Folyosók

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.

[- Még nem gratuláltam a meccsetekhez. Nem voltál borzalmas.]

heart made of glass

2005. december 12. hétfő

Annie

Nem vagyok egy nagy karácsonyozós típus. A mi családunk nem ünnepel ilyet, igazából nem is hiányzik, de értem, hogy miért van bezsongva gyakorlatilag mindenki. Talán az eddigiekhez képest is kevesebb fegyelem jutott Fawcett szünetet megelőző, utolsó, hétfő reggeli tanórájára, mintha a hétfők nem lennének különben is még nálam is undokabbak. Az eddigi rendnek megfelelően megint nem sikerült semmit tanulnunk. Így ne legyen olyan érzése az embernek, hogy szándékosan hátráltatni akarják.

Nincs igazán kedvem ehhez a beharangozott eseményhez.

Sajnos nem kereshetek kibúvót, amivel diszkréten elkerülhetném az egészet és kivonhatnám magam a kötelesség alól. Mindig is volt egy kis irigység bennem azok felé, akik látszólag pontosan tudják, hogyan kell egy ilyen bálon viselkedni, és egészen eddig azt hittem, hogy én is közéjük akarok tartozni, én is olyan akarok lenni, mint ők. De most nehezen tudok nem arra gondolni, hogy milyen bosszantó lesz viselnem magamon mások tekintetét. Vajon nézik-e majd, hogy tudok-e már sántítás nélkül járni a próbán szerzett sérülésem után? Figyelik-e, hogyan feszengek egy ilyen környezetben? Keresik-e majd szándékosan a hibáimat, csámcsognak-e a külsőmön? Ítélkeznek-e amiatt, hogy kivel állok szóba – legyen annak vére bármilyen? Tudom jól, hogy gyűlölni fogom az egészet. Pontosan tudom, hogy gyűlölni fogom a rendezvényt már azelőtt, hogy betettem oda a lábam. Azonban a hiányom nem opció.

Készen állok arra, hogy elkövessek egy újabb hibát, és tudom, hogy milyen következményekkel jár majd egy esetleges igen. Nincs jó választás ebben a helyzetben. De ha már ebbe a helyzetbe kényszerültem, szeretném a legtöbbet kihozni belőle. Miért ne tölthetném az időmet valakivel, aki még sose bosszantott fel úgy rendesen, mindig kedves volt velem, sosem mutatott előítéleteket, és egészen… komfortosan érzem magam mellette? Halloween óta talán túl vagyunk azon is, hogy a legrosszabb arcomat lássa. Elviselte azt is, amikor ezek után a Halloween utáni, legelső tanórán szó nélkül mellette foglaltam helyet, szakítva az eddigi megszokásokkal, és eltérve a szokásos, rendszerint Orville-ből, Rokuroból vagy Varvarából álló helyválasztásommal.

- Még nem gratuláltam a meccsetekhez. Nem voltál borzalmas. - nem ez lett életem legjobb gratulációja, nem szoktam sűrűn osztogatni. Nem rajta múlt, hogy a meccset elveszítették. A Griffendél szurkolói között néztem a mérkőzést, még ha a kapitányukról a véleményem olyan is, amilyen. Az érdemeit nem vitatom, a dolgokhoz való hozzáállását igen, de igyekszem minél kevesebbet nem csak találkozni vele, hanem még gondolni is rá. A tények azért tények, ezen a mérkőzésen egyáltalán nem tapasztaltam ugyanazt a szervezettséget, mint amivel októberben szembesültem a Mardekár elleni kapkodós, fegyelmezetlen játékukkor. Lehet, csak rossz passzban voltak. Nem állítom, hogy nem voltak vesztes mérkőzéseim, amíg még játszottam, még ha kétszer haza is vittük a kupát Wampusfalvába.

- Örülök, hogy felépültél a sérülésből, Annie. - éppen rajta tartottam a távcsövem, amikor az a gurkó betalált a könyökére. Nem volt kíméletes. Nincs kétségem felőle, hogy a Roxfort gyógyítója ne boldogulna vele. Talán csak a defenzív mágia tanáruk, aki ekkora csalódást okozott, a javasasszonyuk viszont az én összes eddigi bajomat el tudta látni, beleértve a novemberi fagysebemet. A folyosó egyik elágazásánál aztán balra fordulok, elhaladva az egyik roxfortos diák ideszökött macskája mellett, aki meglehetősen közömbösen viselkedik velem. Nem veszem észre, és nem veszek róla tudomást, ahogyan az átváltoztatástan teremhez indulunk. Legalább McGalagony professzor óráján várhatóan valami érdemlegeset is fogunk tanulni…

- Mik a terveid a téli szünetre? Gondolom, családi elfoglaltságok. - elég részeg voltam, de nagyjából vannak emlékeim azokról a dolgokról, amiket mesélt róluk. Függetlenül attól, hogy nem ünneplem a karácsonyt, mert csak a konformista társadalom újabb léleksimogatását látom benne mondvacsinált hagyományokra hivatkozva, ha lenne erre lehetőségem, én is hazalátogatnék. Hiányzik Ghostpine, hiányzik az anyám, hiányzik az otthonom, és hiányzik, hogy a tetőről nézhessem az északi fényt. Abból itt semmit sem fogok majd látni. Legalább az időjárás már kedvezőbb, és jobban hasonlít ahhoz, amit megszoktam. Míg mások már téliesebb öltözetbe burkolóztak, én vékonyabb pulóverben mozgok egészen otthonosan ebben a hidegben. A Roxfort és a hozzá tartozó birtok túl kicsi nekem, néha egészen olyan, mintha meg akarna fojtani, de legalább az időjárás mellettem van. Számomra a hideg nem megpróbáltatás, hanem megkönnyebbülés. Mintha valami mégis csak követett volna otthonról.

The unexpected moment is always sweeter.

2005.12.12.
Solace Barbon

Ez az utolsó év valóban más mint a többi. Nem csak a tusa miatt, nem csak az érdekes új emberek miatt, hanem... minden szempontból vízválasztó. Egyre inkább szorongatja egy jeges kéz a bensőmet, minden egyes nappal csak nő a szorongás, a rettegés, hogy haza kell induljak. A lehető legrövidebb időt terveztem otthon tölteni - huszonnegyedikén megyek, elsején már jövök. A Szilveszterre is csak azért maradok otthon, hogy szegény Erebornak ne egyedül kelljen megküzdenie a tűzijátékok által gerjesztett égi háborúval, ha már sem a nagyi, sem apu nem terveznek otthon maradni. De nem akarok hangulatromboló lenni, ezért ezeket a kellemetlen gondolatokat félre söpröm, ahogyan a negatív lelki világommal éles kontrasztban élénk, vidámságot sugárzó ruganyos léptekkel közlekedem az Ilvermorny férfi bajnoka mellett.
Az igazgató asszony óráján nem mernék enni, úgyhogy még most nyújtom felé a bejglis dobozkát, amelyben vegyesen helyezkednek el a mákos és diós bejgli szeletek. Ha már alapvetően nincs karácsonyi hangulatom, ezzel próbálok meg hangolódni. Még ha legszívesebben haza sem mennék idén...

