Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet

A Mungó híres teája nem csupán a beteglátogatókat, de az utca mágusát is gyakran az épületbe vonzzák. Ezen kívül kiváló kávékat is felszolgálnak egy-egy íncsiklandozó sütemény mellé. Ugyanakkor, ha meg szeretné lepni beteg ismerősét, a kórházi üzletben mindent megtalál hozzá!

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Az Ötödik Emelet apró irodájának ablakán keresztül a délutáni nap fénye tompán szűrődött be, megvilágítva a poros levegőt és a sötét tölgyfaasztalt, amelyen egyetlen pergamen hevert, mintha az is várakozna. Santiago Herrera a székén ült, hátát egyenesre húzva, kezében pálcája helyett jegyzetfüzet lapjait forgatva. A Szent Mungó csendje és a folyosóról beszűrődő zajok ellentétpárként simultak az elméjébe: a váratlan nevetések, léptek és ajtócsapódások egyidejűleg teremtettek teret és zárták be a világtól. A fény és az árnyék játéka a szobában a belső gondolatait festette ki – mindent, amit az elmúlt hetek eseményei hagytak maga után.
A nyár eleji Világkiállítás Barcelonában gondolatban még mindig kísértette őt. Fedett ügynökként mozogva a forgatagban, figyelte, hallgatta, összegyűjtötte és rendszerezte az információkat az OMEN és a spanyol minisztérium számára. Egy idő után már úgy érezte, mintha elméje egy csordultig telt méhkas lenne, amelyben, mint a méhek, izegtek-mozogtak és kitörni vágytak a púposra rakott információmorzsák. Persze merengőt nem használhatott. Ezek az adatok soha nem juthattak ki a koponyája rejtekéből, hacsak nem egy poros dossziéban kívánták elsüllyeszteni azokat valahol Madrid mélyén egy pincehelyiségben.
Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatójának neve és szavai még mindig elevenen éltek benne: minden gesztusa, minden mondata, minden apró mozdulata egy-egy külön fiókba került a fejében. Különös, hogy korábban még sosem ütközött olyan morális akadályba, mint akkor aznap, amikor kihallgatta a férfit. Korábban elképzelhetetlennek gondolta volna, hogy van valami, amire képtelen lenne a küldetés sikeressége érdekében. De ott Barcelonában, olyan falakba ütközött, melyeket saját maga emelt. Mindenesetre a kihallgatás így sem volt teljes kudarc. Az információk hasznosnak és érdekesnek bizonyultak, amelyeket önerejéből gyűjtött a meglehetősen élénk és eleven férfiról; de nem kevésbé tűnt gyümölcsözőnek az a kis megállapodásuk sem, mely szerint Santiago békén hagyja az amerikai diákokat, cserébe azért, hogy Madrigal informálja őt, és alkalomadtán – segítsen neki.
És aztán ott volt Elfelda Hall. A színésznő, aki dél-szudáni múltjával vált fontos láncszemmé a spanyolok terveiben. És aztán éppen olyan fontos láncszemmé vált Santiago számára is. Egy újabb pofon volt ez a mindaddig hiba nélkül dolgozó auror számára. A szőke szépség alapjaiban rengette meg a világát, és hamarosan kételyek és félelmek hadát zúdította rá. Vadászként kezdte becserkészni Elfeldát, de mostanra úgy érezte, mintha egy volna a prédák közül, és a saját puskája célkeresztjébe állt volna. Ami Andorra barlangjainak mélyén történt a mai napig kísértette Santiagot. Az a pillanat, amikor a szív és a kötelesség összeütközött, még mindig fájóan lüktetett a mellkasában.
Az auror egykedvűen végigfutott a kezében tartott jegyzettömbön, rajta a sablonkérdésekkel, majd lustán az asztalra tette azt és várt. Artemis Greenberry, egy friss diplomás pszicho-medimágus lett kirendelve mellé a britek mágiaügyi minisztériuma által, hogy átvilágítsa őt. Minderre azért volt szükség, mert Santiago, a Beauxbatons iskola hivatalos kísérőjeként be kívánt pillantani a roxforti és ilvermornys aktákba is, melyekhez külön engedély kellett. Az engedély megszerzésének egyik feltétele pedig ez a beszélgetés-, és a Miss Greenberrytől várt pozitív értékelés volt.
Santiago türelmesen várt, miközben elméjében villámgyors számításokat végzett: mit olvashat ki belőle egy kezdő medimágus? Képzett okklumentorként tudta, hogy a falak, amiket maga köré épített, ellenállnak a kíváncsi tekintetnek. Mégis, a szorongás apró, keserédes ízét érezte a szájpadlásán: a függőségének sötét titkát, az Imperius átokba való menekülését. Senki sem tudhatta, senki más, csak pár névtelen ismerős. Az a férfi Marseille-ben, aki pár nappal korábban hajlandó volt elhozni neki a lebegő nemlétet, csupán az élő emlékek árnyékában létezett. Miss Greenberry nem szerezhetett róla tudomást, ahogy senki más sem.
Santiago végignézett az irodán, ahol a falak halvány krétaszínnel tompították a fényt, és a polcokon sorakozó könyvek árnyékot vetettek a padlóra. Minden tárgy, minden fényfolt, minden hangtompított zaj a múlt és a jelen között feszült húrokat pengette. Az Ötödik Emelet a látogatók számára volt fenntartva, mégis olyan volt, mintha egy teljesen más világ ajtaját nyitotta volna meg előtte. A kórházi üzletek és teázók zajai a szomszédból tompán hallatszottak, de a csendes iroda belső világában minden nesz túl hangosnak tűnt.
Santiago csöndesen elmélkedett: vajon mit vesz majd észre a nő abból, amit ő rejtegetni próbál? Vajon ki tudná olvasni a szívében tomboló viharokat, a barcelonai és andorrai események maradandó sebeit? A szobában a fények és árnyékok tovább játszottak rajta, és Santiago érezte, ahogy a múlt, a közelmúlt és a jelen szorosan fonódik össze benne: az információk, a manipulációk, a szerelem és a veszély, mind egyetlen, sűrű ködként gomolyogtak a gondolataiban.
Ahogy a pszicho-medimágus keze lassan lenyomta a társalgó ajtajának kilincsét, és a zsanérok megnyikordultak, Santiago mély levegőt vett. Minden arcvonásában ott volt a kontroll, a nyugalom álarca, de belül a szíve ritmusosan gyorsult. A gondolatai a múltbeli küldetésekről és az érzésekről cikáztak: a Madrigallal köttetett alkuja, Elfelda közelsége, az omló barlangban majdnem elcsattant csók emléke, a küldetésének követelményei, és a Noctua Tenebrosa árnyai, amelyek Angliában leselkedtek rájuk. Tudta jól, hogy résen kell lennie. Az igazi játszma csak most kezdődött...

