Mugliismeret tanterem

Apró, mugli osztályteremre nagyon hajazó helyiség, általános iskolából ismerős parafa faliújsággal, mozdulatlan fényképekkel a falakon. Kétszemélyes, összefirkált padok, kényelmetlen székek. Ide belépve tényleg a mugli világban érzi magát az ember.

[- Miss… Jenkins, ugye? -]

h a n d s o m e - a s  l i f e  a n d  
p o i s o n; s u n - b l o o d; b l e e d i n g  s u n

g e m m a  j e n k i n s

! a karakter nem képviseli a user nézeteit, elveit

Kifejezetten… lelkes.
Egészen konkrét képe volt a jövőről - arról, hová nem tér vissza sosem.
Egyszerűen csak mert méltatlan. Nem ő, természetesen nem, egészen meggyőződése, hogy a kastélynak csakis kifejezetten jót jelenthet az, ha ő egyszer mégis úgy határoz, hogy beteszi ide a lábát, de mentségére szóljon - vagy inkább a világénak -? Sosem volt rá oka. Még a fejében sem fordult meg a gondolat.
Nos - a legjobb dolgokra csak várni kell. Cryus Devereauxra meg? Kifejezetten.
Tisztelet minden lépés - valakinek adózik vele, leginkább valószínűleg csak saját magának; minden lélegzete ima, minden elhagyott cigarettacsikk a birtokon saját lenyomata. Itt van. Senki sem kérte, mindenki könyörgött érte - ő pedig olyan elismeréssel gyűjti be a kollégák mosolyait, mint Skylar rémületét a reggelinél.
Hajlandó elismerni, ha bármiféle siker rajta kívülálló okból is megszületik - kedveli a viharos éjjeleket, a jó bort, a Tusa lehetőségét. Ha őt kérdezik, micsoda állampolgár volna, ha nem mutatná… kifejezett rajongását?

Okai kifogástalanok - az ő maga is, még nem felejti el kikészíteni a csésze kávét a kollégák asztalára, még nem felejt el mosolyogni, nem rágyújtani a diákok előtt. Egy másabb világban lehetett volna akár tanár is, hm? Ha létezne tantárgy, amely felérne hozzá.
A nyugati szárny. Még a levegő is más, pedig valahol pontosan ugyanaz, mint évekkel ezelőtt - részében az Cryus is. Ugyanazon eleven, őszinte segíteni akarás, csupán a préda változik; mosolyának éle tökéletes volt már akkor is, mindenki rá akart csókolni; talán az egyetlen új csupán a gyűrű az ujján.
Léptei kellemesek, halk visszhangot vernek a folyosón, ilyenkor már másfele ólálkodnak a diákok; valószínűleg a birtokon vagy a… hogy is nevezték? Klubhelyiség? Halványan mosolyog, talán a festményeknek szól, talán saját tükörképének a keretekben; talán azoknak a falaknak, amik messziről még ismerik a nevét. Amik próbálnak visszaemlékezni - szinte ingerli, mi lenne, ha megtörténne.
Nem az a típus, aki a múltban el. Ha őt kérdezik, még felejteni is képes; kellemesen megbocsájtani, bimbózó rózsák a falon, a ház aljában, a birtok padjainak lábánál. Ha őt kérdezik, ő a valódi megváltás, mindennek az eleje és a vége; most ennek a folyosónak. Máskor valaki boldogságának.

Valóban nem türelmetlen, sosem volt az - hagyja a feleségét ismerkedni, belélegezni a skót levegőt, élni egy kicsit; a saját szabadságát, kíváncsiságát, öntudatát és akaratát, mert persze a látszatok hazudnak csak igazán, nem ő. Kifejezetten odaadó - elfoglalt marad, páratlan lelkesedéssel vállalkozik a plusz feladatokra, hiszen önszánt kedvéből van itt, hiszen minden oldalra ejtett kis pecsétfolt szándékos, hiszen minden lélegzet édesebb, minél tovább tartjuk bent a levegőt; bűn, hogy hiányol egy kis megbecsülést?

