A falu melletti hegyek

A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényekkel. Remek lehetőséget nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természetbarátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok a diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekkel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

Santiago a roxmortsi főtéren várt, mozdulatlanul, akár egy szobor, amelynek a deles fény hosszú árnyékot vetett. A novemberi szél jeges ujjaival végigsimított a macskaköveken, papírdarabokat görgetve magával, és időnként felszökött a férfi kabátgallérjáig, hogy aláférkőzzön a finom textilnek, megérintve a férfi olívaszínű bőrét. A falu csendes, délelőtti moraja lassan átváltott zsongássá, ahogy a falusiak elindultak haza munkahelyeikről, hogy elköltsék szerény ebédjeiket; a háttérben a Három Seprűből kiszűrődő zsivaj pedig olyan volt, mint valami távoli, meleg dobbanás, éles ellentéte a köd hideg csendjének, amely a tér szélén kezdett leszivárogni a háztetők közé.
Santiago zsebre tett kézzel állt, arca félig az árnyékban, ahogy megszokta. Így könnyebb volt figyelni. Így kevésbé látszott, mennyire számolta a perceket. Combközépig érő, fekete kabátot viselt, amely mintha ráöntve simult volna testére. A fazon finoman hangsúlyozta vállait és derekát, és bár az anyaga vékony volt, a bűbáj, amelyet beleszőttek, olyan melegen tartotta viselőjét, mintha csak egy kellemes, tavaszi nap lett volna. A haját – hosszú, sötétbarna, fényében néha feketébe forduló tincsekkel és itt-ott ősz szálakkal – hanyagul elegáns ívben, rendezetlenül tökéletesen hátravetette. Arcán a gondosan nyírt, rövid szakáll finoman követte az állkapcsa vonalát, kiemelve a férfi keményebb vonásait, miközben mégis valami melegséget kölcsönzött neki – mintha csak a fáradtsága is jól állna viselőjének. Le sem tagadhatta volna mediterrán származását, amely itt, a skót felföldön meglehetősen idegenül is festett.

Egy nap volt még az első próba előtt, és ezt az egyetlen napot ő arra választotta ki, hogy lélegezni próbáljon az OMEN, a Noctua Tenebrosa árnyai, és a brit minisztérium rideg folyosói, na meg Miss Greenberry könyörtelenül pontos kérdései közepette. Mindezt Elfelda társaságában akarta megtenni.
Elfelda…
A gondolatára szinte azonnal elmosolyodott, de a mosoly éppen csak megvillant, mint egy gyertyaláng, amit azonnal el is fújt a hideg, novemberi szél. Még mindig csodálkozott rajta, milyen könnyen tér vissza a nő arca a gondolataiba, akár az Elfelda által jól ismert színházi reflektor, amely váratlanul gyullad fel a világot jelentő deszkák sötétjében. Ha becsukta a szemét, csak egy röpke pillanatra is, még mindig ott vibrált szeme előtt a barlang szívének fénye, és fülében hallotta a dermedt csendet, amelyben majdnem megtörtént az a csók. Az a mozdulat, amely azóta is ott feszült köztük, mint egy félbemaradt varázslat.

Most pedig itt várta őt, a főtér közepén, miközben az ég lassan megnyílt fölötte. Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, melyek megültek a kabátján, a vállán, a hajában - fényes kis kontrasztokként felvillanva a sötét szálak között. Santiago úgy érezte, hogy a hó lassan patinát von köré, mintha valaki gondosan megkomponálta volna ezt a jelenet, finoman ügyelve a díszletére annak. A férfi kissé megemelte a fejét. A pelyhek puhán olvadtak el a bőre melegén, de a kabáton megmaradtak, mintha csak követni akarnák őt. Az auror zsebre tett kézzel állt tovább a téren, újból és újból arra az egy pontra pillantva, ahonnan Elfeldát várta.
Gondolatban végigjárt újra mindent, amit korábban előkészített. Látta maga előtt a titkos fennsíkot – a kis, rejtett teraszt, ahol a sziklák elnyelték a külvilág zaját, de ahonnét belátni a falut és a környező erdőket, hegyvonulatokat, távolban pedig magát a Roxfortot. Látta a lampionok finom fényét, amiket ő maga helyezett ki, ahogy a papírbúrájuk finoman megremeg a szélben, és látta az üvegbúrához hasonlatos burkot, amelyet ő maga bűvölt oda, hogy melegen és szárazon tartsa a szőnyeget, az asztalt és a székeket, és persze a terítéket. Orrában érezte a citromos, chilipelyhekkel szórt garnélát, a kecskesajtos saláta friss zöldjeit, és a boros, mazsolás mártással leöntött sertésszüzet; szájában pedig összefutott a nyál, ha a Crema Catalana narancshéjas-karamellás vegyületére, vagy a finom cortado kesernyés melegére, netalán arra a testes vörösborra gondolt, ami még odafent várta őket.

Elképzelte, ahogy majd leülnek az asztalhoz. Ahogy először megmutatja neki a völgyet, a távolban úszó ködöt, azt a csendet, amely nem fenyegető, hanem meghitt. Ahogy a nő hangja megtölti a fennsíkot, mint amikor valaki egy fekete-fehér felvételre színt rajzol.
A tér óraütése lassan egészet ütött. Santiago felpillantott, és egyszer csak ott állt Ő, érkezésével egyből mosolyt csalva a férfi arcára. Andorrában a barlangtúrájukkal megjárták a mélységet, mely végül nem egészen úgy sült el, ahogy azt a férfi tervezte. Úgy remélte,: a mai találkozásuk a magasságok meghódításáról szól majd.

