Gyengélkedő

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, nem ismer lehetetlent, elvégre növesztett már vissza csontot, de kezelt már vérfarkas-harapást is. Ő látja el a diákokat a szükség óráján…

Front-row seat to my breakdown

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése

Nem tudom, hogy mikor jutottam el a döntésig, hogy ma megteszem. Amikor legutoljára akartam az nem is igazán döntés volt, csak egy pillanatnyi elmebaj, valami, amiből nem tudtam hirtelen kikeveredni, azt hiszem akkor és ott nem is akartam igazán meghalni, csak kicsúszott a lábam alól a talaj, a talajról pedig elveszett egy láb.
Miért érzem, hogy ez most több annál? Nem kellene egy végtagnak, a testem tulajdon húsvér részének többet érnie a Trimágus Tusánál? Bármilyen értelmes ember megmondhatta volna, hogy már szeptember elsején felértékeltem ezt az egészet a magas égig. Alávetettem magam, minden percben ott motoszkált a koponyám hátuljában, hogy ez egy óriási lehetőség, minden, amire szükségem van. Talán, ha nem lenne vasbetonból a fejem…
Ha nem lennék ilyen kibaszott makacs megbeszélhettem volna valakivel, hogy mit gondolok,mit érzek valójában, legalább a barátaimmal, de nem ment. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, csak egrázom magam, mehet minden tovább. Nem akartam, hogy miattam egyék magukat, így is eleget aggódtak már.
Gemma volt itt, mikor felébredtem, Hera hozta a hírt, mindketten rohadt sokat tettek értem. Nem érdemlem meg ezeket az embereket,a mosolyukat a törődésüket és ma teszem ezt nyilvánvalóvá, mikor életemben először és utoljára feladom.
Belefáradtam abba, hogy ugyanazok a megválaszolatlan kérdések hajszolják egymást a fejemben, hogy apránként rombolnak le mindent, amiről azt gondoltam, hogy igazán én vagyok. Nem vagyok főnix, nem születek újjá minden csalódásból. Nem vagyok elég erős, elég rátermett, elég okos, elég bátor, nem tudom elviselni a vereséget, nincs bennem méltóság, türelem, alázat. Csak düh vagyok, nyers irányíthatatlan erő, amit le kell kötni, különben elsöpör mindent.

Sosem gondoltam volna, hogy hálás leszek azért, mert nem lehettem ott, amikor a bajnokokat hirdették, de őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy mi bújt volna ki belőlem abban a percben, mikor O’Hara neve hangzott el ott, ahova a magamét vártam.
Így sem volt könnyű, Hera láthatta az arcomat, a megfeszülő állkapcsom, az elfehéredő ujjbegyeket, amik azért markolják az ágykeretet, hogy nehogy összeroppantsanak valamit.
Napokig felváltva gyűlöltem mindent és mindenkit. A Serleget, az egész kibaszott Roxfortot, a barátaimat, amiért hittek bennem és biztattak, O’Harát, akiről azt gondoltam, hogy ha nem is direkt, de tönkrebaszta az egész nyomorult életemet. Egyszerűbb volt acsarkodni, mint elfogadni, hogy igazából én tehetek erről az egészről, hogy ez csak és kizárólag az én kudarcom. Talán csak Siennára nem tudtam haragudni, ahhoz túlságosan büszke voltam rá.
Rá kellett jönnöm, hogy igazuk van azoknak, akik azt pofázták, hogy egy roncs vagyok, de nem a testem, nem, az szinte tökéletes, edzett, mint az acél, csak a lelkem nem tudtam megedzeni soha. Gemmának méginkább igaza volt, mikor azt mondta, hogy nincs önkontrollom és valahol most is érzem, hogy a saját életem feletti kontrollt kergetem, ha már semmit nem irányítok ezen a kurva világon, legalább a halálom csak rajtam múljon.
Felülök, még sötét van, néhány percig csak bámulok magam elé az ágy szélén.

Semmi sem igényelt még ennyi tervezést életem során, ironikus, hogy pont a végére kellett megtanulnom figyelni a részletekre. Az első volt az időpont.
Várnom kellett, pedig szívem szerint már akkor a Temzének mentem volna, mikor Hera megjelent a gyászos képével az ágyamnál, mint valami szeretetteljes, de baljóslatú alvásparalízis démon. Démonka.  De ezt így nem lehetett csinálni, megállítottak volna, bántottam volna azokat, akik évek óta mellettem állnak és azt nem bírta volna el a lelkem.  Nem erényem a türelem, de kénytelen voltam kivárni. Kivártam míg egyedül maradtam, kicsit gyengébbnek tettettem magam, mint amilyen vagyok, kifigyeltem Pomfrey mikor mit csinál, ha semmi nem zavarja meg a rutinját, idomultam, mosolyogtam, olyan normális voltam, mint még soha. Kurvára kimerített.
Az időpont adott, tudtam, hogy ha mindenki a meccsel foglalkozik sokkal nagyobb esélyem van radar alatt maradni, főleg a korareggeli órákban, amikor amúgy sem jár erre a lőtéri kutya se.
A módszeren nem gondolkoztam, ez volt a legtisztább, a legegyszerűbb. Valahol ez is csak repülés, ugye?

Felcsatolom a protézisem és az ablakhoz sétálok. Óvatosan nyitom ki a szárnyakat és nagyot szippantok a beáramló hideg levegőből. Megborzongok, a szél az arcomba fújja a hajam. Vajon ki fog megtalálni? Vajon mi lesz utána?
A hegyekre függesztem a tekintetem, miközben az ép lábam a párkányra helyezem. 
Írhattam volna egy tisztességes búcsúlevelet, de csak néhány gondolatot bírtam lekaparni egy pergamenre, például, hogy szeretem őket és, hogy remélem egyszer majd megbocsátanak nekem. Azt hiszem azt is leírtam, hogy Macskát Vivienre hagyom, már…ha szeretné.
Sóhajtok, áthelyezem és súlypontom és nekiállok felhúzni a bal lábam is, még nem megy olyan könnyedén,és akkor…mi ez a hang?

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, szexuális bántalmazás, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Lépteidnek monoton bizonytalan kopogása éppen úgy hullámzik a kastély komor falain, mint a vihar előtti szélben a tó addig nyugvó víztükre. Az álmatlanság egy kegyetlen dolog, de az impulzusok miatti cselekvés még azon is túltesz - álnok méreg, amely csak akkor fejti ki hatását, amikor már túl késő. Ezért lehet az, hogy nem keltetted fel Heranoush-t... vagy talán pusztán önzőség? Ki tudna rajtad kiigazodni, ha Te magad sem vagy képes rá?
Vajon mi késztet arra, hogy elmenj hozzá? Miért érzel ellenállhatatlan vágyat arra, hogy láthasd az arcát? Egyszer nem beszélsz vele, máskor eltaposod, mint egy halódó virágszálat, de alkalomadtán... talán még kedves is vagy vele.
Ma vajon melyik lesz?
Hiszen az nem jelent semmit, milyen intenciókkal indultál útnak - sosem jelentett semmit. Veled kapcsolatban minden ködösebb, elmosódottabb, mint a fürdőszoba tükörről visszatekintő képmásod egy gőzölgő zuhany után.
Miért...? Miért Ő...? Hogyan...? Mikor...? Szabad...? Neked...? Biztosan nem...!
Még van idő meggondolnod magad, még végtelen hosszúságú idő választ el a gyengélkedő ajtajától, még tovább mehetnél, még visszafordulhatnál... mégis. Mégis gyönyörűen manikűrözött kezedet mágnesként vonzza a gyengélkedő kilincse, csak úgy hívogat befele - pedig már most megcsapja az a jellegzetes "ispotály illat" az orrodat, amit úgy utálsz... Nem, egyáltalán nem azért, mert olyan sok időt töltöttél volna ott. Elképzeled, ahogy Ő is, mint David... miért is ne lehetne? Van valami nyugtató a kósza gondolatban, ahogyan újra érzed a torkod köré kígyóként csavarodó ujjakat, ezúttal azonban nem csupán abból a célból, hogy az aktus végéig erőszakkal torlaszolják el a feltörő hangok útját, helyette valami végleges. A semmi érzete soha nem rémített meg, inkább azon kevés alkalmak egyike, amikor... végre szabad lehetsz.
Óvatos mozdulattal nyomod le a kilincset, lassan nyomod be az ajtót - mintha tojáshéjakon lépkednél, olyan puha léptekkel libbensz be a gyengélkedőre, hogy aztán egy elég érdekes látvány táruljon a szemeid elé.
A hűvös novemberi levegő nagy erővel tódul be az ablakon, csak egyetlen megtört lélekhez tartozó test állja útját - bár ki tudja még meddig. Figyelembe véve a privát szféra fogalmát - valamelyest legalábbis - be is zárod magad mögött az ajtót. Az ágy, amely némán kiáltja, hogy nem is olyan rég használatban volt még... a friss virág az éjjeli szekrényen, a mellette lévő levél... Kezedbe is veszed, ami még végrendeletnek is hitvány, nem hogy búcsú levélnek, szemeid a sorokat futják át, ahogy minden lélegzetvétellel közelebb kerülsz az ablakhoz. Egy jó érzésű lelkiismeretes diák már segítségért rohanna... vagy legalább berángatná a szerencsétlen nyomorult életűt az ablakból. Vajon Te mit fogsz tenni? Segítő kezet nyújtasz neki, és megadod a kezdő lökést, vagy...?
Nem tudod nem látni a kezeidhez tapadó vért... amit mindegy milyen szorgosan, milyen erővel dörzsölsz, sehogy sem tudod lemosni. Talán ha a bőrt permanensen eltávolítanád a karjaidról...? Akkor viszont a rothadó húsodat látná mindenki leplezetlenül. Nincs jó megoldás. Milyen szerencse, hogy Natalie vére nem tapad a pergamenre. Az csak a Te kezedhez ragaszkodik, a többiekével együtt. A friss levegő ellenére is érzed a dohos-véres fürdőszoba szagot, hallod a hangját, amely alig erősebb, mint a késő őszi természet hangjai, de megérkezel. Elszakítod pillantásod a pergamenről, de nem rá nézel... Nem érdemli meg. A gyengék nem érdemelnek külön gondolatot, a gyomrodban kavargó enyhén kellemetlen érzést sem. Ha itt akarja hagyni a világot, Te nem állítod meg, ha hátra akar hagyni... téged... nem tartod vissza.
A gyűlölet forró lávaként bugyog fel benned, de talán nem is Őt gyűlölöd, sokkal inkább magadat? Pedig már majdnem... éreztél valamit. Ez is a gyengék visszataszító szokása. Ahogyan hosszas zuhanás után ő is szétkenődik majd a talajon, úgy tépi magával a gyengeséged is legalább.

- Szép időnk van, nem gondolod...? Kiváltképp az utolsó repüléshez - még egyszer utoljára, elraktározod Őt is, az utolsó pillanatait. Ennyit talán mindenki megérdemel, de ha Ő nem is, Hera igen. Majd elmesélheted neki, hogy nem érdemli meg a könnyeit, a bánatát. - Azért mondjuk jobban megerőltethetted volna magad a búcsú levéllel... Képzeld el, mi lenne, ha nem lennék most itt. Ki őrizné meg az utolsó pillanataidat a maguk nyers valójában? - mosolyod ridegebb, mint egy hegyes jégcsap, amivel... akár lehetne... "érdekes" dolgokat is művelni?
Ez az arc nem fog úgy kísérteni. Ez nem az az arc, aki miatt a maszkod kicsit megtörni látszik, ez nem... Ő már nem... és már nem is lesz...? -- Vajon... ha bárki megtalálná ezt a kis levelet, gyorsabban ideérnének, mint ahogy az elhatározásod véglegessé szilárdul? Szeretnéd kipróbálni? Hmm? Hupsz...! - a szél kapja ki a kezedből a lapot, vagy inkább Te engeded szánt szándékkal útjára? Naná, hogy az utóbbi, és még elégedett pillantásokkal is bombázod. Már-már várakozva fonódnak össze a karjaid a mellkasod előtt, ahogyan Őt figyeled... az ablakban.
A gyengéknek nincs helye ebben a világban. A világodban. Az életedben.
Nem érdemlik a sajnálatot, az értékes oxigént, a figyelmet... még ha elmúlásuk után rövid időre rivaldafénybe is kerülnek. Ez azonban olyan hamar elhalványul, mintha csak egy kósza pillanatban egy árva hullócsillag keresztezné a sötét éjszakai égboltot. Hiszen a csillagok is csak addig igazán szépek, ameddig a hold fel nem kel...

