Gyöngyzug Teaház és Jósda

A falában üvegekkel és gyöngyökkel díszített kis épület lakói nyitották, lényegében majdhogynem a nappalijuk helyén a kis teázót. Alig pár asztal, néhány össze-vissza szék, illetve stoki, valamint egy teafőző, mosogatópult és egy nagy bársonyfüggöny képezik a berendezést. Nem a legnívósabb hely, de Avelin, a tulajdonos boszorkány kedvessége, illetve a felszolgált teakülönlegességek teszik vonzóvá. Valamint a tény hogy a felszolgált tea mellé, néhány plusz sarlóért, akár jóslatot is kaphat az ember.

How do you take your tea? Seriously. Very seriously.

Rokuro

2005. szeptember közepe

Úgy tűnik, visszajáró vendég leszek Roxmortsban, hiszen rövid időn belül már nem először vezetett ide az utam. Egyik előző alkalommal például legnagyobb örömömre felfedeztem, hogy a nagynéném is az országban tartózkodik, és marad is majd a Tusa idejére, aminek én nagyon örültem, bár tudtam, hogy ő kevésbé osztozott ezen az érzésen, már ami az ittlétet illette. Természetesen meg tudtam érteni, hiszen sokkal, de sokkal hasznosabb munkát végzett volna Párizsban oknyomozó újságíróként, ahelyett, hogy csak holmi sportközvetítő legyen itt Skóciában, amit ráadásul tudott volna valaki más - például egy lelkes pályakezdő - is csinálni helyette, míg az előbbit nem. Véltem felfedezni valamennyi párhuzamot a kettőnk helyzetében… mindketten többet tudtunk annál, mint amit itt elvártak tőlünk.
Aztán itt volt még ez a mai is. Nagyon meglepődtem, amikor megérkezett a bagoly a levéllel, mármint, nem a levélen magán, hiszen vártam a szüleimtől is választ, ezt azonban nem ők küldték, hanem Rokuro. Aminek szintén örültem, bár, még sosem hallottam arról, hogy valaki levélben, főleg egy ilyen, rendkívüli módon udvarias levélben, hívna el egy találkozóra bárkit, akivel szinte egymás szomszédjában laknak, de el kellett ismernem, hogy igazán kedves gesztus volt a részéről. Még válaszoltam is - hiszen bármennyire meglepett, válasz nélkül mégsem hagyhattam - remélhetőleg hasonlóan illedelmesen. A probléma, ami miatt már-már azt fontolgattam, hogy inkább hazamegyek, lehet, nem is csak a Roxfortig, hanem egyenesen Franciaországig, nem ezzel volt. Hanem azzal, amit Élodie mondott.
Egészen addig, amíg fel nem vetette, hogy Rokuro részéről ez esetleg… lehet valami más, mint amit én láttam bele, ami nem volt több egy  kibontakozóban lévő barátságnál, amit próbáltam elhinni, és egészen jól sikerült is, már amikor a negatív hangok nem azt ismételgették a fejemben, hogy ugyan miért akarna bárki barátkozni veled, szóval, addig a pontig ez bennem fel sem merült és nem aggódtam ezen az egész teázáson egyáltalán. Azóta viszont… Bár meg voltam róla győződve, hogy, bár a legjobb szándék vezérelte, de Élodie-nak nincs igaza, lehetetlen, és ezt neki is mondtam, azért teljesen mégsem sikerült erről meggyőzni magam, cserébe most azon idegeskedtem, hogy mi van, ha mégis kedves barátnőm látja jól és abban az esetben nehogy megbántsam Rokurot azzal, hogy én semmi mást nem szeretnék tőle, csak a barátja lenni, és hogy nagyon, nagyon remélem, hogy ez… nem egy… randevú. Bár ehhez az kellene, hogy ezt első körben egyáltalán el merjem mondani neki, és nem tudom, hogy az menne-e, vagy inkább elkövetném ugyanazt a hibát, mint három éve. Tu connais la réponse.
A gyűrűmet kezdem piszkálni, ahogy igyekszem rendezni a gondolataimat. Ez csak egy tea. Kérlek, ne is legyen semmi más. Nem lesz semmi baj. Minden - mély levegő - rendben - kifúj - lesz. Én csak szeretném jól érezni magam, és semmiképpen sem elrontani ezt a szép programot ezekkel a negatív és bizonytalan gondolatokkal. Bár az előbb említett bizonytalanságot némiképp tovább növeli, amikor meglátom Rokurot, aki túlságosan is jól van öltözve egy szimpla teához.
-Szia!- köszönök neki egy kedves, bár némiképp meglepett mosollyal. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire… elegáns helyre megyünk? - pillantok körbe, és ugyan a közvetlen közelünkben nem láttam egy helyet sem, ami ilyen öltözetet kívánt volna meg, ez nem jelentett semmit, hiszen nem ismertem még annyira ezt a falut. Egy kicsit bűnbánóan pillantok le a saját ruhámra, az elegáns, bár hozzá képest valóban nem elég elegáns, finoman kötött világos bézs, valamint barna, gyapjú pulóveremre és gyapjú szoknyámra, amiben általában is voltam, ha éppen nem az egyenruhát hordtam.

Miért muszáj moziba teázni menni valakivel?

Daphné kisasszonynak

Tudatában állok annak, hogy bizonyos dolgok, amiket csinálok teljesen feleslegesek, hiszen bolond lennék, ha nem tudnám. Sajnos hozzátartozik a személyiségemhez -köszönhetjük a neveltetésemnek, vagy éppen átkozhatjuk érte, kinek mi a szórakoztatóbb- hogy örömmel futok le olyan köröket is, amiket más egyszerűen csak elidálna.
Bárki más valószínűleg csak odafáradt volna d’Aboville kisasszonyhoz és megérdeklődte volna, hogy elfáradna-e vele kávézni, de nem én nem bárki más vagyok. Én Rokuro Ishida vagyok és éppen ahhoz szükségesek ezek a végtelen maratonok a kényszeres udvariasság sok kilométeres pályáján, hogy ezt megmutathassam annak is, aki jelen esetben nem zavart annyira társaságával, mint mások szoktak. Éppen ezért küldtem hölgyismerősömnek azt a hosszú és cizellált levelet, meg persze azért, mert átkopogni és csupán a kezébe adni igazán furcsa és modortalan lett volna. Egy hölgyet nem érdemes személyes alkalmatlankodással megzavarni, ellenben érdemes előre megérdeklődni, hogy lehet-e környezetében alkalmatlankodni. Én pedig hamarosan válaszlevelet kaptam, miben az állt, hogy lehet.

Tehát negyedórával a megbeszélt időpont előtt már szúrós tekintettel szemléltem a járókelőket és magamban arra gondoltam, hogy még sosem voltam Roxmortsban, ennél fogva elképzelhető, hogy nem volt a legjobb helyismeretet mímelve kiválasztani egy számomra semlegesnek tűnő teázót, momentán az egyetlent a településről. Arról más sikerült tájékozódnom, hogy a közkedvelt kávézó, ami arról a borzalmasan bárgyú nevű hölgyről kapta a nevét, nem kifejezetten a baráti vagy kollegiális jellegű találkozókhoz köthető, én pedig nem szeretném, ha a kisasszony félreértené a felé mutatott enyhe szimpátiám. Egyébiránt pedig megnyasszonyom van, bár ez sosem vett rá a testi hűségre, a lelkiről pedig az ismeretség teljes hiányában nehéz volna nyilatkozni. Pardon, legalább már az ara szüleit láttam! Kiváló vérvonal, ha az ember örök kárhozatra kívánja magát ítélni.
Mikor megérkezik szokásom szerint meghajlok előtte, majd derűs értetlenkedéssel meredek rá, mert, ami azt illeti számomra rejtély, hogy mit gondol elegánsnak, hiszen rajtam egy sötét zöld ingkabát van, alatta hosszított japán stílusú inggel, egy meglehetősen bő, de élérevasalt nadrág, valamint kifényesített cipő.
-Kellemes délutánt kegyednek! Azt hiszem ez az öltözet nagyjából optimális – mondom és kitárom előtte az ajtót, miközben magamban azt gondolom, hogy ez valahol kicsit azokra a tradicionális japán teázókra hasonlít, ahol az üzemeltetők effektíve az üzlethelyiség felett élnek, valahol pedig orbitálisan, grandiózus módon…nos randa. De immár bent vagyunk, nincs mit tenni, pedig ezen momentumban átfut a fejemen, hogy azonnali hatállyal hoppanáljak Kyotóba, de nem teszem.
-Szép napot hölgyem! -hajlok meg a tulajdonos hölgy felé, ahogyan Daphnét egy elfogadhatóbb állapotban lévő asztalhoz irányítom, szigorúan érintések nélkül. Tekintetem körbehordozom a berendezésen és szinte a hidrózis ütközik ki rajtam a szégyentől, hogy én ezt a kedves, jólnevelt hölgyet ide mertem hozni. Mit fog gondolni rólam? Bizonyára azt, hogy egy szörnyű abderita vagyok.
-Úgy…-nyelek egy hatalmasat, mintha ezzel egyszeriben lenyelhetném a szégyenemet is- hallottam, hogy itt egészen unikális teakészítmények is megtalálhatóak-mentem, a talán már nem is menthetőt. A becsületem romokban, úgy világlunk ki a környezetből, mint szerzetesi rendből a yakuza tag.

