Gyengélkedő

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság és gyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Vannak dolgok, amik nem emberi fülnek valók. Olyanok, amik rosszabbak bárminél, amit el lehet képzelni, amit le lehet írni. És én egész életemben azt hittem, hogy kurvára bírok mindent, mert horrorfilmeken nőttem fel, faltam az ijesztőbbnél ijesztőbb regényeket, sosem érdekelt a vér, belek, testnedvek,gyilkosság, jöhetett minden meg sem rezzentem.
Egy éjjel kifásliztam a lábam, hogy megnézzem a gyógyuló csonkot. Először hánytam a látvány és a szag elegyétől. Másodszor is.
Ötödszörre már nem hatott meg. Azóta az a fixa ideám, hogy minden fájdalmat, minden undort és fóbiát le lehet küzdeni, csak neki kell menni ötször.
De ezt a történtet elsőre is alig bírom végighallgatni, pedig valahol sejtettem, hogy nem világbékére is kis bolyhos, vagy esetemben kopasz kismacskákra fizettem be. Volt egy megérzésem, hogy itt valami kibaszott nagy baj, de ekkorát kigondolni sem tudtam volna, ez túlmutat mindenen.
Pedig milyen sokáig vártam, mennyit dolgoztam azért, hogy most itt állhassak és akkora gombóc legyen a torkomban, amit lehetetlen lenyelni. Inkább nézném ezerszer a saját levágott lábam csonkját gennyesen rohadni, mint hogy ezt újra végig kelljen hallgatnom.
Én annyira akartam ezt, Vivien.

Szeretném azt hinni, hogy azért reagálok ilyen rosszul, mert eonokkal ezelőtt, amikor még az volt a világ legnagyobb tragédiája, hogy nem lettem bajnok, hogy nem az én húzott szemem néz vissza az emberekre az újságok címlapjáról, magabiztosan megterveztem és majdnem sikerre is vittem a saját öngyilkosságomat. Ezzel mentegethetem magam egy ideig, ha eléggé akarom, el kell ismernem, hogy nincs kiskapu. A történet maga egy dolog, akiről szól, az egy másik és ez a két faktor teszi annyira szürreálisan fájdalmassá ezt az egészet.

Minden szót muszáj újra és újra átgondolnom, hogy igazán fel tudjam fogni a jelentésüket. Teljes, megingathatatlan hittel kezdtem ennek neki, a józan eszem mégis minden mondatot megkérdőjelez, mert ez ellene megy a logikának, legalábbis mindennek, amit ismerek. A lehetetlennel egyenlő, hogy valaki, aki ezeken ment át most itt álljon előttem, és normális ember módjára iskolába járjon, tanuljon, közösségben létezzen.

A vérfarkasság felfogható, tényszerű, a körülmények azok, amik miatt nehezebben áll össze a kép. Ha okosabb lennék talán észrevehettem volna a jeleket, de ez is csak egy vaskos hazugság, amivel nyugtatni próbálom magam. Senki nem vette észre őket, nekem sanszom se volt, pedig a legnagyobb veszekedéseink telihold elé tehetőek, utána pedig valahogy mindig nyúzottnak, fáradtnak tűnt. Mindig megvoltak az indokai, most fáj a feje, aztán nem tudott aludni, utána meg valami más egészen hihető bullshittel jött. Gondoltam a hormonoktól bolond, legyen bármilyen hímsoviniszta faszság is ilyenekre kijutni, de valamivel meg kellett magyaráznom magamnak. Nem én vagyok a baj, hanem a hormonok, nem én vagyok a baj, hanem a likantrópia. Nem! Én vagyok a baj, mert mindent kérdés nélkül megzabáltam, amit mondott.

A fókuszom szétesik, el kell, hogy fordítsam a fejem, különben félő, hogy zokogásban török ki, de azt nem lehet. Egyszerre csak egyikünk engedhet el mindent, ami féken tartotta és ez nem lehetek én, nincs jogom hozzá, hogy bedobjam a gyeplőt.
Összerezzenek a hangjától, a végtelen, kétségbeesett akarattól, amit hallok benne. Nem kényelmes ránéznem, ez az egész szituáció kurvára feszegeti a határaimat,és az, hogy igyekszem tartani magam, kicsit segített, de igaza van, ez így nem mehet tovább. Lassan nézek vissza rá, hatalmasat nyelek, mintha ez bármit változtatna a tényen, hogy még sehol sem tartunk és máris szenvedek.
Bárcsak el tudnám neki mondani, amit gondolok.
Én nem képzeltelek soha senkinek, csak azt láttam, amit mutattál. Nem akartam, hogy más legyél, nem próbáltalak megváltoztatni.

Minden erőmmel, némán tartom egyben magam, pedig sokkal egyszerűbb lenne hagyni a remegő izmaimnak, hogy felmondják a szolgálatot és összekuporodni a sarokban, mint egy ostoba gyerek, de ehelyett azt mondom magamnak, hogy muszáj végigcsinálnom. Miatta.
Bólintok, rajta tartom a tekintetem, fogom a kezét. Olyan hideg, olyan kicsi, puha kéz ez.
Az arcán még mindig ott az alvadó vér a tenyeremről. A sötétvörös folt émelyítően mély kontrasztot alkot a fehér bőrével. Mindig ilyen sápadt, vagy csak a hajnali fények teszik?

Észre sem veszem, hogy Fenrir Greyback nevének említésére megfeszül az állkapcsom. Remek, újra van neve a gyűlöletnek. Hány ember életét tehette tönkre az a megalomán kutya?! A Cruciatus átok elhangzására csikorgatni kezdem a fogam, az, aki ilyet tesz egy gyerekkel, egy kislánnyal, bárkivel, nem érdemel mást, minthogy puszta kézzel tépjék ki a szívét. Én is úgy érzem, mintha éppen szétrepedne a mellkasom a mázsás kövek alatt, amik hirtelen rárakódnak, minden részlet egy újabb sziklatömb.
Azt hiszem tudom, hogy mit vár tőlem. Azt akarja, hogy hibáztassam, hogy elítéljem, hogy azt gondoljam, hogy mindezért…a borzalomért őt magát tegyem felelőssé, de hogy lehetnék rá képes?
-Ez veled történt, de nem te vagy-rázom meg a fejem. Annyira szeretném, ha lenne eszközöm, megfelelő szavaim arra, hogy kifejezzem magam, de mintha minden bentragadna. Amit nagy nehezen kinyögök, az is csak olcsó vigasztalásnak tűnik, de én nem azt utasítom el, amit tett, hanem azt, ahogyan emiatt hibáztatja magát.
Csak egy kisgyerek volt! Valaki, aki azt sem értette, hogy mi történik körülötte, tulajdonképpen azon sem lepődnék meg, ha beszámíthatatlannak nyilvánítaná bárki, aki tudja, hogy hogyan működik egy ilyen fiatal gyerek agya.
Nem tudom tovább visszafogni, legördül egy könnycsepp az arcomon. Annyi éve gyűlöli magát és én…én mit csináltam? Nem segítettem, csak rontottam mindenen, megint megcsináltam az armageddont és őt is magammal rántottam. Veszekedtem vele, üldöztem, kíntattam, kattant picsának neveztem.
-Érted? Nem te vagy-a hangom karcos, a torkom száraz, megremeg a kezem, amivel az övét szorítom, de még nem engedem el, ha beledöglök sem-nem volt választásod, mert az életed múlt rajta. Minden felesleges lesz és elsikkad, ha az egyetlen cél az, hogy túlélj.

Eltávolítom magamtól a gondolatot, hogy én vajon mit tettem volna a helyében, pedig a lelkem mélyén már készül a válasz. Csak azt tudom, hogyha most lehetőségem lenne kiállni Greyback ellen, megtenném. Megpróbálnám megbosszulni a gyermekkorát, a lelkét, a boldogságát, még az életem árán is. Ezt érzem, bármilyen ijesztő is legyen a gondolat, hogy bárkinek képes lennék puszta kézzel nekimenni, aki valaha is bántotta. Éreztem már ilyet a barátaim miatt, de ez most más, erősebb, elsöprő.
Hogy akarom-e tudni, Vivien? Nem, nem akarok tudni többet, szétszakad bele a szívem, a vérnyomásom az egekben, a fejem lüktet a lábammal együtt, a kezem forró a tiéden, de hallanom kell.
Bólintok.
Egyetlen kibaszott szalmaszálam maradt és tudom, hogy hülyeség, de már nincs más, amibe kapaszkodhatnék. Kérlek, istenek, buddhák, entitások, szellemek, mindennél jobban remélem, hogy nem nyúltak hozzá! Hogy nem bántották úgy..., úgy, ahogy belegondolni sem merek. Csak azt ne!