Még érez valami keserűt a nyelve alatt, miközben belép a terembe - talán az mindig ott van, olyan, mint a rózsaillat, ennyire távol sem tudja igazán levetkőzni, olyan, mintha ott volna a bőre alatt; néha még a tüskéket is érzi. Vagy mások. A tanterem kicsi, fülledt, por és tintaszag az orrában, érez valami kis zsibbadást a tenyerén; talán letépni a talárját volna kedve, talán kifordulni innen.
- Miss… Jenkins, ugye? - Lepillant a kezében tartott iratokra; papírmunka, kifejezetten méltatlan, ellenben a célért némán és teljességgel odaadó; rámosolyog a lányra, miközben az ajtó egy szótlan, apró kis varázslattal puhán csukódik mögötte. Az asztalhoz sétál, lerakja a papírokat, nekitámasztja csípőjét, miközben a diáklány felé fordul - már-már bájos így ketten, esőcseppek halkan az ablakon, a másodpercmutató finom kattogása a háta mögött; nem kellene ennyire élveznie a helyzetet. - Cryus Devereaux vagyok, úgy sejtem, még nem volt szerencsénk találkozni. A kollégáim megkértek, hogy felügyeljem a… büntetőmunkáját, remélem, nem nagy csalódás, hogy nem valamelyik tanára.
Kedves az a mosoly - puha az a hang. Nem is hazugság; szavai, az, ahogy mondja. Nem bánja a feladatot; azt már inkább, hogy a lány nem griffendéles.
Neadjisten francia.
- Ha volna olyan kedves, és kisegítene, melyik tantárgyából is kapott plusz feladatot? - Megérinti a papírokat maga mellett; ezek neki szólnak, de a szükséges instrukciókat is feljegyezte magának Miss Jenkins kapcsán valamelyikre; persze az úgy túlságosan… unalmas volna.
Nem kifejezetten adminisztrálni van itt - de mikor elvállalta a feladatot, azt nem ígérte, hogy nem fogja valamelyest… saját képére szabni, hm? Mint minden valamire érdemes dolgot a világon.

Pourquoi tout le monde
Se ment et se trompe jusqu'à se trainer
Dans la misère la plus totale

Cryus Devereaux

Figyelmeztetés: enyhe káromkodás

Az elmúlt napokban kicsit szeszélyesebb voltam az átlagosnál. Minek volt ez köszönhető? Biztosan közrejátszott az is, hogy utolsó év, már most cseszegetnek minket azzal, hogy nyakunkon a RAVASZ, felelősségünk van, mint legidősebbek, ilyen nyálas hülyeségek. Biztos amiatt is lelkesebb vagyok, hogy mennyi új arc érkezett hozzánk és ahelyett, hogy normálisan szocializálódnánk, hülye órákra kell járnunk. Legalább együtt tehetjük ezt meg, szóval ennyit megadok a szervezésnek. Ami a legjobban zavart, az még mindig az a rohadt kviddics. Álmomban sem hittem volna, hogy az az idióta O'Hara megkeres, hogy menjek vissza. Még én magam sem döntöttem el, mit akarok, de az biztos, hogy kibillentett az érzelmi egyensúlyomból kissé. Szerencsére Tetsu sokat segített nekem nemcsak kviddiccsel kapcsolatban, hanem az érzelmi oldalával is, hiszen ott volt nekem, mint támasz. Nagyon hálás voltam neki, az biztos.

Mindenesetre nem hittem volna, hogy Salamander ennyi kiakad az ártatlan poénomon. Semmi komoly nem volt mögötte, de úgy magára vettem, hogy kifiguráztam a kis állatait, pedig csak vicc volt, hogy megkaptam az év első büntetőmunkáját is. Fasza. Ahelyett, hogy a többiekkel lennék vagy ismerkednék, ebben a dohos, sötét szobában kell üldögélnem és várhatom a letolást és a munkát. Utálom...

