Daphné D'Aboville

DAPHNÉ D'ABOVILLE

Mi sonrisa es un refugio, no una verdad.

   Alapok

jelszó || a macska, az egyszarvú és a furkász
név || Daphné D’Aboville
születési név || Mikaela Sofía Isabel Fuentes Salazar
nem || nő
születési hely, idő || Las Cruces, Új-Mexikó, 1987. szeptember 13.
kor || 17
vér || fél
iskola || Beauxbatons
évfolyam || Hetedév

   A múlt
Az egyik oldalán sós karamell, a másik oldalán csokoládétorta két oldalán egy fülig vigyorgó barna hajú kisfiú és kislány ül, akik csillogó szemekkel és nagy izgalommal arra várnak, hogy végre elfújhassák a torta közepén díszelgő négy szál gyertyát. Körülöttük egy népes, boldog család áll, fiatalok és idősek egyaránt, legközelebb hozzájuk pedig a szüleik, akik büszkén pillantanak le immáron egy évvel idősebb csemetéikre.
-Akkor háromra, jó? Uno, dos, tres! - számolnak vissza egyszerre.
Még ha nem lenne a visszaszámlálás, akkor is teljes összhangban vennék a mély levegőt, hogy elfújhassák a gyertyákat, hisz a két kicsi szív teljes harmóniában dobban izgatottan. A négy gyertya elalszik, bár az utolsó még makacsul küzd, de a gyermekek túlerőben vannak, így kénytelen végül megadni magát. A kisfiú a kislány kezéért nyúl, és egyszerre kívánnak valamit, ami az ő kis titkuk marad még sok-sok éven át. Széles boldog mosollyal pillant egymásra a testvérpár, ahogy már csak egy dolog maradt hátra, legalábbis a tortázásból: az evés. Szokás szerint az első szeleteket az elválasztásnál vágják el, így mindkét ikernek jut mindkét oldalából a tortának.

-Először Mikaelának - szólal fel a kisfiú, bájos pöszeséggel, de nagy hangon. Erre a rokonság felnevet, majd a kislány megkapja az első szelet tortát.
-Miguelnek is, Miguelnek is - ismételgeti lelkesen a kislány, hiszen sosem volt olyan dolog, amit egymás nélkül csináltak volna, és ez alól a tortaevés sem volt kivétel. Miguel elé is lekerül a saját tortája, majd a rokonok is vágnak maguknak, de az ikrek erre már nem figyelnek, hiszen sokkal fontosabb dolguk van: minél előbb elfogyasztani a saját szeletüket, hogy aztán ehessenek még egyet. A kislány elvesz egy villányit a fiú tortájából, és a fiú is az övéből - megszokott már ez náluk, egy-egy falat a másikéból is, aztán mindketten ették tovább a kedvenc ízüket: a kisfiú a sós karamellt, a kislány a csokoládét.
A gyerekek az asztal körül ülve, hemzsegve, zsizseregve ették a tortáikat, a szülinaposokkal az élen. Zengett az asztal, volt aki kiborította véletlen a gyümölcslevét, de a felnőttek, szülők, nagyszülők, dédszülők, nagynénik, nagybácsik ott voltak körülöttük, úgyhogy semmi nagy tragédia nem történt. Egy kósza macska megjelenik az asztalon, de hamar le is kerül onnan, hiszen nem macskáknak való a torta ugyebár. Nem egy kutya sündörög az asztal körül, leeső falatok után kutatva, ám a felnőttek gondosan ügyelnek ilyen részletekre. Ők az asztal körül állva, az idősebbek ülve eszik a tortáikat és beszélgetnek. Az ikrekre sötét árny vetül, ahogy minden apró rezzenésüket egy baljóslatú szempár figyeli. Azonban a gyerekek ezt nem veszik észre, csak teljes tudatukkal megélik a boldogságot.

A tortázás után átvonul az óriási pereputty egy nagyobb, fedett placcra, ahol az ajándékosztás fog történni. De előtte a gyerekek még odarohannak a fáról lelógatott két színes piñata-hoz, hiszen ez az egyik legizgalmasabb része a szülinapozásnak.
- Szeretnél kezdeni? - lép oda a kisfiú a kislányhoz, kezében egy rózsaszín és egy kék kendővel.
- Én kaptam az első szelet tortát, szóval most kezdj te! - nevet a kislány a kisfiúra, majd a szeme köré köti a kék kendőt. A kisfiú egy négyéves minden erejével és elszántságával kezdi csapkodni a levegőt, néha-néha azért eltalálva a piñata-t is. Meg véletlenül pár nagynénit és nagybácsit is.
- ]¡Izquierda, Miguel! Nem, a másik balra! - kiabálja neki nevetve a kislány, és bár ő sem tudja még, melyik irány melyik, ez semmiben sem gátolja a lelkesedését. De vele egyetemben még legalább 7 másik gyerek is kiabál a kisfiúnak, és mindegyikük mást, szóval csoda lenne, ha tudná szegény, melyik irányba kellene ütögetnie a bottal. De eltökélt, hiszen semmi nem állhat közé és a cukorkák közé - na meg, a kislány mindenkinél hangosabban kiabálva biztatja - így végül célt ér: a piñata megadja magát, és a belsejéből a földre szóródik az összes benne lévő cukorka és édesség.

