Old Brooks

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Kezd tisztulni a kép, kezdenek visszatérni az emlékek - hol vagy, kivel és miért... A felismerés pedig késként hatol beléd, hogy mi is történt és valójában miért akadtál ki rajta ennyire.
Sebezhetőnek érzed magad, legalább annyira, mint amikor gyermekként kezdődött a rémálom. Ugyanannyira kiszolgáltatott vagy előtte, tehetetlen az érzésekkel szemben - sebezhető. Rettegést ébreszt benned a helyzet, nem akarsz visszakerülni abba a szituációba, amiben voltál korábban, nem akarod elveszíteni a kontrollt, nem akarsz a bizonytalanság sűrű ködjében esetlenül botorkálni. Nem, annak az időszaknak vége. Nem akarsz újra sötétben tapogatózni, hiszen a remény úgyis csak álnok, csalfa barát. Egy nagyobbacska hópehely az arcodra hullik, de azonnal nem olvad el, ezzel azt jelezvén, hogy a friss hólepel fehérségével vetekedő arcod már lassan a környezet hőmérsékletét veszi fel. Egyre mélyebben és kontrolláltabban zihálsz, koncentrálsz arra, hogy visszanyerd a tudatod és a tested felett is az irányítást. Olyan ostoba és naiv voltál. Hagytad, hogy egy ábránd, egy kósza vágy megbénítson, kérve kérlelve nyújtod neki újra és újra és újra a torkod, hogy vágja csak át. Vajon mikor térsz észhez? Vajon mikor látod meg a fától az erdőt? Vajon mikor ébredsz rá, hogy ez...
...sosem fog működni?

A valóság lassanként visszaköltözök a testedbe - érzed a hideget, mely az átázott nadrágodon keresztül fagyos remegéssel rázza tested, hallod ziháló, nehéz légvételeidet, érzed, hogy arcod a könnyek nyoma még mindig marja - egy erőszakos mozdulattal megpróbálod eltűntetni a nyomokat, vele együtt a bőrt is, amely a bűnös nedvvel érintkezett. Mert könnyeket hullajtani bűn, a gyengeség, a tehetetlenség legárulkodóbb jele. Érzed az égető érzést, de nem fáj eléggé, nem erős eléggé, nem vagy erős ahhoz, hogy a nyomokat eltűntesd. Ezt elszúrtad. Ezt kibaszottul elbasztad. A lábaid köze már nem holmi rémképek miatt bizsereg, hanem a hidegtől zsibbad. Fogaid összekoccannak, amint élesen beszívod a levegőt. Eljut hozzád a hangja, homályosan bár de a kezét is látod. Legszívesebben elcsapnád magadtól, ellöknéd, itthagynád. Nem tesz jót neked, a közelsége kurvára nem tesz jót. Csak gyengébb, egyre csak gyengébb vagy mellette, miatta, vele. Ezt a luxust nem engedheted meg magadnak. Egyébként is... év végével az egész történetetek véget ér.
A gondolatra egy újabb könnycsepp szántja végig a bőrödet, ajkaidat egy vonallá préseled, hogy ne láthassa a remegését, hogy bennmaradjon a reszketeg sóhaj, ami elárulhatna.
A körülötted vöröslően örvénylő vértenger csak a képzelet szüleménye. Most csak egy-két csepp színezi vörösre a beige kabátod, melyek az arcod oldaláról a füleid mellől sietnek vékony csíkokban lefelé. A túl sok ruha megakadályozott abban, hogy nagyobb sérüléseket okozz magadnak.

Milyen kár...

Kezd visszatérni a halvány szín az arcodba, éppen csak annyi, hogy még éppenséggel jelezze - élsz. De csak egy kicsit. De csak épphogy. De csak alig. A múlt árnyai elnyelik a jövő fényességét, a jelen pedig tompa homályba burkolózik. Ezt aligha lehet életnek nevezni. De halálnak sem - ahhoz túl fájdalmas.

Ez vezeklés.

Ebben nincs öröm, nincs szépség, nincs megnyugvás, a gyógyulás pedig csak hiú ábránd. Nem, rád csak a lassú leépülés, a romlás, a szenvedés, a rohadás vár, miközben a láncok napról napra jobban szorulnak a bokáid, a csuklóid és a nyakad körül.
Hiba volt azt hinni, hogy legalább egy napra megszabadulhatsz tőlük.
Hiba volt azt hinni, hogy elveheted azt, ami nem jár neked.
Hiba volt... hinned. Bármi legyen is az, melybe hitet vetsz. Vagy bárki.

Mellkasod jól láthatóan emelkedik és süllyed - minden légvételért erősen kell küzdened, nagy koncentrációt igényel, hogy egyik fázik kövesse a másikat. Halványan érzékeled, hogy valami a hátadra kerül, ahogyan gépiesen fordulsz a hang irányába.
A neved irányába.
Az Ő irányába. Fénytelen, fakó tekinteted az arcáról a feléd nyújtott kezére siklik. Tudat alatt tisztában vagy vele, hogy nem szabad. Hogy nem kellene. Hogy csak több bajt zúdít a nyakatokba. Mégis remegő jéghideg kezedet az övébe helyezed, és erőtlenül megszorítod.
Utána újra keresed tekinteteddel a szemeit - tiedből elveszett már minden, amit eddig látni vélt. Nincs benne már se gyűlölet, se harag, se bosszúvágy, se szeretet, se remény vérszegény csillogása, semmi - nem maradt más hátra, csak a tátongó üresség. Agytekervényeid lagymatagon kattognak, ahogy beszél. Képtelen vagy eldönteni, hogy igazat mond-e.

