Hisztis Myrtle mosdója

Ez a lánymosdó a harmadik emeleten található. Egy ideje már használaton kívül helyezték, ugyanis kísért itt egy bizonyos Hisztis Myrtle nevű szellem, aki meglehetősen kellemetlenné tudja tenni a mosdóbeli tartózkodást állandó panaszkodásával és sirámaival. A mosdóból nyílik a Titkok Kamrájának bejárata, habár erről csak kevesen tudnak.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


we pushed each other down the cliff, didn't we?


☙──────✽──────❧

Figyelmeztetés: káromkodás

Solace Barbon.
Ott vagy mindenhol. A tankönyveimből vicsorogsz rám, a tekinteted perzseli a bőröm, érzem az égett hús szagát miatta, holott körbenézek és nem látlak sehol. Nehezen nyelek, mert az ujjaid nyoma ott maradt a torkomon, mintha sosem engedted volna el. Érzem a homokot a számban, amit a gyengeségem keltette orkán hányt oda és hallom a hangod minden kudarcott valott gyakorlásom során.
Tudod, egész nyáron a jelenlétedtől szenvedtem. Az elmosódott emlékképek tartottak ébren éjjel, mert több a kérdőjel, mint a válaszom rájuk. Veled ellentétben nem tudom mi történt, nem tudom mit láthattál vagy foghattál fel belőlem, az elmém darabjai előtted hulltak a porba, a szemed láttára csúszott ki az ujjaim közül a gyeplő. Hogyan lehetnék bármiben is az ellenfeled mindezek után, mikor láttad, hogy milyen mély gödröt ástam már magam alatt?
Valamiért a csuklóm dörzsölöm, bármikor az eszembe jutsz. Nem tudom megmagyarázni, pedig érzem, hogy valahol megvan rá a válasz. A testem emlékezik, valamit a húsba égettél, mintha örökre megbélyegeztél volna, mintha valami elfajzott módon magadhoz láncoltál volna a parton. Felfordul tőle a gyomrom.
Tudod, ezért gyakoroltam és tanultam egész nyáron kenényen.
Felül fogok kerekedni rajtad, Solace Barbon. - Ezt gondoltam. Ezzel nyugtattam magam, ez sarkallt arra, hogy túlszárnyaljam a határaim… Majd kártyavár széthullott a tekintetedtől, ahogy felszálltunk a buszra.

Kerültelek. Igazán próbálkoztam, órákon a legtávolabb helyezkedtem el, mégis éreztem, hogy elszívod előlem a levegőt. Nem kellett megszólalnod egyszer sem, hogy érezzem a gyűlöleted, máglyára űztél pusztán a tekinteteddel, pedig a folyosó másik oldalán sétáltam végig. Elég volt egy horkantás tőled, ha megszólaltam, hogy a mellkasomat összeszorítsa az emlék, amit homály övez. Szégyellem magam. Szégyellem az állapotot, amibe közvetetten űztél, hogy ennyire meztelenül láthattál. Tudod, bárki mást könnyebb szívvel fogadtam volna abban a pillanatban. De te voltál ott és azóta keresem, hogy mit vettél el tőlem akkor. Próbálom győzködni magam, hogy az elixíred tette és nem te. Nagyobb hazugságokkal is áltattam már magam.
De az összes satnya kifogás szertefoszlott, mikor a vállam először neked, majd utána a falnak csapódott. Nem fájt, inkább a büszkeségemen esett csorba és fárasztónak találtam Sullivant visszafogni, hogy ne akarjon utánad menni. A csuklómat dörzsöltem akkor is és csak forrongva néztem utánad. Ez az érzés pedig megijesztett; a bátyám váltotta ki utoljára belőlem.
Kerültelek, Solace. Téged, a gondolatod, az emléked, próbáltam az új közegre és kihívásokra koncentrálni, de bárhová is fordultam, Te. Ott. Vagy. Mindenhol. A jelenléted pedig betölti a teret, a tekinteted súlya mellett minden más könnyűnek érződik. Fáj a jelenléted.

Tudod, most kivételesen észre sem vettelek. Belefeledkeztem az otthon keserű illatába, a kimért betűkbe a drága papíron. A személytelen sorokba. Kivételesen egy gondolatfoszlány se áldozott Solace Barbon vér-áztatta oltárán, de te mégis kivívtad azt. Erősebben jöttél nekem, mint korábban tetted. A drága pergamen tompa recsegéssel gyűrődött az ujjaim között és éreztem, hogy fellobban bennem valami. Gondolkodás nélkül nyúltam a felkarod felé, hogy végre akkor nézz rám, mikor én is akarom, hogy képes legyél a szemembe nézni végre, hogy bármennyire kínos, pontot tehessünk ennek a végére. Mindannak, ami köztünk valaha történt.
- Elmondanád végre a problémád, Barbon? - hangom hangosabban csattan, mint szerettem volna, pár tekintet felénk fordul én pedig ösztönösen cselekszem; kivágom magam mögött az ajtót és behúzlak téged is, ha nem nézek már eleve farkasszemet a pálcáddal.
- Elmondanád, hogy mi a fasz van?! - Idegen ízt hagy a saját szóhasználatom a számba, de idegen a tűz is a tekintetemben, amivel rád meredek. Elég volt. Nem hagyom, hogy tovább eszkalálódjon a néma hidegháborúnk. Nem hagyom, hogy az elfojtott düh egyszerre robbanjon belőlem…
...megint.

