A falu melletti hegyek

A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényekkel. Remek lehetőséget nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természetbarátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok a diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekkel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

Santiago a roxmortsi főtéren várt, mozdulatlanul, akár egy szobor, amelynek a deles fény hosszú árnyékot vetett. A novemberi szél jeges ujjaival végigsimított a macskaköveken, papírdarabokat görgetve magával, és időnként felszökött a férfi kabátgallérjáig, hogy aláférkőzzön a finom textilnek, megérintve a férfi olívaszínű bőrét. A falu csendes, délelőtti moraja lassan átváltott zsongássá, ahogy a falusiak elindultak haza munkahelyeikről, hogy elköltsék szerény ebédjeiket; a háttérben a Három Seprűből kiszűrődő zsivaj pedig olyan volt, mint valami távoli, meleg dobbanás, éles ellentéte a köd hideg csendjének, amely a tér szélén kezdett leszivárogni a háztetők közé.
Santiago zsebre tett kézzel állt, arca félig az árnyékban, ahogy megszokta. Így könnyebb volt figyelni. Így kevésbé látszott, mennyire számolta a perceket. Combközépig érő, fekete kabátot viselt, amely mintha ráöntve simult volna testére. A fazon finoman hangsúlyozta vállait és derekát, és bár az anyaga vékony volt, a bűbáj, amelyet beleszőttek, olyan melegen tartotta viselőjét, mintha csak egy kellemes, tavaszi nap lett volna. A haját – hosszú, sötétbarna, fényében néha feketébe forduló tincsekkel és itt-ott ősz szálakkal – hanyagul elegáns ívben, rendezetlenül tökéletesen hátravetette. Arcán a gondosan nyírt, rövid szakáll finoman követte az állkapcsa vonalát, kiemelve a férfi keményebb vonásait, miközben mégis valami melegséget kölcsönzött neki – mintha csak a fáradtsága is jól állna viselőjének. Le sem tagadhatta volna mediterrán származását, amely itt, a skót felföldön meglehetősen idegenül is festett.

Egy nap volt még az első próba előtt, és ezt az egyetlen napot ő arra választotta ki, hogy lélegezni próbáljon az OMEN, a Noctua Tenebrosa árnyai, és a brit minisztérium rideg folyosói, na meg Miss Greenberry könyörtelenül pontos kérdései közepette. Mindezt Elfelda társaságában akarta megtenni.
Elfelda…
A gondolatára szinte azonnal elmosolyodott, de a mosoly éppen csak megvillant, mint egy gyertyaláng, amit azonnal el is fújt a hideg, novemberi szél. Még mindig csodálkozott rajta, milyen könnyen tér vissza a nő arca a gondolataiba, akár az Elfelda által jól ismert színházi reflektor, amely váratlanul gyullad fel a világot jelentő deszkák sötétjében. Ha becsukta a szemét, csak egy röpke pillanatra is, még mindig ott vibrált szeme előtt a barlang szívének fénye, és fülében hallotta a dermedt csendet, amelyben majdnem megtörtént az a csók. Az a mozdulat, amely azóta is ott feszült köztük, mint egy félbemaradt varázslat.

Most pedig itt várta őt, a főtér közepén, miközben az ég lassan megnyílt fölötte. Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, melyek megültek a kabátján, a vállán, a hajában - fényes kis kontrasztokként felvillanva a sötét szálak között. Santiago úgy érezte, hogy a hó lassan patinát von köré, mintha valaki gondosan megkomponálta volna ezt a jelenet, finoman ügyelve a díszletére annak. A férfi kissé megemelte a fejét. A pelyhek puhán olvadtak el a bőre melegén, de a kabáton megmaradtak, mintha csak követni akarnák őt. Az auror zsebre tett kézzel állt tovább a téren, újból és újból arra az egy pontra pillantva, ahonnan Elfeldát várta.
Gondolatban végigjárt újra mindent, amit korábban előkészített. Látta maga előtt a titkos fennsíkot – a kis, rejtett teraszt, ahol a sziklák elnyelték a külvilág zaját, de ahonnét belátni a falut és a környező erdőket, hegyvonulatokat, távolban pedig magát a Roxfortot. Látta a lampionok finom fényét, amiket ő maga helyezett ki, ahogy a papírbúrájuk finoman megremeg a szélben, és látta az üvegbúrához hasonlatos burkot, amelyet ő maga bűvölt oda, hogy melegen és szárazon tartsa a szőnyeget, az asztalt és a székeket, és persze a terítéket. Orrában érezte a citromos, chilipelyhekkel szórt garnélát, a kecskesajtos saláta friss zöldjeit, és a boros, mazsolás mártással leöntött sertésszüzet; szájában pedig összefutott a nyál, ha a Crema Catalana narancshéjas-karamellás vegyületére, vagy a finom cortado kesernyés melegére, netalán arra a testes vörösborra gondolt, ami még odafent várta őket.

