+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Külföldi diákok
| | | |-+  Inès de Saint-Vinant (Moderátor: Inès de Saint-Vinant)
| | | | |-+  Cure de bien-être
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cure de bien-être  (Megtekintve 324 alkalommal)

Cassian Vanderholt
(N)JK
***


fire at will

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2025. 07. 21. - 19:26:12 »
+1





full
of
 woe.

   Cassian Vanderholt azok közé tartozott, akik határozottan gyűlölték a vízivásnak a gondolatát is — ennél jobban csak azt gyűlölte, ha erre fel is hívták a figyelmét külön. További súlyosbító tényezők lehettek, ha adott személy az egészsége érdekében szólalt fel — vagy ha kételkedett benne, hogy nem volt-e egyszerűbb az utálat szóval minősíteni az érzéseit a fizikai jóllét eme oszlopát illetően.
   Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy Cassian Vanderholt minden hasonló témakört gyűlölt, amit legalább olyan méla büszkeséggel dédelgetett, ahogy mások hazaszeretetüket — erről azonban akár akarta, akár nem, gondoskodott megnyerőnek a francia napsütésben aligha tűnő akcentusa most már sokadjára.

   Azon tényezők különösen hosszú listáján, melyeket Cassian Vanderholt gyűlölt, előkelő helyet kaphatott volna a francia nyelv, kultúra, vagy eleve, ennek elismerése — az ennek tanulásával eltöltött évek úgy elkerülték, mintha az apja legrosszabb rágalmainak megfelelő bostoni magnix eszétika gyermeke lett volna. Szókincsét, nyelvtani emlékeit illetően egészen biztosan — magabiztosan szeletelte a szótagokat, az elegáns, orrot csiklandó hangoknál pedig mostanra beletörődő krákogásából francia fülnek méltán gyilkos kakofónia lett. Páran udvariasan köptetővel, meleg teával kínálták — de miután a teával kapcsolatban is csak az egészségét féltők szándékait vélte felfedezni, semmit nem volt hajlandó elfogadni, ami nem hasonlított legalább illatában kávéra. Erős kávéra.

   Öltönyének zakóját már csak a karján viselte — mintegy gesztusként a nyaralók hangulatát javítandó, ha már az övén az időjárás kitartóan újabb és újabb sebeket ejtett. A hűtőbűbájok sokaságának ellenére már-már megfontolva, hogy felhajtja az inge ujját — és ezzel kockáztatja a gyakran szánakozó, vagy épp undorodó pillantásokat, végül annak  a kísértésnek mégis engedett a nagyjábó egy mérföldes gyalogtúra után, hogy leüljön az egyik kávézó teraszára.
   Azzal már nem is törődött, esetleg megsérti-e a nagy francia demokrácia szellemét, mikor csak rámutatott az itallapon az elfogadhatónak vélt ital nevére — a pénz bizonyára legalább ebben elég nemzetközinek bizonyul, ha már egyéb képességei kevéssé. Caius Rosiernek nyilván nem voltak hasonló problémái — az ördög nemcsak öltönyt viselt, de tapasztalatai alapján csak azért beszélt franciául, hogy az ő amúgy sem túl acélos idegeit végleg kikezdje.

   Nem gondolta ugyan, hogy valóban megtalálja az országban — de egyéb nyom hiányában azt kellett üldöznie, ami megmaradt egykori társa árnyékából. Rosierék francia ága ugyan segítőkésznek bizonyult, de érthető okokból nem kívántak mélyebben belefolyni a nyomozásába — ahogy ő sem azokba a társadalmi körökbe, melyekben jól érezték magukat, és amelyeket nem féltettek tőle úgy, mióta családnevét megtudták, mint szerette volna. Franciarország egyetlen előnye veszett oda aznap, mikor vacsorára is meginvitálták — amit legalább olyan lelkesedéssel fogadott el, mint egy nagy pohár tiszta vizet. Bizonyára ez is jót tett volna neki — pont ezért volt olyan visszataszító.
   Biarritz is Rosierék ötlete volt a gyermekkori nyarakkal — mintha minden gazdag francia örökségeként szolgált volna, ahogy az utóbbi napokban megállapította. Noteszában már számtalan oldal felismerése rajzolt újabb ívet arról, Caius Rosier milyen különösen undorító alak volt: Biarritz mintha csak igazolta volna mindezeket.