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

Három hónap.... ennyi idő telt el azóta, hogy igazából egymásra tudtuk volna szánni az időnket. Persze néhány kurta alkalommal azért láttuk egymást, váltottunk pár szót, egy színdarab után, vagy egy rövid kávézás erejéig Londonban, de az nem olyasvalami volt, mint ez a mai alkalom... Egy randi... Lényegében ez volt az első 'rendes' randi, ami miatt érthető módon a hajamtól a sarkamig jól eső, izgatott bizsergés járt át. Nem gondoltam volna, de ez a három hónap valóban csak úgy elrepült. El voltam foglalva a munkámmal, aztán volt egy hét, amikor ledöntött a betegség is a lábamról. Szerencsére a gyógyító főzetnek köszönhetően hamar lábra álltam, de abban az egy hétben azért volt min gondolkodnom. Aztán meg jött a születésnapom, amire ugyan az idén nem fektettem nagy hangsúlyt, partit sem rendeztem, a vége még is az lett, hogy anya és Zoe három napig nálam vendégeskedtek, ami jól esett, és persze úgyszintén elterelte a gondolataimat Santiagóról.
Szóval néha fogalmam sem volt, mit is akarok valójában ettől a férfitól, akinek az élete színtiszta kaland, felelősség és kihívás, és aki végtére is nem is itt élt, a hivatása Spanyolországba kötötte. Az, hogy most egy ideig itt tartózkodott - jó néhány hónapra - csakis a Trimágus Tusának volt köszönhető, ami izgalmas eseménynek ígérkezett, jómagam is aktív figyelemmel követtem a tusa sorsát, sőt, nem csak figyeltem, de mecénásként támogattam is. Jól esett a tőlem telhető módon hozzájárulni ehhez a világszínvonalú versenyhez, amiben természetesen részemről a Roxfortnak drukkoltam, és azon belül is Connor O'Harának, hiszen mint annak idején én is, ős is a Mardekár színeit viselte. Elszánt kviddicskapitányként csak még inkább szimpatikussá vált, így nagyon drukkoltam neki. Kíváncsi voltam, Santiago kivel szimpatizál, és alig vártam, hogy többek között ezt is megkérdezzem tőle a randinkon... amire rengeteget készültem. Ezúttal mindent bevetettem. Voltam fodrásznál, egy új fehér kasmírkabátot és indigó-szín, kötött anyagból készült, térdig érő ruhát vettem az alkalomra, sőt, még egy vadonatúj illatot is készítettem a kedvenc parfüm-kreátorommal, Annaluzzal. Ami azt illeti, nem tudatos szokásommá vált, hogyha új férfi lépett az életembe, akkor megszabadultam a régi illatomtól... mert valahogy annak érzékelése visszahozta a nem kívánt emlékeket is számomra. Szerettem új lappal kezdeni, és ez a mai alkalom kellően ünnepi volt ahhoz, hogy az új illatot ma avassam fel. Ez most egy kicsit más volt, mint ami általában jellemző volt rám. Régebben a lágyabb, nyáriasabb illatokat kedveltem még akár télen is, de most... egy igazi téli illatvilágot hintettem magamra, amiben a jázmin és a narancs domináltak leginkább. Kicsit idegennek hatott elsőre, de aztán beleszerettem... talán pont ezért választottam, mert az érzésvilág, amit hozzátársítottam, megtestesítette a Santiago iránt érzett komplex érzéseimet.
Egy helyi kis fogadóban vettem ki szobát ma estére, mivel azt terveztem, hogy iszom alkoholt, így már nem akartam hop-porral pörögni, tapasztalatból tudtam, hogy az ittas hoppanálás - bármilyen módon is történjen - nem jár feltétlenül kínos követkemények nélkül. Delet beszéltünk meg Santiagóval, így pontban délben, tökéletesen kicsípve léptem ki a fogadó ajtaján, összébb húzva magamon a hófehér kabátot, amin finoman foglaltak helyet a hófehér hópelyhek. Mindig is imádtam a havat, a hideget persze nem ennyire.... de olyan volt ez, mint bármi más felemelő az életben... sokszor a rossz dolgokat is el kellett viselni ahhoz, hogy jó is érjen bennünket. A roxmortsi főtér képe meseszép volt, mint mindig... de most talán még egy kicsit mesésebb.
Kíváncsian kutattak Santiago után a tengerkék íriszek, és amikor meglelték, széles mosolyra húzódtak ajkaim. Ez a férfi annyira más volt, mint bárki, akihez korábban vonzódtam. Kicsit olyan volt számomra, mint valami zenei mű... az ember az első hangok után nem is számított rá, milyen mélységeket rejtett, csak amikor a zene elragadta és kibomlott, magával ragadva a hallgatót, akkor fogta fel, micsoda kincset talált. Persze azok a sötét szemek azért már az első pillantásnál megfogtak, amellett nem lehetett csak úgy elmenni. Most olyan volt számomra, mint egy látomás. Sötét alak a hópelyhek ölelésében - egy kósza lélek, aki egy pillanatra megpihent ezen a békés helyen.
Ahogy fekete magassarkú csizmámmal - a hó miatt - megfontolt léptekkel közelítettem hozzá, a szívem a torkomban dobogott. Nem terveztem el semmit előre, csak azt tettem, ami magától jött.
- De jó végre látni - mondtam köszönés helyett, majd egy ölelésre közeledtem felé, és ha fogadta azt, akkor jó szorosan átöleltem. Szorosabban, mint amire esetleg számítana egy férfi egy nőtől, akivel még egy csók sem csattant el közöttük. Én valahogy most mégis azt éreztem, erre az ölelésre mind a kettőnknek nagy szüksége van. És addig maradtam ebben, amíg csak jól esett. Közben mélyen magamba szívtam az illatát, és egyben azt is hagytam, hogy az új illatom örökké egybeolvadjon ezzel a megható emlékképpel.

[- De jó végre látni.]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

Santiago egyetlen nagy lélegzetvétellel vette tudomásul Elfelda megérkezését, amely olyan volt számára, mint a viharfelhő mögül előbújó napsugár első meleg érintése az arcán. A nő ölelése először idegennek tűnt számára, mintha valami rég elfeledett mozdulatot próbálna újból megtanulni, mégis: jólesően simult bele, s karja ösztönösen fonódott a nő köré. Egy pillanatra felemelte őt, csak egy ujjhegynyi lebegésre, hogy Elfelda lábai a levegőben kalimpálva keressék a talajt. Santiago belélegezte az illatát, mélyen, hangtalanul - s egy pillanatra megtorpant. Valami más volt. Valami új, melegebb, finomabb árnyalat. Olyan volt az egész felismerés számára, mint mikor az ember rájön, hogy ugyanaz a dallam más hangszerelésben egészen máshogy hat a lélekre.
- De jó végre látni.
A férfi nem szólt, csupán finoman visszaengedte Elfeldát a talajra, majd kézen fogta őt, s egy puha, félköríves mozdulattal megforgatta, mintha táncba hívná szíve hölgyét a fény és az árnyék vékony peremén, a hópelyhekkel keretezett, roxmortsi főtéren. A mozdulat minden másodpercében sűrűbbé vált köztük a levegő.
- Mesésen festesz ma is - mondta egy fáradt, de őszinte mosollyal. - Látom, készültél… Új frizura… És mintha az illatod is más volna. Tetszik.
A hangja mély volt, és kissé rekedt, mint egy régi gramofon a hideg, téli estéken.

Az elmúlt hetek lopott percei, a futólépésben váltott mondatok, a sietve elrebegett ígéretek mind súlyos hiányt hagytak Santiagoban. A rohanás közepette Elfelda csak egy villanás volt: egy mosoly a kötelesség árnyékában, egy félmondat egy szigorúan titkos feladat elvégzése előtt, egy érintés, ami túl rövid ideig tartott. Most viszont… most többet akart. Nem akart hivatást, sem parancsot hallani. Malik Yavuz és Dél-Szudán valahol mélyen hullámzott benne, mint egy távoli vihar a hegyek mögött, de ma ez nem számított. Most pihenni akart. Lélegezni. Elfeldával lenni. S anélkül, hogy tudatosult volna benne, ez már egy olyan döntés volt, amely akár az egész karrierjét is megrengethette.
- Nagyon vártam már, hogy újból lássalak - folytatta csendesen, és tekintete végigsimította a nő arcát, mintha félne, hogy egyetlen pillanatkép is elveszhet. - És erre az alkalomra valami különlegessel készültem… Arra gondoltam, ha már legutóbb Andorrában a mélységeket jártuk be, most meghódíthatnánk a magasságokat. Ne aggódj, nem akarlak megint hosszú túrázással fárasztani. Viszont attól tartok, lesz egy kis bökkenő…
A férfi elhallgatott. A csend lágyan közéjük ült, mint pelyhedző hó a főtéri fenyő ágaira. Aztán halvány, kissé játékos mosoly húzódott az arcára.
- De szerencsére felkészültem minden eshetőségre.

A kabátja tágítóbűbájjal kezelt, belső zsebéhez nyúlt, s mintha egy ügyetlen bűvészmutatványt adna elő, előhúzott egy cipősdoboz méretű tárgyat a semmiből. A doboz súlytalan eleganciával simult a tenyerébe, és amikor Elfelda felé nyújtotta, arcán halvány, szégyenlős félmosoly villant.
- Nem hozhat mindig virágot az ember. De… ennek talán most nagyobb hasznát veszed. Remélem, eltaláltam a méreted.
Egy matt, krémszínű, sárkánybőr bakancs pihent a fedél alatt; egyszerre nőies és vad, egyszerre divatos és harcra kész, pont mint Elfelda maga. Legalább is az andorrai trollkalandban ekként ismerte meg őt a férfi. Santiago azonban nem a bakancsot, hanem Elfelda arcát nézte mindvégig, kíváncsian, akárcsak egy kisgyermek, aki arról próbált megbizonyosodni: vajon tetszik-e a másiknak az ajándéka.
- Idefelé jövet láttam egy üzlet kirakatában - magyarázta, mintha mentegetőzne. - Egy hangulatos kis utcában. Egyébként volt ott egy érdekesnek tűnő ivó is. Azt hiszem… Csikóhalnak hívják. Belestem az ablakon, és izgalmas helynek tűnt. Ha gondolod, később megihatnánk ott valamit. Persze… csak akkor, ha visszajöttünk onnan, ahová most vinni szeretnélek.
Hangja csendesen úszott a téli levegőben, mint egy régi fekete-fehér film narrációja, s közben valahol mélyen benne lapult az izgalom halk, finom borzongása is. A randevú szó súlya, újszerűsége még mindig idegenül feszült testére - mint egy ritkán viselt, túl elegáns kabát - de ahogy Elfeldára nézett, ez az idegenség lassan kényelmessé puhult rajta.

