Alma L. Remington

Alma Liora Remington

We laugh until we think we'll die, barefoot on a summer night
Nothing new is sweeter than with you
And in the streets, we run afree, like it's only you and me
Geez, you're something to see

Alapok

jelszó || a macska, az egyszarvú és a furkász
nem || nő
születési hely, idő || Burford, 1988. január. 15.
kor || 17
vér || félvér
iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam || hetedik

A múlt

1998. június

Az ablakból látom, ahogy apa lassan becsukja maga mögött a kertkaput, és én máris hangos üdvrivalgásban török ki és rohanok az ajtóhoz. Nagyszüleim ekkor abbahagyják elmélyült, halk beszélgetésüket a konyhában és zavartan dugják ki onnan a fejüket, ahogy elszáguldok a konyhaajtó előtt, egyenesen a bejárat felé, szőke hajam csak úgy lobog a levegőben. Arcomon széles mosoly, szememben szavakkal kifejezhetetlen boldogság. Éppen akkor nyílik az ajtó, mikor az előszobába érek, én pedig nem vesztve a lendületemből elrugaszkodom és rávetem magam a férfira - egy "Apaaa!" felkiáltás mellett - és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha nem lenne holnap. Ő a meglepetéstől hirtelen megdermed, hiszen ki számítana egy ajtó mögül előugró szőke kislányra, de egy hang nem sok, annyi sem hagyja el a torkát. Egy pillanat múlva végigsimít mellkasán nyugvó fejemen és leguggol hozzám. Érzem, ahogy karjai körém fonódnak és magához szorít, orromba beszökik az ismerős, otthont idéző fenyő és pergamen illat. De valami nem stimmel. Túl nagy a csend. Rajtam kívül senki nem örül? A nagyszüleim házában, ahol mindig hallani a háztartás folytonos monoton zajait és a halk, nyújtott beszélgetéseket, most teljesen elnémult minden. Szinte bántja a fülemet. Bár itt vagyok édesapám karjaiban, akit már hónapok óta nem láttam, nem szól egy mukkot sem. A fenyő mellett pedig nem érzem a rozmaring illatát. Édesanyám miért nincs itt? És miért nem érzem anya illatát apán? Elszontyolodom, mert tudom, hogy valami nincs rendjén és erre az érzésre egyből szabadulni próbálok a férfi szorításából. Ő elsőre nem akar, de addig ficánkolok, míg végül elereszt. Nem néz rám. Tekintete mögém vándorol, ahol a nagyszüleim állnak egymás mellett. Némán megrázza a fejét, mire hallom, hogy a nagymamámnak benn akad a lélegzete és a következő pillanatban halk zokogás rázza. Apa zöld szemeiben - amit tőle örököltem - végtelen szomorúság és visszafojtott könnyek lapulnak, amikor rám pillant.
- Mi a baj apa? Hol van anyu? - arca eltorzul egy pillanatra, ahogy felteszem neki a kérdést.
Közelebb húzódom, a félelem lassan kúszik fel a gyomromba. Mi történt, ami az apámat ennyire megrázta? Egyre csak az arcát fürkészem, amin gyors egymásutánban suhan át a fájdalom, a szomorúság, a sajnálat és a magány, mielőtt mély levegőt vesz és tőle idegen, remegő, kissé fojtott hangon megszólal.
- Édesanyád.. - megcsuklott a hangja - Édesanyád elment drágám.. Visszatért a fákhoz..
Elsőre nem fogom fel. Csak nézek a férfira értetlen szemekkel. Habár tudom a szavai jelentését, újra és újra visszhangoznak a fejemben, egyszerűen nem jutnak el a tudatomig, míg apa haza nem visz pár nap múlva. A házunk üres és centi vastagon áll a por, a rendetlenségről nem is beszélve. Az otthonomat átszövi a szomorúság és a néma csend, ahogy belépek az ajtón. Akkor ott arcon csap a felismerés.