   Tett mégis egy kísérletet rá, hogy megköszönje a felszolgált kávét az ellenszenvesen túldíszített bevásárló utca teraszán — a pincér arckifejezését elnézve ez legalább úgy sikerült, ahogy a külföldieknek általában, szólni legalábbis semmit nem szólt. Cassian Vanderholt kezdte beismerni magának a vereséget — egy újabb gyűlölt dolgot, bár némiképp segített az undor békésen sétálók felé sugárzását mérséklendő a még szerinte is finom kávé.
   Nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki — ez így volt biztonságos. Ügyet sem vetett volna arra a szőke lányra a sétányon, ha ruhájának feltűnő árnyalatai okán nem pillant meg mögötte valakit. Valakit, akit jobban ismert, mint szerencsés — és valakit, akit a francia nyelvnél, vagy a saját egészségének állandó említésénél is jobban gyűlölt. A fizetés hirtelen eszébe sem jutott, míg átvette magát a terasz alacsony korlátján — és a járókelők rosszallásától övezvén, pálcáját kivonva megindult az imént látottak felé.
Naplózva

Inès de Saint-Vinant
[Topiktulaj]
*


la flamme de troyes

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2025. 07. 22. - 20:49:25 »
+2




tiger tiger



A karkötő, amit félretetetett az Arteonban, más esetben igencsak boldoggá tette volna, de ezen a napon érthetetlen keserűséget érzett, ahogy áthaladt a sétálóutcán közlekedők forgatagán. Elkésett az ebédről, amin nem is állt szándékában megjelenni, de ezt hogyan is közölhetné azokkal, akik ismét csapdát állítottak neki? Hiszen senki nem fáradt azzal, hogy előre szóljon, neki csak szívélyes mosollyal kellene fogadnia a coup d'état a nővére részéről, valahányszor megkísérli baszk fűszerekkel ízesíteni az asztal tetején vergődő házasságát. Ezt a haláltáncot már évek óta nézik, és Inès már nehezen leplezi az undort, amit a sógora vált ki belőle, hiába kedveli látszólag mindenki más, mindenki, aki hajlamos ezt-azt elnézni a megfelelő családnév védőernyője alatt. Ugyan, Chaton, hogy milyen érzékeny lettél, így Maman valahányszor az aggályait megpróbálta szóba hozni, így már inkább nem is szól.

Mégis, nem szólni valahogy könnyebb volt azelőtt, hogy Dolorest elhozta ide. Könnyebb volt úgy tenni, mintha ez mind valaki más életében zajlana, mintha a vacsorához felöltött ruha és eau de parfum elfedné a markába röhögő patriarchátus szagát. Idehaza, főleg Dolores társaságában, az óceántól sós és napszítta hajjal, Inès-nek kezdetben nem voltak nagyratörő igényei. Boldogan elfogadta, hogy a kijelölt gardedám folyvást a sarkukban jár - legalábbis az öreg és rosszmájú Babette néni nyilvánvalóan kijátszhatatlannak tartotta magát ezen a téren, Inès pedig nem sietett felvilágosítani az ellenkezőjéről. A Villa Belza, a Hôtel du Palais, kötelező elemei egy gondos és igazán lelkes idegenvezető programtervének, mind közös megelégedésükre szolgáltak, nem is beszélve a parton töltött órákról, a matrózokról, a baszk táncosokról, akiknek a népviselete kislányként mindig a frászt hozta rá...

Azután elkezdte zavarni. A családja a vacsoráknál, az apja leplezetlen lelkesedése, az anyja kérészéletű próbálkozásai, mikor Cryust méltatták minden igyekezetükkel, és Dolores minduntalan egyre kisebbnek, gyámoltalanabbnak tűnt. A bátyja, aki Céleste-tel a hét végére toppant be, és nem mulasztotta el közölni, milyen remek választás az a festmény a földszinti kék szalonban, Monsieur Devereaux igazán kitett magáért, és ahogy Dolores egyre furcsább és furcsább lett, úgy vált Inès egyre, nos, aggodalmasabbá? Ingerültebbé? Régen nem fordult már elő, hogy bármilyen ügy ennyire agitálta volna, és őszintén, kicsit még remélte is, mikor Dolores után intett az utolsó biarritzi nap délutánján, hogy akkor itt ennek most vége, és ő visszatérhet mindahhoz, amit az ilyen nyarakban annyira várt, szinte gyermeki lelkesedéssel. Az óceán, a matrózok - persze, csak comme il faut, hiszen gyűrűs menyasszonyok nem csinálnak akármit akárkivel, a hullámok, a deszka, erre tessék -

Bár Dolores-szel választotta ki a karkötőt, most már kételkedik abban, hogy jó ötlet volt. Bár gyönyörű darab. És mégis. Tanácstalanul megáll a sétálóutca közepén, vizsgálja a csuklóját körbeölelő vékony ezüstpántot az apró, szögletesre csiszolt ametisztekkel, amennyire szerette a kirakatban, most éppen annyira elfogja tőle valami nyugtalanság, talán vissza kéne vinnie, tévedés történt, mais c'est tout à fait excusable, nem először, és nyilván nem is utoljára, igen, végül kioldja a kapcsot.
A sétálók tömegében nem meglepő, mikor valaki a hátának ütközik, pardonnez-moi, mondaná a művelt francia, csakhogy a művelt francia lányt kisebb fajta pánik kerülgeti, mikor megfordulva a kisebb vagyont érő karkötő lecsúszik a csuklójáról, be egyenesen a n'importe quoi és a mon fckin Dieu közé, ahol aztán el is veszíti szem elől a macskakövek és a lábak erdejében. Zut.




Naplózva

Cassian Vanderholt
(N)JK
***


fire at will

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2025. 07. 27. - 18:06:46 »
+1





full
of
 woe.