How do you take your tea? Seriously. Very seriously.

Rokuro

2005. szeptember közepe

Nagyjából optimális? Ez meg vajon mit jelenthet? Túl, vagy alul vagyok öltözve ehhez az eseményhez? Most rajtam a sor, hogy hozzá hasonlóan értetlenkedve nézzek…néznék, mert ugyebár, az nem illendő. Nem merem azonban megkérdezni, mire gondolhat, inkább csak udvariasan mosolygok (az mindig jól megy) és kedvesen megköszönöm, hogy nagyon lovagiasan kinyitja nekem az ajtót - ahogy azt illik, ez még nem jelent semmit - és belépünk… nos, pillanatnyi meglepettség van csak az arcomon, de utána gyorsan rendbe szedem magam, és kíváncsian nézek körbe. Kicsit olyan érzésem van, mintha valaki kissé kaotikus nappalijába érkeztem volna, amit első körben nem gondoltam volna teázónak, de mégis van az egészben valami… kedves és bájos, ami önkéntelenül is azért egy apró mosolyt csal az ember arcára. Még akkor is, ha vissza is kell fognom magam, hogy ne akarjam két pálcamozdulattal megigazítani az össze-vissza székeket például. Pedig az nagy valószínűséggel még a lelkemben is rendet és nyugalmat teremtene.
-Szép napot! - köszöntöm én is a kedves hölgyet egy barátságos mosollyal, ami az üdvözlésen kívül azt a célt is szolgálja, hogy elrejthessem mögé a korábban említett idegességemet. Feltehetően sikeresen, mivel rendkívül lelkesen viszonozza ő is, majd hozzáteszi, hogy: Milyen aranyosak vagytok együtt! Együtt? Hirtelen nem is tudom, hogy ez alatt vajon mit érthet, kivéve ha ő is… oh te jó ég. Egy pillanatra kicsit riadt tekintettel nézhetek rá, azt hiszem, de szerencsére Rokuro inkább elirányít az egyik asztalhoz, mielőtt még válaszolhatnék - talán így jobb mindenkinek. Természetesen ezután ismét bűntudatom lesz, hiszen nem az ő hibája hogy én ezt… nem szeretném. Mármint a randit, nem a társaságát. Azzal nem volt problémám, és remélhetőleg… talán… neki sem az enyémmel, vagy legalábbis nem nagy. Talán nem hívott volna el, és nem is írt volna vissza a leveleimre, ha… ha baja lenne velem. Ezzel igyekszem nyugtatni magam legalábbis. De persze nem volt kizárva, hogy csak… rendkívül udvarias akart lenni.
-Különleges teák? - pillantok rá, miközben helyet foglalok. Nem vagyok biztos benne de mintha őt is… zavarná valami? - Jól hangzik - elmosolyodom, miközben érdeklődve magam elé húzom az egyik itallapot, szerencsére jut mindkettőnknek egy. Nem zárkóztam el az új dolgok kipróbálásától, bár szerettem azt is, ha tudom, hogy mik azok a dolgok pontosan. A menün azonban csak fantázianevek szerepelnek, mellettük színes, gőzölgő teák, és az évszakhoz passzoló, falevelek és sütőtökök rajzaival.
-Szerinted mi lehet az a… rózsaszín köd? - nézek rá, felolvasva az első nevet a listán, teljesen figyelmen kívül hagyva egy másik, egyébként nyilvánvaló jelentését. De volt még itt többek között, “Hajnali suttogás”, “Éjféli csók”, “Édes ősz” és “Szivárványharmat” is. Kedves nevek, de a megoldáshoz, hogy ezek milyen ízűek vagy milyen teák, nem vitt közelebb - ha teák egyáltalán mind, mert az “Édes ősz” lehetett akár sütemény is. - Vagy inkább a szezonálisabb italokból kellene választani? - érdeklődöm tovább, hátha neki több tapasztalata van ebben, és esetleg csak én nem értem ezt az egészet.
-Hogy tetszik egyébként eddig a… - ez a hely? A Roxfort? Skócia? - …hm, a tanév? - kérdezem kedvesen, de talán unalmasabb témát nem választhattam volna annak ellenére sem, hogy nekem egyébként eddig, leszámítva egy-két dolgot, meglehetősen kiválóan telik, leginkább drága ikertestvérem felbukkanása okán. Oh… Rokuronak nyilván lesznek kérdései arról, hogy engem miért nem látott az Ilvermornyban az elmúlt 10 évben, és rögtön meg is bánom, hogy felhoztam az iskolát. De már nem tudom visszaszívni, így csak aggodalmasan piszkálom a gyűrűt az ujjamon, de szerencsére ez az asztal miatt nem látszik. Inkább csak próbálom megfejteni, hogy milyen teát kellene választanom.
-Sikerült választania a kedves párnak? - terem ott mellettünk a tulajdonos hölgy, és nem tudom, ezen lepődöm meg jobban, vagy azon, amit kérdez - hirtelen nem is tudom, mit mondjak, szóval inkább csak nagyon alaposan az itallapot kezdem tanulmányozni, amíg összeszedem magam. Szerintem még soha senki nem tanulmányozta ilyen behatóan ezt a darab papírt, de semmi baj, én most pótolom.
-Mi… azt hiszem nem… mármint… - próbálkoznék, miközben felváltva pislogok közte és Rokuro között, mielőtt a tekintetem megállapodna újra az asztalon. Oh Daphné, hát nem tanították meg, hogy ilyenkor inkább maradj csendben?

Miért muszáj moziba teázni menni valakivel?

Daphné kisasszonynak

Van egy olyan redundáns gondolatom, miszerint a kialakulóban lévő helyzet, ebben a finoman szólva is rusztikusnak nevezhető teaházban, már nem is lehetne kellemetlenebb. Ezen elméletemet a tulaj hölgy, aki ezt a lakberendezési tömegkatasztrófát létrehozta és fenn is tartja, szinte már a belépésünk utána első minutumok egyikében semmisíti meg, a maradék jókedvemmel egyetemben.
Indecens megszólalásának hatására csupán halkan megköszörülöm a torkom és egy jelentőségteljes pillantással igyekszem jelezni felé, hogy már a gyanút is szigorúan elutasítom. Sosem értettem, hogy miért vélik úgy egyesek, hogy amennyiben egy ivarérett férfi és nő, kultúrkeretek között időt tölt együtt, azok között mindenképpen szükséges jelen lennie valami másnak, mint genuin érdeklődésnek a másik gondolatai és személyisége iránt.  Véleményem szerint, ha valaki csupán a kopulálással kapcsolatos vagy romantikus jellegű vággyal tud magyarázni valamit, az már magában is inferioritásról árulkodik, ami bennem akaratlanul is viszolygást kelt.

Csupán azért nem adok hangot elégedetlenségemnek, mert nem kívánom Daphné kisasszonyt ilyen kalamitáns szituációba hozni, így nincs más választásom, mint igazi gentleman, nemkülönben szamuráj módjára meghajtani a fejem és tűrni. Ezekután pedig önnön verbalista megnyilvánulásom vagyok kénytelen tűrni, miközben a hangomba némi alig észlelhető elkeseredéssel ismertetem, hogy miért is vagyunk épp itt, ehhez pedig a kedves hölgy a remek személyiségével készségesen asszisztál.
Szinte megnyugodnék, de aztán a szemem elé kerül az itallapnak nevezett blaszfémia, melyen egyetlen olyan név sem szerepel, ami tisztességesen denotálna bármit is. Hatalmasat kell nyelnem, hogy kerekedjen felül rajtam az elégedetlenség hulláma, mely úgy önti el a testem, mint aszály a partot.
-Sosem értettem miért nem lehet nemes egyszerűséggel kiírni, hogy pontosan miből is állnak a keverékek-döntöm oldalra a fejemet, remélve, hogy Daphné többre jut nálam- Identikus őrület hódít a színek esetében is. Igazán eufemisztikus kifejezés példának okáért, a babiloni kék, de kétlem, hogy emberek tömegeinek jelenne meg a lelki szemei előtt Istar kapuja ebben a konnotációban.
Ezen kijelentést kizárólag azért teszem, hogy saját zavaromat ventiláljam, meg a tényt, hogy minden tudásom cserbenhagy, fogalmam sincs, hogy az itallapon álló kedves kis nevek mit takarhatnak és, hogy ki gyűlöli annyira a praktikum fogalmát is, hogy ilyeneket gondoljon ki.
-Be kell valljam, nem tudom, de veszélyesen hangzik-jegyzem meg a „rózsaszín köddel” kapcsolatban, amit cseppet sem találok biztatónak, tulajdonképpen tudom, hogy mit szeretnék, csak megtalálnom nem sikerült még.
-Nos igen, elképzelhető, hogy az lenne a legszerencsésebb. Véleményed szerint rejthet bármely feladvány zöld teát?-érdeklődöm a büszkeségem szinte behajítva a kedélyeskedő hölgy mellé a pultba. Ezen már nem lehet szépíteni, elhoztam valahova ezt a finom hölgyet, ahol tulajdonképpen arról sincs tudomásom, hogy mit kapni és miféle formában. Szánandó egy teremtménye vagyok a világnak, szégyent hozok az Ishida névre. Ha itt lenne a kardom…