× × ×

2005. augusztus

A szemeim hirtelen kipattantak és a fejem felett lógó, ilyen-olyan papírból hajtogatott pillangók beszöktek a látóterembe. Hullafáradt voltam. Időnként előfordul, hogy álmomban újra átélem ezt az emléket és utána mindig úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. Kétszer. Szóval mondjuk, hogy már megszoktam és nem zaklat fel az egész.
Egy halk ásítás kíséretében felültem az ágyon és nyújtóztam egyet. Körbepillantottam a szobámon, még mindig álmos agyam igyekezte regisztrálni a körülöttem lévő dolgokat, és a tényt, hogy reggel van. Az ablakon kezdett beszűrődni a felkelő nap, fénypászmákkal borítva be az íróasztalomat. Említett bútoron animágiáról és fákról szóló könyvkupacok befejezetlen levelek és egy cserépben az általam nevelt Febrisis. Az asztal mellett áll egy hatalmas polc, roskadásig könyvekkel és apróbb cserepes növényekkel, illetve a ruhás komódom. Pár perc múlva sikerült befogadnom a szoba meleg árnyalatait és a falra vagy mennyezetre feloperált ingóságokat - mint poszterek, rajzok, szélcsengők, függő növények... Többek között.
Ránéztem az éjjeliszekrényen lévő felhúzhatós órára, ami arról szeretett volna meggyőzni, hogy hat óra van. Kiengedtem magamból egy fáradt sóhajt, arrébb taszigáltam a takarómat, és kikelve az ágyamból szélesre tártam az ablakot. Lehunytam a szemem egy pillanatra és mélyet szippantottam a kissé hűvös reggeli levegőből, amit annyira szerettem. Anya mosolyára emlékeztetett, és mindig megnyugodtam tőle. Egy utolsó nyújtózást követően elbattyogtam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, és nem kell mondanom, majdnem ki is fordultam a helyiségből, mikor megláttam a tükörképemet. Hogy tud mindig ennyire összekócolódni a hajam? Kezdek arra gyanakodni, hogy valamiféle manó rejtőzhet a szobámban, mert képtelenség, hogy ekkora csomók maguktól keletkezzenek. A csap főlé hajoltam és hideg vízzel alaposan kidörgöltem a szememből a maradék álmot, majd egy gyors fogmosás és a hajam valamilyen kontyba rendezése után a konyhába vettem az irányt. Ahogy a faliórára néztem, nyugtáztam magamban, hogy apa is hamarosan felébred, szóval tettem fel kávét mindkettőnknek és bekukkantottam a hűtőbe, hogy reggelit csináljak. Végül úgy döntöttem, hogy egy kiadós szendvics lesz apunak, hogy bírja ma a melót, magamnak pedig egy kisebb adag rántotta. A konyhát megtöltötte a halk sercegés hangja és a fekete kávé lágy illata. Amíg a reggelivel foglalatoskodtam, a gondolataim visszatértek az álmomhoz és ahhoz a régi emlékhez.
Még apa mesélte kicsi gyerekkoromban, már nem is emlékszem minek a kapcsán, hogy az ő családja szerint az emberek fák voltak, mielőtt megszülettek. A fák pedig azért lettek emberek, hogy tanuljanak és tapasztalatokat szerezzenek. És ha befejeződik az életük, akkor a testük és a szellemük visszatér társaikhoz, hogy elmesélhessék miket éltek át emberként és felkészítsék az éppen születni készülőket. Azt hiszem ebben én is hiszek. Talán mert akkor anyu mégsem tűnt el igazán az életemből.
- Szép jó reggelt... - ijedtemben akkorát ugrottam, hogy azt hittem lefejelem a felettem lévő polcot, mikor meghallottam édesapám halk, álmos hangját a hátam mögül.