Szerintem Solace fel sem fogja, mennyire... betalál a gratulációjával. Akaratlanul is, de feltépi a gyógyuló sebet, az arcomon lévő vidám mosoly egyáltalán nem őszinte. Nem akarom, hogy azt higgye, rosszat mondott, azért, mert rosszul reagálok rá. Nem akarom megbántani sem, amikor épp... próbál kedves lenni a maga furcsa módján. Ha már megköszönni nem tudom a kedvességét őszintén, megpróbálom elviccelni az egészet.
- Az aztán igen, Solace Barbon! - nevetek fel, igyekszem nem túl hangosan. Állítólag nem vagyok annyira idegesítő, mintha kétszer annyira lennék, így próbálom tartani ezt a tendenciát. Arra azért nem mernék fogadni, hogy bekerülnék a "kedvelt" kategóriába, de ha tudom tartani az "elviselhetőt" akkor az már sikerként elkönyvelhető. - Te vagy a bókok nagymestere! Ennél szebbet még senki sem mondott nekem egy vesztett meccs után, hogy: "Nem voltál borzalmas." Ezt felírom a naptárba is, piros betűs ünnepként - mosolygok rá továbbra is, a lehető legsugárzóbb mosolyommal, hátha az elfedi a valóságot. A rút igazságot, hogy mennyire fáj még ez a vesztett meccs, annak ellenére, hogy Sienna nem haragszik. Hogy a csapat sem haragszik. Félreértés ne essék, nem Ophiéktól sajnálom a győzelmet, sőt nagyon örülök a sikerüknek. Inkább amiatt érzem magam rettenetesen, hogy az alkalmatlanságom miatt alakult így az egész, mikor a teljes Griffendéles csapat odatette magát rendesen. És már csak így fair, hogy egyedül nekem kellett legalább gyengélkedőn töltenem a kviddics aftert. A sérülésem is leginkább saját hibám, meg is érdemeltem, nem győztem Harry számára is bizonygatni, hogy egyáltalán nem hibás ebben, nem ő tehet róla, hogy nem viseltem a könyökvédőt. Solace-től meg meg sem kérdezem inkább, miért gratulál egy vesztes meccshez. Attól félek, hogy arra a válaszra érkező zsigeri reakciómat már nem lennék képes elrejteni előle, úgyhogy inkább nem firtatom.

- Hm? - hangja kirángat az előbbi mélázásomból, majd a figyelmem a zsibbadó könyökömre terelődik. Nem, ez már nem a meccsen elszenvedett sérülés, ez az, hogy pont ezért erőltetem túl még jobban, edzek még többet, feszegetem a határaimat egyre jobban és jobban - a következő, az utolsó mérkőzésre muszáj összekapnom magam, muszáj hozzásegítenem a csapatomat a győzelemhez. Ez lesz az utolsó, hogy bizonyíthassunk így együtt, nem okozhatok nekik is csalódást... újra. - Ja, hogy ez? - kérdezek vissza, ahogy meglengetem az említett jobb karomat. - Igazán semmiség, nem is lett volna valószínűleg semmi, ha viselek könyökvédőt. Szegény Harry tisztára kiakadt meccs után, és még egy hétig hallgathattam a bocsánatkéréseit, pedig igazán nem az ő hibája volt - mesélem el neki is a sztorit, bár feltehetőleg nem különösebben érdekli, csak kedves akart lenni. Nem baj, szokja a gyűrődést, komoly fejlődést mutatott a megismerkedésünkhöz képest. Komolyan, már lassan nem csak a görög isten felsőteste lesz vonzó benne, hanem a személyisége is. Mi lesz itt akkor? Egy Armageddon a kegyeiért.
Amikor elfordulunk balra, akkor szembe találkozunk egy cicával, akit... nem igazán mozgat meg Solace közelsége. Annyira a saját bajaimmal voltam elfoglalva, hogy mostanában ezt nem is figyeltem. Ezért fordulok elkerekedett szemekkel a macska után, ezért akadnak össze a lábaim, ezért borulok fel és ezért szóródnak szana-széjjel a jegyzeteim, könyveim. Mert természetesen nyitott táskával kell közlekedni, minek bezárni azt. Ja és bónusz, hogy a jobb könyökömre sikerül ráesni. Egy szerencsecsomag vagyok, tudom.

- Jajjjjj... - szisszenek fel az éles fájdalom miatt, utána csak nyögök egyet, ahogyan a lapok és a könyvek beterítik előttem a padlót. - Eh... ilyen az én formám - jegyzem meg inkább neki, mint magamnak, és elkezdem begyűjteni négykézláb a dolgaimat. Amint megvan minden, és nem túl figyelmesen illetve rendezetten begyűrtem a dolgokat a táskába, mehetünk is tovább. Elvégre nem kellene elkésni óráról, bár még azért van időnk bőven.

- Igen. Hazamegyek az ünnepekre, de aztán jövök is vissza elsején. Valakinek kell boldogítania azokat is, akik az iskolában kényszerülnek maradni - kacsintok rá, bár van egy olyan sejtésem, hogy az én boldogításomra nem vágyna olyan lelkesen, mint mondjuk... nem is tudom, egy kellemes úszásra a Fekete-tóban. Bár szerintem többedmagam nevében nyilatkozhatom ezt gondolati síkon - sokan mások is inkább arra vágynának, hogy kíváncsi tekintetek szeme láttára uszizzon a tóban a baywatch-piros fürdőgatyájában a Bajnok Úr. - Sajnálom, hogy ti nem mehettek haza, ez eléggé igazságtalan. Biztosan neked is, meg a többieknek is hiányzik a családja. Vagy ha ti nem mehettek, legalább a családjaitok jöhetnének ide, nem? - elmélkedem hangosan, bár nem mintha mennénk ezzel valamire sajnos. - Gondolom azért rendszeres gyakorisággal leveleztek egymással. Biztosan büszkék rád, hogy kiválasztottak. Jajj! - csapok egy erőset a homlokomra, ahogyan felé fordulok, még látszik pirosan a tenyerem nyoma. - Szerintem én még nem is gratuláltam az Első Próbán nyújtott teljesítményedért, szóval... gratulálok, és nagyon örülök, hogy nem haltál meg - volt kitől ellesnem a bókolás művészetét, remélem értékeli, hogy tanuló- és fejlődőképes egyed vagyok. Még akkor is, amikor ma már másodjára sikerül felbuknom a faját lábamban... és ez csak azoknak a száma, amelyeket előtte produkáltam ma.

[- Szűkmarkú vagyok a haszontalan gesztusokkal, nem vagyok hozzászokva.]

heart made of glass

2005. december 12. hétfő

Annie

Forgatom a szemem reakciójára, bár nem állítom, indokolatlan tőle. Nem sűrűn osztogatok dicséreteket, rendszerint pedig én magam sem tudok mit kezdeni vele, amikor én kapok belőlük egyet. Önkéntelenül bár, de bevillan az a régi emlék, amikor úgy lekorholtam Maddockot egy hasonlóért, hogy szerintem a szavaim se teljesen értette meg.