  Bármiféle jogosítványa a nyomozásra korlátozódott — ezt nem mondták el külön, mikor átnyújtották papírjait, de egyértelmű volt. Az is egyértelmű volt, hogy ez nem zavarja majd meg épp Cassian Vanderholtot abban, hogy adott esetben ne vegye figyelembe ezeket — a háborús aurorok kivételes bájaként.
   Csak azért lassított kicsit, mert rájött, hogy hamarabb cselekedett, mint érdemes volt — ez természetesen nem lehet épp Caius Rosier a rondán túlzsúfolt utca közepén, fényes nappal, amint luxustermékek bizonyára adó megfizetését reményeiben megkerülendő bevásárol. Ugyanakkor a gyakorlat éber volt, éberebb a haragjánál — felismerte azt az arcot, ha nem is a vágyottat. Volt kollégái közül többen voltak kénytelenek távozni kényszerből — egy ponton még maga Cassian Vanderholt is, bár ő nem várta meg ezt a pillanatot. Most egyikükkel szembesülni különös élmény volt a biarritzi iszonyatban.

   Welch még nem vette észre — Welch nem tartozott az aurorok közé, bár ezt nehéz lett volna megmondaniuk róla azokban a napokban. Minden egyetlen kapkodó, remegő kézben csepfolyóssá váló, már kevéssé titkolható folttá vált régi dicső aktáik hófehér lapjain — a vérfoltokat elkente az idő, talán a patina. Welch egyik sem volt: míg gyorsan lehajolt, szürke külseje elnyelte a tekintetek élét, egykor Caius Rosierhez hasonló hirtelenszőkeségét elnyelték az évek. Csak ő látta — és ő is csak azért, mert ismerték egymást, azaz, ismerték egymást valamikor. Caius élvezettel ugratta — de Caius Rosier mindig szerette hangsúlyozni, mit gondol az olyan joviális, irodában öregségüket türelemmel megváró patkányokról, amilyen Welch is volt.
   Talán valamiben mégis igaza volt — Welch alkalom szülte tolvajnak ügyesebb volt, mint az akták megfelelő kitöltésében. Sosem követte, mi történt vele, miután kirúgták — talán kellett volna, de hát sok mindent kellett volna, például előbb látnia is, mielőtt csak néz. Gyűlölte, hogy Caius Rosier még ezekben a pillanatokban is szilánkosra tudta törni majd közös emlékeik deszkáin szétszórni türelmét, aurori alkalmasságát. A lány személye már-már lényegtelen is volt.

   Páran szétrebbentek előtte — szorosan tartotta a pálcáját, zakójáról meg is feledkezett. Nem kereste a lány tekintetét — Welch mozdulatai szélén visszhangzottak azok az évek, amelyekben azt hitte, mindannyiak a szolgálatra esküdtek azon az osztályon. Miért törné valaki lelkét-testét, egészségének épségét, ha nem a kötelesség hosszú árnyéka alatt? A hatalomért — a szó íze még ennyi idővel később is bibliai haragot ébresztett benne.
   — Welch, rég találkoztunk, ugye? Mit művelsz!? — ostoba kérdés volt, amit azonnal meg is bánt. A férfi már el is süllyesztette zsebében az imént szerzett.. csillogó bármit, kefebajsza pont úgy remegett meg a felismeréstől, ahogy Cassian egy patkánytól várta volna. Inkább magára volt dühös — Welchnek meglehetett a maga oka erre, a nagy Cassian Vanderholtnak azonban senki nem adott volna feloldozást, főleg nem a nagy Cassian Vanderholt azalól, hogy már bárkibe bele tudta látni kétségbeesésében Caius Rosiert, akinek egy kis köze is volt hozzá.

   — Cassis? Én.. megbeszélhetnénk ezt nem itt? Ott. Jó? — úgy emlékezett, talán ötvenes lehet a férfi, épp csak öregebbnek tűnt. Sokat használt minisztériumi logós bögre — nőtlen, hobbija a sportfogadás. Szereti magát aurornak képzelni — egy az irodisták közül. Könnyen esett sorolni jellemzőit, nehezebb volt bólintani a kérdésre: az imént látottak nem tartoztak rá, mégha szemtanúvá tették körülményeik is. Ráijeszthet, de Welch valószínűleg nem érzett túl sok bűntudatot a bűnelkövetés okán — vagy ha mégis, nem jobban, mint az éhséget.
   Az egyik leágazó kis utca rögtön kényelmetlenné tette a lépteket befelé — ha nem ismerte volna Welchet, biztos lett volna benne, hogy csapda. Nem bízott magában — Biarritz, meg a nyomozás eredménytelensége. Talán stressz? Ostobaság, a stressz a whigek mentsége — és a szüleié. Cassian Vanderholt nem érez stresszt — nincs rá ideje.