- Hogyaza! - fordultam hátra, a szemem sarkában már megjelentek a nevetőráncok - Majdnem szívrohamot kaptam!
Apa csak somolygott és leült az asztalhoz, én pedig letettem elé a szendvicset és a kávéját, majd én is leültem a saját reggelimmel. Mindketten a szánkhoz emeltük a barna löttyünket és mélyet lélegeztünk az illatából mielőtt belekortyoltunk volna. Ez volt a mi reggeli rituálénk.
Mikor anya meghalt és apu haza hozott a nagyszüleimtől én vettem át a házvezetői pozíciót, mert egyszerűen képtelen voltam nézni, ahogy apa szenved. Nem akartam, hogy értem aggódjon, szóval mindig mosolyogtam rá, a nagyi megtanított főzni és takarítani. Akkor vált szokásunkká, hogy együtt reggelizünk és általában az estéket is egymás társaságában töltjük el. Persze mióta a Roxfortba járok, ez év közben kivitelezhetetlen, úgyhogy legalább havonta küldök neki egy baglyot, hogy egyen rendesen és ne felejtse el kimosni a ruháit. És természetesen azzal fenyegetem, hogy a nagyit is ráküldöm, hogy nézze meg nekem, rendben van-e az öregem. Tudom, hogy magát veszi figyelembe utoljára és hajlamos túlzásba vinni a másokról való gondoskodást, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ki sem dugja az orrát a munkájából. Bár én sem vagyok különb, ezt a tulajdonságot valószínűleg tőle örököltem.
Apa a Reggeli Prófétát olvasgatta én pedig egyelőre azon filozofálgattam, hogy mit fogok ezen a szép napon csinálni. Aztán a tekintetem megakadt valamin.
- A rozmaring! - kiáltottam fel félig tele szájjal.
Gyorsan felugrottam az asztaltól és odaszaladtam a pulton lévő növényhez, ami úgy tűnt kezdett haldokolni. Elfelejtettem meglocsolni? Vagy kevés fényt kap? Nem jó neki a talaj? Amíg én a rozmaringgal voltam elfoglalva, apu lerakta az újságot és a mosogatóba tette a reggeli után maradt edényeket.
- És még te kapsz szívrohamot..? - és ezzel visszasántikált a szobájába.
Mikor végeztem - édesanyámtól örökölt - drága rozmaringom vizsgálgatásával összekészítettem édesapámnak az ebédet, majd mikor újra kijött a konyhába, immár felöltözve és megfésülködve, kezében a sétabotjával, hogy munkába menjen, a kezébe nyomtam.
- Remélem jó volt a szendvics, mert ebédre is azt kell enned - vigyorogtam rá.
- Fantasztikus vagy Allora! Ugye ma nem zárkózol be az üvegházba? - zöld szemei dorgállóan vizslattak - Nem mintha mondanom kéne, hogy mozdulj ki, de miután már egy hete folyamatosan ott munkálkodsz valamin, kezdem azt hinni, hogy rögeszmés vagy.
- Nyugodj meg, ma nem. - képtelen voltam nem mosolyogni - A múltkor jött egy bagoly az egyik barátomtól, megbeszéltük, hogy összefutunk.
Elégedetten sóhajtott, majd egy gyors ölelés után elköszöntünk egymástól az ajtóban. Visszatértem az asztalhoz, hogy én is átlapozzam az újságot a maradék kávém mellett, mielőtt elkezdenék készülődni a találkára, de valahogy nem tudtam koncentrálni, a gondolataim folyamatosan elkalandoztak.
Az utolsó évem jön a Roxfortban. Nincs konkrét elképzelésem a jövőmről, csak annyi, hogy szeretnék fákkal dolgozni. Az emberek után a fákat szeretem a legjobban, mert megnyugtatnak. Főleg most, hogy ez az év egy mérföldkő lesz az életemben. Egy mosoly kúszott az arcomra, mikor eszembe jutott. Nagyon várom már, hogy mit hoz a hetedik év.