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

A pillanat, amikor Santiago visszaölelt és felemelt... úgy Merlin-igazából melegséggel töltött el. Felemelni a másikat... szó szerint és képletesen is lehet. Nem tudhattam, mi vár rám e mellett az ember mellett, de a megérzésem azt súgta, most valami egészen másban lesz részem... Talán... végre csoda történhet, és mindketten felemelhetjük a másikat.
A forgatás és a bók barack pírt csalt az arcomra, olyan érzés volt ez, mint egy kamaszlány első randija, amikor a régóta áhított srác végre elhívta egy vajsörre. Nem tudom, éreztem-e valóban így magam a Roxfort óta, amikor az első barátommal randiztam. Talán nem. Ebben Santiago személye is benne volt, és az a fajta munka, amit magamért, magamon végeztem, a pszichomedimágusi csoportban. Immár négy alkalmon voltunk túl, és egyre inkább úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt a formát és azt a közeget, ami valóban segíthet összeszedni magamat... újjáépülni a romokból.
- Köszönöm... te is nagyon jól nézel ki. Igen, új parfümöm van, különben a tiéd is nagyon tetszik - árultam el még mindig pirultan. Nehezen tudtam megfogni, pontosan milyen illata is volt Santiagonak, de talán a friss óceán és a sűrű fenyőerdő illatának keveréke lehetett. Egy szippantás a szabadságból...Ez akár egy parfüm reklámszlogenének is jó lenne, gondoltam szórakozottan. A férfi mély, rekedt hangszíne simogatta a hangszálaimat, ez is egyike volt azon attribútumoknak, amik kérdés nélkül vonzottak benne.
Ahogy a terveit hallgattam, kezdtem lassan feloldódni, de azért az izgatottság még hangsúlyosabb volt. Itt voltam, ezzel a valóban érett férfival, akinek élete hivatása volt mások megmentése és a bűn üldözése... egy férfival, aki ajándékot hozott nekem és konkrét randiötlettel készült.
- Alig várom a magasságokat... Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy - simítottam végig lágyan a vállán. A mozdulattal néhány hópehely eggyé olvadt a fekete kabáttal, apró nedves folt jelezte már csupán, hogy valaha léteztek. Hópelyhek... és emberek... nem sok különbség volt közöttünk. Talán csak az időtartam, ami megadatik számunkra, hogy lengedezzünk a szélben, olvadás előtt.
Izgatottan figyeltem, mit vesz elő a kabátja mélyéről, és amikor megláttam a cipősdobozt, finoman tapsikolásba kezdtem.
- Te aztán tudod, hogy vegyél le egy nőt a lábáról - vettem át lelkesen a dobozt, majd amikor kiszabadítottam belőle a krémszín, sárkánybőr bakancsot, egy pillanatra majdnem elsírtam magam. Erőt vettem magamon, könnyek nem hagyták el a szemem, de azért Santiago a szemembe nézve láthatta, hogy nem álltam távol ettől...
- Ez... elképesztő... Nagyon édes tőled, hogy így gondoltál rám - mondtam kissé elcsukló hangon. Rég volt már, hogy így gondoskodtak rólam. Hogy vigyáztak rám, oltalmaztak… illetve Santiagótól persze nem volt ez régen, hiszen a Világkiállításon is megmentett, majd Andorrában is a testi épségemet védte... de most, ez az"egyszerű" gesztus valahogy tényleg majdnem megríkatott. Ez... annyira egyszerű... és közben olyan mély gesztus volt, hogy alig bírtam befogadni. De erőt vettem magamon, és beengedtem az érzéseket, amik a felszínen kopogtattak. Aztán egy sóhajt követően azt is megengedtem magamnak, hogy felfedjem, mit érzek.
- Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak - néztem rá izgatott mosollyal, s miközben a történetet hallgattam, hogyan talált rá a bakancsra, egy pillanatra lefagyott az arcomról ez a mosoly, és átadta a helyét a zavart félelemnek.
- Ne haragudj, de...jobb, ha inkább máshova ülünk be... Az ötlet csodás, de az a hely... a múltam egy fájó darabja - összegeztem az érzést a lehető legvisszafogottabban. Próbáltam megadni a lehetőséget Santiagónak, hogyha nem akar többet tudni, akkor ezt megtehesse, természetesen ha vágyott rá, hogy kifejtsem, mi a baj a Csikóhallal, arra is nyitott voltam. Elvégre joga volt tudni. Most ő volt a férfi az életemben...
- Muszáj felpróbálnom, annyira gyönyörű... - szakítottam meg a kissé kínos helyzetet spontán ötlettől vezérelve.
Nem messze tőlünk, a főtéren volt egy fapad, lassan odalépdeltem, kezemben a gyönyörű bakanccsal. Kabátom mélyére rejtett pálcámat előhúzva, pálcaintéssel megszárítottam a vizes padot, úgy, hogy ha szeretne leülni, Santiagonak is legyen egy száraz hely. Aztán szó nélkül leültem és átcseréltem a csizmát a bakancsra, a csizmát gondosan elhelyezve a dobozban. Aztán felálltam, a helyemre letettem a dobozt és tettem pár lépést a pad körül.
- Ez egy álom... nagyon kényelmes! Tökéletes a méret - jegyeztem meg, majd elhallgatva vártam, Santiago miként döntött: szeretne ismét mélyre ásni, vagy inkább ezúttal a magasban szállna tovább.

[– Ugyan… Zavarba hozol]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

A nő minden egyes bókja olyan volt számára, mint egy váratlan reflektorfény: vakító, elbizonytalanító, de szépséges. Nem volt hozzászokva. A munkáját persze elismerték - egy-egy vállveregetés a főnököktől, biccentések a kollégáktól, rideg dicséretek, amik inkább illettek egy jó megoldásra, mint egy emberre, mint rá. De ez itt… ez most teljesen más volt. Elfelda minden szava élő fényként ütötte át a benne felhalmozódott sötétséget.
A férfi csak mosolyogni tudott. A szeme körül finom ráncokba simult a mozdulat, miközben néhány kósza, szélborzolta tincs árnyékot vetett az arcára. Zavarba jött - igazi, önkéntelen zavarba. A hópelyhek megültek fekete kabátján, megolvadtak rajta, apró vízcseppekké változva, ahogy Elfelda ujjai végigsuhantak a vállán. A mozdulat egyszerre volt könnyű, mint a szél, és súlyos, mint a vihar előtti csönd.
– Ugyan… Zavarba hozol – jegyezte meg halkan, alig hallható rekedtséggel, és ezzel ki is merült a bókokra adható teljes verbális repertoárja.
Aztán meglátta a nő szemében megcsillanó, visszatartott könnyeket. Mintha a világ egy pillanatra elnémult volna. A tér elcsendesedett körülöttük, a távolból érkező vásári zsongás halk visszhanggá vált, a fény tompábban táncolt a havas utcákon. Santiago mellkasában pedig lassan kitágult valami - talán egy elfeledett, eltemetett érzés, amiben már nem hitt, hogy valaha újjáéledhet. Már nem csak úgy akarta ezt a nőt. Beleszeretett. Egyszerűen, váratlanul, teljes természetességgel, mint ahogy a hó beleolvad a földbe.
Elfelda ebben a pillanatban nem a törékenységét fedte fel előtte, hanem valami sokkal becsesebbet: tisztaságot. Valami érintetlen szépséget, amelyhez Santiago úgy érezte, nincs joga hozzáérni. Egy lélek, ami fényből volt - túl sok fényből, túl sok reményből. Ő pedig… ő pedig egy félárnyékban élő ember volt, tele titkokkal, amiket nem lenne szabad a nő világába engednie.

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak…
Santiago mellkasába jeges tűként mart bele a bűntudat. A nő nem tudta, ki ő valójában. Nem tudta, miért lépett az életébe, honnan jött, mit keres. Nem tudta, hogy a férfi érkezése nem teljesen a sors ajándéka, hanem valami sokkal sötétebb és veszélyesebb fonal része.
De a bűntudat gyorsan, kontrolláltan elnyelődött benne. Santiago úgy hallgattatta el a belső hangokat, mint egy besúgót, aki kihátrálni készült az egyezségből. Most nem ronthatta el. Most inkább… táplálkozott abból a fényből, amit Elfelda sugárzott. Falta a nő boldogságának minden morzsáját, s bár ezt nem vallotta volna be senkinek, még saját magának sem szívesen, egy pillanatra eszébe villant a gondolat: úgy szívja magába ezt a boldogságot, mint egy dementor. Ettől a gondolattól pedig ismét ránehezedett valami súlyos, sötét bűntudat, és irtózni kezdett saját magától.
Mégis mosolygott.
Amikor Elfelda zavartan elutasította a csikóhalas ötletét, Santiago érezni vélt a szavak mögött valami mélyebb történetet, és mintha… fájdalmat is. Nem az aurori ösztönei mozdultak benne, ez most valami egészen más volt. Tényleg tudni akarta, mi történt ott. Nem interrogálni akarta a nőt, hanem megérteni.
– Oh, ne haragudj, nem tudtam… De biztos akad még más hely – mondta finom hangon, amely mellőzött minden sürgetést.