   Meg akarta kérni, hogy ne szólítsa így — és hogy egyszerűen csak adja vissza a lánynak, amit elvett tőle, aztán beszéljenek végre értelmes dolgokról. Welch nem volt francia — de épp úgy ismerte Caius Rosiert, ahogy akkoriban minden kezdő aurort, gyakornokot, láthatta aktáit. Hogy nem jutott eszébe korábban felkeresni ezeket a régi alkalmazottakat?
   Meg akarta kérni — egészen addig, amíg nem látta közelebbről a férfi szembogarait, az azokat keretező vörös-lilás erek sormintáját. Hogy mennyire izzad — és hogy mennyire nehezen rejti el kezének remegését, hiába vágta azonnal zsebre, amint érzékelte figyelmét. Valami nem volt rendben — és nem csak erkölcsileg, az jóval lényegtelenebbé vált bizonytalan mosolya nyomán.
Naplózva

Inès de Saint-Vinant
[Topiktulaj]
*


la flamme de troyes

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2025. 07. 27. - 21:38:05 »
+1




tiger tiger




+13. durva nyelvezet
Minden olyan felfoghatatlanul gyorsan történik -
A karkötő sehol, csak kövek, lábak, az őt kerülgető alakok, mintha mindenki sietne valahová, mások kirakatok előtt bámészkodnak, de mintha itt sem lenne, csak kívülről nézné, csak kívülről hallaná - a két, kicsit sem francia férfit. Felkapja a fejét, a tónus, a hangsúlyok, ahogy a szótagok legördülnek, és mintha megtörnének a kövezeten, az egyik hang szinte már parancsoló, a másik visszavonul, sürgető, nem, nem érti teljesen, de rossz érzése támad a gyomra tájékán.

Kitapintja a pálcáját a zsebében, a szülei most valószínűleg azt mondanák, hogy eszébe se jusson odamenni, Edgar az más, a bátyja mehetne, ő mindig remekül párbajozott, sőt, ami azt illeti, még a nővére is jobban teljesített nála ezen a téren, mégis - talán azért, mert mindenki visszatartaná, aki mérlegeli ezt a helyzetet, vagy esetleg azért, mert egyre biztosabb, hogy a karkötőt nem fogja megtalálni az utcán... belép a kis mellékutcába. A talaj lejt. A cipője legalább nem kényelmetlen, ezen a helyen szinte csoda, hogy egyáltalán visel cipőt.

Kissé lemaradva követi a férfiakat, adrenalin dobol a fülében. Akkor ránt pálcát, amikor a kefebajszú megfordul, a karja elsiklik a neki háttal álló válla mellett, még önmagát is meglepi, hogy a hangja milyen könnyed, mikor megszólal.
- Bonjour faszfej. Gondolom, az ott az enyém - pillant a kefebajszú dudorodó zsebére, már szemernyi kétsége sincs afelől, hogy ráhibázott. Ilyen közelről valószínűleg meg tudná átkozni, persze, kérdés, hogy ezek itt ketten mire hajtanak, talán ez az egész csak valami színjáték,  könnyen lehet, hogy csak csapdába akarták csalni - mindig lehet első eset, nem? Már éppenséggel kicsit bánja, hogy belemászott ebbe az egészbe, de a keze éppen csak leheletnyit reszket meg, mielőtt a pálca végét rendkívül önérzetesen a fazon mellkasához szegezi.

Azután meglátja. Először csak megsejti, ahogy a villámlás érkezik a mennydörgés előtt - a kefejbajszú izzad, oké, ebben a hihetetlen hőségben ez nem lenne csoda, de mégis, rossz előrézete támad, ahogy alaposabban szemügyre veszi. A szinte betegesen reszkető kezeket, a furcsa érmintázatot a szemei körül. Tudja, hogy nem lenne szabad, mégis elnéz a másikra, hátha az meg tudja magyarázni.
- Mi a...?




Naplózva

Cassian Vanderholt
(N)JK
***


fire at will

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2025. 09. 20. - 22:13:02 »
+2





full
of
 woe.

[+18: erőszak, káromkodás, drog]  
   A lányról majdnem meg is feledkezik — nyilván illene most valami megnyugtatót mondania, lehetőleg franciául, csakhogy se nem képes rá, se nem akar. Ebben a pillanatban csak az foglalkoztatja, hogy Welch nincs rendben: ebből kifolyólag a helyzet sem, következményei sem. Eleinte is gyanúsan vakmerőnek tűnt az egész, még ha könnyen megoldható is lett volna eltűnnie a többi ember között — de az a fényes bármi nyilván drágább annál, mintha csak a londoni metróban túráztatta volna az ujjait a középosztálybeli ingázók zsebeiben.
   Cassian Vanderholt utált a pénzre gondolni, vagy eleve, annak gondolatát is — Welch olyan volt, amilyen, de valamiből bizonyára meg kellett élnie abban a légkörben, amikor egyiküknek sem sietett senki munkát kínálni. Vágták az ő fejéhez is, hogy bátran menekül az akkor már halálfalókkal teli Kollégiumból: és kurva felesleges lett volna vitatkozni ezzel, de kétségtelen, hogy neki volt hova hazamennie. Azt nem tudta senki, hogy a haza egy örökölt, majdnem üres lakás — előbb halt volna meg a társai után, minthogy a szülői házig meneküljön, ezt pedig akkor és most is biztosan tudta.

