Old Brooks

Egykor elhagyatott kis mellékutca volt ez, ami a főútról nyílik. Széles utak, hangulatos macskaköves burkolat, és néhány, gyakran borostyánnal átszőtt téglaház sorakozik az út mentén. 2001 nyarán a helyet felújították, így az egykor elvadult kertek most szépen virágzó gyógynövényültetvényekké váltak. Az utcák szép tiszták és a közeli játszótér és park is egészen rendezett képet ad Roxmorts ezen kertvárosias részének.

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Hiába a fáradtság, hiába a tompa üres fájdalom, hiába érzed, hogy a végtagjaid ólomból vannak, hiába robban szét a fejed, hiába vagy sápadtabb a megszokottnál, ennek ellenére, mindennek ellenére még akár lelkesnek mondhatóan is készülődtél. Minden ecsetvonásnak tökéletesnek kellett lennie, minden ruhád élére vasaltad, frissen illatoznak az öblítőtől és a parfümödtől, hajadnak is tökéletesnek kellett lennie. Ha tudná, hogy mennyi időt és energiát öltél ebbe az egészbe, máshogy tekintene Rád? Ha mások tudnák... vajon őrültségnek tartanák? Elvégre... órákat töltöttél a szobátokban a tökéletes megjelenés érdekében. Gondolkodtál azon is, hogy a hajadba azt a kedves masnis hajpántot rakd, hogy más fülbevalót akassz a füledbe, melyik nyakláncot, illetve karkötőt vedd fel... ezek egy részéről lemondtál - hisz a hajpánt nem illett volna össze a puha szőrös fülvédőddel, ahogyan a fülbevaló is inkompatibilis volt vele, a többi ékszered sem látszik a több réteg ruházat alatt. Pedig ha tudná, mennyi időt töltöttél azzal, hogy a lehető legtökéletesebb kombinációt állítsd össze, csak azért, hogy ne is lássa, csak a jéghegy csúcsát.
Nevetséges.
Nevetségesnek érzed magad így belegondolva.
Hiszen úgysincs jövőtök. Jobbat érdemel, sokkal jobbat, valaki... stabilat. Valaki normálisat. Valakit, aki nem Te vagy. Mégis, legalább ezt a röpke időt szeretnéd kihasználni az oldalán. Nem érdemled meg, nem azok után, amiket elkövettél, de azzal sem vádolhat meg senki, hogy oly kötelességtudóan fosztod meg magad az apró örömöktől.
A karácsonyi forgatag, az ízlésesen feldíszített kedves kis házak, a hófödte utcák, karácsonyi énekeket daloló csoportosulások, az ételes és italos bódék a fő utcán, mindenről üvölt az ünnepi hangulat. Te pedig talán hosszú-hosszú évek óta először tudod igazán befogadni. Most először, forraltborral a kezedben, ahogyan a frissen szállingózó hópelyhek között sétálsz, Chikara Tetsuyával az oldaladon.
Miután megszereztétek a hőn áhított melengető nedűt, inkább letértek a forgalmas főutcáról a kertes házak között húzódó igencsak meghitt mellékutcára. A meleg ital ott gőzölög a kezeid közt, leheleted fehér füstként gomolyog elő minden egyes lélegzetvételnél. Óvatosan a szádhoz emeled a poharat, párat ráfújsz a forró forraltborra, mielőtt egy megfontolt kortyot fogyasztanál belőle. Még mindig nagyon-nagyon meleg.

- Nagyon kedves ez a kis utca. Bár azt nem mondom, hogy egy-két háznak a díszítése ne törné meg a harmóniát, de összességében véve igazán kellemes az összhatás, nem gondolod? - fordítod felé arcod és kénytelen vagy megállapítani, hogy még a havazás is jól áll neki. A hó tiszta fehérsége éles kontrasztot ad fekete hajával, és csak még jobban kiemeli minden vonását a környezetéből, amelyet vonzónak találsz. Egy akaratlan halvány félmosolyt nem vagy képes elrejteni előle. A gyengélkedős eset óta valami megváltozott köztetek. Kevésbé vagy képes hazudni neki, kifejezetten nehéz és hatalmas erőfeszítéseidbe is kerül, amelyekhez most egyszerűen nincs semmi energiád. A két nappal ezelőtti telihold utóhatásait nyögöd még, és ennek  ellenére is itt vagy most, mert... egyszerűen csak itt akartál lenni vele. Ha már a konkrét ünnepi időszakban egyedül maradsz, mint minden évben eddig. Most mégis jobban fáj, mert megannyi bizonytalanság övezi most a mindennapjaidat, a későbbi jövődet. Jövőtöket. De ezektől a béklyóktól egy napra, csak egyetlen egy napra megszabadulni igyekszel. Szeretnéd jól érezni magad, talán hosszú ideig utoljára. Nem jár, számodra nem, de mégis elveszed.

- Tavaly csak a forraltborért voltam hajlandó kijönni. Valahogy nem mozgat meg ez a karácsony hangulat. Lehet csak azért vagyok savanyú, mert minden karácsonyomat itt töltöttem? De valahogy... sosem vett rá a lélek, hogy... visszamenjek ilyenkor. Tudom, velem van a baj - rántod meg a vállaidat. Pedig minden évben megkérnek rá. Személyesen és levélben is, többször is, hogy töltsd velük az ünnepeket. Mint egy család. Mégis, az első alkalom után képtelen voltál rávenni magad erre újra. Hiszen fájdalmas. Fájdalmas látnod, mi az, amit elvettek tőled, mi az, amitől többek között megfosztottak. Egy család. A szeretet, amit adni képesek. Az otthon. Nincs hova hazatérned. A benned tátongó ürességet még a hangok, a bűntudat, az undor, a düh, semmi sem képes áthidalni, megtölteni.
Semmi.
Egy mély levegőt veszel, melyet hosszan és viszonylag hangosan fújsz ki. Megállsz egy pillanatra, felpillantasz a sötétedő égboltra, ahonnan töretlen lendülettel hullanak alá a nagyobbnál nagyobb pelyhek. Majd pillantásod továbbsiklik Chikarára.
- Hova tovább? Van terved? - nézel rá kíváncsian a nagy kék szemeiddel, ahogyan a hosszú szövetkabátoddal majdnem megegyező színű beige csizmáidban egyik lábadról a másikra helyezed a testsúlyodat. Hosszú szempilláidra hullik egy pehely, mely minden pislogsnál zavaróan hideg az alsó szemhéjadon és végig zavaróan a perifériás látómeződben ékeskedik. Mégsem nyúlsz oda, hogy eltávolítsd.

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás

Már délelőtt liftezik a gyomrom.
Izzadok.
Ráz a hideg.

Ez mind egyszerre történik. Hogy a picsába tud ez mind egyszerre történni, hát csak nem kapott el az influenza pont ma? Az mindent rohadtul tönkretenne, pedig én úgy készültem, hogy majd beleőrültem. Mostam a hajam, kentem rá ezt, kentem rá azt, hogy csillogjon, mint a salamon töke, nem is gondolva a tényre, hogy Vivien látott már életében, sőt…mindenféle kicsit sem méltó szituációban is látott, bár ebből van, amit ő maga kreált, most pedig randizunk. Mint az emberek.
Igazából már az is meglepett, hogy feldobtam a témát és igent mondott, ennél már csak attól esett le jobban az állam, hogy ténylegesen el is jött. Lehet, hogy szemétség tőlem, de mindig fal vagyok készülve rá, hogy beüthet a krach. Szóval a négy átöltözésemmel együtt is benne volt a pakliban, hogy megintcsak át leszek cseszve, de ezúttal elég nagyot tévedtem.
Minden, amit remélek, hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok az egésztől, igazából nem is tudom, hogy volt-e valaha ilyen tisztességes randim, vagy csak ilyen-olyan módokon felszedtem a lányokat, aztán hamar elvittem a dolgot a kiteljesedésig, majd jött a szokásos ostoba duma arról, hogy én egy végtelen elfoglalt faszi vagyok és sajnos nem ígérhetek nekik semmit.
És én, aki nem ígérek semmit, most itt andalgok egy igazán különös lánnyal, akinek mindent meg tudnék ígérni, amit csak szeretne és még az sem zavarna, hogy meg is kell tartani. Óvatosan adom a kezébe a forralt bort, igyekszem, hogy senki ne mehessen túl közel hozzá a forgatagban, gyilkos pillantást vetek egy idősebb fazonra, aki végigméri, szeretném, hogy még egy vadidegen is lássa az utca másik végéről, hogy ez a lány hozzám tartozik. Ez a betegségem vele kapcsolatban már hónapok óta bennem van, de azt hiszem most kristályosodott csak ki igazán, most, hogy beengedett a világába és én meg akarom mutatni, hogy mennyire hálás is vagyok érte, ezért az egészért.

-Hogy a díszí…ja, igen-nézek rá néhány másodpercig zavarodottan, mert valahogy annyira rá fókuszáltam, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok és mi van körülöttem, azzal meg pláne nem nagyon foglalkoztam, hogy nézegessem az ízléses, vagy épp végtelen udormány karácsonyi díszeket a környező házakon. Oldalra fordítva a fejem lehetőségem van farkas, vagy inkább szarvasszemet nézni valami mozgó-fénylő rettenettől, amitől egészen feláll a szőr a hátamon.
-Ez konkrétan nem rénszarvas, hanem rémszarvas, ezt leszámítva tényleg egész rendben van az összkép-vigyorodom el a vizuális környezetszennyezés felé biccentve a fejem, vajon mi az isten van annak a fejében, aki mindenféle irónia nélkül képes kicseszni egy ilyen vagon szart a háza elé? Ez konkrétan mágiapazarlás!
A legjobb, amit tenni lehet az ilyennel, az az, hogy azonnal szétverjük, de mivel ma egy normális, tisztességes ember vagyok, inkább csak szépen odébb sétálok Viviennel együtt, aki olyan kedvesen néz ki a kis fülvédőjében, hogy kénytelen vagyok mosolyogni tőle. Ezt azért igyekszem nem halál feltűnő módon csinálni, mert az kibaszott creepy lenne és az utolsó dolog, amire vágyom egy ilyen szép délutánon az az, hogy a kedves randipartnerem sikítófrászt kapjon tőlem és az arcomba borítsa a forralt borát.

Azért, ahogyan a karácsonyról beszél az kissé elszomorít, na nem mintha én ez kényszeresen karácsonyfetisiszta állat lennék, nekem sem olyan fontos már ez az egész, mint gyerekkoromban volt, de akkor, úgy emlékszem igazán élveztem. Nem tudom Viviennek egyáltalán volt-e lehetősége ilyen élményekre még azelőtt, hogy… De erről kurvára nem kellene beszélnem, szóval igyekszem magamban is tartani.
-Dehogy van veled baj!-kortyolok bele a boromba, amitől kishíján helyben beleolvad a piercingem a nyelvembe, mindezt pedig igyekszem nem hangosan végig szenvedni, de azért szeretném jelezni, hogy ez egy kibaszott nehéz feladat.
-Szóval én is csak azért megyek haza, hogy anyámék valahogy meglegyenek egymással, most például sokkal szívesebben maradnék-ismerem be olyan automatikusan, hogy szinte magam is meglepődöm rajta. Nem szeretek az otthoni helyzetről beszélni, még akkor sem, ha másokéhoz képest nálunk van az édenkert, csak alma helyett szakés üveg lóg a fán. De akkor, azt hiszem itt tartunk, hogy ilyen dolgok csak így kijönnek a számon.
Kérdésére felé fordulok, ahogy ránézek elborít valami kellemes melegség, talán a tény, hogy már nem folyik rólam a hidegveríték, hogy már egyáltalán nem stresszelek, csak élvezem, hogy itt vagyunk. Együtt.
-Hmm…-kezdek bele valami nagyon értelmesbe, amikor meglátom, ahogy megrándul a szempillája. Apró pici mozdulat, mégis észreveszem, némán mutatom neki, hogy nézzen fel miközben a kisujjam egy óvatos mozdulatával megpróbálom eltávolítani a pelyhecskét. Ez nem is kellene, hogy tovább tartson egyetlen másodpercnél, mégis arra eszmélek, hogy gyengéden simítok végig az arcán. Olyan gyönyörű, pedig tudom, hogy valójában még kimerült lehet,alig  pár napja volt holdtölte.
-Az utca végén van egy kisebb park, ilyenkor biztos szép-javaslom a helyet, amit akkor fedeztem fel, mikor egy hétvégén éppen valami ideglelés közepette futkároztam, mint valami megvadult bika.
-Elsétálhatnánk odáig, ha szeretnéd. Jól vagy egyébként? Nem vagy éhes vagy fáradt?
Túlaggódom? Biztosan, de azért nem szeretném túlterhelni, ahogy olvastam az átváltozás nagyon megviseli a szervezetet, én pedig kegyetlen szarul érezném maga, ha valami baja esne miattam, meg a kilométer hiányom miatt.

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Egészen furcsa érzés. Meglehetősen különös és különleges egy olyan napot átélni, amikor... amikor csak Vivien lehetsz. Nem egy vérfarkas, még ha az átváltozás miatt fáradtnak is érzed magad, nem is a Morgananak nevezett szörnyeteg.
Csak simán Vivien.
Már emlékét sem vagy képes felidézni, mikor érezted magad ilyen békésnek, a körülményeket is figyelembe véve. Nem érdemled meg, Te igazán nem érdemled meg. Sosem voltál jó kislány, vagy ha egyszer mégis volt ilyen... azok az idők soha többé nem térnek vissza. Viszont ez a csoda nagy szívű forrófejű melák megérdemli, hogy legalább az ünnepekkor tekintettel legyél az instabil kis érzelmi világára, hogy valamivel megháláld neki azt a rengeteg dolgot amit Heráért és közvetetted Érted tesz. Egészen hamar egyértelművé vált számodra, hogy nem mondasz neki nemet a randi meghívására, még ha... még ha tisztában is vagy azzal, hogy Ti sosem fogtok működni. Néha azonban megengedhetitek magatoknak azt a luxust, hogy tévképzetekbe ringassátok magatokat, hogy belépjetek a téli álomvilágba, amely megannyi varázslatos és mesebeli dolgot ígér.
Hagyod neki, hogy úriemberhez méltóan fizessen a forraltborért, hogy az eladótól átvéve óvatosan a kezedbe adja, hogy védelmezően magasodjon föléd, hogy testével elválasszon a tömegtől, hogy tekintetével felnyársaljon bárkit, aki 3 másodpercnél tovább meri rajtad legeltetni a pillantását. Hagyod, hogy birtokoljon. És még élvezed is.
Most leengeded a védelmedet, és engeded, hogy Ő védjen meg mindentől és mindenkitől. Egyszerre félelmetes és felemelő érzés.
Élvezed azt is, hogy zavarban látod. Ez egy egészen más oldala annak a Chikara Tetsuyanak, akit te már ismerni véltél. Azon a napon, amikor majdnem végignézted, hogy véget akar vetni az életének, amikor beengedted az addig féltve őrzött és titkolt kis világodba, amikor ő is elárult magáról ezt-azt... akkor valami megváltozott. Most pedig belekóstolni készülsz abba, hogy milyen lehetne a kapcsolatotok, hogy aztán még jobban fájjon. De ez már csak ilyen. Te már csak ilyen vagy.

Figyeled az arcát, az igyekezetét, ahogyan próblja feldolgozni a korbbi kérdésed és felvenni a fonalat. Halkan felnevetsz, ahogyan szemezni kezd azzal a fényförmedvénnyel, amelyet rémszarvasnak csúfol.
- Azért remélem rémálmaid még nem lesznek tőle - simítasz végig a hátán egy kedvesnek érződő és annak is szánt mozdulattal. Pár röpke pillanat erejéig elveszel a tekintetében, viszonzod a mosolyt, miután folytatnád tovább a romantikus andalgást a feldíszített mellékutcában.

A reflexes ellenkezését csak egy mosolygós fejcsóválással jutalmazod. Mindketten tudjátok, hogy van veled baj bőven, ez csak egy a sok közül, és talán a kellemesebbek egyike is. Ennek ellenére is kellemes meleg bizsergést érzel a gondolkodás nélküli kijelentésére a mellkasodban és a gyomrodban. Olyan őszintén és kedvesen naiv ez a Chikara Tetsuya, hogy menten belesajdul a szíved. Közben a gondolataidban emlegetett szamár meg elég látványos módokon képes szenvedni, no de kellett neki ilyen nagy lendülettel beleinnia abba a forraltborba, ugye?