Aztán csak nézte, ahogy Elfelda varázslattal megszárítja a fapadot, leül rá, majd gondosan felpróbálja a bakancsot. Santiago örömmel látta, hogy a méret pontosan stimmelt - persze, hogy stimmelt. Megvoltak a trükkjei. De egy igazi bűvész soha nem fedi fel azokat.
– Remekül áll – jegyezte meg halkan.
A kezét nyújtotta felé, finoman, udvariasan, de mégis olyan természetességgel, mintha ezerszer megtette volna már. Felsegítette a padról, s közben egy könnyed csettintéssel magához rendelte a nő levetett cipőjét, amely engedelmesen suhant vissza a megüresedett dobozba.
– Ezt itt ne hagyjuk – emelte fel a lebegő dobozt, egy félmosollyal. – Akkor hát, indulhatunk?
És elindultak. A falu utcáin át a hegyek felé. A levegő friss volt, harapnivalóan hideg, a vékonyka hóréteg ropogott a lábuk alatt, és a világ olyan érzést keltett, mintha egyszerre lenne végtelenül nagy és otthonosan kicsi. Beszélgettek, nevettek, időnként egymásra pillantottak, mint a tinédzserek, akiknek a világ minden sötétsége ellenére is csak az számít, hogy a másik mellett lépkedhetnek.
A falusiak sorra köszöntek Elfeldának.
– Művésznő, szép napot!
– Művésznő, szabad egy aláírást?
Santiago csodálattal figyelte ezt a természetes, mégis mágikus aurát, ami a nőt körülvette.
– Milyen érzés, hogy ennyien ismernek? – kérdezte kissé féloldalas mosollyal. – Hozzá lehet ehhez szokni egyáltalán?

A kérdésre nem kapott azonnal választ, mert ekkor egy fiatal, kócos, szakállas férfi sétált el mellettük.
– Szia… sztok – mondta bizonytalan mosollyal. A tekintete azonban nem volt bizonytalan. Nem is kedves. Inkább… szomorú. És talán túl sokáig időzött el Elfelda arcán. Santiago tekintete összetalálkozott a férfi pillantásával. Egy röpke, alig egy másodperces töredéknyi időre… de mindez elég volt hozzá, hogy a másik végigmérje őt. Utána pedig... mintha mosolygott volna. Egy olyan mosollyal, amit csak az ért, akit olyan veszteség ért, amit nem akart beismerni.
Santiago szemöldöke alig láthatóan megrezdült.
– Hmm… Úgy vélem, ő nem igazán örült nekünk – állapította meg halkan, kissé ironikus tónussal. – Vagy inkább nekem…
A hó lassan, finoman hullott köréjük, a falu zsivaja távolodott mögöttük, és a hegyek felé vezető út sötétebbé vált, ahogy beértek pár fa árnyékába - de valahol a sötétség mélyén ott volt a magasság ígérete, és a felhőcsúcsok felett a fény. És Santiago most először életében úgy érezte: valóban a fény felé tart. Tévedések, bűntudat és hazugságok ellenére is a nő mellett. A nő miatt...

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

Nem akartam zavarba hozni Santiagot, persze... de valahol mégis örültem neki, hogy célt ért az üzenet és hatással volt rá. Számomra ez a férfi olyan volt, akár egy kedvenc bútordarab, egy könyvesszekrény a nappaliban... ami mindenkinek örömöt okoz, mindenki csak pakol rá, könyvet könyv után, és közben senki nem gondol bele abba, hogy neki is szüksége lenne pihenésre, elismerésre, gondoskodásra... Én akartam az az ember lenni, aki átlakkozza, új polcot vesz bele, ha megrepedt... úgy éreztem, már a kezdetektől, hogy sokkal több szeretetet, figyelmet, odaadást érdemelne, és hogy ez valamiért - méltatlan módon - kimaradt az életéből. A szenzoraim azt súgták, jó helyen kopogtatok a szavaimmal, a legjobb "szekrényt" renoválom, amit csak lehet. Az, hogy Santiago is rám érzett, és csodásan működött irányomban táplált empátiája, nem nyilvánulhatott volna meg jobban, mint kedves, megnyugtató hangjában, amellyel reagált a fájdalmas múlt említésére. Sikerült hamar túllendülnöm a zavaró helyszín említésén, készen álltam rá, hogy csak kettőnkre figyeljek.
- Köszönöm, nagyszerű ajándékozó vagy! - boldog mosollyal sugároztam vissza azt az örömöt, amit ő okozott nekem.
Mostani pillanatunk, ahogy megindultunk a hegy felé... közben játékosan élcelődve, beszélgetve, talpunk alatt a ropogó hóval... nos... minden volt, amire valaha vágytam. Az érzés, az izgatottság, ahogy arra vártam, hogy megfogja a kezem, minden egyes lépéssel csak fokozódott, és mégis édes volt a tudat, hogy a következő méterekben is előttünk van a pillanat. A várakozás mámorító íze olyan volt, mintha megittam volna egy bögre amortentiát… miközben a tudatom tiszta és éles volt, akár a friss hó, ami az utat fedte lépteink előtt. Hogy menet közben néha megzavartak minket a faluban járó helyiek, avagy turisták, most egy kicsit zavart ugyan, hiszen szerettem volna csak egy lány lenni, aki a fiú mellett andalog egy meseszép téli táj ölelésében. De hamar túllendültem ezen a mártír gondolaton, elvégre volt időm ahhoz, hogy hozzászokjak: én sosem leszek már az a bizonyos szomszéd lány. Elfelda Hall régóta közkinccsé tétetett, mindenkié volt és közben senkié sem... És én a lelkem mélyén arra vágytam legjobban, hogy ez megváltozzon: hogy végre egy valakié legyek.
Gyorsan letudtam a kötelező köröket, a köszönést, közös fotót, aláírást, és közben bocsánatkérő mosollyal köszöntem meg Santiago türelmét. A férfi jól viselte a megmérettetést, sőt, mintha őszintén érdekelte volna, milyen érzés így élni.
- Nem is tudom... hozzá lehet szokni, és sokszor kimondottan jó érzés, hogy ennyien figyelnek rám, hogy "szeretnek"... - toltam meg ironikus hangsúllyal az utolsó szót, elvégre ez nem valódi szeretet volt. Szeretni csak azt lehet, akit igazán ismerünk... különben csak illúzió. Az emberek nagy többsége pedig nyilvánvalóan nem ismert engem, még akkor sem, ha azt gondolták. - Azért neked is biztos vannak hasonló élményeid, ha megmentesz valakit, és utána kötődni kezd hozzád, meg szeretne ismerni, vagy szeretne veled kapcsolatot tartani... ugye? - kérdeztem kíváncsian.
- Persze nálam is előfordul, hogy fullasztónak élem ezt meg - vallottam be őszintén Santiagonak. Fontos volt számomra, hogy tényleg engem ismerjen meg, ne egy téves képet alkosson rólam, mint bárki más. A legtöbben csak egy részemet látták, egy részemet gondolták a teljes képnek, holott az egészen más volt, sokkal árnyaltabb, sötétebb és fájdalmasabb, mint a felszín.
És... ebben a pillanatban a fájdalmam egy fontos momentuma manifesztálódott előttem.
- Owen... - siklott ki a megdöbbent felismerés ajkaim közül, ahogy lesokkoltan végig pillantottam a férfin, akit nem is olyan rég még a párnámba kapaszkodva sirattam.
A fenébe... gondoltam idegesen. Végre itt voltam a boldogság reményével, egy igazi társsal, aki úgy volt mellettem, mint eddig senki más... és akkor a múltam szó szerint megkísértett. Ahogy a barna szemekbe pillantottam, átjárt egy villámcsapás-szerű érzés. Zavart az érzés, sőt, nem csak hogy zavart, hanem bűntudatot éreztem miatta. Nem akartam megtapasztalni, hogy ezt érzem.... hogy egy pillanat alatt visszatér minden, amit a tenger hullámai mellett, a hamuban térdelve éltem meg. Hirtelen elárasztották az agyamat az emlékképek: a festmény, a vodkaszóda, a találkozás Dél-Szudánban, a fotózás... és ami utána történt.
Szakításunk óta pont ezért a lehető legmesszebbre kerültem el Owent, nem is beszéltem vele, és nem akartam tudomást sem venni róla, azon kevés alkalmaktól eltekintve, amikor egyedül voltam és célzottan foglalkoztam az érzéseimmel. Most, hogy szemtől szemben álltunk, én... nem tudtam, mit mondjak. Nagy nehezen aztán kierőszakoltam magamból egy szót.
- Szia... - néztem rá fájdalmasan, majd erővel elszakítottam a tekintetemet tőle, és Santiago felé fordultam, mint egy fuldokló, aki megpillantja a mentőövet. Gyorsan utánakaptam, és belekaroltam a férfiba. Fizikálisan is éreznem kellett, hogy itt van, rá támaszkodhatok. A helyzet elég kínos volt ahhoz, hogy mielőbbi megszakítást kívánjon, így amint magamhoz tértem, és erőt merítettem Santiago közelségéből, tovább indultam vele az úton, felfelé. Elköszönésre nem volt szükség, az előbbi köszönés részemről egyben búcsú is volt. Örültem, hogy viszonylag gyorsan kikeveredtünk a kínos helyzetből, de a mellkasomban érzett szorítás egyelőre nem hagyott nyugodni. Fájt, hogy ilyen fájdalmas volt újra látni Owent. Csalódtam magamban.
Pár lépés után Santiago reflektált a történtekre, mire én szomorú, bűntudatos mosollyal feleltem.
- Pont miatta nem akartam a Csikóhalba menni. Ő az exem… Sajnálom, hogy egymásba futottunk - vontam meg a vállam önkéntelenül, remélve, hogy hamar visszazökkenhetünk abba a különleges aurába, ami a találkozás előtt létrejött körülöttünk. Nem akartam ezt érezni, de csalódott voltam és... dühös. Dühös, amiért az élet ilyen gyorsan kipukkasztotta a mi kis buborékunkat.