   — Fogja be.. — kezdte volna az ebből a szögből inkább kislány, mint hölgy felháborodására, de Welch rögtön rá kezdett figyelni, mintha tőle remélte volna a menekülést szorult helyzetéből. A zsebére csúszott a keze, és ahogy lassan elvigyorodott, Cassian Vanderholt már nem kételkedett benne, hogy ez a beszélgetésnek alig nevezhető istenkísértés a rosszabb ötletei közé tartozott. Épp, mint Franciaország.
   — Ez?! Ez nem az, ez csak.. — már ő is a pálcája után keresgélt, ez a mozdulat ismerős volt. Cassian a legkevésbé azt remélte, hogy mindjárt kölcsönösen megátkozzák itt egymást — mediátorként különösen rossz volt, azon a kurzuson csak valami erős jóindulat segítette át. Sem azt nem akarta, hogy a kislány kezdjen átkokkal hadonászni — de Welch drogban forralt ötletei is hasonló végkimenetellel kecsegtettek.

   — Csak add vissza a kislánynak, ami az övé, utána pedig -! — elméje utolsó, reménykedő kis szegmense még bízott benne, hogy ez ugyanaz a Welch: a bögréjével a folyosón sietve haladó, a faviccek szétszórója. A titkár, aki minden reggel vidámabban köszönt neki, mint amit megérdemelt volna akár ő, akár a körülmények — de ez a késlekedés vezetett oda, hogy Welch, aki már nem sokat őrzött meg magából, talán anyagi nehézségei, talán leépülése okán, először a lány pálcáját ragadta meg, utána a karját.
   — Vagy nem?! Nem! Jönnek most is, Cassis, és ha én nem.. ezt nem adom, mindegy, számít már nem, kell most.. tudod, amit, amit mondtam! De még menni fog! Elmegyünk, most, jó?! — Welch magával rángatta a lányt: Cassian tett ugyan feléjük egy ösztönös lépést, aztán felemelte a kezeit, látván, hogy a másik férfi pálcájával az áldozata nyakára mutat. A szemei vérben forogtak — a mediáció pillanatai nyilvánvalóan kínhalált haltak az imént.
 
   Nem próbálja megyőzni — ebben legalább annyira rossz volt, mint tulajdon apja, mikor marasztalni próbálta az óceán túlsó felén. Welchnek bizonyára hitelezői lehetnek, mellettük pedig egy olyan drogproblémája, amellyel értelmetlen egyezkedni — ez maradjon azokra a hatóságokra, amelyek képesítve érezték magukat. Cassian Vanderholt legalább ennyire vakmerő volt, és legalább annyira rossz emberismerő, mint egy átlagos szociológus per drogprevenciós szakember — de Welch helyzetével kapcsolatban sokkal magabiztosabb, mint ami egészséges. Egy gyors mozdulattal kihúzta a férfi zsebéből az ékszert (és néhány üres, muglik által használt műanyag kis zacskót), aztán hátrálni kezdett.
   — Itt van! Látod, nem! Itt van nálam! Ha kell.. miért nem veszed el? Drága, nem? Drágább, mint -! — ijedtében az egyik kukának ütközött, mikor Welch a lányt a földre ejtve-rúgva nekirontott teljes súlyával.

   Az egész improvizáció ostobaság volt — kurva nagy ostobaság, ami súlyos következményekkel járhatott, és még bőven járhatott volna mindkettőjükre nézve. Cassian Vanderholt majdnem megbukott túsztárgyalásból, utána pedig mediálásból is: oktatói ezt látva bizonyára vitatkoztak volna átmenő jegyével, és nem véletlenül került a nyomozók közé azonnal, amint erre lehetősége nyílt. Mindig jobban teljesített, ha civilekkel beszélnie sem kellett — ezt kívánta most is, mikor egy lendülettel a sikátor belső vége felé hajította a karkötőt, és nagy szerencséjére Welch kétségbeesett lihegéssel vegyes futását nézte utána.
   Csak akkor gondolta az invitot, mikor már jobbja a lány karjára fonódott — Welch túl volt azon, amivel még joga, vagy ha már, képesítése lett volna foglalkozni a franciák között. Sőt, azon már bőven túl volt, amit az engedélyei és felettesei jóváhagytak volna — szerencsére a ronda francia városok sajátja, hogy minden sikátorból nyílik még egy, nem is olyan messze tőlük.
Naplózva