✽    ✽    ✽

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

Szomorkás, esős reggel volt a mai, nem sok kedvem volt kikelni az ágyból. A fáradtság, az az igazi ólmos valahogy nem nagyon akarta elhagyni a tagjaimat... már hetek óta. Őszintén szólva meglepett, hogy mekkora terhelést jelentett számomra ez az új, teljes munkaidős állás a Mungóban. Az elmúlt egy évben elvégre három délutánt mindig itt töltöttem az egyetem után... az sem volt könnyű, össze kellett hangolni a tanulást és a munkát. Készülni kellett a vizsgákra, órákra járni, és közben artistaként egyensúlyozni a különböző elvárások között. Pár hónap után rájöttem, hogy az ELV-es munkám ebbe nem fér bele, így azt kénytelen voltam leadni. Végtelenül sajnáltam szegény elveszett lelkeket, akikhez ezek után már más önkéntes rohant, hogy lelket öntsön beléjük a kritikus pillanatokban. De már így is ezer felé voltam szakadva és ez egész egyszerűen nem fért bele. Az AVS-t viszont képtelen voltam elhagyni... több okból kifolyólag sem. Egyrészt Anna és Zane a szívem csücskei voltak, nem akartam őket egyedül hagyni abban a káoszban, ami a szervezetben volt. Kevesen voltunk a rengeteg feladatra már így is... és hát személyes érintettségem folytán sem akartam elszakadni ettől a közegtől. Összeszorítottam hát a fogamat és minden szabad percemben a szervezet ügyeivel foglalkoztam. Volt, hogy az egyetemi könyvtárban, volt, hogy otthon, a szabad hétvégémen vettem elő a vérfarkasok ügyeit, hogy aztán bonyolult jogi paragráfusokon vergődjem át magam, és megoldást találjak a problémáikra. Egyetlen percet sem sajnáltam, amit erre szántam, de az tény, hogy borzasztóan kimerült voltam folyamatosan. Talán ezért is érhetett el tavaly ilyen tájt az a pánikroham Owen társaságában... fogalmam sincs. Bár az is igaz, hogy akkor még nem sok idő telt el az Alexej-jel történtek óta, és nem is igazán volt időm ezt feldolgozni. Az idő azonban ebben az esetben segített rajtam. Mára nem éreztem azt a szédülést, azt a nyomasztó érzést a mellkasomban, amit tavaly ősszel és télen határozottan nehezen nyomtam el magamban. Terveztem, hogy elmegyek terápiára, de sosem volt rá időm, aztán jött a diplomázás, és belevetettem magam a nyárba. Azt hiszem, az igazi terápia most a nyár volt számomra. A diplomázás és a gyakornokság végeztével elutaztam Mexikóba, ahova már régóta vágyódtam, és teljesen egyedül barangoltam be az ősi, szakrális helyeket. Töltődtem. Beszívtam a friss levegőt és a csöndet, két hónapig semmi mást nem csináltam. Ez... tényleg segített, hogy aztán funkcionálni tudjak az életemben. Amikor augusztus utolsó hetében visszatértem és felvettem a fonalat a Mungóban, úgy éreztem, sikerült rápihennem az új beosztásomra. Így is volt... de az a fajta terhelés, ami az ispotályban reggeltől estig ért, nos felülmúlta minden előzetes prekoncepciómat. Most tényleg egyetlen szabad percem sem volt, kénytelen voltam szólni Zane-nek, hogy egyelőre nem tudok nekik segíteni... volt hogy még este 6-kor is pácienssel voltam az ispotályban, és csak hétre keveredtem haza, másnap meg reggel 8-kor ugyanott folytattam, ahol abbahagytam. Az elmeosztályon mindig volt feladat... és nagyon kevés, szinte nulla szabadidő maradt arra, hogy feldolgozzam a történteket. Éreztem, hogyha így folytatom, hamarosan csúnyán ki fogok égni, pedig mindössze egy hónapot töltöttem itt teljes értékű pszichomedimágusi minőségben. Szégyennel töltött el, de azt tervezgettem, hogy beszélek a felettesemmel arról, hogy nem lehetne-e valahogy csökkenteni a munkaóráimat. Legalább napi két órával. Persze akkor a fizetésem is nyilván kevesebb lenne, de úgy éreztem, a mentális és a fizikai egészségem ezt megkövetelné. A napi tíz óra munka túl sok volt nekem, lehet, hogy mások bírták, de lassan kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy nekem ez igenis sok...
A nagy megbeszélésre napok óta készültem, és úgy terveztem, hogy holnap mindenképp sort kerítek rá. Akkor úgyis volt egy megbeszélt találkozóm Rockford-dal, és nem akartam úgy távozni onnan, hogy nem tettem semmit magamért. Azzal ugyanis tisztában voltam, hogyha én nem húzom meg a határaimat, ha én nem nyilvánítom ki világosan, hogy mi az, amit már nem bírok el, akkor ezt senki nem fogja megtenni helyettem. Az asszertivitást amúgyis egész életemben tanulnom kellett, hát itt volt egy jó alkalom arra, hogy kamatoztassam az eddig szerzett gyakorlatomat ezen a téren.
Ami a mai napot illeti, egy Mágiaügyi Minisztérium által kirendelt átvilágítást kellett elvégeznem, ami meglehetős izgalommal töltött el. Ez volt ugyanis az első ilyen munkám, emiatt eléggé izgultam is miatta, de természetesen ennek semmi jelét nem akartam adni. Magabiztos léptekkel sétáltam hát be a megbeszélt találkozóhelyre, ahol azonnal megpillantottam a felmérni kívánt személyt, Santiago Herrerát. A kapott aktában egy fénykép is szerepelt róla, így nem kellett keresgélnem, rögtön felismertem.
- Mr. Herrera - nyújtottam felé a kezem, s ha elfogadta, úgy határozott kézfogással mutatkoztam be.
- Artemis Greenberry vagyok, örülök, hogy megismerhetem.
Helyet foglaltam vele szemben az asztalnál, majd előkészítettem a pergamenemet és az önjáró pennámat az asztalra, majd rögtön bele is vágtam a munkába. Elvégre az idő... gondolom mindkettőnk számára drága kincs volt.
- Kér esetleg egy kávét, teát, vizet? - érdeklődtem finom mosollyal, majd intettem a pincérnek, hogy vegye fel a rendelésünket. Részemről egy fekete teát rendeltem. Amikor ismét ketten maradtunk, érdeklődő, nyugodt hangon szólítottam meg.
- Mondja, mióta dolgozik aurorként? Hogy érzi magát ebben a hivatásban? - tettem fel az első, gondosan megtervezett kérdésemet, aminek - legalábbis az első részére - tudtam a választ. De itt nem csak a szavak számítottak. Én sokkal inkább a nonverbális információkra voltam kíváncsi, amik sokkal többet elárultak egy emberről. Amik a sötét szemek és az udvarias mosoly mögött rejlettek.

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Odakint szemerkélni kezdett az eső. A vízcseppek finom, kitartó kopogása úgy dobolt az iroda ablakán, mintha odakint maga London próbálta volna lemosni magáról a múlt porát.
- Santiago Herrera – mutatkozott be ő maga is.
- Kér esetleg egy kávét, teát, vizet?
- Egy presszó kávé jól esne – mondta a pincérnek, aki valósággal besurrant Miss Greenberry nyomában. – Feketén. Köszönöm.
Furcsa helyszín egy kihallgatásnak – siklott át a férfi agyán. – Túl zajos, túl közvetlen. Még pincérek is megfordulnak itt. Britek… Mit érdekli őket, hogy biztonságban vannak-e a titkait? Csak a teájuk legyen meg.
Santiago tekintete a gőzölgő kávéscsészére siklott, de gondolatai messze jártak. A gőz épp úgy gomolygott előtte, mint az utóbbi hónapok eseményei: ködösen, összefonódva, mégis kísértetiesen tisztán.
A nő vele szemben — Miss Greenberry — látszólag nyugodt volt, ám mozdulatai elárulták, mennyire igyekezett megfelelni annak a hivatalos, precíz képnek, amit a Mungó elvárt tőle. A fiatal medimágusnő olyan volt, mint egy frissen vasalt hófehér köpeny: makulátlan. Még nem érintette meg az élet igazi szennye. Santiago egy pillanatra elmerengett azon, vajon mennyi ideig maradhat így tiszta az ember, mielőtt a valóság beissza magát a bőre alá.
- Mondja, mióta dolgozik aurorként?
– Tizenhét éve – mondta végül, amikor a nő feltette az első kérdését. Hangja halk volt, mégis éles, mint a pengék súrlódása köveken. – Ennyi ideje dolgozom aurorként.
- Hogy érzi magát ebben a hivatásban? – folytatta a nő, miközben a pennája sercegni kezdett a pergamen fölött.
- Eleinte azt hittem, ez a hivatás csupán a törvény érvényesítéséről szól. Aztán megtanultam, hogy valójában lemondások sorozata. És mégis… szeretem. Jó érzés, ha az ember tehet valamit a világért. Ha egy apró darabját jobb irányba mozdíthatja.
A szavak őszintén csengtek, mert azok is voltak — csakhogy ez csak az igazság felszíne volt. A mélyben ott kavargott minden, amit soha nem mondhatott ki: a parancsok, amiket nem kérdőjelezhetett meg, az emberek, akiket be kellett áldozni, és a küldetések, amiknek a valódi célját még most sem ismerte teljesen.
A penna sercegése beleolvadt a helyiség csendjébe, amit csak a távoli forgalom moraja tört meg. Santiago figyelte a nő mozdulatát, a kezét, az apró ráncokat az ujjak között — mindent, ami elárulhatta volna, mennyire tapasztalt vagy mennyire ideges. Zöldfülű – gondolta magában. – Túl tiszta ehhez a munkához. Egyetlen félmondattal meg tudom vezetni őt.
Mégis volt benne valami, ami miatt nem akarta. A nő kedvessége, a természetes figyelem, amivel hozzá szólt… idegen volt, de valahogy fájóan ismerős is. Az a fajta emberi melegség, amit már régen eltemetett magában, ám ami Elfelda megismerésével most újra felbukkant az életében.
– Őszintén szólva, kissé feleslegesnek érzem ezt az átvilágítást – mondta, miközben hátradőlt a székben. – A brit minisztériumban sokan ismernek. A háború alatt is itt voltam. Segítettem a mugli születésűek kimenekítésében, amikor az akkori hatalom inkább elfordította a fejét. Vagyis… helyesebben fogalmazva… Amikor asszisztált hozzá. Utólag persze mindent jóváhagytak. Shacklebolt maga tüntetett ki. Remek auror, és rendkívül okos ember.
Szerencse, hogy csak futólag ismerjük egymást – siklott át az agyán.
Egy pillanatra elmerengett. A spanyolok mindig is ügyeltek arra, hogy  minél kevesebb konkrétum kerüljön felszínre róla. Ő volt a legélesebb pengéjük, amit a sötétben tartottak. A láthatatlan kéz. És most ez a pszichológiai vizsgálat — ez az ártatlannak tűnő beszélgetés egy csésze kávé mellett — veszélyesen közel hozta a fényt.
Gondolatai egy pillanatra elkalandoztak: Elfelda arca suhant át az agyán, mint egy árnyék, amit nem tud lerázni, majd hirtelen valami egészen másra gondolt. Az utóbbi hetekben minden jel arra mutatott, hogy a Noctua Tenebrosa nem pusztán rémhír. Valami mozgolódott a mélyben. A suttogások egyre erősödtek. A világ megint forrni kezdett, és ő már látta, milyen az, amikor a gőz szétrepeszti a kazánt.
Túl sok minden történt egyszerre. Túl sok titok, túl sok veszély. És a tét napról napra nőtt. Néha úgy érezte, az egész világ egy sötét színház, ahol mindenki maszkot visel — még ő is, csak az övé már a bőréhez nőtt.
Egy másodpercre lesütötte a szemét. A nő arca elmosódott a teáscsésze páráján túl, mintha egy másik dimenzióból nézett volna vissza rá. Bárcsak kimondaná most azt az egyetlen átkot - gondolta keserű iróniával. - Csak egy röpke pillanat az Imperius alatt… amikor nem kell döntenem, nem kell hazudnom, nem kell emlékeznem. Csak lebegnék. Könnyű lennék. Szabad...
De Miss Greenberry nem szegezte rá a pálcáját, és nem mondott ki egyetlen varázsigét sem az ajkaival. Csak jegyzetelt, csendben, lelkiismeretesen, mint aki hisz a munkájában. Santiago pedig megigazította a maszkját és csendben belekortyolt a kávéjába. Keserű volt, de valahogy megnyugtató. Pont, mint az élete.