[- Igen]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

Santiago valóban olyan „szekrény” volt, akire bármikor rá lehetett tenni még egy könyvet, aztán még egyet, és még egyet - feladatot, felelősséget, mások életét - és akitől sosem kérdezték meg, meddig bírja még a terhelést. De nem panaszkodott. Sosem tette...
Ahogy sétáltak, a kezük véletlenül összeért. Először csak egy ujj, egy futó érintés, mintha a levegő maga próbálná ki kezeik között, hogy elbírja-e ezt a közelséget. A pillanat előtti várakozás ott vibrált köztük, fülledten, kimondatlanul, mint egy visszatartott lélegzet. Egyikük sem sietett, nem kapott utána a mozdulatnak, hagyták, hogy a döntés lassan szülessen meg. Aztán Elfelda ujjai finoman a tenyerébe simultak, törékenyen, mégis határozottan, és Santiago összekulcsolta velük saját ujjait.

Időről időre megállították őket. Arcok hajoltak Elfelda felé, mosolyok, kérések, és fényképezőgépek villanásai törték meg az ők kettejük pillanatát. Santiago ilyenkor hátrébb lépett, mintha árnyék lenne a fény mögött. Átvette a nő táskáját, aztán csak türelmesen figyelt, szemében csendes kíváncsisággal. Nézte, hogyan válik Elfelda egyszerre sokak számára elérhetővé és mégis elérhetetlenné. Amikor aztán újra kettesben maradtak, hallgatta a nőt arról, hogy meg lehet szokni ezt az ismertséget, hogy jólesik, ha „szeretik” őt.
Santiago belül mérlegelt. Ő sosem engedhette meg magának ezt a fajta láthatóságot. Titkokból épült, szerepekből és hallgatásokból, a veszély pedig állandóan ott lapult körülötte, mint egy árnyék, amelyet nem lehetett lerázni. Irigyelte Elfeldát a fényéért, de ugyanakkor sajnálta is, mert tudta, milyen ára van mindennek.
Amikor Elfelda rákérdezett, hogy neki is vannak-e hasonló élményei, csak elmosolyodott, amiben volt valami fáradt bölcsesség, és amely pillanatban öregebbnek tűnt a koránál.
- Igen - mondta halkan. - Az emberek néha félreértelmezik az érzéseiket. A hálából gyakran más lesz. De ezek az érzelmek többnyire nem valódiak… és ha mégis azok lennének, tilos viszonoznunk.

Ekkor suhant el mellettük a szakállas férfi. Egy pillanat volt csupán - egy repedés az időn. A csevegés kettétört, mint egy rosszul vágott filmszalag. Elfelda megmerevedett, arcán érzelmek ezer hada rohant át, gyorsabban, mint ahogy a férfi követni tudta volna őket. Santiago nem szólt, csupán figyelte, hogy a fiatal férfi miféle hatást vált ki a nőből. És ekkor az auror szívében idegen érzés lobbant fel: a féltékenység sötét, nyugtalan szikrája. Nem volt birtokló, nem volt versengő - de észlelte a súlyát a pillanatnak. Elfelda múltja arcot és nevet kapott, és ettől váratlanul Santiago számára is valóságossá vált.
Amikor Elfelda kimondta, hogy a férfi az exe, az auror már tudta. Aztán elmondta, hogy ezért nem akart a Csikóhalba menni, mire Santiago csak bólintott. Mikor a nő belékarolt, ő szabad karjával keresztül nyúlt rajta, és kissé magához ölelte őt, mintha csak fizikai horgony kívánna lenni Elfelda csónakjának az érzelmek viharában.
- Sajnálom, hogy egymásba futottunk.
- Nem vagy hibás azért, mert érzel - mondta csendesen. - A múltunk elől nem futhatunk el.
Nem mondott sokat, nem is akart. A szavaival nem megoldást kínált, csak jelenlétet mutatott, hogy ott van, figyel, együtt érez a nővel.

A falu zaja végleg elhalt mögöttük, ahogy az erdei ösvény beszippantotta őket. A fák sötétje sűrűbb lett, a levegő tisztább, a csend pedig mélyebbre vájt fülükben, és valahogy még nagyobb súllyal nehezedett rájuk. Valahol előttük várta már őket a mágikus helyszín, amelyet előkészített - fény egy buborékban, magasság a mélység fölött. De Santiago gondolatai csak örvénylettek, mit sem foglalkozva a csodás randevú színhelyével: Vajon az ő múltja is utoléri majd így, ahogy Elfeldát a sajátja? Meddig rejtheti el, ki is ő valójában, és hogy eredetileg miért lépett Elfelda életébe? Vajon egyszer ő is csak egy szakállas alak lesz majd a nő számára, aki után csupán fájdalom marad? Vajon a nő még mindig szereti azt a férfit? És ha igen - mennyi esélye van neki, Santiagónak, aki idősebb, terheltebb, és oly sok sötétséget hord magában?
A hegyek némán figyeltek. A sötétség mélyén ott lapult a fény ígérete - de Santiago most már tudta: odáig nemcsak emelkedni kell, hanem szembenézni mindazzal, amit magával hozott.