Elképzelte, ahogy majd leülnek az asztalhoz. Ahogy először megmutatja neki a völgyet, a távolban úszó ködöt, azt a csendet, amely nem fenyegető, hanem meghitt. Ahogy a nő hangja megtölti a fennsíkot, mint amikor valaki egy fekete-fehér felvételre színt rajzol.
A tér óraütése lassan egészet ütött. Santiago felpillantott, és egyszer csak ott állt Ő, érkezésével egyből mosolyt csalva a férfi arcára. Andorrában a barlangtúrájukkal megjárták a mélységet, mely végül nem egészen úgy sült el, ahogy azt a férfi tervezte. Úgy remélte,: a mai találkozásuk a magasságok meghódításáról szól majd.

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

Három hónap.... ennyi idő telt el azóta, hogy igazából egymásra tudtuk volna szánni az időnket. Persze néhány kurta alkalommal azért láttuk egymást, váltottunk pár szót, egy színdarab után, vagy egy rövid kávézás erejéig Londonban, de az nem olyasvalami volt, mint ez a mai alkalom... Egy randi... Lényegében ez volt az első 'rendes' randi, ami miatt érthető módon a hajamtól a sarkamig jól eső, izgatott bizsergés járt át. Nem gondoltam volna, de ez a három hónap valóban csak úgy elrepült. El voltam foglalva a munkámmal, aztán volt egy hét, amikor ledöntött a betegség is a lábamról. Szerencsére a gyógyító főzetnek köszönhetően hamar lábra álltam, de abban az egy hétben azért volt min gondolkodnom. Aztán meg jött a születésnapom, amire ugyan az idén nem fektettem nagy hangsúlyt, partit sem rendeztem, a vége még is az lett, hogy anya és Zoe három napig nálam vendégeskedtek, ami jól esett, és persze úgyszintén elterelte a gondolataimat Santiagóról.
Szóval néha fogalmam sem volt, mit is akarok valójában ettől a férfitól, akinek az élete színtiszta kaland, felelősség és kihívás, és aki végtére is nem is itt élt, a hivatása Spanyolországba kötötte. Az, hogy most egy ideig itt tartózkodott - jó néhány hónapra - csakis a Trimágus Tusának volt köszönhető, ami izgalmas eseménynek ígérkezett, jómagam is aktív figyelemmel követtem a tusa sorsát, sőt, nem csak figyeltem, de mecénásként támogattam is. Jól esett a tőlem telhető módon hozzájárulni ehhez a világszínvonalú versenyhez, amiben természetesen részemről a Roxfortnak drukkoltam, és azon belül is Connor O'Harának, hiszen mint annak idején én is, ős is a Mardekár színeit viselte. Elszánt kviddicskapitányként csak még inkább szimpatikussá vált, így nagyon drukkoltam neki. Kíváncsi voltam, Santiago kivel szimpatizál, és alig vártam, hogy többek között ezt is megkérdezzem tőle a randinkon... amire rengeteget készültem. Ezúttal mindent bevetettem. Voltam fodrásznál, egy új fehér kasmírkabátot és indigó-szín, kötött anyagból készült, térdig érő ruhát vettem az alkalomra, sőt, még egy vadonatúj illatot is készítettem a kedvenc parfüm-kreátorommal, Annaluzzal. Ami azt illeti, nem tudatos szokásommá vált, hogyha új férfi lépett az életembe, akkor megszabadultam a régi illatomtól... mert valahogy annak érzékelése visszahozta a nem kívánt emlékeket is számomra. Szerettem új lappal kezdeni, és ez a mai alkalom kellően ünnepi volt ahhoz, hogy az új illatot ma avassam fel. Ez most egy kicsit más volt, mint ami általában jellemző volt rám. Régebben a lágyabb, nyáriasabb illatokat kedveltem még akár télen is, de most... egy igazi téli illatvilágot hintettem magamra, amiben a jázmin és a narancs domináltak leginkább. Kicsit idegennek hatott elsőre, de aztán beleszerettem... talán pont ezért választottam, mert az érzésvilág, amit hozzátársítottam, megtestesítette a Santiago iránt érzett komplex érzéseimet.