Megnyugtató, hogy oly téma emergál, mellyel végre képes vagyok érdemben foglalkozni, mivel a tanévről, illetve annak kezdéséről meg van a magam véleménye, és nem is vagyok azt rest vele megosztani.
-A Sötét Varázslatok Kivédése kifejezetten felkavaró volt, fontolgattam, hogy azonnali hatállyal elhagyom a termet, amint a szemem elő került az a pillantásunkra is méltatlan pergamen -csóválom a fejem helytelenítően, hiszen valóban mélyen érintett az eset. Ritkán érzem ilyen alattomos módon megalázva magam, még ha többektől úgyis hallottam, hogy a professzor célja nem ez volt.
-És te mit érzel a dologgal kapcsolatban?-érdeklődöm, emlékeim szerint ugyanis nem hallottam megnyilvánulni még az esettel kapcsolatban. Illetve van még valami, amiről talán érdeklődnék, hiszen úgy tűnik a hányattatott sorsú Fuentesszel ez itt, mintha nem is a megismerkedés pillanata lett volna, de ami azt illeti ezt a dolgot egyáltalán nem értem és különösképp vájkálni sem szeretnék a magánéletében, illetve a kissé invazív hölgy meg is jelenik, hogy felvegye a rendelésünket már, ha éppenséggel ki tudtuk volna találni, hogy mit is rendeljünk.

Kérdésére összevonom a szemöldököm, Daphné pedig igyekszik reagálni némi dadogással, ha nem másodszorra hallanám a teóriát, miszerint kénytelenek vagyunk egy párt alkotni, ha egy asztalhoz rendelt minket a benevolancia, talán még el is engedném a fülem mellett, de ez már a második alkalom.
-A lehető legudvariasabban kérném meg a kedves hölgyet, hogy a jövőben tartózkodjék az ehhez hasonló spekulációktól és azok vokalizálásától-fordulok felé, hogy ezt a mondatot a lehető legérzelemmentesebb arccal és tónusban közöljem – zöld teát kérek, vagy azt, amelyik az itallapról ahhoz a lehető leghasonlatosabb. A kisasszonynak pedig…?-emelem a tekintetem Daphnéra, amennyiben nem tud megszólalni vagy egyszerűen sokkolta a tulajdonos szakszerűtlen viselkedése, készen állok rá, hogy rendeljek neki valamit, ami kedvesnek, almásnak, illetve fahéjasnak tűnik. Illetve most méginkább vágyom a kardomra és az abba való beledőlésbe.

How do you take your tea? Seriously. Very seriously.

Rokuro

2005. szeptember közepe

Sajnos úgy tűnik, hozzám hasonlóan Rokuro sem tudja megfejteni, milyen teákat is lehet itt pontosan inni, pedig reménykedtem benne, hogy ha már nekem nem, legalább neki sikerül. Vajon mi alapján válasszunk akkor? Amelyik a legbarátságosabbnak hangzik? Nem, tényleg, fogalmam sem volt, hogy a “Hajnali suttogás” mégis milyen ízű teát rejthet, talán… menta? Bizonyára. Reméljük.
-Magam sem tudom - értek egyet. Pedig valami oka mindenképpen kellett, hogy legyen… talán itt mindenki szerette a meglepetéseket? Vagy mások már annyit jártak ide, hogy anélkül is tudták már, mi mit jelent? Mais franchement... pourquoi? - Emberek tömegeinek talán nem, de a művészeknek azért mond valamit, ahogyan például az Oxford kék is. Vagy a francia kék - elmosolyodom. Sosem tartottam magam nagy művésznek, de azért nem hiába jártam azokra a festészet órákra. Innen is üdvözletemet küldöm a tanáromnak, azokat az órákat valóban kedvelem, találkozunk jövő nyáron. - Azt hinnéd, az olyan színű, mint a zászló, de nem. Vagy a tíriszi bíbor, ha már az ókornál tartunk. Téged egyébként miért zavar? - kérdezem őszintén kíváncsian, és mos inkább őt nézem, nem az itallapot. Tényleg érdekel a véleménye, ráadásul ez a téma még az idegességemet is segít oldani. - Mármint a színeknél, mert itt - mutatóujjammal finoman rámutatok az itallapra - azért nem tudnék vitatkozni azzal, hogy tényleg az - pontosítok a biztonság kedvéért.
Nem vagyok benne biztos, hogy vajon Rokuro viccel-e, amikor azt említi, hogy a “rózsaszín köd” veszélyes, vagy komolyan gondolja, így inkább nem mondok semmit, hanem helyette a következő kérdését szeretném megválaszolni... bár lennének válaszaim rá.
-Talán a… Friss reggel? Ezek közül azt hiszem azzal tudnám asszociálni a zöld teát. Esetleg a Szivárványharmattal? - válaszolom segítőkészen, bár némiképp még mindig tanácstalanul, hogy nem jutottunk sokkal előrébb. - De utóbbiban bizonyára van más is, ha már szivárvány. Te magában szeretnéd inkább inni? - kérdezem, valahogy nehezen tudtam elképzelni hogy… ne így legyen, de azt is, hogy itt kapnánk valamit, ami “csak” zöld vagy “csak” fekete tea. Miért lennének a fantázianevek akkor? Jó ég, nem hittem volna, hogy valaha egy teakínálat fog kifogni rajtam. Pedig én nagyon igyekszem.
Örülök neki, hogy Rokuro - legalábbis egyelőre - nem hozza fel a családomat, szóval talán tényleg abbahagyhatom az idegeskedést teljesen (vagy legalább emiatt… vagy legalább erre az időre), helyette inkább azt az év eleji szintfelmérő dolgozatot említi. Amiről nincs jó véleménnyel. És ezzel nincs egyedül. Bár én nem reagáltam rá ennyire hevesen, és tulajdonképpen nem is igazán foglalkoztam vele már, c'est comme ça, de úgy tűnik benne ez mélyebb nyomot hagyott.
-Nos én a… termet nem akartam elhagyni de valóban… meglepődtem rajta. Jóval nehezebb dolgokra készültem - vallom be, bár amikor Lolita Fawcett professzort említette a nyáron, ugyan tanárként nem tudott nyilatkozni róla, de a férfi mégis mediauror volt, azt hinné az ember hogy… talán többet vár el? Vagy máshogy?
Ahogy Rokuro a következő mondatait intézi az időközben megjelent tulajdonos hölgyhöz, először meglehetősen döbbenten nézek rá, talán nem is elsősorban amiatt, amit mondott, inkább azért, hogy ki merte mondani, amit én is szerettem volna, de sosem mernék, nem, még ilyen formában sem, meg sehogyan sem - de ő igen, és hát, nem így indult a barátságunk is? Megkönnyebbülten fellélegzek, ahogy a hölgy - aki látszólag nemigen vette magára az előbbit, csak sokatmondóan mosolygott, de legalább nem tett több megjegyzést - távozik hogy elkészítse a teáinkat. Én végül, miután összeszedtem magam, rendeltem egy… Édes őszt. Ami talán tea, talán sütemény, hamarosan kiderül.
-Merci - nézek Rokurora, amikor már biztos vagyok benne, hogy a hölgy elment. A szám lassan mosolyra húzódik - azt hiszem, hálás vagyok neki, hogy kimondta, amit igazából én is gondoltam, és mindkettőnket megkímélte attól, hogy ez az egész még kínosabb legyen. Vagy legalábbis engem mindenképpen. Innentől ez már csak jobb lesz, még eggyel kevesebb dolog, amin idegeskedhettem. Ez már menni fog, beszélhetünk a szokásos témáinkról.
-Hogy vannak a bonsai-ok? Megszoktátok már az itteni időt? - érdeklődöm mosolyogva mindkettőjük hogyléte felől. Azért is vagyok kíváncsi, mert… Élodieval talán… gondolkodunk egy növénykedvelők klubján, bár még nem volt teljesen kész tervünk, de Rokurot biztosan meg szeretném majd hívni, és remélem, eljön.
Avelin közben visszatér a teáinkkal - egy tálcán kis tálkákban külön-külön a teafüveket, szűrővel, forró vízzel egy (a berendezéshez természetesen nem passzoló) kannában és hozzá csészéket tesz le elénk - utóbbiak legalább egymáshoz illenek, bár a kannához (nem meglepő módon) nem. Elmondja, meddig érdemes áztatni őket, szóval el is kezdem készíteni. Az illata egyébként tényleg… őszi? Az enyémnek legalábbis? Avelin Rokuronak a Friss reggel fantázianevű italt választotta, aztán elment, bár van egy olyan érzésem, hogy azért még mindig nem engedte el ezt az “egy pár vagyunk” dolgot.
-Remélem ízleni fog. Az illata nem rossz - egyébként tényleg nem az. Egészen kellemes. - Minden… rendben egyébként? - kérdezem finoman, mert valami mintha zavarná még talán a… hölgyön kívül is? Remélhetőleg nem én?