Nem akartam még rosszabb helyzetbe kerülni, úgyhogy nem tiltakoztam azzal, hogy kések, hanem időben bent voltam a teremben. És vártam. Tessék, ezért éri meg időben itt lenni! Ám ahogy ez megfogalmazódott a fejemben, már nyílt is az ajtó és legnagyobb meglepetésemre marháta nem Salamander lépett be rajta, hanem egy számomra ismeretlen férfi. Pislogok jó párat, ahogy próbálja az agyam befogadni a látványát. Mi a szar, hogy lehet valaki ilyen jóképű? És ha ilyen jól néz ki és ilyen kisugárzása van, mégis mi a francot keres a Roxfortban, sőt, mi a francot keres az én büntetőmunkámon?

Látszólag nagyon magabiztos a kisugárzása, teljesen kontroll alatt tartja a helyzetet, pedig ő van valamilyen szinten lépéshátrányban, hiszen neki idegen a környezet, olyan munkát kapott éppen, ami nem is feladatköre valószínűleg. Mégis: ahogy így végig mérem, látom rajta, hogy ura a helyzetnek, nem lehet kizökkenteni. Még nincs egy pontos szavam a kisugárzására, de... Magával ragadó, az biztos. Tuti, valami olyan feladata van, hogy képviseli valamelyik sulit a sajtóban vagy valami ilyesmi, ilyen alakokat szoktak odarakni, nem?

- Én lennék az , igen... - sóhajtom, majd bólintok. - Valóban nem volt még szerencsénk, Mr. Devereaux. Ne vicceljen, biztos kevésbé fog leszúrni, mint a kedves kollégája - teszem hozzá ártatlanul. Érdekes, valahogy nem érzem furcsának, hogy ilyen nyíltan kijelentsem ezt. Nem tudom, miért, de biztos vagyok benne, hogy emiatt nem kerülök bajba. Egy pillanatra elgondolkodom a neven, de aztán most egyelőre lépek is tovább ezen.  - Legendás Lények Gondozása alatt kaptam a büntetőmunkát, nem mintha tudnám, mit pontosan - mondtam egy újabb sóhajjal, ahogy az esőcseppeket néztem kicsit. Nincs kedvem itt lenni és ezt csinálni, úgyhogy bepróbálkozom, hátha el tudom terelni a témát. Úgy néz ki, mint aki erre hajlandó, neki sem tetszik szerintem, hogy ezt kapta feladatnak.

- Ön is büntetését tölti most itt vagy mivel nyerte el magának azt a kiváló feladatot, hogy engem felügyelhet? - kérdezem óvatosan, tapogatózva. Egyelőre csak ennyi, meg akarom nézni, mennyire nyitott arra, hogy elterejük a témát vagy mennyire vaskalapos. Tudom, hogy említette, hogy megkérték, de hátha csak udvariasságból mondta ezt. Figyelem a reakcióját, próbálom felmérni, milyen típusú ember is a kedves mosolya alatt, de van egy érzésem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Mindenesetre nem akarom túlzásba vinni, elég nekem, ha tudom, most mennyire veszi komolyan az egész büntetőmunkás macerát. Nem akarok még nagyobb bajba kerülni, ha ő nem akarja elengedni a büntetést.

[- Nos -]

h a n d s o m e - a s  l i f e  a n d  
p o i s o n; s u n - b l o o d; b l e e d i n g  s u n

g e m m a  j e n k i n s

! a karakter nem képviseli a user nézeteit, elveit

Kellemetlen porszag az orrában - eltörpülhetne, de ő érzi; végig, mindig, örökké.
Egyszerű, logikus, már-már halálos, mint a jég; meg mint a mosolya, amitől szinte felragyog az ócska tanterem. Egyesek ezt ízlésnek, hangulatnak nevezik, Cryus csak szánalomnak - mint a legtöbb dolgot az életben. Azok szerint talán elég lenne egy portalanító mágia is, odébbtolni néhány bútort; ő porig égetné az egészet.
És az a mosoly mégis finom, szinte már… illetlen, hiszen egészen biztosan nem ennyire kedvesen illik osztani a büntetést - de ő pontosan így szokta. Még valaminek az árnyával a szemében, valaki suttog hátulról; nevezhetné istennek, néha meg is teszi, de valójában mindenki sejti, mit gondol mögé. Kit.