- Szűkmarkú vagyok a haszontalan gesztusokkal, nem vagyok hozzászokva. - tényleg csak kedves (???) akartam lenni a magam mércéjéhez képest. Szerintem még Prudencet sem dicsértem meg semmiért soha. Tudom, hogy képes lenne könnyedén elragadtatni magát, és a végén még azt hinné, neki ez jár. Anyámék így is túlságosan kesztyűs kézzel bánnak vele. De talán már sejti, hogy nem alapértelmezett az, hogy megköszönik, amit csinálsz.

De mondjuk amit mondtam Annienek, az tényleg béna volt. Nagyjából már akkor tudtam, amikor kiejtettem a számon, éppen csak nem tudtam addigra féket kötni a nyelvemre.

- Jövőre egyikünk se lesz itt, nem lesz mit ünnepelni. - a jelenünk csak egy állomás, még ha elég nagy is azok közül. Tudom, hogy a Tusa jelentős, tudom, hogy az a béna kép örökké ott lesz majd rólam a csokibéka kártyákon, viszont mindezek kevésbé fognak majd számítani tíz, vagy mondjuk húsz év múlva.

- Gyűlölök veszíteni, de sajnos tényleg nem lehet minden meccset megnyerni. Nem rajtad múlt, a teljesítményed a posztodon pedig elfogadható volt. - hanem a kapitányukon, aki az októberi meccshez képest most semmirevaló teljesítményt nyújtott. Valami változott, pedig elsöprő és könnyű győzelemre számítottam Siennától. Eltűnt belőle a tűz, az arrogancia felfalta. Talán a csapatával kellett volna foglalkoznia a sportszerű Barbon-gyűlölet mániákus gyakorlása helyett. Nem hiszem, hogy valaha megérti, hogy nem vagyok az ellensége.

- Tényleg nem az övé volt. - figyelem, ahogyan a már épnek tűnő könyökére mutat, és hallgatom ennek a Harrynek a bocsánatkérését. Így ennyiből nem ugrik be, hogy ki is ő, csak következtetni tudok arra, hogy a Hugrabug egyik terelője lehet. Nem sokakat jegyeztem meg az alsóbb évfolyamokból, nem nagyon beszélgetek velük. Meg ami azt illeti, másokkal se nagyon a komfort zónámba tartozó körön kívül.

- Megsúgok egy titkot, egyébként én sem viselek könyökvédőt. Zavar a mozgásban. - nem is tudom, az őrzők hogy tudnak abban a kipárnázott harci páncélban bármit is csinálni, bár amióta kviddics a kviddics, az őrzők legalább annyira, ha nem jobban a gurkók célpontjai, mint a fogók. Én legalábbis előszeretettel ejtem ki az ellenfél őrzőjét a játékból, hogy ne tudjanak védeni.

Lehet, hogy kétszer meg kéne gondolnom ezt az elhívást, miután így csetlik-botlik előttem. Nem tudom, mi vonta el a figyelmét, bár szemem sarkából még látok egy cirmost hozzádörgölőzni az egyik oszlopnak. Az oszlop alján lévő kopások egyértelműen arra utalnak, hogy hosszú ideje közkedvelt helyről van szó a macskák számára. Leguggolok mellé, hogy segítsek összeszedni a szanaszét repült könyveket és pergameneket. Ez a minimum azért a süteményért, amivel az imént még megkínált.

- Tessék. - kicsit rendezetlenül bár, de átnyújtom, amiket összeszedtem. Mintha ráadásul ugyanarra a könyökére esett volna ismét. Megvárom, míg betúrja őket a táskájába – én is egyszerűen csak így tennék - , mielőtt tovább indulnánk az igazgatónő órájára.

- Én is sajnálom. - kicsit csodálom, hogy ilyen hamar visszajön, a szünetből bőven van még hátra utána is. De gondolom, nekik azért könnyebb ezt megtenni. Tőlünk senki nem tud hamarabb visszajönni, mert szervezetten, csoportosan utazunk. De nem is akarnék. Nem olyan rossz a Roxfort, de kicsit mégis bosszantó, hogy egy mágikus szerződés az, ami a kastélyhoz köt, el az otthonomtól. Itt még sem olyan, mint ott.

- Nem tudnak jönni. És az különben se lenne ugyanolyan. - csóválom a fejem. Mindig úgy képzeltem, hogy járom a világot majd, izgalmasabbnál izgalmasabb helyeket és mágikus titkokat fedezek majd fel. Az átoktörők közül is a legjobb leszek, bárhová is vigyen az élet. De az a nyamvadt, kurva sziget mégis csak az otthonom, amit semmi nem pótolhat. Még akkor sem, ha nem ünnepeljük azt a rohadt karácsonyt.

- Persze, levelezünk. Talán majd az utolsó próbára eljönnek. - feltéve, ha megélem, de addig sok víz folyik le a Temzén. Legalább a szünet alatt koncentrálhatok majd arra a gömbre, amit attól a gargoyle-tól szedtem el. Még nem jutottam vele sokkal előrébb.

- Hiányzik Ghostpine. Az a sziget neve, ahol élünk. Decemberben sokat látjuk a sarki fényt. - azt hiszem, valamelyik bulvárlap már kitért arra, hogy hol is lakok pontosan, bár Ghostpine nem egy turista centrum, hanem magánterület, így szerencsére eddig még nem közöltek képeket és pontos helyzetet róla.

- Gondolom, azok. - nem mondták, de a szüleim hasonlóan bőkezűek a bókokkal, mint én. Amikor megtörtént a kiválasztás, az aktuális legnagyobb problémám az volt, hogy anyámat elbocsájtották a MACUSA-tól – csak azért, hogy tévedésre hivatkozva hirtelen gyorsan visszavegyék. Meg aztán Vitrol cikke, amit ezután intenzív kutakodások követtek mondvacsinált, függetlennek hazudott újságíróktól, csak hogy összehasonlítsák a profilomat Bartholomew Barebone-éval, és azt tippelgessék, vajon valóban a Barebone-ok mágiája éledt fel újra, vagy máshonnan loptuk a varázslatot.

Vitatkozhatnék, hogy nem volt olyan jó a teljesítményem. Nem is érzem annak, hiszen csak ketten sérültünk Connorral – bár ő sokkal jobban, és szerintem gyatrábban teljesített nálam. Nem érzem igazságosnak a pontozást, még Vale is jobb volt, de legalábbis egy karcolás nélkül megúszta. Az emberek nem ismernek, nem tudják, hogy számomra nem lett volna más megoldás a helyzetben, ami nem erőszakos, bár tényleges kárt nem okoztam a gargoyle-ban. Vita helyett azonban csak kimérten biccentek egyet köszönetképp. Tudom, hogy nem mindenki gondolja úgy, ahogyan ő.

Még kevesebben fogják, ha igent mond nekem.