Miért muszáj moziba teázni menni valakivel?

Daphné kisasszonynak

Magamban tényleg igyekszem értékelni a poetikus kreativitás ezen csodáját, de azért némileg nonszensznek találom, hogy ezen itallapot nem átnézni kell, hanem egyenesen megfejteni. Mind én, mind pedig Daphné képtelenek vagyunk abszolválni ezt a komplikált feladatot, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy valószínűleg a vendégek kilencven százaléka blintre választ és reménykedik, hogy a hangzatos, de semmit sem reveláló elnevezés mögött, kellemes íz rejlik.
Ezen azonban nincs időm tovább méltatlankodni, mivel a szemben ülő láthatóan jobbam ért a színekhez, mint jómagam, aki a francia kéken kívül az összes említett színt legalább magabiztosan sejteni vélem.

-Kegyed minden kétséget kizáróan ismerője a színeknek-jegyzem meg- tán fest vagy rajzol szabadidejében?
Nem volna irrevokábilis hiba, ha tévednék és történetesen csak maguk a színek érdekelnék ennyire, a használatuk pedig kevésbé, de az az érzésem, hogy nem ismeretlen ezen kecses ujjak számára az ecset, persze ez is csak olyan megállapítás, amit mindenféle eruáció nélkül teszek.
-Nem zavar különösebben-mondom, hiszen valóban nem perturbál jobban, mint bármi, ami ebben a kis üzletben található, nem is beszélve a tulajdonos hölgyről-magam nem túlzottan foglalkozom a színekkel, csupán különlegesnek tartom.
A Friss Reggel fantázianévre hallgató keverék említésére bólintok, valóban ez hangzik a legbiztonságosabbnak.
-Leginkább a zöld teát, a senchát és a matchát preferálom-bólintok, azt hiszem látszik rajtam, hogy olyan ember vagyok, aki mindent magában vagy üresen fogyaszt, gondolom Vianne ugyanezt mondaná rólam és a szociális jellegű kapcsolódásaimról is - bár utóbbi  biztos nincs. Küldettem is magamnak a biztonság kedvéért.
Többnyire a reggeleimet is ezen itallal indítom, bár míg a kis zöld csomag meg nem érkezik, nincs más választásom, mint a némileg degusztáló feketekávéra fanyalodni.
-Örvendek, hogy egyetértünk, bár sejtettem, hogy az egzaltációm kissé túlzás volt. Mindenesetre sértettségem kifejezvén megajándékoztam a professzort egy japán nyelvű levéllel-azt pedig már hozzá sem teszem, hogy ezen levéllel japántudás hiányában csinálhat, amit csak kíván.
Ekkor még kérdeznék valamit, de az erre a célra belégzett oxigént kénytelen vagyok arra használni, hogy a rendelésünket felvenni igyekvő hölgyet emendáljam. Az igazán horribilis azonban az, hogy szavaim után még csak sértettséget sem látok az arcán. Elképzelhető, hogy túl komplex módon fogalmaztam?

Leginkább az zavar meg, ahogy ezzel a kellemetlen hozzászólással kapcsolatban, hogy szinte tapinthatóvá válik, hogy mennyire diszkomfortos ez hölgytársaságom számára, engem pedig oly módon habituáltak, hogy ezt ne viseljem el.
-Szóra sem érdemes-legyintek, de a mosolyát emulálom, amint megjelenik a szája sarkában.
-Nos nehezen -vallom be, miközben feljebb tűröm könnyű kabátom mandzsettáját -kérelmeztem a melegházban való elhelyezésüket, mikor is kénytelen voltam realizálni, hogy ez a melegház...hideg.
Ekkor megint lenyelek egy fél mondatot, mert már érkeznek is a megrendelt italaink. Nem túl pallérozott, ellenben gyors, jegyzem meg magamban.
-Illatra valóban kifejezetten aromás-értek egyet, miközben nekiállok el is készíteni, azonban a készletet csak hírből ismerő edények újfent elborzasztanak. Ez sajnálatos módon megjelenhet az arcomon is, így Daphné kérdésére zavartan pillantok fel a csészéből. Mit kellene kitalálnom, hogy ne tűnjek egész Skócia legkellemetlenebb előkelősködő fráterjének?
-Semmi említésre méltó-mondom végül, miközben beszívom a teafüvek kellemes, valóban frissítő illatát - csupán kissé rusztikus ez az üzlet azokhoz a teaházakhoz képest, amelyekhez Japánban volt lehetőségem megfordulni. Oh tényleg...a francia teázók is egészen differensek lehetnek.
Vagy akár,  azok amiket emigráns japánok üzemeltetnek az USA-ban. Ezeken a helyeken az alkalmazottak sosem lennének oly vakmerőek, hogy önnön fejükben boronálják össze a hozzájuk betérő...miket is? Kedves ismerősöket?
-És te, hogy érzed magad itt? Mármint nem itt és most fizikálisan, hanem a Roxfortban? Úgy általában.

How do you take your tea? Seriously. Very seriously.