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Az egészben a legelbaszottabb az, hogy volt egy nagyjából megrengethetetlen hitem abban, hogyha elég munkát és energiát teszek a dolgaimba, egyszercsak minden úgy fog alakulni, ahogy elképzelem. Azt gondoltam, hogy az életnek valahol vissza kell adnia, amit elvett. Túléltem a sárkányt, a felépülést, a nyomorult Halloweent, aminek hatására konkrétan az „elfekvőről” a gyengélkedőbe kerültem. Csöbör és vödör esete, de csak azért nem estem igazán kétségbe, mert végig kapaszkodtam abba, hogy nekem még dolgom van. Ennél nagyobbat még sosem tévedtem.

 Még évekkel ezelőtt olvastam, hogy az öngyilkosok önző módon hagyják hátra a szeretteiket, de az én esetemben ez azt hiszem…nem egy egocentrikus dolog. Én igenis gondolok másokra, azokra akiknek fontos vagyok.  Arra, hogy vajon mi lesz a szüleimmel? Anyám biztosan elhagyja apámat, mert rajtam kívül semmi sincs már, ami összekötné őket, Kaito pedig rövid idő alatt halálra issza magát. Valamilyen szinten mindketten felszabadulnak ezáltal. Anyám még kezdhet új életet, apám pedig…neki már rég nem számít semmi igazán, ahogy nekem sem. Már nem haragszom apámra és tudom, hogy eddig a pillanatig ő sem haragszik rám.  Amikor megtudja utálni fog.
Fogát csikorgatva gondol majd arra az ötoldalas levélkötegre, amit a Tusa miatt írt. Igazi kis lényhatározó, remélem valaki elviszi majd Siennának, ráírtam a nevét.
Az utolsó lap a nadrágzsebemben lapul.
"Tudom, hogy te leszel a legjobb bajnok. Megérdemled a címet, anyáddal melletted állunk.
Szeretlek:
お父さん"

Mostanra már tudhatja, az újságokból, hogy a sánta kentaurt se érdekli a nevem, vagy az, hogy mennyire küzdöttem azért, hogy itt találjam magam, itt az ablakpárkányon. Ez az egyetlen dolog, amit igazán megérdemlek.
Hagyom, hogy a szél kifújjon a fejemből minden aggodalmat, nagyokat lélegzem, érzem, ahogy máris hűl a testem. Nyugodt akarok lenni, amikor megteszem, csak felfeküdni egy fuvallatra, ahogy a madarak.

Talán ez foglal el annyira, hogy nem hallok semmit. Először csak a parfümjét érzem meg, megkeseredik a nyál a számban, de azt gondolom, hogy biztos megint a saját tudatom szórakozik velem. Nem szeretném, hogy éppen most férkőzzön a gondolataim közé.
Aztán meghallom a hangját és kishíján megáll bennem az ütő. Ez konkrétan nem lehet! Mi dolga lenne itt?
Az első mondatnál még el sem tudom hinni, kilöki az agyam annak a lehetőségét is, hogy éppen Vivien vegye el tőlem az utolsó perceimre oly nehezen összelapátolt, maroknyi békémet is.
A második mondat felküldi a vérnyomásom egyenesen a naprendszerbe.
Nem,Tetsuya,nyelj egy nagyot! Ne etesd!
Ha nem lenne ennyire félreérthetetlen a helyzet, talán megpróbálkoznék azzal, hogy belehazudjak az arcába. Meglepetten pislognék rá és előadnám, hogy csak azért álldigálok itt, mert olyan  marha meleg van. Láz, meg a hőhullámok.
Hőhullámaim valóban vannak, de esélyem se lenne átverni. Tudja, hogy mire készülök, a tekintete beékelődik a bőröm alá, akár egy szálka és fájdalmasan nevetségessé tesz alig néhány perc alatt. Gyors mozdulattal fordulok felé, az egyensúlyom még nincs rendben. Meg kell támaszkodnom az ablakkereten, pedig szívem szerint kitépném és elhajítanám az egész rohadt ablakot, de tudom, hogy nem csaphatok zajt, nem lenne célszerű magamra vonni mások figyelmét is.
Tombolni lenne kedvem, de kínomban felnevetek, na ez valami kibaszott szürreális!
-Hát már megdögleni se lehet békében?
Elképesztő, hogy ez hagyja el a számat, de minden más, amit mondani tudnék, százszor rosszabb ennél, azt pedig nyilván értem, hogy ezt miért nehéz még elképzelni is.
Persze belekezdhetnék abba is, hogy…
Édes drága Vivienem, idekerülésemtől számítva nagyjából a tegnap éjszakáig bezárólag bármikor idehajthatott volna a balszerencse, és én még esküszöm örültem is volna neked,talán mert mindentől függetlenül, ami köztünk történt vagy nem történt, vártalak, de most...
Most a pokol legmélyebb bugyrába kívánlak.

Minden egyes szava után újabb hullám gyűlölet áramlik szét az ereimben, lüktet az egész testem, úgy kapaszkodom az ablakfélfába, mintha puszta kézzel készülnék szétroppantani.
A tervem tökéletes volt, nem számoltam el magam, végre valamit jól csináltam és még ezt is képes volt csírájában tönkrevágni. Ez akkor válik szinte kézzel tapinthatóan véglegessé, mikor látom a valóban szomorú és mit sem érő búcsúlevelem, ahogy útjára indul, hogy összekeveredjen a megsárgult falevelekkel. Ehhez nem volt joga!
Elengedem az ablakfélfát és lemászom, mezítelen jobb talpam alatt jéghidegnek érzem a padlót.
-Te...ezt...kurvára...nem érted!-morgom felé fojtottan, idegennek hallom a tulajdon hangom, túl sok benne a harag.
Minden gyűlöletem felé összpontosul, a hirtelen gondolataimtól magam is megrémülök. Visszhangzik a koponyámban a mondat: meg tudnám ölni.De ez nem igaz..., ugye?
Nem, persze, hogy nem. Arról van szó, hogy ez a tizenötéves kislány úgy csavargatja az érzelmeimet, mint a tekerőgombot szokás a rádión már hónapok óta. Csak módszeresen kötéltáncol az idegeimen, ebben ennél nincs több.
Igyekszem rendezni a légzésem, már rohadtul nem számít mit csinálok. Már tönkretett mindent, semmin sem segítene, ha az emberségem is elvenné, a normalitásom utolsó morzsáit, amikbe még kapaszkodnk tudok.
-Mit keresel itt? -kérdezem a sajátomhoz közekebbi hangszínen,szinte vádlón, nem tudom milyen választ várok. Az benne a legszörnyűbb, ami a legjobb. Sosem tudom mi lesz a következő lépése, ő az a változó, amivel nem lehet számolni.

[senki!!!]

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Az ijedt összerezzenés, az egyensúlyvesztés, az arca, a tekintetéből áradó gyűlölete, valahogy mind-mind elégedettséggel töltenek el. Hiszen ez a komfort zónád, ez a megszokott, ebben mozogsz otthonosan. Tudod, látod, érzed. A személy más, a helyzet csak egy hangyányit. Az ablakon bekúszó szellő játszi könnyedséggel suhan el aranyszőke hajszálaid között, miközben a jéghideg kék szempároddal Őt méregeted.
Egyike azoknak az okoknak, amiért érdekesnek találtad Őt, hogy kiszámíthatatlan. Ebben most sem okoz csalódást, csakhogy... már elvette az élét az újdonságnak.
A mosolyod megtörhetetlen, lelkiismereted nem létező fogalom, az empátiát meg csak kényszerből gyakorlod. Itt azonban már nincs szükség a formaságokra, az álnok játszmákra, a sok mézes-mázas hazugságra. Mikor az ember hajlandó levetkőzni mindent, hogy egy ilyen felháborítóan undorító tett végrehajtásához folyamodjon, nem szükséges a finomkodás. Megmutathatod neki a nyers valód, körmeiddel felkarcolhatod lelkének azon jóhiszemű részét, mely az utolsó pillanatig kapaszkodott abba ami... sosem volt köztetek.
Nem lehet, ha nem hagyod, ugye?
A kellemes álarcod akkor sem inog meg, mikor a csontjaidban rezonálnak Natalie utolsó szavai: "...mint Ő. Egy… szörnyeteg…" Akkor nem akartad elhinni, akkor képtelen voltál felfogni. Akkor még hinni akartad, hogy ez nincs így, de utólag belegondolva? Igaza volt. Igaza van. És igaza lesz is.
Hiszen a Pokol benned él: az elmédben van, a bőrödbe ivódott, az ereidben lüktet, ez az, ami előre hajt. A Pokol Te vagy.
- Ha ez nyugtat, nem Te vagy az első, akinek elbaszom az utolsó perceit fenomenális társaságommal - bár hangodban nincs él, de talán ijesztőbb a higgadt tényközlés ebben a kontextusban?
Akarod, hogy kimondja.
Érzed, hogy szeretné.
Nem érted, miért tartja vissza.
Mi értelme?
Látod, hogy dühíti. Tudod, hogy szarul esett neki. Direkt provokálod. Vajon meddig mehetsz el? Vajon leugrik dühből? Vajon meg meri tenni? Segítened kellene? Vagy az már túl morb... oh várjunk csak. Volt ez már rosszabb is, ugye? Ugye?
Mindig van rosszabb... szituáció is és személy is, talán jelen helyzetben nálad nem sok rosszabb opció lenne. Ebben az iskolában rosszabb semmiképp sem.
Két ellentétes de hasonló tűz feszül össze - Ő biztosan gyűlöl, mert megzavartad, Te megveted azért, amire készül. Nem miatta, nem magad miatt, de Hera... Ő nem ezt érdemli. Legszívesebben felpofoznád, alaposan megtaposnád ott, ahol a legjobban fáj. Heranoush-t senki...senki!!! sem bánthatja büntetlenül. Ezzel pedig ezt tenné, de mégis. Mégis képes lennél önző módon végignézni, ahogy élete egy szempillantás alatt elillan, ahogy véresre festené a novembert. Bár talán nálad véresebb dolog kevés jöhetett világra ebben a hónapban, de... többet nehezen bír el.
A csalódottság leplezetlenül ül ki az arcodra, ahogy belép az ablakból, pedig... és mégis... a görcs oldódik a gyomrodban. Ki érti ezt?
- Awww... - szomorúan lebiggyeszted az ajkaid, de hangodból csavarni lehet a gúnyt. - Neeem, igazad van. Én. Ezt. Nem. Értem. De talán, ha... elmagyaráznád... - könnyed és kecses mozdulattal leülsz az ablakpárkányra és már-már érdeklődve nézel rá. Mintha az előbb nem is... de hát végül nem is mert...? Gyenge? Gyáva? Mindkettő? Valami más?
A tekintete elárul mindent. Már láttad ezt a tekintetet, bár az erősen több őrülettel volt megfűszerezve. David valóban meg akart ölni, de Chikara... Neeem, Ő ehhez nem gyűlöl téged eléggé. Pedig igazán mindent megtettél érte, de mégse. De most sem. Még ezek ellenére sem.
- Biztos vagy benne? - egy teljesen irreleváns kérdéssel válaszolsz a kérdésére. Hagysz egy kis időt az értetlenség és a kétségek feltörésére, miközben megigazítod a hajad a kora hajnali halotti csendben. Az egész táj, a kastély mintha csak lélegzetvisszafojtva várná az események alakulását. - Ki tudja mikor lesz hasonlóan jó alkalmad... Bááár közben azért biztos, hogy ha esetleg szellemként itt kísértenél, sok szúrós pillantást kapnál azoktól, akiktől elvetted a mai nap dicsőségét, nem? - szavaid olyan könnyedén szállnak, mintha csak egy romantikus nyári estén beszélgetnétek a csillagos égbolt értelmetlen rejtelmeiről. - Ne érts félre, nem siettetni akarlak, csak... tudod... tik-tak, ketyeg az óra - mosolyod kedves, ha nem nézzük a szövegkörnyezetet akkor kifejezetten barátságos és kedves, közben viszont... tekinteted jéghidegebb, mint a legfagyosabb nap az Antarktiszon, nyomasztóbb, mint az óceán legmélyebb pontja és sötétebb mint a legsötétebb éjszaka.
Egy biztos: azzal senki sem vádolhatja Vivien Morgana Smithe-t, hogy ne tenne meg mindent annak érdekében, hogy ez a nap se íz ünneplésről szóljon.

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Mindig tudtam, hogy a gondolkodásom alapvetően talán nincs teljesen rendben, hogy túl sok bennem az indulat, a hirtelenségem, a keresetlenségem és a reakcióim talán kellemetlenül érintenek másokat.  De azt, senki nem vehette el tőlem, hogy tudtam ki vagyok és hogy bármilyen baromságot is tettem vagy mondtam, ki tudtam mellette állni. Eddig.

