- Hm, szerintem ez azért árnyaltabb, de egyébként igen, nyilván ez is része az igazságnak! – ingattam a fejemet a válaszára, azért ezzel nem értettem teljesen egyet. Nem terveztem kifejteni az álláspontomat, mert hosszú lenne, fárasztó és biztosan elbaszná a hangulatot is, szóval csak tovább lendültem a témán és inkább belemerültem az emléktörlés rejtelmeibe.
- Áhh, mondjuk, így valóban nem kell fogócskázni. Pedig biztosan vicces látvány lehetne a dolog – vigyorogtam nagy erőkkel. – Teljes emléktörlés… Mármint hogy valakinek minden emlékét törlöd? De olyankor azt is elfelejti, hogy kell kitörölni a seggét? Már bocsánat… - kaptam szám elé a kezemet, de a szemem azért játékosan csillogott. – Vagy hogy működik ez? Izgalmas gondolat lenne egyébként… Ha új életet akarok kezdeni fullosan, akkor majd megkereslek, jó? Lehetek én az első alanyod, hehe… – kacsintottam rá. Az mondjuk, kicsit szomorú tény volt, hogy más emlékeit nem törölné ki. Hm, akkor le kellett tennem erről az ötletről, pedig nem volt rossz. Bár talán barátokra, ismerősökre nem áll ez a szabály, ki tudja. Bár annyira azért én sem vagyok számító, hogy emiatt barátkoznék vele, amúgy is jófej srác. – Hm, te gondolkodtál már azon, hogy törlöd a saját emlékeidet? – kérdeztem egy fokkal komolyabban, de csak miután kimondtam a szavakat, akkor jöttem rá, hogy ez erősebbre sikeredett, mint szerettem volna. Naaa, mindegy. Komolyan néztem rá és tényleg csendben megvártam a válaszát, mielőtt tovább mentünk volna a következő témára.
- Biiiiztos! – bólogattam nagyokat vigyorogva. – Nem tartom egy kifejezetten tehetséges embernek magamat, de az tény, hogy a józan paraszti eszem és a gyors reakció képességem, na, azok rohadt jók. Kár, hogy lusta vagyok, mint a szemét, nem? – vigyorogtam tovább. – Persze nem is volt célom versenyezni veled! – dőltem hátrébb megadóan felemelve a kezemet. Azt már nem tettem hozzá, hogy vele nem is tudnék, hát innen lejött az, hogy mennyivel összeszedettebb, tehetségesebb és felkészültebb, tudatosabb, mint én.
- Áhh… - gondolkodtam el megint arra, amikor bevallotta, hogy ezt érzékeli a varázstalanok világából. – Szerinted bekorlátozottak vagyu… Bekorlátozottak lennének? – kérdeztem tőle, de ki kellett javítanom magamat, mert ha a családomra gondoltam, hajlamos voltam elfelejteni, hogy én magam boszorkány lennék és sokszor néztem magamat a muglik tükrén keresztül. Hiába a hat és fél év, előtte tíz évig nem ebben a világban szocializálódtam ugyebár. – Többet értenek belőle, mint gondoljuk. Jó, nyilván nem mindenki és nem is mindenki tudná a helyén kezelni. De szerinted nem tudnak kiteljesedni maguktól nélkülünk? – kérdeztem. – Nem tudnak teljes életet élni, ami ugyanannyit ér, mint a mienk? – kérdeztem Daltontól. Heh, ez már a második alkalom, hogy komolyabbat kérdeztem, mi történt velem, hm? De valahogy úgy éreztem, vele szívesebben elmélyednék témákban, jó beszélgetőpartnernek bizonyult eddig is. Nem sokakkal szoktam a szórakozós énenem kívül is belemenni témákba, szóval reméltem, hogy nem értettem félre a dolgokat.