Biztosan hazudik... ez az első gondolatod.

De olyan... őszintének látszik! szeretnéd ezt hinni. De a hit eddig is csak kínt hozott magával.

Hazudik. De miért hazudna? Mi értelme lenne? Nem tudok adni neki semmit. Nem hazudhat. Nem akarom, hogy hazudjon. De mi van, ha mégis hazudik?

Aki él az hazudik.

A holtak is hazudnak. A hangok is hazudnak. A múlt is hazudik...

mindenki hazudik

Odahajolsz hozzá és az arcodat a nyakába rejted. Mindegy, mi történt, mindegy hogy fájt és fáj most is, mindegy mennyire gyűlölöd Őt azért, mert ennyire szereted, az illata segít megnyugodni. Az illata segít összeragasztani a milliószor összetört tükör darabjait.
Most azonban amikor újra belenézel ebbe a régi, megviselt, koszos, törött tükörbe homályosabb a kép, mint valaha.
Már nem is vagy benne biztos, hogy magadat látod benne.

- Én... - szeretlek. ...gyűlöllek. ...nem hiszek neked. ...hiszek neked. ...félek. ...nem akarlak elveszíteni. Annyi mindent mondanál, annyi mindent mondhatnál. -... szeretnék visszamenni a kastélyba - suttogó hangod szinte elhal a lágy szellőben. Megborzongsz, de nem a hidegtől.

Csak azt kéred, hogy legyen vége...

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás, szexuális utalás, verbális agresszió

Ismeretlen, de folyamatos fájdalom költözik a mellkasomba. Nem tudom mi ez, még hasonlót sem éreztem soha, de mintha hirtelen egész Skócia a felsőtestemen kezdene új életet, távol a talajtól meg a gravitáció minden formájától. Nehéz, kurva nehéz lélegezni is, pedig minden normális ember megpróbálna csak egy kicsit örülni a ténynek, hogy beljebb vagyunk, ahogy látni kezdem, hogy Vivien rám fókuszál, hogy legalább már tudja, hogy én vagyok az, de egyszerűen nem bírok megnyugodni, csak igyekszem úgy kinézni, mint akinek nem az lenne a leghőbb vágya, hogy beleverje a fejét egy kibaszott fába vagy ebbe a szerencsétlen szoborba, csak fájjon jobban, mint a…szívem. Ilyen, mikor valakinek igazán fáj a szíve? Hát ez valami elbaszottmód rettenetesen!

A legrosszabb rész az egészben az, hogy nincsenek kétségeim, hogy ezt most én kúrtam el. Továbbá még azt is tudom, hogy mivel kúrtam el, ami esetemben azért elég vad dolog, nem szoktam ilyen marha tájékozott lenni, de ott van az egyenlőségjel végén, az eredmény helyett az a rohadt nagy kérdőjel, amire nincs válaszom, ami pedig mégis van arról hallani sem akarok, amíg nem Vivien száját hagyja el. Addig visszautasítom az egészet és minden reményem abba feccölöm, hogy csak félreértek és túlgondolok valamit, de közben eszembe jut, hogy Hera bizonyára tudja, viszont ott a tény, hogy hugi sosem adná ki Vivient, még nekem sem. Még akkor sem, ha jót akarok. Egyáltalán tényleg jót akarok? Vagy csak neki akarok állni alátámasztani a vágyat arra, hogy megtaláljam a valódi bűnöst és rólam lekerüljön ez a kibaszott nagy felelősség?
Nem. A felelősséget vállalom, ennyire vagyok férfi, ahogy azt is vállalnám, hogy előrehozzam bárki életének a tragikus végét, aki csak képes volt elérni, hogy így reagáljon egy totál önkéntelen testi reakcióra valaki olyantól, aki mindennél jobban szereti. Amit persze, ő nem tudhat, mert honnan is tudná?
Talán azért sejtheti, hogy nem guggolnék itt bárkivel immár kabát nélkül a hóesésben, de ettől az egésztől minden bizonyosságom gyakorlatilag megszűnik létezni. Szinte hallom a hangját, ahogy azt mondta ott az ablaknál, hogy egy nagyon kedves ember vagyok, de az vagyok, ha elhúzódik, elmenekül tőlem? Ha fel kell tennie nekem a kérdést, hogy „ugye nem csak egy dologra kell nekem”?
Arra is csak most jövök rá igazán, hogy mit jelent ez a kérdés. A választ már megadtam és nem is állt messze attól, amit normális esetben mondanék, emellett pedig kurvára igaz minden szava, de…reméltem, hogy ezt tudja. Valóban bolond vagyok, szeretem a kihívásokat és a nehéz helyzeteket, de nem gondolom, hogy lenne olyan ember szabadlábon, aki fél évet játszaná a tevét a tű fokán egy azért, hogy legyen egy újabb trófeája. Ilyen férfi nincs, ha pedig van, akkor komplett elmebeteg. Ha meg ezt gondolja rólam, akkor miért avatott be a legféltettebb titkaiba? Logikátlan az egész helyzet, de inkább ezt pörgetem unásig a fejemben, minthogy azon filozofáljak, hová is tűnt az a csillogó, élettel teli tekintet, ami úgy melengetett, mint a napfény.
Nézek rá vissza és csak fogom a kezét.