✽    ✽    ✽

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

Ahogy kezet fogtunk Santiagóval, rögtön átvettem a rezgéseit. Fáradt, ideges rezgések voltak, az enyémnél sokkal erősebb tónusúak. Az, hogy ilyen mértékben voltam empata világéletemben nagyon nehéz volt számomra... ám mindezt csodálatosan tudtam kamatoztatni a szakmámban. Akkor billent helyre a világ, amikor a legelső páciensemnél alkalmaztam az átérzés képességét. Semmi nem volt ahhoz fogható, ahogy bele tudtam érezni más emberek lényébe. Ami azt illeti, ez a képesség még a legilimenciánál is erősebb visszajelzést adhatott másokról. Hálás voltam ezért, még ha baromira megterhelő is volt ilyennek lenni.
– Őszintén szólva, kissé feleslegesnek érzem ezt az átvilágítást. A brit minisztériumban sokan ismernek. A háború alatt is itt voltam. Segítettem a mugli születésűek kimenekítésében, amikor az akkori hatalom inkább elfordította a fejét. Vagyis… helyesebben fogalmazva… Amikor asszisztált hozzá. Utólag persze mindent jóváhagytak. Shacklebolt maga tüntetett ki. Remek auror, és rendkívül okos ember - ahogy a hivatásáról beszélt, szavait tökéletesen alátámasztották apró gesztusai. A finoman megránduló szájszöglet, az idegesen megremegő kisujj, a fájdalmasan hullámzó homlokráncok... mind azt tükrözték, hogy ez az ember nagyon, de nagyon el van fáradva. Szinte az első válasza után rá tudtam volna írni a papírra, hogy ki van égve. Hogy pihenésre van szüksége. És közben mégis... szereti... ez igaz... láttam rajta, hogy igazat mond. A hivatása volt a mindene, ezt egyszerű volt kikövetkeztetni, elég volt csak ránézni az aktájára. Tizenhét éve dolgozott aurorként, családja nem volt, hobbijai nem voltak. Ahogy itt ültem vele szemben, hirtelen magamra ismertem. Vagyis a jövőbeli énemre. Ha így folytatom, tizenöt év múlva ugyanígy fogok kinézni, ugyanilyen kiégett leszek. Bár ezeket a kérdéseket alapvetően későbbre tartogattam, úgy éreztem, jobb, ha már most belemélyedünk a dolgok sűrűjébe. Főként azután, hogy kifejtette, milye  feleslegesnek is tartja ezt az átvilágítást. A politikai jellegű megjegyzéseire ugyan nem kívántam reagálni, de a mögötte rejlő érzésekre feltétlenül... a penna mindeközben sebesen zizegve jegyezte fel a pergamenre a súlyos szavakat. Komoly kritikát fogalmazott meg. Ez az ember mélyen sértett.. joggal természetesen. A korrupt, gyenge rendszer áldozatává vált ő maga is. Cserben hagyta a hatalom, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna erre. Ebbe muszáj volt belekapaszkodnom.
- Igazán sajnálom, hogy ilyen csalódás érte... Tudott erről akkor valakivel beszélni? Egyáltalán, járt valaha a parancsnoksága által kirendelt pszichomedimágushoz? - tettem fel a kérdést empatikus hangon. A minimum az lett volna, hogy ezt az embert elküldjük distressz tréningre, és trauma feldolgozásra. Mert abban már most biztos voltam, hogy ezt a fokú kiégettséget nem csak az erőltetett munkamenet és a hivatásból fakadó stressz okozták. Santiago komoly traumákat szenvedhetett el ebben a 17 évben.
- Mondja... mennyire tud önazonos lenni ebben a munkakörben? Hányszor fordult elő, hogy olyan döntéseket kellett meghoznia, amik morálisan nem fértek bele az értékrendjébe? - kérdeztem együttérzően, de nagyon egyenesen. Szinte biztosra vettem, hogy Herrerát meglepi majd az az egyenesség és direktség, ahogy hozzáállok. Ez azonban feltett szándékom volt. Fontos volt, hogy lássa, ez nem csak egy letudásra váró kör a részemről, hogy maximálisan komolyan veszem az átvilágítást. Azok a viharok, amik ebben a férfiban gyúltak... talán mindeddig rejtve maradtak, legalábbis ha jóhiszeműen álltam a helyzethez, akkor ezt kellett hinnem... hogy azért nem kezelték a frusztrációit, mert nem látták, mekkora bajban van. Én viszont megláttam. Már az első pillanattól. Tisztán és világosan láttam őt. Ha rajtam múlt volna minimum egy év hivatali szabadságra küldtem volna a teljes burn-out megelőzésére. Aztán további felülvizsgálat döntött volna arról, hogy a jövőben miként folytathatja a munkáját. Lehet, hogy túlérzékenyen láttam őt, lehet, hogy valahol a saját leterheltségem is közrejátszott abban, hogy ilyen sötétnek értékeltem a helyzetét... de közben a nonverbális jelek egyértelműek voltak. Ez a férfi a kiégettség és a frusztráció jeleit mutatta. Ha ekkora "kényszerszabadságra" nem is tudtam elküldeni, hisz ez nehezen lett volna indokolható... elvégre akcióban nem hibázott, nem hozott hibás döntéseket, tehát továbbra is terhelhető volt... azért egy komolyabb terápiára mindenképpen be akartam utalni az átvilágítás eredményeképpen. Azonnali hatállyal. Ez a minimum volt, amit tehettem érte.