- Gyerekként az ember idegesítőnek tartja a testvérét, de ha felnő… Akkor kezdi el igazán értékelni őket, azt hiszem – mosolyodtam el halványan, talán kissé szomorkásan. Tényleg nem tudtam, mire mentem volna nélkülük. De azt is megértettem, hogy voltak olyan emberek, akik szívesebben maradtak egyedül.
- Óóó, hát, akkor csak nem lesz egy nyári programunk is együtt? – nevettem fel arra, ahogy mondta, hogy bénázna. Nem mintha lett volna pénzem elmenni vele a tavakhoz, bár az utazás meg lett volna oldva legalább a hoppanálással. – Egyébként nem annyira bonyolult. Az elején oda kell figyelni pár apróságra, aztán csak rajtad múlik, milyen szintekre viszed el a dolgot. Az is lehet, hogy nem fog bejönni, de egy próbát megér! – mosolyogtam rá. Persze feltűnt, hogy a fájdalom és a sérülés témát kikerülte, de én lettem volna az utolsó ember, aki ezt szóvá tette volna neki ugyebár. Én is gyűlöltem, ha valaki kéretlenül az életemben kutakodott (kivéve Tetsuya, mert ugye a legjobb barátom nem véletlen volt a legjobb barátom és ő kérdés nélkül ugorhatott fejest a legszarabb témákba, ezért is (többet között) voltunk annyira jóban), úgyhogy igyekeztem én sem vájkálni, ezért csak egy megértő pillantással léptem tovább ezen.
- Vadmacska? Na, ez nem jutott eszembe, bevallom őszintén – nevettem fel meglepetten. Bár tény, hogy tudtam csendben osonni, és becserkészésben sem voltam utolsó. De ritkán voltam valóban agresszív vagy veszélyes. Azt hiszem. Vagy nem tudtam már. – De most már látom magam előtt. Osonok, mint egy párduc, hogy nesztelenül közelebb jussak a prédámhoz… - mondtam halkabban és bár nem direkt, elővettem azt a bizonyos átható pillantásomat is, ami annyira zavarba hozta O’Harát is decemberben az edzés után. Aztán egy másodperccel később felnevettem, minden a régiben. – Bár kétlem, hogy az én méreteim egy párducénak felelnek meg. Maximum valami hiúz vagy annál is kisebb macskaféle! – nevettem vidáman arra utalva, hogy alig voltam százötvennyolc centi. – De tetszik, látom a lehetőséget egyébként! – mondtam mosolyogva, mielőtt felajánlotta volna, hogy tartsunk szünetet.
- Áhh! – bólogattam értően. – És neked nem baj, hogy esetleg offoljuk a játékot? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Azért azt nem akartam, hogy lemaradjon itt a dolgokról, ha már ezért jött. Persze nekem sokkal jobban tetszett a felfedezés, de azért nem akartam elcseszni az estéjét. – Ha csak szar velem játszani és azért megyünk, még most mondd és akkor csak feladom a meccset, hogy maradhass! – nyújtottam rá a nyelvemet, hogy oldjam az esetleges komolyságot.
- Igen, azt hiszem, a gyors problémamegoldás az valóban az erősségem. Bár hozzáteszem, nem mindig hozom a jó döntést, szóval azt még majd gyakorlom! Meglátjuk, ez jó döntés lesz-e – mondom mosolyogva az üvegekre utalva, de azt nem tettem hozzá, hogy az elmúlt hét év miatt ez egy olyan készség volt, amit muszáj volt elsajátítani vagy már rég halottak lennénk. Na, jó, ez kicsit drámai lett, de az biztos, hogy ennél is rosszabb sorunk lett volna, szóval ezt ha szerettem volna ignorálni is, muszáj volt elsajátítani. Na, mindegy. Utána pedig bólogattam a szavaira.