- Akartam kérdezni valamit, Annie. - megállunk pár méterrel azután az oszlop után, ahol az imént még a macska koptatta a márványt rendesen. Még pont láthatjuk, ahogyan eltűnik a folyosó egyik kereszteződésénél, meglehetősen semlegesen viseltetve minden jelenlévő iránt.

The unexpected moment is always sweeter.

2005.12.12.
Solace Barbon

Csak nevetek a reakcióján, mármint a szemforgatáson. Őszintén szólva nem igazán ellenkezhet, mert puszta tényeket közöltem enyhén cinikus formában. Te jó ég, milyen oldalamat hozza elő belőlem? Már majdnem bocsánatkérésre nyitnám a számat, de annak hatására, amit közöl, egészen más jön ki a számon, mint amit eredetileg terveztem volna.

- Haszontalan?! - kérdezek vissza a megszokott beszédhangomnál magasabb hangon. - Egy bók hogy lehetne haszontalan? Amikor azzal örömet okozol mások számára? Engem is boldoggá tettél az előbbi dicséreteddel, csak éppen elnyomja a... - hupsz, ezt igazán nem kellett volna elkotyogni, annyira ügyes vagyok... ja nem. - Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy... köszönöm - próbálom torokköszörüléssel elfedni a korábbi elszólást. Igazából már el kellene engednem ezt a dolgot, tudom jól, igyekszem is tudatosítani magamban. De mondani mindig könnyebb, mint kivitelezni, igyekszem azért.

- Maximum itt nem lesz okunk az ünneplésre, mert nem itt leszünk. Ha minden jól megy, te majd nem tudom hol, de átoktörőnek tanulsz, én pedig a Mandragórán, hogy lénygyógyász legyek. Nyugodtan hívhatsz ám majd, ha varázslények kapcsán segítségre lesz szükséged, barátoknak természetesen óriási kedvezményt adok! - nagyon kedélyesen és nagyon szélesen vigyorgok rá. Tudom, ő nem tart engem barátjának, de még közeli ismerősnek sem, de... van még idő, majdnem bármi megtörténhet, messze még az év vége. Vagyis legalábbis ezzel áltatom magam, mert gyorsabban száguldoznak a hónapok, mint a japán gyorsvonat - legalábbis számomra így érződik. Mégis, már most megtisztelve és kitűntetve érzem magam, hogy... alkalmanként - mint ma is egyébként(!!!) - már ő szokott engem felkeresni, hogy közösen töltsünk időt. Az ember nem gondolná, hogy két ennyire ellentétes ember, akiknek nincs túl sok közös témája, ilyen jól kijöhet egymással... mármint na, az ő részéről nem nyilatkozhatok, de én kifejezetten élvezek a társaságában lézengeni. Főleg azért, mert egy új szemszögből ismerhetem meg a világot, és rengeteg új dolgot tanulok tőle minden alkalommal.
Aztán megint felemlegeti a vereséget, inkább már csak mosolyogva bólogatok és remélem ejtjük ezt a témát. Még nem tettem túl magam rajta, egy hónap múlva már biztosan csak nevetni fogok rajta és inkább a Hugrások bravúros győzelmén örömködni. Most még tart egy kicsit a gyász időszak. Alapvetően nem vagyok egy kompetitív ember, legalábbis eddig azt gondoltam, de most... most azért még keserű a szőlő. Vagy várj, lehet az savanyú? Mindegy, még nem a jó szőlőízű tehát szar.
Jujj, mikre nem gondolok! Vajon ez a mellettem lévő rossz hatása vagy... elromlottam...?

- Ugyeeee?! - nézek rá elképedve, de csillogó szemekkel. - Végre valaki, mindig megkapom, hogy miért nem hordom a könyökvédőket, de egyszerűen korlátoznak. Nem tudom úgy irányítani a gurkót, ahogyan szeretném, pedig az apró mozdulatokban rejlik a titok. De jó, tökre örülök, hogy nem én vagyok ezzel egyedül, pedig már kezdtem aggódni! - tartom neki pacsira a kezem, bár kissé utólag jövök rá, hogy lehet, nem fog élni a lehetőséggel. Mindegy, ha kioffol, majd lepacsizom magammal, úgyis csak ő látja, de ha más is látná sem lenne semmi extra gáz. Durva, de a sorok között olvasva, ahogyan egyre többet megtudok róla, mégiscsak egyre több és több apró-cseprő hasonlóságot vélek felfedezni magunk között.

Mondjuk ez a kétballábasság pont nem tartozik a hasonló tulajdonságok közé, de kell valami, amiben egyedi és kiemelkedő lehetek. Ez mondjuk pont az, hogy csak úgy magától képes kimenni a bokám, just for fun. De mit tudok tenni, ha... ha most látom először, hogy nem félelemmel vagy agresszióval reagál rá egy állat, hanem közömbösen? A halloween-i események előtt Fogykos is majdnem a torkának ugrott. Pont az én Fogykosom, akit egyébként kenyérre lehet kenni. Ráadásul ez a macska pont nem egy barátkozós típus, a legtöbb emberre alapból is fúj, meg támad, ha meg akarják közelíteni. Kicsit lemaradok, közben Solace kedvesen már elkezdte összeszedni a cuccaimat, úgyhogy nagyon gyors kapkodásba kezdek én is.

- Aahh, köszi szépen - pislogok rá hálásan, ahogyan átveszem tőle a stócot. Véletlenül félig-meddig az ő kezére fogok rá. - És uhm... bocsi - gyorsan elkapom az arcáról a pillantásom, az hiányozna csak, hogy egy esetleges kínomban való elpirulás rossz ötleteket ültessen bárki buksijába. Miután mindent begyűrtem a helyére, a fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset.

- Persze, nem ugyanolyan, de úgy tartja a mondás, hogy ott az otthon, ahol a család. Jajj, most úgy megölelnélek, de mivel tudom, hogy nem igazán bírod, ezért tessék - a kezébe nyomom a sütisdobozt, amiből csodával határos módon egy süti sem esett ki az esésem során. - Illetve, azt fel tudom még ajánlani neked, hogy megmondod, mit szokott anyukád ilyen alkalmakkor készíteni és megcsinálom neked, mielőtt hazamegyek. Tudom, nem ugyanaz, de mégis... talán valamennyit segít, hogy komfortosabban érezd magad itt nálunk...? - nézek irányába kíváncsian, hátha az arcának valamely apró rezdüléséből le tudom olvasni, mit is szól ehhez az ötlethez. Utálni csak nem fogja, nem? Meg sértésnek sem veszi, nem? Ugye ezt nem tudja senki sem sértésnek venni?