Rokuro

2005. szeptember közepe

Note pour moi-même: ha ilyen természetességgel beszélsz furcsa színekről, rá fognak kérdezni, hogy te is festesz vagy rajzolsz-e. És mivel a feltételezés helyes, utána nem igazán lehet már kitérni a válaszadás alól. Nem mintha különösebben titok lenne, hogy mivel töltöm az időmet, amikor kivételesen nem tanulok. Mármint alkalomadtán a kertészkedésen kívül, ugyebár, de hát Rokuro azzal már tisztában van.
-Igen - válaszolom egy egyetértő bólintással.- Ha… esetleg emlékszel az utolsó két képeslapra, amit csatoltam a leveleimhez azt… én készítettem - vallom be, nem is igazán értem, miért vagyok egy kicsit zavarban ettől. Fogalmam sincs, miért csináltam azokat a kicsi olajfestményeket, amiket aztán elbűvöltem, hogy tényleg képeslapnak nézzenek ki - a levendula már egyébként is levirágzott addigra, a tengerparti képnél pedig találhattam volna egy sokkal szebbet is valamelyik moldu árusnál de… valahogy így jobbnak éreztem. És talán volt valami biztonságos abban, hogy úgy osztottam meg valamit magamról, hogy nem kellett látnom a másik fél reakcióját. Mármint, egészen mostanáig, amikor még mindig mondhatta rájuk, hogy rettenetesek lettek. - És játszom zongorán, meg… énekelek is - meg sétálok a kastélykertben. Még hímezni esetleg megtanulhatnék, és akkor tényleg tökéletes lennék valamelyik 19. századi moldu regény főszereplőjének, mint une jeune fille accomplie. Azzal a kivétellel hogy őket, velem ellentétben, rendkívüli módon foglalkoztatta a férjhezmenés gondolata.
Arra, hogy nem zavarja különösebben, finoman azért megemelem a szemöldökömet - rendben, ez nem, de valami biztosan van, ami igen. De mi? Egyelőre még nem kérdezek rá.
- És te csinálsz valamit még a haiku íráson… és a kendon kívül? - érdeklődöm inkább, hogy eltereljem a beszélgetés fonalát rólam valami másra - meg ez egyébként is érdekel. Én igazán aranyosnak és szépnek találtam azokat a növényes haikukat, és egyet megmutattam Antoine-nak is, aki nagyon furán nézett rám, majd miután megjegyezte, hogy “Ton petit ami est bizarre”, a többit inkább megtartottam magamnak. Il n'est pas bizarre et ce n'est pas mon petit ami. De azért én utánaolvastam a haikuknak. Meg a kendonak. Viszont a japán teakultúrának, annak sajnos nem.
-Attól tartok ezeket nem ismerem. Mármint, hallani hallottam, leginkább a zöld teáról, de… az ismereteim valószínűleg hiányosak. Szóval kérlek, mesélj róluk - mosolygok rá kedvesen. - Az a csomag remélem, hamar ideér. Kértél még mást is benne? - vajon ha én írok haza, hogy küldjenek otthonról reggelire valamilyen, bármilyen pâtisserie-t, vajon az… túlzás lenne? Nos igen, bizonyára. - Én még nem folyamodtam ilyesmihez, de már elgondolkodtam rajta - még mindig nem igazán tudtam napirendre térni a reggeli felett, pedig már ideje lenne.
- Kedves tőled. De vajon el tudta olvasni? - a kérdés csupán költői, tudom, hogy nem, és látszik is rajtam, hogy csak viccelek. Vagyis próbálok. Miguel is mellékelt valami bizonyára hasonló dolgot, csak ő spanyolul. Az én új/régi spanyoltudásom még nem volt elegendő ahhoz, hogy leveleket fogalmazzak meg vele a tanári kar egyes tagjai számára, na nem mintha erre szerettem volna használni. Ezt a lehetőséget meghagyom drága testvéremnek és apparemment, Rokuronak.
-Hideg? - nézek rá enyhén összeráncolt szemöldökkel. Azt hinné az ember lánya, hogy egy dolga lenne egy melegháznak. - Akkor ők hogyan tartják melegen a saját hasonló igényű növényeiket? Longbottom professzor mit mondott? - bizonyára van erre valami megoldás. - Igazán kár lenne értük, ha idő előtt elfagynának a skót hidegben - pláne, mielőtt még lenne alkalmam esetleg megnézni őket, bár ezt csak gondolatban teszem hozzá. Egyelőre.
-Oh - szóval ezek szerint valami tényleg zavarta. Már az össze nem illő teáskészleten kívül is. - Azokhoz még nem volt ugyan szerencsém de… megértem. Szerintem mondjuk egészen bájos itt - jegyzem meg egy apró mosollyal. - Alapvetően a kávét preferáljuk, a teaházak leginkább csak Párizsban elterjedtek, én pedig annál valamivel délebbre lakom… ott nincs ilyesmi - említettem is az egyik levelemben, hogy Chenonceaux-ban nincs más, csak a kastély, a folyó, meg a természet. De viszont cserébe ezek mind nagyon szépek. - A leghíresebbek a Mariage Frères teaházak és azok valóban… mások. Van múzeum része is, szerintem tetszene. Ha gondolod majd megmutatom - csak nem itt, és nem most, mert az illetlen lenne. Itt és most inkább csak kavargatom a teámat, mielőtt óvatosan belekortyolnék. Valóban édes és valóban őszi és… finom. Ennek annyira megörülök, hogy még szélesen el is mosolyodom, mielőtt visszatérnék az italomhoz.
Egészen addig amíg Rokuro fel nem teszi a következő kérdést. Óvatosan leteszem a bögrét, és körbefűzöm rajta az ujjaimat. Hogy érzem magam… úgy általában? Attól tartok fogalmam sincs. De hát egyébként vannak begyakorolt válaszaim erre. Jól köszönöm, és te? Megvagyok, mondd csak, mit gondolsz az időjárásról? Talán most is inkább ezt kellene mondanom, sőt biztos, de valamiért mégsem érzem igazán helyénvalónak. Az egyik ujjamat fel-alá mozgatom a bögre oldalán, amíg próbálok összeszedni egy másik választ erre az egyébként meglehetősen egyszerű kérdésre.
-Jobban, mint gondoltam. Hiszen itt van Miguel - önkéntelenül is elmosolyodom, és ha már a téma úgyis elkerülhetetlen, talán egyszerűbb úgy, ha én hozom fel, akkor nem ér váratlanul. Bizonyára Rokuro van annyira udvarias, hogy nem kérdez bele nagyon mélyen a dolgokba.
- De néha úgy érzem minden egy kicsit, nos azt hiszem… túl sok - Skócia, a Tusa, Miguel, hogy ez az utolsó évem, és utána a jövőm, a jövőnk… nem is vagyok biztos benne, melyik aggasztott jobban. Nem tudtam, mihez kezdjek ennyi bizonytalansággal, ennyi… kétséggel, amikre még ráadásul befolyásom sincs, és ez borzasztóan megrémített. Amíg otthon voltam, legalább tudtam, hogy mivel hogyan is állok… újabban viszont mintha hirtelen semmivel kapcsolatban nem érezném biztosnak magamat. Vajon lesz ez valaha jobb? Vajon lesz olyan, amikor nem azon fogok rettegni minden egyes percben, hogy mi lesz később, hogy az a néhány boldog pillanatom, ami van, vajon meddig tart majd. Megrázom a fejem és inkább mosolyogva a bögre helyett Rokurora szegezem a tekintetemet megint. Valószínűleg túl sokáig nem szólaltam már meg. - Ne haragudj, elkalandoztam. Te… hogy érzed magad?

Miért muszáj moziba teázni menni valakivel?

Daphné kisasszonynak

Mi sem egyértelműbb, minthogy előre megfontolt tippem noémaként végezte, Daphné valóban nem csak ismerője, hanem művelője is a művészetnek. Ha valaha azon kellett volna elmélkedjek mit is csinálhat a nem oly tengernyi szabadidejében, mindenképp valami finom hölgyekre jellemző tevékenységet gondoltam volna megfelelőnek számára, ha nem lenne tudomásomban, hogy élvezi a növényekkel való törődést, talán fel sem vetült volna bennem, hogy hobbikertésznek véljem, talán egy rozáriumot találtam volna hozzáillőnek.
-Nos, ez egészen impresszív. Azt kell mondanom, a képeslapjaid meglepően elaboráltak és ízlésesen komponáltak, egyértelműen árulkodnak bizonyos művészi affinitásról.
Csupán azt nem sikerül appercipiálnom, hogy ezt vajon miért nem említette korábban? Talán félt, hogy nem találnék semmi szépet ezekben az alkotásokban? Épp ellenkezőleg, örvendtem, hogy nem az átlagos, kommersz képeslapokkal untatott, hanem időt és a saját energiáját fektette abba, hogy alkosson valamit. Szerencsére gondosan eltettem a leveleit egy lezárt borítékba, így, ha újra otthonomban leszek lehetőségem nyílik majd a miniatűr művek alaposabb vizsgálatára is.
-Tehát a zene is fontos szerepet játszik az életedben-kortyolok bele a teámba, amelynek valóban kellemes és frissítő az íze. A zenéről sajnos nincsenek pozitív gondolataim, leszámítva persze azon típusokat, melyeket különösen élvezetesnek, vagy némileg szedatívnak találok, mint a komoly zene, a tradicionális japán hangszerek vagy a jazz.
-Kegyedet esetleg Jane Austen találta alkotni egy óvatlan pillanatában?-érdeklődöm mosolyogva, mert egészen mulattatónak találom a gondolatot, illetőleg azon sem lennék rettenetesen meghökkenve, ha Daphné olvasna is ehhez hasonló lányregényeket, vagy éppen Austen munkáit. Magam nem kifejezetten élek a klasszikus irodalom ezen alkotásaival, számomra valahogyan terjengősek, pedig a megfogalmazott konfliktusok, mint például a házasság és jegybenjárás számomra is igazán kézzelfogható problémák, de erre ily messze időben és térben mindettől, gondolni sem kívánok.

Ezután a viselkedésemre szemlátomást szenzibilis hölgy a hobbijaimról érdeklődik, melyeknek tetemes hányadát, attól tartok már jól ismeri. Nem kedvelem a variabilitást, ennek megfelelően hamar eljutottam arra a pontra, ahol már nem szívesen próbálok ki új dolgokat, hiszen ezt inkurrens energiapazarlásnak érzem az utóbbi időben. Mit is mondhatnék neki a hobbijaimról? Vannak dolgok, amikről nem illik beszélni, példának okáért az afférjaimról írt feljegyzéseimről, vagy arról a kiskönyvről, ahol az azzal kapcsolatos jegyzeteimet vezetem, miszerint milyen típusú pszichoaktív szerek hogyan hatnak a szervezetemre. Nos, az előbbi kutatásomat kvázi befejezettnek tekintem, a téma heurisztikus potenciálját kimerítettem, és a konklúzióm, mondhatni, szilárd alapokon nyugszik.
-Be kell valljam, hogy rendkívül fád embernek tartom magam-ismerem el, és ezzel minden bizonnyal Vianne is egyet tudna érteni, aki annak ellenére, hogy a szavaim felét érti és borzalmasan vontatottnak talál, mégis beszélget velem mindenféle redundáns témákat érintve, mint például különböző földönkívüli életformák-voltaképpen mindezeket leszámítva projektszerűen foglalkozom bizonyos problémákkal és az arra való megoldásokon, különböző bájitalok és növényi eredetű keverékek használatával. Jelenleg a szorongás és az agorafóbia az, amivel dolgozom.
Reményeim szerint ezt sikerült a lehető legszimpatikusabb módon megfogalmaznom, egyelőre nem említem az egyéb munkáimat, amikben változatosan igyekszem felhasználni a különböző toxinokat, de ezt illetően nem is szorongok tovább, hiszen a teákról mindig oly szívesen tartok kiselőadást.
-A matcha és a sencha ugyanazon növényből származnak, ám karakterük és filozófiájuk gyökeresen eltér.A matcha árnyékolt tealevelekből készül, finom porrá őrölve ,így az egész levelet elfogyasztjuk,minden aminosavval és antioxidánssal együtt. Íze sűrű, krémes, umamiban gazdag, igazi meditatív elixír, melyet nem egyszerűen isznak, mintegy rituálisan fogyasztanak. A sencha ezzel szemben inkább a mindennapok teája, a leveleket pedig gőzöléssel tartósítják. Az ital friss, kissé fanyar, élénkítő hatású, véleményem szerint a japán esztétika egyszerű eleganciáját tükrözi. A matcha az elmélyülés, a sencha a harmónia teája.