Ha kérdeznék, természetesen sorolná az okait, miért vállalta el a felügyeletet - pedig egyértelmű, mi másért volna itt, ha nem a diákság jólétéért, az alaphangulatért, azért, mert a Roxfort neki is az otthont jelentette, valami kellemesen puha, valami illat, ami sosem szabadul igazán az ember orrából, évekkel később sem; a hűvös szellőt hozó fellegek odakint, az ablak üvegét mosó hullámok, a sutyorgások a sellőkről a klubhelyiség sarkaiban, ahová már nem ér el a gyertyák fénye. Nosztalgikus, finom, érzi a vacsora ízét az ajkán, a pennát ujjai alatt az öreg pad mögött, elsuttogja: locomotor, újra és újra, elsőre is tökéletes, a tanár mosolyog, amikor legközelebb használja, már csak ő mosolyog.
Leplezetlenül nagylelkű, lelkes kolléga, igazán szava sem lehet rá senkinek; igazán mindenki nagyon örülhet, hogy látja.

Rámosolyog a lány szavaira - kellemesen, rezdületlenül, ahogy megtámaszkodik a főasztalnál, valóban tanárnak érzi magát, professzornak, tényleg erre születhetett: hogy igyák a szavait, hogy csillogó szemekkel figyeljék, hogy meg akarják érinteni, hogy utánamenjenek az óra után, hogy várjanak rá a folyosón. Hogy mindenkivel megértesse az igéket, azt, ami igazán fontos; valamilyen módon.
- Nos - a tiszafáért nyúl talárja alatt; ma sötétkéket visel, a Beauxbatons finom, leheletnyi világosával megfűzve, apró, kanyargó minták, messziről egészen kivehetetlen, közelről túl bonyolult. Finom suhintás, a papírok pedig megelevenednek, épp csak addig, amíg kicsusszan közülük az, ami Miss Jenkinst illeti. Egy rövid pillantást méltat csupán a pergamenre, mielőtt az megtelepedne a lány előtt, az asztallapon. - Akkor sajnos rögtön el is kell Önt szomorítanom; bár leszúrni valóban nem fogom, de cserébe a Legendás Lények és Gondozásuk tárgy sem volt kifejezetten… a specialitásom.
Még egy mosoly, már-már van benne valami bensős, valami játékos; még csak udvariasan, ő mégiscsak Mr. Devereaux, az egyetlen és az igazi - lerakja maga mellé a varázspálcát, egy lélegzetvételig figyeli a neki szánt papírokat, majd végül felül az asztal tetejére.
A kérdésre halkan nevet; hangja már-már zongoraszó az ócska tanteremben, ima vagy himnusz; késve, de követi a lány pillantását az ablaküvegen át az esőfoltokra.
- Nem, nem büntetésből vagyok itt. Tudja, Miss Jenkins, a Beauxbatons képviseletében egészen… különféle feladataink is adódnak, par exemple. - Körbebiccent az állával arra a néhány padnyi távolságra maguk között, jelezve az egyértelműt. - Nem volt természetesen kötelező elvállalnom, de az az igazság, hogy nem bánom, hogy újra felfedezhetem a kastélyt. Nem is olyan elképesztően régen még én ültem ott, ahol Ön.
Talán túloz, de valójában az idő meglehetősen relatív; és az ő is, ha a történeteiről van szó.

Az esőcseppek tompa alapzenét festenek alá kis találkozójuknak; az óra a háta mögött, katt-katt-katt, már-már a fényképek mozdulatlansága is egészen hangos a jellegzetlenségtől. Visszapillant a lány arcára, figyeli egy pillanatra - csak egy mardekáros, sokkal jobban is járhatott volna, persze; de ő nem az elvesztegetett lehetőségek embere, nem jellemző az sem, hogy ne használná ki a dolgokat, amik kínálkoznak. Önként, vagy valamelyest… saját kéznyoma után.
- Tudja, sajnos… nem áll hatáskörömben eltekinteni a különfeladata felett. - Megáll egy pillanatra; hangja most sem szigorú, egészen könnyed, egészen barátságos, mintha valójában ő is sajnálná, hogy ezt kell mondania - hiszen ő mindenkinek jót szeretne, egy könnyebb világot, feloldozást. Mindent, ami azzal jár - finoman lesimítja talárja aprócska gyűrődéseit a térdén. - De talán, miközben halad vele valamennyit, mesélhetne nekem, mit gondol a tanév… izgalmairól, hogy volt-e már szerencséje a delegációk diákjaihoz. Óh, Ön hetedéves, ugye?