- Biztos vagyok benne, hogy eljönnek majd! Mármint legyünk őszinték, ha nekem a fiam venne részt egy ilyen rangos eseményen kiválasztottként, mindenképpen biztatnám élőben is, amint lehetőségem adódik rá. Bár tekintve, hogy tizenhét vagyok még csak, jó is, hogy nincs még fiam, de lányom se. Nem vagyok én még elég érett a gyerekneveléshez, és egyébként sem... mármint... izé. Szerintem egy kicsit eltértem a témától, de a lényeg: én úgy gondolom, hogy mindenképp itt lesznek majd! - mosolygok végül rá kedvesen, bár megint majdnem tettem olyan elszólást, amit... talán nem éppen vele kellene megbeszélni. Vagy éppen senkivel sem kellene megbeszélni. Mindegy is, szerintem lassan lelőhetném magam, mert ha eddig a mai napon nem tartott idegesítőnek, most már tuti kezd abba az irányba billenni a mérleg. Pedig eskü csak cukorsokk miatt van szófosásom, mert reggeliként egy egész sütésnyi brownie-t toltam be, és azóta is abból pörgök kétszáz százalékon. Komolyan, ahogyan tovább beszél az otthonáról meg a családjáról, egyre inkább megölelgetném szegényt. Mármint a vak is láthatja, mennyire magányos, mennyire visszavágyik oda, ahol nem ezt érzi. Ez pedig olyan szomorúsággal tölt el. Azonban türtőztetem magam, mert tudom, hogy számára ez elég kellemetlen lehet, de még nem igazán tudom, melyik az a közlésforma, amivel a honvágyát enyhíteni tudom, meg megmutatni neki, hogy én tényleg kedvelem. Nincs az egész világ ellene, ezt az állatok is bizonyítják a csökkenő agresszivitásukkal. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez neki fel sem tűnt. Na majd valamikor, mondjuk ha visszajöttem a szünetről, leteszteljük Fogykossal, hogy ő mit szól majd hozzá, és akkor majd Solace is látni fogja a változást.

- Azta, igazán kivételes helyen laksz! Én csak tévében, láttam eddig a sarki fényt, meg a világkiállításon a finnek pavilonjában. Ott gyönyörű volt, de mégis más, amikor... amikor az igazit láthatod - elképzelem, ahogy mondjuk a házuk tetején ücsöröghet és figyeli az Aurora Borealist. Igazán léleksimogató jelenetként képzelem el, gondolom ő is hasonló békességet és nyugalmat érezhet olyankor.

- Ne butáskodj, biztosan azok! Pláne mert azért... nos valljuk be, te hátránnyal indultál a többiekhez képest, mert... hát mert... szóval... láttunk már példákat arra, hogy az állatok és a varázslények sem igazán... szívleltek régebben - próbálok utalgatni finoman az első találkozásunk körülményeire, meg burkoltan arra, hogy most kicsit csendesedtek a kedélyek. Bár a többiekről nem tudok nyilatkozni - természetesen a külföldiekre gondolván, a hazai résztvevőket azért ilyen téren ismerem-, de hasonló kaliberű problémát egyiküknél sem fedeztem fel eddigi interakcióink során. Mondjuk azon azért kicsit megütközöm, hogy szavai alapján nem ismételgeti ezt neki minden levelükben. Én biztosan így tennék. Az erények elismerésére mindig szükség van, a pozitív megerősítés fontos. Kicsit tovább megyek hozzá képest, és nagy lendülettel fordulok vissza felé, ahogyan kíváncsian pislogok rá.

- Igen? Mondjad csak, csupa fül vagyok! - pislogok rá kíváncsian, ahogy kedves mosolyt villantok rá ismét. Közben azt próbálom magamban kitalálni, hogy mit akarhat kérdezni. Talán elkérné szünetre a rúnatanos jegyzeteimet megint? Vagy meg akar kérni, hogy segítsek neki? Uuu, az mondjuk nagy előre lépés lenne, gondolkodjunk kisebbekben. Esetleg szeretne valakinek sütni valamit? Ebben kell a segítségem? Vagy könyvet akar kölcsönkérni a húgának? Mondjuk erre nem biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb ember, de biztos vannak olyan könyveim is mélyen a ládámban elrejtve, amely fiatalabb korosztálynak való lehet. Mármint a normál fiatalabb korosztálynak, mert én már tizenkét évesen is ilyen könyveket olvastam, mint most.

[- Elnyomja a mi?]

heart made of glass

2005. december 12. hétfő

Annie

- Elnyomja a mi? - kérdezek vissza, a szokásosnál talán tufább ábrázattal. Egyáltalán nem vagyok képes dekódolni, hogy mire is gondolhatott, mire utalt pontosan. Ha nem lenne esetleg egyértelmű, Ishidával hogy a fenébe tudjuk ilyen jól megérteni egymást, amikor földi halandó ránk nézve arra se tudna gondolni, hogy mi egyáltalán szóba állunk egymással.

Nem lettem tehát okosabb, bár az agyam egy rejtett, távoli kis rekesze talán képes elraktározni azt az információt, hogy nem annyira borzalmas dolog örömet okozni másoknak mindaddig, amíg a bókolás nem válik hazugsággá, vagy eszközzé ahhoz, hogy manipuláljanak vele. És akkor itt az újabb kérdés, mi az a pont, amikor már manipulációnak számít? Mikor mondasz valamit csak azért, hogy kedveljenek? Mert a legtöbben ezt teszik, de én ebből köszönöm, nem kérek. Közben mégis, nem ezt teszem most is, azért, hogy közelebb kerüljek legalább egy kicsit a jó oldalához?

- Persze, te leszel az első, aki valaha bármikor eszembe jut majd varázslények kapcsán. - ha személyről van szó, és nem pedig arról, ahogyan egy kerék megpördült fél tucatnyi varázslény fotójával, szemben az én félresikerült, cseppet sem előnyös képemmel, amin megint sikerült úgy kinéznem, mint egy sorozatgyilkosnak. Ezen a fotóretusok sem segítettek, konkrétan felismerhetetlen vagyok rajta. Bár ez kicsit talán szerencse is.

- Erről beszélek. - helyeselek arra, amit mond, a pacsit feltartó kezére azonban csak összevont szemöldökkel pislogok. Nem értem, mit szeretne. Elvileg a csuklóvédők egyébként úgy vannak kialakítva, hogy ne kéne zavarniuk a mozgásban, de mégis ezt teszik. Idegesít. Talán a könyököm nem is sérült soha úgy, ahogyan Annienek, még távcsövön keresztül se volt szép látni. Viszont aki kurvá… Hmm, ez talán megy szebben is. Aki sportolónak megy, az ne csodálkozzon azon, ha sportbaleset éri. A kettő sajnos kéz a kézben jár, a kviddics pedig a brutálisabb seprű sportok közé tartozik. A quodpot talán durvább, robbant már a pofámba a labda, nem volt szép. Nem volt kedvem viszont Malachi hajdani bátyjával több időt tölteni, mint amennyi kötelező, idegesített, ahogyan sorban álltak körülötte, hogy felszopják, mert azt hiszik, bármit is nyernek vele. Nekem ehhez nem volt gyomrom. Maradt hát a kviddics, ott úgyis kevesebben vannak.