Egy helyi kis fogadóban vettem ki szobát ma estére, mivel azt terveztem, hogy iszom alkoholt, így már nem akartam hop-porral pörögni, tapasztalatból tudtam, hogy az ittas hoppanálás - bármilyen módon is történjen - nem jár feltétlenül kínos követkemények nélkül. Delet beszéltünk meg Santiagóval, így pontban délben, tökéletesen kicsípve léptem ki a fogadó ajtaján, összébb húzva magamon a hófehér kabátot, amin finoman foglaltak helyet a hófehér hópelyhek. Mindig is imádtam a havat, a hideget persze nem ennyire.... de olyan volt ez, mint bármi más felemelő az életben... sokszor a rossz dolgokat is el kellett viselni ahhoz, hogy jó is érjen bennünket. A roxmortsi főtér képe meseszép volt, mint mindig... de most talán még egy kicsit mesésebb.
Kíváncsian kutattak Santiago után a tengerkék íriszek, és amikor meglelték, széles mosolyra húzódtak ajkaim. Ez a férfi annyira más volt, mint bárki, akihez korábban vonzódtam. Kicsit olyan volt számomra, mint valami zenei mű... az ember az első hangok után nem is számított rá, milyen mélységeket rejtett, csak amikor a zene elragadta és kibomlott, magával ragadva a hallgatót, akkor fogta fel, micsoda kincset talált. Persze azok a sötét szemek azért már az első pillantásnál megfogtak, amellett nem lehetett csak úgy elmenni. Most olyan volt számomra, mint egy látomás. Sötét alak a hópelyhek ölelésében - egy kósza lélek, aki egy pillanatra megpihent ezen a békés helyen.
Ahogy fekete magassarkú csizmámmal - a hó miatt - megfontolt léptekkel közelítettem hozzá, a szívem a torkomban dobogott. Nem terveztem el semmit előre, csak azt tettem, ami magától jött.
- De jó végre látni - mondtam köszönés helyett, majd egy ölelésre közeledtem felé, és ha fogadta azt, akkor jó szorosan átöleltem. Szorosabban, mint amire esetleg számítana egy férfi egy nőtől, akivel még egy csók sem csattant el közöttük. Én valahogy most mégis azt éreztem, erre az ölelésre mind a kettőnknek nagy szüksége van. És addig maradtam ebben, amíg csak jól esett. Közben mélyen magamba szívtam az illatát, és egyben azt is hagytam, hogy az új illatom örökké egybeolvadjon ezzel a megható emlékképpel.

[- De jó végre látni.]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

Santiago egyetlen nagy lélegzetvétellel vette tudomásul Elfelda megérkezését, amely olyan volt számára, mint a viharfelhő mögül előbújó napsugár első meleg érintése az arcán. A nő ölelése először idegennek tűnt számára, mintha valami rég elfeledett mozdulatot próbálna újból megtanulni, mégis: jólesően simult bele, s karja ösztönösen fonódott a nő köré. Egy pillanatra felemelte őt, csak egy ujjhegynyi lebegésre, hogy Elfelda lábai a levegőben kalimpálva keressék a talajt. Santiago belélegezte az illatát, mélyen, hangtalanul - s egy pillanatra megtorpant. Valami más volt. Valami új, melegebb, finomabb árnyalat. Olyan volt az egész felismerés számára, mint mikor az ember rájön, hogy ugyanaz a dallam más hangszerelésben egészen máshogy hat a lélekre.
- De jó végre látni.
A férfi nem szólt, csupán finoman visszaengedte Elfeldát a talajra, majd kézen fogta őt, s egy puha, félköríves mozdulattal megforgatta, mintha táncba hívná szíve hölgyét a fény és az árnyék vékony peremén, a hópelyhekkel keretezett, roxmortsi főtéren. A mozdulat minden másodpercében sűrűbbé vált köztük a levegő.
- Mesésen festesz ma is - mondta egy fáradt, de őszinte mosollyal. - Látom, készültél… Új frizura… És mintha az illatod is más volna. Tetszik.
A hangja mély volt, és kissé rekedt, mint egy régi gramofon a hideg, téli estéken.