Most mégis itt állok, érzem a pillantását végigszaladni a bőrömön, kedvem lenne vakarózni tőle, véresre karmolni a testem, a bőröm, az arcom, a felismerhetetlenségig eltorzítani magam, hogy csak egy ismeretlen hulla legyek a végén. Valaki, aki miatt Hera nem ejtene könnyeket, aki ugyan meglepné Gemmát, de nem tenné tönkre a halála, Sienna talán nem értené, hogy mi történt, de ettől még tudna koncentrálnám nem rontaná az esélyeit a Tusán. De…mi értelme azért élni, hogy ne szomorítsak el másokat? Meddig tudnám még tartani a megszokott arcom, mint valami lassan lepergő arcfestést? Nem bántaná-e őket még ezerszer jobban a tény, ahogy az általuk ismert és szeretett Chikara Tetsuya lassan oldódik fel a saját reményvesztettségében, amíg teljesen meg nem szűnik létezni?
Nem vagyok rossz ember attól, hogy önmagam akarok lenni! Minden, amire vágytam, hogy a maradék méltóságommal együtt tudjam itthagyni ezt a helyet, hogy a barátaim, szeretteim, ellenségeim úgy tudjanak rám emlékezni, amilyen valóban voltam, ne pedig egy üres burokként, amiből már kiveszett minden. Mert ilyen vagyok valójában, akármennyire is erőltetem magamra a nyugalmat, meg ezt az egész kibaszott lelkibékét. Sokkal inkább égnék el egészen, annak minden fájdalmával együtt, minthogy látnom kelljen a saját lángom szépen lassan kialudni.
-Nem, nem igazán nyugtat meg.-válaszolom egy hatalmas sóhajjal, amivel még mindig szorítok befelé minden érzést, amit ébreszt bennem, bárcsak tényleg tele lennék egyszerű, színtiszta haraggal, amikor a kék szemeibe nézek – Szóval ezért vagy itt. Nem tudsz aludni? Biztos a lelkiismereted, már, ha van.

Minden szavamnak éle van, pedig, ha képes lennék a közelében józanon gondolkodni magam is könnyen rájöhetnék, hogy ez a beszélgetés nem több szembeszélbe kiáltozásnál. Jobb lenne hozzá sem szólnom, úgysem értem igazán, ahogyan ő is képtelen megérteni engem, éppen ezért van még itt. Ha lenne benne egy szemernyi tiszteletet, vagy szer…nem, a szimpátia szót keresem, akkor már a nulladik pillanatban megfordult volna. Becsukhatta volna az ajtót, lett volna rá lehetősége, hogy ne avatkozzon közbe, hogy hagyja a dolgokat úgy történni, ahogyan azt én akarom, de nem, egyszerűen nem bírta ki. Mindig mentségeket kerestem neki, lehetőségeket adtam a kezébe és hagytam, hogy játsszon, hogy bántson, de ezzel átlép egy határt és nem hiszem, hogy ezt éppen most kellene megtennie, amikor úgy érzem, már nincs sok minden, amit elveszíthetek.

Sokat traktáltak azzal, hogy a traumák megváltoztatják az embert, a feldolgozatlan traumák pedig tönkretesznek bennünk valamit, de én igyekeztem mindent feldolgozni, nem volt bennem tüske, fájdalom, keserűség. Mi az isten lehet Vivienben, amitől konkrétan az teszi elégedetté, ha gyötörhet?
Minden normális ember meg akarja akadályozni, hogy bárki, akár egy vadidegen, véget vessen az életének. Ha én lennék a helyében, mindent megtennék, hogy neki ne essen baja, de talán már ismerem annyira, hogy tőle véletlenül se várjak ilyeneket.  Mégis…

Megfordul a fejemben, hogyha akarnám, talán még ebben az állapotomban is ki tudnám lökni az ablakon, de mindketten tudjuk, hogy nem bírnék együtt élni a halálával, azzal pedig még annyira sem, hogy én okoztam.
Magyarázzam el? Még van pofája…! Ökölbe szorul a kezem, a karomon megrándul egy izom. Talán igaza van, el kellene mondanom neki, ha más értelme nem is lenne, legalább életemben először és talán utoljára kimondhatnám azt, amit érzek, ami bánt, ami fáj, de azt hiszem félek. Félek attól, hogy kinevet, hogy visszautasítaná azt, hogy felfogja, ezt az egészet, hogy képtelen lenne egyetlen kurva másodpercre a helyembe képzelni magát és átélni azt, ami velem történt. Azt, hogy most éppen ő maga történik velem. Akkor pedig nem tudom mit tennék. Igen, félek attól, hogy a türelmem, az önuralmam végén vagyok, nem akarom lerázni az utolsó láncot is.

Nem válaszol a kérdésemre, persze, hogy nem válaszol, hiszen az emberek nem tévednek hajnalok hajnalán, csak úgy véletlenül a gyengélkedő irányába és nyomják le a kilincset. Fel van öltözve, tiszta, a haja rendezett, gondolom nem egy alvajáróval van dolgom.
-Szellemek azokból lesznek, akik félnek a haláltól-igazítom ki, nem mintha életem, pardon a kibaszott örökkévalóság végéig itt kívánnék kísérteni – én nem félek.
Nem érdekel, hogy ezt elhiszi-e vagy sem, az pedig még annyira sem foglalkoztat, hogy milyen lenne rólam a közvélemény, ha megtenném, mert már úgyis sejtem, hogy ez nem ma fog megtörténni.  Igaza van, az óra valóban ketyeg, minden másodperccel egyre több időt vesz el tőlem, egyre többet a józan eszemből.
Közelebb lépek, fölé magasodom, hogy az arcába nézhessek úgy igazán közelről. Kurvára nem érdekel, ha ez kellemetlenséget okoz neki, sőt…látni akarom mit csinál.
-Elmondanám, de -és megint itt van ez a keserűség a hangomban, amit hallani sem akarok, főleg nem vele kapcsolatban, de nincs erőm elrejteni- nem bízom benned.
Talán nem is magát a lányt gyűlölöm, csak azt, ahogyan másodpercenként változik bennem minden, az érzéseim olyanok, mint valami hurrikán, szétzilálnak mindent, amiben biztos vagyok, de ki másra kellene haragudnom, ha ezt ő váltja ki belőlem?

[megölhetnéd]

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



- Mind tudjuk, hogy a lelkiismeretem egy nem létező fogalom... - lassan oldalra döntöd a fejed, ahogy jéghideg pillantásoddal szinte csak fejtegeted róla a rétegeket. Nem kerüli el a figyelmedet semmi - ahogy megfeszül az állkapcsa, az apró rándulás a szeme sarkában, orrlyukainak kitágulása egy-egy nagyobb erőteljesebb lélegzetvételnél, az ádámcsutkájának önkéntelen mozgása, ajkainak szinte láthatatlan megremegése, a nyakán kidülledő ér pulzálása - szinte a bőrödön érzed szívének felgyorsult ritmusát. Abban is igaza van, hogy nem tudsz aludni, bár ez egyáltalán nem újdonság, szimplán csak ő nincs ennek tudatában. Olyan könnyen beszél... Olyan könnyű nem belegondolni... Olyan könnyű önzőnek lenni. Sokkal könnyebb volt neked is, de már nem lehetsz az. Hiába ez a kettős érzés, hiába lenne számodra a halála lezárás... sajnos azonban túlságosan is tisztában vagy azzal, hogy Hera számára ez csak fájdalmat okozna.
Őt pedig nem bánthatja senki.
SENKI!

Hazudnál, ha azt állítanád bárkinek is, hogy nem tetszik a reakciója. Szórakoztat a szemeiből sugárzó, a bőrödet perzselő gyűlölet, izmainak megfeszülése annak érdekében, hogy magába fojtsa a haragot, hogy ne tegyen semmi meggondolatlanságot.
- Olyan vagy, mint Ő... egy önző gyenge faszkalap. Egy utolsó senki, aki csak a menekülő utat keresi a problémái elől... pedig... azt hittem Te más vagy. Tévedtem - nem számít, hogy ez kicsúszott a szádon, már nem. Gyűlölöd, megveted, amiért Rá emlékeztet. Nem akarsz ezek után többé ránézni, hallani a hangját, érezni az illatát, a meleg leheletét a bőrödön, a kellemes érintését... Gyűlölöd, hogy ugyanazt tenné veled, amit Natalie. Talán ez a bosszú azért, amiért magától értetődőnek vetted, amiért nem voltál hajlandó egyértelmű nemet mondani neki. Nem vagy tökéletes, valóban elbasztad. Legjobban azonban magadat gyűlölöd, hogy még ennek ellenére is kedveled, hideg kézként szorongatja a gondolat a szívedet, hogy többé nem... soha... Nem érdemelte ki, túl hamar engedted közelebb, még ha túlságosan közel nem is. Ha meghalna, legalább... örökre vége lenne, biztos nem esnél kísértésbe újra. Már azonban nem vagy egyedül, nem lehetsz önző, nem hagyhatod értelmetlen kimúlását.
Az óra lusta ütemes kattogása az idegeidre megy, ujjad mégis a ritmusára kopogtat az ablakpárkányon. Pont...
Pont olyan, mint a vér csepegése a fürdőszobában.
Tik-tak tik-tak tik-tak...
Csöp-csöp-csöp-csöp-csöp-csöp...
A friss vér szaga keveredik a dohos, penészes, retkes fürdőszobáéval, de közben meg az emlékbe kúszik a gyengélkedő fertőtlenítőjének orrfacsaró szaga is.
Nem emlékszel rá, hogy ma reggel bevetted volna a bájitalod...
Mióta beavattad Hera-t a múltadba, újult erővel kísértenek a képek, jobban szorongatják a jeges kezek a torkodat, hallod a hangját, érzed Őt minden mozdulatodban. Elmédben visszhangzanak a sikolyok, csontok törése, érzed a vért a szádban, a húscafatot a fogaid közé ragadva.
A gyomrod émelyegni kezd. Az összeomlás első jelei megérkeznek... ha most azonnal lelépsz, akkor még... akkor még el tudsz rejtőzni. Talán most végre sikerülne...? Ha senki nem tudna megállítani?
De nem, nem érdemled meg, nem is vagy gyenge.
Nem, hiszen egy szörnyeteg vagy...
Nem tudsz vitatkozni Natalie hangjával a fejedben, nincs mentség a tetteidre, jóvá sosem fogod tudni, hogy így játszadoztál vele, mégis talán tudsz valamit tenni érte. Ez lesz a személyes bocsánatkérésed, az utolsó ajándékod.
Mégis, valahogy nem tudod kipréselni a gyönyörűen kirúzsozott ajkaidon a mondandódat - a gyengélkedőt megtöltő erőszakos aura lehervasztja ajkaidról a mosolyt. Nem kellene... nagyon nem kellene veled szemben fenyegetően fellépnie. A sarokba szorított vad a legveszélyesebb. Ép eszed utolsó vékony szálába kapaszkodva igyekszel nem meggondolatlanságot tenni. Semmi olyat, amivel ártanál neki, pedig nem segít az sem, ahogy föléd magasodik.
Pedig tudod, mit kell tenned...
Rémület költözik a tekintetedbe. Ne Őt, ne itt, ne most!
Tudod pontosan a gyengepontjait... ha akarnád... könnyedén...
Ne most, ne Ő, ne most, ne ŐT!
...megölhetnéd!
Légzésed hirtelen felületesebbé válik, közelsége fojtogató. Greyback hangja a tudatod karcolja, kezded elveszíteni az önkontroll. Nem volt jó ötlet idejönni, nem volt jó ötlet szemet vetni rá, nem volt jó ötlet...
Nem tudsz segíteni.
Sem neki, sem másnak.
De mindegy is.
Szavai utat törnek a sötétségen át, sikerül szereznie egy utolsó őszinte pillantást, majd egy kis késedelemmel felnevetsz, úgy igazán.
- Nem tudlak hibáztatni érte. Én sem bíznék magamban - a sötétség nem tűnik el, de egy kicsit visszahúzódik legalább, még ha... továbbra is nyomasztó a közelsége, a jelenléte. Mégis felegyenesedsz a párkányról, tested szinte az övéhez simul, arcaitokat alig centik választják el egymástól. Nem hátrálsz meg tőle, itt Ő lesz az, aki ellép, kettőtök közül Ő az erőtlen, Ő adja fel éppen, nem Te.

- Kérdezhetek valamit? - egy örökkévalóságig húzódó lélegzetvételnyi szünetet hagysz, higgye csak azt, hogy van választása pedig kurvára nincs. - Addig mi tartott mozgásban, ameddig nem őrültél bele ebbe az egész szájbabaszott Trimágus Tusába, hmm?