Amint a többi gyerek örömködő sikolyai jelzik számára a sikert, a kisfiú leengedi az ütőt, majd lehúzza a szeméről a kötést. Vigyorogva lecsap húga kedvenc édességére, majd azt átadja neki.

- ¡Aquí tienes Mikaela! - nagyon boldog és büszke magának a kisfiú, hogy ezt átadhatja a szignifikáns másik felének. - Tu turno - az ütőt a földre helyezi, majd a kislány mögé lépve ügyetlenül igyekszik bekötni a szemét. Egy idősebb unokatestvértől segítséget kap, így végre a kislány szemei elől eltakarja a fényt a rózsaszín kendő, majd a kisfiútól megkapja az ütőt is. Kicsit megforgatják őt is, majd többé kevésbé irányba állítva kezdődhet a második köre a világtalan vak ütlegelésnek. Itt már az idősebb rokonok hátrébb lépnek, de még így is bekapnak egy-két találatot, ahogy a túl bátor nagyobb uncsitesók némelyike is. A kislány jóval kevesebb erőt tud belevinni az ütésekbe, és ügyetlenebb is ikertestvérénél, de lelkesedésben itt sincs hiány.
Végül győz a lelkesedés - meg talán egy icipici varázslatos segítség az egyik nagynénitől? - és a kislány piñata-ja is csúfos véget ér. Az előzőhöz hasonlóan ezt is betámadja a gyereksereg, felkapkodva és elpusztítva az összes cukorkát, de nem még mielőtt a kislány meg tudná szerezni a bátyja kedvencét, amit vigyorogva át is nyújt neki. Mindenen megosztoztak, jó testvérek lévén sosem irigyeltek egymástól semmit.
- Mikaela! Miguel! Gyertek, van még itt nektek valami - jön ki a házból az édesanyjuk, őt szorosan követve pedig az édesapjuk is, a kezüket sejtelmesen a hátuk mögé rejtve. Vajon mi lehet náluk? Az ikrek egymás kezét fogva szaladnak nevetve hozzájuk, lelkesen és izgalomtól sugárzó szemmel pillantva fel, ahogy csak a gyerekek tudnak nézni a szüleikre, pláne, ha azoknál feltehetően valami ajándék van.
A kislány anyuka előtt áll meg, a kisfiú pedig apuka előtt, és várakozva, kissé türelmetlenül pattogva várják a nap újabb fénypontját.
Az anyuka apukára pillant, apuka tekintete azonban kisfiára koncentrálódik, majd előveszi a becsomagolt téglalap alakú nagy dobozt a háta mögül. Kis fáziskéséssel anyuka is átadja a kisleánynak az ajándékát, melyet a gyerekek mohón bontogatni kezdenek. A kisfiú hamarabb tépi le a csomagolását a nagy doboznak, amin egy hangszer képe ékeskedik.

- ¿Una guitarra? - a fiú szemei felcsillannak. Egyik unokabátyjánál, Fernando-nál látta ezt a hangszert már korábban, és akkor megtetszett neki. Teljesen el van alélva az ajándékától, rögvest a dobozt kezdené bontogatni, de az kifog rajta.