- Ja, hát, igen. Csak aztán hülyének néznek, ha tizenhét-nyolc évesen nem tudod elsőre eldönteni, mi érdekel… Esetleg szakot váltasz. Mert az mennyire gáz, nem? Hiszen nincs időd ilyenekre, menni kell, építeni kell az életet és ilyenek… Ez nem kurva frusztráló? – néztem rá. – Milyen lehetőségek vannak itt amúgy? Gondolom, közösségi élet, az van. Mindenki meg tudja találni a maga kis körét? Vannak klubok is? Meg mennyi esélye van az embernek a saját szakján kívül ismerkedni? – kérdezgettem tovább, ahogy belekortyoltam az újabb pohár boromba. Még mindig finom, nem az a szar volt, amit otthon adtak. – Na, ennek örülök. Így elsőre igen megbízhatónak és alaposnak tűnsz, szóval én is rád merném bízni magamat – mosolyogtam rá kedvesen és nem csak úgy mondtam ezt: tényleg így gondoltam, persze én sem voltam tévedhetetlen. Majd kissé zavarodottan néztem rá. – Vissza is jönnek? Mármint hogy még több emlékkel babrálj vagy van ilyen utókezelés? Jaj, bocs, ez biztos tök faszul hangzott, de tényleg nem tudom elképzelni… - szabadkoztam azonnal. Utókezelés, mekkora egy idióta vagyok már… Milyen utókezelés?! Ilyenkor annyira utáltam, hogy a mugli életem dolgai kifolytak a számon… Persze el tudtam képzelni azt is, hogy itt is vissza kellett menni ellenőrizni, hogy minden más rendben maradt-e, de valahogy inkább azt tartottam valósnak, hogy valaki még több emléket akar törölni vagy módosítani. Ehh, na, mindegy… Megszoktam úgyis, hogy hülyének néztek, szóval nem Dalton lesz az első, aki elkönyvel majd egy komplett idiótának. A probléma ott kezdődött, hogy most már így tizenhét évesen egyre jobban zavart, hogy ha hülyének néztek…
Egy igazi úriember volt, ahogy előreengedett, rá is mosolyogtam kedvesen, ahogy gyors léptekkel lefutottam a lépcsőn, majd kíváncsian követtem őt. Visszanyeltem azt a kommentet, hogy ételt sosem hagyunk hátra, bármikor szükség lehet rá, mert elég csórókoporsónak tűntem volna és inkább figyeltem jobbra-balra, hogy merre mentünk. Kis híján hangosan felröhögtem a jelszó hallatán, de csak vigyorogtam, mint egy idióta. Csak akkor szólaltam meg, mikor beértünk.
- Nem értem, hogy a varázsvilágban miért divatos értelmetlenebbnél értelmetlenebb jelszavakat kitalálni – csóváltam kuncogva a fejemet, ahogy követtem Daltont a gabonapelyhek felé. – Óóó, reggelizni fogunk? Csodás! – ütöttem össze elégedetten a tenyeremet nevetve, majd elfogadtam a tálat. Annyiféle volt, hogy befogadni nem volt képes az agyam, nemhogy kiválasztani magamnak párat… Cinkosan Daltonra pillantottam. – Hé, milyen uncsi lenne már magunknak választani, neeeem? – vigyorogtam rá játékosan. – Mi lenne, ha készítenénk egymásnak egy tálnyi gabonapehelyhez, hm? – vetettem fel az ötletet, és máris sokkal több variáció megjelent lelki szemeim előtt, mintha csak magamnak kellett volna kitalálni valamit. – Csak annyi árulj el, hogy van-e valami allergiád vagy van-e olyan, amit semmiféleképpen ne tegyek bele, aztán már itt sem vagyok! – mondtam nagyon lelkesen, alig bírtam kivárni a válaszát, utána már bele is vetettem magamat a feladatba.