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Egyszerre tölt el elégedettséggel, ahogyan azt látod, milyen nehezen viseli szavaid mázsás súlyát és egyszerre ezer apró pengeként hasogat belülről. Talán lesz annyi hozadéka a kegyetlen őszinteségnek, hogy nem fog akarni ilyen meggondolatlanul véget vetni az életének újra... aztán lehet épp az ellenkezőjét éred majd el vele? Ha az utóbbi lenne, akkor ott az a vészjóslóan ismerős tudat, az ígéret, hogy az Ő vére is a Te kezeiden szárad majd. Hiszen ehhez értesz, mindig is ehhez értettél - az utad halállal és szenvedéssel volt kikövezve, még ha mára már csak aktívan az utóbbi maradt, de a halál árnyéka mindig ott vegyül a sajátodban, csak arra vár, mikor törhet ki onnan.

Pillantásod nem szakítod el az előtted álló Chikara Tetsuya-ról, ám mégis hallod a hátad mögül származó gyanús, kurva gyanús motoszkálást, loccsanásokat a vértengerben, annak fodrozódásait a térdeid körül. Szépen lassan egyre csak kúszik, egyre jobban csak kúszik felfele, nem áll meg, de kínzó lassúsággal von be, a levegő fogy, egyre csak fogy, de lassan, túl lassan... a helyzet égeti a torkod, a tüdőd, a szíved, a félelem jeges börtönébe vonja a lelked. Mert tudod, hogy mindhiába, itt sem lesz vége, sosem lesz vége... örökké csak szenvedni fogsz, megérdemled, gecire megérdemled, még többet is!
Közben itt van Ő, aki ennek ellenére, mindennek ellenére, amit ellene tettél, mások ellen tettél, amit elvettél, amit nem adtál meg... itt van, itt áll, és együtt érez veled, fájdalmat, amit nem kellene, nem lenne szabad, nem érdemled meg, és mégis...
Mégis...
Mikor újra Rád néz látod, hogy szenved, látod, hogy alig bírja... Talán most az egyszer megkönyörülhetnél rajta...?
Greyback és Natalie hangjai egyre távolabb és távolabb kerülnek tőled, már a vér alattról hallod csak tompán, bugyborékolva, jelentéktelenül.
Az emlékezetedbe vésed az arcát, szemének legapróbb rándulását, a fényességet és csillogást, ami könnyek előhírnöke, az állkapcsa feszülésének következtében létrejövő apró gödröcskét a szája szegletében, a szemöldökei között húzódó sekély árkokat. Mindenre akarsz emlékezni belőle, még ha később fájni fog, még ha most is fájni fog.

Tudhattad volna, lehettél volna okosabb, előrelátóbb, tudnod kellett volna, hogy mentegetni próbál majd, hogy nem Ő lesz az, aki szavaival bilincsbe zár, Ő lesz az, aki megpróbál majd feloldozni. De kit is akarsz álltatni? Hiszen tudtad jól, hogy ez lesz, kívántad, akartad, hogy ez legyen. Mert mélyen legbelül mégsem akarod, hogy annak a szörnynek lásson, aki vagy, hanem azt szeretnéd, hogy azt lássa, akit Ő szeretne, akire képes és hajlandó még ránézni. Önző vagy, kibaszottul önző Vivien, mindig csak magadra gondolsz, másokra sosem, még azokra sem, akiket egyébként...
Nem! Ez a szó, ez az érzelem nem megengedett!
Nem! Neked nem!
Nem, nem, nem és NEM!

A vérből kezek emelkednek ki, karmolászva, egymást félrelökve próbálnak mindultalan feljebb és feljebb kapaszkodni, tépkedik a szoknyád alját, belemarnak a csípődbe, végigszántanak a mellkasodon, de a nyakadig nem érnek el. Fognak, lefognak, hogy ne mehess közelebb, ne okozhass több kárt, ne bánthasd... És mégis...
Úgy szakadnak le rólad, ahogy elhatározásod tetté szilárdul, mint ahogyan az ibolya szára megadja magát a nyers emberi erőnek és leszakad. Épp úgy eresztenek a kezek is, amik visszatartanának, amelyek megbüntetnének. A hangokkal együtt süllyednek vissza a mélységbe, el, el az elméd leghátsóbb, legsötétebb zugaiba, ahonnan majd csak később szabadulnak, majd csak akkor, amikor egyedül vagy újra a sötét csendjében.
Megint hallod, hallod a visszhangokat, a hangokat, melyek azt kántálják:
"Tönkre fogod tenni. Bántani fogod. Szenvedni fog miattad. Sírni fog. Ordítani.
Meg. Fogod. Ölni.
Őt is..."
És mégis, odalépsz, mégis egy óvatos mozdulattal az arcához érsz, egy puha mozdulattal letörlöd a legördülő könnycseppet, ezután sem engeded, csak melegíted a hideg kezedet az Ő forró arcán, vagy éppen őt próbálod hűteni? Kivételesen valami őszinte ül a tekintetedben, ahogy finoman megdöntöd oldalra a fejed és úgy keresed a tekintetét. Olyan kedves, annyira kedves ez a Chikara, a szavai, a tettei, a gondolatai, mind-mind végtelenül kedves, túl kedves.

- Te egy elképesztően jó ember vagy Chikara... És nagyon... kedves. Kedvesek a szavaid, kedves az, ahogy fogod most is a kezem, kedves Tőled, hogy könnyeket hullatsz Értem... De hidd el, nem érdemlem meg, én nem. Amiket elmondtam, azok velem történtek ÉS Én vagyok. Én vagyok, mert beleivódott minden a bőrömbe, az izmaimba, a csontjaimba, a vérembe, mindenembe. A halált lehetetlen kimosni a hajamból, ott van a körmeim alatt, a fogaim között, a vért sem lehet lemosni, sosem lehet lemosni. Lehet, hogy Te nem látod, de én látom, most is, mindig, sosem múlik el, sosem szabadulok meg tőle, ahogy Greyback mérgétől sem, ami már Én vagyok... - óvatosan, nagyon óvatosan visszaszorítod a kezét, mintha csak a legtörékenyebb, legértékesebb porcelán lenne a világon. - Ez az én döntésem volt... Minden helyzetben van választás Chikara Tetsuya, választhattam volna a halált, még ha nem is akkor, nem is rögtön, de megtagadhattam volna, később is lett volna még lehetőségem rá, ó de még mennyi lehetőség! Megtehettem volna, elvehettem volna az életem, mint a többi jó érzésű ember... - nem számít, hogy idősebbek voltak, nem számít... Láttad, hogyan kell, mit kell, még ha nem is fogtad fel akkor még teljesen a miérteket. Tudtad, hogy az is egy lehetőség, de féltél... kapaszkodtál a nyomorult kis életedbe, az egyetlen dologba, ami még a sajátod volt... talán még most is az, talán már nem. Talán a hangok, a traumák, a bűnök elvették tőled, de a döntés még mindig a te kezeidben... Te pedig ugyanúgy nem teszed meg, amit rég meg kellett volna... Úgyhogy szenvedsz, szenvednek mások is, ez így van rendjén. - Én nem vagyok jó neked Chikara, csak bántalak, csak beszennyezem a tisztaságod a mocskommal, eltompítom a fényed, addig-addig, míg teljesen el nem halványulsz, el nem tűnsz a sötétségemben. Tönkre foglak tenni... Én... lehet, hogy meg foglak ölni Téged... előbb vagy utóbb... ez lesz a vége...

Ahogyan velem is tetted...

Látod rajta, látod, hogy nem bírja, mégis bólint, mégis ott áll, mégis ott van, mégis fogja tovább a kezedet, nem enged, nem enged el, Te pedig nem tudsz elmenni. Hüvelykujjaddal megsimítod az arcát, ahogy elmélázva hagyod magadnak, hogy kiüljenek az iránta érzett érzelmeid az arcodra. Ugyanis hiába próbáltad leplezni, tagadni, de... törődsz vele, hiányzik, ha nincs ott, féltékenységet érzel, ha Jenkins-el olyan jól van, amikor nem veled van, amikor mással, rossz, hogy jól érzi magát másokkal, Ti pedig folyton veszekedtek, de Te csinálod, miattad van ez, miattad szar az egész úgy ahogy van.