- No Miguelito, eso no es una guitarra, sino un ukelele - jelenik meg mellettük Fernando mosolyogva. A kisfiú csak értetlenkedve pillant fel unokatestvérére, ameddig apukája kibontja neki a hangszert. Az unokatesó pedig készségesen elmagyarázza a különbséget, bár a kisfiú ezt nem fogja fel, mert kibontás után ugyanúgy gitárként hivatkozik a hangszerére.
Hiszen ha gitár formájú, akkor gitár, nem kell foglalkozni a részletekkel. A kislány először nem is figyel arra, hogy a bátyja mit kapott, mert túl lelkesen kezdi bontogatni a saját kis dobozkáját. Amikor meglátja, mi van benne, felpattan és szorosan átöleli az édesanyját.
- ¡Gracias, Mami! ¡Gracias, gracias! - az édesanyja szeretetteljes mosollyal visszaöleli és megsimítja a kislány haját, majd segít neki tovább bontani a dobozkát. A kislány színes ceruzákat és kifestőt kapott, és a már alig várja, hogy használni kezdje őket. Ezen a ponton azért oldalra pillant, hiszen sok ideig nem tud meglenni anélkül, hogy ne keresné a testvérét, majd örömében hangosan felvisít, ahogy meglátja, mi van kisfiú kezében. Oké, lehet, hogy vannak dolgok, amit még a színes ceruzáknál is jobban hangzanak.
- Egy gitár? Játssz valamit Miguel, játssz valamit, ¡por favor! - kérleli lelkesen ugrándozva a bátyját, nem is törődve azzal a ténnyel, hogy a kisfiú ebben a pillanatban tartja először a kezében a hangszert, de ugyan ki foglalkozik ilyen aprócska részletekkel?
A család körbe gyűlik, hogy közösen hallgathassák meg a kisfiú első ‘koncertjét’. Fernando segítségével és útmutatásával a kisfiú elhelyezkedik, kezeibe veszi a hangszerét és játszani kezd rajta. Húga természetesen becsatlakozik és énekelni kezd vele, hol spanyolul, hol angolul, hisz két nyelven tanulnak a kezdetektől fogva, és nekik a kettő még eléggé egybefolyik. A kislány hangja szép, néha ő is hamiskás, de a szándék a fontos. Az ikrek elképesztő harmóniában zenélnek egymással, ami egyes családtagok szemeibe könnyeket csalnak, főleg az anyukáéba és a nagymamáéba. A kisfiú játéka nagyon amatőr, nagyon hamis, de minden lelkesedése, szíve lelke benne van, úgyhogy mindegy mennyire bénácska volt a dallam, amit játszani próbált, mindegy a kislány torkát elhagyó magas hangok mennyire voltak hamisak, hatalmas ujjongásban tör ki az egész família. A kisfiú egyből a kislányra mosolyog, aki a nyakába is borul gratulációként.
A rögtönzött, ámde hatalmas lelkesedéssel fogadott kis koncert után az ikreket még megajándékozza a sok nagybácsi és nagynéni is, vagyis ajándékozná, ha nem szaladtak volna el kézenfogva játszani az unokatesóikkal. De hát ki tudna haragudni rájuk, pláne a születésnapjukon?