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

A múlt akkor csap vissza ránk, amikor a legkevésbé számítanánk rá. Az, hogy megismertem Owent, és kötődtem hozzá, bíztam benne, beleszerettem... egyértelműen visszaütött. Elbizonytalanodva lépkedtem most Santiago mellett, akivel végzetesen közel álltunk ahhoz, hogy megtegyük azokat a bizonyos lépéseket, amik egy kapcsolat indulásához vezetnek. Hogy készen álltam-e erre valóban? Nem tudhattam biztosan. Jó ideje azt éreztem, hogy egyik kapcsolatból sodródom a másikba... sokszor időm és lehetőségem sem volt feldolgozni, hogy mi történt velem. De ezen az Owennel való szakítás után egyértelműen változtatni akartam, elkezdtem dolgozni magamon, terápiára jártam, figyeltem az érzéseimre. A saját igényeimre. Ahogy Santiago mellett sétáltam, rádöbbentem, hogy ezt a férfit nem akarom elijeszteni magamtól a család iránti vágyammal. Mert mi értelme annak, hogy családra vágyódom, ha közben a férfi, akit szeretek, úgy menekül el tőlem, mint aki izzó hamuba nyúlt? Ez a világ legnagyobb ostobasága... Én... én lassan csak... nem akartam egyedül maradni. Hamarosan eljön a karácsony, az ünnepek, amikor mindenki bekuckózik azzal, akit szeret. És ugyan imádtam Yves-Saint, Zoe és Iris társaságát... az idén másképp szerettem volna karácsonyozni.
Mikor út közben összeértek az ujjaink, és tenyerem a tenyerébe simult, akkor jöttem rá igazán arra, hogy én ezzel a férfival szeretnék karácsonyozni. Vele szeretnék megélni minden ünnepet, és ami fontosabb, minden hétköznapot... De hogy ennek mennyi realitása volt, azzal kapcsolatban persze tisztán láttam a választ: nem sok. Santiago rengeteget dolgozott, ha a Trimágus Tusa véget ér, valószínűleg vissza kell költöznie Spanyolországba... és bármennyire is vágytam a biztonságra, a szerelemre, egy stabil kapcsolatra, most először, nem akartam feladni az életemet egy másik emberért. Vért izzadtam azért, hogy lelkileg rendezzem magam, hogy megleljem a békémet, otthont teremtsek magamnak... amit nem akartam elhagyni. Ez is egy olyan dolog volt, egy olyan hiba, amit nem akartam még egyszer elkövetni. Eleget alkalmazkodtam, eleget áldoztam már be  magamból az exeimért... ez nem ismétlődhet meg még egyszer. A disszonancia tovább fokozódott bennem az Owennel való találkozás során. Santiagóval akartam lenni, de arra is rá kellett jönnöm, hogy nem minden áron... Santiago korábbi szavai csendültek fel gondolataim között., amikre Owen feltűnése miatt akkor nem volt lehetőségem reagálni.
- Az emberek néha félreértelmezik az érzéseiket. A hálából gyakran más lesz. De ezek az érzelmek többnyire nem valódiak… és ha mégis azok lennének, tilos viszonoznunk.
Vajon mennyire igaz ez rám és Santira? Mi van, ha ezeket az érzéseket nem szabadna éreznem és viszonoznom? Mi van akkor, ha újra hibát követek el és egy önmagam által állított csapdába sétálok bele? Kezdtem összezavarodni. Itt voltunk, ennek a gyönyörű tájnak... ennek a közös utazásnak lassan a legmélyén, és én... féltem.
- Nem vagy hibás azért, mert érzel. A múltunk elől nem futhatunk el...
Újabb igaz szavak, amik tökéletesen illettek a gondolataimhoz, amit között most sehogy sem tudtam kiigazodni.
- Köszönöm, hogy így megértesz! Ezek szerint neked sem sikerült elfutnod a múltad elől... - jegyeztem meg félig ironikusan, de csak félig. A másik fele véresen komoly volt... valahogy éreztem, hogy most rajta a sor, hogy elgondolkodjon a saját csomagján.
- De azért próbáltad már? - kérdeztem ezzel a finom iróniával, miközben felé fordultam, és lágyan elmosolyodtam. - És hogy ment?
A cél már előttünk lebegett, érzékeltem a közelben a mesevilágot, amit nekünk teremtett ez a csodálatos férfi. De hogy eljutunk-e odáig, hogy valóban élvezni tudjuk azt... abban most valahogy nem voltam biztos. Hívogatott a fény, hívogatott a meleg... a biztonság... ugyanakkor... a hegyek sötétjében, a ropogó hóval a talpunk alatt... ez most az igazság pillanata volt. A megtisztulásé. Kettőnk számára. Ha nem most, hát talán soha...

[- Köszönöm, hogy így megértesz!]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

A falu zaja már csak tompa emlék volt mögöttük, elnyelte azt a fák sűrűje, a hóval pettyezett avar, és a levegőben terjengő gyantás illat. A magaslat felé vezető ösvény keskenyen kanyargott, egyik oldalon mélység tátongott, a másikon a hegyoldal magasodott föléjük. Santiago léptei egyenletesek voltak, de belül minden más ütemre járt a férfiban. A fény ígérete ott derengett valahol előttük, a sötét mégis makacsul kapaszkodott belé, és próbálta visszahúzni őt.
- Köszönöm, hogy így megértesz!
Elfelda szavai mosolyt csaltak Santiago arcára. A mozdulatban azonban nem volt diadal, sem önelégültség. Csak egy finom, visszafogott ív volt a férfi borostával keretezett szája sarkában, amely azt jelezte: itt van, jelen van, figyel, hallgat, együtt érez. Ujjai finoman rászorítottak a nő kezére, nem erősen, nem birtoklóan, inkább csak úgy, mint amikor valaki a sötétben hazabotorkálva meggyőződik róla, hogy a lépcső korlátja még a helyén van. A nő tenyere a hideg levegő ellenére is meleg volt, és Santiago érezte a bőre alatt szerteágazó erek lüktetését a saját pulzusában is, mintha a saját és Elfelda szívverése összehangolódott volna.

- Ezek szerint neked sem sikerült elfutnod a múltad elől… - folytatta a nő.
A mosoly elhalványult. Nem hirtelen, nem drámaian, hanem úgy, ahogy a fény szokott kihunyni a kihűlő cigarettacsikk végén. Santiago ajkait egy apró sóhaj hagyta el, a lehelete fehér felhőként vált le róla, és azonnal szétfoszlott a fák között. A hideg ugyan csípte az arcát, de az igazi maró érzés mégis belülről jött. A nő szavai csendben célba találtak, ám a megállapítása nem vád volt, inkább csak felismerés. Santiago tekintete egy pillanatra elsiklott Elfeldáról, végig a sötét fatörzseken, a hófoltokon, a távoli semmin, ahol az ember könnyen hihetné, hogy el lehet tűnni.
- Mint mondtam, az elől senki sem futhat el… - szólalt meg végül csendesen. A hangja mély volt, kissé rekedt, mintha a hideg és a kimondatlan szavak egyszerre ültek volna rá. - Én sem vagyok kivétel. Én is cipelem a magam bőröndjeit, ahogy mindnyájan tesszük. A kérdés csak az, hogy találunk-e olyat, akivel osztozni tudunk a terhen…
Finoman Elfeldára pillantott. A szomorú mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában, és a szeme körüli apró ráncokban, mintha az idő maga is megállt volna egy lélegzetvételre, hogy jobban lássa ezt a törékeny pillanatot. A fény és az árnyék váltakozva rajzolták ki az arcát, ahogy az ágak között átszűrődtek a halvány napsugarak.

- De azért próbáltad már? És hogy ment? - kérdezte Elfelda.
Santiago nem felelt azonnal. A léptei megtorpantak, mintha lábai elől hirtelen eltűnt volna az erdei ösvény. A zaj teljesen eltűnt, még a hó roppanása is elnémult. A férfi lelki szemei előtt képek villantak fel, élesebben, mint bármely emlék: egy kikötői raktárépület sós, olajos levegője; egy elhagyatott ház nappalija; egy üres pincehelyiség, ahol a falak magukba szívták a sikolyokat. Mindegyik kép közepén ő ült egy rozoga széken, a fa nyikorgott alatta, és vele szemben valaki felemelte a pálcát. Az Imperius átok megváltásként csendült, akár egy altatódal, ami selymesen bekúszik az ember bőre alá. És hirtelen ott volt ő és a boldogító nemlét, a lebegés, ahol a kötelességek eloldódnak, a felelősség súlya megszűnik, és a világ egyszerűvé válik. Ez volt az auror egyetlen menedéke. A sötétség egy fénnyel bélelt szobája. Legalább is addig, míg meg nem ismerte a nőt...
De minderről nem mesélhetett Elfeldának. Nem most. Talán sohasem…