- Most egyáltalán nem okoskodásból, de... ezen a ponton nem lenne jobb, ha elválnának? Mármint ez a felállás kinek jó? Nekik láthatóan nem, neked meg főleg nem, hogy villámhárító szerepét kell betöltsd az otthonodban. Vagy ha még ők is ragaszkodnak egymáshoz, akkor menjenek el valami párkapcsolati terapeutához - bár szerinted ez is csak egy humbuk, semmi értelme ezeknek az embereknek, csak a pénzt nyelik. De van, akinél már a placebo is működik. Nem lehetetlen.
Egészen új élmény, hogy tudtok normális emberek módjára viselkedni egymás társaságában, mi több beszélgetni is! Főleg a Te részedről meglepő, hogy hangod, szavaid, az egész lényed gúnytól és szarkazmustól mentes. Kívülről az is egészen kedves látványt nyújthat, ahogyan a lehető leggyengédebb mozdulattal távolítja el a hópelyhet a szempilládról, és egy egészen új fajta, egészen kellemes melegséget érzel szétáradni a testedben, ahogyan simítja az arcodat, ahogyan rabul ejti a tekinteteddel együtt a lelked utolsó morzsáit is. A levegődet bent tartod pár szívdobbanásnyi ideig, mintha csak attól tartanál, ha most kiengeded a visszatartott levegőt, akkor a pillanat elillanna.
Örökké azonban semmi sem tart, az idő rozsdás vaskerekei forognak tovább. Az egyik udvarból egy öreg boszorkány feje kandikál kifelé, aki az előbbi kedves kis jelenetnek szemtanúja volt.

- Jó látni, hogy nem veszett még ki teljesen a romantika a fiatalságból - meglepő módon nem kapcsol be a védelmi öszönöd erre a mondatra, csak hálásan biccentesz felé. Valamit egy díszes karácsonyi papírzacskóban odalebegtet Chikaranak. Kíváncsian lépsz hozzá közelebb, hogy lásd, mi az. Azt már emiatt nem látod, hogy még kacsint egyet a partnerednek, utána visszatotyog a házának biztonságos melegébe.

- Rendben, legyen így - araszolsz közelebb hozzá egy kicsit, ahogy újra útnak indultok, ezúttal már határozott úti céllal együtt. - Miattam igazán nem kell aggódnod, megvagyok. Voltam már rosszabbul is - kacsintasz rá, bár megnyugtatásként szántad, de lehet ezzel sikerült megbolygatnod a kis lelkibékéjét. A kezedben a bor továbbra is lelkesen gőzölög, de a szádhoz emelve már érződik eléggé, hogy hűl ki a forró ital. - Mondjuk ha már kellemesen átfagytunk, akkor beülhetünk valahová enni, feltéve ha nem sietsz éppenséggel sehova- nézel fel rá ismét, és akkorát dobban a szíved, hogy attól tartasz még a házakkal odébb élő néni is hallja a nappalijában kötögetés közben.
Butaság az egész, de a mostani is egy olyan pillanat, amikor azt kívánod, bárcsak ne érne véget... Bárcsak örökké melletted maradhatna. De ez csak egy elrugaszkodott vágy, nem több, mint egy a reggel érkezésével szertefoszló álom.
Egy igazán gyönyörű álom, ha már itt tartunk...

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás

Az a durva az egészben, hogy még kifejezetten erőltetnem sem kell magamat annyira, amennyire eredetileg akartam. Végül is csak ott volt a fejemben, hogy a vitáink nagy része amiatt olyan, amilyen, mert ő nem tud normálisan kommunikálni, én meg egyetlen sértést sem tudok lenyelni, pedig van rá esély, hogyha időnként el bírnék számolni tízig, akkor nem esnének ki a számon ilyen kattant picsák és egyéb szimpatikus hozzászólások.
Zennek kellene lenni, basszameg!

Most pedig nem hiszem el, de az vagyok. Annyian vannak körülöttem, mintha muszáj lenne idejárni-nem mintha máshova ki lehetne csapni a diákokat, London meg ugye nem jár házhoz... - két hatodévest igyekszem fél vállal odébb segíteni, mielőtt még magamra borítanám mindkettőnk italát és még át sem fut a fejemen, hogy kedvem lenne irdatlanul orrba rúgni őket.
Békés vagyok, mosolygok, minden olyan rohadt idillikus, hogy bedolgozni is nehéz az agyamba. Kivéve ezt a resveteg szarvast, mert ezt tényleg inkább halloweenkor illene kipakolni.
-Talán ahhoz kicsit több kell-nevetgélek halkan, a simogatása miatt még három réteg ruhán keresztül is kellemesen melegnek érzem a kezét.
Olyan ez, mintha nem is mi lennénk, mintha valami alternatív valóságba szippantódtunk volna át, de nem panaszkodom, igazából jobban élvezem ezt, mint gondoltam volna.Talán nyáron még más lett volna, valószínűleg ordibáltunk volna egymással egy elegáns étterem teraszán, miközben a háttérben valaki szenvedélyesen gitározza a...nem tudom mit, egyetlen spanyol dal nem jut eszembe, csak az, hogy lehet jobb ez így. Mindkettőnknek változni kellett valamennyit, hogy így tudjunk időt tölteni egymással, hogy Vivien azt mondhassa, nem csak nekem és neki van szüksége agykurkászra, hanem az őseimnek is.
-Nem rossz ötlet-fújdogálom a bort, mielőtt tovább hörpölném – bár megnézném én azt az embert, aki apámból három szónál többet ki tud masszírozni egyszerre, főleg az érzéseivel kapcsolatban.
Talán tényleg beszélnem kellene anyával, mondjuk főzés közben, akkor általában úgyis jobb a kedve a szokásosnál, még azt is megemlíthetném neki, hogy ezt valaki olyan tanácsolta nekem, aki nálam jobban ismeri a nőket is meg pszichomókusokat is. Nem, ezt nem így kellene tálalni, mert akkor anyám azonnal lebuktatna és sosem látnám a végét a dumának, hogy végre én is beleestem valakibe. Valakibe, akiről igazából beszélni sem lehet úgy igazán, ami miatt pedig az egész egy elmagyarázhatatlan, kibogozhatatlan matrózcsomó lesz a végére, én pedig belefejelek kínomban a rizslisztbe és utánozom a nyújtófa hangját, amíg oda nem jutunk, hogy mégsem kell beszélnem erről az egészről. Oké, legalább már azt megterveztük, hogy mit nem csinálok, kezdetnek az sem rossz.

-Amúgy meg ha látnád milyen mocsok szarul hárítom azt a villámot…tulajdonképpen már szenteste kezdek mindenféle indokkal boltba járni, hogy ne kelljen hallgatnom őket. Az igazán fasza az,hogy idejük sincs átgondolni, hogy vajon milyen boltba mehetek karácsonykor!
Én ezen most végül is kellemesen elmosolygok, mert vicces kis történet, de ha egy vigyornál több időt szánsz rá, mégis…hát kibaszott szomorú az egész. Nem akarok valaki olyannal élni, akitől ráz a hideg, nem, nekem valaki olyan kell, aki érdekes, változatos, izgalmas…szőke, kék szemű és bármikor elküld a francba, ha épp úgy látja jónak.
Hú baszki, jól előre rohantam a fejemben az egésszel!

A szívem is úgy ver, mintha rohannék, mikor a szempillájához, majd a puha, hűvös bőréhez érek. Csak nézem, mert ezek azok a pillanatok, amikre vissza tudok majd gondolni később, ha nem lesz velem, ha épp nem ilyen lesz. Emiatt akkor is tudni fogom, hogy küzdenem kell érte, ha épp semmilyen eredményt nem tudok elérni. Lassan hajolok hozzá közelebb, beszívom az illatát és már majdnem megcsókolom, mikor a helyi kémszolgálat rendkívül jó arcnak tűnő kihelyezettje miatt kishíján szívbajt kapok.
Talán nyitnám is a számat, hogy nekiálljak előadást tartani arról, hogy hát én itt majdnem kiugrottam a hajam alól, de szavai megmosolyogtatnak. Milyen kedves kis néni! Végül is tényleg aranyosak lehetünk a magunk hatalmas kontrasztjával. Itt van ő a világos hajával, talpig beige-ben, míg rajtam csak fekete ruhák vannak, a farmeremről pedig egy rövidebb lánc lóg. Lehet, hogy attól van ilyen jókedve az öregasszonynak, hogy úgy nézünk ki, mintha Vivien sétáltatna?

-Kis kacsóit csókolom-kiáltom oda neki vigyorogva, mire hamarosan a kezembe tudhatok egy kis tasakot is, amire megint nem számítottam. Úgy látom ez itt a meglepetések estéje, mert Vivien sem nyilatkozik arról, hogy előbb kerülne romantikus kapcsolatba egy kákalaggal, mint velem.  Belenézek a tasakba és úgy fordítom, hogy Vivnek is legyen lehetősége belepillantani.
-Cicás sütik, hát ez kegyetlen aranyos-lelkendezem, mint valami gyengeelméjű- de vajon mitől pirosak?
Szóval kicsosztorog itt egy vén boszorka és piros macskás süteménnyel kínál, nem volt olyan mese, ahol ez úgy végződött, hogy valakit megettek? Na mindegy, olyan kis jóravalónak tűnt, hát már csak nem az volt minden vágya, hogy két ártatlan járó-kelőt jól megmérgezzen, mert miért ne! Mondjuk az a kacsintás? Nem, nem baszódunk mindenféle paranoid baromságokon, azon baszódunk, hogy a mellettem sétáló szőkeség a lehető legboldogabb legyen a mai randi után!
-Voltál már rosszabbul? Honnan tudtad, hogy pont ezt akartam hallani? -vonom fel a szemöldököm játékosan. Legalább belement a sétába és remélem jelzi, ha valami baja van, még akkor is, ha én vagyok a baja.
-Nem sietek, pont nem vagyok hivatalos a japán császárhoz vacsorapartizni. Bármeddig ráérek.
Hova a francba is sietnék, el innen, el tőle? Nehezen lehetne most fontosabb dolgom nála, ahogy eddig sem lehetett fontosabb dolgom Hera bajánál sem, ami miatt annyi követ mozgattam meg, amennyit csak bírtam. Mondjuk, ha Japánban nem is a császár, de azért várnak és lehet, hogy erről is beszélnem kellene vele, de valahogy nem jön a számra. Majd elbaszom az egészet később, most csak olyan jó kicsit…lenni.

Közben sikeresen megérkezünk a kis parkhoz, én pedig anélkül fogyasztom el a maradék italom, hogy szétégetném bármimet. Megállok, először a helyszínre nézek, aztán rá. Tényleg szép, teljesen háborítatlan, a fák között és a középen álló sellőszobron már vastagon áll a hó, ahogyan a kis boltíven is, ami már túl vezet a parkon, magam sem nagyon tudom, hogy hova.
-Ezt nézd-mutatok a kis rózsaszín virágra, ami a szobor talapzatánál kikandikál a hóból. Vajon hogyan maradt életben ebben a hidegben? Vagy ez valami speciális cucc? Jobban kellett volna figyelni Gyógynövénytanon ahelyett, hogy a mandragórákat böködöm próbálgatva, hogy mit reagálnak rám, de ezt baszhatom.
-Oh tényleg -nyújtom felé a boszorkány ajándékát tartalmazó kis zacskót – sütit?

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Nem bírsz betelni a látványával, milyen békés és boldog most. Talán csak seprűn repkedve a birtokon láttad Te ilyen nyugodtnak. Azonban az idill mögött mélyen ott gyökeredzik a virágtalan, hatalmas tüskékkel rendelkező rózsatövis, mely nem engedi, hogy az öröm tiszta és felhőtlen legyen. Nem hibáztatod érte, hiszen ez a Te döntésed, a Te terved része. Ehhez viszont temérdek önuralomra, türelemre és még több színészi tehetségre lesz szükséged. Ha már az ocsortány visszataszító viselkedéseddel nem sikerült elriasztanod, akkor... akkor most az az unalmas, kedvesen mosolygó, vele mindenben egyetértő szerelmes tekintetű buta szőke csitri leszel, akiket rendszerint lekoptat. Amennyiben szükséges, még... még... elkíséred a "kiteljesedésig", akkor is, ha az számodra éppenséggel egy olyan dolog, amihez ugyancsak fájdalom, rettegés, szenvedés és megaláztatás köt. Bár akárhonnan is nézed, inkább vele, mint mással, csak vele és senki mással. Ez azonban még a jövő zenéje - ha nem is a túl távoli jövőé.
Valami kis keserűség tükröződik az arcodról, hamissá váló mosolyodról, ahogy ezek a gondolatok fonálra fűződnek elmédben, úgyhogy inkább egy sötétebb, eldugottabb részre száműzöd őket és álmatlan éjszakáid egyikén, vagy mindegyikén majd hagyod ezeket is a felszínre bugyogni.
Nem akarod, hogy ezt a napját beárnyékolja bármi is, egy mély levegővel kitisztítod az elmédet, hogy rá fókuszálhass, valamint... a ritkaság számba menő boldogságérzet teljes mértékű megélésére. Most nincs helye a bűntudatnak, az utálatnak, az önutálatnak, a gúnynak, a fájdalomnak, az önzésnek, illetve más egyéb negatív érzelemnek. Adsz nekik teret bőven majd máskor.

- Oh, milyen kár. Pedig igazán furfangos ötleteim lettek volna, hogyan... segítsek átvészelni ezeket a rémálmokat - mosolyogsz rá ártatlanul kedvesen, de ismerhet annyira, hogy lássa a huncut fény játékát megcsillanni a szemeidben, amint mézesmadzagként húzod el valami intimebb kapcsolat ígéretét. Bár mi lehet intimebb annál, hogy szinte az összes sötét titkodat napvilágra bocsájtottad előtte, hogy a kezébe adtál egy olyan kulcsot, mellyel ha akarna tönkre is tehetne. A reputációdat, a gondosan egyengetett utadat, Téged, az egész életedet.
Részben Te magad is erőt merítesz ebből a mesébe illő békés időtöltésből. Akár ilyen is lehetne a kapcsolatotok, de ahhoz megannyi feltételnek teljesülnie kellene, melyek soha nem fognak. Ezen problémák azonban az idealizált kis buborékban nem kapnak helyet, ők a valóságnak csúfolt másik síkon léteznek, ergo nem is a Ti problémátok.

- Ugyan, mindenki manipulálható. Csak meg kell találni a kulcsot hozzájuk. Ez egy törékeny és izgalmas játszma, amelyért bizonyos emberek pénzt kapnak. - Aztán meg ott vannak mások, akik meg puszta élvezethajhászás céljából szórakoznak mások mentális és érzelmi világával. Erre tökéletes példa vagy Te magad is, aki mások nyomorából töltődsz fel. Ha neked rossz, másnak legyen rosszabb. Nem jó hozzáállás, de elrontott vagy Te magad is. Most azonban tekintettel vagy rá, így nem pedzegeted, hogy szívesen megpróbálkoznál az apja érzelmi világát a felszínre hozni. A módszereid és az eredmény amúgy sem lenne túl... kellemetes senki számára sem.

- Nem kell látnom, tudom magamtól is - nézel felé egy lágy mosollyal, amely hamar elhalványul a komoly aggodalom miatt. - Remélem Te is tudod, hogy egyáltalán nem a Te dolgod, hogy Ők kijöjjenek egymással. A kapcsolatukon nekik kellene dolgozniuk, és az sem elfogadható, ha éreztetik veled, hogy miattad vannak még csak együtt... ha pedig hangot is adnak ennek, akkor az már egyenesen Őket minősíti. Szerencsére csak nagyjából egy hét. Erős vagy és kibírod - biztató hangnemet ütsz meg, ahogy már-már szeretetteljes pillantásokkal bombázod ennek okán. Tudod jól, hogy nehéz dolog megnyílni másnak, ez alól Ő sem kivétel - éppen ezért nem szeretnéd azt éreztetni vele, hogy az Ő problémái jelentéktelenek. Nem ma, nem normális esetben. Senkinek nem kívánnád azt a nyomort, melyet neked kellett átélned.
Senkinek...