Az elmúlt hetek lopott percei, a futólépésben váltott mondatok, a sietve elrebegett ígéretek mind súlyos hiányt hagytak Santiagoban. A rohanás közepette Elfelda csak egy villanás volt: egy mosoly a kötelesség árnyékában, egy félmondat egy szigorúan titkos feladat elvégzése előtt, egy érintés, ami túl rövid ideig tartott. Most viszont… most többet akart. Nem akart hivatást, sem parancsot hallani. Malik Yavuz és Dél-Szudán valahol mélyen hullámzott benne, mint egy távoli vihar a hegyek mögött, de ma ez nem számított. Most pihenni akart. Lélegezni. Elfeldával lenni. S anélkül, hogy tudatosult volna benne, ez már egy olyan döntés volt, amely akár az egész karrierjét is megrengethette.
- Nagyon vártam már, hogy újból lássalak - folytatta csendesen, és tekintete végigsimította a nő arcát, mintha félne, hogy egyetlen pillanatkép is elveszhet. - És erre az alkalomra valami különlegessel készültem… Arra gondoltam, ha már legutóbb Andorrában a mélységeket jártuk be, most meghódíthatnánk a magasságokat. Ne aggódj, nem akarlak megint hosszú túrázással fárasztani. Viszont attól tartok, lesz egy kis bökkenő…
A férfi elhallgatott. A csend lágyan közéjük ült, mint pelyhedző hó a főtéri fenyő ágaira. Aztán halvány, kissé játékos mosoly húzódott az arcára.
- De szerencsére felkészültem minden eshetőségre.

A kabátja tágítóbűbájjal kezelt, belső zsebéhez nyúlt, s mintha egy ügyetlen bűvészmutatványt adna elő, előhúzott egy cipősdoboz méretű tárgyat a semmiből. A doboz súlytalan eleganciával simult a tenyerébe, és amikor Elfelda felé nyújtotta, arcán halvány, szégyenlős félmosoly villant.
- Nem hozhat mindig virágot az ember. De… ennek talán most nagyobb hasznát veszed. Remélem, eltaláltam a méreted.
Egy matt, krémszínű, sárkánybőr bakancs pihent a fedél alatt; egyszerre nőies és vad, egyszerre divatos és harcra kész, pont mint Elfelda maga. Legalább is az andorrai trollkalandban ekként ismerte meg őt a férfi. Santiago azonban nem a bakancsot, hanem Elfelda arcát nézte mindvégig, kíváncsian, akárcsak egy kisgyermek, aki arról próbált megbizonyosodni: vajon tetszik-e a másiknak az ajándéka.
- Idefelé jövet láttam egy üzlet kirakatában - magyarázta, mintha mentegetőzne. - Egy hangulatos kis utcában. Egyébként volt ott egy érdekesnek tűnő ivó is. Azt hiszem… Csikóhalnak hívják. Belestem az ablakon, és izgalmas helynek tűnt. Ha gondolod, később megihatnánk ott valamit. Persze… csak akkor, ha visszajöttünk onnan, ahová most vinni szeretnélek.
Hangja csendesen úszott a téli levegőben, mint egy régi fekete-fehér film narrációja, s közben valahol mélyen benne lapult az izgalom halk, finom borzongása is. A randevú szó súlya, újszerűsége még mindig idegenül feszült testére - mint egy ritkán viselt, túl elegáns kabát - de ahogy Elfeldára nézett, ez az idegenség lassan kényelmessé puhult rajta.

✽ ✽ ✽

Hópelyhek ezer árnyalata



set

mood

to: Mr. Herrera
2005.11.25.

