szüksége utána, hogy kiverje a fejéből, ami történt. Vagy esetleg beszélni tudjon róla.

- Mi a kedvenc szabadidős tevékenységed? Á, a barátnőkkel lenni, bé, valami szórakoztatót csinálni, cé, kipróbálni valami újat. - a kérdés végén megeszem azt a csokoládé darabot, de már most tudom, hogy nem lesz elég. Hiszen szinte az egész bál alatt éheztem.

J’aurais dû savoir, j’aurais dû savoir

Élodie

2006. január 14. szombat, 00:14

TW: nyelvezet
Remélem, Élodie rám szól legközelebb, ha olyan butaságokat csinálnék, mint, hogy túl szorosra húzom a fűzőjét, vagy elmegyek ebbe a rohadt bálba. Tudnom kellett volna, hogy ez egy rossz ötlet, a legutóbbi esemény után mindenképpen, de semmi baj, legközelebb okosabb leszek és otthon fogok maradni. Az otthon alatt Franciaországot értem.
Egy pillanatra megáll a kezem a fűző lazításában, és élesebben szívom be a levegőt, amikor Élodie azt említi, hogy most lesz két napunk pihenni. Két nap. Két napom lesz kitalálni, hogy mégis, hogy fogok Rokurora nézni hétfőn, azaz, hogyan nem fogok, és ő sem fog rám, mert azt mondtam neki, hogy hagyjon békén, és békén is fog, tudom, mert miért is ne hagyna, ugyan mi oka lenne ne így tenni? Hát ezt kértem tőle, nem? Laisse-moi putain tranquille… és ráadásul komolyan is gondoltam.
Mindegy, mindegy, mély levegő, nem foglalkozhatok most ezzel, majd… majd kitalálom, hogy hogyan ne foglalkozzak ezzel. Két nap alatt. Tökéletes terv. Nem, egyáltalán nem, a rohadt életbe! Vajon tölthetem a tanév hátralévő részét a hintóban? Bizonyára nem. Valamit… valamit majd… kezdek ezzel, és egyébként is, nem nekem kellene rosszul éreznem magam, miért vannak ilyen gondolatok a fejemben egyáltalán? Miért van bármi, a csokoládén és a magazinos teszteken kívül?
-Én voltam, ne haragudj. Remélem tudod, hogy akkor is szép vagy, ha kapsz levegőt az est folyamán - én mondjuk nem emiatt nem ettem, és most utólag talán jobb is így, ezt a pár falat csokoládét is csak mérgemben tudtam elfogyasztani, oda is tolom inkább Élodie-nak. A pálcám segítségével Invito-zok egy fésűt, és ki is fésülöm Élodie haját, miután kiszedtem belőle a hajcsatokat, amitől egészen sikerül megnyugodnom, azt leszámítva, hogy… hogy talán mégsem.
-Meg akkor is, ha tudsz enni. Szerintem van egy kis macaron a ládámban, ha nagyon éhes vagy még - bátorítóan megszorítom a vállát, én mondjuk rohadtul nem tudok most semmit sem enni, mert inkább valamiféle rosszullét kerülget.
-Igen, bocsánat, persze, az opciók - ha itt lennék teljesen fejben, és nem a negyed órával korábbi eseményeket játszaná újra és újra az agyam… - á, séta egy varázskertben, bé, titkos éjféli kaland seprűn repülve, cé, kaotikus város felfedezés. Akkor itt bejelölöm neked az á-t - meg magamnak is bejelölném az á-t, és újfent száműzöm a fejemből azt, amire most nem akarok gondolni.
-Az á, barátnőkkel lenni -bólintok, és már nézem is a következő kérdést. - Hogyan flörtölsz? Á, őszinte bókokkal, bé, kedves figyelmességekkel, c, viccekkel és ugratással - felnézek rá, bár fejben még mindig az előző kérdésnél vagyok, ahogy realizálom, hogy a barátnőim listája meglehetősen rövid, ahogy a hozzám közel álló személyeké is, és ezt most tettem… még… rövidebbé. Vagyis Rokuro. Vagy inkább az, igen, aki kitalálta neki ezt a rohadt, nyomorult elrendezett házasságot! Én meg miért reagáltam így rá? Miért viselkedtem így, miért nem hallgattam végig, ha ez nem vall rám, és hogy… hogy mondhattam ezt neki? Ha... ha inkább végighallgatom, nem elviharzok, mint egy idióta, és… Lenyelem a gombócot a torkomban, és érzem, hogy remegni kezd a kezem - csak most mástól. Utálom ezeket az érzéseket, hogy nem értem őket, hogy semmit se értek, ami az este történt velünk, utálom, hogy…
Gyors, durva mozdulattal letörlöm az első könnycseppet az arcomról, nem akarok sírni, de már érzem, hogy kibuggyan a következő, és még egy, és még egy, a látásom már elhomályosodik, ahogy a magazinért nyúlnék, hogy lapozzak benne. Összeszűkül a mellkasom, mintha hirtelen nem jutna be elég levegő, mintha fuldokolnék, és csak remegve, szaggatottan tudok lélegzethez jutni.
-Merde - suttogom, de elcsuklik a hangom, ahogy a szám elé kapom a kezem, de nem tudom megállítani a könnyeket, ahogy az egész testem rázni kezdi a zokogás - kontroll nélkül, megállíthatatlanul.