- Ha visszajöttél a szünetről, és nem lenne elég leckéd, akkor szívesen mutatok pár terelő trükköt. Félreértik a posztot, nem elég az erő, kell hozzá a technika is. Láttam tőled egy csavart ütést is októberben, nem vagy rossz, na. - megint sikerül nagyon szofisztikáltan kifejeznem magam, bár legalább nem tettem hozzá, hogy lány létedre. Nem emlékszem, hogy mikor volt a Wampusnak utoljára női terelője, talán még a csapat tagja se voltam. Nem gondolom, hogy nem-specifikus a dolog, a technika pedig megelőzi a fizikai fölényt, bár kétségtelen, hogy mindkettőre szükség van hozzá, ha hatékony akarsz lenni a poszton. De a lányok gyakrabban pályáznak hajtói vagy fogó posztra. Különben is csak az számít, hogy akit a csapatba veszünk, az a legjobb legyen.

- Semmiség. - adom oda a dolgait. Nem csinálok nagy ügyet abból, hogy a kapkodásban véletlenül az én kezemet érinti meg. Miért is kéne?

Nem sokat tártam fel neki a családomból. Bőven elég, hogy a hiénák már lehozták, ezzel belefurakodva a privát szféránkba. Nem mondanám, kielégítő lenne a viszonyom Prudence-szel, mert szerintem ostoba és naiv, aki folyamatosan ábrándokban él az őt körbevevő világ kapcsán. De az azért nem tetszik, hogy olyan figyelmet kap, ami esetleg ártalmas is lehet neki. Tudtam, hogy bosszantóan sok hírverése lesz ennek a Tusának, főleg, miután Amerika hozzáért és bemocskolta a szabadság, a függetlenség és a kapitalizmus jegyében, de ez talán még így is túlzás. Eddig csak egyetlen, rövid levelet váltottam vele novemberben, amihez mellékelt egy frappáns rajzot rólam, a sérült térdemről, egy jégsugárról meg egy gargoyle-ról, de még nem jött meg az ihletem arra, hogy megköszönjem figyelmét. Talán majd a téli szünetben. Szinte üres lesz a kastély, szerintem ráérek majd ezen is gondolkozni, hogy mit írjak neki.

- Ez… igazán kedves tőled. A dobozt kéred vissza? - tényleg szerencse, hogy a doboz nem tört össze. Kár lett volna érte. Nem szeretem az ételt pazarolni.

- Nem vagyok egy ölelgetős típus. Mi nem ünnepeljük a karácsonyt. Nevezzük generációs traumának. - nem vagyunk jóban a keresztény ünnepekkel, nem tettek azok semmi jót nekünk. Van elég vallási fanatista a világon, nem kell még egy.

- De a mákos sütemények Minnesotában elég népszerűek, úgyhogy ennek… - felmutatom a süteményes dobozt, mielőtt elrakom.

…most nagyon örülök. Egy Juicy Lucy tenne még boldogabbá. Az se baj, ha nem sárkányból. - meg igazából bármilyen hamburger, már a sárkányhúshoz sem ragaszkodom. Nem mintha bármi felérne a sárkánysteakhez, de nem hiszem, hogy az itt beszerezhető. Ilyenkor érzem azt, hogy a WizBurger nem sietett eléggé a kapitalizmussal.

Valószínűleg a szüleim tényleg itt lesznek az utolsó Próbán, legalábbis volt már erről említés az egyik levelükben. De sok minden történik még addig. Minden döntésem, minden lélegzetvételem hatással van az ő életükre is. Én vagyok a pillangó Afrikában, aki meglengeti szárnyát, és hurrikánt idéz vele Amerika partjainál.

- Tényleg szép. - akaratlanul elmosolyodok az emlékekre.

- Tőlünk az egyik legszebb a kilátás rá az Államokban. Szeretek kiülni a tetőre és csak nézni. - ellenben most itt leszek ebben a gyász kastélyban, ahol lassan a falak és az erdő is fojtogatnak. Amennyi dolgot potenciálisan adhat ez a Tusa, ugyanannyi, vagy még több dolgot el is vett tőlem, és még nem fejezte be az adósság behajtását rajtam. Még nagyon az elején vagyok.

- A Próba szempontjából teljesen mindegy, hogy kedvelnek-e a lények, vagy sem. - nem veszem észre a szavaiban rejlő múlt időt. Talán csak nyelvbotlás volt.

- Harry Potter még az RBF vizsgáit se rakta le, amikor végrehajtotta a próbákat. Mindenkinél nagyobb hátrányból indult, nem kellett volna túlélnie a sárkányt, mégis gyakorlatilag megnyerte az egészet. - alaposan kiműveltem magam nyáron az eseményekből, bár első sorban az érdekelt, hogy milyen típusú feladatok vártak a bajnokokra. Cseppet sem ért készületlenül, hogy az első próbán bestiákkal találtuk szembe magunkat.

Eljött aztán a pillanat. Tudom, hogy még messze van a bál, hiszen alig pár napja, hogy kihirdették az eseményt. Viszont szerettem volna gyorsan letudni az egészet, ezzel megelőzve az esetleges konkurenciát, mert látom, hogy mások hogy néznek Anniere. Az se hátrány, hogy van időm elhívni mást, ha esetleg nemet mond. Mert nemet mondhat, bármikor nemet mondhat. Nekem mégis az első gondolatom az volt, hogy őt fogom először megkérdezni bárki előtt.

- Eljönnél velem a bálba? - nem gondoltam át teljesen, mit fogok mondani. Nem készültem előre szöveggel. A kérdésem könnyedén csúszik ki a számon, mintha az egésznek semmilyen tétje nem lenne a világon. Örülnék, ha igent mondana, nagyon is, de jobb túlesni rajta, ha nem hajlandó vállalni a velem való nyűgöt.

The unexpected moment is always sweeter.

2005.12.12.
Solace Barbon

Csak legyintek egyet. Nem igazán óhajtok belemenni ebbe az egész önsajnáltatós témába, igazából nem csak vele, mással sem. Éppen leszokóban vagyok ezen függőségemről, legalábbis próbálkozom. Tényleg kitűztem célomul, hogy erősebb leszek, még ha olyan megnyugtató is az önsanyargatás ezen lelki formája. Mert egyszerűbb azon szomorkodni, hogy mindent csak el tud rontani az ember lánya, mint aktívan tenni azért, hogy ne így legyen és tényleg összeszedni magát, hogy jobb lehessen - bármilyen és minden téren.

- Igazán megtisztelnél vele - vigyorgok rá annak teljes tudatában, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni. Mármint ugyan, kit akarunk áltatni, biztos van megannyi iskolatársa, akik milliószor előbb eszébe jutnának, mint egy random fura angol lány akihez egy tanéven át volt balszerencséje. De azért kedves szavak, kiváltképp az ő szájából, úgyhogy ez mindenképpen értékelendő.