psalm 69
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. szeptember 14. szerda

+18! Káromkodás, verbális és fizikai erőszak, bullying, blaszfémia, káros ideológiák

Malachi Maddock.
Köszönöm szépen, tökéletesen megvoltam nélküled az elmúlt hónapokban. Nem hiányzott figyelmemért epekedő tekinteted, és nem hiányzott a tompa fényed, mely már csak az éjszakában megbódult molylepkéket képes magához vonzani. Nem hiányzott tested megalázottságának árnyéka, mely mögött ott feszül a titok, amit csak ketten tudunk: hogy ha ember is vagyok, alig emberi. Nem hiányzik a húsodon hagyott emlék, melybe beleírtam az erőszak nyelvét, és nem hiányzott fémes ízed, mellyel engem törtél darabokra.
Mi a kurva istenért kellett neked ide is követni?
Mert neked követned kellett. Mindenáron követned kellett, belopakodnod a bőröm alá, mert nem bírnád ki, hogy ne legyél újra te a fény. Valami mégis változott, amint összetalálkozott tekintetünk a buszon, melyre felszálltál. Te is érzed ezt, igaz? Talán még nem merted kimondani magadnak, de tudod már, hogy most már te vagy az árnyék kettőnk közül, ugye? Mintha azon az estén a véreddel együtt valami mást is elvettem volna tőled. Valamit, ami téged te magaddá tesz, de most már bennem van, kirántottam azt belőled, te pedig nem hordozol mást, csak ennek a hiányát.
Reméltem, hogy megszabadulok tőled és az emlékedtől, vele együtt pedig a hirtelen beálló undortól és gyomorgörcstől. Bíztam abban, hogy nem látlak majd viszont. Akkor, amikor átadtam eszméletlen tested, el kellett volna válnunk egymástól, hogy soha többé ne találkozzunk. De Malachi Maddocknak nem elég a név, nem elég a népszerűség. Egyre többet gondolkozom azon, amit Sienna mondott azokról, akiknek olyan családjuk van, mint neked. Teljesen mindegy az is, ha nem vagy senki, neked akkor is mindig könnyű lesz, mindenki mást pedig akkor is kiszorítasz, ha többször is legyőztek már, és bizonyították, hogy jobbak nálad.
De neked még Skóciába is utánam kellett csúsznod.
Kicsi ez a tér számunkra. Ezt is érzed, ugye? Az Ilvermorny különálló falvai épp elég választóvonal voltak hozzá, hogy annál többet ne találkozzunk, mint amennyi elkerülhetetlen. A Roxfort azonban jóval kisebb, te pedig ott vagy mindenhol, még ha külön szobában is alszunk. Ott vagy a busz folyosóján, amikor kimegyek a hajnali edzésemre. Ott vagy a Tiltott Rengeteg peremén, amikor egyedül lépek ki az éjbe, ott vagy a könyvtár polcai között, mikor keresném a csendet, és hallom lépteid visszhangját a kihalt pincefolyosókon.
Ott vagy minden ablaküveg tükröződésében, amikor magamra néznék.
Talán nem is kívülről követsz, hanem belülről akarsz felfalni és elemészteni. Legjobb így tehát téged teljesen elpusztítani. Pedig egyszer sem rántottam rád pálcát, sőt, még csak hozzád se szólok. Ha rád is nézek, lesújtó tekintetem, nem szolgál más célt, mint azt, hogy a lehető legkisebbnek, legjelentéktelenebbnek érezd magad. Ha csak megérzem, hogy levegőt veszel, én jobban kiegyenesedek, hogy még nagyobbnak tűnjek melletted. Ha az utamban állsz, egyszerűen átgázolok rajtad. Azt akarom, hogy tudd: nem látlak szívesen.
Kénytelen nézek bele a szemedbe akkor, amikor erre rákényszerítesz. Hogy merészeled? Zöld íriszeim haraggal takarnak valami mást, valami mélyebbet, arcom pedig undorra torzul, ahogyan kiejted a szádon nevem. Csak azért követlek az ajtón át, mert az, hogy ne lássanak, közös érdek. Pálcámért ösztönösen nyúlok, miközben a helyiség közepén lévő, díszes mosdókagylóhoz szorítalak, bal lábam pedig felrakom ugyanannak a hideg porcelánnak a szélére, melybe vágóhídi bárányként odatereltelek. Diópálcám hegyét állcsúcsodhoz nyomom, pedig jól tudom, a pálcámra se lenne szükségem hozzá, hogy felülkerekedjek rajtad. De ezt tudod te is, ugye? Így azonban egyetlen gondolatom elég lenne hozzá, hogy térdre ess előttem a helyiségben, melyet ketrecedül választottál.
- Minek jöttél ide? – egy zabolátlan, fekete tincs hullik a szemembe, keresztezve a gyűlölködő tekintetemet. Holott nem téged gyűlöllek, Maddock. A koncepciódat gyűlölöm.
- Minek kellett ide is követned, hmm? Miért nem lapulsz, mint eddig? – szinte köpöm a fojtott szavakat. Erősebben nyomom oda pálcám hegyét álladnak. Megkaptad, amit akarsz, most először a szemedbe, igazán a szemedbe nézek.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