Ezután igazán szomorú, hogy képes voltam bármire is azt mondani, terjengős és közben bele sem gondolni a ténybe, hogy én magam is az vagyok. A kérdésre, miszerint kértem-e mást is megráztam a fejem, igyekszem kizárólag olyan dolgokért anyámhoz folyamodni, melyekhez nem kell bemennie a szobámba és mindenféle fiókjaimba vájkálnia. Nem mintha nem biztosítottam volna a feljegyzéseimet, de természetesen nem találom a bűbájaimat abszolúte megtörhetetlennek. Azon, hogy Fawcett professzor mit érthetett a levelemből, csak somolygok bele a teámba, hiszen nyilvánvaló, hogy ha érdekli mit vetettem papírra, akkor valamilyen úton-módon úgyis lefordítja a levelet, ha pedig nem érdekli…nos, akkor az ügy veszettnek tekinthető.
-Longbottom professzort talán már sikerült is megbántanom ezen feltételezésemmel, ő úgy gondolja, hogy a melegház hőfoka megfelelő, a hiba abban keresendő, amihez én szoktam, persze ezt sokkal finomabban fogalmazta meg-ingatom a fejem, végül is valahogy tényleg áttelelnek, őszölnek…átskótolnak itt a növények tehát bizonyára az enyéimnek is sikerülhet a bravúr –arra konszenzuális megállapodásra jutottunk, hogy adekvát időintervallumot biztosítunk az akklimatizációra.
Igyekeztem a természetemmel ellentétes módon nem azt mutatni, hogy minden valószínűség szerint jobban ismerem a tulajdon növényeimet, mint a professzor, nehezemre is esett, de hasznosabb számomra, ha megtartom a vele való kollegiális viszonyom.
-Bájos?-mosolyodom el, enyhén meg vagyok lepve. Nyilvánvaló, hogy Daphné kisasszony olyan, szinte antiszeptikus lélek, aki mindenben a jót és a szépet keresi, de hogy még ebben szedett-vedett üzletecskében is képes volt találni valamit…az bámulatos.
-Bármikor örömmel tekintenék meg valamit, ami két olyan értéket kombinál, mint a műtárgyak és a remek tea- bólintok lelkesen, micsoda dolgok tudnak ezek a franciák! Szinte kétségbeejtő, hogy mindezt sosem gondoltam volna róluk, bár az angolokról is az a véleményem, hogyha előbb érnek Japánba a portugáloknál, már dicső ősöm harci maszkja is British Múzeumban lenne megtekinthető belépő ellenében.

A kérdésemre való reakciója igazán érdekes. Irreguláris dolog nervózis jeleket mutatni egy olyan egyszerű és átfogó kérdés kapcsán, mint egy „hogy vagy?”. Tudtommal ez egy biztonságos kérdés, amire egyszerű, kellemes módon lehetséges válaszolni. Mit rontottam el? Figyelem az ujjait a bögrén és nem is érzem, ahogy szinte kérdőn felvonom a szemöldököm.
-Oh…-szalad ki a számon halkan, ahogy szóba kerül Miguel Fuentes, erről az ügyről ugyanis nincs olyan sok információm, szívesen megkérdezném, de eddig nem gondoltam, hogy etikus lett volna,de most, hogy így maga hozta fel…
-Nem kívánlak feszélyezni, de mivel nagyon hamar elterelést alkalmazol, úgy gondolom nyomaszt valami. Mit érzel pontosan túl soknak?-kérdezem és szememben őszinte érdeklődéssel pillantok rá- Amennyiben jelenleg engem érzel túl soknak a magánleted fonalrengetége bonyolódva, kérlek jelezd.

How do you take your tea? Seriously. Very seriously.

Rokuro

2005. szeptember közepe

Továbbra is zavarban vagyok, csak most más indokkal, mégpedig hogy Rokuro értékelte a festményeket. Rendben, tulajdonképpen ez szokott az általános reakció lenni, meg szokták dicsérni, még ha én rossznak is érzem őket - felesleges tehát így éreznem, ennek ellenére viszont biztos vagyok benne, hogy el is pirultam. Nem is értem, miért, és azt hiszem ez egy kicsit bosszantó is. Incompréhensible.
-Örülök, hogy tetszettek. Nekem is a haikuid - válaszolom azért továbbra is kedvesen. Készíteni egyébként egyáltalán nem bántam ezeket sem, és kellett valami, ami lefoglalja a gondolataim a nyaralás alatt, vagy két vizsgatétel tanulása között. Vagy amikor utóbbi miatt épp - megint - nem tudtam aludni. Olyankor pedig bizonyára senki nem örült volna, ha az éjszaka közepén állok neki vagy egy új receptet kipróbálni, vagy gyakorolni egy zongoradarabot - és sétálni sem igen lett volna célszerű. A növényeket meg épp nem kellett átültetni, és talán minden könyvemet is épp befejeztem. Ilyenkor általában maradt az alkotás, már ha nem éppen… olyan időszakom volt, amikor csak az üres vásznat tudtam nézni, eredménytelenül, és várni, hogy mikor lesz újra bennem bármi, amit le tudnék festeni.
-Igen, egészen… kiskorom óta - amikor még Új-Mexikóban éltem, és Miguel megkapta az első ukuleléjét, amikor négy évesek voltunk. Sőt nem is, tulajdonképpen már előtte - igazán meghatározni sem tudom, pontosan mikor kezdődött. Mindig megvolt, mindig meg is lesz. Talán ez az egyetlen maradt meg egy… szóval, régről. A zongora új volt, az ének nem, nem is igazán akartam, de nous ne pouvons pas laisser votre talent se perdre, szóval… De idővel egészen megszerettem. Ezt is. Vagy csak megszoktam? Számít egyáltalán? - Veled mi a helyzet ilyen téren? Játszol hangszeren?
-Előfordulhat, hogy ő volt, magam is vélek felfedezni… hasonlóságokat. Vajon melyikük lennék? - a kérdést természetesen költőinek szánom. Volt ilyen teszt az egyik tinimagazinban, amit Élodieval kitöltöttünk, és Elinor Dashwood jött ki eredménynek, pedig talán más jobban illett volna, miközben tulajdonképpen egyikük sem, hiszen Jane Austen európai lányokról írt, nem pedig… qui que je sois, attól tartok, fogalmam sincs már. Akinek akarnak, hogy legyek.
-Ez egyáltalán nem unalmas. Ki mondta ezt? - kérdezem kissé értetlenül arra a felvetésre, hogy a hobbijai, főleg a problémák megoldásának keresése és a kísérletezése, ne lenne figyelemre méltó annak ellenére, hogy engem egyébként olyan értelemben nem vonzott az ilyesmi, hogy én magam csináljam. Valami szorongásoldó bizonyára nekem is jól jönne, már ha mernék élni ilyen dolgokkal. Iszom még egy kortyot a teából - még mindig nagyon finom. -És hogy állnak most ezek a projektek? Persze ha nem túl tolakodó a kérdés - ki tudja, mennyit szeret vagy szabad megosztani ebből. De ettől függetlenül tényleg nagyon érdekesnek tartom.
Ezután a vártnál hosszabb előadást kapok a különböző teákról, ízükről, fogyasztási módjaikról, amit meglehetősen érdeklődve hallgatok. Tulajdonképpen, korábbi tapasztalatok alapján, az jobban meglepett volna, ha rövid válasz érkezik erre a kérdésre, de persze nem bánom a részletes kifejtést.
-Köszönöm a részletes ismertetőt, nem is gondoltam, hogy ennyi mindent érdemes tudni a témáról. Egyszer remélem lesz lehetőségem kipróbálni őket - bólintok, és majdnem biztos vagyok benne, hogy Párizsban találok erre alkalmas helyet majd. Vagy ha én nem, akkor majd Philomène nénikém javasol valamit, bár van egy olyan érzésem, hogy a matchához alap esetben nem jár alkohol. Na nem mintha ez őt visszatartotta volna eddig bármitől is. Valószínűsíthetően nem igazán fogadnák kitűnő lelkesedéssel, ha úgy járna el, mint pár hete is tette, szóval lehet, hogy Párizs titkosabb helyeinek felkutatásánál kéne maradnunk a látogatásaim során - meg persze a macskasimogatásnál, természetesen.
-Remélhetőleg így lesz, és hozzá fognak szokni, még a fagyok előtt - én csak egy-két növényt mertem magammal hozni, de hát nem is foglalkoztam velük annyira behatóan, mint Rokuro. - Meg mi is. Állítólag borzasztó hideg itt a tél - igazán kár, pedig a táj egyébként gyönyörű. Bár biztosan sikerül alkalmazkodni majd hozzá, és direkt készültem is extra pulóverrel, illetve ott volt az elbűvölt gyapjú kabát is az egyenruha részeként, de azért kijelenthetjük, hogy alapvetően a meleg időt preferálom.
-Igen, a maga módján - biccentek egy mosollyal, miközben iszom egy újabb kortyot a teából. Továbbra is zavart az össze nem illő teáskészlet és az általános… nos, káosz, de egyébként tényleg kellemes volt itt. És a tea, hát, a tea tényleg jó. Hacsak Rokuro nem tetteti különösen jól, hogy egyébként utálja, akkor feltételezem, hogy neki is ízlik a sajátja.
A következő mondat viszont a vártnál sokkal jobban meglep, még a bögre piszkálását is abbahagyom.
-Hát, csak… - minden, és bár Rokuro nem kérdez bele mélyen a családi ügyeimbe, helyette viszont valami egészen mást tesz, amivel egyáltalán nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy egy meglehetősen riadt pillantás után lesütött szemmel a teámat kezdem fixírozni újra. Tudom, hogy én hoztam fel a témát, mert azt hittem elkerülhetetlen, hogy fogok majd tudni beszélni róla de… megijesztett, hogy igaza van, és az őszinte érdeklődése pedig még jobban, hát milyen butaság ez már? Nem pont azt akartam, hogy valaki… Valószínűleg most sikerült elrontanom minden lehetőségemet arra, hogy a továbbiakban még szóba álljon velem és esetleg legyen még egy barátom. - Ne haragudj, sajnálom - suttogom halkan, hogy nem tudok még egyszerű kérdésekre sem válaszolni. Beszéljünk inkább rólad, kérlek.