Köszönöm szépen a játékot!

[- A macaron jól hangzik. Meg igazából bármi, aminek tápértéke van.]

 

Nous apprenons de nos erreurs

2006. január 14. szombat, 00:14 Daphné d'Aboville    

 

Én nem hiszem el, amit mond, de csak mosolygok a dolgon. Mindig Daphné volt az, aki után fordultak a fiúk, és ő volt az, aki könnyebben megközelíthető volt kettőnk közül. Engem legfeljebb a túl hosszúra nyúlt lábaim miatt néznek meg, csak hogy aztán elijesszem őket azzal, ahogyan nevetek. Szóval akkor igazából levegőt is vehetek. Különben is úgy látom az életem, hogy valahol távol, elzártan élek majd a kis meg nem értett növénykéimmel. Daphné, Miguel és a Mandragóra klub meg majd meglátogathatnak.

- A macaron jól hangzik. Meg igazából bármi, aminek tápértéke van. - mert ha így megy tovább, reggelre a hajamat fogom megenni, vagy a körmömet rágom majd, pedig utóbbiról egész szépen leszoktam. Nem volt az olyan könnyű, a RAVASZ vizsgáim közeledtével pedig félő, hogy visszaesek ebbe a szokásba. Daphné vett nekem ilyen rossz ízű körömlakkot, talán még nem fogyott el teljesen, biztosan ott van az utazóládám alján.

Bár háttal ülök neki, amíg egyszerre babrál a hajammal, és tölti a kvízt is, a szemeim azért izgatottan felcsillannak a varázskertes séta lehetőségére, még akkor is, ha csak fantázia az egész. Az indokoltnál jobban felnevetek, mikor bejelenti, akkor bejelöli nekem ezt, még mielőtt magamtól válaszolhatnék a kérdésre. Ki gondolta volna? Szám elé kapom a kezem, hogy megpróbáljam elfojtani azt. Valószínűleg hamarabb érkeztünk vissza bárki másnál, még sem szeretnék zavarni.

- Imádom, hogy meg se fordul a fejedben, hogy a seprűlovaglást választanám. - hát tényleg nem, de szerintem aki beszélt velem valaha két percet, ami úgy néz ki, hogy én beszélek végig két percet, és levegőhöz se hagyom jutni szegényt, annak azért elég levágós a dolog.

A tollam már be is karikázza az „á” opciót Daphnénak, mielőtt tovább ugranánk a következő kérdésre. Megmosolygom azt, de hát mindenki tudja, hogy Élodie nem flörtöl senkivel. Élodie sok mindennel égeti magát, de vannak azért határok, amit itt meghúzunk. Jól emlékszem arra, amikor Daphnét is helyben hagyták, azóta azt hiszem, én sem bízom a fiúkban egyáltalán. Nincs is szükségem rájuk.

- Nem tudom, Daphné, én nem szoktam ilyet csinálni. Miért ilyen nehéz ez a teszt? Örülök, hogy osztályzat nem jár rá azért. - félek, hogy megbuknék. Sőt, egészen biztos, hogy megbuknék rajta.

- Legyen mondjuk a… cé? Talán az áll hozzám a legközelebb. - szeretem azt hinni, hogy tudok néha humoros lenni, és nem pusztán egyedül nevetek a mandragórás kaspós vicceimen. A saját magazinomnál ujjam az eggyel alatta lévő kérdésre téved.

- A barátaid azt gondolják, rólad, hogy… - de már nem jutok el odáig, hogy felsoroljam az opciókat. Soha nem tudom meg Daphnéról, hogy szerinte partiállatnak, fashionistának vagy kalandornak tartjuk. (súgok, a helyes válasz a bé) Érzem, hogy megremeg, és hallom azt, hogy furcsán veszi a levegőt.

Leteszem a magazint az ágy szélére, éppen ott, ahol kinyitottuk. Megölelem őt, és szépen fekvő helyzetbe terelem úgy, hogy közben nyugodtan meg tudjon ölelni, vagy akár belém kapaszkodni, ha szeretne.

- Itt vagyok veled. Semmi gond, Daph, itt vagyok. - megpróbálom álomba simogatni őt, akár a haját, az arcát vagy a vállait érem. Fluffy is érezheti, hogy van valami, biztosan azért feküdt hozzánk közelebb. Nem kérem, hogy beszéljen arról, mi történt, talán még nem áll készen rá. De ha majd az lesz, én itt leszek vele, mellette.

Köszönöm a játékot ♥