we pushed each other down the cliff, didn't we?


☙──────✽──────❧

Nem tudom mit is mondhatnék neked Solace, amivel elhinnéd, hogy nem minden miattad, érted vagy ellened történik. Nem azért születtem, hogy a nemezised legyek, nem azért lett arany a vérem, hogy téged gúnyoljalak vele. A világra jöttem, pedig csak egy ember kívánta a jelenlétem a Földön, élek, mert a tüdőm nem hajlandó megtagadni magától az oxigént, előre lépkedek, mert megtiltották, hogy egy helyben toporogjak. Hátamon korbácsnyomok, mosollyal leplezem a sóval hintett sebeket, míg te a lelked szakadt részeit talárként öltöd magadra, hogy mások csodálhassák és félhessék azt, ahogy a haraggal örvénylő fájdalmad a szemed alatti árkokban. Ahogy neked sem, úgy nekem se adatott választás, akaratunkon kívül lettünk egymás torz tükörképei, mi vagyunk a sakktábla különböző mezői és egyre kevesebb bábunk maradt állva. Nézz körbe Barbon, mindketten sérültünk már eleget, de ha őszinte vagy magaddal, képes vagy megkülönböztetni a vérző törmeléket körülöttük? 
Ugyanúgy vérzünk te és én.
Beismerem, nehezen láttam be, hogy csakis a legrosszabbat hozzuk ki egymásból. Sokáig hittem gyermeki versengésnek a kettőnk közt feszülő vihart, de te már láttad, hogy a pokol felé zuhanunk ugye? Egymás szárnyait tépjük, a fogaink közé szorultak a tollak, az inak sikoltozva szakadnak ujjaink alatt és mi csak egyre zuhanunk egymás jelenlétében. Mert amint egyikünk megtarthatná a másikat, szabotáljuk a felemelkedését. De azt észrevetted-e, hogy egyedül nem vagyunk képesek repülni? Mindkettőnknek már csak üszkösödő csonk van a fél szárnya helyén. Kukacok rágják a gyengeségeink és félelmeink, amiket finom szatén mögé rejtünk, de ha más nem is, mi látjuk a foltokat az anyagon; az irigység éleslátóvá tesz minket. Benned halott a szív, bennem nincs meg az erő. Benned nincs meg a hit, bennem az akarat, én gyáva vagyok, mégis te vagy az, aki fél.
Hisz én most nem félek tőled.
Szemem se rándul, ahogy megérzem a pálcád hegyét - számítottam rá. Veled táncolok, felveszem a lépteid ritmusát, a szívünk és együtt dobban, ugyanaz az érzés pumpálja mindkettőt, egymásból táplálkozunk. Keményen ütődöm a mosdóállvány szélének, a csap a hátamba fúródik, de most édesnek érzem a saját fájdalmam. A tekinteted látva már nem akarom elengedni a saját haragom. Ott ég a lángja a gyomromban, a lélegzeted élesztette fel a már kihunyt parázsból, a melege nyaldossa az izmaim. Mióta képes vagyok érintkezni a mágia folyamával, a kontroll az életem. Szinte mesteri szintre emeltem, nem hagytam, hogy kicsapjanak a hullámok és letaroljanak mindent. Az évek sora alatt egyszer engedtem az érzéseimnek; sikoltás, vér és halál lett a jussa. Félek tőle, attól, ami bennem rejlik… de nem most.
- Mitől félsz? - rekedt a hangom, marják a torkom a szavak. Kékjeim a zöld mélységbe fúrom, magamat látom benne, ahogy te is magaddal nézel farkasszemet. Sötétséget látok, ahogy az enyémben is kihunyt a fény. A mélyben lobog a bíbor tűz, a lángjaik összecsapnak és egymást fogjuk elemészteni. Látni akartad, hogy mi van a felszín alatt? Tessék. Te mikor mutatod meg a fényed? Már ha van benned egyáltalán…
- Szégyelled magad, Barbon? Az ösztönt az akaratod mögött? Az vagy te, ugye? - Mit tettél velem?! Ordítanám inkább, fröcsögném a szavakat, mert most is fájdalom nyilall a csuklómba, amit nem értek és amiről tudom, hogy valójában nincs is. Mert érzem, hogy kevesebb bennem a napfény, átfagytak az ujjaim és a sötétben kóválygok, mióta megtagadtam az elixíred. Helyette megint csak provokállak, állom a tekinteted és a bőrömet még inkább a pálcádnak feszítem. Azt akarom, hogy vess véget ennek. Vagy így, vagy úgy, de… legyen vége.