Számítottam rá, de nem gondoltam úgy igazán, hogy tényleg nem érti a magas ötös koncepcióját.
- Most komolyan? Vagy csak szórakozol velem? - adok hangot az értetlenkedésemnek, majd hamar változik az eredeti terv, a karjáért nyúlok és ha nem visszakozik, akkor a levegőbe emelem és belecsapok én a tenyerébe. - Ne csináld Solace, csapatkapitány vagy...- "voltál" -... soha nem pacsiztál le egy győztes meccs után a csapattársaiddal? Vagy úgy életedben bárki mással valaha? - ezt azért elég nehezen tudom elképzelni, bár nem lehetetlen. Furák ezek az amerikaiak. De még ha furák is, a többség szerethető. Mondjuk az is örömmel tölt el, hogy van aki hasonlóképp gondolkodik, mint én - nem szeretem, ha azt érzem, hogy valami korlátozza a mozgásomat, védelem ide vagy oda. Lovaglás közben sem vagyok hajlandó gerincvédőt hordani, rontja az ülésemet, a jeladást sem könnyíti meg, ront mindenen. A kobakot sem igazán szívlelem, de az nem akadályoz semmiben. Bár ha nem látják, azt sem húzom fel. Ahogy kesztyűt sem télen, mert szeretem a saját bőrömön érezni a kantárszárat, a lovak szőrének tapintását, még ha pillanatokon belül le is fagy a kezem, és minimum három olvadási cikluson esik át a melegben. Teljes mértékben megéri!

- Jóóóóó! - szemeim azonnal felcsillannak az ajánlatára. Még egy meccsünk van a szezonban, ráadásul a Hollóhát ellen. Ők egyébként is jobb seprűkkel rendelkeznek, mint mi, Zafira, a csapatkapitányuk nem is vesz részt a tusán, biztos minden erejükkel a következő meccsekre készülnek. Nekem sem árt, ha új technikákkal bővül a repertoárom, annak ellenére is, hogy végzés után nem fogok kviddics keretein belül seprűre ülni. Kicsit szomorkás gondolat, de ezzel jár a felnőtt lét, gondolom. A lovaglás azért marad, remélhetőleg egyszer eljutok arra az anyagi szintre, hogy egy sajátot vehessek majd. Ám egyelőre ez csak legnagyobb vágyaim egyike, de mindent meg fogok tenni a megvalósulásáért.

El vagyok foglalva a dolgaim táskába való gyömöszölésével, amik valamiért nem igazán akarnak normálisan visszaférni a helyükre, pedig eddig is ebben a tatyóban voltak, hát nem nőttek meg amikor kiestek onnan. Nem úgy működnek a könyvek, mint egy okkami na. De az erőszak mindenre megoldás, persze ez így ebben a formában nem igaz, de ilyen helyzetekben vicces erre gondolni.

- Hát, amennyiben szeretnéd, hogy csináljak még ilyet, igazán nem árt. Nem végtelen a dobozkészletem! - vigyorgok rá szélesen és valóban tökre örülök, hogy elfogadja. Remélem nem csak kényszerből és valamennyire akár még örül is neki. Valahol jó mélyen.
- Ha nem mondod, magamtól r sem jövök erre Solace! - nevetek rá, és a nyelvem hegyén van egy kissé mocsok visszaszólás, "hogy csak ilyen nyakszívogatós típus", de szerencsére még időben kötök csomót a nyelvemre és nyelem vissza ezt a hozzászólást. Ilyen csípkelődős stílusban Gemsen kívül mással nem nagyon szoktam beszélni azért, de ő még éli is. Mondjuk amit utána mond, hogy tényleg örül a sütiknek, eszméletlen jól esik a lelkemnek, majdnem meg is könnyezem. Engem ezzel a kijelentésével tett épp boldoggá, úgyhogy el is határozom, csinálok még neki is.

- Juicy Lucy? - kérdezek vissza csípőből, mert halvány lila fogalmam sincs arról, hogy miről beszél. Mindegy, megcsinálom neki nagyon szívesen, ha már többek között ő is itt fog senyvedni a többiekkel a szünetben. Sőt, megpróbálok minden bajnoknak csinálni valamit, hátha egy kicsit kellemesebbé tudom tenni számukra így az ünnepeket. Egy biccentéssel nyugtázom a kívánságát, megpróbálok utána járni ennek a Juicy Lucy-nak, és megcsinálni neki gyorsan.

Különleges pillanat ez, hogy őszintén mosolyogni látom. Talán majdnem annyira ritka és egyedi élmény, mint a sarki fények játéka a legtöbb ember számára. Úgy gondolom itt nincs szükség szavakra. Elhiszem neki, hogy gyönyörű lehet a kilátás, ahogyan azt is, hogy sokszor a tetőről csodálja azt. Irigylésre méltó a helyzete ilyen szempontból, egy igazán kedves dolognak tartom. Talán egyszer majd én is láthatok élőben sarki fényeket, de ez egyelőre csak egy messzi-messzi álom marad.

- Erről naphosszakat vitatkozhatnánk, mert igenis változtatott volna sok mindenen, hogy hogyan viszonyulnak hozzád a lények. Talán a Gargoyle sem vadul meg annyira, ha nem így lett volna, talán meg sem sérülsz. Talán választhattál volna kevésbé agresszív taktikát és talán a pontozás is máshogy alakult volna. De ezek már mind csak teoretikus felvetések maradnak, melyek taglalásának értelme túl sok nincs. De én ezt így gondolom, bármit mondasz, ezen változtatni nem tudsz, mert tudom, hogy igazam van - kötöm az ebet a karóhoz érvelésem végén, melyet egy szemforgatással kezdtem. Az állításom helyességében önmagamat meghazudtolva egészen biztos vagyok. Ami ritkaság számba megy, éppen ezért nagy szó!

- Ezt hívják szerencsének - gyorsan rövidre is zárom a Harry Potteres témát, ő egy teljesen külön kategóriába tartozik.

A találgatásokat hamar feladom azzal kapcsolatban, vajon mit is akarhat kérdezni. Egy rejtély ez a srác, mindig képes meglepni - ez alól a mostani sem kivétel. Meglepettségemben el is kerekednek a szemeim, és minden érzelem kiül az arcomra, amik hirtelen kavarogni kezdenek bennem. Először is, én nem nagyon gondoltam így a bálra - akivel mentem volna, és evidensnek vettem, hogy együtt megyünk, mással megy. Érthető okokból, nem is vagyok szomorú miatta, de nem is gondoltam, hogy valaki igazából elhívna. Ugyan mi oka is lenne erre bárkinek? De nem is zavart volna, nekem nincs szükségem párra, hogy jól érezzem magam és alaposan bezabáljak. Aztán azt sem értem, hogy pont Solace és pont engem kér fel. Miért? Annyival több és jobb lehetősége is adódna, egyáltalán nem vagyok képes felfogni a döntése mögötti logikát. Egyfelől azért hízeleg is a nemlétező egómnak a meghívás, ezt kár lenne tagadni, de mégis teljességgel érthetetlen számomra. Legszívesebben zsigerből visszakérdeznék, hogy "De miért? Miért pont engem? Miért nem mást?", de mégsem teszem. Helyette rendezem a vonásaimat és rámosolygok.