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Nyilván nem vagyok hülye, tudom, hogy nem kellene hagynom, hogy ennyire ki tudjon lökdösni a szakadék szélére, de egyszerűen nem bírok ellene tenni. Nem is csupán azért van rám hatással, mert pont ezt és pont így csinálja, nem. Azzal is fel tudna dühíteni, mindketten tudjuk, hogy elég messze állok a hidegvér fogalmától is, de a hab a tortán az, hogy láthatóan ezt élvezi igazán. Valami kurva komoly probléma van vele, ezt a zsigereimben éreztem, már az első néhány mondatból, amit váltottunk, de talán épp ezért kell ennyire, ezért vagyok hajlandó újra és újra elviselni tőle minden olyat, amitől bármilyen egészséges ember már temérdekszer elsétált volna.
Ezt neki is tudnia kell, talán épp ezért van itt ilyen rohadt korán, de ezt nem bírom tovább fejtegetni. Az állítólagos lelkiismeretére is csak vállat vonok, utána jön az első sokk, leszámítva a tényt, hogy megjelent itt hajnalok hajnalán kísérteni.
Nem tudom kihez hasonlít, nem tudom kiről beszél, mert egyszerűen már remegek a dühtől. Mindennek ellenére azért ez az információmorzsa elhangzik, és talán emlékezni fogok rá később.

-Tudod mit? Legyen. Az vagyok, pont az, amit mondasz-vállalom el, miközben kapaszkodom minden morzsa emberségembe, hogy ne kezdjek törni-zúzni, hogy ne forduljak tettleg ellene. És akkor ide jutunk, hogy már arról fantáziálok, hogy elkapom a torkát és addig szorítom, amíg...
Nem. Erre még gondolnom sem szabad, nem csak a gyilkosság kapcsán, más kontextusban sem, mert tök fölösleges.
Ez a lány konkrétan nem normális, de vajon én az vagyok?

Ráhagyok én minden rosszat, amit mondani tud rám és arra a másikra, de a gyengét még egy liter vodkával sem tudnám lenyelni, még ha akarnám sem.
A saját vérem úgy dübörög a fülemben, mint az tenger, ahogy a hullámai egy óriási szikrának csapódnak, belegondolva kibaszott röhejes lenne, ha így, egy öngyilkossági kísérlet közepette kapnék agyvérzést. Vivien biztosan halálra kacagná magát. Halálra. Micsoda kép még ez is!
-Nem tudsz rólam semmit-acsargok tovább, a körmeim a tenyerembe vájnak, talán fel is sértik- fogalmad sincs, hogy min mentem át, ahogy én sem tudom, hogy téged mi szorongat állandóan. Én mégsem ítélkezem, pedig könnyen mondhatnám, hogy egy kattant picsa vagy.
És én sem vagyok sokkal jobb nálad, még ha azt is hitted.
Már megint kiszaladt a számon, pont, ahogy nyáron is, de nincs idegzetem bánkódni, pedig érzem, hogy sok vagyok.
Minden, amit teszek helytelen egy nővel szemben, kit áltatok...egy tizenöt éves lánnyal szemben.
Egyáltalán nem szabadna így viselkednem vele, de ezt csak akkor érzékelem, mikor megváltozik az arckifejezése és a tekintetében, mintha félelmet látnék.
Alig néhány másodperc alatt változik meg a testtartásom. Leengedem a vállaimat, halkan roppan az ízület, ellazítom az öklöm, nem is foglalkozom a ténnyel, hogy kissé véresek a körmeim, amiket korábban letörtem vagy lerágtam, csak az érdekel, hogy mi mehet most végben benne. Egy biztos, hogy nem én ijesztettem meg, hiszen legyek bármekkora darab is, tudnia kell, hogy sosem ártanék neki. Ugye? Ugye tudja? Aggódva pásztázza a tekintetem, az ijedtnek tűnő szemeit, a gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasát, aztán mintha elvágták volna az egészet, minden visszazökken oda, ahonnan indultunk.

Kibaszott furcsa az egész, még annak sem tudok örülni, hogy sikerült kimozdítanom abból a flegma, felsőbbrendű pozíciójából, amiben eddig volt, de most hirtelen vészesen közel kerül hozzám. Igyekszem nem mozdulni, az egyetlen dolog, amit teszek, hogy kifelé fordítom a fejem és zavartan a hajamba túrok. Attól tartok, ha továbbra is őt nézném, elszállna a haragom, elfeledkeznék a gyűlöletemről is, akkor lennék csak igazán gyenge.
Aztán kérdez, majd itt pusztulok, hogy tudjam hogyan áll vissza a szokásos kis pályájára az agyam körül, közben kifelé igyekszem lélegezni az ablakon, beszívom a nyugalmat, kifújom a tsunamit.
-Tedd azt-válaszolom kizárólag udvariasságból, pontosan tudom, hogy úgyis azt csinál, amit akar, néha  épp úgy tud viselkedni, mint Macska, nem véletlenül gondoltam, hogy nála jó helyen lesz az általam annyira imádott kopasz kis jószág.
Már előre pörög az agyam, hogy vajon mit tud majd kérdezni, ezúttal hogyan áll neki tépni az idegeimet. Mivel tudna még előálni? Megérdeklődné, hogy mennyire kell ahhoz kicsinek lennie a pöcsömnek, hogy ilyenre vetemedjek? Vagy ott tartunk, hogy ha kedvesen kitárja nekem a lehető legszélesebbre az ablakot és elmormol egy miatyánkot hátha kivetem-e magam premier plánban?
Végül őszintén meglep, mert ez a kérdés…hát kurva releváns. A megfogalmazásba bele tudnék állni, ha annyira akarnék,de inkább elsiklom felette, mert kívülről tényleg úgy nézhetek ki, mint aki teljesen megőrült.
Sóhajtok egy hatalmasat. A korábbi indokaim nagyjából annyira mélyek, mint egy madáritató és most elég kisstílűnek is tűnnek, sokkal jobban meg tudnám magyarázni, hogy miért volt olyan rohadt fontos a Tusa, de azokon az okokon és okozatokon, legyenek bár kibaszott zseniálisak, már se hasznom se károm.
-Hmm…-próbálom gyorsan átírni magamban az egészet valami elfogadhatóra, de nem megy. Meg miért is akarok én azon kínlódni, hogy validnak találja-e egyáltalán, amit mondani akarok? -Nagyjából a kviddics, hogy ezt akarom csinálni, amíg csak lehet.

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Nem válaszolsz, nem tudsz, torkodra ég a szó. Félő, ha szólásra nyitod az ajkaid, kihullik rajta minden mocsok, melyet olyan gondosan takargatsz. Egyszer felemelted a gátat, most pedig minden nap, minden órájának minden percében kínzó erővel kikívánkozik belőled a napvilágra. Egy részed visszaigazolást kíván a társadalomtól, szeretne jogot és elnézést szerezni viselkedésed miatt, szeretne mentegetni téged, hogy nem a Te hibád, amiért ilyen vagy. Ami azt illeti, de igen, teljes mértékben Te tehetsz róla, hogy olyan vagy, amilyen. Te léptél erre az ösvényre, noha tudtad, hogy rózsákkal és sötétséggel van kikövezve az út, de mégsem az ingoványos lápon közlekedsz, ahol sosem tudod, mikor nyel el a mélység. Itt legalább folyton tudatában vagy a saját sötétségednek.
Mégis akarod, hogy tudja... Ha más nem is ezen a világon, de Ő még... közben meg... bassza már meg. Tett érte? Nem. Tesz aktívan ellene, hogy méltó legyen rá? Igen. Te pedig mégis itt állsz előtte, szíved szerint mindent kiteregetnél előtte, mindent amit csak lehet, és előfordulhat, hogy ez lenne a helyes lépés.
De Vivien M. Smithe sosem azt teszi, ami helyes.
Vivien M. Smithe mások fájdalmából, szenvedéseiből épít várat maga köré, hogy a sajátjait minél jobban elfedje.
"Nem tudsz rólam semmit..." Erre ott van a nyelved hegyén a válasz, mégis hallgatsz.
""...fogalmad sincs, hogy min mentem át, ahogy én sem tudom, hogy téged mi szorongat állandóan. Erre szeretnél választ adni, szeretnéd, ha értené, mégis hallgatsz.
"...egy kattant picsa vagy." Erre kurvára csendben kéne maradnod, nem kéne mosolyognod, de mégis felnevetsz.
- Így van, egy kattant picsa vagyok a szavaiddal élve. De legalább én nem tagadom ezt magam előtt - lehet, hogy túl mélyre vágsz ezzel, de nem mindig tudsz megállni.
Küzdhetsz ellene, de nem menekülhetsz magad elől. Amivé tettelek...
Ha nem figyelsz rá, elhallgat egy idő után... Ha megunja majd eltűnik... legalábbis ezzel a mantrával álltatod magad. De Fenrir Greyback sosem tűnik el, csak várja a megfelelő pillanatot, amikor a leggyengébb vagy, amikor képes újra összeroppantani a lelked... már ami maradt belőle. Gúnyos visszataszító kacaja dörzspapírként cirógatja a gerinced vonalát. Akárhogyan is próbálkozol lehiggadni, nem tűnik el, a visszhang ott marad a fejedben, nem tűnik el, nem megy el, még mindig ott van és az óra, az a kurva óra, faszért nem tud leállni, miért hallod a vér csöpögését, miért folyik ott a lábadnál, nem, nem szabad lenézned, nem akarod látni, nem akarod tudni, érzed a vért a kezeden lecsöpögni, biztosan ő is látja, hogyne látná.
Segít, hogy megszűnik a nyomasztó aurája, ahogy leenged, kicsit eloszlik a Te szemeid elől is a vörös köd.
Elhallgatnak a hangok, túl nagy a csend. Csak az óra, csak az és semmi más. Meg a légvétele, a sajátod, egyáltalán nincsenek szinkronban, de nem elég hangosak, hogy elnyomják az órát.
Nem itt, nem most, de legfőképp nem vele.
Nem teheted, tudod, hogy nem, nem akarod, de olyan nehéz - mert ez vagy Te - mások nyomorából táplálkozol, az ad erőt és létjogosultságot. Ha nem lennél ilyen hatással a környezetedre, már rég összeroppantál volna a múltad mázsás súlya alatt.

Elfordul felőled, bár ne tenné, nem lát, nem maradsz erős, megadta magát, de közben még úgy tesz, mintha mégsem. Tetteti, hogy erős, tetteti, hogy bírja a vádló pillantásaid terhét, de közben - nem néz rád, nem néz rád, KURVÁRA NEM NÉZ RÁD! Már épp mozdulna a karod, csak egy kicsit, csak a mozdulatsor ereje, hogy magad felé irányítsd a tekintetét. Akarod, hogy lássa, akarod, hogy érezze, az elméjébe a porcikáiba ivódjon bíráló és lenéző jeges pillantásod.
Annyira védtelen...
A nyaka, az ott lüktető nagy nyaki erek, egyetlen harapás lenne. A vér, a vére, az ő vére is... Vajon milyen lehet? Mint mindenki másé? Vajon az ő bőre is épp olyan könnyen szakad át, mint azé a vörös nőé, vagy jóval keményebb, mint a szakállas zöld szemű férfié?
Nem...
Képes vagy rá, egy szempillantás az egész...
Nem...
Szeretnéd még szenvedni látni? Valld csak be Morgana, ez okoz neked örömet. Ha fáj neki, ha kínlódik, ha vonaglik az életnek csúfolt üres szó lánca alatt...
Nem, nem, nem...
De, de, deee... Egy szadista kis kurva vagy, tudom, hogy élvezed és te is tudod. Szívod a vérét, de közben meg fasztalankodsz, szeretsz ártatlan kis rohadék szerepében tetszelegni, de mi tudjuk az igazságot... ugye Morgana?
Hallod Chikara hangját, de mintha a víz alól jönne, olyan távoli, olyan nehezen érthető, hiába koncentrálsz rá, Fenrir kibaszott hangja elnyomja. Akarod, hogy elmúljon, akarod, hogy fájjon, akarod, hogy átalakuljon az érzés, hogy más miatt érezd a karodról lecsöpögő vért.
És az az óra... az a rohadt kurva óra...
- És akkor kérdem én... mi változott? Miért nem tudod tovább hajszolni a kviddicses álmaidat? Mit vett el tőled a bajnoki címről való lemaradás? - érdekes módon a hangod nem remeg meg, a tested nem feszül be, csak a szemeidben látszódik a belső küzdelem, ahogy a pupilláid tág határok között rezegnek. De Ő nem néz Rád. Gyengén elfordul, látni sem akar, látni sem akarja, nem akarja észre venni. Pedig voltak és vannak olyan alkalmak, amikor szeretnéd, ha látna. Még most is. Még ezek után is.
De nem.
Ő sem akarja látni a benned lakozó szörnyeteget. Engedd el, és akkor kevésbé lesz fájdalmas... ha hátra hagy. Ahogyan Natalie is tette.
Mert egyszerűbb, ha nem látják és ha nem hagyod, hogy lássák.
Mert nincs másra szükséged, csak Rám...