psalm 69
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. szeptember 14. szerda

+18! Káromkodás, verbális és fizikai erőszak, bullying, blaszfémia, káros ideológiák

Nincs hova zuhanni.
Nem tudunk hova zuhanni, mert az a Pokol, amitől hívők milliói rettegnek, nem létezik, ahogyan nem létezik az a mennyország sem, ahonnan kitaszítottak minket. Nem vívhatunk zuhanás közben harcot, és nem kapaszkodhatunk egymásban, egymást elnyomva, mert nincs honnan és nincs hová leesni. Hiszen a Pokol itt van, hát nem érzed? Hazugság az Isten, hazugság a mennyek, és hazugság minden, csak hogy mesterségesen ebben a szenvedésben tartsanak minket. Érted már, Maddock? Nincs fent és lent, minden itt van, itt és most! Amikor Dante a Golgotánál a Pokolba ereszkedett, sem a túlvilágba látogatott el, hanem ebbe a börtönbe, melynek mi is amorf résztvevői vagyunk. A Pokol Körei bennünk vannak és körülöttünk, és olyan mindegy számukra, hogy fösvényesek vagyunk vagy uzsorások, képmutatók vagy tolvajok, eretnekek vagy árulók. Bűneink nélkül is örökké bűnhődni fogunk, az örök büntetés pedig nem más, mint végtelen újrajátszása annak, amiben már most raboskodunk.
Érted már, Maddock?
Nincs értelme törni a mennyekbe, mert úgy se lehetsz első.
A rendszer ellened van.
Nem leszek második a mennyekben, ha a Pokolban első is lehetek.
Érzem, ahogyan pálcám hegye ütközik állcsúcsoddal, mintha ezen keresztül akarnám lenyomni rajtad akaratomat, akár akarod, akár nem. Előrébb hajolok, miközben bal lábam talpa továbbra is a mosdókagyló porcelánjának szélén van, ezzel a lehető legkisebb térbe szorítva téged; a tekinteted a gyér fényben így is makacsul keresztezi az enyémet - a kék hideg ártatlansága a zöld nyugtalan irigysége ellen. Hiába próbálom tagadni előtte, a világ előtt, a düh nem több, mint egy fátyol, mely nem enged a mögötte lévő félelem mögé nézni. A gyűlöletet csak tovább szítja rekedtes hangod, és a merész találgatásod. Konok ellenállással ignorálom a gyomromba beálló görcsöt, pedig hányingerem van a szavadtól.
Hányingerem van magamtól.
- Fogalmad sincs, mi vagyok az akaratom mögött. – még inkább neked nyomom pálcám hegyét, hogy végre érezd azt a szerepet, amit kijelöltem számodra, még ha te magad is jobban nekifeszíted magadat. Most kezdem csak igazán megérteni, mégis milyen előnyt adott a tisztátlan vérem a te tökéletes összetételeddel szemben. Egyre inkább látom Sienna igazát. Te akkor is valaki leszel, ha nem vagy közben senki. A magadfajtának nem kell semmiért küzdenie, és a tökéletlenségében is tökéletes. Én pedig kaparhatom a verem falát magam körül, kapaszkodhatok a peremébe, küzdhetek bármilyen ádázul, még ha enyém is a a pléróma és a sabbat nyugalma, a tökéletességben is tökéletlen maradok. Mert az én véremben ott a romlás, őseim bűnei még mindig előttem forognak, az ő vétkük az enyém is. A te véred, melyet megízleltem, arany.
Az enyém csak ezüst. Pontosan harminc belőle.
- Jobb volt, amíg a padban kusshadtál, Maddock. – szimpatikusabb volt, amikor a legyőzöttek szégyenével hajtottad le a fejed, és csendben kivártad a sorod. Arra próbállak kényszeríteni pálcám mozgatásával, hogy felemeld az állkapcsod a magasba, és ezáltal ne tudj igazán a szemembe nézni.
- Még jobb lenne, ha hazamennél. De ha már itt vagy, ne állj az utamba és ne kerülj a szemem elé. – nem akarlak látni annál többet, mint amennyit feltétlenül muszáj. Nem akarom, hogy az utamban állj, és orrom alá dörgöld mindazt, ami én nem vagyok és sosem lehetek. Elhiheted nekem, az egyetlen dolog, ami megállítja pálcám, a lehetséges következmények ismerete.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


we pushed each other down the cliff, didn't we?