Inès de Saint-Vinant
[Topiktulaj]
*


la flamme de troyes

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2025. 09. 21. - 20:59:39 »
+1




tiger tiger




+18. nyelvezet, erőszak, drog
A félelem hideg. Hideg, mint a márvány, hideg, mint a vas, hideg, mint az amiens-i éjszaka januárban, hideg, mint a verejték a halántékán. Hidegebb, mint bármi, amit ebben a baszk forróságban korábban tapasztalt - megdermeszti a mozdulatot is, a pálcáját immár minden erejével a tolvaj mellkasának szegezi, mert nem akar sem gyengének, sem gyávának mutatkozni, nem akar félelmet mutatni, kiszagolják, ó, nem, azt igazán nem kellene. Az utasítástól forr csak fel.
- Hogymi?! - A mellette állóra kapja a tekintetét, a hangra, ami ellentmondást nem tűrő, amihez nincs hozzászokva, és ha nem ebben a helyzetben lennének, valószínűleg még egyebet is mondana. Már szinte a nyelve hegyén van, ám ekkor a tolvaj megint magára tereli a figyelmét, elég hozzá a mozdulat, amivel a zsebéhez kap. Inès pálcája, ami a feje elfordításával kissé leereszkedett, most ismét várakozóan, ellentmondást nem tűrően szegeződik az idegenre. Hogy rossz ötlet? Nos, nyilván. Meg tudná átkozni mindkettejüket hirtelen? Aligha. De mégis, meg kellene próbálnia, ha már leereszkedett a nyúl üregébe...

A kislánynak. A kislánynak?! Hitetlenkedve felhorkant, és ez a demoiselle-hez kevéssé illő hang éppen annyira tereli el a figyelmét, hogy a következő pillanatban már csak a pálcájára kulcsolódó ujjakat vegye észre. Az ujjakat, amik feltartóztathatatlan egyértelműséggel elkapják a karját is.
- Ne! -  Ahogy a tolvaj magával rántja, levegő után kap, fegyvertelenül, hallani véli, ahogy a pálca koppanva földet ér. Egy földet ér, egy másik pedig a torkának szegeződik. Igen, a félelem hideg, mint a tekintet, amivel farkasszemet néz. Az utolsó, amit valaha látni fog - éppen ez? Vér, vér dobol a fülében, önmagát is hidegnek érzi, hidegnek, mint a márvány, hidegnek, mint a józan ész, amire nem hallgatott, mikor leszállt a nyúl üregébe - túlságosan hidegnek ebben a baszk forróságban. Valami megcsillan a másik férfi kezében, talán a karkötő, mielőtt a földre zuhanna. Térdre esik, dulakodás hangjai, de a pálcája szerencsére nem gurult el messzire.

Hogy a karjára kulcsolódó újabb kéz érintésétől nem sikít fel, ez talán csak pillanatnyi lélekjelenlét eredménye. A karkötő sebesen száguld feléjük, ezüstszínű csillanás a levegőben, mielőtt megértve a férfi szándékát, mérlegelés nélkül elindulna a tőlük balra nyíló sikátorban, lefelé egy düledező lépcsősoron. Hogy a kefebajszú ilyen állapotban tudná-e követni őket, ezt semmiképp nem áll szándékában megvárni.

Percek telnek el, a lépcsősor alján enyhén lejt az út tovább, lefelé. Mi a francot csinálsz, kérdezné magától, ha képes lenne gondolkodni. Logikusnak tűnik, persze, a logika is olyan hideg ebben a pillanatban, kicsit sem esik jól hozzáérnie. Mi van, ha ez pusztán egy ravasz csel? Ha ez a másik is a karkötőre pályázik? Mikor befordulnak egy újabb sarkon, egy kocsma hátsó bejáratánál szembefordul a férfival, és ismét pálcát ránt. Mégha a keze egészen kicsit remeg is. Mégha kissé zilált is. Vele igazán ne szórakozzon senki.
- Ez remek volt, valamikor megismételhetnénk. És most adja ide! - Nem kerüli el a figyelmét, hogy a kocsmából, a korai időpont ellenére, hangokat hall. Ez némileg azért megnyugtatja. Ha éppenséggel nincs más védtelennek látszó nő Biarritzban, akit ki lehet rabolni, legalább ezúttal lesznek szemtanúk.




Naplózva

Cassian Vanderholt
(N)JK
***


fire at will

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2025. 11. 02. - 19:43:18 »
+3





full
of
 woe.

[+18: erőszak, káromkodás, drog]  
   A kimondatlan szabályok örömét gyakran okozta, hogy azok maradnak — ezzel a teljes Aurori Kollégium egyet tudott érteni, pedig ez általánosságban csak a kávé és az alkohol fogyasztását jellemezte. Cassian Vanderholt esetében azonban a kimondatlan szabályok valahogy mindig végül kimondásra kerültek: így fog történni, amint visszatér az értően puritán irodájába és ott megkérdezik tőle, hogy miért nem azonnal a külföldi hatóságok szakértelmére bízta a területükön zajló bűncselekményt. A választ is biztosan előre sejteni lehetett: mert Cassian Vanderholt egyetlen hatóságban sem bízott, ha az egy, az újlatin nyelvek családjához tartozó nyelven szólalt meg.
   Ennek a prekoncepciónak esett áldozatul a felajánlott lehetőség is az OMEN kényelmes székeivel kapcsolatban — bár attól a képtől nem tudott vagy akart megszabadulni a fejében, hogy francia kollégái bizonyára minden nap selymet hánynának az asztalára, lévén nem létezhet auror folyékony aranyban mérhető, káromkodásra szakosodott szókincs nélkül.