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Mindig felötlik bennem a kérdést, hogy miért sodródunk össze. Kivéve a nyilvánvalót, azt, hogy én ezt akarom, nekem ez a korszakos elmebajom. De ő? Neki mi van ebben az egészben? Nem tudom elképzelni, hogy tényleg az az egyetlen dolog, ami felém húzza, hogy egyszerűen imádja nézni, ahogy szép lassan haladok a segítségével a kényszerzubbony és a zártosztály felé. Sőt… Miért nem hagyom annyiban végre?
Most is csak egyre kellemetlenebb a helyzet, tudom, hogy rosszul szólok, nem tudom hogyan kellene máshogy, ötletem sincs, hogy mi lenne jó. Olyan kibaszott ritkán elégedett bármivel, amit mondok, hogy azt sem tudom miért szól még hozzám.
Abban a percben, hogy kiesik a számon ez a „kattant picsa”, már tudom, hogy ebbe fog belekapaszkodni. Semmi mást nem fog akar majd felfogni abból, amit mondok és ezt pajzsként fogja maga előtt tartani bármit is csinálok. Komolyan elgondolkodom azon, hogy csak úgy stresszlevezetésképpen a falba verem a fejem. A nevetése csak megforgat bennem minden egyes kést, amit a szavaival vágott a hátamba. Hogy lehet valaki ennyire aljas?

-Szerinted én mit tagadok?-förmedek rá kissé hangosabban is, mint akartam, de azonnal realizálom, hogy nem kellene ordítanom kora reggel, még a végén felébresztek valakit, aki aztán nyilván iderohan attól tartva, hogy valami baj van, és akkor lőttek ennek az egésznek. Csak azért kerül ilyen mélyre ez a tüske a körmöm alá, mert én aztán sosem tagadtam semmit, amit csak tudtam elvállaltam, minden balhéba beleálltam, amit mond, az nem más, mint egyszerű rágalom.
-Tessék! Elbasztam. Elbasztam mindent, amit csak el tudtam, minden, amihez nyúlok katasztrófában végződik és állandóan iszom, mintha kötelező lenne. Pont olyan vagyok, mint az apám! Ő is elkúrta, nekem is ez jutott. Ettől most jobban alszol éjszaka?
Ha olyan, mint én, akkor nem alszik jobban semmitől. Az utóbbi időben én sem alszom, mert ezerszer és egyszer játszottam le a fejemben mindent, kezdetnek például a Halloweent, amiről hajlandó sem vagyok szót ejteni. Agyrém volt az egész, ott is majdnem ottmaradtam és utólag átkozom a szerencsémet, amiért nem sikerült úgy tisztességesen megdöglenem már ott és akkor, mert akkor most mentesülnék ezalól a beszélgetés alól.

Eleve nem is értem miért hoztam fel apámat, biztos, csak begőzöltem, pedig róla nem beszélek. Az túl sok, esetében már az is elég, ha valaki meglátja, az arca mindent elmond arról, ahogyan él, amilyen döntéseket hoz. Nem szeretek róla beszélni és most mégis, valahogy ez jutott eszembe és tisztán impulzusból oda is köptem bele sem gondolva abba, hogy esetleg még ezt is felhasználhatja ellenem. És nem csak ezt az egy mondatomat! Mindent, amit most lát belőlem.
Ezért függesztem a tekintetem megint csak a messzeségre, mert a végén kiböknék még valami megmagyarázhatatlant és kompromittálót, mondjuk, hogy minden, amire vágytam tőle az egy ölelés, vagy egyetlen apró, gyengéd érintés, a bőre az enyémen, az illata az orromban egy olyan pillanatban, amikor nem akarom kivágni az ablakon minden vele kapcsolatos érzésem, csak néhány olyan perc, ami nem arról szól, hogy kíntat, hogy bánt, hogy jól szórakozik a nyomoromon és azon, mikor szabadulni akarok tőle.
Biztos vagyok benne, hogy van valami, ami elől ő is menekül, valami, amitől gondolkodás nélkül szabadulna, ha megtehetné, de azt hiszem ezt sosem osztaná meg éppen velem. Néha, mintha halálos ellenségek lennénk, máskor meg…nem tudom, nincsenek szavaim arra, hogy kifejezzem azt, amik vagyunk, ha egyáltalán valaha voltunk vagy leszünk valamik. Talán egy szép napon kicsináljuk egymást, úgysem mehet ez a végtelenségig, nem igaz? Egyszer megunja, vagy én unom meg. Talán épp most un meg, még csak fel se rónám neki, ha így lenne.

A következő kérdése is teljesen jogos, őszintén szólva meg sem tudnám igazán indokolni, hogy már megint min húzom fel magam a másodperc törtrésze alatt. Lehet, hogy fárad az agyam, megint egész éjjel nem aludtam, csak terveztem, gondoltam pihenhetek majd az egész nyomorult örökkévalóságon át, hát most nem is csodálom, ha képtelen vagyok szabályozni az érzelmeimet, meg ezeket a kurva kirohanásokat. Igaza van, tényleg őrült vagyok, jobb lenne, ha nem is maradna egy ilyen elmebeteg közelében.
A kezem megint ökölbe szorul, épp úgy, ahogy az előző dührohamnál, érzem, hogy sebes a tenyerem, minimális fájdalom, de megnyugtat, segít gondolkodni.
-Mindent elvett, Vivien! -felnevetek, mert olyan szürreális, ahogyan pont erről beszélgetünk. Nem érti, de…mi lenne, ha adnék neki egy talán teljesen felesleges esélyt, hátha képes csak néhány percre az én szememmel látni a világot, ha pedig nem, akkor legalább elmondhatom, hogy én mindent megtettem az ügy érdekében.
-Nem tudom mit gondolsz, hogy ez nekem miért volt olyan rohadt fontos-kezdek bele kicsit vehemensebben a kelleténél, de még mindig azoknak a kurva fáknak és hegyeknek beszélek, amik a szemem előtt vannak, félek ha ránéznék nem tudnám végigmondani a litániám- de azonkívül, hogy ezáltal megismernének, mert valami rossz hímringyó módjára tudnék dörgölőzni a nemzetközi médiához, van még más is.
És akkor végre felé fordulok, de nem igazán rá nézek, az még nem megy, csak egyszerűen akarom, hogy érezze, hogy ez fontos, ez valami olyan, amit nem hirdettem, nem mondtam igazán el senkinek, csak hagytam, hogy azt higgyenek rólam meg a céljaimról, amit akarnak.
-Ez nem arról szólt, hogy én, mint Chikara Tetsuya mennyire tudom ügyesen méregetni a faszomat a többivel. Én nem csak magamat képviseltem volna vagy akár a Roxfortot, hanem a japánokat, az ázsiaikat, tovább megyek, mindenkit, aki nem tökéletesen szőkén, kék szemmel és fehéren született. És itt még nincs vége-akármennyire koncentrálok itt, ha csak egy másodpercre is, de elcsuklik a hangom-én voltam az egyetlen jelölt, aki nem ép. Végre valaki ki tudott volna állni és megmutatni, hogy ez-itt a kelleténél jóval nagyobbat vágok a protézisre, egyszerre sajdul bele a kezem és a lábam maradéka- nem számít. Hogy nem az vagy, amid nincs, hogy mindenből fel lehet állni. Követendő példa lehettem volna a hozzám hasonlóknak,de ezt már baszhatom!
És akkor még volt, amit ki sem bírtam mondani, például, hogy tisztázhattam volna az apám nevét, segíthettem volna rajta. Hát csak ez úszott el, semmi más.
Akkor nézek rá és valami olyat látok a szemében, amit nem ismerek, de őszintén megrémít. Ösztönösen nyúlok utána, az sem érdekel, hogy a kissé véres jobbommal, de megsimítom az arcát, mert egyszerűen olyan, mintha rám nézne, de valahol teljesen máshol járna.
-Jól vagy? -nézek rá minden haragtól mentesen. Az egyetlen érzelem, amit az arcomon láthat az az aggodalom.

[mindent]

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Az ablakon beáramló hűs novemberi szél meglibbenti a hajadat és enyhe hidegrázást küld végig a testeden. Egyre jobban érik benned a gondolat, hogy megfogod azt a kibaszott órát és kivágod az ablakon... vagy legalább összetöröd Chikara fején. Csak HALLGASSON MÁR EL! Hátha azzal együtt a hangok a fejedben is elhallgatnak, legalább egy rövid időre, csak egy kicsit, igazán kurvára nem kérsz sokat, csak egy minimális nyugalmat. Nem egyszerű ennyi beszédfoszlány közül kihámozni Chikara szavait, fogalmazzunk úgy, hogy baszott nehéz. Nem hallgatnak el, nem kussolnak be, nem hagynak békén.
Utálod, utálod, UTÁLOD!
Vajon ha halott lenne, végleg megszabadulnál tőle:
Soha nem szabadulsz tőlem!
Ha tudná, ha látná, ha befogadná, ha megértené... lehet szebb színben tudná látni saját nyomorát, de fennáll annak az esélye, hogy többé nem tudna ugyanúgy Rád nézni. Ez mondjuk neki nem baj, neked fájna, de... szükséges rossz, a gyengeségeket ki kell gyomlálni. Nem szabad támadási felületeket hagynod, bőven elég, még sok is az az egy, az az egy, ami nélkül már nem tudnál élni. Amit ha elveszítesz, olyan gyenge lennél... sőt gyengébb mint bárki más.
Pedig erősebb lehetnél!
Nem foglalkozol vele, nem tulajdonítasz neki figyelmet, nem mintha ettől szűnne.
Ahogyan nem válaszolsz a kérdésére sem, nem mintha számítana... Hiszen ahogyan Te sem érted Őt, Ő sem ért Téged. A két világ annyira különböző, hogy a metszéspont egy nem létező fogalom. Miért olyan nehéz ez, miért hitted el, hogy más, miért kezdtél foglalkozni vele?  Miért nem mentél el mellette ugyanúgy, mint a korábbi években? Miért, miért, miért? Kérdések, melyekre sosem fogjátok megtalálni a választ. És még most is, még ezek után is, a gyűlölet és a harag ellenére is, ha nem lenne ennyire idióta, ennyire szemellenzősen balek, akkor belesimulnál az ölelésébe, mint eddig.
Pedig Hera figyelmeztetett, kért, hogy ne tedd, ne bántsd, legalább Chikara-t ne, de nem tudsz ellenállni, egyszerűen képtelen vagy ellenállni neki.
- Én aztán nem alszom ettől jobban, na és Te? Gyanítom Te sem... Tudod, az elismerés és a felismerés az első lépés, már csak tenni kellene az ellen, hogy ne így legyen, nem igaz? - nehéz szavak pihe könnyedséggel kimondva. Ha ez ilyen egyszerű lenne, neked sem lennének problémáid. Mondani azonban mindig könnyű, kényelmesebb másnak tartani szentbeszédet, mint a saját romlottságoddal foglalkozni. Nem ismered az apját, az anyját, a családját, a múltját, a fájdalmát, nem tudsz róla semmit azon kívül, amit itt láttatni enged. Valljuk be ez nem sok - töménytelen agyfasz, Jenkins, kviddics és műláb az új szexepil. Ő sem tud rólad semmit, csak a felszínt látja, mely egyszer tud rózsaszín és édes lenni, máskor pedig alattomos méreg, de legalább minden irányból esztétikus, amit szívesen néz bárki, bár leginkább biztonságos távolságból.
Vajon ha tudnák, ha mindenki tudná, úgy igazán, vagy nem is úgy igazán, de mégis tudnák, hallanák, még nem is kell feltétlenül megérteni... akkor hogyan állna hozzád a társadalom? Bizonyára vegyes érzelmekkel, ahogyan eddig is reagált a környezete: félelem, sajnálat, szánalom, rettegés, undor. Ő melyik lenne ezen a skálán?