3 éves volt. Emlékezett a bátyja nevetésére, amikor együtt játszottak a kertben, nem törődve semmivel. Emlékezett a forró sivatagra a házuk mögött, és hogy milyen illata volt a földnek egy nagy eső után. Emlékezett, hogy a konyha volt a kedvenc helye, mert mindig jó illattal és finomságokkal volt tele, és oda mindig besütött a nap. Emlékezett az édesanyja ölelésére, és hogy mindig csinált neki csokoládét, mindegy, milyen évszak volt.
4 éves volt. Emlékezett a nagy családi ünnepekre Mexikóban, a családjára, a megszámlálhatatlan unokatestvérre, a zenére, a táncra, Miguelre, hogy versenyeztek, ki tud több süteményt megenni, és hogy Miguel nyert, de csak hajszál híján. Emlékezett, hogy annyit nevettek, hogy már fájt a hasuk, de még akkor sem hagyták abba. Emlékezett, hogy mennyire büszkén mutogatta mindenkinek az első rajzait, és a család odáig volt minden pacától és pálcikaembertől.
5 éves volt. Emlékezett az egész testét átjáró jeges rémületre, amit akkor érzett, amikor látta, hogy Miguel zuhanni kezd a seprűjéről. Emlékezett a sikításra, ami feltört a torkából, ahogy a bátyja felé rohant, hogy elkapja, hogy megmentse, hogy segítsen neki. Emlékezett az erőre, ami átjárta, és hogy Miguel zuhanása lassulni kezdett. Emlékezett, hogy sírt, amikor kiderült, hogy Miguelnek nem lett komoly baja. Emlékezett, hogy ez volt az első pillanat, amikor a varázserejét használta.
5 éves volt. Emlékezett, hogy Miguel gitározni tanult, és mennyire szerette hallgatni, meg vele énekelni, akkor is, ha csak gyerekhangjuk volt egy gyerek gitárral, de ez nem számított, mert akkoriban semmi sem számított, csak hogy Miguel meg ő ott voltak egymásnak.
6 éves volt. Nem tudta, mi történt, csak hogy a szülei nem voltak vele, egyedül Miguel. Emlékezett az idegen emberekre, akik azt mondták, most egy ideig velük fognak lakni. Emlékezett, hogy félt, de amíg Miguel vele volt, nem félt annyira. Emlékezett két másik emberre is, egy nőre és egy férfira, akik furán beszéltek és akiket egyre többet látott, akik megnyugtatóan beszéltek hozzájuk, akik megígérték, hogy segítenek nekik, és elvinnék őket magukkal, ha ők is szeretnék. Nem pontosan értette, mi az, hogy “örökbefogadás”, de azok az emberek barátságosak és… biztonságosak voltak. Emlékezett viszont egy komor, sötét hajú férfira is - a nagybátyjára, aki mindig olyan barátságtalan volt vele, ellentétben a másik emberekkel, de Miguel nem értette, amikor mondta neki. Emlékezett, hogy egyre többet veszekedtek, mert Miguel a sötét bácsival akart menni - hiszen ő volt a családjuk - nem a kedves idegenekkel, hiába voltak nagyon kedvesek. Emlékezett, hogy ennek ellenére biztos volt benne, hogy bármi is fog történni, őket nem választhatja szét semmi. Emlékezett a pillanatra, amikor rájött, hogy ez nem így van. Emlékezett az utolsó veszekedésükre, hogy azt kiabálta, nem akarja látni, pedig nem gondolta komolyan, csak mérges volt és félt, és emlékezett arra, amit utána Miguel mondott. Hogy elárulta. Hogy gyűlöli őt.
7 éves lett. Emlékezett, hogy ez volt az első születésnapja, amit Miguel nélkül töltött.
7 éves volt. Emlékezett, hogy biztonságban érezte magát az új szüleinél, de rosszul érezte magát minden alkalommal, amikor rájött, hogy Miguel emiatt nincs vele többé. Emlékezett, hogy Antoine barátkozni akart vele, de ő nem tudta, hogyan nyisson felé. Mert mintha ezzel csak még inkább elárulta volna Miguelt.
7 éves volt. Emlékezett a nyelvórákra, a rengeteg gyakorlásra, hogy jól ejtse a szavakat, hogy beilleszkedjen, hogy elfogadják. Emlékezett a gyerekek gúnyos nevetésére, amikor ez nem sikerült. Emlékezett, hogy egészen megszerette már az új nevét, ahogyan mindenki szólította, mióta új családja lett.
7 éves volt. Emlékezett a családi nyaralásra a francia tengerparton. Emlékezett, hogy tudta, a szülei szeretik őt. Emlékezett, hogy boldog volt, mert a tengerparti homok pont olyan színű volt, mint a sivatag a házuk mögött, abban az előző életben.
11 éves volt. Emlékezett amikor először pillantotta meg a Beauxbatons csillogó, mesekönyvbe illő kastélyát, és úgy érezte, ez az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott. Emlékezett, hogy kezében a pálcáját és a bőröndjét szorongatva nézett végig a rengeteg különböző, mosolygó emberen, és bár ő is mosolygott, mégis egyedül érezte magát, és Miguelre gondolt, arra, hogy valahol máshol, de ugyanebben a pillanatban, vajon ő is ugyanezt érzi-e?