   — Hogy mit? — kérdezte még hátra-hátranézve, erősen megdöbbenve azon, hogy nem valamiféle kérdést szegeztek neki. Hallotta a rohanó lépteket még, de azt lehetetlen volt megmondani, hogy pontosan merről — távolodnak, közelednek? Ha lehet, még gyakornokból is elkerülte a nőket — ez pedig egy dühös kislánynak tűnt, az öltözéke alapján egy elkényeztetett típusnak, akit most is a karkötője érdekel a leginkább.
   — Talán egy köszönöm, hogy visszaszerezte, vagy egy köszönöm, hogy nem hagyta, hogy egy drogos megátkozzon?! — inkább dobta, mint adta a kezébe a visszaszerzett ékszert, de még most sem figyelt rá egészen. Természetesen kinyílik az ember zsebében a bicska — ez a remek eszköz, aminek a rokonai nem igazán ismerték az eredetét vagy pontos használatát, de ők is értették a hasonlatot. Cassian Vanderholt lassan, de biztosan kiöregedett abból, hogy magnix-mondásokkal botránkoztassa meg a türelmére méltatlanokat — vagy abból, hogy udvarias társalgást folytasson menekülés közben.

   A mellettük lévő sikátorban fulladozó köhögést lehetett hallani — hoppanálhatna éppen ezzel az idegesítő kislánnyal, de nem ismerte igazán jól még a környéket hozzá, hogy egy nyilván kapálózó és ellenálló utassal társas-hoppanáljon. Welch eszére értelmetlen volna hatni — a szóviccet elismerve is világos, hogy kábult állapotában bárkire rátámadna, ha azt sem mérlegelte, hogy melyikük az auror. Talán a paranoia, talán a váratlan helyzet — ha megpróbálja lefegyverezni, amihez a legkevesebb kedve sem volt, lesz egy nagyon hosszú éjszakája a magukat a kollégáinak nevező francia aurorok között, mi sem természetesebb, hogy fordító nélkül. Léteztek remek bűbájok erre a különben sem áthidalhatatlan problémára: csak ebben az országban tettek úgy, mintha a kommunikáció egyetlen elfogadható módja az orrhangon raccsolás lett volna, főleg az angol anyanyelvűek számára. Vagy csak Cassian Vanderholt számára.
   — Szót se! — lökte teljes súlyával a lányt az ajtó keretének, bízva benne, hogy a testével eltakarja, mikor Welch beéri őket.

   Bármilyen tapasztalt volt, a másodpercek egyetlen jól irányzott bűbájra elegek — ezeket ritkán gyakorolta, a rejtőzködés sem tartozott azokhoz a területekhez, amelyeket előnyben részesített a képzés folyamán.
   Welch leesett a lépcsőn mögöttük — először neki a kukáknak, aztán a szemközti falnak, végül pedig a térdének, ahogy megpróbált felállni. Cassian visszatartotta a lélegzetét — keze megkereste a mögé szorított karját, ha mégis hoppanálnia kellene, bár most sem bízott a helyismeretében. Miután sikerült nyilvánvalóan nem a karját kitapintania, már csak azért fohászkodott némán — rengeteg káromkodás között, hogy Welch mágiája saját magára is destruktív legyen. Az végül sikerrel felhúzta magát a földről egy, a falból kiálló tégla segítségével — és némi hunyorgás kezdődött mindkettőjük részéről, melynek keretén belül Welch megpróbálta a fodrozódó bűbájban meglátni annak forrását, Cassian Vanderholt pedig a szöget, amelyben elég gyorsan átkozhatja meg.

   Végül az utóbbi győzött — az éles fényvillanást megnyugtató puffanás kísérte. Welch úgy elfeküdt előttük, mintha eddig is ártalmatlan bámészkodó volna, akit balsorsa egy rablás áldozatává tesz — a felületes tekintet Cassian Vanderholtot inkább láthatta a bűncselekmények elkövetőjének.
   — A picsába.. — sóhajtott fel, és arra kevéssé ügyelve, hogy védencét még mindig belepréseli hátával az ajtóba, megbökte a férfi hozzájuk közelebb eső kézfejét. Jól esett arra gondolni, hogy az ébredése már valaki más problémája — bizonyára egy empatikus, drogprevencióval foglalkozó ál-auroré, aki hasznosnak érezheti majd magát, legalábbis Cassian ezt mondta volna. Annak a kellemetlen valósága, hogy megátkozott valakit, aki ismeri őt, ezt pedig egy idegen országban — egyetlen szemtanún múlott, hogy az egész éjszakájába kerül-e, csak most ülepedett le igazán benne.
   — Ugye nem fog most sikoltozni? Nem tudom, miért magát szemelte ki, de.. hát, fel nem kel már. Egy ideig, mielőtt félreérti! — köhintett egyet, aztán a zakója zsebébe nyúlt egy cigarettáért: azaz, nyúlt volna, ha nem hagyta volna a teraszon.. A nap egyre jobb és jobb volt, ahogy ez a franciáknál megszokható egy amerikai auror számára.
Naplózva