A pillanat, amikor Santiago visszaölelt és felemelt... úgy Merlin-igazából melegséggel töltött el. Felemelni a másikat... szó szerint és képletesen is lehet. Nem tudhattam, mi vár rám e mellett az ember mellett, de a megérzésem azt súgta, most valami egészen másban lesz részem... Talán... végre csoda történhet, és mindketten felemelhetjük a másikat.
A forgatás és a bók barack pírt csalt az arcomra, olyan érzés volt ez, mint egy kamaszlány első randija, amikor a régóta áhított srác végre elhívta egy vajsörre. Nem tudom, éreztem-e valóban így magam a Roxfort óta, amikor az első barátommal randiztam. Talán nem. Ebben Santiago személye is benne volt, és az a fajta munka, amit magamért, magamon végeztem, a pszichomedimágusi csoportban. Immár négy alkalmon voltunk túl, és egyre inkább úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt a formát és azt a közeget, ami valóban segíthet összeszedni magamat... újjáépülni a romokból.
- Köszönöm... te is nagyon jól nézel ki. Igen, új parfümöm van, különben a tiéd is nagyon tetszik - árultam el még mindig pirultan. Nehezen tudtam megfogni, pontosan milyen illata is volt Santiagonak, de talán a friss óceán és a sűrű fenyőerdő illatának keveréke lehetett. Egy szippantás a szabadságból...Ez akár egy parfüm reklámszlogenének is jó lenne, gondoltam szórakozottan. A férfi mély, rekedt hangszíne simogatta a hangszálaimat, ez is egyike volt azon attribútumoknak, amik kérdés nélkül vonzottak benne.
Ahogy a terveit hallgattam, kezdtem lassan feloldódni, de azért az izgatottság még hangsúlyosabb volt. Itt voltam, ezzel a valóban érett férfival, akinek élete hivatása volt mások megmentése és a bűn üldözése... egy férfival, aki ajándékot hozott nekem és konkrét randiötlettel készült.
- Alig várom a magasságokat... Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy - simítottam végig lágyan a vállán. A mozdulattal néhány hópehely eggyé olvadt a fekete kabáttal, apró nedves folt jelezte már csupán, hogy valaha léteztek. Hópelyhek... és emberek... nem sok különbség volt közöttünk. Talán csak az időtartam, ami megadatik számunkra, hogy lengedezzünk a szélben, olvadás előtt.
Izgatottan figyeltem, mit vesz elő a kabátja mélyéről, és amikor megláttam a cipősdobozt, finoman tapsikolásba kezdtem.
- Te aztán tudod, hogy vegyél le egy nőt a lábáról - vettem át lelkesen a dobozt, majd amikor kiszabadítottam belőle a krémszín, sárkánybőr bakancsot, egy pillanatra majdnem elsírtam magam. Erőt vettem magamon, könnyek nem hagyták el a szemem, de azért Santiago a szemembe nézve láthatta, hogy nem álltam távol ettől...
- Ez... elképesztő... Nagyon édes tőled, hogy így gondoltál rám - mondtam kissé elcsukló hangon. Rég volt már, hogy így gondoskodtak rólam. Hogy vigyáztak rám, oltalmaztak… illetve Santiagótól persze nem volt ez régen, hiszen a Világkiállításon is megmentett, majd Andorrában is a testi épségemet védte... de most, ez az"egyszerű" gesztus valahogy tényleg majdnem megríkatott. Ez... annyira egyszerű... és közben olyan mély gesztus volt, hogy alig bírtam befogadni. De erőt vettem magamon, és beengedtem az érzéseket, amik a felszínen kopogtattak. Aztán egy sóhajt követően azt is megengedtem magamnak, hogy felfedjem, mit érzek.
- Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak - néztem rá izgatott mosollyal, s miközben a történetet hallgattam, hogyan talált rá a bakancsra, egy pillanatra lefagyott az arcomról ez a mosoly, és átadta a helyét a zavart félelemnek.
- Ne haragudj, de...jobb, ha inkább máshova ülünk be... Az ötlet csodás, de az a hely... a múltam egy fájó darabja - összegeztem az érzést a lehető legvisszafogottabban. Próbáltam megadni a lehetőséget Santiagónak, hogyha nem akar többet tudni, akkor ezt megtehesse, természetesen ha vágyott rá, hogy kifejtsem, mi a baj a Csikóhallal, arra is nyitott voltam. Elvégre joga volt tudni. Most ő volt a férfi az életemben...
- Muszáj felpróbálnom, annyira gyönyörű... - szakítottam meg a kissé kínos helyzetet spontán ötlettől vezérelve.
Nem messze tőlünk, a főtéren volt egy fapad, lassan odalépdeltem, kezemben a gyönyörű bakanccsal. Kabátom mélyére rejtett pálcámat előhúzva, pálcaintéssel megszárítottam a vizes padot, úgy, hogy ha szeretne leülni, Santiagonak is legyen egy száraz hely. Aztán szó nélkül leültem és átcseréltem a csizmát a bakancsra, a csizmát gondosan elhelyezve a dobozban. Aztán felálltam, a helyemre letettem a dobozt és tettem pár lépést a pad körül.
- Ez egy álom... nagyon kényelmes! Tökéletes a méret - jegyeztem meg, majd elhallgatva vártam, Santiago miként döntött: szeretne ismét mélyre ásni, vagy inkább ezúttal a magasban szállna tovább.