Nyáron, de pár hónappal ezelőtt sem gondoltad volna, hogy mindennek ellenére pont Ő lesz az az ember, aki előtt egyszer képes leszel kitárni a hatalmas vaskapukat, és beengedni arra a helyre, amelyet rajta kívül csak egy ember látott... hogy előtte majd mersz sokkal gyengédebb, sokkal őszintébb, sokkal sebezhetőbb lenni...
Sokkal inkább önmagad.
Pillantásoddal fogva tartod az övét, bár lehet ez kölcsönös. Magadnak sem tudod megmagyarázni, miért éppen hozzá vonzódsz, miért éppen titeket sodort össze az élet, miért érzed egyre inkább erősödni a láthatatlan köteléket köztetek, amikor minden rendelkezésedre álló eszközzel igyekeztél és igyekszel elvágni azt. Miért ragaszkodsz hozzá és pont hozzá ennyire, miért nem tudod elengedni, miért nem akarod elengedni? A választól rettegsz, ezért nem is keresgéled, csak eltemeted a kérdéseket is mélyre. Nem akarsz szembenézni azzal a ténnyel, hogy esetleg... talán...
Mielőtt még azonban igazolást nyerhetne a félelmed, megáll előtted, közbe szól az idős hölgy, elillan a pillanat, mintha csak egy kósza álomkép lett volna. Talán egy kicsit fellélegzel, tisztábban tudsz gondolkodni.
Vagy mégsem... mert nem tudod elrejteni az arcodra őszintén kiülő csodálatot és... és... - ezt sajnos képtelenség máshogy megfogalmazni - szeretetet, amit iránta érzel. Megijeszt a felismerés, de egészen addig nincs gond, ameddig Ő ezzel nincs tisztában. Addig nincs gond...
- Tudnék még említeni valamit...- vagyis inkább valakit-... ami kegyetlenül aranyos - ahelyett, hogy ránéznél, inkább a sütiket vizslatod. - De nézd, van közöttük zöld is- mutatsz rá a tényre, majd az Ő kezét megfogva megrázod kicsit a tasakot, ezzel felfedve a zöld cicás süteményeket is. - Hmm, nem is tudom Chikara Tetsuya, miért színesek az ételek? A. ételszínezék, B. varázslat, C. méreg... - nézel vele farkasszemet, majd csilingelő hangon felnevetsz. Kivételesen nem gúnyolódni akarsz vele, és ez egészen abszurddá teszi a helyzetet. Egyszerűen csak viccesnek találod a naivitását, de közben irigylésre méltóan lenyűgözőnek is. Nem is vagy képes ellenállni a csábításának, úgyhogy macska módjára simulsz hozzá és karolsz belé. Eszed ágában sincs magyarázkodni, pironkodni, csak egy felvont szemöldökös átható pillantást vetsz a veletek szemben elsétáló férfiakra, akiknek ezen cselekedeted láthatóan nem nyerte el a tetszését.
Nos... szar ügy.

- Ezen megszólalásommal azt akartam kifejezni, hogy nem szükséges aggódnod értem. Erős vagyok, még ha néha nem is látszik, de... ígérem szólok, ha esetleg azt kezdeném érezni, hogy valami túl sok, jó? - olyan szépen rebegteted rá a szempilláidat, mint még soha senkire ezelőtt. Még a rengeteg rétegen keresztül is átszűrődik az illata, amely most is könnyű szerrel ködösíti el az elmédet. De nem baj, ez a mai nap nem a realitásról szól, a következmények miatt ráérsz majd aggódni, ha ennek a szép napnak vége szakad és visszatértek a monoton hétköznapok szürke homályba.

- Oh... szóval azért ha a japán császár várna vacsorára, akkor ejtve lennék? Na szépen vagyunk. Pedig én még azon gondolkodtam, hogy visszamondanám miattad a Királynő meghívását, de így... Teljesen el vagyok keseredve - hangod drámai, arcmimikád tökéletesen tükrözi a szükséges hitetlenkedést és sértettséget, de nem sokáig, ugyanis halkan felnevetsz, még a nevető ráncok is megjelennek szemeid sarkában. Ha ezt realizálnád, akár meg is ijedhetnél. Tudatosan figyelsz erre, hát nem lehetsz ráncos! Most pedig...
Teljesen elvette az eszed.
- De ha valóban nincs dolgod, akkor akár vacsorázhatunk is valamit később - borzasztó, mennyire képes vagy magadat elengedni, és egy csaló-nap során milyen gyorsan utat találnak ezek a gondolatok, amelyeket olyan gondosan és olyan mélyre ástál el... és egy szempillantás alatt törnek felszínre, amint teret engedsz nekik. Borzalmas.
A forraltborról többnyire majdnem teljesen el is feledkezel, inkább csak melegíti a tartó kezed a hidegben. Azért a parkba érve, ahogyan elengeded Chikarat, hogy kicsit körül nézz, bele-belekortyolgatsz az italba. Tartani már nyűg, bár a melegsége hiányozni fog.

- Hm? - érdeklődve kapod fel a fejed, ahogy szólít, odasétálsz mellé és értetlenül pislogsz az egy szem kisvirágra, amely így télvíz idején egymagában virágzik. - Ez gyepes szappanfű... A hely és az időpont is érdekes a virágzására, na meg így önmagában... - leguggolsz, és óvatos gyengédséggel simítasz végig a kisvirág szirmain. Akarva-akaratlanul is beugrik édesanyád arca, mire önkéntelenül megrándulnak a szirmokat érintő ujjaid. Gyorsan visszahúzod a kezed, mielőtt láthatná, hogy remegsz. Reméled nem vette észre. - Szerintem ezt valaki szimbolikai jelleggel hagyta itt. A megtisztulást szimbolizálja leggyakoribb olvasatban - felállsz és egy fél lépést teszel hátra, hogy újra mellette állj, de tekinteteddel nem engeded a kis növénykét. Addig nem, ameddig nem rendeződnek a vonásaid, és a feltörekvő sötétséget vissza nem parancsolod a helyére. Chikara azonban képes kirántani ebből a nem kívánatos állapotodból teljesen oda nem illő kérdésével a sütemények kapcsán. Előbb rá pislogsz értetlenül, majd a süteményes zacskóra, majd megint rá.

- Egyébként ezt meg akartam kérdezni, de... neked senki nem tanította meg, hogy ne fogadj el édességet idegenektől? És főleg ne edd meg, ha már elfogadtad? - végül azonban megint nevetni kezdesz, és belenyúlsz egy zöld cicás sütiért. - Na, még a süti is mardekáros, amit kiveszek. Akkor Te tényleg csak a pirosakat eheted, Mr. Griffendéles sztárhajtó uraság - nézel rá játékosan. - Bár ha elég gyors vagy, akkor hagyom, hogy megkóstold... - látszik a hátsó szándék az ajkaid görbülésében, szemeid villanásában. Ide-oda libegteted a süteményt az orra előtt. Ez a felhívás a keringőre, hogy vajon el tudja-e előbb kapni a sütit - természetesen a szájával - mintsem Te bekapnád azt. Bár nem tudja azon hátsó szándékod, hogy egy sokkal mérgezőbb dolgot akarsz neki adni, mint amilyen potenciálisan a süti lehet - egy rövid, gyors csókot az ajkaira, ami után azonnal elhúzódnál tőle, hogy inkább a szád a sütemény elfogyasztásával legyen elfoglalva. Persze ez mind azon múlik, hogy belemegy-e a kis játszmába. Őt ismerve azonban nincs túl sok kétséged...

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás

Az elején még hitetlenkedtem, abban sem voltam halálosan biztos, hogy eljön, aztán meg itt van és olyan ez az egész, mint valami közepesen giccses karácsonyi romcsi film. Mint a Love Actually, amit úgy ültem le megnézni anyámmal, hogy nem is értettem miért érdekli, azt meg még annyira sem, hogy miért kellek én hozzá, a végén meg majdnem bőgtem. Egész eddig azt hittem, hogy a dobos kisfiú vagyok, akiről végül kiderül, hogy a kislány, akibe szerelmes nagyjából mindenki babája, de már kezdek kételkedni. Mert tessék, hát most is ilyen ormótlan faszságok járkálnak a fejemben, pedig egyébként olyan kegyetlen boldog vagyok, hogy azt ki sem tudom fejezni.
-Nem utasítom vissza a furfangos ötleteidet, végül is most derült, ki, hogy a karácsonyom is egy rémálom, nem?-nézek vissza rá és bele sem merek gondolni, hogy mire utalgat ilyen rendesen, mert még a végén látni fogja az utca népe, hogy mennyire vagyok oda a lányért, én meg azért szakadó hóban nem szívesen jelezném ilyen módon, hogy "ügyfélképes" vagyok.
De ahogy mosolyog és rebegteti a szempilláját…mi van, ha ez nem is ő? Mennyi ideje viselkedhet így? Egy órája? Másfél? A valódi Vivien talán nem is bírna ki ennyi időt kellemetlenkedő beszólás nélkül, vagy anélkül, hogy idióta barom állatnak nevezzen és ez kurvára gyanús. Igyekszem azért figyelni perifériából, de olyan „nem, nem azt nézem, hogy te vagy-e te” módon, csak hogy csinál-e valamit, ami kifejezetten antivivienes, de egyelőre nincs más, csak ez hirtelen kedvesség. Valaki százfűléfőzettel szopat, az eredeti Vivien meg elkábítva pihen valami eldugott seprűtárolóban? Jó, eredetileg arra gondoltam, hogy megkötözve, de aztán oda jutottam, hogy senki nem lenne elég bátor, meg…felkészült, hogy csak úgy megkötözze, még akkor sem, ha most összességében gyengébb a szokásosnál.
Állj le Tetsuya, ha tovább kergeted a saját ötleted farkát, ki fog ülni az arcodra!

Bár, amikor az jön ki a száján, hogy mindenki manipulálható, kicsit megnyugszom. Ez kifejezetten rá jellemző duma, akkor viszont…nem értem.  Ennyit nyomott volna nála a latba, hogy megnyíltunk egymásnak? Nyilván örülök, ha igen, de ha ezt tudom, akkor sokkal előbb megpróbálok szimplán csak őszinte lenni vele és nem letolni a világ összes csajozós játszmáját.
-Jobban örülnék, ha valaki szimplán csak abba manipulálná bele az öregem, hogy viselkedjen egy kicsit tisztességesebben-sóhajtok egy nagyot, mert ebben az egészben én is hibásnak érzem magam, ellenére annak, hogy Vivnek igaza van és nem az én feladatom a kapcsolatukkal foglalkozni, meg annak a milyenségét figyelgetni, de mégis szorongok az egésztől. Ha erről gondolkodom, valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy talán még lett volna lehetőségük visszatalálni egymáshoz, ha nincs ez az egész botrány a lábam körül és, ha utána nem viselkedem úgy, mint egy hisztis kölyök.
-Persze, menni fog. Köszönöm! -bólogatok és szabad kezemmel megsimítom az övét jelezve, hogy őszintén hálás vagyok ezért a beszélgetésért, mert ezt azért nem könnyű megvitatnom másokkal. Gemma valamennyire látta, hogy mit művelnek, amikor nálunk volt, de az azért nem volt az igazi ajtócsapkodós, tányértörős, részegfaszozós, karótnyeltkurvázós muri, amire képesek, ha senki sem látja őket. Vagy, ha azt hiszik, hogy senki sem látja őket.
Mondjuk, azt mi is csak hittük, hogy egy pár percre magunk lehetünk, de annyira nem bánom, talán még bőven lesz lehetőségem az ajkaival foglalkozni a mai nap végéig, nekem is lehetne annyi eszem, hogy nem a nyílt utcán állok neki ennek is de…nem tudok gondolkodni, amikor ilyen közel vagyok hozzá, egyszerűen nem tudok tenni ezellen semmit. Ahogy rám néz, annyira szeretném elmondani neki, hogy ő a leggyönyörűbb jelenség, akit valaha láttam, de még ez sem lenne elegendő ahhoz, hogy kifejezzem milyennek is találom ebben a pillanatban.

-Tudom, de…-gondolok a macskámra, mert hát mi mást tarthatna még annyira aranyosnak, hogy hangot is adjon neki?- szegény Catkara Nekoya kis teste nem bírja a hideget, szóval inkább betakargattam és hagytam, hogy azt csinálja, amit legjobban szeret, vagyis horkoljon az ágyam közepén.
Az is olyan szép, hogy mennyire szereti azt a szerencsétlenül járt kopasz kis jószágot, az meg végképp, ahogyan a macska viszontszereti. Talán itt kellene hagynom neki az ünnepekre, hogy ne legyen magányos, hogy ha már én nem bújhatok hozzá, mikor fázik, legalább a macskám vele legyen. Ezen a ponton ezt el is döntöm, majd elviszem neki a kis pulóveres veszedelmet mielőtt hazautaznék. Szívem szerint lemondanám már az egészet, de tudom, hogy Ishida mennyit szervezkedett a koreaiakkal meg a japánokkal, valószínűleg nem lenne őszinte a mosolya, ha csak úgy bejelenteném, hogy hirtelen cseszek a jövőmre, meg az esetleges karrieremre, de ugye erről nem beszélek, mert elég ingoványos lehet tőle a talaj.
-És tényleg -veszem észre a felbukkanó zöld fülecskéket -griffes-mardis macskacsapat. Milyen szépen összekeveredtek!
Mint mi is, mondhatnám, de ennyire már nem engedem el magam, mert nagyon hamar rájövök, hogy akkora baromságot kérdeztem, hogy nem igaz. A furcsa az, hogy most nem érzem magam a világ legszánalmasabb idiótájának miatta, mert ez a gyönyörű lány is csak nevet rajta. Nem tudom, hogy hallottam-e valaha így nevetni, de hirtelen elfelejtem tőle azt is, hogy mi van a kezemben, nemhogy a színét!

-Szerintem a C lesz a megoldás, de sze…sze-próbálnám befejezni a mondatot, de ettől a hirtelen törleszkedéstől teljesen elvesztem a fonalat, persze egy milliméterrel sem mozdulok arrébb, csak kiélvezem a helyzetet, meg a tényt, hogy a velünk szemben jövő faszi minden jel szerint épp azon gondolkodik, hogy mit tudhatok, amiért egy ilyen lány van velem, pedig arról még a kedves randipartnerem sem tud semmit igazán.
-Szóval szeretek veszélyesen élni-zárom le nagy nehezen, amit elkezdtem és közben nem felejtek el szélesen mosolyogni a pasasra, csak hogy érezze törődést és még véletlenül se fixírozzon nálánál jó pár évvel fiatalabb lányokat.
-Egy szóval nem mondtam, hogy nem vagy erős-forgatom meg a szemem kedélyesen, hiszen tudom, hogyne tudnám? Csak van ez az érzés, amivel már egy hónappal ezelőtt sem tudtam mit csinálni, hogy nem csak felelősnek érzem magam érte, hanem az is akarok lenni.
-Megegyeztünk-bólintok és kicsit lejjebb hajolok, hogy adhassak egy puszit a hajára. Olyan ártatlan ez a gesztus is, annyira különbözik attól, amilyen általában vagyok vele, mikor éppen teljesen kiforgat magamból. Pedig az is én vagyok, de ez is, és erre a Chikarára már sokkal egyszerűbb büszkének lenni, mint arra, aki olyan kibaszott undok dolgokat volt képes gondolni róla. Azt viszont nem is sejtettem volna, hogy itt nevetgélünk majd a japán császáron, akit amúgy nem is nagyon tudom, hogy hogy hívnak, meg szegény második Bözsén, akinek aztán végképp nem kellene közénk keverednie.
-Nem akarom én megzavarni a terveidet-próbálom mindezt úgy előadni, hogy nem röhögök bele-de szerintem sokkal jobb lenne, ha összeülnénk mindannyian és akkor ott meg tudnák vitatni az uralkodós népek is a dolgaikat, meg azt hiszem mi is jobban szórakoznánk. Bár…kölcsönadhatnád  Őfelségének a fülvédőd, vagy megbeszélhetnénk azt is, hogy egyenesen te szerepelj az ötven fontoson, természetesen fölvédőben.
Szóval akkor ilyen jól tudunk szórakozni egymás társaságában, akkor is, ha épp nem azzal foglalkozunk, hogy tíz körömmel tépjük a másik idegeit, pedig én tényleg azt hittem, hogy nekem arra van szükségem, ennek ellenére most olyan kellemesen higgadtnak érzem magam, amilyennek ritkán szokásom. Még jó, hogy Vivien közelsége felel azért, hogy még véletlenül se essen le a vérnyomásom. A vacsora ötletére természetesen lelkesen bólogatok, legalább látom, hogy eszik rendesen, így telihold után az is elég fontos lehet, hogy elég fehérjét fogyasszon, de enélkül is bármikor elvinném vacsorázni, szar bevallani, de lehet még akkor is, ha épp lelkesen ekézne most is.