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Odakint az eső egyre jobban rákezdett. A város szürke leple alatt minden hang tompábban visszhangzott, mint egy ódon templomban. A társalgóba halvány fény szűrődött a lámpabúrákból, sárgás derengést vetve Artemis Greenberry arcára. A nő szelíd, barátságos árnyalatokat hordozott magán, olyanokat, amilyeneket Santiago ritkán látott. Az ő világában minden fekete és fehér volt, hideg és kemény — de most valami furcsa rezgés futott át rajta, mintha a nő jelenléte kimozdította volna ebből a szigorú rendből.
Nem tudta pontosan, mi ez. Talán legilimencia – gondolta először. De volt benne valami más is. Valami finom, szinte szerves. Nem tolakodott, nem kutatott az elméjében, inkább… érezte őt. Mintha Miss Greenberry gondolatai… nem is, érzései a levegő rezgésein át szivárognának a sajátjaiba, egy halkan pulzáló, meleg hullámban. A férfi automatikusan bezárta az elméjét. Megtanulta, hogyan kell falat építeni, vastag, sima jégréteget, amin minden kósza kísérletezés elhal. Csakhogy ebben a helyzetben a jég éppolyan árulkodó volt, mint a nyitottság. Egy pszichológus előtt zárkózottnak lenni – egyenlő volt a bűnösséggel.
Miss Greenberry közben tovább beszélt, halk, lágy hangon, mintha egy árnyalatnyi melegség próbálná felolvasztani az ő rideg hallgatását.
- Igazán sajnálom, hogy ilyen csalódás érte... Tudott erről akkor valakivel beszélni? Egyáltalán, járt valaha a parancsnoksága által kirendelt pszichomedimágushoz?
A nő kérdései alattomosan, de nem rosszindulatúan próbáltak a felszín alá hatolni. Santiago figyelmét nem kerülte el: a nő minden mozdulata kiszámított volt, mégis őszintének tűnt. Ügyesen csinálta. Nagyon ügyesen.
– Csak mikor kötelező volt – mondta végül, miközben megmozdította a kávéskanalát. A fém halk csilingeléssel koppant a csésze oldalához. – Tudja, a mi szakmánkban az embernek meg kell tanulnia, hogyan altassa el a saját gondolatait és érzéseit. Máskülönben könnyen célponttá válhat...
A hangja csendesen hullott a levegőbe, mint valami régi, sötét dallam, ami a füsttel együtt lebeg. Az eső az ablakon túlról ekkor már ütemesen verte a ritmust hozzá. Miss Greenberry bólintott, jegyzetelt, de Santiago érezte, hogy közben minden szavát leméri, mintha a mérleg másik serpenyőjébe saját gondolatait tenné.
Túl tiszta tükör – villant át rajta a gondolat. A nő nem csupán hallotta, amit mond, hanem visszaverte azt. A férfi saját szavait látta visszafordulni a nő tekintetéből, de ott valahogy más formát öltöttek: emberibbet, melegebbet. Mintha a világ, amit ő jéggel és acéllal tartott egyben, most hirtelen élővé, hús-vér valósággá vált volna. És ez roppant veszélyes volt.
Miss Greenberry eközben újabb kérdést tett fel, mélyebbet, mint eddig bármelyik volt.
– Mondja… mennyire tud önazonos lenni ebben a munkakörben? Hányszor fordult elő, hogy olyan döntéseket kellett meghoznia, amik morálisan nem fértek bele az értékrendjébe?
Santiago tekintete a nő arcára siklott. Az a pillantás, amellyel ránézett, egyszerre volt rideg és fáradt, mint a katonáké, akik túl sok halált láttak a fronton. A szája szélén finom rándulás jelent meg, mintha mosoly lenne, de korántsem volt az.
– Önazonosnak lenni? – ismételte lassan, ízlelgetve a szavakat, mint egy keserű ízt. – Azt teszem, amit mondanak. Senkit nem érdekel, hogy az miként fér bele az értékrendembe.
Kívülről tárgyilagosnak hatott, de belül forrt benne valami. Az elfojtott gondolatok zaja, az arcok, amik eltűntek a múltban, a parancsok, amiket teljesíteni kellett. Igazat mondani olyan, mint borotvaélen táncolni - gondolta. - Minden apró igazság, amit kimondok, csak azért van, hogy elrejtsem a teljes igazságot. Tehát igazat mondani egyenlő a hazugsággal? Ez különös...
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és a nő hangját hallotta, de mintha egyszerre a saját gondolataiban is megszólalt volna. „Fáradt… megterhelt… valami rejtőzik benne.”
Megriadt. Hallotta, vagy csak képzelte? A határvonal egy pillanatra elmosódott. Miss Greenberry melege, az a lágy, emberi fény, amit árasztott magából, szinte olvasztani kezdte a férfi rideg védelmi rétegeit. De ő ezt nem engedhette.
Lassan hátradőlt a székben, és a gőzölgő kávéra nézett. A fekete folyadék tükörként csillogott, benne saját, eltorzult arca pillantott vissza rá fáradtan, szögletesen, és árnyékosan. A pszichológus szavai, mozdulatai, a tekintetében pislákoló fény – mind olyan volt, mint tűz a jég alatt. Meleg, de fenyegető.
Az eső most már zuhogott, és a város fényei összefolytak a vízcseppeken. Santiago hallgatta a nő halk jegyzetelését, a penna sercegését, mint valami metronómot, ami méri a hazugságok ritmusát. Tudta, hogy Miss Greenberry közel jár – talán túl közel is. De amíg a jég elég vastag volt, addig a tűz sem tehetett kárt benne.

✽    ✽    ✽

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

Az eső kopogása valahogy ritmust adott a sessionnek. Éreztem, ahogy szóról szóra, kérdésről kérdésre haladtunk... egyre beljebb. Egyre mélyebbre.
– Tudja, a mi szakmánkban az embernek meg kell tanulnia, hogyan altassa el a saját gondolatait és érzéseit. Máskülönben könnyen célponttá válhat...
Santiago szavai cseppet sem nyugtattak meg. A pszichomedimágia alapköve, hogy az érzéseket nem elaltatni kell, hanem észlelni és feldolgozni. Fogalmam sincs, ki kezelhette az aurort, de az biztos, hogy nem adta át neki megfelelően a stresszkezelés módszertanát.
- Sajnálom, hogy ezt a tudást adták át magának. Én úgy vélem, a félelmet, a feszültséget nem elnyomni kell, hanem kicsatornázni. Különben többszörösen visszaüt.
Reméltem, hogy Santiago nyitott lesz arra, hogy befogadja, amit mondok. Egy ember, aki az érzéseit elnyomja, megfagyasztja, jégszoborrá válik. Egy jégszobor pedig arra van ítélve, hogy megtörjön.
Nem tud hajolni, nem bírja el az érzéseket, csak beléjük törik. Hagytam, hogy leülepedjenek benne a szavam, aztán tettem fel csak a következő kérdést. Most rajta volt a sor, hogy ledöbbentsen. Ez sikerült is.
- Azt teszem, amit mondanak. Senkit nem érdekel, hogy az miként fér bele az értékrendembe.
Fájdalmasan belesajdult a szívem a szavaiba. Maximálisan átéreztem, amit mond, már ez alatt az egy hónap alatt megtapasztaltam, hogy a határaim senkit sem érdekelnek. Rajtam kívül...
- Megértem, és ebben nyilván igaza van... de nem gondolom, hogy ér annyit egy munka, hogy beletörjön. Csak úgy van értelme ezt csinálni, ha maga ember maradhat közben - mondtam nyíltan a szemébe nézve. Érdekelt az az őszinte visszajelzés, amit csak a sötét íriszek adhattak meg. Igenis, ennek a férfinak tudnia kell, hogy:
- Magának nem kell bármit eltűrnie... Ha nem jó a rendszer, felszólalhat ellene. Formálhatja a rendszert. A változás természetes, sőt sokszor elkerülhetetlen kell, hogy legyen.
Reméltem, hogy nem fog hülyének nézni a szavaim miatt, de ha így alakult, az sem jelentett problémát számomra. Elvégre most végre olyan közegben lehetett, ahol kiadhatja magából a feszültséget és az érzéseit is.
Hogy a szavaim hatására kalandozott-e el a figyelme, avagy valami más indította el arra az utazásra, amire láthatóan rálépett, nem tudtam. De Herrera az egyik pillanatban még jelen volt, a másikban már messze járt. Nem szóltam, nem térítettem vissza azonnal, megfigyeltem ezt a különös barangolást, amit az arckifejezése, a kávére szegeződő rémült pillantása és a nyugtalan mocorgás tisztán tükrözött. Egy pillanatra belehelyezkedtem az érzéseibe, és az jött át, hogy próbálja magát elszeparálni, védeni tőlem. Nem tudtam mire vélni ezt eleinte, de abban mindenképp biztos voltam, hogy ez nem jelent jót. Beszívtam az asztalon pihenő fekete tea illatát, de egyelőre nem nyúltam a csészéhez. A tea megvárt, az sem érdekelt volna, ha teljesen kihűl. Nekem most csak az auror számított.
- Nézze... én a maga oldalán állok. Nem kell elzárkóznia - fejtettem ki a véleményemet immáron lejjebb kapcsolva a felé irányuló szenzoraimat. Nem akartam belemászni túlságosan, láttam, hogy ez az ő esetében kontraproduktív. Volt, aki szerette, ha rákapcsolódok, volt, aki úgy könnyebben megnyílt, de nála épp az ellenkezőjét értem el vele. Ezért `hátrébb léptem` és inkább verbálisan próbáltam megközelíteni.
- Számomra az a lényeg, hogy segítsek... engem érdekel, mi fér bele az értékrendjébe. Ha úgy érzi, nekem arról is beszélhet, mi az, ami nem fért bele a számára, az elmúlt 17 évben...