[– Ugyan… Zavarba hozol]

Semmi szédítő magasság

Elfelda Hall

2005. november 25.

✽ ✽ ✽

A nő minden egyes bókja olyan volt számára, mint egy váratlan reflektorfény: vakító, elbizonytalanító, de szépséges. Nem volt hozzászokva. A munkáját persze elismerték - egy-egy vállveregetés a főnököktől, biccentések a kollégáktól, rideg dicséretek, amik inkább illettek egy jó megoldásra, mint egy emberre, mint rá. De ez itt… ez most teljesen más volt. Elfelda minden szava élő fényként ütötte át a benne felhalmozódott sötétséget.
A férfi csak mosolyogni tudott. A szeme körül finom ráncokba simult a mozdulat, miközben néhány kósza, szélborzolta tincs árnyékot vetett az arcára. Zavarba jött - igazi, önkéntelen zavarba. A hópelyhek megültek fekete kabátján, megolvadtak rajta, apró vízcseppekké változva, ahogy Elfelda ujjai végigsuhantak a vállán. A mozdulat egyszerre volt könnyű, mint a szél, és súlyos, mint a vihar előtti csönd.
– Ugyan… Zavarba hozol – jegyezte meg halkan, alig hallható rekedtséggel, és ezzel ki is merült a bókokra adható teljes verbális repertoárja.
Aztán meglátta a nő szemében megcsillanó, visszatartott könnyeket. Mintha a világ egy pillanatra elnémult volna. A tér elcsendesedett körülöttük, a távolból érkező vásári zsongás halk visszhanggá vált, a fény tompábban táncolt a havas utcákon. Santiago mellkasában pedig lassan kitágult valami - talán egy elfeledett, eltemetett érzés, amiben már nem hitt, hogy valaha újjáéledhet. Már nem csak úgy akarta ezt a nőt. Beleszeretett. Egyszerűen, váratlanul, teljes természetességgel, mint ahogy a hó beleolvad a földbe.
Elfelda ebben a pillanatban nem a törékenységét fedte fel előtte, hanem valami sokkal becsesebbet: tisztaságot. Valami érintetlen szépséget, amelyhez Santiago úgy érezte, nincs joga hozzáérni. Egy lélek, ami fényből volt - túl sok fényből, túl sok reményből. Ő pedig… ő pedig egy félárnyékban élő ember volt, tele titkokkal, amiket nem lenne szabad a nő világába engednie.