☙──────✽──────❧

Szánlak, Solace. Meghökkent a felismerés, de az igazság végigszáguld rajtam. Szánlak, mert olyan mániákus-megszállottsággal üldözöd azt, ami vagyok, hogy már rég elfelejtetted azt, aki te magad lehetnél. A lehetőségek zokogva úsznak el melletted, mert túl elvakult vagy ahhoz, hogy észrevedd a csillanást a felszínen vagy épp az alatt. Direkt takarod el a szemed, vonod magad sötétségbe, mert kényelmes a mocsár melege, mert túl nehéz felemelni benne a karod, a ragály visszahúz és te ahelyett, hogy küzdenél, inkább egyre mélyebbre fúrod magad benne. Már értem, hogy miért vagy olyan jó úszó; máskülönben már rég megfulladtál volna a saját sötétséged tengerében. Őszintén kíváncsi vagyok, Solace, hogy mi tart téged vissza.
Mindketten lélegzünk, de kérdem én, minek? Nagy dolgokat akarsz elérni, nevet magadnak az életben, egy sajátot, amit nem mocskol a múlt és a család. Értem én, jobban értem, mint azt valaha gondolnád, Solace, de mi értelme, ha a lelked épp a padlóra gennyedzik? Hiába növesztesz új szárnyakat, ha a béklyó ott csilingel a bokád körül és nem enged magasra emelkedni. És tudod mi a legszomorúbb? A saját kezed álltal kattant a lakat. Honnan tudom? Mert ugyanezt csinálom én is. A módszereink mások, Solace, de az elhatározás gyökere ugyanabból az átkozott földből ered.
Igazad van; ez maga a pokol, nem kell kutatni utána. Még csak a test korlátaiból sem kell kilépni hozzá. A tiéd a szívedből ered, enyém az elmémben él. Hogy miért gondolom a te poklodat veszélyesebbnek? A szív felel az egészséges vérért, látja el tiszta oxigénnel, áramoltatja az egész testben, életet lehel…  A romlott szív mocskolja a véred, Solace. Eddig azt hittem, hogy ugyanúgy vérzünk, te és én, ugyanúgy skarlátvörös zuhatag színezné alattunk a padlót. Talán tévedtem. A tiéd talán már alvadt, barna, csomós és bűzlő. Nem az arany a lényeg, vajon rájössz erre valaha? Neked adhatom az összeset, ha szíved nem javul, az arany is rozsdás-értéktelen vassá sorvad.
De a szánalom még nem ad felmentést a feszítő haragnak.
- Jobban tudom, mint más, nem gondold? - mosolyra húzódnak ajkaim, de nincs mögötte öröm. Olyan sokáig néztem rád teljesen más színben, Solace, láttam benned a fényt, ami talán akkor sem volt jelen. Vágytam arra, hogy felszólalj az órákon, hogy rád reflektálhassak, vágytam a közelgő meccseket, hogy összemérhessük az erőnket, ne csak a tudatunkat, de a szívünket is. Most már látom, hogy a sajátomat képzeltem a bordáid közé. Kíváncsi vagyok, hogy mit kezdenél vele, ha megkaphatnád. Mert erre vágysz, nem? - Bántottál már mást is, Barbon? Vagy ez csak az én kiváltságom egyelőre? - Nem emlékszem mi történt a rohamom közben és után. Érzések, színes foltok és benyomások maradtak utánad csak. De a tekintetedre nagyon is jól emlékszem. Nem tőled. Ugyanaz a sötétség izzott a bátyám szemében is.
Nem engedek az akaratodnak. Arcom megfeszül, nem engedem, hogy a fájdalom grimaszba torzítsa a vonásaim. Hagyom, hogy a pálcád a bőrömbe mélyedjen, tőrként feszítse azt és karcolja fel azt. Vér csurran alá vékonyka vonalban, lassan, mintha csak könnycsepp lenne, ami téged sirat épp. Nem veszek róla tudomást, a csiklandozó melegről, amit a bőrömbe éget, csak téged figyellek és minden haragom mögött próbálok találni benned valamit, bármit, amibe még lehet kapaszkodni. Ami képes elhitetni, hogy még nem vesztél el teljesen. Mert én sem akarok elveszni.
- Szembe kell nézned a tetteiddel. Nem dobhatsz ki, mint egy szemetet, mert a szőnyeg alá akarod seperni a hibáid! - Akaratlan emelem fel a hangom veled szemben, ellököm magam a mosdókagylótól, ezzel kissé hátrébb taszítva téged is. Nem hagyom, hogy csökkenjen ezáltal a távolság köztünk, ráfogok a pálcát tartó kezedre és továbbra is ott tartom, ahol eddig volt. Nem vagyok űzött vad. Nem a tiéd. - Mit tettél, Solace? - rekedten suttogom csak a kérdést, mert az indulat összeszorítja a gyomrom. Mintha hallanék valami neszt a wc fülkék felől, vékony hangú sírós-sóhajt, de a vérem a fülemben dobol, nem mintha bármi jelentőséget tulajdonítanék neki. Ha elpillantanék, beismerném a vereségem.
Nem fogok veszíteni.