Pourquoi tout le monde
Se ment et se trompe jusqu'à se trainer
Dans la misère la plus totale

Cryus Devereaux

Figyelmeztetés: enyhe káromkodás

Nem sokszor fordulok meg ebben a teremben, mivel mugli származásomra való tekintettel nagyjából arcon röhöghetném az órát vagy meg is tarthatnám, szóval nem húztam vele az időmet. A környezet nem éppen a kedvencem, hiszen meglepően az otthoni iskolára emlékeztet. A padok, a mozdulatlan képek, de még ezek a retkes székek is borzalmasak. Szívből örültem, hogy felvettek a Roxfortba, mert nem hiszem, hogy kibírtam volna odahaza. Ilyenkor rendesen elgondolkodom, hogy a három másik testvérem hogyan maradt viszonylag normális. A környék, ahol laktunk, is a legalja volt, de az iskolában meg összegyűlt az összes sérült, bántalmazott és jövőjétől megfosztott purdé, elképzelheti bárki, milyen hangulat uralkodott ott: mindenki a másikon vezette le az otthonról hozott feszültséget, esetleg a felnőttek kéréseit teljesítették, mert a gyerekeknél ugyebár biztosan nincsen drog vagy egyéb illegális cucc (na, jó, ezt a tanárok sem hitték el, de amit nem látnak, az meg sem történik ugyebár? Volt elég problémájuk, ezzel nem akartak foglalkozni, illetve az ügyletekbe sem akartak belekeveredni). Vagy csak az otthoni nézeteket és konfliktusokat hozták be, amik megfertőzték a következő generációt is, nehogy véletlen kiszakadjunk ebből az undorító körből. Érdekes dolog volt ez az egész: mi már bőven akkor csöppentünk bele, amikor minimális öntudattal és önálló gondolkodással rendelkeztünk, mégis ugyanolyan borzalmas résztvevői lettünk a rendszernek, mint azok, akik már ide születtek, csak talán kicsit több kritikai gondolkodásunk és szélesebb látóterünk volt. Hm, talán ez sem. Talán ezt is elveszítettük a hét év alatt.

Én csak egy évet húztam le egy ilyen iskolába, mielőtt idekerültem, de ember, soha többet nem akarok oda visszamenni... Ilyenkor nem csodálkozom, hogy Ryan túlzott agresszivitással küzd, Sammy meg... Sammy: kicsit értelmileg gyengébb, mint az átlag, na, de Jenkins ő is! Az a szerencséje, hogy egy tündérbogyó és nagyon kevesen tudnak neki ellenállni, így ahhoz képest egészen jól megússza a dolgokat. Egyszóval ez a hely arra az évre emlékeztet és a maradék életkedvem is elmegy. Marhára igyekszem kettéválasztani a két életemet, itt meg egy furcsa összeolvadást látok és kiráz tőle a hideg.

Ismét végig mértem inkább az előttem álló férfit. Nem illett ide ebbe a poros, halott szobába. Annyira elütött itt mindentől, amennyire csak lehetett. Ruhája drágábbnak tűnt, mint az egész ruhatáram (mondjuk, ez nem volt nehéz, valljuk be) és az egész kisugárzása eleganciát, felsőbbrendűséget sugárzott. Meglepő volt, de nem az arrogáns felsőbbrendűséget, hanem azt a fajtát, ami azt mutatja, hogy "Bocsi, ebbe beleszülettem, de én sem szeretem annyira ezt a túlzó életet". Ilyenkor az ember meg automatikusan megbocsát, nem? Akkor nem az ő hibája végülis... Erről tanúbizonyságot tesz a mosolya is és az üdítően ható lazasága, ahogy felül a pad tetejére. Beszarás, hát vannak még tanárok, akikben van életkedv? Mi van a Beauxbatonsban, ami itt nincs? Lehet, tanulni kéne tőlük vagy nem tudom. Csak felnevetek a mondatára.