Élvezem, hogy a parkban nincs senki rajtunk kívül, hogy a hó ropog a talpam alatt. Különösen szép az egész, teljesen más, mint mikor mérgemben futkorászva először megtaláltam ezt a helyet.  Vivien velem ellentétben felismeri a kis virágot és még azt is tudja, hogy nem kifejezetten hókedvelő, télinövény, én meg egy kicsit szégyellem a pofám, amiért életemben nem hallottam még a gyepes…szappanfűről -egyáltalán milyen név ez egy virágnak? -, arról meg főleg, hogy mit jelent.
-Végül is ez összecseng a hóval-állapítom meg, hiszen a hó is egyszeriben ártatlanná és érintetlenné teszi az egyébként bántóan szürke és sötétté váló világot és mintha Ishida-san is írt volna valami weirdo koreai babonáról, csak a vicc kedvéért -nem mintha lenne humora-,mi is volt az?
A lányra nézek, most csak lopva figyelem finom vonásait, és hirtelen eszembe jut, akaratlanul is szélesen elmosolyodom a gondolatra. Állítólag az első hó hosszantartó szerelmet és boldogságot ígér a pároknak, de mi nem vagyunk egy pár, még ha annak tűnünk is, de akkor mik vagyunk?
Biztosan tudnék még ezen kényszeresen vekengeni, de a kérdése kicsit kiszakít a gondolataim közül, mert hát…igaza van, de biztos nem a kedves öreg boszorkák azok, akiktől nem szabad elfogadni mindenféle színes süteményeket, ugye?
-Nem -rázom meg a fejem – nekem azt mondták, hogy ne fogadjak el drogokat és alkoholt idegenektől, de hát Halloweenkor már erre sem figyeltem, szóval mi baj lehet egy kis macskás sütiből?-vonom meg a vállam kuncogva, pedig aztán a Halloweenben semmi vicces nem volt,  főleg miután Gemmával sikerrel kihaluztunk egy jókora darabot a falból. Gondolni sem akarok az egészre, ahogy hirtelen rám omlott minden, amit építettem és most, mintha mégis ennek az időszaknak az eredményeként lennék itt vele. Ha innen nézzük, tulajdonképpen megérte minden pánikom, kétségbeesésem és elbaszott döntésem, mert…ezt még magamban sem tudtam kimondani, de többet ér ő nekem, mint a Tusa és a barátaim is sokkal többet érnek számomra ennél a cirkusznál.

A kis játékába természetesen belemegyek, pedig mindketten tudjuk, hogy nem a süteményről szól, viszont így sokkal szórakoztatóbb. Egy ideig csak követem a mozdulatait a szememmel, aztán hirtelen csapok le, de nem arra, amire kellene, egyértelműen az ajkaiért mozdulok és hirtelen, szenvedélyesen csókolom meg, ha hagyja. Benne van ebben az, hogy a gyomromban egy molylepke család áll neki rave partit tartani minden mozdulatától, hogy hiányzott, hogy a lehető legközelebb akarok lenni hozzá, és nem akarom, hogy ez az este valaha is véget érjen.
Mikor már kénytelen vagyok venni egy nagy levegőt, azért még beleharapok a süteményébe, csak, hogy lássa nem felejtettem el a dolgot, pedig valamit elfelejtettem, de mit?
-Amúgy…-kezdek neki, mert hát basszus a bál! Számomra egyértelmű, hogy együtt megyünk és nagyon remélem, hogy mások számára is, de azért illik érdeklődni, ha esetleg ő még nem tudna erről – akartam kérdezni, hogy akkor a bálra ugye mi ketten, hát…így együtt, nem?
Ez aztán szofisztikált volt, Chikara , ettől még egy apáca is ledobná a fityulát és örömmel tangózna veled a Nagyteremben! Na mindegy, ezt visszaszívni nem lehet, ahogy azt sem, hogy a saját baromságom és az előbbi csók hatására egészen érzem, ahogy vörösödik a képem. Nem mond nemet, ugye? Mármint…elég fura lenne, ha nem akarna velem jönni, azt hiszem már ő is látja, hogy nem feltétlenül én vagyok a legrosszabb parti Roxfort-szerte.

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

A szürke égboltból egyre lelkesebben szállingóznak alá a nagyobb és nagyobb hópelyhek. Nem egy megpihen szőke hajzuhatagodon, ameddig a testedből áradó melegségnek meg nem adják magukat végleg és elolvadnak. Amilyen jelentéktelen jelentőséggel hullanak le, olyan halkan, észrevétlenül lesznek semmivé is - egyesek korábban, míg mások később. Az ehhez hasonlatos negatív gondolatok azonban most messze elkerülnek, ugyanis a csillogó fehér táj nem az elmúlást, hanem az új kezdetet, bizonyítéka annak, hogy az álmok valóra válhatnak - ugyanis ez a nap egy álom, bár abból is merész. Érzed és érted zsigereidbe hatolóan, hogy ez nem jár neked, ez nem lehetne a tied, nem érdemled meg, mégis két kezeddel ragadod meg az alkalmat és nem hagyod szökni. Önző vagy, akaratos, akarsz mindent, hogy aztán a végső pillanatban, amikor számít, amikor igazán számít elengedd a kötél végét, az pedig visszazuhanjon a mélységbe. Pedig ez igazán igazságtalan Chikaraval, de még magaddal szemben is, de mégis itt vagytok, mégis ezt teszitek - mert a karácsonyi dallamok, a nagy pelyhekben hulló hó, a gőzölgő forraltbor, a fő utcán sorakozó ünnepi tematikájú árusok, gyermekek vidám kiáltozásai amint egymást hógolyókkal dobálják, az otthonokból kiszűrődő frissen sült bejglik és mézeskalácsok illata eltörlik aljas módon a rút valóságot és egy téli álomvilágba rántanak, ahol minden szép és jó megtörténhet. Ezért nem érkezik a gúnyos visszacsatolás sem, amikor Chikara gyorsan helyesbít, ezért mosolyogsz rá oly bájosan sejtelmesen, ahogyan megigazítod a sálat a nyakad körül. Inkább csak elbújsz az óriási beige kötött puha pamut anyag mögé, de a szemeid továbbra is elárulja mosolyod számára. A választ a fantáziájára bízod, úgyis meglehetősen élénk darabbal rendelkezik a melletted sétáló impozáns megjelenésű úriember.
Hiszen könnyű szerrel képes vagy leolvasni az értetlenséget az arcról, hogy nem tudja hova tenni a viselkedésed, nem tud hova tenni téged. Nem lehet a számlájára írni a hitetlenséget, rászolgáltál a negatív előítéletekre. Nem is óhajtod, hogy ez másképpen legyen.
A legtöbb férfiból olyan könnyű olvasni, akár egy gyerekkönyvből - Chikara sem más, azonnal látod a megkönnyebbülést az arcán, a korábbi mondatod nyomán, látod, hogy már valóban elhiszi, hogy ez tényleg Te vagy.

- Talán lenne valaki, aki... akár szívesen elbeszélgetne vele valamikor a közeli jövőben, hogy jobb belátásra bírja - nem mondasz neveket, ha jól kívánja értelmezni az elhangzottakat, akkor jól fogja, ha nem akarja, akkor Te aztán nem fogod bővebb magyarázattal fárasztani magad. Bár ez egy merész felajánlás, egy igazán felelőtlen ígéret. Ugyan... ugyan miért éppen Rád és a Te "segítségedre" lenne szüksége bárkinek is? Ugye? Ugye.
Mégis jóleső melegséggel tölt el az érintése, a hálás mosolya, a tudat, hogy a tekintete alapján valami aprócska enyhülést hozol az önsanyargatásába. Ma nem szeretnéd, ha ezzel foglalkozna, ma csak veled foglalkozzon, csak és kizárólag veled és semmi mással. Ma nincs más, csak Ő és Te, csak Ti ketten az egész utcában, egész Roxmortsban, akár a világban. Túl romantikus az elgondolás, ritkán engeded meg ezt a luxust magadnak - bár ritkán sem kellene, de az emberi gyarlóság erősebb benned a lelkiismeretnél.

- Neki nem is kell itt fagyoskodjon, az éjszakáim zöme már úgyis az övé. Úgy jár-kel a Mardekár klubhelyiségében és az ötödéves lányhálókban, mintha mindig is oda tartozott volna - szeretetteljes mosollyal az ajkaidon gondolsz a kis szőrtelen csúfságra, aki megannyi álmatlan nehéz éjszakán segített már át az elmúlt évben - nem tanévben mérve természetesen. - Egyelőre az az igen csak kedves és vonzó teremtés is megteszi, akivel Catkara Nekoya szoros névrokonságban áll- nem tekintesz rá, ahogyan ezen szavak elhagyják a szádat, csak mondandód befejeztével belekortyolsz a gőzölgő forraltborba.
"Milyen szépen összekeveredtek!"

- Mint mi is... nem gondolod? - nézel fel rá, bár leplezni igyekszel egy bájolgó ártatlan pislogással, de a kékjeidben ott csillan az őszinteség szikrája. Mert bármennyire is próbálod tagadni még önmagad előtt is, kénytelen vagy megadni magad a felismerésnek: jobban kedveled Chikara Tetsuyat, mint valaha szeretted volna, vagy el merted volna képzelni. Talán már kezded azt is realizálni, hogy a "kedvel" kifejezés elég halovány, ha az iránta táplált érzéseidről van szó. Ez pedig egy rémisztő, rémisztő gondolat. Élvezed a zavarát, a közelségét, az illatát, az érintését, hangja talán az egyik legszebb melódia füleid számára. De itt kénytelen leszel megálljt parancsolni a képzelgésnek. A felismerés egy dolog, de... ha még be is vallod magadnak... elvesztél. Végleg. Az pedig teljességgel elfogadhatatlan és megengedhetetlen.
De olyan nehéz... olyan nehéz, amikor ilyen kedves, amikor ennyire figyelmes, törődő, bután szerelmes... vagy legalábbis annak tűnik, hát hogyan is lehetne beléd szerelmes? Azok után, amiket elmeséltél magadról? Nem, ez maximum szimpátia, felvigyázási kényszer lehet. Biztosan csak úgy érzi, védelemre szorulsz a világ veszedelmei elől, noha... talán már nem sok mindennel tudnának az eddigi megpróbáltatásaidon túltenni. Ilyenkor azonban hajlandó lennél egy védtelen lánnyá avanzsálni, csak azért, hogy még egy kicsit... csak még egy kicsit tovább élhess ebben az idillben.

- Hmm, hát nem is tudom, hogy a királynővel elköltött teadélutánomon akarok-e férfiakat látni. Bár bizonyos körülmények között akár lehet is róla szó, ha esztétikai szempontból elégségesen kellemes látványt biztosítanak - végszóra meg is igazítod a fülvédődet, majd halkan de jó kedélyűen felnevetsz. Az elgondolás is mókás, hogy miközben két uralkodó beszélget ott vagytok Ti is... és potenciálisan egymás idegein táncoltok, mint az esetek kilencvenkilenc százalékában. Most az a ritkaságszámba menő egy százalék érvényes, amikor minden flottul működik.
Még...

A kis havas parkban egyelőre végre magatok lehettek, nem kívánatos tekintetektől rejtve. Bujkál egy kis meghittség a fákkal körülvett tisztáson, ahol a tiéteken kívül jelenleg csak a vadvilág lábnyomai láthatóak a friss hóban. Esztelen, felelőtlenségről tanúskodó visszaszólására csak nevetve csóválod a fejed. Habár nem akarsz mélyebben belemenni a Halloween témába, mert tudod jól, hogy ott valami mélyebb, borzalmasabb dolog történt velük, így utólag visszagondolva az is kellett, hogy idáig eljussatok. Mégis, felötlik a fejedben a gondolat, hogy vajon képes lennél feladni ezt a napot azért, hogy azok a borzalmak ne történjenek meg velük? A legszomorúbb az egészben, hogy erre nem vagy képes egy egyértelmű és határozott igennel felelni még magad előtt sem.
Mert egy szörnyű személy vagy.

A legapróbb mozdulatát is figyeled, végig követed a szemeinek mozgását, éppen ezért mosolyodsz el diadalittasan, amikor látod, hogy pillantása elengedi a süteményt, hogy nem egész egy másodperc múlva rabul ejtse az ajkaidat. Nem tudsz tenni ellene, belemosolyogsz a csókba, ahogyan ösztönösen átkarolod a nyakát és viszonzod a szenvedélyét. Érzed, ahogyan kicsúszik a lábaid alól a talaj, ahogyan súlytalanul lebegsz vele együtt a hóesésben a kis titkos parkban. Azt is apró győzelemként könyveled el, hogy ő szakítja meg a csókot levegőhiány miatt, habár neked sem volt sok hátra. Kipirultan mosolyogsz rá, még a szemeid is úgy csillognak, ha tükörbe néznél talán meg is ijednél, hogy nem Te vagy az. Aztán a nap végén mégis Te vagy ez a csillogó szemű szerelmes tinédzser, aki immáron fél karral kapaszkodik csak Chikara nyakába, a sütis kezedet pedig kettőtök közé hozod, hagysz neki egy kis győzelmi élményt.
- Ejnye de mohóm valaki, duplázol? - kérded tőle szemtelenül, ahogyan beleharpasz Te magad is a sütemény maradékába. A kérdésének elején érdeklődve biccented oldalra a fejedet, úgy hallgatod kíváncsian pislogva. Vártál a pillanatra, hogy mikor fog észbe kapni a bál kapcsán, de nem mertél reménykedni benne. Szokás szerint túl későn, de mégsem annyira tragikus a dolgok állása.

- Sajnálom, de... már elhívtak és igent mondtam - nagy ártatlan szemekkel nézel rá, figyelve a reakcióját. Némi kiakadást vársz enyhe kárörömmel, de mielőtt végleg elgurulhatna a gyógyszere... - Herával megyek. Szinte egyből megkérdezett, amint kiderült, én meg természetesen igent mondtam - hiszen mi mást is mondhatnál neki? A világ végére, ha kell a Pokolba is követnéd Őt egy zokszó nélkül. Mindent feladnál érte, elszenvednél mindent újra érte, ha arra van szükség, bármit. Még az előtted lló személlyel lévő kapcsolatodat is tűzre dobnád, ha Heranak arra lenne szüksége, de Ő nem kér ilyeneket. Ő nem akar megváltoztatni, nem akar erőszakkal utasítani, Ő csak elfogad és szeret úgy, ahogy vagy... bármilyen elbaszott is legyél.
És most azt is kezded elhinni, hogy erre akár Chikara Tetsuya is képes lehet. De félsz átadni magad a remény halovány sugarának. Még akkor is, amikor a süteménytől felszabadult tenyereddel simítasz végig az arcán.

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás

Felpillantok az égre, úgy esik, mintha kötelező lenne, minden fehér. Egy hópehely egyenesen a szememben landol, néhány másodpercre elhomályosítja a látásom, pont úgy, ahogyan Vivien viselkedése igyekszik elfeledtetni velem, hogy milyenek vagyunk általában.  Feszülnek az idegszálak, sértések hagyják el a szánkat, rosszabbnál rosszabbak. Belemarunk egymásba újra és újra, mert nem bírjuk máshogy leadni a feszültséget, aminek már tudom az okát, csak azt nem értem még mindig, hogy miért pont én… Miért én kapom a gyűlöletét, a momentumokat, amikor eléri, hogy beleszédüljek a saját dühömbe, aztán pedig ezt. Az édes kacajokat, a szeretetteljes pillantásokat, a finom érintéseket, amikről néha azt gondolom, hogy meg sem érdemlem.
Pedig én annyira szeretnék jó lenni hozzá!
Rámorgok a gondolatra, hogy ez is csak egy a trükkjei közül, az pedig visszahúzódik az agyam leghátsó kis sarkába várva a pillanatot, amikor majd előkúszhat és a pofámba röhöghet, hogy ő bizony megmondta, hogy semmi sem igaz, hogy megint hülye voltam és bedőltem neki. Nem akarok erre gondolni, csak élvezni akarom, akkor is, ha illúzió, akkor is, ha csak apró hókristály a szememben és elillan, amint pislogok. Megtanultam félni attól, ha valami nagyon jó, mert akaratlanul is azt juttatja eszembe, hogy belerokkanok majd, mikor véget ér. Megrázom a fejem, mintha csak a hajamat fújta volna az arcomba egy kósza szellő és visszatérek a mostba. Abba a mostba, ahol Vivien arról beszél, hogy…megszakértené apámat? Meglepetten emelkednek magasba a szemöldökeim, ez most komolyan elhagyta a száját, vagy csak valami vicc? Van ilyen „majd én beszélek a szétcsúszott fateroddal” poén, csak én nem ismerem? Megint ott vagyunk, hogy nem tudom hova tenni, pedig a szavai elég konkrétak ahhoz, hogy még egy magamfajta hülye is fel tudja dolgozni.
-Hű…-pislogok rá és hirtelen elképzelem az egészet…Vivien a házunkban, Vivien az anyámmal, Vivien a konyhaasztalnál, ahogy helyreteszi apámat és apám feje, aki hirtelen azt se tudja, hogy milyen rendezvényen van és mi történik körülötte, de talán megértené. Ez a csinos szőkeség igazán jó abban, hogy ráerőszakolja az embert a fejlődés útjára, még akkor is, ha éppen teljesen másfele szeretne menni. Kíváncsi vagyok, hogy mit tudna mondani neki és lekötelez már csak az ötlet is, hogy megtenné, pedig a világon semmi köze a szüleimhez és, ahogy már nem egyszer megfogalmazta hozzám sem igazán. És mégis…  
Anyám imádná, oda lenne érte, de nem azért, akinek mutatja magát, hanem azért, amilyen valójában. Erős, független, keresetlen, kissé talán gonosz, de…valljuk be, néha ritka jól látja a dolgokat és tudja, hogy mit kell mondani, hogy oda taposson, ahol az embernek igazán fáj. Utóbbiban anyám sem gyenge. Eszembe jut, hogy mesélnem kellene neki erről a fantasztikus lányról, mert eddig még nem sikerült semmi értelmeset megfogalmaznom vele kapcsolatban, főleg, mikor Barcelona után csak dühöngtem hetekig és csapkodtam az ajtókat. Most pedig látom Vivient a lelki szemeim előtt a nappaliban a macskát simogatni, a szobámban…áh biztos nem. Anyám a vendégszobába vezényelné, de azért átszöknék hozzá, hogy átöleljem, hogy segítsek neki nyugodtan aludni, hogy hallgassam az egyenletes szuszogását. Szép gondolatok ezek, de nem segítenek a tényen, hogy még mindig nem esett ki a számon semmi értékelhető.
-Na arra a műsorra örömmel vennék jegyet, hogy díszpáholyból nézhessem-ez így jó, ez végül is félig vicc, félig komoly. Már úgyis felajánlottam pánikomban Herának és gyakorlatilag neki is, hogy lakjanak nálam. Nálam? Olyan egyelőre nincs is, így csak azzal tudtam előállni, hogy lakjanak a szüleimnél. Ezek után tényleg ennyire szürreális a gondolat, hogy talán...esetleg...ha addig nem történik semmi, átjöhetne? És akkor megint eszembe jut a "nálam" és a tény, hogy nem tudom, hogy hol is lesz az a hely, amit tényleg magamánek mondhatok. Tokióban? Szöulban? Ezzel is elő kellene hozakodnom, de lebeszélem róla magam. Majd holnap. Majd később, majd, ha már úgyis mindegy.