[- Nem tudsz te semmit, Maddock.]

psalm 69

2005. szeptember 14. szerda

Malachi

TW

Verbális és fizikai erőszak, bántalmazás, bullying

Összeszűkülő szembogarakkal hallgatom az ajkaidon kisikló szavakat. Látom az örömtelen, száraz mosolyod. Ismerem jól, hiszen ez köszön vissza a tükörből rám is, és ez néz vissza rám minden fényképről, amikor mosolyogni próbálok. Csak neked, ki a világnak ilyen csodálatosan hazudsz, ez sokkal rosszabbul áll, mint nekem. Legyünk őszinték.

Valami nincs rendben velem. Valami nagyon nincs rendben, ezt pedig tudtam, mindig is tudtam, ám ez mindeddig magányos szenvedésem és égető agóniám volt, lassan rothadó titkom, melyben nem osztozott senki más, és csak annyit láttak belőle, amennyit láttatni engedtem. De valami megváltozott, valami más, mert most már te is tudod, látom a szemedben, hogy tudod. Mennyit tudsz belőle? Mire emlékszel? Tényleg tudod, vagy csak paranoiám hatalmasodik el felettem, és játszik velem, mint macska az egérrel? Tudod, biztosan tudod. Láttad a véres kezeimet, láttad a gusztustalan ösztöneimet, megpillantottad az emberbőr mögötti szörnyeteget. Eydis klánjának engem kellene levadásznia, nem a rougaroukat, nem az akromantulákat. Én érdemeltem ki, hogy üldözzenek, mert egymagam nagyobb, lassabb és alattomosabb métely vagyok a világban, mint azok.

Pálcám vége úgy karistolja fel vékony bőröd, hogy nem szalad ki egyetlen átok se ajkaim, se gondolataim közül. Az átok én magam vagyok – puszta létezésem, ahogyan egyik lábammal a porcelán szélére támaszkodok, hogy ne tudj kitérni, és a kezem, mely pálcámat fenyegetésként a nyakadhoz illeszti. Röviden időzik csak el pillantásom a felbuggyanó vércseppen; a horzsolás, amit a hideg fa okozott, elég kicsi, de emlékeztetnem kell magam, hogy végtére is te dőltél bele a pálcámba, te akartad azt, hogy fájjon. Talán élvezed? Titkon még nálam is betegebb lennél, Maddock?

Nem csoda, hogy nem bírjuk elviselni egymást. Két őrültet ilyen kicsi helyen nem visel el a világ. Késő viszont, mert mind a ketten összezáródtunk ide. Egyikünknek engednie kell, mert a két akarat egyszerre nem érvényesülhet.

- Nem tudsz te semmit, Maddock. - hazudok, bár nem kell mélyen kutatnom hozzá, hogy tudjam, át fogsz látni ezen. Tudhatom, hogy valamit sejtesz, tudhatom, hogy legalább részben láttad egy olyan oldalamat, amit nem feltétlen akartam, hogy láss. De biztos vagyok abban, hogy nem tudod, pontosan mivel is állsz szemben.

Az én őseim vélhetően megölték a tieidet, pedig már mágiát se tudtak használni. Vajon még mindig ugyanígy néznél rám, ha ezt tudnád?

Elkapod a csuklóm, ahogyan megpróbálsz kimozdulni csapdád elől, azonban nem menekülsz pálcám elől, mintha még mindig akarnád a büntetést. Nem jut eszembe olyan átok, aminek a következményei nem lehetnek potenciálisan végzetesek mindkettőnk számára. Gyűlölöm, hogy itt vagy, gyűlölöm, hogy el kell viseljelek, és gyűlölöm, hogy egyre csak önmagamra emlékeztetsz. De azt azért én sem akarom, hogy meghalj. Példát veszek a vadászokról, tudod, azokról, akiknek az öröksége szennyezi a vérem, és amit minden igyekezetem ellenére nem tudok kimosni magamból. Szabad kezemmel próbálnék a fejedhez, az arany hajadhoz nyúlni, hogy erővel megragadva kifordítsalak állásodból, és a másik irányba nézz az egyik üres mosdóajtóra. Nem akarom, hogy a szemembe nézz. Nem akarom, hogy az arcomat lásd. Grátisz, ha hajad markolásával sikerül fájdalmat is okoznom neked. Pálcás kezem felett visszaveszem az irányítást; még érezheted a nyomását a hátadon.