Miért muszáj moziba teázni menni valakivel?

Daphné kisasszonynak

Mások bizonyára azt jelentenék ki, hogy időnként nem értik az embereket. Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy csak időnként értem őket. Daphné arcán is valami kedves, bár kissé furcsa kifejezés játszik, miután megdicsérem a kézzel készített képeslapját és annak ellenére, hogy nem erre neveltek, pontosan tudom, hogy nem pazarolnám rá méltató szavaimat, ha nem tartottam volna valóban szép munkának. A velem szemben ülő talán még nem tudhatja ezt rólam, hisz rendkívül udvarias vagyok minden esetben, ám, ha nem vagyok köteles, nem kedveskedem feleslegesen, például az Eiffel-Tornyot akkor sem méltányolnám, ha pálcát szegeznének rám, miközben kardot tartanának a torkomhoz. Azért vannak határaim!

-Olvastál valaha haikut avatott kezektől?-érdeklődöm szám szegletében mosollyal, mert nincsenek illuzióim a választ illetően, hiszen nem köteles minden efféle furcsaságot illetően eruálni. Úgy gondolom, onnan látható igazán, hogy mennyit fejlődtem az emberekkel való szociális kapcsolattartás kapcsán, hogy ezt nem gondolom végzetes hibának, esetleg a műveletlenség csimborasszójának. Franciaországban kis keletje van a haikuköltőknek. Kis kelet a nagy gyugaton, ugyebár. Ha eléhelyeznék egy valóban mesteri precizitással szerkesztett, témájában is tökéletes haikut, tegyük fel, Matsuo Basho egyik munkáját, egy percig sem gondolná, hogy az én versem több tűzrevaló szemétnél. Talán egy nap mutatok neki egy tisztességes haikut, az általam írtakat, pedig soha többé nem kell olvasnia.
-Pompás-bólintok egyrészt a saját, igazán remek prekoncepciómra egy jól nevelt francia hölgyet illetően, illetve szól ez Daphné művészi hajlamainak is, melyekkel magam nem annyira rendelkezem, de mindig is érdekes tartottam azokat, akik igen.
-Képes vagyok tisztán énekelni, illetve játszom shamisenen és kotón, tehát csupán a kötelezőket ismerem-válaszolok kérdésére, bár nem kifejezetten gondolom, hogy számára is ugyanazon japán hangszerek lennének általánosak, amiken az én kultúrkörömben minden jólnevelt, valamirevaló embernek illik játszania.
-Kegyed…-pillantok a kezeire, hátha ebből helyesen képes vagyok megállapítani, milyen hangszeren is játszhat, az ujjai kissé hosszúak, a mozdulatai kecsesek – hegedű? Hárfa? Esetleg zongora?
Mindhárom hangszer okozhat gyönyört az ember fülének, ellenben a hegedű által már voltam végeláthatatlan kínokban részesítve, de talán kedvencem a hárfa. Senkit sem ismerek személyesen, aki hárfázik, de ez a különös hangszer valahogy képes megszépíteni az embereket, különösen az egyébként is esztétikus hölgyek esetében képes, szinte tündérinek mutatni a művészt. A zongora pedig pekuliáris díszítőeleme minden elegáns nyugati szalonnak, legalábbis empíriáim szerint. Méghozzá milyen érdekes díszítőelem! Egyszerre hangszer és bútordarab, igazán szemetgyönyörködtető.

Elmosolyodom, mikor maga is elismeri, hogy lénye, akár Austen fejéből is kipattanhatott volna, pedig mégcsak nem is angol. Az igazán borzalmas az, hogy a romantikus írónő hősnői csupán, mint massza leledzenek a fejemben, egyenként elkülöníteni őket biztosan teljességgel képtelen volnék. Ami, azt illeti sosem voltam a lányregények embere, jobban kedvelem Murakami Harukit és a száraz és fejfájdító növényismereti atlaszokat.

-Igazán nagyra becsülöm a humorod-kishíján el is nevetem magam, mikor nem érti ki gondolná unalmasnak azokat a dolgokat, amik lelkesítenek. Mivel ritkán értem a humort, ezért nem is teszem hozzá, hogy van rá sansz, hogy az összes átlagos tizenhétéves rémesen unná azt, amivel én örömmel foglalkozom szabadidőmben. Daphnéban mindenesetre van némi reménységem, túl sok áltagos tizenhétéves nem ismeri a „fád” szót. Épp ezért szavazok is neki némi bizalmat a kutatásaimat illetően.
-Jelenleg macskagyökérrel, golgotavirággal és enyhe hallucinogénekkel dolgozom, folyamatosan tesztelek is, bizonyos főzetek jobbak, mások gyengébben szerepelnek,de összességében jól haladok probléma rövidtávú megoldása felé-mesélem, láthatja rajtam, hogy bár eddig sem voltam kifejezetten enervált, már csak azért sem beszélgetésünket érdekesnek gondolom, de a projektjeimet szóbahozván szinte felcsillannak a szemeim. Arról egyelőre nem beszélek neki, hogy mindezeknek már létezik kipróbált tudatmódosító verziójuk is, nem tűnik olyannak, aki valaha is élne ilyenekkel.

Ezután, ha még nem unná a végeláthatatlan szóáradataimat, vagy esetleg nem bánta volna meg, hogy ráérő idejében az én néhány perces székfoglalóimat hallgathatja és többet tudhat meg a teákról, mint, amit valaha is szeretett volna. Az igazán groteszk az, hogy mintha nem is érezné mindezektől rettenetesen magát.
-Hamarosan érkezik egy néhány hónapra elengedő matchaporom, így örömmel venném, ha kegyed megkóstolna egy csészével.
Mindig szívesen kultúrálom a körülöttem lévőket, hiszen tudom, hogy eme remek, kávét sikeresen kiváltó ital, még nem terjedt el a kontinensen, a helyzet természetesen az Egyesült Államokban sem differens, a nyugati népek egyszerűen nem szeretik szeretni a jót. Se shinto, se matcha, se katana. Szürreális! Bezzeg Az Utolsó Szamuráj, amiben a címszereplő színésznek annyi köze volt a bushidóhoz, mint a Roxfortnak a minőségi oktatáshoz. Ezt is csak onnan tudom, hogy rémesen felháborodtam a tényen, hogy minden magnix filmbe kell valami megmagyarázhatatlan fehérember, bizonyos más földrészek szülötteiről nem is beszélve, kiváltképp abban az esetben, ha a jelenlétük teljeséggel történetidegen.