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Az eső tompa morajjal verte az ablakot, és Santiago úgy érezte ettől magát, mintha valami makacs ritmust dobolnának az idegein. Egy pillanatra lehunyt szemmel elmerült a hangban. Jó volt hallani valamit, ami nem a saját gondolatainak visszhangja volt. Aztán lassan visszarántotta a jelenlétbe a nő puha, meleg, tónusú hangja, mely hirtelen olyan volt, mint a gyertyaláng, ami kísértetiesen világított egy jeges szobában. A medimágus szavai egyszerre voltak veszélyesek és gyógyítóak — valahogy úgy hatottak, mint egy bájital, amely egyszerre hűti és égeti a torkot.
- Magának nem kell bármit eltűrnie... Ha nem jó a rendszer, felszólalhat ellene. Formálhatja a rendszert. A változás természetes, sőt sokszor elkerülhetetlen kell, hogy legyen.
A férfi ajkán apró mozdulat rándult. A mondat megütötte. Olyan volt, mintha valaki egy láthatatlan ajtót feszegetett volna benne, amely mögött régi, lelakatolt igazságok lapultak. Mégis gyermetegnek érezte ezt a naivitást. Tudta, ha ő ma felszólal, holnapra eltemetik az aktáját és mehet a süllyesztőbe. Jobb esetben csak elrejtik őt valahol a pincében a döglött akták közé. Rosszabb esetben elföldelik. Elvégre túl sokat tudott...
Nem tudta, honnan jön a bizsergető érzés, de egy pillanatra Miss Greenberry jelenlétét érezte magában. Ez megrémítette.
Megpróbálta lezárni az elméjét — finoman, rutinszerűen, mint ahogyan egy édesanya csukja be maga mögött az ajtót, kilépve az alvó gyermeke szobájából. Mégis úgy érezte, a nő már bent van. Nem betörve, hanem… egyszerűen csak ott van. Mintha mindig is ott lett volna. És akkor Miss Greenberry ráerősített a megérzésére.
- Nézze... én a maga oldalán állok. Nem kell elzárkóznia.
Nem értette miként lehetséges ez. Elvégre a medimágus csak egy zöldfülű volt, aki konkrétan tegnap kezdte a szakmát. Mégis miképp törhette át az ő mesteri védelmi vonalait? Kiváló okklumentor volt, s ez a képessége nem egy szorult helyzetből kimenekítette már őt. Olyanok ellen nyújtott védelmet korábban, akikről Miss Greenberry álmodni sem mert. És láss csodát, neki mégis sikerült bejutnia. De hogyan?
Már nyitotta volna a száját, ám ekkor… A nő eltűnt. Már nem érezte magában. Mintha köddé vált volna. És furcsamód ez még inkább nyugtalanította a férfit.
Santiago végigsimított fekete öltönynadrágja élén, majd előhúzta a tárgyaló énjét.
– Mondja, kisasszony… maga tényleg hisz abban, hogy a rendszer meghallja a hozzám hasonló senkik hangját? – kérdezte, s közben finoman félrebillentette a fejét, mint aki csupán udvariasságból érdeklődik.
Ő azonban ennél sokkal többet csinált: időt nyert.
A másik hang, a megfigyelő, már elemezte közben a helyzetet: Provokálod őt. Látni akarod, meddig tart a türelme. Meg akarod érteni, hogy valóban érez-e, vagy csak játssza az empatikust.
Miss Greenberry tekintete nem ingott meg. Ez valahol imponált is neki.
- Számomra az a lényeg, hogy segítsek... engem érdekel, mi fér bele az értékrendjébe. Ha úgy érzi, nekem arról is beszélhet, mi az, ami nem fért bele a számára, az elmúlt 17 évben… - mondta a nő.
– Segíteni akar… – ismételte Santiago, lassan, kimérten, mintha minden szó egy-egy nehéz kő volna, amit belehajít egy fagyos tóba. – Hát akkor pecsételje le az aktámat, és ne raboljuk tovább egymás idejét!
A csend, ami ezután beállt, olyan volt, mint egy régi emlék visszhangja. És Santiago fejében valóban csak úgy cikáztak az emlékek, a régmúlt és közelmúlt eseményei, összekeveredve, rendezetlenül. Madrigal mögött egy neontábla villogott, rajta az alábbi szöveggel: „Figyelemreméltó módszer, igazgató úr.” Lisszabon egén vörös és sárga szikrákat vetett a tűzijáték, melybe zöld árnyalat keveredett a pálcájából röppenő, suhanó halálnak köszönhetően. Elfelda közeledett felé, szinte már az ajkain érezte a nő ajkait...
Vigyázz. Olvas téged.
A gondolat hirtelen, ösztönösen hasított belé. Mégis, ahogy a medimágus szemeibe nézett, valami más is megmozdult: egy halk, vibráló rezonancia, mintha valami varázsrezdülés futott volna végig a levegőn. Nem tudta, honnan ered, de a tarkója bizseregni kezdett.
Mi a fene ez…?
– Tudja, hölgyem… – kezdte, miközben lassan a csészéhez nyúlt, és megforgatta benne a kihűlt kávét. – Az aurorok nem a gonoszt vadásszák. Csak a rendetlenséget.
Egy pillanatra megállt, majd halvány, keserű mosoly húzódott az ajkán. Nyoma sem volt a benne feszülő pániknak.
– És néha az ember rájön, hogy a legnagyobb rendetlenség a saját fejében lakozik. Én azonban nem emlékszem, hogy megkértem volna rá, hogy rakjon odabent rendet. Szóval kérem ne kutakodjon a fejemben!
A mondat ott maradt közöttük, mint egy lassan lehulló hamu.
- De azt el kell ismernem, hogy roppantul ügyes módszer. Nem tudom miként jutott be, de roppantul ügyes… Pedig teljes szerénységgel állíthatom, hogy kivételes okklumentor hírében állok. Ez az én szakmámban alapelvárás. Tudja a munkaadóm nem szívesen tenne államtitkokat egy olyan széfbe, amely nem zár megfelelően. Ön mégis… Mégis bejutott. Ez lenyűgöző...
Miss Greenberry szemében valami megrezdült, de Santiago ezúttal nem is pislogott.

✽    ✽    ✽

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

Amikor feltette a kérdést, egy pillanatra elmosolyodtam. Lehet, hogy naiv voltam, de azért nem ennyire.
- Én abban hiszek, hogy a mentális állapotunk a saját felelősségünk...Tennünk kell azért, hogy a munka amit végzünk, elviselhető terhet rójon ránk... és ha a szép szó nem elég, akkor üvölteni kell, hogy hatást tudjunk elérni - rántottam meg a vállam lazán. Santiagóval a lehető legőszintébb voltam... azt hiszem, ezt az énemet kevés páciensnek mutattam meg, de ez a férfi ezt hozta ki belőlem. Úgy éreztem, a teljes és totális őszinteség lesz az, amivel hatni tudok rá, már pedig ez volt a célom, mint azt most ő is kikövetkeztethette. Úgy tűnik, ez a fajta hozzáállás a beszélgetésünkhöz, átragadt rá is. Direkt kérése egy kicsit meglepett, de nem billentett ki az egyensúlyomból.
- Ne aggódjon, az is meg fog történni... - biztosítottam róla, hogy előbb-utóbb szabadulni fog, de nem most. Egyértelműbben mélyebbre akartam ásni.
Éreztem rajta, hogy türelmetlen, hogy frusztrált... és hamar kiderült, hogy ezt nem csak a szavaim, hanem az érzéseire való rákapcsolódás is okozta.
- Elnézést kérek... de ez a munkám része. Viszont ha ez megnyugtatja, nem a fejében vagyok... csak... az érzelmi aurájában - mosolyodtam el finoman. Szerettem volna, ha egy kicsit a cinkostársává válhatok, ha azzá fogad. Én tényleg az ő pártját fogtam, neki akartam segíteni.
- Igazán sajnálom, ha frusztrálja a helyzet... de nem hagyom ilyen könnyen szabadulni. Főként, hogy úgy érzékelem, bőven lenne miről ventillálnia - jegyeztem meg a korábbi játékosabb hangnememben. Mindig fontos eszköznek tartottam a humort a terápiák során. A humor képes volt arra, hogy megnyissa és gyógyítsa az embereket... talán kicsit pátoszos megfogalmazás ez, de hidat képezett két elme között. Most én is ebben bíztam, szinte ez volt az utolsó esélyem arra, hogy bevonjam az őszinte társalgásba. Az igazat megvallva, szívesen foglalkoztam volna én magam Santiagoval a továbbiakban, és tudtam, hogy erre van lehetőség, hiszen elvileg egy ideig itt Nagy-Britanniában lenne rá szükség. Addig akár egy heti session-t is be tudtunk volna időzíteni.
- Köszönöm az elismerést... lehet nem hallott még olyanokról, mint én, pedig van belőlünk, nem is kevés. Empata vagyok, ha akarom, képes vagyok mások érzésvilágára, hangulatára rákapcsolódni, és ezt elemezni, szakmai szemmel - hangzott el a magyarázatom, majd gyorsan meg is akartam nyugtatni afelől, hogy ez egész más, mint a legilimencia.
- Higgye el, nem láttam a gondolatait, emiatt valóban nem kell aggódnia. De az érzéseit tisztán érzékelem, és ezek felettébb aggasztanak engem. Magán rengeteg a teher és az elvárás. Ez a terhelt állapot előbb-utóbb akaratlanul is átcsapna valami ártalmasba... kérem higgyen nekem. Muszáj beszélnie az önben tomboló viharokról. Különben két dolog történhet... az egyik, hogy átveszik az elméje fölött az irányítást, és dühkezelési problémái lesznek... a másik alternatíva viszont talán még rosszabb... teljesen meg fogják törni... és lényegében el fog tűnni a személyisége... olyan lesz, mint egy palackba zárt szellem, vágyak, érzések, igények nélkül...
Talán egy kicsit dramatikusan fogalmaztam, de nem vontam volna vissza a szavaimat semmi esetre sem. Valóban aggódtam érte, és azt szerettem volna, ha ő is el kezdene végre aggódni saját magáért.
- Szóval... hagyjuk a rend-rendetlenség kérdését, és próbáljuk meg újra: kérem próbáljon meg rácsatlakozni eddigi súlyosabb tapasztalataira... és írja le, mit érez olyankor, amikor meg kell ölnie, vagy kínoznia kell valakit?