Először alaposan körbejártam a helyet, próbáltam felmérni a helyzetet, ami persze nem ment, mert túl sok minden volt, aztán kezdtem el válogatni, ahogy leszűkítettem párra az opciókat. Először engedtem a tálba egy aranybarna színű gabonapelyhet, amik penna alakra lettek vágva. Ez elég egyértelmű volt azért, hatása pedig az volt, hogy a majdnem megformázott, de nem tökéletes gondolatokat könnyebb megfogalmazni a fogyasztónak, méghozzá nem is akárhogyan: egy-egy szó jelenik meg a gabonapelyhek között egy rövid időre. Illetve minden hetedik kanálnál egy pár másodpercre eszébe jut a fogyasztónak egy olyan ötlet, amit le szeretett volna írni, de már elfelejtette.
Másodikként a kirándulásaira és az életére szerettem volna reflektálni, így kis, hatszögletű pelyhet választottam, amelyekre igen apró rúnák voltak vésve, alig voltak észrevehetőek, csak kicsit derengtek, azért vettem észre. A leírás szerint néhány óráig az ember határozottabban tudta érzékelni, melyik irány volt a legjobb számára – hogy ez konkrétan irányt jelentett vagy az ötletek, döntések mezejére gondolt a készítő, az rejtély maradt, mindenesetre ha az ember elkerült egy fontos igazságot, a pelyhek dühösen forogtak elvileg a tejben. Mindenképpen érdekes volt.
Harmadikként valami vicceset akartam választani, így történt, hogy egy átlagosnak tűnő gabonapehelyre esett tekintetem. Ennél minden egyes darab a fogyasztó érzelmeit monitorozta és annak megfelelően változtak a színei is. Például ha elégedett volt a fogyasztó, akkor halványzöld színben pompázott, ha elmélkedett, akkor sötétkék lett, arany színt kapott, ha kíváncsi volt és lila, ha kreatív. Aztán még ki tudta, milyen színek jöhettek elő, majd Dalton kitapasztalja.
Negyediket az egyik polc leghátulján találtam, jól el volt rejtve, pedig tök menőnek tűnt. Sötétkék, kavicsokra emlékeztető darabjai voltak, amik ha a tejbe értek, gyönyörű formákat alkottak egymással. Hatása az volt, hogy csökkentette a saját belső mentális zajokat és a külső zajok sem voltak zavaróak annyira, segített koncentrálni, egy rövid időre segített fejleszteni a minták felismerésének képességét, így kiváló volt arra, hogy megfigyeléseket elvégezze az ember vagy hogy az ötletek közötti összefüggéseket meglássa a fogyasztó.
Az utolsót nagyon sokáig kerestem, valami nagyon különlegeset szerettem volna. Letettem arról, hogy valami hallucinogént válasszak – bár elvileg a színváltósnak lehetett ilyen hatása -, pedig biztosan vicces lett volna, most nem magamnak keresgéltem. Aztán a polcok legvégén megtaláltam a tökéleteset. Halványan derengő, ezüstös színben pompáztak és enyhén lebegtek a gabonapelyhek. Amint beletöltöttem a tálba, lassan körözni kezdtek a reggeliző tál felett. Elvileg a hatása az volt, hogy minél nyugodtabb a fogyasztó elméje, annál magasabbra tudtak emelkedni, de ha elterelődik a figyelme vagy mérges lesz, akkor a pelyhek visszazuhantak a tálba szinte. Nyilván koncentrációt javított, de tök vicces volt ez így, mint egy jedi, de komolyan. Aztán végre-valahára végeztem és ha Dalton is készen állt, akkor izgatottan átnyújtottam neki a tálat telis-tele az ötféle gabonapehellyel. El is magyaráztam neki, mit miért válaszottam, de a tej öntését ráhagytam azért.
- Remélem, nem az a típus vagy, aki először a tejet rakja bele és utána a gabonapelyhet… Mert akkor már olyan szottyos lenne, mint öreganyám segge! – vigyorogtam rá vidáman, nagyon feldobott ez a kis játék.