"Mindent elvett, Vivien!"
Megrándul a szád széle erre a kijelentésre, minden izmod pattanásig feszül, ahogy tartogatod a felbugyogó dühöt vissza, próbálod megzabolázni a tetteidet, hagysz neki esélyt, esélyt arra, hogy megpróbálja ezt megmagyarázni. De vajon tudja-e, milyen az, ha valóban elveszít mindent?
Bla-bla-bla, nem unod még Morgana?
Dehogynem unod, de Fenrir-t még jobban. Mégis szótlanul tűrsz, nyelsz, kibírsz. Mint eddig, mint mindig. Azt a kurva órát is elviseled, pedig úgy istenigazából elhallgathatna már...
Tekinteted szinte perzselő pengeként hasítja a bőrét, de csak mondja, mondja, mondja a faszságait, sosem apad el, mindig csak ez jön belőle, akár a fekete szurok, úgy ömlik ki a száján.
Közben hallod őket, Fenrir-t, Natalie-t, a nő sikolyait, érzed a vádló-könyörgő-undorodó tekinteteket, a farkas vonyítást, a csontok törését, a vér csöpögését, a csap nyikorgását, a férfi ordítását, az izomszövet szakadását, fogak összekoccanását, saját tompa sírásodat, ahogyan befogják a szádat, érzed a fájdalmat, az égető, szúró, szétszaggató fájdalmat ott lent, a mocskot, a beléd került mocskot, a rád tapadt vért, amelyeket akárhogy sikálod magad, nem tudod eltűntetni soha. Mindegy mit teszel, mindegy, de tényleg egyáltalán nem számít...
Elvettem tőled mindent...
Nem vagy már senki nélkülem.
Minden ami voltál, vagy és leszel, azt ÉN ADTAM NEKED.
NÉLKÜLEM SEMMI VAGY!
Egy szörnyeteg vagy.
Torzszülött. Szörnyeteg. Gyilkos. Kurva. Bűnöző. Vadállat. Lotyó. Fenyegetés. Vérfarkas. Gyilkos. Játékszer. Ellenség. Hülye picsa. Brutális. Toxikus. Szajha. Visszataszító. Borzalom. Katasztrófa. Gyilkos. Semmirekellő. Prosti. Eldobható. Felejthető. Hátra hagyható.
A hangok a fejedben egyre több, egyszerre, egyre hangosabban, egyre erőszakosabban, egyre nehezebb, egyre fojtogatóbb, nem bírod, nem kapsz levegőt.
Közben Chikara csak mondja és mondja a nyomorát, próbálja megértetni veled, hogy mi az, ami miatt hajlandó lenne feladni az életét, a barátait, mindenét... Te pedig... mindent megadnál azért, hogy ez lehessen a legnagyobb bajod.
Hozzá ér az arcodhoz, végre Rád néz, úgy igazán rád, látod, hogy aggódik, jól esik valahol, ha érdekli, ha valóban érdekli, nem csak mondja, de közben meg... érzed ahogy a harag lángja újra feltámad benned, valami folyik az arcodon, nem tudod, nem látod, de érzed... érzed a szagát, ezer közül felismered, a vére, az Ő vére is már a bőrödhöz tapad, mint annyi mindenki másé. Kezed hirtelen lendül, hogy elcsapja az övét, majd izomból, úgy igazán erősen jól felpofozod. Az sem baj, ha felszakad a szája, minél jobban fáj, annál jobb.

- Tudni akarod, milyen az, amikor valóban mindent elveszít az ember? Tudni akarod? Valóban tudni akarod? Biztos vagy ebben, Chikara? Mert ez, amit elmondtál... ez közel sem minden. Van családod, vannak barátaid, van egy álmod, amiért ha eleget dolgozol, ugyanúgy elérheted. Emberek felnéznek rád, kívánnak, kívánják a társaságod, van mindened, csak észre kellene venned magadat. - hangon fenyegetően nyugodt, pont mint a vihar előtti csend. Tik-tak, tik-tak, tik-tak ketyeg az a kurva óra, szemeid összeszűkülnek, hagyod, hogy a sötétség elkezdjen újra felemészteni. - Elmondhatom neked, milyen az, ha valóban mindent elveszítesz, de akkor az öngyilkosság teljességgel elfogadhatatlan tőled a jövőben. Ha mégis gyáván rávetemednél, akkor megtalálom a módját, hogy visszahozzalak, hogy szenvedj, kínlódj, őrlődj az örökké valóságig. - Minden egyes szavad halál komolyan veszed, mert az biztos, ha még ezek után is egy utolsó féreg módjára meglépné ezt, nem érdemel könyörületet, sajnálatot, szánalmat, semmit. Az meg, hogy ezek után mit fog gondolni rólad, nem érdekel. Félhet tőled, megvethet, sajnálhat, elkerülhet, az sem baj, ha nem néz rád sose. Már mindegy...
Úgyis itt vagyok neked én...
Igen... mert Te sosem vagy egyedül...

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Utálom, mikor így, szűretlenül törnek ki belőlem a dolgok, nem véletlen, hogy igyekszem a lehető legritkábban beszélni a családomról. Az egészben az a legrosszabb, hogy még csak olyan rohadt nagy baj sincs velük, hogy ilyen kényszeresen rejtegetnem kelljen őket.
Persze az apám ettől még alkoholista, egy napot nem bír ki pia nélkül és ebből már nem is tud titkot csinálni. Előtte nem igazán ivott, vagy ha mégis, hát nem kifejezetten hobbi jelleggel, vagy legalább volt hozzá némi társasága. Ha jobban belegondolok, apámnak is kétszer kellett felállnia, csak az ő problémái nem voltak olyan szembeötlőek, kivéve az arcát.
Nem emlékszem már, hogy milyen volt előtte, talán hasonlított rám. Talán én sem lennék olyan népszerű enélkül az arc nélkül.
Aztán ott volt a balesetem, amit mindhárman nyögtünk, nem csak én, annak ellenére, hogy a fizikai fájdalom nagy részét nekem kellett elviselnem. A veszteség valahol mégis közös volt, csak erről sem tudtunk beszélni soha. És akkor apám nem tudott felállni, csak megkapaszkodott és azóta is, igyekszik tartani magát. Lehet, hogy nekem is ezt kéne csinálnom? Körmetlen macska módjára kapaszkodni, aztán majd lesz, ami lesz? Ez pedig rohadtul nem hasonlít egy olyan élethez, amit élni akarnék.

-Hű-tettetek némi meglepetést az okos megállapításához, valószínűleg jobban járnék, ha szó nélkül hagynám a dolgot, de kezdem úgy érezni, hogy már épp eleget nyeltem neki, ahhoz, hogy ne bírjam tovább- micsoda mély gondolatok!
Szükségtelen minden gecizés, úgyis visszakapom kamatostul, de néha én is megengedhetek magamnak egy  kis szarkazmust, ellenére annak, hogy többen is olyan hülyének tartanak, hogy el se hinnék, hogy egyáltalán ismerem ezt a szót. Múltkor valaki megkérdezte tőlem, hogy tudok-e olvasni, az azért egy kicsit fájt.

Mindannyian maszkot viselünk. Csak vannak olyanok, akiké szebb, díszesebb vagy megnyerőbb másokénál. Viviené mindenesetre elég jól össze van téve, de minél többet tudok róla, annál jobban látszik, hogy azért ez is csak egy maszk, méghozzá egy olyan darab, aminek nagyon nehéz alápillantani.
De én most megpróbálom és azt nem lehet máshogy, csak úgy, hogyha én is felemelem a magamét egy kicsit, emiatt is kezdek neki beszélni a Tusáról.
Tényleg jól jött volna, mert már benne vagyok a korban. Elvesztettem egy évet, amit már sosem kapok vissza és még csak fel sem fedezett senki. Mások ilyenkor már ajánlatokat kapnak, megnézik őket, beszélnek róluk. Ja, hogy rólam mit mond a szakma? Lófaszt se és minden nappal egyre jobban fogy az időm. Ha minden a terveim szerint alakul már rég játszanék valahol, méghozzá két lábbal, egészségesen. De az élet máshogy hozta, és a Trimágus Tusa tényleg kiutat jelenthetett volna, vagy legalább megmutatta volna az irányt, amibe el kell indulnom.
És éppen ezt próbálom megértetni Viviennel és már a mondandóm felénél pontosan tudom, hogy vannak ennél rosszabb dolgok is, de legtöbbször épp emiatt nem akarom beengedni az embereket, nehogy azt gondolják rólam, hogy a semmi miatt vekengek. Ezért alakult ki, hogy igyekszem egyáltalán nem vekengeni, mindenre rálegyintek, mindig minden fasza, vagy legalábbis azt akarom, hogy így gondolkozzanak rólam.
Gemmának is csak akkor bírtam elmondani, hogy mi történt velem, mikor a nehezén már túl voltam. Akkor már tudtam, hogy hamarosan az egész a hátam mögött lesz, én pedig csak erősödöm általa. Arról persze nem beszéltem, amikor anyámnak kellett kicsavarnia a kezemből a kést, amikor el kellett rejteniük a pálcámat, hogy nehogy baromságot csináljak.
Tudom, hogy ez most azért is semmiségnek tűnik, mert mindig mindent annyira könnyedén veszek, vagy legalábbis mások ezt látják rajtam, mert annyival egyszerűbb csak ennyit mutatni magamból, hogy bármi is történjen, én bírom a gyűrődést.
Most is bírni akarom, de már kurva nehéz.

Azt sem könnyű, látni, hogy valami nincs rendben, hogy hiába néz rám, mintha messze járna. Úgy simítom meg az arcát, hogy bele se gondolok, hogy talán nem is akarná, hogy megérintsem. Csak szeretném, hogy érezze, hogy érdekel mi van vele, egy kis időre még működni is látszik, amit csinálok, aztán, mintha elszakadna valami benne.
Már azon megdöbbenek, ahogy az érintésem elutasítja, a tenyerem vörös nyomot hagy az arcán, ez is eléggé összezavar. Talán ezért nem látom közeledni azt az irdatlan pofont, mert a sebes tenyerem bámulom.
Nem védekezem, nem kapom el a csuklóját,nem rántom el a fejem.
Életemben nem kaptam még ekkora pofont nőtől. Persze legyintettek már meg idegből vagy viccből, de ilyenben még nem volt részem. Nem is tudom hogyan illene erre reagálnom, hát biztos nem úgy, ahogyan csinálom.
-Azt a kurva...-suttogom és elmosolyodom, mint valami gyakorló elmebeteg. Az arcom forró és sajog, a szám széle bizsereg, a nyelvemet, ha nem is nagyon, de elharaptam, viszont rohadtul elégedett vagyok.
-Szép ütés-nyalom le a kiserkent vért a szám széléről- add csak ki, ha jól esik!
Szórakoztatónak találom ezt az egészet, izgalmasnak, hogy ennyire fel tudom húzni, csak azt nem értem igazán mit tettem. Nem baj, mindig megvannak a maga indokai, de amit mond, az szinte azonnal kizökkent a mostani állapotomból.
-Ez a nagy fenyegetés?-kérdezem-Ha megölöm magam, kinyírsz?
Ezt mondjuk több értelme lenne lenyelni, mint kimondani,mert egy része annak, amit hallok tőle meglepően kedves,de valahogy ventillálnom kell, nagy levegőt veszek és bezárom az ablakot. Tessék, ennyire érdekel, amit mond, megelőlegezem neki a feltétel nélküli hitem.
-Érdekel, amit mondani akarsz, de ne próbáld elvenni tőlem azt, amit érzek. Mindenkinek a maga tragédiája a legfájdalmasabb, még akkor is, ha szerinted az enyém röhejes.
Mindig ezt csináltam magammal, lenyomtam mindent a nullára és elsütöttem valami remek poént a saját káromra, hogy más ne tehesse és valahol most is ezt kapom. Hogy én csak kussoljak, mert másnak ezerszer rosszabb, ezt az egészet pedig csak azért voltam hajlandó fogyaszthatóra fogalmazni, mert ez a lány tényleg érdekel. A bánata, a gondolatai, az öröme, mindent tudni akarok, amit csak hajlandó elmondani nekem.
-Hallgatlak-mondom halkan, mindenféle indulat nélkül.