- Azért löklek el magamtól időről-időre, mert tudom, a józan eszem nagyon is jól tudja, hogy csak ártani tudok neked, hogy távol kellene tartsalak magamtól... de nem megy, gyenge vagyok ehhez, nem megy... És tudom, hogy fáj neked, van amikor élvezem is, van, hogy úgy akarom hinni, hogy megérdemled, de nem... A valóság az, hogy tudom, Te nem érdemled ezt... Jobbat érdemelsz, sokkal jobbat. Sajnálom. Sajnálok mindent... - egyszerre félelmetes és felszabadító ez az egész, hogy mindent így kimondasz, őszintén, egyszer s utoljára neki. A gombóc beköltözik a te torkodba is, tompán nyom, belülről szorít...

- Tudod, igaza is van... volt... igaza volt, amikor azt mondta: "Olyan lettél, mint ők… mint Ő. Egy… szörnyeteg…" És igaza van. Egy szörnyeteg vagyok... nem azért, mert ilyenné tettek, hanem mert azt választottam, hogy nem küzdök ellene, nem tagadom meg, hogy befogadom... eggyé válok vele. Mert hiába éltem át azt a szégyent, azokat a fájdalmakat, néma megaláztatásokat, amiket Natalie is... én mégsem döntöttem úgy, hogy itt a vége ne tovább. Én mentem tovább, csináltam tovább... valahol vágytam is rá, mert ott még azt éreztem... vagyok valaki. Számít, hogy mit teszek, számít, hogy ki vagyok... - Kezed szépen lassan csúszik le az arcán, az arcélén, hogy aztán az állánál az ujjbegyeid is végleg elváljanak az arcától. Másik kezed szorítása is enyhül, enyhül addig, míg meg nem szűnik és óvatosan húzod, húzod vissza a kezedet magadhoz.

Mert ez lesz a búcsú...

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság és gyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Erőszakkal kell rávennem magam, hogy nézzem, hogy hallgassam, hogy megértsem, amit mond, pedig olyan jó volna elfordulni, nézni inkább mélán ki az ablakon, bele sem gondolni abba, hogy milyen iszonyatos, amit mind. Nem tehetem meg, ez a minimum, amit megérdemel, mert olyan ez az egész, mint valami autopszia, amit ő végez el saját magán. Lassan, mondatonként nyit ki mindent, amit ezek szerint éveken át -kibaszott felfoghatatlan, tizenegy éven át- titkolt el mindenki elől, mert már értem. Ez nem olyan, mint a lábam, mint a Tusa. Ez olyan, mint az a momentum, mikor megfordult a fejemben, hogy anyám ellen fordulok késsel a kezemben, mikor azon gondokodtam, hogy hány percig kellene szorítanom ahhoz Vivien nyakát, hogy elszálljon belőle az élet, mikor azon gondolkodtam, hogy hagynom kellene apámat belefulladni a saját hányásába. Ezt nem tudhatja senki, ezt nem lehet felvállalni és nem lehet kitenni a nyilvánosság elé, mert ez a véres lepedő, amit senki sem lenget az ablakban büszkén és boldogan.  De ő megtette. Képes volt kinyitni szekrényajtót és elém szórni a csontvázakat, csak hogy lássam, nem ez a világ vége és kurvára igaza van és, ha szükség lesz rá, ha tényleg nem tudok mást tenni, én is követni fogom a példáját.

Amíg ő nem áll ki az ablakba, addig nekem sem lehet. Amíg ő nem akarja feladni, nekem gondolnom sem szabadna rá. Szorítom a kezét és nem tudom kimondani, de némán ígérem meg, neki: Ameddig te bírod, addig én is bírni fogom.
Mégis hogyan bírja? Mi zajlik benne? Szinte szürreális, hogy képes egyáltalán…élni, túl az ösztönökön. Teljesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy önző vagyok és bármennyire is kapálóztam ellene, az is kiderült, hogy gyáva vagyok. Talán egy átlagos tizennyolc éveshez mérten nem, de hozzá képest mindenképp. Nyilván éreztem, hogy erős akarata van, épp ezért élveztem annyira, mikor egy-egy alkalommal sikerült megtörnöm és akár csak egy lépést is közelebb lépnem hozzá, de ezt…ezt el sem bírtam volna képzelni. Egyáltalán azt a tényt, hogy képes leszek hozzá ennyire félelmetesen, húsbavágóan közel kerülni és én undorító állat még azt gondoltam, hogy ez a szexről szól, pedig köze sincs hozzá. Hát ez vagyok? Egy nyomorult ösztönlény, aki semmi másra nem képes, mint a saját teste mögé bújni, miközben egy fiatal lány, nem, egy ártatlan gyerek túléli a túlélhetetlent. Hol van ehhez bármi, amiből felálltam? A fájdalmam, a sárkány, a szenvedés és ebben a percben már a Tusa is csak a múlt, azt gondoltam lehetetlen, de ugyanúgy lelököm magamról ezt a csalódást is, de az alól a súly alól nem bírok kimászni, amit a története helyez rám.
Sosem gondoltam, hogy a világ egy kifejezetten jópofa hely, de talán azt hittem, hogy valamennyire igazságos. Valahol ad, valahol elvesz. De neki mit adott? Milyen hely az, ahol ilyen borzasztó dolgokon mehet át egy ártatlan kisgyerek? Ahol nem tudja megvédeni senki, ahol csak egymaga van?  
Megtehettek vele bármit, hajlítható az akarat, ha azt mondják ölj, vagy meghalsz. Én sem lettem volna jobb nála, éppen ezért fáj ennyire, amit magáról gondol, mert az önutálatot ismerem. Olyan ragacsos, hogy szinte lehetetlen kikeveredni belőle és a végén már mindenért te vagy a hibás, ha holnap véget érne a világ, azt is magadra vennéd.

Az érintése, a puha, hideg keze, a szép arca és az, ahogyan a tekintetünk összekapcsolódik, nekem is azonnal azt juttatja eszemben, hogy én vagyok a hibás. Nélkülem meg, enélkül  a gyermeteg faszom hisztéria nélkül soha nem kellett volna idáig elmennie. És most azt mondja, hogy kedves vagyok és jó? Ez nem lehet igaz, a jó emberek boldogok, a jó emberek nem próbálnak öngyilkosok lenni korahajnalban és nem dobálóznak idióta sértésekkel, amiért nem hagyják nekik.
-Biztosan egyszerűbb azt gondolnod, hogy az én tetteim fehérek, a tieid pedig mind feketék, de ez nem így van-fájdalmas grimasszal reagálok a szavaira, pedig én tényleg kedves akarok lenni, jófiú, akit úgy igazán szeretni lehet, a sárga herceg fekete lovon, vagy a franc tudja – mindketten szürkék vagyunk, Vivien.

Mert én csak a magam szintjén vagyok gonosz. Nem öltem meg senkit, csak az anyám elvesztette mellettem az őszinte, szeretetteljes mosolyát, az apám elvesztette önmagát, a nagyszüleim rám sem bírnak nézni, amikor úgy igazán észrevettem Vivient még volt pofám megdugni a lányt, aki szerelmet vallott nekem, aztán elfordultam tőle is. Én csak a saját miliőmben vagyok szürke, de ott igenis kurvára az vagyok. Szemrebbenés nélkül hazudok, képes vagyok szarul bánni az emberekkel, a barátaimmal, a szüleimmel és, ami még rosszabb, ennek egy része nem a múlt. Én ezt most is csinálom. Képes lettem volna úgy kivetni magam az ablakon, hogy jusztifikáltam magamban, hogy végül is majd jó lesz ez így mindenkinek előbb vagy utóbb és még rendesen el is hittem a saját baromságom.
-Ha én lettem volna a helyzetedben, vagy most elém állna valaki és pálcát szegezne a fejednek, Heráének, Gemmáénak, én megölném vagy megpróbálnám -nem tudom, hogy számára van-e értelme ezeknek a szavaknak, főleg azután, hogy volt lehetősége látni, hogy milyen keveset is ér számomra a saját életem. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy gyerekként, a baleset előtt vagy akár csak mezei kviddicsmeccsen, képes vagyok áttaposni mindenen és mindenkin. Az fix,  hogyha terelői poszton lettem volna valaha, már nem engednének pályára.