Jellem

Mikor először találkozik vele az ember, azt hihetné, hogy naiv és ártatlan, mert csendes alaptermészete van. De aztán persze kiderül, hogy folyton figyelő szemei elől nincs menekvés. Akármennyire próbálja valaki elrejteni a szándékait vagy érzéseit, ő mindig észreveszi, ha valami nincs rendben. Barátságos, szelíd és gondoskodó személyiség, aki gyakran helyezi háttérbe magát mások kedvéért. Mindig mosolyog, jókedvű, ritkán látni szomorúnak, mert igyekszik mindenben a pozitívat látni. Ha búslakodik is, próbálja minél jobban elrejteni, mert azt hiszi, hogy gondot okoz ezzel másoknak.
Szereti a barátaival tölteni az idejét, általában nem mond nemet a programokra. Ha egyedül van, akkor nagy valószínűséggel bekuckózva olvas valahol, vagy a növényei közt forgolódik. Nyaranta imád kávézókba járni, ellátogatni helyekre, emlékeket gyűjteni egyedül és barátokkal egyaránt. Barátként ő az, akihez bármivel fordulhatsz, mindig meghallgat és kisírhatod magad a vállán, mert tudod, hogy nem ítél el. Az a fajta, aki ha meg is bántják, ad még egy esélyt, úgy gondolja, hogy nincs értelme haragot tartani vagy felesleges konfliktusokba keveredni.
Természetesen nála is van egy határ, amit ha valaki átlép (teszem azt belekötnek a barátaiba, vagy tiszteletlenek a családjával) eltűnik belőle a melegség az illetővel szemben és a tekintete metszővé válik. Ha valaki nagy nehezen feldühíti, akkor elég meggondolatlanná válik, képes felkapni egy random tárgyat és hozzávágni az illetőhöz, szóval ilyenkor érdemes kivárni, míg lenyugszik - főleg, ha a pálcája véletlenül a keze ügyében van. És bár nem haragtartó, nem érdemes ijesztgetni, mert akkor egy egész napig nem szól hozzád, és teszi ezt úgy, hogy mindenképp észrevedd.

Merengő || A legjobb, mikor az anyja ölében ül az üvegházban, miközben ő mosolyogva mutogatja neki a növényeket és történeteket mesél róluk. A legszomorúbb a magánnyal átszőtt ház anyja halála után. Apja előrehajolva a kanapén ül, a tenyerébe hajtja a fejét és sír. Nem tudja, hogy Alma látja szenvedni.
Edevis tükre || Alma boldogan mosolyog, mielőtt hátat fordít és elindul egy erdei ösvényen egyre távolabb (megtalálja a célját).
Mumus || Az apja üres, kisírt tekintettel bámul a semmibe, mintha elhagyta volna a lelke.

Apróságok

mindig || növények (kiváltképp a fák), napfelkelte, barátokkal töltött idő, család, kötött pulcsik
soha || elhamarkodott ítéletek, sietség, álszentség, pesszimizmus, minimalizmus
hobbik || köt, kertészkedik, a szórakoztató irodalom mellett rendszeresen olvas a fákról és az animágiáról, leveleket ír a családjának és a barátainak, feljegyzi a növényeivel kapcsolatos tapasztalatait
Százfűlé-főzet || elég sűrű, sötétbarna, gesztenyés fahéjas ízzel
Amortentia || a reggeli harmat illata keveredik akácvirággal és kávéval
titkok || a Roxfortban mindig van egy rejtett nasi készlete kekszekkel és csokoládéval, amit eddig senki nem talált meg
azt beszélik, hogy... || "Naiv és szeretethiányos, ezért alkalmazkodik mindig mindenkihez, képtelen kiállni magáért."

A család

apa || Theodore Emrys Remington; 44; félvér, szoros, szeretetteljes, egymásra támaszkodó
anya || Sophia Remington;✝35; mugli születésű, szeretetteljes
állatok || Elliot, az utcáról befogadott fekete macska