11 éves volt. Emlékezett, hogy minden ellenére mennyire lelkesen vetette bele magát a tanulásba. Emlékezett, hogy a szülei szerették volna, hogy jól tanuljon, és ő pedig szerette volna, ha büszkék rá. Emlékezett a tanárokra, akik a bátyjához hasonlították. Antoine-ra büszkék voltak.
11 éves volt. Emlékezett, hogy mennyire örült mindenki a jó jegyeinek. Emlékezett a dicséretre, mindenki elismerő szavaira. Emlékezett, hogy amíg a könyvekbe temette magát, nem kellett mással foglalkoznia. A jegyeire volt befolyása. És ez biztonságot adott neki.
12 éves volt. Emlékezett az összes el nem küldött levélre, amit addig Miguelnek írt. Emlékezett, hogy először annyi új dolog történt vele, hogy nem volt ideje, aztán nem tudta, mit írjon neki, aztán pedig csak félt, hogy nem jön válasz, de talán attól meg még jobban, hogy jön, de Miguel még mindig úgy gondol rá, mint annyi évvel ezelőtt. Hogy még mindig gyűlöli. Emlékezett, hogy még talán magának se merte bevallani, de valahol arra várt, hogy Miguel írjon neki először. De nem tette.
13 éves volt. Emlekezett, mennyit mosolygott. Mindig. Szinte már reflexként. Ha kérdezték, visszafogott és udvarias volt, jól volt. Emlékezett, hogy senkit sem érdekelt igazán, hogy volt valójában. Talán még őt magát sem.
13 éves volt. Emlékezett, hogy néha, ha egyedül volt, leült festeni, csak úgy magának. Emlékezett a dalokra, amiket énekelt, amikor tudta, hogy senki nem hallhatja. Emlékezett a felismerésre, hogy már a spanyol szavakat is francia akcentussal ejtette, már ha nem felejtette el őket teljesen. De talán… jobb is volt az egészet maga mögött hagyni.
14 éves volt. Emlékezett, hogy szőkére bűvölte a haját. Emlékezett a sminkre, amit precízen felvitt minden reggel. Emlékezett, hogy ezeket úgy viselte, mint egy álarcot. Mint egy pajzsot. Emlékezett, mennyire rettegett, hogy valaki átlát rajta, de titokban mennyire vágyott arra, hogy valaki mégis megtegye.
14 éves volt. Emlékezett az első barátjára, hogy azt hitte, végre tartozik valakihez. Emlékezett, hogy elhitte, hogy szeretik, hogy nem mondott nemet semmire, mert félt, hogy el fogják hagyni. Emlékezett, hogy így is elhagyták.
14 éves volt. Emlékezett a gyógynövénytan órára, amikor felrobbantak a morgulya-gombák, emlékezett a spórafelhőre, a köhögőrohamra, ami rátört, aztán… emlékezett Élodie arcára, de már az üvegházon kívül. Emlékezett, hogy ezután kicsit kevésbé érezte egyedül magát. Hogy volt, akivel néha együtt tudott tanulni vagy enni. Emlékezett, hogy arra gondolt: talán ő lehetne egy igazi barátom. Emlékezett, hogy ennek ellenére félt megpróbálni. De emlékezett arra is, hogy Élodie talán… nem félt annyira?
14 éves volt. Emlékezett Élodie mellett egyre több őszinte nevetésre, mintha hosszú idő után újra tudott volna levegőt venni. Talán mégsem volt olyan rossz dolog megnyílni valaki másnak.
15 éves volt. Emlékezett, hogy egyre gyakrabban érezte megmagyarázhatatlanul rosszul magát. Emlékezett a bűntudatra, amiért így érzett, pedig szerető család vette körül és mindene megvolt. Emlékezett, hogy nem merte, de nem is tudta volna elmondani, mi a baja, hiába kérdezték volna. De egyébként is, biztosan csak fáradt volt.
16 éves volt. Emlékezett, hogy tisztában volt vele, lassan el kellene döntenie, hogy mivel szeretne majd foglalkozni, de rettenetes szorongással tudott csak erre gondolni. Emlékezett, hogy mindenki szerint rengeteg lehetőség állt előtte, de akkor mégis miért nem tudta, merre kellene indulnia?
17 éves volt. Emlékezett a sok áttanult éjszakára. A kialvatlanságra. A rengeteg még-egy-oldalra. Emlékezett az összes Kiváló eredményre, és hogy nem tudott nekik őszintén örülni. Hogy egy jó ideje már nem tudott semminek őszintén örülni. De mindig úgy tett, mintha.
17 éves volt. Emlékezett a rokonokra, a rengeteg emberre, a rengeteg gratulációra, a rengeteg kérdésre a jövőjéről, ugye várja már, ugye nagyon izgatott, hol fog továbbtanulni, remek lehetőségek, határ a csillagos ég, annyira büszkék vagyunk, tudtuk, hogy megcsinálod, milyen okos kislány, és hirtelen túl sok, túl sok, túl sok, és már nem hallotta mit mondanak, nem látta őket tisztán, nem kapott levegőt, nem kapott levegőt, nem kapott, nem… reszketni kezdett, szaggatott levegővétel, megfulladok, nem, nem, nem, sajnálom, nem megy, nem, hagyjatok békén, jól vagyok! Csak… el… kell… Nem emlékezett, hogy jutott el a szobájába, de arra igen, hogy magára zárta az ajtót, és zokogni kezdett.
17 éves volt. Emlékezett, hogy néha azt akarta hogy… csak…