-Soha az életben nem merném azt mondani, hogy megértelek vagy egyáltalán fel tudom fogni, hogy min mentél át és nem hiszek ebben a sors bullshitben, de ha nem éled túl és nem vagy pont most itt, velem -mélyen a szemébe nézek, hogy lássa, minden szavam halálosan komolyan gondolom, közben pedig teljes tudatában vagyok annak is, hogy joga van arra jutnia, hogy ez is csak egyike az oszlopos faszságok egyikének, ami elhagyja a számat-akkor én már halott lennék. Ott feküdnék vérbe fagyva, betört fejjel a kövön.
Nem kellene ilyen kibaszott grafikusnak lennem, de ha már nincs jobb ötletem, ezzel kell előállnom, mert ez igaz, ezt neki is éreznie kell.

Amikor kettőnk viszonyáról kezd beszélni, akármennyire próbálom egy apró, egészen boldog félmosoly kúszik fel a szám szegletébe, mert bebizonyosodott, hogy nem vagyok bolond.  Furcsa melegség árasztja el a testem, ahogy visszanézek rá, a keze apró mozdulata az arcomon és hatalmas akaraterővel kell visszatartanom magam, hogy ne hajoljak közelebb, hogy ne akarjam megcsókolni, mert az rohadtul ijesztő lenne ebben a helyzetben és én egyáltalán nem akarom elijeszteni, aztán valami mégis történik.
Másodpercek alatt veszik el tőlem azt az elégedett melegséget a szavai és az, ahogyan távolodik tőlem, és én csak rázom a fejem. Nem gondolom igaznak, amit mond és nem akarom elveszíteni a közelségét. Hirtelen olyan a kezének érzete nélkül  az arcomon,a kezemben, mintha az oxigént vonnák meg tőlem, alig kapok levegőt.
Nem megy, utánanyúlok, megüthet, bánthat, nem érdekel. A derekánál fogva húzom magamhoz, egészen közel és a homlokának döntöm a magamét, ha engedni.
-Nem az az ember vagy, aki akkor voltál. Kényszerítettek, kondicionáltak, fenyegettek, ráneveltek arra, hogy azt tedd, amit akartak tőled. Befolyásolható voltál, védtelen és kihasználták – a szavak nehezen jönnek, nehéz őket kimondani is, de ez a szükséges rossz és képes kell lennem rá, mert gyűlölök minden „nem érdemlem”-et és szörnyű harag fog el minden „szörnyeteg vagyok”-tól, még annak ellenére is, hogy már mindent tudok. Mert ez minden, igaz? Ennek kell lennie.
– Egy valódi szörnyeteg sosem állt volna le, de te…újraépítetted magad és erősebb vagy szinte mindenkinél, akit ismerek.
Itt kellene befejezni, abbahagyni és nem mondani semmi többet. Ennyi éppen elég neki és talán nekem is, nem kell tetézni, de megremeg a kezem, ha a derekán tarthatom, és már olyan mélyen vagyunk a gödörbe, hogy miért ne áshatnám magamnak még mélyebbre, a fejem még úgyis kilóg.
-Kuvára nem érdekel, hogy azt gondolod nem vagy jó nekem, azt hadd döntsem el én. -halkan beszélek, nyugodtnak akarok tűnni, de kapkodom a levegőt- Tegyél tönkre, csinálj amit akarsz, karmolj, harapj,üss, nekem akkor is te kellesz. Én még…az életben nem éreztem ilyet.
Még mindig rendben, még nem mondtam ki. Talán még tarthatom magam, még maradhat valami a méltóságomból, amit Hera annyira gyakran emlegetett, de ha ő elmondott mindent és hogyan kussolhatnék még most is?!

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, említése, kannibalizmus, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy egyszer egy szép novemberi napon éppen Vivien M. Smithe lesz az, aki megállít egy szerencsétlen párát saját életének elvételében? Ki gondolta volna, hogy Te egyszer nem elveszed más életét, hanem megadod valakinek azt a második esélyt, amire egyedül lehet nem lett volna lehetősége? A tekintetében ülő szenvedéssel és fájdalommal vegyes elszánt ígéret újra mosolyt csal az arcodra. Nem bírtad volna ki, azt már igazán nem bírtad volna ki, ha Őt is elveszíted... Jó, kit akarunk álltatni, természetesen tűrted volna, tűrted volna a hiányt, az általa hagyott űrt, a milliónyi gennyes nyomot hagyó tüskét, amelyet halála okozott volna, de már nem magad miatt... A véred már nem csak hozzád tartozik, ahogyan az életed sem, kínzó tudatában vagy annak, hogy nem teheted ezt meg vele, nem hagyhatod el Hera-t...soha.
Vajon egyszerűbb volt első és másodévben, amikor egyedül voltál a világ ellen? Te, az élők, a holtak és a hangok ellen a fejedben. Amikor lépten-nyomon mindenki, aki szembe jött veled, potenciális ellenség volt, bármely sarkon azt érezted, hogy bármikor megölhetnek, amikor nyitott szemekkel álmatlanul forgolódtál az ágyadban, amikor... nem volt rajtad kívül senki más, akivel törődhettél volna... legalábbis nem a Roxforton belül.
Valahogy érzed a pattanásig feszülő idegeket a bőre alatt, az apró izomrándulásokat, melyek arról szónokolnak neked, micsoda belső harcokat vív most éppen szerencsétlen. Ilyenkor jól jönne, ha képes lennél alkalmazni legilimenciát - kíváncsi vagy arra, mi zajlik le éppen abban az aranyos kis japán, de mégsem annyira japán fejében. Mire gondolhat, mit érezhet, a miérteket. Annyival egyszerűbb lenne minden, annyival könnyebben lennél képes irányítani az események fonalát. Mindenképp érdemes lenne felvenni az elsajátítandó képességek listájára a legilimenciát és okklumenciát.

- Én azt sosem állítottam, hogy Te lennél a megtestesült jóság, hogy ne tennél rosszakat, de... a szürkének is millió árnyalata van. Van ki sötétebb, van ki világosabb. Én bizonyosan közelebb állok a feketéhez, mint a fehérhez... - és megvallva az őszintét? Nem is akarsz távolabb kerülni tőle... A hatalom nem a jók kezében van, hanem az erősekében. Az erősek meg inkább feketék, mint fehérek. Mert az erő mellé kéz a kézben jár a bűn is, a vér, a halál, a könnyék és a szenvedés. Ezerszer inkább állsz a győztes oldalon, még ha az azt is jelentené, hogy a lelked maradék rongyos darabkáit is el kell égetned a tűzben. Többé nem akarsz ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, nem, nem, soha többé! Soha nem akarod ugyanazt a rettegést, szégyent, fájdalmat és mocskot érezni, mint amikor Fenrir Greyback azt tett veled, amit csak visszataszító szíve megkívánt.
Állkapcsod abban a pillanatban megfeszül, szemeidben egy ismerős szúrósfény csillan, ahogy összeszűkülnek arra a bizonyos félmondatra, hogy: "Ha én lettem volna a helyzetedben..." Mit tud Ő erről? Mit tud az egészről? Úgy fest nem érti, nem fogja fel, vagy nem akarja felfogni. Egy pillanat alatt forr fel a véred, már észre sem veszed, hogy eltűntek a hullák, a kád, Natalie vádló hangja, Fenrir kezei a nyakadról, a vér, a rengeteg vér... csak az óra, a kurva idegesítő óra ketyegése marad, és csak apró híja annak, hogy a fogaidat csikorgasd.
- De nem voltál soha a helyemben, nem Én vagy, Én meg nem Te vagyok.  Senki nem tudhatja, mi történt volna, ha Te vagy ott, és nem Én... Ennek okán tehát ezeknek a feltételezéseknek nincs az égvilágon semmi értelme... - és még nagyon visszafogod magad. Legszívesebben elküldenéd inkább melegebb éghajlatra, vagy nyitnád neki az ablakot, hogy mégis inkább vesse ki magát rajta. De mély levegő beszív... kifúj... És nem teszed meg. Uralkodsz magadon, a haragodon, a gyűlöleteden. Bár kezd viszketni a tenyered, de ezúttal nem egy pofonra... Ó, nem... - Egyébként pedig... ostoba dolog olyan szavakkal meggondolatlanul dobálózni, amely mások életét vagy halálát erősen potenciálisan érinti -koppintasz szavaiddal erősen az orrára, de minek is? Miért is viseled ennyire szíveden a sorsát? Mármint az nyilvánvaló, hogy miért érdekel azon a szinten mondjuk, hogy él-e, vagy hal éppenséggel... de azon felül? Nem, inkább ne is firtasd ezt a témát tovább, jobban jársz. Az úgy... egyszerűbb...