családtörténet ||

Édesanyja és édesapja a Roxfortban találkoztak először, akkor még nem igazán értették meg egymást. A girffendéles Sophie túl félénknek gondolta a hugrabugos Theodore-t, a fiú pedig nem tudott mit kezdeni a lány hirtelenségével. Mivel Theo egy évvel idősebb volt, mikor befejezte a Roxfortot sokáig nem találkoztak egymással és a kapcsolatot sem tartották, amíg pár évvel később össze nem futottak véletlen az Abszol úton. Akkor aztán elkezdték jobban megismerni egymást. Kiderült, hogy Theo animágiát tanít, Sophie-nak pedig patikája van, így volt is miről beszélgetni. Végül kivirágzott köztük a szerelem is, ami természetesen házassággal végződött. Alma születését hatalmas örömmel fogadták és nagy szeretetben nevelték, amíg lehetett.
Aztán a háború miatt Almát inkább a nagyszülőkhöz költöztették, hogy biztonságban legyen, ugyanis tisztában voltak vele, hogy Sophie mugli származása miatt célkeresztbe kerülhet. És került is. A nőt a patikájából akarták elhurcolni Theodore szeme láttára. Párharc tört ki, amiben a férfi lába megsérült, a felesége pedig elvesztette az életét. A férfi azóta is sántít.
Theodore Remington a háború végeztével hazavitte lányát és ha nincs a kislány valószínűleg teljesen fel is adja az életet. De mikor meglátta Alma mosolyát és folyamatos - bár sokáig sikertelen - próbálkozásait a főzésre, lassan összeszedte magát. Úgy döntött, hogy újra kinyitja Sophie patikáját és az animágia tanítását csak mellékállásban folytatja.
Theo maga is animágus, méghozzá egy barna labrador alakját tudja magára ölteni, ezért is kezdte el tanítani a dolgot. Almának természetesen mindez nagyon tetszett és kérlelte apját, hogy tanítsa meg neki is, de hát nyilván nem fog egy 10 éves kislányt meggyőzni róla, hogy ez túl veszélyes még neki. Ezért inkább alkut kötött vele, hogy ha elvégzi a Roxfortot, akkor megtanítja, addig pedig elsajátíthatja az elméletet.
Sokat tanultak egymástó, mióta Sophie meghalt és kapcsolatuk csak még szorosabbra nőtt az évek alatt.

Külsőségek

magasság || 170 cm
testalkat | átlagos, kissé vékony
szemszín || zöld
hajszín || szőke
kinézet ||

Szőke hosszú haját szereti kibontva hordani, csak akkor köti fel, ha nagyon koncentrál valamire, vagy ha főz. Az öltözködése elég egyszerű, némileg talán ódivatúnak tűnik. Többnyire az ősz színeit hordja, és imádja a szoknyákat, na meg a kötött pulcsikat és kardigánokat. Állandó kiegészítője az édesanyjától megörökölt régi karóra, aminek hátlapjába bele is van gravírozva a nő monogramja. Átlagos magassága és testalkata van, nem nagyon tűnik ki a tömegből, amit nem is igazán bán.

avialany || Elle Fanning

A tudás

varázslói ismeretek ||

Alma közel sem tartozik a jó tanulók közé, bár rossznak sem éppen nevezné az ember. Ami érdekli, annál nagyon odateszi magát, ami nem, ott elégnek tartja a minimumot nyújtani. Szóval mondjuk, hogy egy erős közepes.
Anyja révén nem esik nehezére a gyógynövénytan órákon jól teljesíteni, ráadásul mindig is nagyon jól érezte magát a zöldben, Illetve az édesapjával kötött alkuja és a tőle kapott könyvek miatt már elsősként is tudatosan odafigyelt, hogy átváltoztatástanból és bájitaltanból jó jegyeket kapjon.
SVK-n megtett minden tőle telhetőt, mert bár nem szereti az agressziót és a párbajokat, úgy gondolja, hogy sosem árt, ha meg tudja védeni magát az ember.
Harmadikban a legendás lények gondozását és a rúnaismeretet vette fel. Előbbit a természetközeli személyisége miatt, valamint a gyógynövénytan és bájitaltan kiegészítéseként. Utóbbi szimplán szimpatikusabb volt a többi tárgynál és tetszettek neki, ahogy a rúnák kinéznek.
A mágiatörténet és a bűbájtan nem igazán érdeklik, de azért igyekszik egy vállalható eredményt nyújtani belőlük.

pálca típusa || bükk, egyszarvúszőr mag, 10 hüvelyk, kellemesen rugalmas
RBF ||
Átváltoztatástan: V
Bájitaltan: K
Gyógynövénytan: K
Bűbájtan: E
Sötét varázslatok kivédése: V
Mágiatörténet: E
Rúnaismeret: E
Legendás lények gondozása: V

Egyéb

A fenti idézet a Home című számból van az Edith Whiskerstől.