Idővonal I I
- 1987. szeptember 13. - Mikaela és Miguel megszületnek
- 1990-1992 - Alejandro, Diego és Javier bűnszervezete erősödik, magnix drogkereskedelem indul
-1993 - “La Brecha Mágica” ügy: Diego és Alejandro lebuknak, elfogják őket. Yolanda összeomlik, függőség miatt kórházba kerül, a gyerekek állami gondozásba kerülnek nevelőszülőkhöz, amerikai állampolgár rokonok híján
- 1994 február - Mikaelát hivatalosan is örökbe fogadja a D’Aboville család
- 1994 március - visszaköltöznek Franciaországba
-1999 - Daphné megkezdi tanulmányait a Beauxbatons-ban
- 2002 - Élodie megmenti őt gyógynövénytan órán, ezután közelebbi barátságba kerülnek egymással
- 2004 - Antoine elvégzi a Beauxbatonst, külföldre megy továbbtanulni

   Jellem
Udvarias, kontrollált, csendes, mindig mosolygó. És mindig betartja a szabályokat.
De a mosoly mögött egy szorongó, önbizalomhiányos lány van, aki retteg az elutasítástól, a kontrollvesztéstől, a magánytól. Egyszerre szeretne nagyon tartozni valahova, ugyanakkor fél segítséget kérni és közel engedni magához másokat, mert meg van róla győződve, hogy senki nem tudná szeretni és nem is érdemli meg - hiszen azt, aki a legközelebb állt hozzá, azt is elárulta. Nagyon erős bűntudata van Miguel miatt, de ezt nagyon mélyre temette magában. Konfliktuskerülő, nem tud kiállni magáért, ezért elég könnyű átgázolni rajta és manipulálni, inkább lefagy, mint hogy visszatámadjon.
Ha valakinek mégis sikerül közel kerülnie hozzá (bár ez eddig csak nagyon kevés embernek ment), egy odaadó, kedves, figyelmes és megértő barátot találhat benne. Szívesen segít másoknak, csak mivel órákon és szünetekben is nagyrészt egyedül van, sokan megközelíthetetlennek gondolják és inkább elkerülik, vagy csak szimplán nem is tudnak a létezéséről, annyira a háttérbe húzódik mindig.

Merengő ||
   legjobb | Miguel ölelése, gondtalan gyerekkor Mexikóban / csendes kertészkedés Élodie-val
   legrosszabb | amikor utoljára látta a bátyját, amit mondott és ahogy nézett rá akkor
Edevis tükre || önmagát látja magabiztosan, bátran, őszintén, Miguel és a szerettei körében
Mumus || az ikertestvérére hasonlít, de az arca helyén feketeség van, és meg sem ismeri őt

   Apróságok

mindig || egy kád forró fürdő | kávé, feketén | növények | nagyon csípős ételek | étcsokoládé | puha textilek | séták a természetben, többnyire egyedül | felhőtlen, csillagos égbolt | nyári zápor | levendula
soha || magány | rendetlenség | kontrollvesztés | konfliktusok | a figyelem középpontjában lenni | repülés
hobbik || napló vagy levélírás | ének, ha senki nem hall | festés, ha senki nem lát | kertészkedés
Malíciamutató || egy idősebb, férfi alakot lát, de nehezen kivehető
Százfűlé-főzet || színesen kavargó, sűrű, kesernyés, viszont meglepően édes utóízzel
Amortentia || a sivatag illata eső után, fahéj, menta, levendula, régi könyv, fenyő-és földillat
titkok || hogyan érzi magát valójában | a biológiai családja, és hogy mi történt velük | Miguel | hogy néha örülne, ha csak… valahol máshol lenne
azt beszélik, hogy... ||
-beképzelt, frigid ribanc
-csalt az RBF vizsgáin
-semmi sem valódi rajta, biztosan a plaszti-medimágusok munkája van abban, hogy így néz ki
-nem is létezik, mindenki csak képzeli őt
-ő Élodie service dog-ja, de biztosan csak szánalomból barátkozik vele, esetleg zsarolja az óriáslány valamivel, vagy virágból csinált neki barát-feromont, mert amúgy épeszű ember nem viselné el azt az idegesítő nevetést

   A család

apa || Diego Fuentes; 43; félvér; biológiai apa: nagyon vegyes, negatív érzések
örökbefogadó apa || Lucien D’Aboville; 46; félvér: jó, közeli viszony
anya || Yolanda Fuentes (née Salazar); 38; aranyvérű; biológiai anya: nagyon vegyes, szintén negatív érzések
örökbefogadó anya || Claire D’Aboville (néé Dubois); 46; félvér: jó, közeli viszony
testvérek ||
-Miguel Fuentes, 17, félvér, ikertestvér: a másik fele, aki gyűlöli őt mert elárulta… és igaza van
-Antoine D’Aboville, 19, félvér, mostohatestvér: nincsenek rosszban, de kicsit bonyolult a kapcsolatuk

állatok || Fluffy, a 13 éves hosszú szőrű csivava, aki imádja a gazdáját de kiváltképp gyűlöli Miguelt - mindkettőjük szerencsétlenségére 10 éve egymás nyakán ragadtak