- Tudod... ezen állításoddal képtelen vagyok vitába szállni, amely ritka pillanatok egyike. Szóval jól vésd az emlékezetedbe - mosolyogsz rá, hiszen valóban, ebben nincs semmi tagadnivaló - ha nem jössz most, ebben a korai órában a gyengélkedőre, hogy meglátogasd... akkor soha a büdös életben nem láthattad volna esélyesen többet... élve.
Látod rajta az érzelmi hullámvasutat, amin ülve tapasztalja meg a különböző érzelmeket. Egyszer fent, egyszer lent. Látod a pánikot, ahogy kétségbeesetten kapkod levegőért, mikor ellépsz tőle, ahogyan nyúl utánad, mintha Te lennél a mentőöv, mely megmentené a fulladástól... Pedig Te annak csak okozója lehetsz. Mégis engeded neki, hogy újra közel húzzon, hogy homlokát a tiednek támassza, hogy megnyugodjon, Te is belélegzed az illatát, érzed magadon a szívének szapora dobogását. Még egy apró, de annál őszintébb és boldogabb mosoly jelenik meg az ajkaidon. Sehol máshol nem lennél most szívesebben, mint itt, vele, a karjaiban... Szemeidet lehunyod, hagyod, hogy elűzze erre a rövidke időre a sötétséget, egy kicsit a Te arcod bőre is megérdemli, hogy sütkérezhessen a gyenge napfényben. Kezeidet óvatosan visszahelyezed az arcára, már elmúlt a viszketés, legalábbis egyelőre, most csak hagyod, hadd mondja a hülyeséget, azt a sok naiv ostobaságot, nem javítod ki. Te elmondtad, Te megtetted, amit lehet, innentől kezdve... neked is jár, hogy tévképzetekbe ringassa magát veled kapcsolatban, hogy elhiggye rólad azt, ami valójában nem vagy. Ez az egész, a napos időszak úgysem tarthat örökké, valami úgyis elbaszódik előbb, vagy utóbb... legkésőbb akkor biztosan, amikor Chikara elballag, Te pedig maradsz.
Addig pedig megérdemlitek, hogy jó is legyen. Csak ne baszd el idő előtt.
"...nekem akkor is te kellesz."
"Én még…az életben nem éreztem ilyet."
Ezúttal az Ő szavai visszhangoznak a fejedben, de ez nem zavar. Most nem, kivételesen egyáltalán nem, sőt! Szeretnéd ezt hallani újra és újra a szájából, de ezt nem mondanád ki soha hangosan. Csak szélesebben mosolyogsz rá, ahogy lassan elemeled a homlokod az övétől, hogy a szemeibe nézhess. Annyi mindent mondhatnál, annyi mindent kellene még mondanod talán, de nem jönnek a szavak a nyelvedre. Helyette csak mindkét kezeddel megsimítod az arcát.
- Azt hiszem... még én sem... - a helyszín, az alkalom, az elmúlt beszélgetés nem teszi éppen a lehető legromantikusabbá ezt az egészet, de mégis validálja az egész helyzetet, a tettedet is - ahogyan bezárod a köztetek lévő igazán kevéske távolságot is, hogy újra biztonságban érezhesd magad a csókjában, a karjaiban, a gyengédségében. És a legvadabb az egészben... hogy közben mosolyogsz, még talán boldog is vagy. Majd később eszedbe juthat az is, hogy... talán nem is hazudtál a terapeutádnak a nyáron...? De természetesen ez nem most fontos, nem akkor, mikor egyik kezeddel, ujjaidat fésűként használva végigszántasz a haján, amikor keresed az új piercingjének érzetét, mert olyan rég volt már, szinte elfelejtetted, milyen is az, ha Chikara Tetsuya megcsókol.
Most más nem számít, csak Ti ketten.
És még az óra ketyegése sem zavar már...

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság és gyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Kijelentettem, hangosan is, hogy nem hiszek a sorsban, mélyen belül pedig már azt sem gondolom, hogy a világunk jó, vagy igazságos. Nincsenek istenek, nincs semmi, ami kívül állná rajtunk, ami felettünk helyezkedne el, csak mi vagyunk magunknak, még akkor is, ha ez egyáltalán nem fair. Őszintén haragszom mindenre és mindenkire, amiért senki sem volt ott Viviennek, amiért a gyermekkori barátnője ezt az utat választotta, de, ha igazán őszinte akarok lenni magammal, akkor őt is megértem, de azt gondolom, hogy kettejük közül az volt az erősebb, aki most itt áll velem szemben. Sajnálok mindent, minden fájdalmát és kétségbeesését, amit akkor még olyan könnyű volt mások ellen fordítani, de ma már más ember. Kíváncsi vagyok milyen lenne enélkül. Vajon akkor is itt lennénk vagy nem is törődne velem? Talán keresne magának valakit, aki nem csak meggyőzően játssza a jó srácot, hanem az is, valakit, akinek nem a teste a maszkja. Valaki olyat, akinek nincs maszkja vagy…átlátszóbb az enyémnél. Vannak még normális emberek? És ha igen mit csinálnak, amíg mi, az elmebetegek előszeretettel sokkoljuk egymást és tapasztaljuk meg az érzelmek létező arzenáljának legalább felét reggelig?

Felesleges ezen gondolkodnom, engem tulajdonképpen kurvára nem érdekelnek a normális emberek és az unalmas életük, Vivnek pedig sosem lesz már előtte, legalább annyira nem, mint, amennyire nekem nem lesz soha jobb lábam. Ez már megmásíthatatlanul így marad.
De azt hiszem mégis visszakaptam valamit ebből az egészből, csak nem pont azt, amit vártam, nem azt, amiről annyira gondoltam, hogy megérdemlem. Hogy miért nem lettem bajnok? Sose tudjuk meg, rázhatom a Tűz Serlegét, míg bele nem fáradnak az izmaim, mégsem fogja nekem elárulni, hogy miért nem adta meg, amit olyan kétségbeesve akartam. Arra jutok, hogy lehet a lábam, lehet Halloween, a személyiségem, az irányíthatatlan haragom vagy az állandó halálvágyam, már teljesen mindegy. Ennek lőttek, de helyette kaptam valamit, ami sokkal értékesebbnek tűnik ennél az ideig-óráig tartó médiahisztinél vagy a pénznél, ez valahogy örökké szól.
Először ér össze a gondolat a felfogóképességemmel, hogy talán azért történt ez az egész, hogy most mindketten itt lehessünk, hogy hallhassam és megpróbálhassam megérteni a történetét, hogy ne tapogatózzak tovább vele kapcsolatban a sötétben. És tudom, hogy nem kellene, azt hiszem nem is helyes, de van bennem némi elégedettség. Mégis elértem valamit, amit oly keveseknek sikerült, elmondhatom, hogy ténylegesen ismerem ezt a lányt, hogy nem csak azt látom, amit mutatni akart, hanem egészen a lényegét is, amiért borzasztóan hálás vagyok neki, még ha nem is feltétlenül tudom, hogyan kellene kifejezzem, még ha ezerszer is akartam feladni közben.

