Oroszország egyéb részei

Світ на її плечах

Весна
священная

+16
   mintha nyitott szemmel álmodnának erdők, mezők, végtelen aranyló fájdalom búzamezői felett a kék ég: nem tűnik valószerűnek, hogy itt vagyunk. úgy fogadtak, mint aki hazatér - a kisorosz jelző kedvessége nélkül, Kópavogur szaga nélkül a galléromon, Albion óhajtásától mentesen a tiéden. hazatértünk: én oda, ahonnét vétettem, te oda, ahol láthatod, mint lesz egész az, amit megcsonkított történelmünk. ablak európára: azon néz keresztül egész századunk minden óhaja nyugat felé - és most mi magunk is.

   Nyikolaj Vasziljevics után tőlem is kérdezik ajtók és falak, hogy miért annak fordítom oda az arcomat, ami gazdag, hiányt nem szenved - annak, aki mindig az előbbi keretében áll, nincs háza sehol igazán. az enyém is csak te vagy, kétkedő tekinteted, lassan virágot bontó félelmed attól, amitől születnek félni győztesek. igazad is van: könyveid lapjai után a mi ismeretségünk sem hozott jó szerencsét a háborgó lelkekben Albionban. megszolgáltunk, és megszolgáljuk még halálunkig - nem várom, hogy befogadjon, nem vártam azt sem, hogy Pityer fog. az ember talán mindig otthon van a ridegségben, félig lehunyt szemében ismerős minden, ami rossz, amiben osztozni tud vérével.

   - te talán hiszed meg, Quennel Apollyon, gondolom meg magam. van itt város, időm is van. gondolod ezt? - a város szebbik arcát fordítja feléd, azt, amelyet vendégnek szoktunk. én már láttam az ég alját - az egyformán jövendöl pusztulást nyugalomnak minden égtájon, itt sincs másként. nem ez tesz ismerőssé a járatlan utakon, mégcsak kiejtésemben észak visszhangja sem. ha tudná, Kijev megtagadná a jöttömet - és vissza csak azért fogadna, ha nem is voltam övé soha, mert el nem válik egymástól az, amit hagyomány font össze. úgy vagyok orosz, ahogy ukrán vagyok - úgy vagy te is angol és skót, és most bizonytalan talán.

   - hazudtam neked nem látogatásban, szándékaimban sem. érzem mégis úgy, hogy vagy itt velem.. mint voltál Kópavogurban is. vagyunk ott most is talán. - elbűvölt fák között a szállásunk, bár szerénytelen így nevezni valamit, amit utazóknak tartanak fent. az otthoni szél nosztalgikussá tesz valami iránt, amit itt még nem tapintunk: a város nyári melege még nem az erdőé, még nem azé, ahová készültünk valóban, ez csak az első felvonás. a még civilizált, innen könnyű vissza az út is.

   lehunyom a szemem, mielőtt átölelnélek - jelentősége az, mint általában nálunk, ami különös neked. egyszer megszokod majd, remélem, nem érsz végére türelmednek, irgalmadnak, ha elkísértél a világ végére.. egy világ végére, ha ablakon túl az is látható még belőle, ami vitán felül szép.
- itthon vagyunk, én és te, Quennel Apollyon. - úgy hangzik, mint egy ígéret, mint felharsanó tavasz. itthon vagyok, ez az enyém: az enyém Kijev, az enyém Pétervár, az enyém az Ural nyugati és keleti lankáin a múlt és jövő is. ha maradt írmagja annak, amit a raszkol meghagyott, nem áll meg előttem: felismernek majd, tudják azt is, miért jöttem, és mit viszek magammal. tudom a hátam mögött Irinát, Oryát: mindkettővel osztozni születtem, és egyiknek sem hagyom semmit, mindent látni fogok, mindent megtartok magamnak.

   mikor kinyitom a szemem, már tudom, mi vár ránk: kérdések, amelyekre nehéz válaszolni. neked mellettem soha nem volt könnyű lépted, mindig kísért valami rettenetes, máskor a fantasztikus, nappalra nem éjszaka, hajnal jött, de te kísérsz most is. ennél többet szenttől sem kívánhatna senki - követni azt, mit érteni nem remélünk, de a hit után járni sokszor nehezebb. sokszor könnyebb is. a mi utunk a kalinán át vezet majd még itt, nagyoroszok szeme világán át is - utitársunk pedig a Bronzlovas lehet, senki más.
- pár nap és megyünk tovább. azt ígértem neked, válaszolok mindenre, tartom is. talán.. szeretnéd tudni, vagyunk itt hogy? vagy vagyunk itt: hol tényleg? vagyunk itt miért. - teát töltök a naplementében, a kényelmes karosszékekben, ahol ér majd a nyári éjszaka delejessége. a Néva helyet kér beszélgetésünkben - távolról mennydörög, akár vér, amelyet ontani fogok magamból.