- Persze, nagyon szívesen! - és ez szóról szóra igaz. Hiába váratlan az egész, de tagadhatatlanul jól érzem magam a társaságában, szóval ha ezt akarja, miért is ne?

[- Miért szórakoznék veled?]

heart made of glass

2005. december 12. hétfő

Annie

Nem sikerül választ kapnom arra, hogy mi az a dolog, ami elnyomja állítólagos kedvességem. Csak legyint egyet a kérdésre, ezzel megsemmisítve mindennemű, pillanatnyi törekvésem arra, hogy esetleg jobban odafigyeljek a jövőbeli, hasonló ámokfutásaimra. Valamit biztosan rosszul csináltam; valamit biztosan elbasztam, amit már szóra se méltat. Ez vagyok én, Solace Barbon, csalódások hírnöke, az illúzióvesztés mestere, akiből csak kiábrándulni lehet.

Lenyelem a dolgot, nem lenne célratörő erőlködnöm. Majd szorongok rajta akkor, amikor senki sem lát.

Mindketten tudjuk, hogy valószínűtlen egy olyan szituáció, ahol állatokkal kapcsolatban lenne problémám, Annie pedig elérhető közelségben van az esetleges megoldáshoz. Nem is hiszem, hogy ennek szólt a megjegyzés. A gesztusokat még én is értem. Valószínűleg viszont tényleg ő lenne az első, akihez ilyen helyzetben fordulnék, ha ez megoldható lenne. Már a parton meggyőzött arról, hogy legalább van fogalma arról, hogy mit csinál, ami sok esetben több, mint az enyém. Elég profi vagyok abban, hogy azt a látszatot adjam, mindig tudom, mit csinálok, és hazudnék, ha azt mondanám, néha nem az jut az eszembe, hogy csak egy imposztor vagyok. Valószínűleg viszont inkább előbb vágnám le minden végtagom, minthogy ezt hangosan is beismerjem. Irigylem kicsit Anniet, nála egyértelműek a jelek arra, hogy valamit jól csinál-e vagy sem. A sebek összehúzzák magukat, a lények pedig legalább elviselik, amikor foglalkozik velük. Bár feltételezem, sikerként könyvelhetem majd el, ha nem nőtt mondjuk még egy fejem egy ismeretlen piramisba való behatoláskor.

- Miért szórakoznék veled? - pislogok vissza értetlenkedésére. Nem szeretem, ha csak úgy hozzám érnek, idegesít, a saját anyám se szokott ölelgetni. Szerintem háromszor zuhanyoztam, amikor a próba előtt az egyik újságírónő hozzáért a vállamhoz az engedélyem nélkül.

- Este koccintunk egy BudWizarddal, akkor elengedi magát a csapat, aztán jól van. - nagyjából ennyiből a magam részéről kimerül az ünneplés, bár jól tudom, hogy se Fuentes, se Morris nem fogják vissza magukat ezeken a győzelmi ünnepeken, de mondjuk meg is érdemlik, nélkülük nem lett volna győzelmünk. Ishidát meg már úgy egészen kedvelem, és ha kötelező lenne megnevezni egy barátot, akkor az ő nevét diktálnám le, még ha teljes nyarak is telnek el úgy, hogy a másik gondolata se merül fel. Minek? Hova? Mire jó az? Azt meg hetedik éve nem tudom, hogy mi a franc keresnivalója van a Pukwudgieban, bár Gardner is rejtély a Szárnyaskígyóknál… mindegy.

- Így legyen. Mit mondtál, mikor jössz vissza, január elején, ugye? - függetlenül attól, hogy elfogadja-e a meghívást, tényleg szívesen gyakorlok vele. Szerintem a kviddicses karrieremnek tulajdonképpen már vége azután, hogy meghoztam két döntést: az egyik, hogy Angliába jövök a Tusára, a másik, legvégsőbb pedig, hogy elutasítottam az amerikai liga toborzását, kétszer is. Akkor, amikor a csapatba jelentkeztem, konkrétan tényleg nem létezett nekem más, mint a kviddics, de a prioritások hamar átrendeződtek, ahogyan egyre nagyobb hangsúlyt kapott, hogy más készségeim pallérozásával töltsem el az időmet. Kevés volt nekem, hogy csak egy újabb wampusos izomagy legyek, a sport pedig csak egy eszközzé vált, amivel kontrollálni tudom saját magamat. Függetlenül attól, hogy a Tusa hogyan alakul, nem kívánom celebként leélni hátralévő életemet, más terveim vannak.

- Helyi sajátosság. Minneapolistól északra lakok a tavaknál. - relatíve nem messze onnan, seprűvel alig két óra. Nem hiszem, hogy Ely neve bármit is mondana neki, hiába az a hozzánk legközelebbi, bár magnixokkal teli kisváros. A szigetünk szerencsére épp elég messze van tőlük. Közben biccentek egyet a dobozzal kapcsolatban, amit még a héten, elmosva visszaszolgáltatok neki, bár élek a gyanúval, hogy egy napnál tovább nem fog kitartani a sütemény.

Nem tudjuk már meg, hogy mi lett volna, ha kicsit hétköznapibb vagyok, legalább semlegesebb a lények szempontjából. Valószínűleg tényleg más taktikát választottam volna, például megpróbáltam volna játszani vele. Igyekszem a lehető legkevesebbet erre gondolni viszont. A pontozás bebizonyította, hogy nem a képességek alapján választanak. Tudom, hogy másoknak nem ez a benyomásuk rólam, de én sem örülök annak, hogy szimpátia alapján kaptam pontokat – miközben Vale például nem. Tudom, hogy Morrisnak köze van ehhez, és tudom, hogy ki fogom vívni a haragját azzal, hogy nem olyan partnert hívtam el, akit ők megfelelőbbnek tartanak. Például Eydist. Kedvelem a lányt, nagyon is kedvelem, de nem eléggé ahhoz, hogy az elsődleges választásom legyen a rendezvényre.

Annienek elég árulkodó arca van az érzelmeit illetően. Azt hiszem, sikerült meglepnem a kérdésemmel. Minden oka és joga megvan hozzá, hogy elutasítsa a meghívást, kizártnak tartom azt is, hogy ne fontolnák mások is, hogy elhívják őt. Hülye, aki nem veszi észre, hogy néznek rá a srácok. Mindannyijukat meg akartam előzni, mielőtt esetleg azért mondana nemet, mert már van partnere. Lehet, ha holnap hívom el, már késő. Vagy a következő szünetben. A mosolya és a válasza azonban kielégítően pozitívak. Biccentek egyet még egyszer köszönetképpen.

- Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, Annie. Amúgy mi a kedvenc állatod? - nem teljesen független a kérdésem a báltól, gondoltam, készítek neki is valamit, bőséggel lesz rá időm a szünetben.

- Hagyjad csak, felveszem. - lehajolok a táskájából újfent kiborult dolgokért, amiket a kapkodós elpakolás okozott. Már a kezemben viszem utána a földre esett tankönyvét és füzetét átváltoztatástanra.

A játéktér szabad! Köszönöm a játékot! ♥