Pillanatokon belül visszatért a valóságba, majd lassan a nő felé fordult. A mozdulat nem volt sietős, inkább megfontolt volt, mintha minden centiméter számítana. Kezével finoman végigsimított a nő arcán, kisöpörve egy kósza, szőke tincset a kék íriszek elől. A másik kezével a derekánál fogva közelebb húzta magához Elfeldát, áthidalva a maradék távolságot, amely még köztük feszült.
- Mást sem teszek… - mondta halkan, szinte suttogva. A távolság lassan elfogyott kettejük között. - És hála neked, egyre jobban megy.
A csók nem volt hirtelen, de nem is volt bizonytalan. Úgy érkezett meg, mint egy rég várt finálé egy fekete-fehér film végén. Santiago ajkai puhán, mégis határozottan simultak Elfeldáéra, és a csókban ott volt megannyi visszatartott lélegzet és elfojtott vágy lüktetése, az a kitörni kész erotika, amely eddig csak árnyékként kísérte őket. A világ megszűnt zajosnak lenni, de a csend most nem üresség volt, hanem telítettség. És akárcsak a csend-zaj, úgy a fény-sötét ellentét is feloldódott egyetlen, vibráló pillanatban.
Aztán amikor végül elszakította ajkait a nő ajkaitól, a levegő hirtelen újra hideg lett, mintha a varázs egy lépéssel odébb költözött volna. Santiago tekintete Elfelda mögé siklott, fel a magasba. A fák között, a sötét hegyoldal peremén derengeni kezdett a sziklaorom, amelyen a mágikus aurájú varázsbuborék halvány fénye pulzált, mint egy szívverés a mélység fölött.
- Megérkeztünk - mondta Santiago, ám azt, hogy a szó az ösvény végéről, és a buborék alatti asztalról, vagy kettejük beteljesedett pillanatáról szólt-e, nem lehetett tudni...

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

Az a finom mozdulat, ahogy megszórította a kezemet, felért ezer szóval. Volt valami távoli ebben a férfiban, de most ezzel a mozdulattal a távolság, mintha csökkent volna, legalábbis így éreztem.
- Mint mondtam, az elől senki sem futhat el…  Én sem vagyok kivétel. Én is cipelem a magam bőröndjeit, ahogy mindnyájan tesszük. A kérdés csak az, hogy találunk-e olyat, akivel osztozni tudunk a terhen…
Nem tudom, vártam-e valaha annyira bárkitől azt, hogy ezt mondja nekem.... mint most Santiagotól. Tisztán éreztem, hogy ez az A pillanat. Elérkeztem életem azon pontjára, ahol már elemi szükségletemmé vált az, hogy megosszam az életemet, az érzéseimet, önmagamat, lényegében bármilyen csöpögősen is hangozzon ez... a lelkemet... Vele. Nem volt mindegy, hogy ki áll mellettem, annak a valakinek Santiagónak kellett lennie. És az, amikor átkarolva közelebb húzott magához, felszámolva a kettőnk közötti távolságot... nos... boldoggá tett a szó legnemesebb értelmében.
- Mást sem teszek… És hála neked, egyre jobban megy - suttogta, majd a szavak láthatatlanul úsztak át egyetlen mozdulatba. Kettőnk meghosszabbítása most valami teljesen újat hozott létre. Ez volt az első csókunk. A puha, törődő ajkak érintése átmelegítette az egész testem, önkéntelenül is a tarkójához nyúltam, hogy finoman végigsimítsak rajta, miközben viszonoztam a finom, szerető csókot. Hazatérés volt, megbékélés, és közben izgalom, kaland. Olyan csók, amilyet csak az tud elképzelni, aki mélyen érez, és tudja, hogy egy csók valóban képes megmenteni valakit. Santiago ezzel a csókkal... ismét... megmentett engem, és úgy éreztem, mintha közben egy picit én is megmentettem volna őt.
A kitüntetett pillanat hosszan, simogatón ívelte át a teret és az időt, míg végül megérkezett oda, ahová tartott kezdettől fogva. Akkor az ajkak elváltak egymástól, a nő és a férfi pedig egy kicsit eltávolodott, de csak egy hangyányit. Én még mindig ugyanolyan közel éreztem magam Santiagóhoz, mint a csók közben, és ezt úgy próbáltam átadni, hogy megfogva a kezét, izgatottan húztam őt magam után. Előre... oda, ahova tartottunk, abba a gyönyörű mesevilágba, amit kettőnknek teremtett. Nem tudom, a Szikra megpillantásán kívül, amit szintén Santiagónak köszönhettem, volt-e valaha ilyen gyönyörű randi helyszínem életemben... de most feltétlenül úgy éreztem, hogy még csak hasonlót sem éltem át senkivel.
- Merlinre... hogy tudtad ezt kitalálni... és megteremteni? - kérdeztem elragadtatással, ahogy a hegyorom felé siettem a férfival, aki valódi buborékba vonta az életemet... immár talán... a közös életünket. Imádkoztam magamban némán, hogy ezúttal semmi és senki ne tegye tönkre azt, amit magunk köré készültünk vonni.
- Tudod, ez most lehet, hogy furcsán hangzik, de számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen érzékeny és fényes szív hogy bírhat el ennyi sötétséget... - szaladt ki a számon, pont amikor elértük a varázsbuborékot. Az, ahogyan most láttam és érzékeltem ezt a férfit, valahogy azt a kósza érzést keltette bennem, hogy egy teljesen más életet is el tudnék képzelni számára... egy nyugodt, békés, veszélyektől, stressztől, távoli életet, akár a tengerparton, akár a hegyekben... Ám jól tudtam, nincs jogom ahhoz, hogy új életet álmodjak meg Santiagónak, és nem is ezt akartam. A teljes egészet akartam, sötétséggel, fénnyel, minden árnyalattal.
- De bárhogyan is, én szívesen görgetem veled tovább a bőröndöket...

[- Merlinre… hogy tudtad ezt kitalálni… és megteremteni?]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

Elfelda érintése libabőrössé varázsolta őt. Jóleső, szinte fájdalmas bizsergést érzett, ahogy a finom ujjak beletúrtak a hosszú, sötét tincsekbe. Abban a pillanatban minden zaj megszűnt körülötte: nem hallotta a szél zúgását, nem érezte a hideget, nem volt többé múlt, nem voltak titkok, sem parancsok. Csak az a biztos tudat maradt, hogy kell valakinek. Nem egy aktának, nem egy ügynek, nem egy minisztériumnak - hanem egy élő, lélegző nőnek, aki most ugyanazzal az elszánt gyengédséggel csókolta őt vissza, amellyel addig csak nézett rá.
A boldogság idegen érzés volt számára. Nem harsány, nem felszabadító, inkább csendes és súlyos, mint amikor az ember hosszú idő után végre leül, és rájön, mennyire fáradt volt. Santiago most először nem játszott szerepet. Nem volt auror, nem volt a spanyol minisztérium láncra vert vérebe, nem volt eszköz és nem volt fedősztori. Csak az az ember volt, aki lehetne - és akit Elfelda így is, sőt pont így csókolni akart. Ez a felismerés veszélyes gondolatot ébresztett benne: hogy talán valóban megérné mindezt maga mögött hagyni. Hogy talán a megmentés nem mindig egyirányú. Hogy talán, akaratlanul is, egymást húzták ki valamiből, amibe külön-külön már belefáradtak.