Inès de Saint-Vinant
[Topiktulaj]
*


la flamme de troyes

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2025. 11. 03. - 21:39:44 »
0




tiger tiger




+18. nyelvezet, erőszak, drog
Talán túl korán hitte, hogy vége lehet ennek az egész szerencsétlen, nevetséges intermezzónak, ami ilyen brutálisan kettévágta a napját - és nem, most nem szívesen gondol arra, hogy kettévághatta volna a jövőre vonatkozó terveit is, ha nem élvezné egy ilyen magasan képzett auror társaságát, mert nyilván az, annak kell lennie, az öntelt seggfej akcentussal csak valami remek álruha lehet. Most majd mindjárt előhozakodik az ilyenkor szokásos szöveggel, nem tartozik hálával, hölgyem, csak a kötelességemet teljesítettem!, ő pedig elejtheti a selyemkendőjét, vagy valami azzal megegyező relikviát. Kijöhetnének ebből egészen szépen is. Nem mintha az élet betűről betűre követné a Saint-Vinant kisasszony fejében futó narratívát.
- Megköszönni?! Mégis mit? Maga miatt majdnem - tovább is emelné a hangját, ha erre lehetősége nyílna, de a hirtelen mozdulat amivel az öntelt seggfej akcentussal nekilöki valami ajtónak, beléfojtja a szót.

Ennek biztosan nyoma marad, azért ezt hozzátenné, talán a fülébe súgná, ha nem rettegne ennyire attól, ami hörgő hangok kíséretében közeledik a sötétségbe vesző lépcső irányából. Hogyan lehet egy verőfényes nyári napon itt ilyen fojtogató a sötétség? Szinte természetellenesnek érzi, ahogyan a fájdalmat is, amivel a hátát az öntelt seggfej akcentussal az ajtónak préseli. A teljesen beállt fazon olyan könnyedséggel zuhan le az előtte álló fokokon, mintha tűpontosan hajtana végre egy koreográfiát - hogy azután lefejelje az előtte álló kukák egyikét. Fel fog állni onnan? Igen, valószínűleg, és akkor meglátja őket, bármilyen szar állapotban van is, miért nem átkozza meg végre, miért nem futnak el? Mi a picsára vár? Végszavazni kellene neki? Ha képes lenne ilyesmire, most már biztosan sikítana. Vagy ököllel ütné az előtte álló hátát, hogy engedje el, ennél még az is sokkal jobbnak tűnik, hogy az ellenkező irányba rohanjon, a zsebében a karkötővel, amitől mostanra végképp elment a kedve - ezek meg hadd intézzék el egymás közt, rá itt aztán biztosan nincs szükség!

Aztán végre meghallja azt a bizonyos megnyugtató puffanást. Végre kimászhat az ajtóból, de messzire menni egy darabig biztosan nem fog tudni. A lábai valamiért nem akarnak engedelmeskedni, így csak leguggol a hátát a falnak vetve, miközben minden tagja reszket, és nem a biarritzi időjárástól.
- Huh. Mi a fasz volt ez? - Csak ennyit tud kinyögni, leginkább magának, de az oldalába nyilalló fájdalom nemigen engedi, hogy megfeledkezzen a közönségéről. Az eszméletét vesztett férfi karja alig néhány centire fut a térdeitől, és nem, ez még ebben az állapotban sem tűnik megnyugtatónak - na de hogy sikoltozzon!
- Sikoltozni? Sikoltozni?! Maga örülhet, ha csak sikítani fogok! Milyen állat tesz ilyet?! - Azzal már fel is pattan, bár a mozdulat közel sem olyan ruganyos, amilyennek először tervezte, recsegő-ropogó izületei nem ilyen mértékű stressz feldolgozásához szoktak az utóbbi, nos, években? Talán az kecsegtetett hasonló kimenetellel, mikor a sógorával egy asztalnál kellett ülnie karácsonykor több órán keresztül, de nem, még az sem követelt a józan eszénél többet, az életét meg pláne nem.

- Fel is jelenthetném ezért! - Az agya sebesen jár, ahogy ellöki magát a faltól, és ha lehet, csak még jobban felhúzza, mikor az öntelt seggfej akcentussal még rá is gyújt. Átlép a földön fekvő eszméletlen test felett, és nagy önuralommal nem rúg bele. Nem szándékosan. - Vagy a szemtanú falrakenése valami mesteri terv része volt? Ezt így csinálják azon a helyen, ahol nem tanították meg az évszaknak megfelelően felöltözni sem?! - Nos, lehet, hogy már valóban sikít, de nem szándékosan. A legkevésbé sem. Ráadásul ez a rémes, fémes íz a szájában összehasonlíthatatlanul vérre emlékezteti - valószínűleg elharapta a nyelvét, miközben rövid karriert épített magának baszk falfestményként. Persze, mondhatná, hogy köszönöm. Mondhatná, hogy elnézést. Mondhatná, hogy további szép napot. Esetleg kikísérhetem a főutcára? Vagy hozzátehetné, hogy hű, az az átok ott a végén, az nem volt semmi. De momentán csak arra érez késztetést, hogy az ilyen képesített hősöket bokán rúgja, tekintet nélkül a következményekre.



Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2025. 11. 05. - 10:01:17
Az oldal 18.626 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.