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak…
Santiago mellkasába jeges tűként mart bele a bűntudat. A nő nem tudta, ki ő valójában. Nem tudta, miért lépett az életébe, honnan jött, mit keres. Nem tudta, hogy a férfi érkezése nem teljesen a sors ajándéka, hanem valami sokkal sötétebb és veszélyesebb fonal része.
De a bűntudat gyorsan, kontrolláltan elnyelődött benne. Santiago úgy hallgattatta el a belső hangokat, mint egy besúgót, aki kihátrálni készült az egyezségből. Most nem ronthatta el. Most inkább… táplálkozott abból a fényből, amit Elfelda sugárzott. Falta a nő boldogságának minden morzsáját, s bár ezt nem vallotta volna be senkinek, még saját magának sem szívesen, egy pillanatra eszébe villant a gondolat: úgy szívja magába ezt a boldogságot, mint egy dementor. Ettől a gondolattól pedig ismét ránehezedett valami súlyos, sötét bűntudat, és irtózni kezdett saját magától.
Mégis mosolygott.
Amikor Elfelda zavartan elutasította a csikóhalas ötletét, Santiago érezni vélt a szavak mögött valami mélyebb történetet, és mintha… fájdalmat is. Nem az aurori ösztönei mozdultak benne, ez most valami egészen más volt. Tényleg tudni akarta, mi történt ott. Nem interrogálni akarta a nőt, hanem megérteni.
– Oh, ne haragudj, nem tudtam… De biztos akad még más hely – mondta finom hangon, amely mellőzött minden sürgetést.

Aztán csak nézte, ahogy Elfelda varázslattal megszárítja a fapadot, leül rá, majd gondosan felpróbálja a bakancsot. Santiago örömmel látta, hogy a méret pontosan stimmelt - persze, hogy stimmelt. Megvoltak a trükkjei. De egy igazi bűvész soha nem fedi fel azokat.
– Remekül áll – jegyezte meg halkan.
A kezét nyújtotta felé, finoman, udvariasan, de mégis olyan természetességgel, mintha ezerszer megtette volna már. Felsegítette a padról, s közben egy könnyed csettintéssel magához rendelte a nő levetett cipőjét, amely engedelmesen suhant vissza a megüresedett dobozba.
– Ezt itt ne hagyjuk – emelte fel a lebegő dobozt, egy félmosollyal. – Akkor hát, indulhatunk?
És elindultak. A falu utcáin át a hegyek felé. A levegő friss volt, harapnivalóan hideg, a vékonyka hóréteg ropogott a lábuk alatt, és a világ olyan érzést keltett, mintha egyszerre lenne végtelenül nagy és otthonosan kicsi. Beszélgettek, nevettek, időnként egymásra pillantottak, mint a tinédzserek, akiknek a világ minden sötétsége ellenére is csak az számít, hogy a másik mellett lépkedhetnek.
A falusiak sorra köszöntek Elfeldának.
– Művésznő, szép napot!
– Művésznő, szabad egy aláírást?
Santiago csodálattal figyelte ezt a természetes, mégis mágikus aurát, ami a nőt körülvette.
– Milyen érzés, hogy ennyien ismernek? – kérdezte kissé féloldalas mosollyal. – Hozzá lehet ehhez szokni egyáltalán?

A kérdésre nem kapott azonnal választ, mert ekkor egy fiatal, kócos, szakállas férfi sétált el mellettük.
– Szia… sztok – mondta bizonytalan mosollyal. A tekintete azonban nem volt bizonytalan. Nem is kedves. Inkább… szomorú. És talán túl sokáig időzött el Elfelda arcán. Santiago tekintete összetalálkozott a férfi pillantásával. Egy röpke, alig egy másodperces töredéknyi időre… de mindez elég volt hozzá, hogy a másik végigmérje őt. Utána pedig... mintha mosolygott volna. Egy olyan mosollyal, amit csak az ért, akit olyan veszteség ért, amit nem akart beismerni.
Santiago szemöldöke alig láthatóan megrezdült.
– Hmm… Úgy vélem, ő nem igazán örült nekünk – állapította meg halkan, kissé ironikus tónussal. – Vagy inkább nekem…
A hó lassan, finoman hullott köréjük, a falu zsivaja távolodott mögöttük, és a hegyek felé vezető út sötétebbé vált, ahogy beértek pár fa árnyékába - de valahol a sötétség mélyén ott volt a magasság ígérete, és a felhőcsúcsok felett a fény. És Santiago most először életében úgy érezte: valóban a fény felé tart. Tévedések, bűntudat és hazugságok ellenére is a nő mellett. A nő miatt...

✽ ✽ ✽