Családtörténet ||
A Fuentes család:
A Fuentes varázslócsalád nagy presztízsű félvér család, rengeteg tehetséges varázsló és boszorkányo tartozik ehhez a vérvonalhoz, a 20. századra Mexikó egyik nagy meghatározó varázsló családjává váltak. Történetük egészen a spanyol gyarmatosításig, de egyesek úgy tartják, hogy tovább, az aztékokig nyúlik vissza, legalábbis a feljegyzések szerint. Hatalmas a család, rengeteg testvér, unokatestvér minden generációban, ennek ellenére a tágabb körű család is nagyon összetartó.
Javier Fuentes viszont más módon is be akarta írni a családot a történelemkönyvekbe. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy egyesíteni kellene az egy sokad unokatestvére által vezetett magnix drogkereskedelmet mágikus összetevőkkel, amitől más lenne az ő drogjuk, mint bármi más a piacon. Ez az ötlet a Veritas Noctis fantázianevet kapta, és bár Javier találta ki, ő csak a háttérből irányította testvéreit, Diego-t és Alejandro-t, gondosan ügyelve rá, hogy ők tűnjenek az értelmi szerzőknek, és vele ne tudják összefüggésbe hozni a dolgot. A drog a tervek szerint a varázslók és boszorkányok erejét rövid ideig megnöveli, látomásokat, hallucinációkat okoz, valamint segít az érzelmek kinyilvánításában, gátlások levetkőzésében, viszont miután lejár a hatása, erős fáradtságot, émelygést, rosszullétet éreznek a használók. Van benne addiktív hatóanyag is, ismételt használat során személyiség szétesést, hasadást, komoly mentális problémákat képes előidézni, a negatív utóhatások pedig folyamatosan erősödnek, míg nem tulajdonképpen csak ezeken a szereken él az ember. A legismertebb függője ennek a szernek pedig nem más, mint Diego felesége, Yolanda.
1994-ben a Veritas Noctis kereskedelme befulladt, a legtöbb tag lebukott. Javier, miután gondosan eltüntetett minden nyomot maga körül, felszívódott, Mikaela és Miguel apját, Diego-t, Alejandroval és sok másik unokatestvérükkel együtt elfogták és börtönbe zárták. Yolandát előbb kórházba vitték, majd amint állapota stabilizálódott, egy mentális intézménybe helyezték át, az ikrek pedig kirendelt nevelőszülőkhöz kerültek.
Hat éves kora óta semmilyen kapcsolata nincs velük.
(Bővebb családtörténetet lásd Miguelnél.)
A D’Aboville és a Dubois család:
A D’Aboville egy megbecsült, jómódú félvér család, a dél-franciaországi Provence régióból származnak. Lucien tanulni és később dolgozni ment ki Amerikába. Claire szintén félvér családból való, anyai ágról francia, apai ágról francia-amerikai felmenőkkel rendelkezik, így ő maga is kettős állampolgár, a tágabb családja Franciaországban él. Claire diákéveit a Beauxbatonsban töltötte, az aurori képzést viszont Amerikában, aminek a végén az államokban maradt. Itt Luciennel sok év után újra találkoztak, hiszen, bár egy iskolába jártak, diákként valahogy sosem keresték a másik társaságát. Ahogy azonban jobban megismerték egymást, fellángolt közöttük a szerelem, később pedig összeházasodtak és megkezdték a családalapítást.
Elsőszülött fiúk, Antoine születése utáni komplikációk miatt azonban Claire nem tudott többé teherbe esni, pedig mindennél jobban vágytak mindketten egy második gyerekre - leginkább egy kislányra. Eredetileg is, de most még inkább, vissza terveztek költözni Franciaországba, hogy közelebb lehessenek a családjaikhoz, azonban a “La Brecha Mágica” ügy, amibe a MACUSA vonta be mindkettőjüket, közbeszólt. Claire aurorként vett részt, Lucien pedig toxikológus medimágusként a különböző mérgeket és mérgezéseket ismeri fel és azonosítja, tudásával sokszor segítette már a MACUSA munkáját, így ő főleg a drogok vizsgálatával kellett, hogy foglalkozzon. Ez alatt az eljárás alatt szereztek tudomást a Fuentes ikrekről és a történetükről, és végül hosszas gondolkodás, beszélgetés és egyeztetés után visszaléptek mindketten az ügytől, mert szerették volna örökbefogadni a testvérpárt. Számításaikat azonban keresztülhúzta Javier Fuentes, Mikaela és Miguel nagybátyja, aki az ők, és a bíróság tudta nélkül egymás ellen hangolta az ikreket, és végül sikerült mindenkivel elhitetnie: annyit veszekednek, hogy jobb az ikreknek egymás nélkül. Még ha a házaspárban volt is egy kis bizonytalanság ezzel kapcsolatban, a bíróságban határozottan nem. Így végül csak Mikaelát fogadták örökbe, aki később a Daphné nevet kapta.
Miután lezajlott az örökbefogadási procedúra, Claire és Lucien, immár két gyerekkel, folytatták eredeti tervüket és visszaköltöztek Franciaországba. Claire nagyszüleihez közel telepedtek le, Chenonceaux-ban, ahol férjével és gyerekeikkel most is élnek. Jelenleg mindketten a Francia Mágiaügyi Minisztériumnál dolgoznak, bár Lucien csak félállásban.
Daphné-nak alapvetően jó a kapcsolata az örökbefogadó családjával. Bár szigorúak és elvárják tőle is, és a bátyjától is a kiváló tanulmányokat, a megfelelő viselkedést, és nagyon szeretnék, hogy sikeres legyen, de szeretik és támogatják mindkettőjüket.