-Ha már az árnyalatoknál tartunk, én is tartozom egy vallomással-pedig nem kellene, senki nem kérdezte, senki nem feltételezett rólam semmit, el tudnék sunnyogni ezzel egészen életem végéig, mert ugyan kinek jutna eszébe megkérdezni, hogy „de ugye nem szokásod ilyen rémisztő jeleneteket összehozni ,csak úgy poénból, ugye?”. – ez nem az első alkalom, hogy ezzel próbálkozom -biccentek a fejemmel az ablak felé.
-Csak a mód volt új, de…a balesetem után, volt egy két remek ötletem. Kötél,kés, bájitalok túladagolása, a szüleim majdnem teljesen rámentek mentáisan-mondhatnám, hogy nem tudtam pontosan mit csinálok, csak ott volt bennem az érzés, hogy nem akarok nyomorék lenni, nem akarok másokra utalva élni, mit tudom én…egy kibaszott tolószékbe kényszerítve és feladni a repülést, mert abba belebolondultam volna. Most meg feladtam volna mindent és még csak nem is arról van szó, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve gondoltam kivetni magam az ablakon. Az egészben az a legundokabb, hogy én ezt most tényleg átgondoltam volna, csak éppen ő volt az, akinek egyetlen mozdulatát és gondolatát sem lehetett kiszámítani.
-Sokszor gondolok olyan dolgokra, amikre nem kellene. Arról fantáziálok, hogy megölök valakit, amikor igazán elborul az agyam, aztán, ha felszáll a vörös köd…nem is értem magam.
Ezt is nehéz így megfogalmazni, belegondolni abba, hogy talán tényleg van valami kurva nagy gondom a dühkezeléssel, mert ez ellen is mindig kézzel-lábbal tiltakoztam. Nincsen nekem semmi nyomorom, csak sok bennem az indulat és ki kell mozogni, de lehet, hogy ennél már komolyabb a helyzet. Borzasztóan érzem magam, mikor ezekre a dolgokra gondolok, olyan dolgokra, amikről Vivnek talán konkrét véres, éles, fájdalmas emlékei is vannak.

Eleinte nem értem, mivel húztam fel megint, aztán rájövök. Tény, hogy közöm se volt soha semmi olyanhoz, amiben ő ki tudja meddig élt …tényleg, vajon meddig tarthatott? Három hónapig, fél évig, egy évig? Belegondolni is kibaszott nyomasztó. Mikor az orromra koppint egy meglepett fintorral reagálok, nahát, már nem is pofozkodunk?
-Hé! -nyúlok az orromhoz, kicsit fáj, semmi maradandó, semmi ahhoz képest, amit nem rég kaptam, még mindig vérzik a nyelvem egy kicsit-Ezt Macskával szoktam csinálni és már ő se élvezi túlzottan.
Mindig olyan kis mérges fejet vág, mikor fegyelmezem, lehet, hogyha most látnám  magam kívülről azt mondanám, hogy tudom kitől tanulta a pofavágást. Amúgy meg...most komolyan úgy próbál nevelni, mint egy macskát szokás?!

Durva, hogy éppen most értünk egyet és az sem semmi, hogy mennyire tudok örülni ennek a kis mosolynak, amit az arcán látok, egészen megnyugtat, még ha azon is szórakozik épp ilyen jól, hogy még a baszatlan hipogriff átlag repülési sebességén is simán össze tudunk ugrani, attól teljesen függetlenül, hogy vannak-e valid információink vagy éppen csak nem egyezik a véleményünk.
-Majd beírom a naptáramba a piros betűs ünnepek közé-nem tudom visszafogni magam, halkan nevetgélek rajta, rajtunk. Még most sem tudom visszafogni azt a hatalmas pofámat, mindig magamnak akarom az utolsó szót és természetesen ő is, aztán meg megőrjítjük egymást, de ez most egyáltalán nem számít.
Csak az érdekel, ahogyan hagyja magát, nem rázza le magáról a kezem, nem menekül. A szemembe néz, hallgatja a szavaimat, és újra lehetőségem van látni azt a ritka mosolyt. Ez most nem gúnyos, nem gonosz, nem azért jelenik meg, hogy kinevessen, egyszerűen csak ott van a száján. Nincsenek kétségeim, biztosan a felét sem hiszi annak, amit most el igyekszem juttatni hozzá, amivel nyugtatni próbálom őt és magamat. 

Na nem mintha a felénél nem veszteném el teljesen fonalat. Mindig ezt teszi velem a közelsége, élvezem, ahogyan simogatja az arcom, hagyja, hogy átmelegítsem azokat a hideg kezeit és elfelejtek neki mindent. Minden kegyetlen dolgot, amit a fejemhez vágott, minden szemét húzását és nem tudom elrejteni az őszinte…nincs rá jobb szó, akármennyire is keresem, szeretetet, amit iránta érzek. Minden, ami dühített, ami szomorúvá és kétségbeesetté tett eltűnik, ahogy megcsókol, forrók az ajkaim az övéin és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott. Minden érintése igazolja, hogy ő is így érezhet és percekig gondolkodni sem tudok, nem látok, nem hallok csak rá figyelek, arra, ahogyan végigsimítok a hátán, egészen a tarkójáig, hogyha lehet még közelebb legyen hozzám és ebben a percben majdnem kimondom azt a bizonyos szót, az egyetlen szerencsém, hogy a nyelvemnek épp jobb dolga van a beszédnél, így akár egy lelkes sóhajnak is érzékelheti. Talán ha nem sütné ki teljesen az agyam a tény, hogy újra megérinthetem, csókolhatom, ölelhetem, feltűnne, hogy mennyi idő telt el valójában. A nap már bőven felkelőben van.

-Akkor…most már mindent tudok, ugye?-kérdezem zihálva, mikor már tényleg kénytelen vagyok elválni az ajkaitól. Akkor jönnek az eszembe mindenféle kérdések, de csak kettőt tartok elég fontosnak ahhoz, hogy fel is tegyem.
-Herának is elmondtad?-ez csak biztonsági kérdés, mert eléggé valószínű, hogy nem nekem mondta el először, hiszen akármekkora vágy, érzelem vagy a franc tudja mi is kösse hozzám, mindig is a fogadott húgom volt a legfőbb bizalmasa, és ezt a szerepet továbbra sem szeretném elvenni tőle.

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, említése, kannibalizmus, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Akár szép is lehetne, akár nyugodt is lehetne ez a pillanat, tiszta és illatos, mint a frissen mosott ágynemű, ha az arcodon és a Chikara kezén megalvadt vér fémes gyomorforgató szaga nem férkőzne az orrodon át az elmédbe, ha hagyná, hogy rövid időre, de eltűnjön minden mocsok, minden amire legszívesebben soha nem emlékeznél. Érzed magadon a megvető, rettegő, undorodó pillantásokat, azt kívánod bárcsak valakihez hozzá tudnál bújni ma éjszaka, lenne valaki aki fogná a kezed, bármi, csak ne legyél egyedül. De úgyis egyedül maradsz, egyedül a gondolataiddal, az emlékeiddel, a múltaddal, a démonaiddal, egyedül önmagaddal. Megérteni úgy igazán senki sem fog, még a legjobb szándékkal, legnagyobb jóindulattal sem. Akik érthetnének, ők nincsenek itt. Lehet jobb is.
Lehet most is hibát követtél el, bár...
...mikor nem?
Minden újabb levegővétel, minden ártatlannak tűnő pislogás, minden egyes kiejtett szó, mind-mind hiba, hatalmas hiba. Hiába tudod, nem akarsz tenni ellene.
Már annyira mindegy.
Mindegy kurvára mindegy.
Ezzel élsz együtt, minden szenvedéssel eltöltött nap a büntetésed, egy újabb ostorcsapás a meztelen hátadon, folyamatosan erősödő szorítás a torkodon, egy újabb tüske a mellkasodban. Sosem szűnik, sosem szűnhet, egyre erősödik, minden eltelt nappal jobban felemészt, elemészt, mígnem egyszer majd teljesen el nem nyel a sötétség.
Mégis figyelsz Rá, arra amit mond, figyeled az arcát, az ajkainak mozgását, minden apró rezdülését, szemhéjának mozgását, orrlyukainak tágulását, minden, minden jelentős és jelentéktelen mozdulatát. Nem mintha váratlanul érne amit mond magáról.

- Tudod... inkább azon lepődtem volna meg, ha ennyi tervezéssel ez lenne az első alkalmad. Biztos voltam abban, hogy kellett lennie jó pár sikertelen akciódnak, ameddig sikerült eljutnod erre az értelmi szintre, hogy logikusan megtervezve türelmesen kivárj - a cinizmus hívatlan jóbarátként vegyül a hangodba, ahogyan a gúny utóíze is megjelenik mosolyodban. Túl sokáig nem lehetsz őszintén kedves. Hiába basz fel, idegesít, tölt el mérhetetlen undorral már csak a gondolata az öngyilkosságnak, hogy valaki gyáván menekül a Sorsa elől, keresi a kiutat, a könnyebbet, az egyszerűt, a véget. Mégis... mégis... - De azért örülök, hogy nem sikerült kinyírnod magad... még - ki tudja, mikor lesz a következő, egy gyenge ember mikor adja fel újra. Hibáztatni tudod, megérteni nem, de mégis... melletted talán nem annyira meglepő, ha valaki szabadulni akar. Azonban a folytatás... a folytatásra még neked is elkerekednek a szemeid, nem nagyon, de valóban... erre nem számítottál.