Annak említésére, hogy mit is szokott művelni a macskám és hol, csak a fejemet rázva bazsalygok. Lehet, hogy mindketten ennyire oda vagyunk ezért a lányért? Fantasztikus, basszameg, az meg egészen kegyetlen, hogy a macskám mennyivel előrébb jár nála, mint én.
-Pofátlan egy állatka, mi? Arra gondoltam, hogy nem vinném haza, úgysem szeret kifejezetten vonatozni és utána mindig másfél napig csak nyekereg nekem a szoba sarkából. Mi lenne, ha megkímélnénk ettől a szenvedéstől? Vigyáznál rá, amíg vissza nem jövök?
Nincsenek kétségeim arról, hogy elfogadja az ajánlatot, még ha nem is tudom szavakkal elmondani neki, hogy miért is csinálom ezt az egészet. Nem sajnálatból vagy szánakozásból, az nem jellemző rám, inkább csak itt akarom hagyni egy darabom és ez sokkal kevésbé hangzik ijesztőnek, minthogy kicsavarozzak egy darabot a lábamból és azt adjam neki, mint valami ígéretet, arra vonatkozólag, hogy fontos nekem, és bármi történik az is marad, szóval szerelmem -úristen ezt most tényleg ezzel a szóval sikerült kifejeznem?- záloga a kis komfort háziállatom.
A dicséretétől gyakorlatilag azonnal érzem, hogy fülig vörösödöm, mert…azt hiszem egész jól tisztában vagyok a kinézetemmel, de a tény, hogy ezt éppen ő mondja mindent képes megváltoztatni. Annak azért nagyon örülök, hogy nem éppen a színében a rákkal vetélkedő képembe bámul bele azokkal a csodás szemeivel, így van lehetőségem az arcomat egy kicsit elfordítani, szemrevételezni a hógolyózó gyerekeket és inkább arra koncentrálni, hogy igazából nem én vagyok a kedves, inkább maga helyzet, meg a sütis boszorkány.
-Pont erre gondoltam, remélem nem vagy gondolatolvasó-forgatom meg a szemem teátrálisan, mert pontosan tudom, hogyha az lenne, már múltkor kilökött volna az ablakon, vagy még egyenesen mégmúltkorabb a Csillagvizsgálós esetnél. Azt sem tudom melyiknél gondoltam borzasztóbb dolgokra, pedig, ha most bele tudna nézni a fejembe, talán nem épp nem találna ott semmit, ami miatt lenne oka haragudni rám. Nézem a kis piros-zöld macskákat, aztán azokat a kék szemeket, amik minden alkalommal úgy sodornak el, mint az óceán és én megint érzem, hogy meg akarom adni magam és el akarok merülni bennük.

És megint hülyeségeket mondok itt szegény királynőről, meg a japán császárról, akit tényleg képen se láttam még életemben, de Vivien csak nevet, olyan jókedvű, olyan csodálatos. Minden kacaja képes arra, hogy megragassza bennem azokat a részleteket, amiket korábban halomra tört és normális esetben ezért is utálnám, de most képtelen vagyok rá. Elkerül a harag, messze van a pusztító agresszióm, fent hagytam őket a szobában és nem akarok visszatérni hozzájuk.
-Pedig szerintem azért Erzsébet királynő biztos magával hozná a…-és itt megint nagy bajba kerülök, mert ha beleásom magam a hóba sem jut eszembe a nyomorult kis neve- az Erzsébet királyt. De sajnálom, úgy tűnik, ma be kell érd velem, én pedig legalább egy dologban nagyon hasonlítok a japán császárra.
Nem, nem beszélek japánul, nem uralkodom egy jókora és szép országon, ahol az emberek kényszeresen hajlonganak, mint a mugli gyerekek fa szamarai, de remélem ez most elég neki, mert annak a gondolata, hogy én a bőfarmerembe, a piercenjeimmel, meg a császár királynőstül meg királyostul élére vasalva…hát elég izgalmasan hangzik.
De most nem is pazarolok több gondolatot ezekre a dolgokra, csak nézem, ahogy helytelenít nagyjából mindent, amit a Halloweenkor történtekkel kapcsolatban mondok és ezért nem is tudnám hibáztatni. Annyi kérdés maradt a fejemben azokkal az eseményekkel kapcsolatban, hogy vajon megtörtént-e volna, ha Gemmával nem állunk be, mint a gerely és, hogyha nem történt volna meg, most én lennék-e a bajnok? Teljesen felesleges ezekkel gyalulnom az agyam, néha mégis eszembe jut, hogy lehetett volna máshogy, de akkor is most nem lehetnék itt vele és ezeket a pillanatokat nem adnám oda semmiért a világon.  Lehet, hogy aggasztó, de ha most valaki azt mondaná, hogy visszaadja a lábam, de akkor mindezt el kell engednem, én gondolkodás nélkül Vivient választanám és ezt mély, szenvedélyes csókot, amit talán nem kellene megengednem magamnak egy nyilvános helyen, de nem tudok neki ellenállni. És ahogy utána rám néz, abba valósággal bele tudnék fulladni. Most ki tudnám mondani, amit valójában érzek, hogy szétvet az a kontrolállhatatlan szeretet, amit iránta érzek és az, hogy még sosem szerettem így senkit, de az oxigén hiánya meggátol.  Egyszerre árul el és ment meg a saját tüdőm, utána pedig szerencsére a sütemény véd meg attól, hogy valami rémisztően végleges hagyja el azt az óriási számat. Hogy mohó lennék? Egyértelmű, vele kapcsolatban úgy érzem, hogy még a sok sem elég, mindig egyre többet és többet akarok, ezért szánom el magam a bállal kapcsolatban is. Még több közös élmény, még több együtt töltött idő, még több lopott csók ígérete ez a meghívás, ostoba vagyok, amiért nem számítok elutasításra.

Nem tudom uralni az arckifejezésem, tágra nyílt szemekkel bámulok rá, meglepő módon nem a szokásos háborulat borít el, hanem valami mély keserű csalódottság.
-Oh-szalad ki a számon, míg arra gondolok, hogy ki lehetett az? Miért mondhatott igent? Aztán arra jutok ki, hogy nincs jogom hibáztatni, hiszen el sem akartam menni erre a kibaszott bálra, hiszen mi a franc értelme lenne nekem ott tobzódnom? Ez igazából a bajnokoknak van, meg a sajtónak, én meg aztán ebbe a körbe semennyire nem férek be, távol is akartam maradni, csak aztán beláttam, hogy talán ez az utolsó ilyen esemény az életemben, legalábbis a Roxfortban, a barátaimmal, a fogadott húgommal, és -bármekkorát kell nyelnem még a gondolatra is- a szerelmemmel. A jobb lábam mélyebbre süpped a hóban, ahogy áthelyezem a súlypontom.

Minden energiámmal igyekszem magamban tartani a totálisan alaptalan felháborodásom, mert nem ronthatom el ezt az egészet, most semmiképp, pedig üvölteni tudnék még a gondolattól is, hogy más oldalán lássam, hogy mással táncoljon, hogy másra ragyogtassa azt a mosolyt, amit eddig nekem tartogatott, de nem szólhatok egy szót sem, mert képes voltam eddig húzni, aztán meghallom Hera nevét és életem valószínűleg legmegkönnyebbültebb sóhaja hagyja el a testem.
-Jaj baszdmeg-csúszik ki a számon egy fojtott, kínos nevetéssel együtt- hát miért nem ezzel kezdted? Nem baj, jól van ez így, így van ez a legjobban, de komolyan, én meg azt hittem, hogy…-magyarázom, közben pedig legyinteni akarok, ekkor csúszik meg a bakancsom talpa, én pedig nem tudván mibe kapaszkodni, elborulok, magammal rántva az arcomat simogató Vivient.
Nincs sok időm, balanszolni meg főleg nem, az egyetlen dolog, amire figyelek, hogy ha már az én fejem fájdalmasan koppani fog, legalább Vivnek ne essen baja, vagyis maximum a mellkasomat legyen lehetősége lefejelni, így csak átölelem és csak szorítom magamhoz, ha már voltam olyan béna, hogy ne egyedül sikerüljön elesnem. Franc az új bakancsba!

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Akár felettébb offenzív is lehetne az érzés, melyet a Chikara arcán átsuhanó érzelmi kavalkád okoz benned, de tudod jól, hogy igaza van. Teljesen jogos minden rossz, amit gondol, minden kellemetlen, gonosz gondolat, ami veled kapcsán az eszébe jut. Máskor erre érzékenyen reagálnál, most azonban minden létező bájitalt bevettél, amit a medimágusok előírtak neked, van amiből duplát is, noha nem kellene - elvégre közel a telihold, utána amúgy sem leszel túl... kellemes társaság. Nem mintha általában az lennél, de ez szintén egy köztudott tény. Kár lenne áltatnod magad azzal, hogy más vagy, talán valami jobb, talán valami ártatlanabb, mint a szörnyeteg ami valójában vagy. Felesleges energia pocsékolás lenne elhitetni bárkivel, elvégre - Te választottad ezt az utat, lehetett volna más is, lehettél volna más is, de a múltat nem lehet megváltoztatni. És még csak nem is az vagy, amit mindenki láthat, hanem rosszabb - sokkal, sokkal rosszabb.
Ééés már megint ott tartasz, hogy ezek a gondolatok kavarognak a fejedben, hiába minden, tényleg hiába - a szerek, a társaság, az ünnepi hangulat - képtelen vagy feledni a sötétséget, amely a szerves részed.
Mégis töretlenül mosolyogsz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ha a legnagyobb rendben lennél. Kellemesen mosolyogsz rá, ahogy szinte kiülnek a gondolatai az arcára, és hogy ezek mennyire megdöbbentik. Némi keserűség üti fel fejét a lelkedben, amint realizálod, ez mekkora hiba volt. Hiba volt olyat elhinteni az orra előtt, ami nem történhet meg. Egy aprót rándul a szád széle, amikor bevillan apád eszelős képe, amint rád támad a Szent Mungóban. Ahogyan a nyakadért nyúl. Ahogyan... megölni készül. Az undor, a rettegés, a viszolygás, a gyűlölet, amely vibrált az oly ismerős egykoron meleg barna szempárból, a visszataszító grimasz, mely mély, rideg árkokat szántott az arcbőrébe.
Miért itt, miért Ő, miért éppen most kell ennek eszedbe jutnia? A gyomrod bukfencet vet, de nem a jó értelemben. Kicsit émelyegni kezdesz, pedig azt hitted már túltetted magad rajta, de igazából... igazból soha nem sikerült. Hogyan is sikerülhetne? Amikor önmagadat sem találod? Vajon melyik vagy te? Az, aki Heranoush Fletcheren kívül mindenkivel egy undok elviselhetetlen perszónaként viselkedik, aki csak akkor tud kedves álarcot felölteni, amikor akar valamit, vagy ez lennél, aki képes visszafogott édességgel viseltetni a másik irányába, aki képes megsértődés, gúny és megvetés nélkül beszélgetni? Milyen vagy valójában? Ki vagy valójában? Ameddig erre a kérdésre képtelen vagy meglelni a választ, addig a múlt láncait sem leszel képes leverni magadról - addig továbbra is Fenrir Greyback és a lycantrhopia rabja maradsz.

Érzed, ahogy a mélység magával ránt és akaratlanul is egyre mélyebbre és mélyebbre húz, hiába kapálózol kétségbeesetten a fény vékony, könnyen foszló szálai felé. Nem most kellene, nem itt, igazán nem most. Egy kicsit még, csak egy kicsit, csak a vásár idejére ne... De a sötétség nem hallgat az elfúló könyörgésekre. A könyörgésre nem, de az erőszakra igen.
Chikara Tetsuya hangja egy erőszakos fénycsóvaként oszlatja el a sötétséget, ahogy rápillantasz, az enyhén kipirosodott orcájára,  a kissé zavart, elkalandozott arckifejezésére és a démonaid egyből visszahúzódnak eldugott fekete odvaikba. Hálás vagy neki, azért aki, illetve azért is, hogy téged is kedvel annak aki vagy... még ha sokszor talán gyűlöl is a visszataszító viselkedésed és provokatív tetteid miatt. Mégis itt van, mégis veled van, mégis veled tölti az idejét most és nem mással - pedig biztosan annyi jobb opciója lehetne! Te pedig úgy fest végre igazán megtanulod mi a hála. Vagy ez talán valami egészen más?

Már amikor azt hinnéd, hogy váratlan fordulatokat nem tartogathat ez a nap - az elképzelhetetlennek ható igazán kellemes alaphangulat után természetesen - akkor csúszik ki a kérdés a száján olyan természetességgel, mintha csak azt kérdezné, mit szeretnél rendelni az étteremben vacsorára. Kénytelen vagy megtorpanni egy kicsit és úgy nézni rá őszinte meglepettségedben, melybe tömérdek meghatottság is vegyül. Bár mostanság eléggé úgy kezelitek azt a jószágot, mintha valóban közös állat lenne, de a nap végén mégis csak Chikara Tetsuyahoz tartozik Catkara Nekoya, és ezzel a kérdésével szerinted még maga sem tudja, minek a magja kezd rohamtempóban csírázni. Te pedig nem akarod látni, ahogyan a szemeidet szúró könnyekről sem akarsz tudomást venni, és a testedet elárasztó forró melegséget is jelentősen dergadálod, mert ezeknek az elismerése mind-mind egy félelmetes felismeréshez vezetnének. A szavak most cserben hagynak, nem is igazán tudod, mit mondhatnál, ami kifejezi amit érzel, de mégsem válsz tőle teljesen védtelenné előtte. Végül csak odalépsz hozzá, csupasz, jéghideg de mégis puha kezed az arcára simítod, ajkaiddal pedig egy forró csókot nyomsz az arcára - talán elér a szája szegletéig, de ez egyértelműen kizárólag a véletlen műve - amint eltávolodsz, tekinteted egy mérhetetlenül őszinte "köszönöm"-öt sugall, de egészen más szavak hagyják el a szádat.
- Persze, vigyázok rá, ameddig vissza nem térsz... - hozzánk.

Ha ezt látná bárki a táborból, biztosan nevetségesen szánalmasnak és gyengének gondolnának. Esélyesen igazuk van, de ezt teszi veled ez a fiú... nem is, férfi. A maradék logikus gondolkodású józan eszedtől is megfoszt játszi könnyedséggel, pedig az elején még Te fogtad a gyeplőt és az orránál fogva vezetted. Most fordult a kocka. Annyi mindent mondanál még, a cicával kapcsolatban, vele kapcsolatban, de félsz, hogy túlságosan is felfednéd magad. A teljes frontális sebezhetőség gondolata még ebben a csodálatosan fehéren tiszta napon sem megengedhető - már ígyis többet tud rólad, mélyebbre lát benned, mint az indokolt, egészséges és javasolt lenne. Valahol megálljt kell parancsolnod. Még ott csavarodik körülötted a szúrós rózsatövis, mely emlékeztet arra, hogy másokban nem szabad bízni - csak és kizárólag magadban. Ezt azonban már egyre több ponton szeged meg és félő, hogy hamarosan újra de jóval nagyobb erővel csap majd arcon a valóság.