Miután megszakértettük a növények és a kivételesen undok időjárás egymásra való hatásait, valamit sajnálatos módon elbaltázok. Daphné azonnal elzárkózik, a jelek egyértelműek, kezdetnek kerüli a velem való szemkontaktust és úgy nézi annak az ízléstelen csészének az alját, mintha a teafűben rejlene az élet értelme. Nem kellett volna kérdeznem, főleg nem egy olyan ügyet illetően, amihez láthatóan semmik közöm és ettől magam is diszkomfortosként élem meg az emergens problémát, amit úgy igyekszem enyhíteni, hogy egy nagyot kortyolva pusztítom el a maradék teámat, mintha ezáltal lenyelhetném a szégyent, hogy egyszerűen nem vagyok kommunikációképes.
-Nos…nem-kezdenék bele valamibe, de semmi, amit mondani tudnék nem tűnik kevésbé ijesztőnek- nem haragszom. Nyilvánvalóan nem necesszitás ezt velem megosztanod. Nézd! -igyekszem elterelni mindkettőnk figyelmét erről a kellemetlen közjátékról, így megmutatom neki a furcsa formát, amit a csészémben maradó tealevelek adtak ki -Kész Rorschach-teszt!

How do you take your tea? Seriously. Very seriously.

Rokuro

2005. szeptember közepe

-Nos amikhez volt szerencsém a tieiden kívül, az… - Rokuro kérdésére megpróbálok visszaemlékezni a haikukra, amiket abban a japán útikönyvben olvastam a nyáron - szerettem volna valamit tudni erről a versformáról, ha már Rokuro személyében levelezőtársra akadtam (helyesebb lenne talán azt mondani, hogy botlottam, aztán pedig vettem a bátorságot írni neki) egy másik kultúrából. Azt nem mondanám, hogy különösebben szakértője lettem a témának ennyi idő alatt, ahogyan a kendonak sem, de mindenképp szükségesnek éreztem legalább alapvető ismeretekre szert tenni, hogy megfelelően tudjak a levelekre válaszolni. Hogyan is hívták…
-Tehát azokat Kob… előre is elnézést a valószínűleg pontatlan kiejtésemért, de ha jól emlékszem, Kobayashi Issa… - nem igazán volt alkalmam augusztusban sajnos senkit sem megkérdezni, pontosan hogyan ejtik a költő nevét, szóval remélhetőleg nem valahogy… teljesen máshogy - írta és ő úgy volt megnevezve, mint a japán haikuköltészet egyik kiemelkedő alakja. Mellékeltek tőle egy-két verset is. De ennél többet attól tartok nem tudok róla, a költészet nem áll annyira közel hozzám - alapvetően élveztem persze a verseket, mint a művészetet általánosságban, más formákban is. Továbbra is úgy voltam vele, hogy Rokuro versei is jók, és nem is rendelkeztem kellő tudással azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene pontosan lennie egy haikunak - úgy voltam vele tehát, hogy Rokuro versei olyanok, mint a levelei, meg hát, mint ő is. Kétségkívül visszatükrözik az egyedi stílusát, senki másról nem feltételezném, hogy a növények latin neveit és orvosi szakszavakat használna költeménybe foglalva. Vagy egy általános beszélgetés során, nem mintha ezzel egyébként problémám lenne. Szerencsére egészen jól tudom követni a gondolatmeneteit.
-Azokról csak annyi ismeretem van, hogy mindkettő húros hangszer - a zenetörténet órák nem tértek ki részleteiben rájuk, csupán megemlítették a legalapvetőbb hangszereket, de sem a történetüket nem ismertem, sem azt, hogy hogyan kell játszani bármelyiken is. De hátha mesél róluk többet, mint a teákról is, én mindenesetre továbbra is érdeklődve nézek rá.
-Zongora - bólintok. Azt mondják egészen… kellemesen játszom - halványan elmosolyodom. Biztosan nem én leszek a következő nagy zongoristák egyike, de nem is szeretnék az lenni. Ez csak egy… egy hobbi, talán nevezhető annak, amihez állítólag jó érzékem van. A szüleim szerették volna, ha nem megy kárba a zenéhez fűződő tehetségem - ezzel kapcsolatban sem. Lehetett volna a választott hangszer valóban hegedű vagy akár hárfa is, de képtelen voltam ránézni bármilyen húros hangszerre, különösen a hegedűre. És bár nem tudom, hogy megszerettem, vagy csak megszoktam, de hálás vagyok nekik és abban mindenesetre igaza volt a szüleimnek, hogy jót tett, ha játszom.
-Köszönöm szépen - bár nem kifejezetten humorosnak szántam, azért erre önkéntelenül is elmosolyodom, és egészen… jóleső érzéssel tölt el, hogy Rokurot sikerült majdnem megnevettetnem.
-A hosszú távú megoldások keresése is napirendre kerül majd? Illetve szokott, más projektekben? - érdeklődöm, és kellemesen meglep, hogy Rokuro arca egészen megváltozik, amikor egy számára és a szívéhez feltehetően nagyon közel álló témáról mesélhet. Ezért is próbálok elvonatkoztatni és nem foglalkozni a kellemetlen érzettel, ami önkéntelenül átjár bármilyen típusú hallucinogén vagy tudatmódosító szer használatának említésekor. Több okból is tisztában vagyok vele, hogy ezek nem feltétlenül rossz dolgok, és bár konkrét emléket sem kifejezetten tudok felidézni…régről, ami ezekhez kapcsolódik, de az általánosan nem pozitív érzéseimtől sajnos nem tudok szabadulni. És épp emiatt élni sem fogok ilyesmi szerekkel valószínűleg soha. Észre sem veszem, hogy a téma miatt már megint a gyűrűmet piszkálom - gyorsan abba is hagyom. - Hogyan… teszteled?
-Hasonlóan örömömre szolgálna, ha megkóstolhatnám - fogadom el ezt az igazán kedves meghívást, úgy tűnik, nem lesz szükséges jövő félév végéig várnom erre, amikor majd visszautazom Franciaországba. Az még annyira, annyira távoli, annyira bizonytalan, nem is akarok gondolni rá, mert csak… inkább iszom a teámból. Ez a tanév és Skócia lényegében a legelső pillanattól olyan dolgokat hozott nekem, amikre semmilyen mértékben nem voltam, de nem is lehettem volna, felkészülve. Én pedig nem szeretek felkészületlen lenni.
De arra sem készülhettem fel, hogy Rokuro… nem haragszik? Hogy egészen… megértőnek tűnik? Ce qui se passe? Muszáj rendbe szednem a gondolataimat, teljesen össze vagyok zavarodva, nem is tudom, milyen érzéseket tudhat most leolvasni az arcomról, ahogy most újra ránézek. Ez csak egy egyszerű kérdés… lett volna, amire történetesen nem tudtam megfelelően válaszolni, mert… hogyan is magyarázzam meg, hogy miért nem? Hogy nem vele van a baj, hanem… velem? Mindig velem?
-Valóban nem… lenne szükséges, de mégis… - de talán szeretném? Csak nem tudom, hogyan? Finoman megrázom a fejem és helyette most már egészen bizonyosan hálásan pillantok Rokurora a figyelemelterelés miatt, és lehetséges, hogy még azt is sikerül elhinnem, hogy nem pusztán jólneveltségből ilyen kedves velem. Ha ez valami csoda folytán a továbbiakban is fent fog állni, előbb-utóbb össze fogom szedni magam és talán válaszolni is képes leszek összetett mondatokban olyan elmondhatatlanul bonyolult kérdésekre mint, hogy hogy is érzem magam. Micsoda udvariatlanság a részemről. Je suis terrible.
Helyette inkább a teafüveket kezdem vizsgálni Rokuro csészéjének az alján. Nem vettem fel a jóslástant, és ha minden igaz, ő sem, szóval nem igazán vagyok otthon az ilyesmiben. Rorschach-tesztet sem töltöttem ki még soha, de talán ezt vehetem jelnek, hogy ideje lenne?
-Nem vagyok jártas a tasszeomantia tudományában, te igen? De… oké, látok egy kört…két kört? Hullámvonalat… vagy hegyet? Foltokat itt-ott… Félholdat? - nagyjából annyira tanácstalanul nézhetek most rá, mint amikor megérkezésünk után nem sokkal azt próbáltuk meg kitalálni, milyen ízeket rejthetnek a teák fantázianevei. Most pedig, hogy mit látunk a tealevelekben. Talán nem feltétlenül baj, hogy nem járok jóslástanra. Mivel már az én csészémben sincs már sok tea, befejezem, és hozzá hasonlóan felé mutatom a saját csészémet, hogy ő vajon mit lát az enyémben. Ha már valamiért úgy tűnik, hogy…engem látnia az előbb túlságosan is sikerült.