- Jobban aggódnék amiatt, amit tenni fogok. - sziszegem a füledbe fenyegetőleg. Ami elmúlt, az elmúlt; nincs időnyerőm, amivel vissza tudnám fordítani az időt, hogy lebeszéljem magam arról az elixírről. Még ha lenne is, se gondolom, hogy ez megoldana bármit. Csak annyit érnék el vele, ha legközelebb a gyengélkedőn kötök ki, újra meglátogatnál, mert azt hiszed, jelent nekem bármit, ahogy kölyökkutya tekintettel sajnálkozol felettem.

Egy haszna talán mégis lenne. Megakadályozhatnám, hogy pórázt tegyél a nyakamba, és a rabszolgáddá tegyél. Mert a tetteim hozzád láncoltak, és te fogod a lánc végét. Erre pedig ennyi idő után most először kezdesz erre végre rájönni.

- Hallgass ide, Maddock. - gyors és határozott tempóval kísérnélek be az egyik mosdófülkébe, hogy a toalett felé térdeltesselek. Épp csak a hajadat nem azért fogom, amiért egy jól sikerült bulin bármelyik, hosszú hajú lányét.

- Innentől kezdve a dolgok egyszerűek lesznek. Két lehetőséged van. Egy. - a kezem még mindig a hajadban, épp elég erővel hozzá, hogy érezd, ha akarnám, lenyomhatnám a fejed a csempére. Nem teszem viszont meg; épp csak megtartanálak ebben a kiszolgáltatott, térdelő helyzetben, hogy felfogd a helyzet valódi súlyát.

- Nem szólsz hozzám. Nem nézel rám. Nem keresel, és nem próbálsz a közelembe férkőzni. A tantermek másik végét választod, amikor csak lehet. Cserébe megígérem, hogy én is levegőnek nézlek. Kettő. - alig észrevehetően húzok egyet a hajadon, hogy közelebb emeljem a fejed az enyémhez. Nem akarom, hogy esélyed legyen bármi másra nézni, mint a víz tükröződése a rosszul kivilágított mosdóban.

- Tönkreteszem az egész tanéved. És hidd el, Maddock, sok dologban vagyok jó. Tényleg sok mindenben. - karcolom a füledbe. A kis skót kirándulásod a személyes játszóterem lesz. A választás a tiéd: mi lesz?

[- Tegyél, amit akarsz, Solace, nem számít]

Dear Solace

we pushed each other down the cliff, didn't we?