- Hmmm... ki tudja? - mosolyogsz rá sejtelmesen és még nem is tudjátok, hogy ezzel egy olyan gondolatot ültetett el a fejedben, amely később valóban hasznos lehet és talán... talán nem mindig lesz olyan sötét a jövőd mint egy holdtalan éjszaka a Tiltott Rengetegben? Azért enyhén kezd felmelegedni az arcod annak hallatán, hogy Ő is éppen erre gondolt, talán a szíved is kicsit hevesebben és hangosabban ver. Ezért foglalkozol inkább az uralkodókkal, habár Erzsébet király emlegetésekor kedélyesen felnevetsz. Mindig a váratlan baromság és mégis mindig képes megnevettetni vele. Ez az Ő különleges képessége, bár nem az egyetlen. Inkább csak a fejedet csóválod, hogy ezek a képek, az uralkodók inkább illedelmesen távozzanak lelki szemeid elől, maradjatok lehetőleg Ti ketten abban a bizonyos étteremben, ha már ez egy igazi randevú. Még a gondolatra is megugrik ismét a pulzusod.

Szerencsédre a csók, az Ő csókja, az ajkai, az illata, a melege, a forró lehelete, az egész lénye képes teljes mértékben kiüríteni az agyadat, ameddig nem marad más, mint a nyers iránta és vele érzett érzelmek - most éppen csak és kizárólag pozitívak. Az ijesztő része a dolgoknak azonban az, hogy miatta, az ilyen pillanataitok miatt képes lennél félredobni mindent, mindent amiben eddig hittél, amit jónak és hasznosnak tartottál, amit az erődnek gondoltál, csak azért, hogy vele lehess. Most nem is próbálod megtalálni a pajzsodat, meg sem próbálod visszaépíteni áttörhetetlen védelmedet, most képes lennél hagyni, hogy az Ő meleg ölelése óvjon meg minden fájdalomtól és szenvedéstől.

Amikor azt hiszed, tudod mire számíts tőle, amikor azt hiszed, hogy számítasz mindenre, hogy tudod minden mozdulatát, akkor is képes meglepni. Ahogyan látod a  csalódottság tompulat a szemeiben, majd' meghasad a szíved. A tied! Borzasztóan érzed magad, fáj, hogy így látod, fáj a tudat, hogy ezt Te okozod. Fel sem tűnik a visszatartott levegőd, csak akkor, amikor szinte vele egyszerre engeded ki a tüdődben fogvatartott használt levegőt. Halványan el is mosolyodsz. Kicsit megnyugszol, bár a végére sem ér a mondandójának, megcsúszik és ránt magával téged a friss már lépteitek nyomán nem annyira szűz hóba. Te pedig nevetsz... olyan őszintén, olyan tisztán és csilingelően, mint soha - vagy legalábbis nem emlékszel rá. A szemeibe nézel, amint felemeled a kicsit szétzilált hajú fejed a mellkasáról és majdnem mondasz valamit... valamit, ami nagy kavart okozhatna az életetekben, úgyhogy inkább csak megcsókolod. Most nem érdekel, most nem félsz attól, hogy ez esetleg túl sokat elárulhat, legalább ez nem annyira egyértelmű, nem annyira világos, mintha azt mondanád neki, hogy szereted.
Mert mégiscsak kénytelen vagy beismerni, hogy szereted Őt. Menthetetlenül belé estél, azért viselkedsz így vele, azért vagy ilyen féltékeny, mert magadnak akarod, csak magadnak, azt akarod, hogy viszont szeressen, hogy úgy érezzen, mint Te. Szereted Őt, akarod Őt, vele akarod leélni az életed hátralevő részét, legyen az bármennyire is hosszú vagy éppen rövid. De tudod jól, hogy igazságtalan ez tőled, ezt elvárnod, ezt követelned. Megérdemli, hogy szabad legyen, hogy szabad emberként dönthessen.
Mert Te mindenkinél jobban tudod, milyen az, ha megfosztanak a döntés szabadságától.

- Tudod... amilyen lassan kaptál észbe, rengeteg másik személy is elhívott már. Remélem azért a táncfelkéréssel nem késlekedsz majd ennyit - mert szeretnél vele táncolni. Legalább egyet, bár a legjobban annak örülnél, ha nem engedné el a kezed aznap este. Önző azonban nem lehetsz, ott kell lenned Heranak, Heraval, még akkor is, ha az az időszak neked pont nehéz lesz a telihold miatt. Neked ehhez már hozzá kellett szoknod, bírod, nem nyafoghatsz. Ideje mások érdekeit a sajátod elé helyezned. Kezdheted ezt kicsiben is, akár a szeretteidével.

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás

Szégyellem magam amitatt, hogy ilyen energiákkal vagyok képes keresni ebben az egészben, magában Vivienben és a megdöbbentő, de rohadt kellemes simulékonyságában a hibát, attól meg végképp nem én vagyok a világ legelégedettebb embere, hogy valószínűleg mindez ki is ül az arcomra. Nem tehetek róla, hogy minden szinte azonnal megjelenik és leolvasható is, gondolom anyámék tehetnek róla, mondjuk kiváltképp anyám, mert apámnak olyan balta arca van, hogy azonnal kedve lesz az embernek elküldeni fát hasogatni ahelyett, hogy beszélgetni próbálna vele. Most azért egy kicsit irigylem, főleg azért,mert a többi japán kifejezetten jó abba, hogy ne jelenjen meg a kellemes arcán az a mocskos pofája, de hát én így jártam, már nézni is úgy tudok, hogy abból másodpercek alatt ki lehet találni, hogy mire is gondolhatok. És most arra gondolok, hogy nagyon szeretnék itt teljesen semleges képpel sétálgatni emellett a gyönyörű lány mellett és nem azon pörögni, mint elszabadult hipogriff a kereszthuzatban, hogy akkor most keresnem kellene-e a jeleket, hogy ez valami gigantikus átbaszás, vagy csak merjem egyszerűen élvezni, mint mondjuk egy normális ember.
A normálistól mondjuk nem is állhatnék messzebb, pedig én esküszöm, hogy most nagyon igyekszem, de közben meg érzem, hogy irányíthatatlanul emelkedik és süllyed a szemöldököm és ettől azonnal neki tudnék szaladni itt valami szépen kikerázott kisház falának, de az nem valószínű, hogy emelné a randevú színvonalát.
Eleve a tény, hogy a franc tudja mit csinálnak az emberek egy randin! Jó, hát Gemmát nyilván megkérdeztem, de ő legalább annyit és olyan sűrűn randizik, mint én, szóval úgy különösebben tudása nincs a témával kapcsolatban. Szerencsére itt van a vásár, innen meg amúgy sem mehetünk sokkal messzebb, szóval, ha teszem azt el akarnám vinni capybarákkal fürdőzni Okinawára, azt se nagyon tudnám megtenni. Mondjuk ez nem egy annyira szar ötlet! Végül is az állatkákat szereti, gondolom a fürdéstől sem borul ki különösebben, oké, ez jó. Ezt elteszem későbbre, már ha egyáltalán lesz még lehetőségem arra, hogy randira hívjam. Amúgy meg, ha felvesznek a japán csapatba nem is lenne olyan rossz így előadni. Nem azt találnám mondani, hogy „figyelj olyan messzire megyek, ahonnan levelet is csak transzfer-repülőműkussal lehet küldeni”, hanem hogy „majd jöhetsz hozzám mindenféle szőrös kis izéket simogatni”. Nem, nem, ez borzalmasan hangzik, még azt hinné a szőrös kis izékre, hogy mire is gondolok…

Végül is örülök, hogy nagyjából elpoénkodom ezt a családlátogatós témát, úgy látom rajta, hogy ő sem gondolta teljesen komolyan, minél fogva fölösleges lett volna totálisan beleélnem magam az egészbe és mondjuk megkérdezni, hogy ha már felajánlotta nem akar-e átjönni, mert hát…mi a faszt is mondanék? Végül is nem beszélünk meg semmit ezzel az egésszel kapcsolatban, egyik héten a kezét fogom, alig tudok meglenni az ajkai nélkül a sajátjaimon, másik héten meg úgy bánunk egymással, mint az idegenek és ha meg is kérdezném…akkor is biztos vagyok benne, hogy nemet mondana, vagy valami még annál is rosszabbat. Igen, furcsa elképzelni, hogy van rohadtabb érzés az elutasításnál, de inkább az, mint hogy később visszakozni kezdjen, hogy ő nem úgy gondolta és főleg nem gondolta komolyan, mert én nagyon is komolyan gondoltam, vagyis gondolnám. Mert ez csak valami hülye ábránd!

Persze a macskát akkor is bedobom a közösbe-anyám, ez rohadt gányul hangzik, nagyon szeretem a macskámat és soha az életben nem dobálnám fizikálisan- és úgy tűnik, hogy ennek meg is van hatása. Elfojtok egy végtelenül elégedett mosolyt, ahogy megtorpan és felnéz rám, tudtam, hogy ez jól fog esni neki és biztosan Catkara Nekoya is kibaszott boldog lesz, amiért megússza hosszas vonatutat és a további csesződést Exeterig. Két legyet egy terelőütővel, ahogy mondani szokás. Rá sem merek nézni sokáig mert még olyanokat vélek látni, amik nincsenek is, mondjuk könnyeket gyűlni a szemeiben. Biztosan a hideg, szegénykém, nem kellene sétáltatnom ebben a jegesmedvebarát időben! A kezei is milyen hidegek, bezzeg az ajkai az arcomon! Szívem szerint belefordulnék ebbe a kis kedves gesztusba szájjal, de nem akarok paraszt lenni. Szinte előre elképzelem, hogy milyen elégedett lesz a macska, hogy megússza a helyváltoztató mozgást és milyen kibaszott boldog leszek én, mikor visszakapom majd az állatkát, aki gyakorlatilag egész szünetben nem csinált mást, csak szívta magába Vivien illatát és törődését.
-Igazán hálás vagyok-kacsintok rá, mintha éppen nagy áldozatot hozna. Nyilván imádok közösen létezni a tulajdon kis dögömmel, de most nem lenne rá elég időm és apám csak átesne rajta a nappaliban, vagy párnának nézné és ráfeküdne, míg én igyekszem bekviddicsezni magam valahova.
Tudom, hogy mindig azon nyígok, hogy ez az utolsó esélyem, de…hát basszus, ez már utolsó utáni.  Ha ez se jön be, akkor aztán tényleg kezdhetek azon agyalni, hogy mi a picsa lesz jövőre, ezzel a mi a picsával pedig nem lesz túl könnyű fenntartani Viv érdeklődését az irányomba. Olyan szívesen elmondanám neki ezeket a dolgokat is, ha már így gyilkossági kedvtől egészen a gyilkosságig mindenféle szépet és jót megosztottunk egymással, de nem lenne fair csak így ráereszteni ezt a sok, számára totál érdektelen információt arról, hogy nem bírom megoldani a saját életem, szóval inkább lelkesen kussolok az egészről. Majd parázok rajta, ha már ott leszek!
-Na ne fenyegess-jegyzem meg arra a sokat sejtető mosolyra, ami legtöbbször az ő esetében nem jelent semmi jót, most pedig mégsem követi gonosz komment, sem a szokásos szarkazmus, ami úgy marja végig az ember lelkét, mint wasabi a torkot.
Ha belenéznél a fejemben, akkor megtudnád a legnagyobb titkom és nem tudom örülnél-e neki. Bárcsak örülnél!

Aztán nem bírom ki, hogy ne mondjak már megint valami brutális baromságot, esküszöm, egyszer majd utánanézek mi is a neve pontosan az Erzsébet királynak, mert erre már csak azt lehet mondani, hogy ez a kínos, nem a félláb. A lényeg, hogy legalább ő jól szórakozik azon, hogy annyi agysejtem van, ahány…fülbevalóm, ami nem sok. Konkrétan kettő és néha azt érzem, hogy van egy-egy értelmes gondolatom, mikor ezek a nyomorult agysejtek találkoznak abban a hombár fejemben. Vagyis ritkán, éppen ezért örülök annyira, hogy éppen ma alakul meg az agysejt unió és eszembe jut a bál, mondjuk eszembe juthatna az is, hogy talán már kurvára késésben vagyok ezzel az egésszel, mert hát, ha az ember ránéz Vivienre és elképzeli valami csodarózsaszín báli ruhában, akkor gyakorlatilag azért kiabál az egész gondolat, hogy hívja el mindenki, aki csak él és mozog.  Én vagyok a hülye, amiért azt mertem gondolni, hogy ezt még senki sem lépte meg előttem! Eleinte az egyetlen dolog, amit szerencsésnek tartok ebben az egészben, az az, hogy elkerülök egy durva dührohamot és csak pislogok, mint valami balfasz karácsonyi ponty a szatyorban, de amint meghallom a fogadott húgom nevét úgy jön le rólam az agyfasz, hogy nagy nyugalmamban elvágódom, mint egy jól öltözött zsák krumpli.
Ennek örömére egész három másodpercig nem tudom, hogy mi fog történni, már csak azért sem, mert úgy bevertem a fejem, hogy a fülem is kicsit cseng tőle, vagy ez valami más lenne? Nem, ez Vivien és az a nevetés, amit szívem szerint palackozva hordoznék magammal, hogy bármikor, amikor csak úgy érzem magam, mint egy vagon trágya, csak elő kelljen vennem és mosolyt csaljon az arcomra. 
És akkor találkozik a tekintetünk, szinte fizikailag fáj, hogy mennyi minden torlódik fel az agyamban, amit mondani tudnék, onnan kezdve, hogy ő a legszebb, legcsodásabb és egyben legborzasztóbb lány az egész világon, egészen addig, hogy olyan kegyetlen szerelmes vagyok belé, hogy megszólalni alig bírok a közelében, de ezt azért nem kellene. Az egyetlen szerencsém, hogy elfoglalja a számat és teljesen kiüríti a fejem, miközben egyik kezem a hátát simogatja, míg a másik az arcára téved és óvatos mozdulattal simítja végig a furcsán melegnek ható, bársonyosan puha bőrét és azt érzem, hogy soha az életben nem akarok újra távol lenni tőle.

Nehéz figyelnem arra, amit mond és nem csak bámulni rá, mintha a világ nyolcadik csodáját rántottam volna épp magamra, de végül legalább kiderül az is, hogy sokadik elutasítása voltam a sorban, de szerencsére egy táncra jó vagyok nála és, ha egyre, akkor reményeim szerint többre is.
-Ha lehet már most bejelentkezem egy két-három körre, nyilván csak Miss Maffia mögé, de szeretném megmutatni, hogy nem csak kviddicspályán megyek nagyot, hanem a parketten is-vigyorodom el, megy a keringő, az angol, a bécsi, igyekeztem magamra szedni valami lokál lépegetést Barcelonában is, de szerencsére eleve nem volt baj a mozgásommal, még ha néha egy kicsit nehezebb is hozni a kötelezőt a lábam miatt.
-Remélem nem ütötted meg magad-pislogok rá bocsánatkérően, miközben megigazítom egy hajtincsét – kicsit jobban levettél a lábamról, mint amire készültem.
Mármint tényleg, szinte látni lehetett, hogy előbb-utóbb eldobom magam ettől a végtelen örömtől, amit ma okoz, de nem gondoltam, hogy ez így testileg fog megvalósulni, ami meg azt illeti valami más  nagyon is igyekszik megvalósulni deréktájt a hirtelen közelségétől, szóval most csak arra a boldogságos Buddhára tudok gondolni és a tényre, hogy talán elég lesz a téli ruha, hogy elrejtsem ezt a kis kellemetlenséget, amíg el nem múlik. Lehet, hogy a Buddhán kívül valami másra kéne gondolnom, hogy eltereljem a saját figyelmem.

[Ki]

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Egyelőre minden olyan csodálatosan kellemesen alakul. Kivételesen pozitív a rezgés köztetek, kifejezetten jó hangulatú, néhol egészen bensőséges, meghitt beszélgetést folytattok, minden fantasztikus. Talán túl idilli az egész helyzet, nem? Mikor fog elromlani? Mi fogja elrontani? Ki fogja elrontani?
Na vajon?
Egyelőre azonban nem látod - azaz inkább nem akarod látni a mélyen gyökeredző problémákat. 12 év mélységről ered, erős esély van rá, hogy a károk már visszafordíthatatlanok. Mégsem vagy hajlandó tudomást venni róla, ahogyan arról sem, hogy talán ezzel csak nagyobb kárt okozol benne is. De Vivien M. Smithe már csak ilyen, nem gondol másokra, nem gondol a károkra, a sérülésekre, amiket okozni képes, egészen addig, ameddig az Ő önös érdekei kiszolgálásra kerülnek, ugye? Ezért nem nézel egyik ház ablakára sem, nehogy visszanézzen rád a szörnyeteg, aki vagy. Az a mocskos, bűnös, undormányos, kibaszott vérszopó szörnyeteg, aki nem egy ember haláláért felelős. Te másra nem vagy képes, csak a romlás és a halál elhozatalára. Te felépíteni nem tudsz semmit anélkül, hogy utána ne rombolnád le, ne tennéd a földdel egyenlővé. Te vagy a pusztulás.
De olyan egyszerű a naiv tudatlanságba feledkezni, olyan egyszerű elmenekülni, olyan egyszerű ráfogni, hogy ez nem Te vagy, ez nem a Te hibád. Az egyszerű megoldások azonban sosem tartanak örökké. Semmi sem tart örökké.

valami azért mégis

Mélyen legbelül igenis vágysz arra, hogy fogja a kezed, hogy magához szorítson, hogy azt suttogja a hajadba: "Minden rendben lesz!" Kóbor ábránd csupán, gyermeki vágy arra, hogy szerethess és szeressenek.