Mit csináljak? Mit mondjak?
Mosolyogj, te szerencsétlen hülye és nyeld vissza azokat a kibaszott könnyeket, mert ha itt most te is el találod magad bőgni, akkor véged van, mint a törött seprűnek! Nagy levegő! Csinálj úgy, mintha minden fasza lenne!
Igazat adok a mindentudó belső hangomnak és megpróbálok haloványan rámosolyogni, pedig üvölteni tudnék, mint a sakál. Mi veszi el tőlem a lányt, akit szeretek? Mi a franc ez, ami mintha időről időre elkezdené belülről felfalni? Hogyan tudom elkapni ennek a valaminek a torkát és egy életre megsemmisíteni?
Mi a kurva isten faszát csináljak, hogy ne csak a helyet foglaljam, basszameg?
Talán jobb lenne, ha más lenne itt vele, nem én. Hera tudná mit kell csinálni, ő mindent sokkal jobban csinálna nálam, mert legalább…tudja, hogy mi a fasz van. Én itt pálca nélkül, sőt baszdmeg, láb és pálca nélkül vagyok kicsapva a sötétbe, hogy találjak kiutat legalább neki.

Már nem is érdekel, hogy mit válaszoltam a kérdésre, nincs relevanciája annak, hogy mire kell nekem, mert az egyetlen dolog, amit most szeretnék vele kapcsolatban, az az, hogy képes legyek neki segíteni legalább egy kicsit.
És akkor hozzám bújik. Apró mozdulat, sokszor volt már rá példa, most mégis mindennél többet jelent. Magamhoz húzom és a fülére téved a tekintetem, a kabátjára, a hajára. Vér. Nyelek egy óriásit, biztosan hallja. Elengedek néhány könnycseppet, csak azokat, amiket már nagyon nehéz lenne a helyükön tartani.
Édes jó istenem! Miért? Miért ő? És én? Én miért őt…?
Szabad kezemmel a mellkasom masszírozom, mintha ez feloldaná azt a csomót, amibe a szívem kötözi, hogy így kell lássam. Tudom, hogy csak pár percem van, utána megint össze kell szednem magam és csinálni tovább. Megoldani, helyrehozni, rendbe tenni, begyógyítani a sebeket, akkor is, ha megrohadok. Mert meg kell csinálnom! Mert meg akarom csinálni!
A bakancsomhoz nyúlok és kiveszem belőle a protézisemhez erősített pálcát, ekkor hallom meg, amit mond. Olyan halk, olyan gyámoltalan, itt és most csak én vagyok neki, ebben a percben nem számíthat senki másra és nekem fel kell nőnöm a feladathoz. A pulóverem ujjába törlöm a könnyeimet és újabb nagy levegőt veszek.
-Jól van-suttogom vissza neki és úgy igyekszem mozdulni, hogy egy egyszerű bűbájjal begyógyítsam a sebeit, de a szemeim nem tudják nem látni a vért. Vajon el fogom tudni valaha felejteni? Gyakran bántja magát? Ez a legrosszabb, amire képes? Túl sok kérdés kavarog a fejemben és nincsenek rájuk válaszok.
-Az a helyzet, kincsem -igyekszem már majdhogynem derűsen megszólalni- hogy fel kellene állnunk, szóval kapaszkodj belém!-már húzom is fel, lassú és átgondolt a mozdulatom, ez két szó, amit soha senki nem használna rám, főleg nem egyszerre.
-Most megszárítalak, hogy meg ne fázz-mondom, mielőtt a pálcámat a nadrágjára irányítanám, mert anyám, úgy emlékszem mindig mindent említett, meg Ishida is, meg a vajákos.
„Most kikötözöm. Most lefertőtlenítem. Tudom, hogy nem érzed, de nem baj. Most kötést cserélek, ne nézz oda, nem szép.” Tudom, hogy ment, most úgy kell nekem is csinálnom, hogy mindent tudjon, hogy bízzon bennem, hogy érezhesse, én nem akarom bántani.
-Meg is vagyunk! Már mehetünk is! -mosolygok rá, mintha valami olyat csináltam volna, ami legalább körtapsot érdemel. Még mindig fogom a kezét, erősen, hogy jelezzem itt vagyok vele és számíthat rám. Már tudom, hogy bárhova és bármeddig képes lennék elkísérni, bár egyelőre csak a kastély a célunk.
Egyelőre…

Köszönöm az élményt!
A játéktér szabad