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Az eső lassan elállt, de a vízcseppek még mindig versenyt futottak az üvegfelületen, hosszú, vékony csíkokat húzva, mintha csak valami türelmetlen időmérőn lennének. Santiago úgy érezte, hogy ezek a cseppek pont olyanok, akárcsak az ő gondolatai – mind másik irányba tart, mégis ugyanoda érkezik: vissza önmagához.
A nő hangja közben betöltötte a szobát, lágy, mégis pontos metszésű szavakkal, amelyek úgy hasítottak a levegőbe, mint a penge, amit előbb megmelegítenek, hogy ne hagyjon nyomot.
Empata.
A szó ott maradt a levegőben, mint egy szikra, ami nem hajlandó kialudni. A férfi elmosolyodott, de a mosoly nem ért a szeméig.
– Szóval nem a fejemben van… csak körülöttem – mondta halkan, és úgy ejtette ki a mondatot, mintha egy gondolatot kóstolgatna, amit nem akar lenyelni.
Megforgatta a csészét az ujjai között, de most nem a kávét figyelte. Artemis tekintetét fürkészte, azt a túl tiszta tükröt, amelyben önmagát látta – csak torzabban, mint ahogy ismerte. Mintha ez a nő nem őt látná, hanem azt az embert, akit ő maga is próbálna elfelejteni. Rettegett a gondolattól, hogy valaki más képes az érzéseire rákapcsolódni. Bizarr módon úgy érezte: előbb engedne be bárkit a fejébe, mint a szívébe.
– Érdekes képesség – jegyezte meg.
A szavai közé valami halk rezgés ült, mintha a levegőben vibrált volna valami láthatatlan frekvencia. Artemis jelenléte lassan beleivódott a gondolataiba – nem tolakodva, csak ott volt, mint egy dallam, amit az ember nem tud kiverni a fejéből.
A tárgyaló-én megpróbálta tartani a frontot.
Maradj higgadt. Teszteld. Lásd, meddig tart ki.
A másik, az elemző, már egészen másról suttogott.
Lát téged. Nem a felszínt, a repedéseket figyeli. Azt akarja tudni, mikor törsz meg.
Santiago egy pillanatra lehunyta a szemét. A sötétség alatt emlékek villantak fel – Elfelda nevetése, vérfolt egy hófehér ingujjon, a tűzijáték fénye Lisszabon egén, suhanó árny és megkönnyebbülés valahol Marseille mélyén.
- Ez a terhelt állapot előbb-utóbb akaratlanul is átcsapna valami ártalmasba... kérem higgyen nekem. Muszáj beszélnie az önben tomboló viharokról. Különben két dolog történhet... az egyik, hogy átveszik az elméje fölött az irányítást, és dühkezelési problémái lesznek... a másik alternatíva viszont talán még rosszabb... teljesen meg fogják törni... és lényegében el fog tűnni a személyisége... olyan lesz, mint egy palackba zárt szellem, vágyak, érzések, igények nélkül...
– Tudja kisasszony… – kezdte lassan, és a hangja most mélyebben szólt, mint korábban. – Maga azt mondta, hogy tenni kell, ha a rendszer nem működik. Hogy üvölteni kell...
Felnézett, tekintete sebesen végigsimított a nő arcán.
– De mi van akkor, ha a rendszer bennünk van? Ha az ember már nem tudja, melyik a saját hangja, és melyik a parancsé?
Egy rövid csend következett.
– Mert tudja… néha az az érzésem, hogy mi, aurorok, nem parancsokat hajtunk végre. Csak a zajt csillapítjuk. Az emberi káoszt. A rendetlenséget.
- Hagyjuk a rend-rendetlenség kérdését, és próbáljuk meg újra: kérem próbáljon meg rácsatlakozni eddigi súlyosabb tapasztalataira... és írja le, mit érez olyankor, amikor meg kell ölnie, vagy kínoznia kell valakit?
A férfi finoman előrehajolt. Egy pillanatra elmosolyodott, de a tekintete nem volt több, mint egy szürke árnyék.
– Semmit – felelte. - Pontosabban… azt, amit maga is érezne, ha valaki fejében kellene kutakodnia gyerekkori traumákat vizsgálva. Nem öröm, nem fájdalom. Csak munka. A hiba ott kezdődik, ha az ember érzelmet visz a munkájába.
Egy halk sóhaj szaladt ki belőle, mintha csak a cigaretta füstjét engedné ki a tüdejéből.
– Tudja, Miss Greenberry… Nincs kétségem afelől, hogy ön valóban segíteni akar. De ne feledje: minden segítség ára az, hogy az ember egy kicsit maga is bepiszkolódik. És ha valóban bele akar nézni ebbe a tükörbe… – egyenesen a nő szemébe nézett – …akkor remélem, felkészült arra, amit látni fog.
A csend ismét lassan rájuk telepedett, mint a hamu. Santiago hátradőlt a székében, tekintete a nedves ablakra siklott, ahol a város fényei úgy torzultak el, mintha maga a vihar utáni csend is próbálná kitalálni, hol végződik az igazság, és hol kezdődik a hazugság.

✽    ✽    ✽

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

Ahogy felfedtem a képességem, rögtön éreztem, hogy Santiago tudatosan próbál lenyugodni. Belül elmosolyodtam a próbálkozásra, de ennek kívül nem adtam jelét. Ügyes játékos... nagyon ügyes. Sikerült szinte teljesen elfednie a valódi érzéseit előlem, de azért így is átszűrődött némi frusztráció a részéről.
– Tudja kisasszony… De mi van akkor, ha a rendszer bennünk van? Ha az ember már nem tudja, melyik a saját hangja, és melyik a parancsé?
A kérdése mélyen elgondolkoztatott. Ha őszinte akartam lenni, teljesen egyetértettem vele.
- Mi, emberek, valóban elég szerencsétlen helyzetben vagyunk. Gyakorlatilag kondicionálva vagyunk dolgokra a születésünk pillanatától kezdve. Viselkedj, fogadj szót, ne lógj ki a sorból, teljesíts, légy kiemelkedő, de azért ne túlságosan. Nehogy szemet szúrj másoknak. És akkor ezek után, egy felnőtt, hivatását űző ember hogyan képes megkülönböztetni egymástól, mi az, amit a saját akaratából tesz, és mi az, amit beleprogramoztak, amit parancsként hajt végre, anélkül, hogy tudatában lenne ennek? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
Az emberi zaj és rendetlenség felvetésére felcsillant a szemem. Ez már az az irány volt, amire vártam... itt kezdett körvonalazódni, hogyan is áll az emberi gyarlósághoz, mit gondol erről. Kétségbeesett, fáradt ízt véltem felfedezni a szavai között... úgy éreztem, egyértelműen kilátástalannak látja a munkáját, és ennek az emberi természet az oka. De ez még igen kevés információ volt ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjam fogni a problémája gyökerét, és segítsek kigyomlálni.
A kínzásra és gyilkolásra adott válaszát ellenben nem éreztem annyira őszintének. Egyáltalán nem hittem el, hogy nem érez semmit, ha mások a pálcája alatt kíntól vonaglanak.
– Nem öröm, nem fájdalom. Csak munka. A hiba ott kezdődik, ha az ember érzelmet visz a munkájába.
Ezzel részben egyetértettem, részben teljesen nem. Persze, valamilyen szinten ki kell zárni az érzéseket a munkából, ez tiszta sor. Mert egyes érzések akadályoznák a munkavégzést... De... nem az összes. A szenvedély, az empátia, a kíváncsiság, a gyűlölet, szeretet... olyan emberi, elementáris érzések, amik sok esetben képesek tovább emelni a befektetett energiáinkat. Részemről például elengedhetetlen az érzések áramoltatása saját magamon ahhoz, hogy tudjak segíteni.
- Köszönöm, hogy figyelmeztet, de eszem ágában sincs visszafordulni... - feleltem, majd igyekeztem rácsatlakozni az elcsendesedő auror érzéseire. Tudtam, hogy amit kérni fogok, több szempontból is aggályos, elvégre melyik ember akarna a legbelsőbb bugyraiba beengedni egy másikat... aki ráadásul majdnem teljesen idegen a számára.
- Kérem hunyja be a szemét, és próbálja meg felidézni legutóbbi emlékét, amikor embert kellett ölnie... Kérem írja le az akció minden lépését, az elejétől a végéig, és közben térjen ki a gondolataira is, arra, amikor meg kellett hoznia a döntést - kértem halkan. Bíztam benne, hogy most már nem fog ellenkezni... hogy beenged az érzéseibe, és ezáltal teljesebb képet kaphatok róla és a fájdalmáról.
- Ne aggódjon, minden, ami itt elhangzik, kettőnk között marad. Emlékeztetem, hogy engem köt a medimágusi titoktartás - emlékeztettem a protokollra, ezt ilyen esetben mindig megszoktam tenni. Attól még, hogy egy átvilágítást végeztem, a jelentésben ilyen részletekben valóban nem adhatok ki információt az átvilágított személyről, így ebből a szempontból Santiago most olyan helyzetben volt, mint bármelyik páciensem. Szabadon felfedhette az érzéseit... ha az emlékek fájdalmától azonnal nem is, a magánytól legalább valamilyen szinten megszabadulhatott.