T orkom marja a keserű nevetés, savként égeti, tűéles karmait a húsba mélyeszti, mégsem engedek utat neki. Magamba zárom, az emlékekkel és érzésekkel együtt, amiken valaha még talán osztozhattunk is. Tucatnyi kérdőjel lebegett reszketegen körülöttünk, félreérthető utalások, elnyújtott pillantások, véletlen-röpke érintések. Mindet elmosta a tenger, palackba zárva útnak eresztettük őket és apró szilánkokra tört az első sziklának csapódva. Mégis mi történt velünk, Solace? Mikor váltak a kimondatlan szavak fekete tüskékké és fröcsögő ököllé? Mikor váltak a bizonytalan kérdőjelek véres tőrökké? Vajon léteztek egyáltalán, vagy a semmit gyászolom magunk között? Tudod, már nevetni sincs kedvem, a szemem is kiszáradt, könnyet se tudok már hullatni a múltat dédelgetve. A most már aktív tetteid kiölték belőlem a vágyat, hogy az előző év békességét ízleljem a nyelvem hegyén, nem maradt más íz rajta, csak a keserű valóság és… vér. Látod hova vezet ez? Én igen. Ahogy a szemedbe nézek, pontosan tudom, hogy a pálcád lesz a koporsóm utolsó szöge. Mégis… tudod mi az igazán szép ebben az egészben?
Már nem tudsz ártani nekem.
Nem tudsz olyat tenni, Barbon, amit más már ne cselekedett volna meg előtted. Hiába ütsz, fedték már testem zúzódások. Pálcát emelsz ellenem? Megmutassam az apró-ezüst sebhelyeket a bőrömön? Kést rántanál? Folyt már a vérem előtted is. A szavaiddal vágnál új sebeket a lelkemen? Nem tudsz olyat mondani, amivel ne illettem volna már saját magam. Nézz a szemembe, jó mélyen Solace, szerinted félem én a halált? Az élet sokkal nagyobb büntetés és a sors az, ami az újabb ütéseket méri rám, nem te. Többé már nem. Minden szavad üres fenyegetés, ártalmatlanul kopog a padlón, nyüszögve fészkel a lábaink között. Mert te és én ugyanolyanok vagyunk még mindig. Tudom, nem látod, de én sem vagyok fenyegetés a számodra. Az árnyékod vagyok, a lelkiismereted, a jóra való hajlamod és pontosan ez az, amiért így izzik benned a gyűlölet. Képesek lennénk megadni egymás számára a feloldozást, ott kuporog a lehetőség az üvegszilánkok között, az elmosódott emlékek és örökre kimondatlan szavak között. A lehetőség ott van egy karnyújtásnyira, mégsem fogja egyikünk sem megragadni. Mindketten talán a másiktól várnánk a megoldást, de túl önzőek vagyunk megmutatni a kiutat a mételyből. Vagy csak megszoktuk a bűzös iszapot a talpunk alatt és már nem tudjuk milyen az illatos mező.
Hazudsz. Mindketten tudjuk, szinte egyszerre villan a felismerés a tekintetünkben, én pedig nem fecsérlek szavakat az egyértelműre. Elmosolyodok csupán, ajkaim vonalában ott bújkál az igazság; jobban ismerlek, mint bárki más. Látlak téged, Solace és pontosan tudom, hogy a gyűlölet és undor mérgezett leplén át te is látsz engem. Látod azt a törött, féreg-rágta csontvázat, ami a máz alatt vagyok, azt a hatalmas semmit, ami valójában kitölt. Látod a saját átkomat, ami az elmém emészti lassan, a gyenge porhüvelyt, ami valójában vagyok. Látlak téged, Solace. Látom az erőd, a kitartásod, de leginkább a kétségbeesésed.
Nem küzdök ellened, testem bábuként követi kezeid nyomát. Akaratlan szisszenek fel, ahogy ujjaid a hajamba markolnak és úgy feszíted a szálakat, mintha hangszer húrja lenne és tudom, hogy a dallam, amit játszani fogsz, neked jobban fog fájni, mint nekem. Kibillenek az egyensúlyomból, tarkóm a válladnak ütődik, majd a hátam is követi a mozdulatot. Kissé zihálni kezdek, szememben lázas fény űz csalfa játékot. Beteges kíváncsiság ösztökéli szívem gyorsabb tempóra, tudni akarom, hogy meddig mész el, Solace. Vajon képes lennél rá? Képes lennél egyetlen hiba miatt kitörölni minden homályos emléket és kellemes-nyugodt pillanatot, amin valaha osztoztunk?
Torkomra forr minden válasz, épp csak élesebben veszek levegőt szavaid nyomán. Oldalvást pillantok rád, ajkaim elnyílnak kissé, ahogy próbálom szabályoznia légzésem. Apró nyögés hagyja el a szám, ahogy meglódítasz előre, én pedig engedelmes kisállatként lépek előre, majd a térdembe fájdalom nyilall, ahogy visszhangot keltve koppan a padlón. Ujjaim a hajamat markoló csuklódra fognak támasz gyanánt, de érezheted, hogy nem küzdök ellened. Csinálj, amit akarsz, Barbon, könyörögve kérlek, vess véget ennek az egésznek, ahogy csak akarod. Szégyeníts meg, szaggass szét, taposs el, mert tudod… valójában bármit is teszel, nekem már nem árthatsz. A büszkeségem veled szemben ott maradt a homokos parton.
Nézem a saját tükörképem a csésze zavaros vizében, a fodrok eltorzítják a vonásaim. Szavaid megrekednek az apró hullámok hátán, mégis én leszek tengeribeteg, ahogy azokat figyelem. Tudod, magamat nézem, mégis téged látlak, torz vigyorral, feketén izzó tekintettel. De lehet nem is te vagy az. Van más kísértet is, aki nem hagy nekem nyugalmat, szóval kérlek, állj be a sorba. Keserű-szomorú érzés kezd reszketni a mellkasomban. A honvágy letaglóz, amikor még minden az ismert mederben folyt, kiszámítható, unalmas szürkeségben, nem egy idegen iskola, idegen mosdójában, ismerős-idegen kezek fogságában. Érzem a leheleted az arcomon, gerincemen borzongás fut végig a nyomában. Ujjaim megreszketnek a karodon, tekintetem végtelen szomorúságot tükröz, ahogy próbálom kissé feléd fordítani a fejem és egyenesen rád nézni.
- Tegyél, amit akarsz, Solace, nem számít - a fásult szavak rekedten szakadnak ki a megfeszült torkom fogságából. - Sajnálom, hogy ilyenné váltál. Azt még inkább, ha hozzájárultam. - Őszintén vallok neked, Solace, ebben a meghitt együttlétben. Tessék, feléd nyújtom a kincset, a legnagyobbat, drágábbat, mint az arany a véremben. Tiéd, kérlek vedd el, használd.

Megbocsátok.

Sincerely,

Malachi