- Hát, Mr. Devereaux, akkor már ketten vagyunk, mert én sem vagyok a legkiválóbb a tárgyon - vallom be neki. - De szívből örülök, hogy nem kell még egy unalmas magyarázatot hallgatnom arról, hogy milyen szörnyű ember is vagyok, nem veszem komolyan az iskolát és csak elbénázom az életemet, ha így folytatom - megforgatom a szemeimet irritáltan. Már annyira elegem volt ezekből, még ha volt is bennük valami. Szerintük én nem látom, hogy nem állok jól vagy mi van már?!

- Komolyam? Ide járt? Beszará... Akarom mondani, nagyon durva! - mondom tágra nyílt szemmel, de ezzel is csak tesztelni szeretném kicsit, hogy mennyire laza valójában. - Szeretett ide járni? Melyik ház volt az Öné? Akkor is ilyen faarcú volt az oktatás, mint most vagy milyen volt a hangulat? - kérdezem csevegő hangnemben tőle.

Amíg egy pillanatnyi csend telepedik közénk, rápillantok a papírra és felnyögök. Csicska írós feladat? Komolyan? Egy faszom esszét kell írnom, sőt... Cikkszerűséget? Ez lenne  a kreatív része?! Beszarok... Arcomra kiül a megbotránkozás, az utálat, a szenvedés és az, hogy nem akarok itt lenni.
- De most ne mááár... - szenvedek hangosan, miközben folytatja, szóval szerencsére elpillanthatok arról, hogy egy házi dolgozatot írjak a tavaly tanult hurúról (egyébként megrohadhat Salamander is, mert biztosan emlékezett rá, hogy nagyjából semmit nem tudtam a vizsgán róluk, szóval kösz...). Felcsillan a szemem. Ó, szóval beszélgetni szeretne? Információt az információért? Jó tervnek tűnt, tetszett...

- Így valóban gyorsabban telhet az idő, tanár úr! - mosolyodom el, ahogy felcsapom magam mellé a tankönyvet meg pár extra könyvet, amit kellett hoznom. Visszhangzik a terem a tankönyvek hangjától, a padról pedig egy kis por száll fel. Elfintorodom. - Fú, azért ez durva... - motyogom, ahogy kinyitom a könyvet és olvasni kezdek, majd ahogy felteszi a kérdéseit, felpillantok.

- Nem mondom, én nagyon örülök annak, hogy lesz ez a Trimágus Tusa. Van egy kis izgalom az évben, imádok ismerkedni, rengeteg új diák van, két extra suli, nagyon sok a felfedeznivaló! - mondom lelkesen, láthatja rajtam, hogy tényleg nagyon izgatott vagyok az egésztől. - Igen, hetedéves vagyok és igen, valószínűleg fogok jelentkezni! - nevetek fel, hátha megelőzöm a következő kérdését. - Ami a többi diákot illeti... - elgondolkodom. - Inkább az ilvermornys diákokkal van eddig bármiféle kapcsolatom - vallom be. - Egy-egy beauxbatonsos diákkal beszélgettem eddig, de ez remélem, majd változik. Persze, szívesen veszek bármilyen információt a diákjaikról, az biztosan sokat segítene az ismerkedésben - mondom neki mosolyogva, majd visszapillantok az üres pergamenre és írni kezdek, bár elég nehezen kezdek neki. Közben mielőtt kérdezne, én is felteszek pár kérdést. - Én Önnek milyen? Kíváncsi vagyok, milyen nem diákként ez az esemény... Biztosan nagyon sok információt tud már, amik persze titkosan... - sóhajtok egyet teátrálisat, ahogy felpillantok rá kissé mosolyogva. - De mire lehet számítani? - próbálkozom azért be. - Az mondjuk, érdekelne, hogyan látnak minket a felnőttek külső szemmel? - kérdezem tőle őszintén, mert ezt azért nem kérdezi meg az ember bármelyik tanártól, nem? Miközben válaszol, írok egy bekezdést, de fel-felpillantok rá, hogy lássa, figyelek.