Elfelda kézen fogta, és maga után húzta a sziklaorom felé. Santiago mosolyogva követte őt, és engedte, hogy a nő vezesse. A varázsbuborék fénye puhán derengett előttük, mint egy meleg ablak egy hideg utcában. Nem menekülés volt ez, tudta jól. Csak egy ideiglenes tér, ahol meg lehet állni. Egy lélegzetvétel a nagyvilág két szívdobbanása között.
- Merlinre… hogy tudtad ezt kitalálni… és megteremteni? - hallotta Elfelda hangját, amely egyszerre volt ámuló és meghitt.
Santiago halkan felnevetett, a hangja megtört a hegyi szélben.
- Nem is rossz egy magamfajta, öltönyös aurortól, igaz? - mondta könnyedén, majd oldalra billentette a fejét. - De be kell vallanom valamit, amit még a kollégáim előtt is próbálok titokban tartani: végtelenül romantikus alkat vagyok.
Újabb nevetés szökött fel belőle, ezúttal oldottabban, aztán derékon fogta a nőt, magához húzta, és finoman összeérintette a homlokukat.
- Örülök, hogy tetszik…

- Tudod, ez most lehet, hogy furcsán hangzik, de számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen érzékeny és fényes szív hogy bírhat el ennyi sötétséget...
Santiago arca egyetlen pillanatra elkomorult.
- Sötétség nélkül nincs fény - felelte csendesen. - És ez igaz visszafelé is. A legfényesebb gyertyaláng veti a legsötétebb árnyékot…
A szemében ott ült az elmúlt évtized minden fájdalma, gyötrelme és kimondatlan borzalma, de valahol mélyen, szinte szégyenlősen, pislákolni kezdett egy apró fény. Nem hirtelen, nem látványosan. Csak annyira, hogy észrevehető legyen.
- Azt hiszem, ez a fény mindvégig ott volt bennem - tette hozzá halkabban. - De az igazság az, hogy még sosem találkoztam senkivel, aki képes lett volna kihozni belőlem mindezt… egészen mostanáig.
A szél ekkor felerősödött. Belekapott a kabátjába, majd összekeverte Santiago sötét hajtincseit Elfelda szőke fürtjeivel, mintha maga a szédítő magasság próbálná összefonni őket.
- De bárhogyan is, én szívesen görgetem veled tovább a bőröndöket… - mondta Elfelda.
Ebben a mondatban nem volt ígéret az örökkévalóságra, nem volt követelés, csak elfogadás. Egyfajta ajánlat volt ez, amit nem lehetett félreérteni. Mégis, a férfi lelkének legmélyén ott motoszkált egy keserű gondolat: egyszer majd kiderül, miért lépett valójában Elfelda életébe. És akkor minden más fénytörést kap. De addig is, próbált nem gondolni az elkerülhetetlen jövőre. Nem felelt szavakkal, helyette újból megcsókolta a nőt.

- Remélem, éhes vagy - mondta végül, kissé rekedten, amikor elszakadtak egymástól. - Mert valami igazán különlegessel készültem. Gyere!
Magával húzta a nőt a varázsbuborék belsejébe. Odabent eltűnt a szél, elhalt a hideg, és a külvilág zajai tompa emlékké szelídültek. A levegő meleg volt és fűszeres, finom ételek illata lengte be a teret, a fény pedig úgy simult köréjük, mintha mindig is ide tartoztak volna. A béke nem volt végleges, de most valóságos volt. És ez a délután, s talán még az este is, csak az övék volt, senki másé...

✽ ✽ ✽

Köszönöm a játékot!

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

Hogy egy öltönyös aurorból alapjáraton mit néznék ki, ez a kérdés elgondolkodtatott, de annyi időm nem volt, hogy végig is gondoljam a kérdést... hiszen a mondat végén ott volt az újabb - jóval fontosabb - információ, miszerint Santiago romantikus alkat volt. Természetesen erre már a zsupszkulccsá varázsolt virágcsokorból és a Szikra felkutatásából már következtettem, de valahogy ezt még nem mondtam ki saját magamnak róla úgy, ahogy ő most kimondta. Ahogy magához húzott és összeérintettük a homlokunkat, arra gondoltam, mennyire szeretném tudni, hogy mi is zajlik ebben az elmében valójában... de mint auror, azt gyanítottam, ha akarnék, se tudnék egykönnyen hozzáférni a gondolataihoz... nem mintha magam jeleskedtem volna a legilimenciában. Ellenben Santiago számára gyakorlatilag az első perctől nyitott könyv lehettem, akiben könnyedén olvashatott. Most esett le, hogy az első találkozásunkat követően egyáltalán nem is figyeltem a gondolataimra a jelenlétében....  ha hivatásos legilimentorként olvasni akart bennem, akkor azt könnyedén megtehette. Mondjuk ezen a ponton már nem sok rejtegetnivalóm maradt előtte... persze néhány `apróságot` leszámítva, úgy, mint édesanyám bűne, a vetélésem, K, és a kémkedésem ténye Malikról és köréről... Valamiért ezek mégsem aggasztottak kellőképpen, naiv módon azt gondoltam, kis hal vagyok én ahhoz, hogy a Mágiaügyi Minisztérium velem foglalkozzon. Elfelda Hallról egyébként is mindenki azt hiszi, hogy mindent tud róla, mégha ez nem is így van... Talán egyszer tényleg érdemes lenne majd írnom egy könyvet az életemről, ahogyan azt anyám is megtette a sajátjáról... de... ebben az esetben ezzel feltétlenül meg kellene várnom Iris halálát, hogy már ne legyen felelősségre vonható a gyilkosság miatt. Én ugyanis nem hagynám ki az életrajzi regényemből a legfontosabb, valós momentumokat... és nagyon igyekeznék abban is, hogy reális képet fessek a személyiségemről. Talán a legutóbb akkor láttam magam igazán reálisan, amikor farkasszemet néztem a tekintetemmel Owen engem ábrázoló festményén...Annyi fájdalom és ezerféle érzés volt abban a szempárban... szeretet, csalódás, félelem, elveszettség és remény... hogy azt szinte fájt befogadni. Még jobban fájt megszabadulni tőle... de meg kellett tennem. Ez a mai találkozás is bizonyítéka volt annak, mennyire igazam volt, amikor minden rá emlékeztető dolgot elégettem.
- Imádom, hogy az vagy! - feleltem boldog mosollyal és meggyőződéssel az arcomon, mintha ezen a vallomáson meg sem lepődtem volna... ahogy egy gondolattal magam mögött hagytam Owen emlékét. Azt hiszem, talán most érzékeltem igazán, mennyire mögöttem volt mindaz, ami valaha hozzákötött. Hálás voltam Santiagóért, ezért az érző, gondoskodó férfiért, aki talán nem csak egy-egy pillanatra, de egész életemre a megmentőmmé vált... Ennyire természetesen nem szaladhattam előre még gondolatban sem, hiszen nem egyszer tapasztaltam meg, mekkorát lehet zuhanni, ha túlságosan beleélem magam valamibe.
- Sötétség nélkül nincs fény. És ez igaz visszafelé is. A legfényesebb gyertyaláng veti a legsötétebb árnyékot…
A fájdalom, amit a szavak közben a szemében láttam, most szinte megijesztett. Már nem voltam biztos abban, hogy mindent tudni akarok, ami a fejében zajlik... és emiatt bűntudatom támadt. Hiszen igenis képesnek kell lennem elbírni azt a terhet, ami Santiagót nyomja... akkor is, ha abba én is beleroppanok. Erről szól a szerelem...vagyis erről kéne szólnia, nem igaz?
- Azt hiszem, ez a fény mindvégig ott volt bennem. De az igazság az, hogy még sosem találkoztam senkivel, aki képes lett volna kihozni belőlem mindezt… egészen mostanáig.
Mintha forró fátyollal burkolták volna be a lelkem ezekre a szavakra, amik minden apró négyzetmiliméteremet felmelegítették. Az előző kérdés már nem volt kérdés. Valóban el kell bírnom, amit cipel. És el is fogom. Ha ő elbírja, akkor én is... ez így fair.
Vallomásom szívből jött és őszinte volt hát, mégha volt is mögötte egy kis félelem és tartás attól, mi van, ha mégis kevésnek bizonyulok azokhoz az árnyakhoz, amik szüntelen kísérték... s talán kísértették is a férfit. Mert hogy az árnyak itt voltak velünk, ebben a pillanatban is, az nem volt kérdés, ahogyan az enyéim is jöttek velünk. Kéretlen, keresetlen ismerősökként követtek, és Santiagónak csa kérnie kellett, hogy megmutassam neki őket... mert ő volt az első olyan férfi, akinek mindent meg akartam mutatni. Mert ha abban kételkedtem is, hogy én bírok-e az ő árnyaival, a szívem határozottan azt súgta, ő félkézzel is elbír majd az enyéimmel. Ezzel a megnyugvással bólintottam a kérdésre, hogy éhes vagyok-e, majd átadva magam az élménynek és a társaságának, elmerültem a saját kis buborékunkban, amit most először végre háborgatás nélkül tapogathattunk ki, óvatosan, lágyan, reménykedve, akár a toboz után kutató őz a friss hóban, vakon bízva a túlélésben.

Köszönöm szépen én is!