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Ez nehéz, nagyon nehéz. Sokkal egyszerűbb lenne fogni magad és elsétálni, okosabb is lenne. Nincs rá okod, hogy bízz benne, ugyanúgy elárulna, épp ugyanúgy mint Natalie. Hátra hagyna, rosszabb esetben megkeserítené az életed az általad megosztott információkkal. Mégis, valahogy nem rémiszt meg ez a gondolat, közben pedig a zsigereidben érzed, hogy nem tenne ilyet. Chikara nem ilyen, Ő egy jó ember, még ha vannak rossz napjai is, még ha egy méretes idióta is. Minden megvan benne, ami benned már nincs és nem is lesz meg. Talán a féltékenységnek is szerepe volt abban, hogy bántottad, a józan ész mellett, hogy az Ő érdekében távol tartsd magadtól. Most mégis, itt állsz vele szemben, hajlandó vagy neki feltárni a benned lakozó sötétséget, és félsz... félsz attól, hogy megsajnál, hogy átölel, hogy olyan nyugtató szavakat suttogna a füledbe, melyeken naivan elhinnél neki, ideig óráig legalábbis. Mert ez a baj vele, veletek, hogy hinni akarsz neki, el akarod hinni, hogy lehet más, lehetsz más, lehet jövőd, mellette és Hera mellett. De már egy bizalmas is hatalmas kockázat, nem engedhetsz be mást is a kapun, addig nem, ameddig Greyback él. Volt már rá példa, hogy kiszabadultak rabok az Azkaban-ból, mit tennél, ha Greyback szabad lábra kerülne? És Greyback mit tenne? Félsz, rettegsz attól, hogy bántaná Őt, vagy Hera-t.
A tenyered bizsereg, miközben érdeklődve figyeled a mosolyát, a szavait, a szája szegletében kiserkenő vérét.
- Örülök, hogy ennyire tetszett... - halványan Te is elmosolyodsz, eszed ágában sincs ellőni a második pofont, nem akkor, amikor számít rá. Na meg... következőnek inkább betöröd az orrát, de vannak még további ötleteid, ha arra kerülne a sor.
Ellép, hogy becsukja az ablakot, elveszi tőled a nyugtató hideget, a gyenge szellőt, mely néha felkapja és tovaviszi a hangokat, hogy később a folyosókon sétálva a falakról visszapattanva visszhangot képezzenek az elmédben. Amint már nincs ott, hogy eltakarja, hogy kitakarja, a kilátás is szabaddá válik, látod az eddig mögötte tornyosuló hulla hegyet, ami eddig nem volt ott, egészen biztosan nem volt ott, nem kellene, hogy ott legyenek, ez mind a te nyomod, a te hagyatékod, a tetemek, a halottak, a belőlük áradó bűzösen alvadó vér pedig egyre inkább kúszik a lábaid felé. A halom tetején ott a fürdőkád, benne Nat élettelen teste, porcelánfehér élettelen arca vádló üveges tekintettel mered feléd, csak úgy üvölt róla, hogy ez mind a Te hibád. Alkarjából a vér szüntelen folyik, akárcsak egy sosem apadó forrás... a vér lecsorog a holttesteken, elegyedve a többi halottéval elkerülhetetlenül igyekszik a lábaid elé. Greyback ott áll melletted, mögötted, hallod a hangját, érzed a leheletét, a nagy kezeit a torkodon, szorít, ne kapj levegőt, ne tudj beszélni, szenvedj, fájjon, de ne tudd elmondani.
Tik-tak, ketyeg az óra, telik az idő megállíthatatlanul, folyik ki a kezeid közül, akárcsak a vér, mások vére, a sajátod, bárkié. Nem tudsz reagálni a beszólására, már túl mélyen vagy ahhoz, túl mélyen a saját árkodban, ahova egyre csak zuhansz, a hangját is egyre távolabbról hallod.
Morgana...
A vértócsa elér a lábaidig, kezeidről is csöpög valami, valami mások számára láthatatlan, de te tudod, hogy ott van, hogy nem vakarhatod le sosem, nem tudsz megszabadulni az emlékektől, a lényedtől, a szörnyetegtől, aki vagy.
- Neked megvan mindened, hogy tovább menj, hogy újrakezdd, hogy ne add fel, Chikara Tetsuya. Nem vagy egy kurva, vannak céljaid, vannak akik mindig melletted állnak, támogatnak, van egy álmod, tudsz erős lenni, felálltál már egyszer, menni fog még egyszer. Te vagy valaki. Én már rég nem vagyok senki... - veszel egy mély levegőt. Ez a beszélgetés más lesz, mint a terapeutákkal. Most... most újra őszinte leszel, és ez az egyik legijesztőbb dolog, mellyel valaha is szembe kellett nézned. - Én már rég nem tudom, hogy ki vagyok, azt viszont nagyon jól tudom, hogy mi vagyok. A hangok nem hagyják, hogy egy pillanatra is elfelejtsem. Tudod, mi az M. a nevemben Chikara? - lassan fordulsz felé, hagysz neki egy kis időt a válaszadásra, mielőtt folytatnád. Addig erőt gyűjtesz, talán nem is ahhoz, amit mondani fogsz, inkább a reakciójához.

- Találkoztál már szemtől szemben vérfarkassal, Chikara? Segítek, ha egyedül nem menne: a válasz igen. Most is épp rá nézel. Morgana-ra, a vérfarkasra, a szörnyetegre, a gyilkosra. De már ez is csak a múlt idő. Nem egyszer veszítettem már el mindent. Mára már magam sem tudom, ki vagyok, mit kéne tennem, hova kellene tartanom, mi az út vége. Csak a bosszúvágy és a gőg tart mozgásban nap mint nap - élesen szívod be a levegőt, nehéz szavak ezek. Hátad mögött hagyod a múltat egy pillanatra, visszatér az óra kattogása, közben a reakcióját vizslatod. Szólásra nyitod a szád, de egy pillanatra elakadsz... Alsó ajkad megremeg, talán nem kellene tovább menned, talán nem kellene folytatnod. Talán éppen elég ennyi.
De nem, sajnos nem elég. Így nem érti meg, így biztos nem.
Folytatnod kell.

- Négy éves voltam... Láttam, láttam az ablakból. Telihold volt, láttam a fura sötétben világító szempárt. Láttam, de nem szóltam. Teljesen átlagos nap volt, átlagos esti rutinnal, aztán minden olyan gyorsan történt. A gyilkos átok, a zöld fénycsóva, anyám élettelen tekintete, a fájdalom, mind fizikai, mind érzelmi, ahogyan elrángatnak mellőle, le a lépcsőn, a... - itt egy kicsit elakadsz, hisz... amióta rád támadt David a Szent Mungo-ban, azóta nem hívtad így... - ...apám fájdalmas üvöltései, ahogy kínozzák, ahogy a teste tehetetlenül görcsösen vonaglik a földön, ahogy könyörög, hogy hagyják abba, azok a gonosz kacajok, a könnyek, amik marták az arcomat, az üvöltve sírás miatt fájó torkom... aztán apám megkönnyebbült arca, hogy őt békén hagyják, azért cserébe, hogy engem a világító szemű szörny elé vessenek. Amikor felébredtem, nem tudtam hol vagyok, az is csooda, hogy életben maradtam... bár ne így lett volna. Bár haltam volna ott meg, akkor nem lennék ez, nem lennék egy szörnyeteg, nem lennék gyilkos, nem lenne rajtam ez a rengeteg mocsok, amit mindegy hogyan és mivel sikálok, nem jön le, nem akar lejönni, mindegy, mennyi sminket teszek rá, hogy tépem, érted?! Tépem a bőrt magamról, mindig visszanő, mindig ott van, mindig csöpög a vér a kezeimről, érzem, hogy az arcomról is folyik, de ez nem az enyém, másé, kurvára másoké, akiket... akiket...
...megöltél.
Hangod remeg, ahogy Te is egész testedben, mikor felemeled a karjaidat, hogy lásd, látod a vért, már megint ott van, csöpög le, csöpp-csöpp, le a lábad körül örvénylő tócsába, keveredik a többivel, nem érzel mást, mintha fulladnál, pedig még csak a bokádnál a tócsa, nem ért el fel, nem szorongatja még a tüdődet, de a fémes szag marja az orrnyálkahártyádat, a szemeidet, szinte már bekönnyezel tőle.
TIK-TAK hasítja ketté az óra hangja a csendet, egyszerre felbasz, egyszerre nyugtat. pont mint Chikara Tetsuya.
- Nem értettem semmit, nem értettem miért hívnak Morgana-nak, hiába mondtam a nevemet, a kurva nevemet, amibe mentőövként kapaszkodtam, nem tudtam ki volt Ő, nem válaszolt, nem mondta el, hol vagyok, miért, mi történik, hol vannak a szüleim, miért büntet. Magamnak kellett rájönnöm, mi az elvárt, kinek kell legyek, kivé kell váljak, mert csak akkor maradt abba a kínzás, akkor nem hagytak magamra, egy sötét, kibaszott sötét és büdös szobában - annyival nehezebb, mint amikor csak a begyakorolt mantrádat kell előadnod, amiben nincs semmi érzelem, nem félsz tőle, amikor mindent az irányításod alatt tartasz. Most azonban az Ő kezébe adtad a kormányt, rajta múlik minden, ez rémisztő, egy jeges marok szorongatja a bensődet, rá nézel, de mégsem, tovább rajta, bele az emlékek kegyetlen szemeibe. Átéled újra amit akkor, beleremegsz, érzed a Crucio-t ahogy végigszánt a testeden, hallod az undorítóan karcos hangját is Greyback-nek. - És ez volt az első, amikor elvettek tőlem mindent: a családomat, az életemet, a nevemet... és mindent ami addig én voltam.

Hálásnak kellene lenned. Erőssé tettelek!

Szavaid lassan elhalnak a csendben... várod a reakcióját, a jelzését, hogy folytathatod tovább. Innentől már úgyis csak...
...egyre jobb lesz!
...egyre rosszabb lesz...

   

                   

          Front-row seat to my breakdown        

   

to Vivien M. Smithe with love

TW:káromkodás,öngyilkosság említése, erőszakos gondolatok

Vivien nem egy olyan lány, akivel gyorsan lehet eljutni a-ból b-be és biztos vagyok benne, hogy ez sokakat elriasztana, mert munkás, fárasztó és sok esetben rohadtul dühítő. Sosem tudhatod, hogy mit várj tőle, valami, ami tegnap működött, mosolyt csalt az arcára, ma már csak egy fintort ér, vagy talán annyit se. Vele nem működik semmi, amit ismerek, folyamatosan valami újat kell kitalálnom, olyan dolgokkal próbálkoznom, amik eddig eszembe sem jutottak.
És néha beljebb vagyok, néha nullán. Aztán dühös leszek, mondok valami meggondolatlant és elrontom még azt is, amit addig jól csináltam, a végére pedig utálok mindenkit, őt, ezt az egész energiapazarlást, de legfőképpen magamat. Gondolom ennél vannak egészségesebb dolgok, de valahol pont ez tart minket össze és ezért kapom ezt a megdöbbentően emberes pofont is, bár a konkrét okát még nem is igazán látom.

Ahogy ő kizökkentett engem, egy kis időre nekem is sikerül ugyanezt tennem vele. Az a mosoly nem a szokásos hideg, gonosz, gunyoros kis szájrándulás, hanem valami olyan, ami tényleges érdeklődésről árulkodik.
Lehet, hogy már ő is meglátja bennem, hogy milyen vagyok valójában?  Egy ideje már tudom, hogy nem vágyok nyugalomra, egyszerűen nem tudok néhány hétnél tovább érdeklődni valaki olyan után, aki feltétel nélkül elfogadja, amit mondok vagy teszek és végtelen megértéssel, kedves mosollyal képes engem elviselni. Pedig én tényleg próbáltam, tényleg gondolkodtam rajta, hogy arra lenne szükségem, amire nagyjából mindenki másnak.
De én magam is teljes káosz vagyok és forgószélre van szükségem ahhoz, hogy fejlődjek. A balesetem megmutatta, hogy semmire sem megyek puszta tehetséggel, Vivien nyilvánvalóvá teszi, hogy a felszín nem elég, mélyebbre kell mennem és ez a pofon, ahogy egymásra nézünk…én tényleg ezt akarom, legyen bármilyen kényelmetlen is.
-Csak azért jelezd, ha már arra készülsz, hogy átharapod a torkom-vigyorodom el a saját vérem ízével a számban, olyannal viccelve, amivel talán nem is kellene, mert a következő mondatai vészjóslóbbak, mint bármi, amit eddig hallottam tőle.

Őszintén szólva, el sem tudom képzelni, hogy mit fog mondani, így felhagyok a találgatással. Bizarr, hogy tanúja lehetek egy ennyire őszinte pillanatának, mert bárhogy feküdtem neki a dolognak, egészen a mai napig azt hittem, hogy a legtöbb, amit elérhetek nála, az esetleg egy kis folytatólagos testi kontaktus, de sosem fog ennél beljebb engedni és most itt vagyunk. Figyelem minden rezdülését, ahogy meglepő gyorsasággal csúszik félre az bizonyos maszk.
Sóhajtok, attól, ahogy nekiáll, megint azt érzem, hogy az, ami bennem történik egyszerűen sosem validálható, hogy nincs hozzá jogom, hogy dühös legyek, szenvedjek, hogy addig feszítsen belülről, míg ki nem vetem magam az ablakon. Nem, nekem folyamatosan tűrni kell, ősi japán szokás szerint, kár, hogy a nevemen és a külsőmön kívül semmi japán nincs bennem.