   Külsőségek

magasság || 175 cm
testalkat ||vékony
szemszín || barna
hajszín || szőke (eredetileg sötétbarna)
kinézet ||
Elegáns, nőies és visszafogott - ez jellemzi leginkább a megjelenését. Nagyjából hátközépig érő, hullámos szőke haja van, amit feltűzve, (sokszor fonott) kontyba fogva hord, kiengedve csak közvetlenül elalvás előtt van, de általában ott is inkább befonja. A sminkje természetes hatású, visszafogott és precíz. Emellé pedig mindig mosolyog: egy udvarias, begyakorolt, szinte már reflexszerű mosoly. Ha valaki jobban megfigyeli, észreveheti rajta néha az idegesség jeleit, ahogy például a ruhájával, esetleg egy ékszerrel babrál, vagy azt, hogy a mosoly nagyon ritkán éri el a szemeit. Sosem öltözik vagy viselkedik kirívóan, inkább a háttérbe húzódik, belevegyül a tömegbe. Kedveli a szoknyákat, blúzokat és kardigánokat, legtöbbször halvány, natúr vagy pasztel színű ruhadarabokat visel, minta nélkül, vagy apró, egyszerű, nem feltűnő mintával.
Szemüveges, de nem igazán szereti, így csak akkor hordja, ha nagyon muszáj, olvasáshoz kell neki.
Negyedik születésnapjára Miguellel együtt kaptak egy-egy gyűrűt, amibe ősi azték szöveg van vésve, valamint a testvérük neve aztékul: az ő gyűrűjében Yolotli van belevésve a belső oldalára, külső oldalán pedig spanyolul: “Szent családi kötelék vérrel köttetett - El sagrado lazo familiar unido por la sangre”. Daphné gyűrűjébe “El sagrado lazo familiar…” van belevésve kívülről.

avialany || Isabela Merced

   A tudás

varázslói ismeretek ||
Kitűnő tanuló, szorgalmas és maximalista - elég erősen a tanulásba menekül a problémái elől, vizsgaidőszakban gyakorlatilag a könyvtárban lakik. Elméleti tudása kiváló, gyakorlati tudása precíz és pontos. Kevésbé teljesít jól olyan szituációkban, amikhez nem kellenek tankönyvek, repülni minden igyekezete ellenére kifejezetten rosszul tud és nem is szeret, szóval nagyon örült, amikor azt leadhatta. A bájitaltan különösen közel áll a szívéhez.
pálca típusa || nyárfa, egyszarvúszőr mag, 10 ½ hüvelyk, rugalmas, elegánsan faragott markolattal
RBF ||
-Átváltoztatástan: K
-Bájitaltan: K
-Bűbájtan: K
-Sötét varázslatok kivédése: K
-Gyógynövénytan: K
-Mágiatörténet: V
-Asztronómia: V
-Mágiafilozófia: V
-Rúnaismeret: K
-Alkímia: K

Egyéb ||
-van egy külön beceneve a bátyjának, “Yolotli”, ami aztékul azt jelenti, “szív, lélek” love

Enyhe akcentussal beszél franciául, és ha fáradt, vagy ideges, akkor még jobban előjön. Az angollal viszont nincs ilyen problémája. Eredetileg anyanyelvi szinten beszélt angolul és spanyolul, most már a spanyol helyett franciául beszél anyanyelvi szinten és csak keveset tud spanyolul (nagyjából érti, de beszélni már nehezen tud).
-Nem beszél a biológiai családjáról. Hogy azért nem, mert túl fájdalmas lenne, vagy azért, mert szégyelli az egész drogos ügyet, maga sem tudja biztosan. Az örökbefogadása egyébként nem kifejezetten titok, senki sem tagadja le, ha rákérdeznek, de nem is valami, amiről tudna bárki a közeli hozzátartozókon kívül, nem szokták felhozni. Daphné épp eléggé hasonlít az örökbefogadó családjára ahhoz, hogy az emberek ne kérdőjelezzék meg, főleg, mert nincs is okuk rá.