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Santiago lassan hátradőlt, tekintete a plafonra siklott, majd vissza a nőre. Miss Greenberry csendje most olyan volt, mint egy feszülő húr, amely bármely pillanatban megpendülhet. A férfi mély levegőt vett. A mellkasa csak alig észrevehetően emelkedett, de a mozdulat olyan volt, mint egy kimért döntés.
Engedelmesen lehunyta a szemét, majd játszani kezdett azon a húron.
Elméjét szinte azonnal elárasztották a képek. Lisszabon. A levegőt tűzijáték füstje, cukrozott fánkok aromája és a sós tengeri szél illata töltötte meg. Az égen vörös csillagok robbantak, mintha maga karnevál is vért kívánna. Santiago szemhéja mögött azonban zöldes fény derengett, ahogy lehunyta a szemét. A pálcája hegye még izzott a hangtalan átok után. A mellette ülő férfi feje lassan előrebukott, majd ernyedten hullott a madárszaros pad támlájára. Az élet egyszerűen kiszökött belőle, hangtalanul, nyom nélkül. Egy szál volt csupán, amit el kellett varrni. Egy fedőnév, amit el kellett égetni. Egy ember, akit senki sem fog keresni. És a csend, ami utána maradt, olyan volt, mint egy fojtott sikoly visszhangja. Nem érzett semmit. Sem diadalt, sem bűntudatot, még csak enyhe szomorúságot sem. Csak ürességet. Olyan tökéletes, mindent kitöltő semmit, ami már majdnem békének tűnt.
A férfi keze ösztönösen megfeszült az ölében. Az ujjai alig észrevehetően remegtek, de mire Miss Greenberry észrevehette volna, újra uralma alá vonta őket.
Belül azonban valami mégis megmozdult.
Miért nem érzett semmit?
Ha ennyire érzéketlen és üres volna, akkor miért van ott az a másik érzés? Az, amit Elfelda közelében érez? A nő illata, hangja, és a tekintete, amit nem tudott kiverni a fejéből, minden gondolatára megrengette a gyomrát, mintha egy alomnyi macska tekergett volna benne. Egy hiba volt a rendszerben. Egy repedés a széf falán. És minden alkalommal, amikor eszébe jutott, Santiago azt érezte, hogy a gép, amelynek lennie kellett, újra emberré akar válni.
A lisszaboni történet elmesélése után végül lassan kinyitotta a szemét. A pillantása nem remegett meg, de a tekintetében most ott volt valami, amit addig ritkán engedett felszínre: fáradtság.
– Nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy semmit sem érzek közben – mondta halkan. – Valóban nem érzek semmit, amikor ölni kell. Nincs bennem düh, nincs öröm, nincs bűntudat. Csak... egy üres tér. Olyan, mint amikor kihúzzák a dugót a kádból, és az teljesen kiürül.
Egy hosszú pillanatig csak a saját szavait hallotta visszhangozni a fejében. Aztán, mintha egy régi, kopott emlékből idézne:
– De remélem, kisasszony, hogy magának sosem kell majd megköszönnie ezt nekem. Hogy képes vagyok gondolkodás nélkül gyilkolni, ha ezzel valakit meg kell védenem.
A hangja megkeményedett, de nem a védekezés, inkább a beletörődés jegyében.
– Maga még gyerek volt a legutóbbi háború idején, de azért nyilván emlékszik még, hogy milyen is volt az a folytonos rettegés. Én itt voltam akkor. Idegenként, egy idegen országban. És ma is minden egyes nap azon dolgozom, hogy ha háború is lesz, annak harcait ne az én hazám földjein vívják meg.
Szünetet tartott, majd az utolsó mondatot már halkan, kimérten ejtette ki:
– És nem félek bemocskolni a kezem ezért.
Felemelte a tekintetét, és egyenesen a nő szemébe nézett. Most először nem hidegen, nem védekezve, hanem olyan emberi fáradtsággal, amely mögött ott húzódott valami törékeny bizalom.
– Szóval, doktornő… – a hangja alig volt több suttogásnál – eleget hallott már? Megkapom a jóváhagyást a munkámhoz?

✽    ✽    ✽

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

A vörös csillagok, a kavalkád, a sikoly visszhangja... annyira életszagú volt, hogy alig tudtam szabadulni tőle, azután is, hogy már véget ért a beszámoló. Miközben leírta a gyilkosságot... végig kirázott a hideg. Ez azonban a saját érzésem volt. Amit Santiago aurájából éreztem, az nem más volt, mint fásultság. Beletörődés. Reménytelenség. Ez sokkal fájdalmasabb volt számomra, mint a döbbenet, az ijedtség, vagy a szomorúság, amit én éreztem. A nihil, az érzelmi kimozdíthatatlanság egyenesen megrémisztett. Tennem kellett ezért az emberért, fel kellett ráznom őt valahogy. Értettem, amit mondott, hogyne értettem volna. Ez a férfi nem volt más a számára, mint egy kipipálandó feladat. Kiiktatta, otthagyta, ment tovább, végezte a dolgát.
Gépiesen... Ilyen egy tökéletes gyilkos - futott át az agyamon a gondolat, de nagyon bíztam benne, hogy most csak én kutakodok az ő érzelmei között, ő nem néz bele a fejembe. Tudtam róla az aktája alapján, hogy remek legilimentor, és ezt maga is megosztotta velem. Viszont most, most az egyszer, reméltem, hogy nem fürkész a gondolataim között. Nem akartam megbántani. Noha ez aligha lett volna bántás, hisz ő maga is tudta, milyen professzionálisan tud ölni.
– Öhm… Köszönöm, hogy megosztotta az esetet, a gondolatait és az érzéseit. Most már sokkal tisztább a kép - válaszoltam komoly arccal, hiszen ez nem egy mesedélután volt, ami után mondjuk elmosolyodna az ember.
– De remélem, kisasszony, hogy magának sosem kell majd megköszönnie ezt nekem. Hogy képes vagyok gondolkodás nélkül gyilkolni, ha ezzel valakit meg kell védenem – érkezett a válasz, amire viszont egy fájdalmas mosoly mégis megjelent az arcomon.
– Higgye el... tudom, milyen fontos a munkája – mondtam röviden. Nem akartam a saját dolgaimmal terhelni, de volt idő, amikor mit meg nem adtam volna, hogy Fenrirrel is végezzen valaki. Szörnyű volt a tudat, hogy a mai napig nem tudtam, él-e, vagy hal-e. A nagybátyám, aki véresre harapta a combomat... és aki megannyi szerencsétlennel végzett, vagy változtatott át a harapásával vérfarkassá, nos, mindeddig szerencséjére nem találta magát szemben egy ilyen aurorral.
Azt biztosra vettem, hogy a lapok tele lennének vele, ha Azkabanba zárták volna, vagy a parancsnokság kiiktatta volna... ettől függetlenül már régóta úgy éreztem, nem él. Lelki szemeim előtt mindig egy kihalt sikátor jelent meg, ha rágondoltam. A megérzésem azt súgta, önmaga vesztét okozta, saját kegyetlensége áldozatává vált. Ha egy szörnyeteg egy még nagyobb szörnyeteggel találkozik... annak csakis halál lehet a vége.
– Maga még gyerek volt a legutóbbi háború idején, de azért nyilván emlékszik még, hogy milyen is volt az a folytonos rettegés. Én itt voltam akkor. Idegenként, egy idegen országban. És ma is minden egyes nap azon dolgozom, hogy ha háború is lesz, annak harcait ne az én hazám földjein vívják meg.
Felsóhajtottam, majd röviden csak annyit feleltem:
– Sajnálom, hogy olyan világot élünk, ahol az olyanok nélkül, mint maga, nem várna más ránk, csak a rettegés...és hogy a törékeny biztonság miatt ekkora árat kell fizetniük.
Igaz, én nem vadidegenektől, hanem a saját családtagomtól rettegtem minden egyes nap, gyerekkoromban. Hogy Herrera tudta-e ezt rólam, tisztában volt-e vele, milyen vezetéknévvel jöttem a világra, nem tudhattam. Talán ő is átvilágított engem, mielőtt találkoztunk, talán nem érdekelte a hátterem, igazából ez most nem számított. Ami sokkalta fontosabb volt, az az, hogyan tovább... az ő számára. Nyílt pillantással viszonoztam az övét, jó volt így, egyenesen egymás szemébe néznünk. Tudtam, nem tehet arról, amilyen terhet hordoz. A megmentés terhéről... a felelősségről, ami végül gépet csinált belőle. De... én viszont tehettem arról, hogy ne ragadjon ebben a csapdában. A döntésemet tehát meghoztam.
– Igen... köszönöm, eleget hallottam. Az engedélyt megadom a hivatása gyakorlására a továbbiakban is. Azonban kizárólag egy feltételhez kötve: amíg Nagy-Britanniában végzi a munkáját, minden héten egyszer el kell jönnie hozzám. Stresszkezeléssel és pszichoterápiával fogunk foglalkozni. Az időpontot rugalmasan kezelnénk, alkalmazkodom magához – ismertettem a feltételemet.
– Várom a válaszát... – kortyoltam bele most először a teljesen kihűlt teába.