úgyis csak egy dologra kellesz neki is

Erre a gondolatra befeszülsz. Csak éppen, csak kicsit, csak láthatatlan. De éppen elég, hogy eloszlassa a boldogság fellegét a fejed fölül és hatalmas puffanással visszatérj a valóság talajára.

- Hmm... majd meglátom az akkori viselkedésed függvényében... - mosolyogsz rá, de mégsem azt mondod, hogy egy táncot sem kaphat. Bár talán az egy az neked jár, a többi csak a ráadás. Azonban nem tudod nem elképzelni a jelenetet, hogy ott keringőztök a csillagfényes bálteremben, minden olyan visszataszítóan romantikus, sosem hitted, hogy valaha ilyeneken fogsz gondolkodni, aztán mégis itt vagy. Egy pillanatra átveszi az ábránd az uralmat az arcod felett, ahogyan simulsz bele az érintésébe.
Annyira igazságtalan, hogy ennyire jó... ennyire jó minden érintése, ennyire szükséged van rá, lassan jobban is, mint a belélegzett levegőre. Gyűlölöd a tudatot, hogy függni kezdesz tőle, hibát hibára halmozol vele kapcsolatban. Nem tudod elengedni, nem tudsz vele lenni, fájdalmat és szenvedést okozol. Csak a szokásos.
És mindezek ellenére itt vagy, nevetsz rá, csókolod, mintha nem lenne holnap, élvezed a közelségét, a miatta testedet elárasztó meleget... mintha a hosszú télnek vége lehetne és elérkezik a tavasz, a virágok bontogatni kezdik a szirmaikat és...
És az első nyíló virágokat eltapossa egy hatalmas sáros-mocskos bakancs, felhangzik az ismerős borzongató visszataszító kacaj. Az idő egy szempillantás alatt beborul, amikor... megérzel valamit a sok réteg ruha alatt. Valami keményet, valami kitüremkedőt, valami... ismeretlenül ismerőset. Nem mintha nem lennél tisztában azzal, milyen reakciókat vagy képes kiváltani belőle, de most, ebben a helyzetben, ebben az érzelmileg kiszolgáltatott helyzetben...

úgyis csak egy dologra kellesz neki is

Hová tűnt a levegő a tüdődből? Úgy érzed fuldokolni kezdesz, érzed a hatalmas göcsörtös bőrű tenyereket a torkod köré szorulni, hiába próbálsz levegőért kapni, egyszerűen... nem... megy...

Nem kapok levegőt...!

Mellkasod erőltetetten emelkedik, egyre tovább és tovább, de semmi. Semmi, semmi, semmi, csak régi jó barátod a pánikroham. Olyan gyorsasággal mászol le róla, hogy fel sem foghatja mégis mi történt, de Te csak hátrálsz. El tőle, csak el tőle! Messzebb, egyre messzebb, még messzebb, de nem jutsz elég messze! Mert egy fa állja az utad, annak veted a hátad. Képtelen vagy kontrollálni az arcod, kiül rá minden kegyetlenül őszinte érzelem: a megvetés, a gyűlölet, a rettegés, a szenvedés. Rá nézel, de nem Őt látod. Nem Őt látod, hanem Fenrir Greyback arcát, érzed ahogy a keze a nyakadnak feszül, fojtogat, jobban, egyre jobban, a levegőd fogy, egyre fogy. Az alulról beléd hasító fájdalom, minden egyes lökéssel ugyanolyan intenzitással szalad végig az egész testeden. A szégyen, amely lemoshatatlan, levakarhatatlan, a megaláztatás forró könnyei, a hiábavaló küzdelem, a kiszolgáltatottság...
...és a reménytelenség.
A tudat, hogy senki nem jön el érted, senki nem szabadít ki, senki nem ment meg tőle. Hogy nem szabadulsz, hiába küzdesz, hiba rúgkapálózol, az ellenállás miatt csak keményebb lesz, csak fájdalmasabb...
És a szomorú az egészben, hogy ez a valóság.
Saját sikolyaid visszhangoznak a fejedben, próbálsz levegőhöz jutni, erőlködsz, küzdesz, de hiába. Most is hiába, akkor is hiába, mindig hiába. Valami forró csordogál az arcodon, talán vér, talán könny, talán valami más, talán ott sincs. Talán a fuldoklás sem valós, talán a feszítő kín a lábaid között sem valós, talán a nyakad köré csavarodó ujjak sincsenek ott, talán nem karmolja végig senki sem a fedetlen törékeny kis testedet, talán nem harap bele senki a nyakadba, talán nem próbálsz sikítani a gyötrelemtől, de talán ha akarnál sem jönne ki egy hang sem a torkodon.
Pedig ha tudnád, hogy a hó ugyanolyan nagy fehér pelyhekben hullik alá az égből, egy csapat vidám alsóbbéves gondtalan hangos kacarászással tart a kis park felé, ahol vagytok, Roxmorts ugyanúgy karácsonyi lázban ég, mint eddig - ezzel szemben itt vagy Te, aki visszazuhansz a levegőtlen múltba, a láncai tekerednek rád, pedig azt hitted legalább egy napra, egyetlen kibaszott napra megszabadulsz tőlük.

nem tudsz hová menekülni...

Nem akarod hallani a hangját, a hangod, azt a kétségbeesett gyerekhangot, aki segítségért kiáltana, de nem teszi, csak sír, csak harap, csak agresszívan üvölt, aki csak harcol - harcol azért, hogy több figyelmet kapjon, hogy több szenvedést kapjon.
Még, még, még, mert ennyi nem elég.

Ennyi kurvára nem elég!

Talán már hisztérikusan kapkodsz levegőért, de még mindig nem kapsz, nem jutsz hozzá, nem adják oda, miért nem lehet? Mindent elvesznek tőled, az élet és a halál jogát is, mert meghalni nem tudsz, de élni sem igazán. Ki vagy Te, miért vagy itt, miért csinálod, miért mész még mindig, miért nem adod fel, mit jelent feladni, hogy kell feladni, hogy kell nem feladni, hogy kell menni tovább, hogy kell fejlődni, hogy kell embernek lenni, hogy kell szeretni, miért fáj, miért fáj még mindig, hogy állítod le, miért nem vagy elég, miért nem vagy jó, ki vagy Te, mi vagy Te?
Lerángatod a fejedről a fülvédőt, elhajítod valahova, az sem érdekel, hogy a hajad szétzilálódik, csak olyan erővel fogod be a füleidet, hogy érezzed, hogy égessen, hogy szúrjon, hogy fájjon, a körmeidet vájod a bőrödbe, az kell, hogy vérezzen, hogy érezd, hogy KIBASZOTTUL EZT ÉREZD! És ne azt ott lent, mert amellé túl sok más is társul. Zúg a fejed, sok a hang, mind egyre hangosabb! Szorosan behunyod a szemeid, de csak tisztábban látod, csak tisztábban látod magatok, kívülről, ahogy megerőszakol, érzed a leheletét a füleden, hallod a hangját, ahogy suttog, amit mond!

az enyém vagy Morgana

- Nem... - erőtlenre sikeredik, átszakad a gát megállíthatatlan patakokban folynak a könnyeid. - NEM! - hisztérikus sikollyal jut be egy kis levegő, de ennyi és nem több. ugyanúgy feleslegesen kapkodsz az oxigénért, de nem adatik meg számodra ez a luxus. Teljesen összeomlasz, pedig... pedig mindent megtettél érte, hogy ne és mégis...

De mi is történt?

A férfiak azt mondják, minden rendben lesz. Ők majd vigyáznak rád. Semmi baj nem érhet. Ahogyan gyengéden simítják végig kecses nyakad ívét, miközben egy csókot lehelnek a füled tövére, hímvesszőjük keményen simul a fenekedhez a nadrágjukon keresztül. Mind ezt mondják. Mind csak egyet akarnak. Mind. Csak...

addig baszni téged, ameddig még lélegzel

Mert másra nem is vagyok jó.

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás, szexuális utalás, verbális agresszió

Tudom, hogy teljesen normálisan és egészségesen reagál a testem a közelségére, de valahol mélyem, a zsigereimben érzem, hogy ez itt és most probléma. Ha ütnének sem tudnám megmondani, hogy miért az az első gondolatom, hogy minden lehetséges módon el kell rejteni a problémát, mielőtt Vivien még megérezhetné. Küzdök ellene, aktívan gondolok mindenféle undoknál undokabb dologra, nagyanyámra meztelenül, halott bébipandákra, szaporodót teknősökre, de semmi. Ennél valami rosszabb kell, valami durvább, túl közel van, érzem a számban a szájfénye ízét, a teste melegét, azt, ahogyan ebben a helyzetben hozzám préselődik, egyszerűen túl sok.
Gondolok a sárkányra, az égett hús bűzére, a repedő csontok hangjára, a lábam csonkjának látványára és hirtelen kibaszott szörnyen érzem magam, ahogy az agyam összecsap a testemmel, de az csak nem akarja az igazságot. Émelygek, miközben erekcióm van és semmit sem tudok ellene tenni. Én nem.
De Vivien igen.

Nem is értem, hogy miként történik, mert az egyik percben még minden a legnagyobb rendben van, a bálról beszélgetünk, amire, mint kiderült hivatalosan nem együtt megyünk, de szeretném azt gondolni, hogy valahogy azért mégis egy jel lesz ez másoknak, mindenkinek, akit elutasított. Nem gondolom, hogy bárkinek kérdéses lenne, aki együtt lát minket, hogy van köztünk valami, csak hát…néha úgy tűnik, hogy ez a valami éppen egy háború, bár őszintén remélem, hogy január közepéig azért még kitart a fegyverszünet. Majd megpróbálok kevésbé nagy lángon égő elmeháborodott lenni, mint, ami egyébként vagyok, mert szükségem van arra, hogy táncoljak vele, hogy lássa igenis prezentálható vagyok, tudok viselkedni, igenis lehet jó velem tovább is néhány óránál. Jó volna, ha megértené, hogy vele szeretnék lenni, még ha kevés időnk is van, még ha nem is igazán tudom megmondani, hogy hol leszek egy év múlva, de valahogy érzem, hogy ezt nem feltétlenül most kellene szavakkal kijelenteni. De erre van itt a csókom, a simogatásom, a gyengéd mozdulat, amivel a haját igazítom meg.
-Majd nagyon igyekszem, jó?-mosolygok vissza rá, de reménykedem benne, hogy azért nem utasítana el, mert valahogy ő is vágyik erre az egészre legalább egy kicsit, hogy vágyik rám legalább feleannyira, amennyire én rá. Nekem már az is elég. Csak vele lenni, ilyen szépen, egyszerűen, mintha két normális ember lennénk.

Ahhoz képest, hogy néhány napja még a hátam közepére nem kívántam ezt az egész báli baromságot, most határozottan arra gondolok, hogy vennem kell valami kiemelkedőt, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy igazi barom, aki még életében nem volt ilyen eseményen. Pedig nem voltam én soha sehol, kívül a pályán, a különböző elfekvőkön meg néhány kocsmán. Japánban csináltathatnék valamit, valami olyat, amitől Vivien is úgy gondolja, hogy van ízlésem, de hogyan is ne lenne, mikor éppen érte vagyok odáig? Hiszen a legtöbbször ő is olyan pontosan van összerakva, mintha csak tervezve lenne, mindene illik egymáshoz, mintha csak leugrott volna valami reklámplakátról, közben mégis annyira igazi és még ha nem is akarja, de annyira szerethető.

És akkor valami megváltozik, először csak a tekintetében, aztán az egész arcán és vele az enyémen is, mert nem értem. Felugrik, távolodik, félelmet, sőt…rettegést érzek rajta, de miért? Felkönyökölök és aggódva nézek rá. Egy lépés, két lépés, egyre távolabb kerül tőlem, fizikailag, lelkileg, mindenhogy és az émelygésem erősödik.
Beleszédülök abba, amit rajta látok, mert bár fogalmam sincs, hogy mi történik, azt tudom, hogy én vagyok a hibás. Biztosan nem véletlen az a kurva egyértelmű érzés sem, hogy az utolsó dolog, amire ebben a helyzetben szükségem volt, az ez a rohadt merevedés, de szerencsére ez percek alatt oldódik mert, hiszen nehéz lenne álló farokkal szarrá menni mentálisan. Nem, ahhoz minden vérre szüksége van az agyamnak, hogy úgy igazán belém bírjon hasítani a felismerés, valamit nagyon elkúrtam.
Feltápászkodom és közben csak az jár a fejemben, hogy nem az a fontos, hogy mi történt, hanem az, hogy kezelni kellene. Valahogy segítenem kell neki, de a mi a francot csináljak?

Miért kell mindent tönkrevágnom? Miért nem tudok egyszerűen normális lenni?
Veszek egy nagy levegőt. Biztos, hogy ez az egész a gyerekkorához kapcsolódik, ahhoz a kibaszott Fenrir Greybackhez, akinek, ha lehetne a száján rángatnám ki a szívét és a lány előtt tépném cafatokra. Szinte szürreális, hogy képes vagyok valakit így gyűlölni, akihez semmi közöm sincs és még ki tudja hányat…? Újraéled bennem a harag mindenki iránt, aki valaha is hozzáért, mert be kell valljam nem tudom mit tettek vele, élénken ott van a fejemben hangja, ahogy azt mondja, hogy még nem mondott el mindent. Vajon mi lehet még?
Nem! Erre most nincs idő, nem borulhatok el, amíg Vivien ilyen állapotban van. Mit mondanak erre? Pánikreakció? Jó, olyanom nekem is volt, csak végig kell vennem, hogy mi segített és mi nem. Lassan mozdulok felé, pedig szívem szerint rohannék, de tudom, hogy nem szabad. Most nem itt van, hanem valami borzasztó helyen és nem is vagyok biztos benne, hogy tudja, hogy ez én vagyok, talán erre kellene ráébreszteni.
Közben pedig annyira utálom magam, hogy szinte égeti bőröm. Hogy hozhattam ilyen helyzetbe? Mit ronthattam el megint? Miért vagyok egy kibaszott csődtömeg? Miért nem tudok neki segíteni? Feszül az állkapcsom, észre sem veszem, hogy csikorgatom a fogaimat. Kezembe veszem a fülvédőjét, közben hallom meg a hátam mögül a gyerekhangot és hátrafordítom a fejem, hogy egy biccentéssel jelezzem, ez most nem a legmegfelelőbb hely a szórakozásra.
Pedig én is azt hittem… Mit is? Hogy itt szép, hogy itt jó, nyugodt, kellemes, de rá kell jönnöm, hogy bármit egy kibaszott siralomházzá tudnék tenni csak azzal, hogy létezem. Nyugodtnak kell maradnom, nem szabad kiborulnom bármennyire is kétségbe vagyok esve. Hogy volt? Nyílt gesztusok, lassú mozgás, nem szabad túl közel menni, nem szabad megérinteni engedély nélkül, pedig minden, ami bennem van, hogy magamhoz akarom ölelni, simogatni az arcát, hogy érezze vele vagyok bármi is történik, de azt hiszem ez nem működne. Mi a faszról beszélek, hát kurvára fogalmam sincs mi működne? Csak következtetni tudok és azt is minek?!

Próbálok kellő távolságot tartani, mintha tudnám, hogy az mennyi és akkor hallom meg a hangját. Én azt hittem tudom mi a fájdalom, de az, amit ettől érzek ismeretlen számomra. Megremeg az állkapcsom. Gondolkozz, Tetsuya, gondolkozz, nyeld le a könnyeket!
-Hé…-lehelem, mert baszdmeg konkrétan zihálok, kétségbeesetten kapaszkodom a kis szőrös fülvédőjébe és azon pörgök hogyan tovább. Minden, amit mondani tudnék értelmetlen. Jól vagy? Dehogy van jól! Minden oké? Semmi a világon nem oké, minden egy kibaszott katasztrófa azért, mert én egy érzéketlen barom állat vagyok és megint képes voltam derült égből olyat csinálni, ami teljesen tönkretesz mindent!
Úristen baszdmeg, én ebbe beledöglök! Behunyom a szemem, teljes a kétségbeesés.
Mondj már valamit! Csinálj már valamit! Állni bárki tud itt, mint egy szerencsétlen csődtömeg. OLDD MEG, CHIKARA! Mutasd meg, hogy nem halál feleslegesen szívod el az oxigént mások elől!
Megállok, görbítem a hátam, hogy csökkenjen a közöttünk lévő magasságkülönbség. A lehető legkevésbé fenyegetőnek kell tűnnöm, azt kell, hogy sugallja velem kapcsolatban minden, hogy nem akarom bántani, ami rohadt ironikus belegondolva abba, hogy az életem nagy részében azon voltam, hogy minél terjedelmesebb és riasztóbb legyek a riválisaim számára. Oh baszki, úgy működöm, mint egy állat! És ki működött még hasonlóan? Azok a veszett kutyák, akik bántották őt. Őt! Azt, akibe szerelmes vagyok, azt a lányt, akit soha az életben nem bántanék.