- Ezzel most őszintén... megleptél. Nem is tudom miért egyébként, amilyen fafejű és hirtelen haragú vagy, nem kellene ennyire meglepődjek ezen. De ameddig csak gondolat szintjén marad, nem lesz baj. Gondolni szabadon lehet...többnyire. A tettek mások. Azok véglegesek, megmásíthatatlanok. A gondolat elhalványul, elenyészik, elúszik ahogy elfeleded, azért ritkán büntetnek, nem azt mondom, hogy soha, de ritkán. - nem akarod azt mondani, hogy ez normális, nem akarod azt mondani, nem akarod kegyes hazugságokkal traktálni, hogy biztos előfordul ez másokkal is. Hiszen nem tudod, nem érdekel. Te szoktál ilyenekre gondolni, de Te tudod milyen ölni, mivel jár egy gyilkosság. Érzed a csontjaidban, az ujjaid bizsergésében. Ha eszedbe jut, akkor egyszerre leszel rosszul, közben pedig vágysz rá. De nem annyira, hogy tettlegességgé formálódjon a gondolatfoszlány, mert már nincs rá meg a motivációd. Jelenleg legalábbis. Ott motoszkálnak elméd hátsó sarkában a kérdések - Vajon hányszor gondolt arra, hogy megöljön? Milyen módokon? - mégsem teszed fel neki ezeket a kérdéseket. Túl nehéz, túl morbid, túl Te lennél. Ezt is eltemeted magadban mélyre, a többi hulla, ki nem mondott szavak, fel nem tett kérdések mellé a tömegsírba. - Majd megadom a legutóbbi pszichomedimágusom elérhetőségét. Csak... ne mondd neki, hogy ismersz, valamint azt se, hogy én irányítottalak hozzá. Problémás lenne számomra, ha ez kiderülne, úgyhogy ha lehet... ne... - magad sem tudod, miért mondtad ezt, miért hagytad, hogy ezek a szavak kicsússzanak a szádon. Rejtélyes dolog ez az emberi agy, megmagyarázhatatlan dolgokra készteti a hozzá tartozó testet.

Közben meg... olyan aranyos, majdnem olyan aranyos, mint a kopasz kis macskája, az a szerencsétlen nyomorult, ugyanolyan pofát vág a macska is, ha be van sértődve, mint a gazdája. Ez a felismerés megnevettet. Talán azért kedveled ennyire Chikarát, mert emlékeztet a macskára, vagy a macskát kedveled ennyire, mert hasonlít a féllábú barázdálatlan agyú gazdájára?
- Mármint úgy érted, hogy Catkara Nekoya? Elvégre Rám hagytad a kis szőrtelen dundi testét, úgy gondoltam megérdemel szerencsétlen egy nevet is. Új nap, új én alapon. Meg lecseréljük a ruhatárát is. Az a piros pulóver, ami legutóbb is rajta volt, kikezdte a pocakját. Majd kötök neki valamit, ami nem irritálja szerencsétlent - olyan könnyen jönnek ezek a szavak, a beszéd maga most, mintha percekkel, pillanatokkal ezelőtt még a veled szemben álló fiú... férfi... idióta állat nem nem próbált volna meg öngyilkosságot végrehajtani.
Szürreális az egész helyzet, szürreálisak vagytok Ti is, a kapcsolatotok, a közöttetek húzódó láthatatlan kötelék. Nem akarod belátni, nem akarod bevallani magadnak, nem akarsz tudomást venni róla, hogy talán... hogy talán...
Nem.
Nem, nem, nem.
Nem szabad.
Nem.
Ezt sem lenne szabad, de mégis. Önző vagy, visszataszító lélek, csapnivaló barát, pedig megkértek, milyen szépen megkértek. Most pedig mégis hagyod, megadod magad a vonzásának, belesimulsz az érintésébe, szinte elolvadsz a csókjában, már majdnem fáj, fizikailag fáj, ahogy ajkaitok elszakadnak egymástól.

- Nem, nem tudsz mindent, de épp eleget, túl sokat is. Többet, mint a legtöbben. Ennyi legyen elég - nem kell, hogy többet tudjon, nem kell, hogy másról tudjon. Ez éppen elég, ez már túl sok, de valahogy megnyugvást érzel. Nem feszélyez annyira, hogy megnyíltál előtte, csak az zavar, hogy ekkora terhet helyeztél a vállaira.
- Természetesen. Hera ezeket tudja, még többet is, mindent tud. - Igen, Ő tud mindent. Ő elég erős hozzá, hogy tudjon mindent. Benne megbízol, az életedet Rá mernéd bízni, mindenedet, Érte hajlandó vagy porrá égetni a világot. Érte hajlandó vagy bármire.

Nyikorogva nyílik az ajtó, megszakítja a pillanatot, az óra ketyegése már csak enyhe háttérzaj. Megérkezik a Javasasszony, arcról leolvasható, hogy nem annyira boldog a hajnali látogató láttán.

- Örülök, hogy tiszteletét tette Ön is Mr. Tetsuyánál Ms. Smithe, de most meg kell kérjem rá, hogy távozzon - nem ad teret további kérdéseknek, szinte felmentő seregként érkezik. Bármennyire is kínzó az érzés, hogy ki kell lépj az érintéséből, hogy el kell engedd, de legalább... legalább nem tud visszakérdezni, nem tud olyan kérdéseket feltenni, melyekre nem akarsz válaszolni. Sem most, sem máskor. Lassan kibontakozol az ölelésből és elindulsz kifelé. - És mossa meg az arcát - öntudatlanul nyúlsz oda, ahol érezted a vért. Valóban. Biccentesz egyet a Javasasszonynak és némán engedelmeskedsz, lemosod magadról a vért.

Ez legalább lejön. Ezt legalább le tudom mosni. Ezt nem én tettem...

Még utoljára egy kedves mosollyal fordulsz vissza Chikara felé.

- Később látjuk egymást... - Ígéret tán? Fenyegetés? Egyszerű tényközlés? Mindhárom egyszerre? Vagy csak egy halk könyörgés, néma kérelem, hogy ne hagyjon el...?

Az árnyak azonban visszatérnek, amint bezárul mögötted a Gyengélkedő ajtaja és az éledező kastély komor folyosóján útnak indulsz.

Hánynom kell.

Már majdnem hiányoztál...

Köszönöm szépen ezt a csodálatos első játékot!
A játéktér szabad.

[- Incendio]