Nagyító alatt

Artemis Greenberry

2005. szeptember 30.

✽    ✽    ✽

Santiago hallgatott. Egy ideig csak a nő teáscsészéjén szélén megcsillanó fényt figyelte. A csend, ami közéjük telepedett, feszült, és metszően éles volt, mint a penge, amelyet mindketten láthatatlanul markoltak. Miss Greenberry feltételei még a levegőben függtek, súlyosan és megmásíthatatlanul.
A férfi végül lassan hátradőlt. A szék megnyikordult alatta, mintha tiltakozna az ellen, hogy az auror gondolatainak súlyával együtt ránehezedjen. Az ujjai lassan körbejárták a kávéscsésze fülét. Úgy nézett a porcelán mélyébe, mintha benne lenne a megoldás, amivel kibújhat a pszichiáter feltételei alól.
– Maga szörnyetegnek tart – szólalt meg végül rekedten, a szavak közt némi szünetet hagyva, hogy Artemis a szívverését is hallhassa a köztes csendben. – Azt hiszi meg kell menteni engem… önmagamtól, vagy a rendszertől.
Ujjaival az üres csésze fülével játszott, melynek alján sűrű, fénytelen kör maradt csupán, akár egy apró, besűrűsödött univerzum. Egy világ, amelynek minden színe kifakult. Valahogy pont olyannak tűnt, mint az ő lelke – makacsnak, kimerültnek, és kiégettnek.
Aztán végül eltolta magától a csészét. A mozdulatban volt valami végérvényes. Felszabadult kezével beletúrt és hátrasimította hosszú hajfürtjeit.
– Ha ez az ára… ám legyen – mondta csendesen. – Ha ettől Miss Greenberry megnyugszik…. Eljövök magához heti egyszer, hogy… beszélgessünk.
Felállt. A mozdulat lassú volt, megfontolt, katonás. Megigazította az öltönyét, végighúzta ujjait a mandzsettán, majd egy rövid pillanatra még a nőre nézett. A tekintetében semmi nem árulta el, mi zajlik benne – de valahol mélyen ott vibrált valami különös fény.
- Akkor hát, várom az engedélyemet. A viszont látásra!
Elindult az ajtó felé. A cipője sarka tompán koppant a kórházi padlón, minden lépése egy-egy kimért mondatnak tűnt, amit sosem fog kimondani. A kilincshez ért, de nem lépett ki. Megállt.
A csend most nem a távolságot, hanem a közeledést jelentette.
Nem fordult meg, csupán a vállán át, rekedten, mégis tisztán szólalt meg:
– Tudom, hogy lelketlen szörnyetegnek tart. De téved. Egy ilyen szörnyeteg… nem tudna szeretni. Én mégis épp szerelmes vagyok. Talán először az életemben. Nem vagyok szörnyeteg, Miss Greenberry.
Nem várta meg a választ. Talán félt tőle, talán már nem számított. A tekintete egy pillanatra megtört, aztán ellobbant, ahogy kilépett az ajtón. Elfeldára gondolt, miközben a kórházi folyosó zsibongása lassan elnyelte alakját, míg a fehér köpenyek, az üveglapok, a hideg neonfény lassan magába nem szívta.
A kávéscsésze ott maradt az asztalon, az alján sötéten örvénylő lével – Santiago Herrera lelkével, egy cseppnyi sötétséggel, amelyet csak egy valaki menthetett meg a teljes enyészettől.

✽    ✽    ✽

Köszönöm a játékot!

[Átvilágítva...]

Átvilágítva...

to; Santiago Herrera

2005.09.30.

– Maga szörnyetegnek tart. Azt hiszi meg kell menteni engem… önmagamtól, vagy a rendszertől.
Egy pillanatra megállt a szívverésem, ahogy hallgattam őt.
Basszus... pont ezt nem akartam - futott át az agyamon, de persze ez megint egy olyan gondolat volt, amit Santiago is hallott. Elkezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy ez az ember hallja a gondolataimat, és teljesen tisztában van azzal, mi van a fejemben. Persze általában nem tudhattam egy új páciensről, hogy legilimentor-e vagy sem. Azt hiszem, ideje megtanulnom lezárni a gondolataimat. Ez egy olyan képesség, amit meg kellett volna tanulnunk a Mandragórában... most esik csak le, mekkora hiány, hogy nem volt okklumencia képzésünk. A terápia sikeréhez elengedhetetlen ugyanis, hogy pártatlannak és előítélettől mentesnek tudjunk feltűnni a páciensek előtt.
Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam volna.
– Sajnálom, hogy ezt szűrte le... egyáltalán nem ezt gondolom – próbáltam mentegetőzni. Az, hogy mit gondolok, és az, hogy ez kívülről hogyan néz ki, már két külön dolog volt, hiszen a gondolatom az ő fejében egészen más színezetet kaphatott. Én egy megtört, kiégett embert láttam... nem szörnyeteget. Borzasztóan rosszul érintett, hogy ő így értelmezte a benyomásomat, de ezzel kapcsolatban már nem tehettem semmit. Joga volt így érezni.
Az, hogy beleegyezett a kérésembe, némi megnyugvással töltött el, de még nem oldotta fel a szégyent, amit a gondolataim miatt éreztem. Azt hiszem, egyikünknek sem lesz könnyű ez a közös munka...míg ő az érzéseivel, addig én a gondolataimmal tudom majd kibillenteni őt az egyensúlyából... de az egyensúly kibillenése nem mindig rossz, sőt, sokszor elengedhetetlen ahhoz, hogy elemeinkből valami több, valami teljesebb jöhessen létre.
– Köszönöm – néztem hálásan a szemébe, majd a következő kérdésre bólintottam.
– A mai nap folyamán elküldöm az engedélyt a minisztériumnak – biztosítottam afelől, hogy ezek után már nincs az átvilágítással teendője.
– Magát pedig bagoly útján keresem majd a következő időpont egyeztetése miatt. Addig is, vigyázzon magára – tettem hozzá, és csendben néztem, ahogy távozik.
Azt hittem, különösebb búcsú nélkül válunk majd el, és részemről e is rendben lett volna, elvégre nagyjából egy hét múlva úgyis találkozunk, de aztán még visszafordult. Amit mondott, ezúttal nem rázott meg, hanem melegséggel töltött el. Ezek szerint mégis működött... mégis sikerült közelebb engednie magához. Hiszen olyasmit árult el magáról, amit valószínűleg senki másnak nem mondott el, legfeljebb annak a személynek, akit ez a vallomás igazából érint. Úgy éreztem, már ez az egy alkalom jelentős haladást tükrözött...és ez hálával töltött el, a hivatásom iránt.
Bármennyire is nehéz volt, küzdelmes, a nap végén mégis legtöbbször úgy zártam a napot, hogy úgy éreztem: van értelme.
– Örülök... és köszönöm! – szóltam még Herrera után, biztosra véve, hogy meghallja a szavaimat, és a jó helyre teszi el majd magában őket. Elvégre ezek szerint sokkal több rejlett benne, mint amit alapjáraton feltételeztek róla mások... akár én is.

Én is nagyon köszönöm!