-Csak én vagyok az-mondom és olyan óvatosan nyújtom felé a kezem, mintha csak egy rémült kis lény lenne, én pedig igyekezném kitalálni, hogy megmar-e, ha megpróbálom megsimogatni. Kurvára nem hibáztatnám érte.- Roxmortsban vagyunk.
Nem tudom, hogy miért kezdek mindenféle egyértelmű információkat megosztani vele, csak…horgonyozni próbálok, vagy mi az istent kell ilyenkor. Jaj, bárcsak rámförmedne, hogy pontosan tudja, hogy hol van és ki vagyok…sőt, egyenesen ki van tőlem!  Nagyon igyekszem nem olyan kétségbeesettnek kinézni, mint, amilyen vagyok, mint amilyen mondjuk Halloweenkor voltam, mikor szintén mindenki a saját kibaszott poklát igyekezett legyűrni és én halál egyedül maradtam a magaméval. Az érzéssel, hogy elvesztegetett anyag vagyok, semmire sem jó, szerethetetlen, jellegtelen, lényegtelen.

Körbenézek, kell még horgony, én ide édeskevés vagyok. Még magamat sem tudnám megnyugtatni azzal a mondattal, hogy „én vagyok az”.
-Nézd csak-biccentek a fejemmel balra, a fák közé, ahol kiszúrni vélek valamit, amit még én sem láttam, valószínűleg csak azért, mert nem figyeltem eléggé-ott egy kisház. Szépen ráfutott a borostyán és mi az ott? Egy újabb gyepes…gyepes…az agyam gyepes, szóval a virág.
Mi a kurva anyámért nem emlékszem valamire, amit percekkel ezelőtt nevezett meg?
Hát ez kibaszott jó! Legalább mondtam valamit, legalább mindent megtettem, hogy elvonjam a figyelmét arról, ahol most járhat, mert tudom milyen olyan mélyen lenni a saját mocsaradba, hogy ne találj kiutat. De nekem ő volt a kiút és most én is itt akarok lenni, amikor szüksége van valakire, még akkor is, ha az valaki nem én vagyok.

   

    When you hold me, it's so convincing  

to a lovely moron
Roxmorts, Karácsonyi vásár
2005.12.17. szombat

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Mert másra nem is vagyok jó.

ez éppenséggel nem teljesen igaz

Nem, nem, nem NEM! Nem akarsz erre gondolni, nem akarsz rá emlékezni, nem akarod újra élni, nem, nem, NEM!
Miért nem tűnnek el a képek, miért látod újra és újra őket, miért érzed ugyanazt amit akkor? Újra érzed, ahogyan a tested a kemény ágyba süpped a nagyobb test súlya alatt, ahogyan a levegő kiszorul a tüdődből, ahogyan fokozatosan kényszerülsz feladni.
Feladni és várni a végét. Mert csak ennyi jut. Csendesen várni a végét, ott megsemmisülni, minden alkalommal újra, minden alkalommal kicsit jobban. Hol van az a pont, ahonnan már nincs lejjebb? Mikortól nem jöhet már rosszabb? Meddig bírod? Meddig kell még tűrnöd? Mikor lesz vége? Vége lesz valaha? Elgyengülve roskadsz a földre a fa törzsének mentén, ahogyan tehetetlenül, levegőtlenül figyeled a lelki szemeid előtt lepörgő filmszalagokat. A képkockák össze-vissza ugrálnak, rendezetlenül, mellőzve minden logikai vonalat. A pupilláid megint kontrollálatlanul rezegnek, ahogyan egész testedben remegni kezdesz. Hogy ez vajon a hideg, vagy a rettegés... talán mindkettő? Talán egyik sem? Egyre jobban vájod frissen manikűrözött körmeid a bőrödbe, valami megváltást remélve a józanító fájdalomtól - azonban most nem ér el hozzád. Olyan mélyre süllyedsz a feketeségben, ahová sem a levegő, sem a fény, sem a fájdalom, sem semmi más nem ér le odáig. Semmi nem ér el téged, marad a végtelen kétségbeesés.
Annyival jobb lenne, ha hozzáférnél a karjaidhoz, útban van ez a sok ruha, a sok réteg. Bárcsak nem lenne ott, bár ne lenne útban, bár szakíthatnád fel a bőrt, hátha... hátha most már nem ugyanolyan mocskosan nőne vissza. Hátha nem nőne vissza többé...

Elkezdesz hangosan zihálni. Végre jut be a hideg friss levegőből a szervezetedbe, de olyan felületes a légzésed, hogy sok haszna nincs - éppen csak annyi, hogy ne halj meg itt helyben. A szemeid nem csukhatod be, mert akkor az emlékképek még élesebbek, még valósabbak. Utálod magad, utálod az életet, utálsz majdnem mindent és mindenkit. Rühelled, hogy itt vagy, rühelled, amit csinálsz, azt is amit nem, ami vagy, ami lehetnél, de nem vagy. Egyre inkább azt érzed, jobb lenne nélküled és neked is jobb lenne a felesleges levegővételek nélkül.

Nem kellesz senkinek.

Két arc sejlik fel homályosan a rémképek mögött, de hiába hunyorítasz, egyiket sem tudod kivenni.

Mindenki számára csak nyűg és teher vagy.

Miért nem látod azt a két arcot? Miért vannak ott? Miért nyújtják feléd a kezüket? Egyáltalán ezt látod? Vagy csak képzelődsz?

Pusztulj el!

csak én vagyok az

Hangja ismeretlenül lágy. Mi történik?

csak én vagyok az

Nem, ez nem lehet Ő. Ennek ellenére ösztönösen szorítod össze a lábaidat, mintha nem lenne képes egy egyszerű és határozott mozdulattal szétnyitni őket. Mintha nem játszi könnyedséggel tépné le rólad a ruhát. Mintha...
Kiráz a hideg, ahogy egy új idegen érintést érzel jobbról. Hallod az egyik felsőbbéves búgó hangját, ahogy mindent megígér, de tudod jól, hogy hazudik. Nem akarod, hogy hozzád érjen. Balról Samuel egyik munkatársának a maró leheletét érzed a bőrödön, megrándul tőle az egész tested. Nem tudod hova, nem tudod melyik irányba húzódj. Valaki más elölről fog közre, de a hátad mögött is vagy. Egyik kezed leteszed a hóba, de nem a hideget érzed, hanem valaki másnak a lábait. Valakinek a mellkasa a hátadnak feszül. Valaki a nyakadba csókol. Valaki durván megfogja a hajad, húzza hátra a fejed, ég a fejbőröd, fáj amit csinál. Valaki erősen belemar a bőrödbe csípő tájékon, valaki rámarkol fájdalmasan a melledre, valaki beléd harap, egyszer itt, egyszer ott, következő pillanatban pedig máshol érzed. A szégyen könnyei végigfolynak az arcodon, de nem szólsz, csak csendben tűrsz. Próbálod megóvni a maradék büszkeséged, azt a keveset ami maradt. Amiről szeretnéd elhinni, hogy megmaradt. Valami kemény, valami merev, valami hatalmas a fenekednek feszül, de nem is egy, egyre több, csak egyre több és több.
Mikor lesz vége?
Vége lesz valaha?

Nézd csak!
...
Egy újabb gyepes…gyepes…az agyam gyepes, szóval a virág.

Nem, ez nem lehet Fenrir Greyback. Ő nem így beszél. Nem ilyen kedvesen, nem ilyen nyugtatóan, nem... így...

"…az agyam gyepes, szóval a virág."

Milyen...virág?

A régi film hirtelen megszakad, helyette marad az egyenletes zúgás. Visszatér a hideg, valami forró az arcodon, a leheleted látszik a levegőben, a hó továbbra is hullik, a füled fázik, a hajad borzalmas, a nadrágod átázik, vacogni kezdesz, és valakinek az alakja először homályosan rajzolódik ki a szemeid előtt. Kínzó lassúsággal fordulsz a mutatott irányba, de a könnyeidtől nem látsz tisztán. Inkább visszanézel rá.
De ki az a rá?

- Chikara...? - tényleg Ő lenne? Vagy csak azt szeretnéd, ha Ő lenne? Mit keresne itt? Te mit keresel itt? Hol vagy egyáltalán?

Zavarosan, de kezdesz visszatérni a valóságba, kezd felsejleni előtted, hol is vagy most.
De tényleg itt van?
Vagy csak képzeled?
Beszédhangod gyenge, vékony, egy szót vagy képes csak kinyögni, de ebbe is beleremeg, a végén el is csuklik a hangod.

úgyis csak egy dologra kellesz neki is

A szavak tőrként hasítanak a lelkedbe, a szíved töredékeibe egyenként, mintha az összes sebet, amelyet eddig ejtettek rajtad egyszerre szakítanák fel. Ömlik a vér, ömlik mindenhonnan, vörösre színezi az ártatlanul fehérlő havat. Ez már túl sok...

- Neked is csak egy dologra kellek...ugye? - ajkaid megremegnek. Nem akarod, hogy kimondja, nem akarod megtudni, félsz tőle, mit mondana. Nem akarod, hogy Ő is...

csak egy baszható picsa vagy a sok közül


Nem akarod hallani a szájából. Nem akarod elhinni. Nem akarod tudni.
De tudnom kell...

   

                   

          There's a light in your eyes        

   

to my favourite ice queen

TW: káromkodás, szexuális utalás, verbális agresszió

Egész életemben imádtam a horrort,de ha nem is egész életemnem, azóta biztosan mióta tudok olvasni. Nem rázott meg semmi, minél kegyetlenebb volt a helyzet, annál jobban érdekelt mi és hogyan történik. Egy dolgot kellett minden egyes alkalommal átlapoznom, csak egy dolgot nem bírtam elviselni, ha nőket bántanak vagy kínoznak és ezt bármikor gond nélkül vállalom, akkor is, ha ettől gyengének tűnök mások szemében. Nem egyszerű undort érzek ugyanis ezektől a dolgoktól, hanem azt a rettenetes, pusztító haragot, amit úgy igyekszem minden alkalommal elnyomni magamban, de ez már nem valami B kategóriás ponyva, hanem a valóság, egy olyan valóság, aminek meg sem szabadott volna történnie senkivel, főleg nem éppen vele.
Nekem jelenleg pont az lenne az egyetlen feladatom, hogy minden lehetséges módszerrel próbáljam Vivient visszahozni a jelenbe, ennek ellenére már lassan én is eltávolodom a realitásoktól és borzalmas képek jelennek meg a lelki szemeim előtt. És minden alkalommal újra és újra feldobja az agyam az apró részletet-hogy valaki, nem egy valaki, mert nem csak arról a kibaszott Greybackről beszélünk- képes volt bántani egy gyereket, mert csak egy kislány volt. Ártatlan,tudatlan, kedves, valaki, akinek nem ilyen rohadt sorsa kellett volna, hogy legyen, valakit, akit nem tudtak megvédeni a szülei. És én sem tudtam volna megvédeni. Hát basszameg most sem tudok mit csinálni!

És valahol, ott egészen belül, ahova nincs lehetőségem belátni, ahonnan csak annyi információt kapok, amennyit elárul, most is csak egy kislàny, még ha nem is tűnik annak.

Erőszakkal szorítom rá magam arra, hogy nehogy bármelyik érzelmemet is kiengedjem, mert egyik sem képes segíteni. Nem vagyok közelebb a megoldáshoz a haragommal, ami törni-zúzni, rombolni akar, nem vagyok beljebb azzal a kínzó fájdalommal, ami mindenemet elborítja látva a remegését, a könnyeit és nem oldja meg a gondokat a szeretetem sem, ami viszont azt sugallja, hogy semmi sem számít, csak hogy magamhoz szorítsam, hogy felitassam a könnyeit, hogy átmelegítsem, de azt még nem lehet. Előbb muszáj legalább annyira visszahoznom, hogy képes legyen a szemembe nézni és engem látni, nem pedig az ellenséget vagy az ártó szándékot. A borzasztó az, hogy tudom milyen és közben mégsem, mert hát hogyan is tudnám egyáltalán elképzelni? Én csak azt tudom, hogy milyen érzés volt, mikor a tulajdon hülye agyam csinált ellenséget a szüleimből és zárt el a barátaimtól, ami ehhez képest nagyjából semmi, piknik a kibaszott parkban. Ha én egyedül éreztem magam a nyomorommal, benne mi lehetett?

Megrémiszt, amit látok, hogy mennyire semmit nem tudok elérni nála. Hogy a faszba szakítsam ki ebből az iszonyatból? A legegyszerűbb tényleg az érintés lenne, de valami azt súgja, hogy támadásnak venné, ez a valami pedig a józan eszem, az utolsó dolog, amire valaha is számítottam volna, de most kivételesen működik.
Mi a franc történhet? Most tényleg...komolyan bántja magát?
Jó, itt most nincs több idő töketlenkedni, annak az árán is lépnem kell, hogy esetleg megtámad, de kezdetnek elkezdek beszélni és tartom felé a karom, egészen addig, míg meg nem látom, hogy mit csinál a közeledésemre.
Mármint korántsem biztos, hogy ezt a felényújtott kezem éri el, de nem tudom máshoz kötni, nem bírom eltávolítani magamtól ezt az egészet, igenis kurvára  az én hibám is.

Nézem a kétségbeesetten összeszorított lábait, majd az arcát és leengedem a kezem. Valami olyan jut eszembe, amire gondolni sem akarok. Nem! Az kurvára nem lehet, hogy valaki képes lett volna...nem. Lehetetlen? Ugye az?
Elhessegetem a gondolatot, már csak azért is, mert most nincs itt az ideje annak, hogy bármit is kérdezzek tőle, másrészt pedig túlságosan fáj, túlságosan mar már csak elképzelni is, nem tudom mi történne, ha tudnám hogyan történtek a dolgok valójában, csak igyekszem bízni benne, hogy tévedek.

Próbálom minden energiámat arra koncentrálni, hogy ne lehessen érzékelni már a hangomon is, hogy majd megőrülök.
Hunyorít, de nem érzem, hogy engem keresne a szemével, kiengedek egy reményvesztett sóhajt.
 Tovább közeledem, miközben beszélek hozzá, nem is tudom miben reménykedem, hogy merjek-e egyáltalán reménykedni.
-Mi történik veled? Mi történik szere... -suttogom halkan, de akkor elfordul és abba az irányba néz, amerre én mondom neki. Visszafordul, meglepetten szívom be a levegőt, de bele sem merek gondolni abba, hogy esetleg már túl lehetünk a nehezén.
Mikor a nevemet hallom, nem várok tovább. Szinte letépem magamról kabátot és igyekszem a hátára teríteni.
-Én vagyok, Vivien-mondom és melléguggolok-fogd meg a kezem, jó? -nyúlok az övéért, miközben próbálom megnézni, hogy mit is csinált magával.
A kérdését nem is igazán értem, értetlenül nézek vissza rá. Próbálom részeire bontani a mondatot hátha akkor ki tudok belőle fejteni valamit, de úgy néz rám, hogy egyszerűen nem merek tovább gondolkodni a válaszon.
-Nem-ingatom a fejem nem tudva, hogy azt mondom-e, amit kell vagy valami iszonyatos hülyeséget-például kellesz arra, hogy táncolj velem a bálon, társalkodni a macskámmal, meg arra is, hogy elvigyelek vacsorázni. Aztán...arra, hogy lebassz, mikor irdatlan seggfej vagyok, hogy megcsináld a körmöm, ha tönkreteszem és, hogy legyen kit keresnem a lelátókon a meccseken, meg hogy nevess az idióta poénjaimon, amik nem is igazán poénok. Nagyon sok dologra kellesz, ez legalább hat dolog volt, de az is lehet, hogy hét csak valahol elvesztettem a fonalat.
Pislogok rá és, ha hagyja, átkarolom, hátha attól kicsit felmelegszik, közben pedig azon gondolkodom, hogy mikor lenne logikus, erről az egészről bármit is kérdezni. Pontosabban nem is a mikor az első gondolatom, hanem, hogy lehetséges-e, de az is eszembe jut, hogy mennyi mindent ki sem mondtam most, amit még ki kellett volna. Áh! Most nem lehet, így nem lehet!