Nem szólok bele a mondandójába, csak értetlenül, aggódva vonom össze a szemöldököm. Miért lenne senki? Számomra semmiképp nem az és Hera kis világában is hatalmas szerepe van. Rohadt nagy paradoxon, de senki sem lehet senki. Mindenki fontos valakinek, valahol és elég intelligensnek tartom ahhoz, hogy ezt ő is tudja. Kérdésére egy darabig kutatok a fejemben, ha logikusan akarok gondolkodni, a második keresztneve, de akárhogy lapozom a mentális lexikont, nem jutok semmire. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna ezt a nevet. Megrázom a fejem. Alig veszem észre, de még akkor is rázom, mikor megkérdezi, hogy találkoztam-e vérfarkassal, pedig talán nem mondok igazat. De hát nem úgy járkál az ember bármelyik város utcáin, hogy „Találd meg a vérfarkast” játszik magában.
Aztán a megállok a mozdulatban.

Olyan nincs, hát az lehetetlen! Morgana? Vérfarkas? Hogy a francba?
A pupillám kitágul, a szemem kétségbeesve keresi a fókuszt mindenütt, a kék szemeken, a szőke hajon, a manikűrözött, kecses kezein, az ajkain, de nem találom.  Olyan nincs!
Gyilkos?
Nem, ez megint olyannak érződik, mint Halloween, mint mikor azt gondoltam, hogy csak álmodom, de az sem volt álom és ezek szerint ez sem az. Bánom már a torok átharapós kommentem, de nem tudhtattam miről pofázok!
Csak megdöbbenés és hitetlenkedés van az arcomon, sem undor, sem rémület nem jelenik meg, mert…mert nem tudok erről az egészről eleget és mert ez mégis min változtat? A vérfarkasság nem egy olyan állapot, amiről az ember szervesen tehet, vagy, ami ellen küzdeni tudna, legalábbis azt hiszem. Rá kell jönnöm, hogy nem tudok erről eleget, basszameg!

Érzem, hogy mozdulok felé, de megálljt parancsolok a testemnek, nem lehet, nem szabad. Vagyis…hiába érzem, az arcára nézve, hogy az egyetlen dolog, amit akarok, hogy magamhoz húzhassam, nem biztos, hogy jót tenne. Azzal megszakítanék egy folyamatot, pedig ennek mennie kell tovább.
A tény, hogy négyéves volt jobban éget, mint a pofon. Ki a fasz? Ki bántana egy négyévest?
Lassan pislogok, megremeg a szám széle. Nehéz nyelnem, megáll a számban a véres nyál, fáj minden szava, a szemeim könnyekkel telnek meg. El kell fordítanom a tekintetem, különben megállítom.
Egyáltalán mi vagyok én hozzá képest? Végig ő volt az erősebb kettőnk közül, én csak vertem a mellem a semmire. Meg sem tudok szólalni, most fogom csak fel igazán, hogy nem tudok neki mit mondani. A fejemben csak a szavai visszhangoznak, minden, ami kijöhetne a számon csak üres, felesleges frázis, amit biztos már ezerszer hallott.
A kezéért nyúlok. Ha engedi megfogom, erősen, de nem fájdalmasan, így próbálom vele éreztetni, hogy itt vagyok, bennem bízhat, én meghallgatom. Nehéz, de lenyelem a könnyeimet, mert ahogy az „első” szó legördül az ajkáról… Szinte azonnal tudom, hogy még nem értünk a végére. Össze kell szednem magam, nagy levegőt veszek. De négyéves volt basszameg! Olyan védtelen, olyan kicsi és azt kívánta bárcsak meghalt volna.
-Folytasd…kérlek-bólintok és nem engedem el a kezét. A zsigereimben érzem, hogy semmi, amit mondani tud nem lesz jobb ennél, holott semmit sem tudok még kigondolni sem, ami irtózatosabb lehet annál, amit eddig megtudtam.

[erőd]

   

    I love anything that haunts me... and never leaves  

To my dearest Chikara Tetsuya

Figyelmeztetések: 18+ öngyilkosságra buzdítás, gyilkosság gondolata, említése, kannibalizmus, trágárság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



A pofon csattanása után mintha csak megijedt volna a világ és lélegzetvisszafojtott csendben figyeli az eseményeket, még az óra idegesítő kattogása is sokkal visszafogottabbnak hat. A levegő nehéz, de nem a fertőtlenítőszerek illatától, hanem meggondolatlan szavaitól, melynek hatására a múltad szellemeinek vérvörös szemei éhesen felvillannak.
Miért is ne?
Figyelmen kívül hagyod a hangját, a vergődő hullák tengerét, az egyre terjedő, sűrűn folyó vértömeget, mely undorító alvadtvörösen örvénylik a lábaid körül. Az árnyak  suttogásai idegesítő, taposnivaló kis rovarokként motoszkálnak mögötted, próbálnak elérni a lelkedig, hogy az utolsó romlott maradványait is megfertőzzék lassan terjedő mérgükkel... de ami halott,  abban már nem tud tovább terjedni a méreg, nem? Nem?
Az a jó Chikara Tetsuya-ban, hogy ő mindig képes elvonni a figyelmedet önmagadról, az undorról, a bűneidről, önmagadról, a hibáidról, a benned lakozó szörnyetegről, a bűntudatodról, önmagadról, Natalie-ről, Fenrir-ről. Mellette azt érzed, hogy egy áltagos önző méhkirálynő szerepében tetszelgő valaki vagy, ami százszor, ezerszer, végtelenszer jobb lenne, mint ami valójában vagy.
Az arcán átsuhanó leplezetlen érzelmek szeszélyesebben váltakoznak, mint az angol időjárás, mint egy néma film, de annál mégis valami szürreálisabb... Hiszen rólad van szó, rólad, Morgana, Vivien, igazából a név teljesen mindegy, Te vagy, Te, nem más, Te nem érdemled meg. De nem aggódsz, majd rájön, ha a végére érsz, majd nagyon rájön. Utána nem fog bírni rád nézni.
Idegesít, hogy félrenéz, idegesítenek a könnyei, hisz nem érdemled meg, de még jobban idegesít, hogy egyfajta melegség szalad végig a gerinced mentén. Nem, nem, nem! Nem érdemled, nem kellenek a könnyei, nem, tartogassa másnak, aki megérdemli, akit érdekel, nem! Ne nézzen el, nézzen rád, akarod, hogy lássa, akarod, hogy lásson! Téged, a hozzád tapadó vért, a téged alkotó mocskot, mindent, ami Te vagy és eloszoljon a szemei elől a köd, ne lásson annak, ami nem vagy és nem is lehetsz soha. Nézzen Rád, ne másra, RÁD! EGYENESEN RÁD!
- Nézz rám Chikara, NE MERÉSZELJ ELFORDULNI! - olyan erővel csattan a hangod a Gyengélkedő falain, mint a pofon az arcán. - Azt akarom, hogy Rám nézz, azt akarom, hogy láss engem! Engem, és ne valamit, amit eddig elképzeltél! Nem érdemlem meg a könnyeidet, azt akarom, hogy Rám nézz, hogy lásd! Nincs szükségem rájuk, nem kellenek. Nézz Rám, láss engem, lásd, ami vagyok, amivé váltam! - már mindegy, már olyan mindegy, elindultál lefelé a lejtőn, többé nem lehettek ugyanazok, innentől kezdve semmi sem lesz ugyanaz, elveszíted Őt is. Ugyan, ki akar egy gyilkos közelében lenni? Ki akarna hozzáérni, ki akarná megcsókolni, ki akarná magához vonni, ki akarna gyengéden végigsimítani az arcán, ki akarná megfogni a kezét, ki akarna vele beszélgetni? Hiszen nem tudhatja, mikor döföd át a szívét az alvadt vértől ragadó tompa hegyű tőröddel. Nem tudod majd érte hibáztatni Őt.
Őt nem...
De engem igen...
Így van. Natalie-t igen. Őt megveted a döntéséért, gyűlölöd érte, a Pokolba kívánod.
Nevetséges vagy.
A nyugtató káröröm egy apró mosolyt varázsol a szád szegletébe. Hiszen hiába halt meg Natalie, egy része itt van benned, itt van a Pokolban, nem hagyod szabadulni. Ameddig élsz, szenvedtek tovább közösen.
Látod, ahogy Chikara nyújtja feléd a kezét, ellépsz előle, elhúzod a kezed, ne érjen hozzá, ne ragadjon hozzá a Te mocskod... Mégis elér, nem érted hogyan, hiszen elléptél... legalábbis akartál, legalábbis azt hitted, de a tested, a tested nem engedelmeskedik, lábaid mintha gyökeret eresztettek volna, ugyanott vagy, ugyanott állsz, Ő pedig fogja a kezed és gyengéden megszorít. Érezheti, hogy a kezed jéghideg, akár csak íriszeid kékje, akár csak a lelked romos helye.
"...kérlek."
Nem tudja, mit kíván... de folytatod, ha már belekezdtél, hiszen...
...most jön még csak a java!
...most jön még csak a java.
Ajkaid gúnyos félmosolyra húzódnak.
- Nem tudom mennyi idő volt, mire kijöhettem abból a szobából... azaz kijöhetett onnan Morgana. A kis Vivi ott meghalt, a hamvak közül emelkedett ki Morgana. Adaptálódnom kellett a környezethez, a káosz és rettegés farkastörvényeihez, amelyeket a fájdalom és a könnyek tanítottak meg. A Crutiatus átok és a verések, harapások, karmolások kiváló tanárok voltak. A kínból még a gyerekek is értenek, az állatok is. minden lény el akarja kerülni. Féltem, rettegtem a férfitől, akit Fenrir Greyback-nek hívnak, közben pedig... vágytam az elismerésére, vágytam arra, hogy rám mosolyogjon, hogy kimondja...
Jó kislány...
- Kívántam a dicséretet a mocskos szájából, büszkévé akartam tenni. Ez egy döntés, az én döntésem... emiatt pedig szörnyű dolgokat tettem, elmondhatatlanul szörnyű dolgokat Chikara. Nem szorítottak kést sosem a torkomhoz, nem álltam az Imperiatus átok hatása alatt sem... Ez egy döntés volt, az én döntésem, ellenállhattam volna, meghalhattam volna, még tisztán, még bűntelenül, de nem... Tudod, milyen íze van más vérének? Tudod, hogy szakad az emberi bőr és izom a fogaid alatt? Milyen az, amikor még az erek egy utolsót pulzálnak a nyelveden, amikor a "vacsorád" még él, még vergődik, még sikít? Az első pár átváltozásom nem igazán maradt meg, vagy csak az elmém döntött úgy, hogy nem hajlandó befogadni az akkor történteket. Öltem embert Chikara, nem egyet, nem kettőt... Ettem már még élő embert... Tudod, mit jelent ez? kötve hiszem. - figyeled az arcát, már szinte látod rajta a horrort, az undort, a rettegést.
Nem ért meg Téged!
Vajon megpróbál elmenekülni? Elfutni? Világgá kürtölni az egészet? Pedig még nincs vége, tudod fokozni.
De még kiugorhat az ablakon...
Igaz, igaz. Erről majdnem elfeledkeztél. Nem Te vagy a legjobb ember, hogy egy öngyilkos palánta lelkét ápolgasd, de nem is ez a célod... szóval mindegy, nem?
- Láttam másokat meghalni, akik nem követték az utasításokat, akiknek nem volt gyomruk ehhez, akik elutasították ezt a mocskot, a gonoszt, Fenrir Greyback-et. Többek között így tett a legjobb barátnőm is... Legalábbis azt hittem, hogy azok vagyunk, de tudod mit mondott nekem? Tudod, mik voltak az utolsó szavai a nyomorult életében? Akarod tudni? - Érdekes módon nem fogod tudni hibáztatni azért, ha most menekülni akar, ha többé látni sem akar majd. Hera-t sem hibáztattad volna érte... Nincs szükséged már másra. Ott van neked Hera. Kiválasztottátok egymást, Ő a családod, az életed értelme, a támaszod, a gyengeséged, az erőd. Nincs szükséged másra, még ha ezzel álltatod is magad, noha tudod, hogy mellette bármikor képes vagy újra és újra és újra elgyengülni.
A vértócsa pedig már a térded körül kavarog, már csak idő kérdése... hogy mindketten megfulladjatok benne.