domina        
       Chernov

☽ ✴ ☾

TW: halál bálványozása, kínzás említése

Kopp. Kopp. Kopp…
Újra felnéz a kopott-fekete könyvből, amiben még a cikornyás betűk is vért könnyeznének, ha nem viszolyognának a makulátlanul fehér lepedőtől, amin kéretlen errefelé az ilyesfajta folt - bármennyire is irónikus. Tekintete átsiklik a sötéten pislogó, hosszú ablakokon, mintha Imogen jelenléte még a csillagokat is rejtőzködésre kényszerítené. A sarkokban ékeskedő ezüst pókháló-tengeren se időzik el, nem, sokkal érdekesebbnek találja jelenleg a lámpás üvegének koppanó molylepkét. Egy ideig számolta, hogy hányszor próbálkozott már elérni a búra mögötti táncoló lángot, de már nem emlékszik arra sem, hogy hol járt. Hisz nem az út, csakis a cél az, ami igazán számottevő; meghalni ugyanis csak egyetlenegyszer tud.
Törökülésben, egyenes háttal ül az egyik megvetett ágy közepén. Ceruza sercen a nyomtatott lapokon, amire valószínűleg nem kéne lerajzolnia a lángra kapó molylepke haláltusáját, ez a kis szabályszegés mégsem zökkenti ki a ténykedésből. Mi is zavarná meg, ha már a gyengélkedő hosszú termét is síri csönd lengi körül? Szörnyen unalmas az este, egy félresikerült bűbáj vagy túl jól végrehajtott átok áldozata se lépte át a küszöböt, mióta ő maga megérkezett és ez a fajta sivár egyhangúság hajlamos arra sarkallni, hogy ő maga segítsen ezen.
Kopp. Kopp…
Méltósággal kell fogadni az elkerülhetetlent - vallja Imogen és a szinte élettelennek tűnő penészzöldek hirdetik csupán gondolatait a molylepke felé. Szánalmas az elkeseredett küzdelme, látszik, hogy az egyik szárnya már megsérült a vergődése közepette. Ajkai összepréselve rándulnak éles mosolyra, de észrevétlenül tűnik el egy pillanat alatt. Akarja a törött szárnyak, egészen közelről, morzsolni az ujjai között, hogy az a finom-varázslatos por inkább őt ékesítse tovább, hogy nyelve hegyével nyalja le ujjbegyeiről, hogy megízlelhesse a repülés fájdalmát. Tekintetében sötéten villan a láng fénye, ahogy elképzelni, miként egyesével tépi ki a selyemszárnyakat és morzsolja el, mint a diáktársai könnyeiket szokták ugyanezen a makulátlan lepedőn fekve. Reszketeg, vágyakozó sóhaj hagyja el ajkait, nesze kellemetlen visszhangot teremt az ősöreg falak között. Talán a szánalom és kegyelem készteti arra, hogy pálcája köré fonja hosszú ujjait, talán Silas tanításai vagy egész egyszerűen ezzel az ösztönnel született.
Kopp…
- Incendio - suttogása hasít a síri csendben és a kilövellő láng sistergése, majd a halk pukkanás mond gyászbeszédet a molylepke hamvai felett. Hiszen erre vágyott az a csökött, pislákoló értelem, nem? Méltó véget biztosított, sokkal nagyszerűbbet, mint silány kis élete nyomán megérdemelte volna. Fekete porként hullik alá, megülepszik a padló repedéseiben, örök nyughelyéül szolgálva. Nem volt angyal, Silas elvei szerint csak kislányok lehettek azok, akiket még nem rontott meg a világ, az a mérhetetlen bűn, ami a felnőttek szívében tanyázik…
…és Imogenében.
- Vigyázz az angyalokra - búcsúzik áldozatától a gyilkos. Még épp időben, mert neszezés csapja meg a fülét a vaskos ajtó felől. Izgatott bizsergés járja át a tagjait, ahogy lepattan a túl tiszta-fehér lepedőről, hátrahagyva a könyvet és a lapján megörökített halált, ami a molylepke életének legmeghatározóbb pillanata volt. Imogen szerint nem jó egyedül meghalni - akkor ugyan ki mesélné el vagy örökítené meg azt? Hisz a Vége felirat hagyja maga után a legtöbb visszás érzelmet és gondolatot.
Most mégsem készül temetésre, ahogy feléd tart nesztelen léptekkel és kipirult orcával. Ő az élet előtt is adózik, alig várja, hogy lásson, hogy a törékeny, összetört énednek pillanatát megőrizze és kiderítse, hogy te vajon angyal vagy-e, akinek talán mégis helye van a bűntől csatakos világban.
Mi leszel? Láng vagy molylepke?

[✦Солнце скрылось Не видать у моря дна ✦]

✦Солнце скрылось
Не видать у моря дна ✦

To: Imogen F. Sinclair

TW:vér, halál gyakori említése

Az álmokkal indult minden nyavalyatörés.
Mindig mindenki meghót, mindegy hogyan indult. Csak villanásokat láttam. Barbont, Vale-t a többi bajnokot, pálcával a kézbe’, azt vérbe úszva, boldogan mosolyogva, holtra válva, míg má’ aludni se igen bírtam rendesen. Megtanultam fölébreszteni magam a legrosszabb résznél, de addigra más elégszer láttam, tudtam én ébren is mi következik.
De én nem álmodom, ezek nem igaziak, csak a bolondját járatja a velem az agyam. Az álmaimnak nincs semmi veleje, azok csak vannak, hogy békibe’ el ne lehessek, hogy ne csihadjon az aggodalmam. Mintha a szívem sem találhatna nyugalmat a mellkasomban.

Mióta elindult a Tusa, azóta nem lelem a féket, csak dől rám minden csőstül. Érzelmek, megérzések, düh, fájdalom, félelem, bizontalanság. Előtte én tudtam ennek megálljt parancsolni, de most valahogy nem megy semmi sem, csak folynak át rajtam mások érzelmei, akkor is, ha nem akarom.
A az első próba előtt nem is tudtam beszélni egyik bajnokunkkal sem, ráhagytam a feladatot Vianne-ra és Ishidára, mert össze kellett tákolnom magam, hogy egyáltalán ki tudjak vonszolódni szurkolni nekik. Az agyammal pontosan tudom, hogy nem értek a politikához, de ha bárki megpusztulna a verseny során, az mindenkinek rossz reklám volna. Nekünk pláne. Itt jöttem csak rá igazán, hogy mink miben vagyunk hibásak. Azt mondják fasizmus, hogy halálfalók, én nem ismerem mi van itt, csak azt tudom, aminek utánaolvastam, száraz hírek,elemzések, nem értem őket.
Azt olvastam traumatizált generáció, lehet tényleg azok, azért akarnak ennyire. Meghasad a fejem az akaratuktól, az egyik menni akar, a másik jönni, megint a harmadik szerelmetes, a negyedik tagadja, az ötödik szégyell, a hatodik bűntudatos, a hetediknek rab az apja, a nyolcadik valakije gyilkolt, a kilencediké elkapta, a tizedik én vagyok, és nekem közöm nincs ehhez.
Nincs semmihez, nem tudok semmit, csak azé’ jöttem, hogy itt legyek, de olyan távol vagyok mindentől, amit ismerek és belebetegszem. Hiányzik a bátyám, az otthonom, legyen bármilyen undok meg szegényes vityilló, hiányzik az Ilvermorny, az egyszerűség, hogy a képességem szórakoztat és nem megbetegít.
Barbonnak igaza van, már rég foglalkozni kellett volna vele, mint, ahogy Vi is foglalkozott a magáéval. Én elzárkóztam, rángattam a vállam, hogy nekem nem köll, én meg vagyok.

Most kezdek félni.
Ülök az ágyamban, a hajam nedvesen tapad a nyakamra, nehezen lélegzem.Végigsimítok a karomon, a tetoválásaim mintha kidomborodnának, érzékenyek.
Meg kell nyugodnom, éreznem kell, hogy jól van, koncentrálok, elhomályosodik a tekintetem, megpróbálok Vale-re összpontosítani, lüktet a fejem.
És akkor jön a furcsa érzés, mintha elszakadna valami, nem érzek semmit, könnyezik a szemem. Halvány, alszik, minden rendben. Megtörlöm a szemem, véres marad a kezem.
Hat emeletet zuhan a gyomrom.
A tükörhöz rohanok. Véres az arcom, vér ül a bal szememben. Milyen rákfene ez?
Ez még nem volt, ilyet nem láttam, elborít a pánik, kényszeresen törölgetem az arcom. Ez nem úgy van, ahogy lenni kell, azonnal beszélnem kell valakivel, aki okosabb nálam.
Megfogom a kötött pulóverem és csak ráterítem a fekete kombinémra, a zsebébe belecsúsztatom a pálcámat és gyors léptekkel megindulok. Nem aglálódom cipővel, nem érdekel, hogy hideg van, hogy koszos lesz a lábam, megyek a gyengélkedő felé, mintha az ördög maga ülne a vállamon.

Nagy levegőt veszek. Belököm az ajtót, tisztul a látásom, egy fiatalka, egész csinos lyány látványa tárul elém, aki gyanúsan lelkesen érkezik.
-Добрый вечер!-lihegem, rémisztően festhetek, még szerencse, hogy a vér nagy részét már letöröltem az arcomról.
-Te vagy itt a nyavalyás?-kérdezem, mert igencsak érdekesnek tetszik, hogy ketten lehetünk harmincévesek, közben igyekszem minden energiámmal, ami még maradt nem kiengedni az otthoni  fonák beszédem – Mármint az én vagyok, csak hogy te… tudsz segíteni?
Lenyelem a pánikot, igyekszem nem érezni belőle semmit és mégis van benne valami, valami ijesztő, valami kellemetlen. Félek jobban megnézni, nem biztos, hogy akarok tudni róla, talán már nem is maradt bennem erő hozzá.