Óratorony udvara

Egy terméskővel kirakott kis belső udvar az óraépület tövében. Az udvar közepén, kisebb emelvényen egy orbitális méretű bunkósbot kapott helyet, melyet egykoron azon óriások használtak, akik a Roxfortban is pusztítottak. Ezen az udvaron keresztül lehet kijutni a Kőkörhöz.

opera buffa en 4 actes
le mariage de figaro

Bár minden porcikája viszket már a gondolatra is, mégis elindul Françoise és Lucille nyomában, hogy megnézze magának a jelentkezési ívet, amiről az utóbbi napokban mindenki beszél. A meccs után, amit tessék-lássék végignézett, amit mérsékelt lelkesedéssel végigszurkolt, joggal feltételezhette volna, hogy mindez csupán megerősíti korábbi gyanúját: a mágusok sportja nem sok lelkesedést vált ki belőle. Bármennyire is szerette az egyenruhák látványát, az ilyesmihez az ember lánya hamar hozzászokik egy bentlakásos intézményben. És, ha nem érkezik meg a cheerleaderek csoportja, ennyiben is hagyhatta volna. Nyugodt szívvel.

Most mégsem teheti, bár minden igyekezetével azon van, hogy a barátnői csöpögős, minden józanságot nélkülöző lelkesedését a normalitás medrébe terelje. Mármint, persze, valóban nagyszerű volt a fellépés, a mozdulatok pedig igazán, hm, jól kivitelezettek. Már az, hogy ennyit mondjon grimasz nélkül, komoly teljesítmény a jelen körülmények között. De Rappaport kisasszony olyan kis... összeszedett? Szinte kórosan. Az ilyenektől mindig jobb óvakodni, mondhatna valami ilyesmit, amivel csak tovább növelné Rappaport kisasszony ázsióját a Beaux diákjai között, így nem teszi. Talán együtt is lelkesedne velük, még akkor is, ha az, hogy ott ugrándozzon mindenki szeme láttára, távol áll tőle - legalábbis ebben a közegben. Pláne Rappaport kisasszony társaságában. Talán mindketten emlékeznek még Monsieur Jean-Sol Partre-ra, de ami akkor szórakoztatónak tűnt, az most csak furcsa, kesernyés ízt hagy a szájában. Talán van egyéb oka is ennek a teljesen hihetetlen közömbösségnek, amivel egyáltalán nem akar azonosulni? A féltékenység, mint kifejezés, önmagára vonatkoztatva sosem szerepelt még a szótárában, de alkalomadtán meg is köszönheti majd Mr. Carrow-nak, hogy ilyen jelentőségteljes, új tapasztalatokra tesz szert a viselkedése miatt.

Úgy érkezik, ahogy egykor Jeanne d'Arc, a tartása önmagához képest túl merev, előreengedi a többieket, és hosszan, túlságosan hosszan mustrálja az udvar közepén emelt bunkósbotot. Milyen elképesztő erő kellett ahhoz, hogy ezt az ormótlan fegyvert mozgásba hozzák. Vajon a puszta dühe felvértezné ilyesmivel? Míg a jó Jeanne-t védte a páncélja, a XXI. század elején aligha reménykedhet ilyesmiben, és a fájdalom sokkal, sokkal rosszabb, mint amit egy eltévedt penge okozhatna.
- Úgy tudom, illik gratulálnom. Az utóbbi napokban mindenki Rappaport kisasszonyról és az ő cheerleadereiről beszél - lép oda végül a padhoz mosolyogva, de ez a mosoly inkább tapogatózó, mintsem őszinte. - Lelkesedést hoztál erre az abszolút minden lelkesedést kigyomláló helyre. Nem rossz. Leülhetek? - És márel is foglalja Lucille pár perce megüresedett helyét.

[“]

Pepsi Cola & Champagne

“

My eyes are wide    like cherry pies    It's always been so    it's no surprise.

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: utalás incesztusra; politika. a történet minden része fiktív,           nem tükrözi a szerző meggyőződését.           ○ 2005. októbere           Elizabeth Rappaport körül a valóság épp úgy rózsák gyöngyöző füzére           volt, ahogy csak az igazán ártatlanul, önzetlenül szép dolgok körül a           szerzők tollvonásai nyomán — hogy is lehetett volna másként még itt,           a Roxfort aranyban derengő délutánjában, idegenben.           Az édes levegő Woodstockot, mosolya Houstont idézte fel mindazokban,           akik a remekül sikerült cheerleader-bemutató után most jelentkezni           vágytak — hálásan a figyelmért, amellyel feléjük is fordult.           Elizabeth Rappaport épp úgy volt egy generációnyi ölelés ígérete is,           ahogy élénk színekkel megfestett propagandájuk évtizedekkel ezelőtt.           Észrevette már ms. de Saint-Vinant jelenlétét — ami korábban csak           múló időtöltés volt, Párizs sajátja, előbb megfakult, mint nyári emlékeink           az őszi szélben. Még akkor is mosolygott, mikor leült mellé —           de épp úgy érezte rajta John esszenciáját, ha tudta is, sosem váltottak           két szónál többet. Inés kedves volt — és mint a kedves dolgok általában,           könnyen kerültek kiállításra, aztán emlékeink közé.           — Köszönjük, elmondom a lányoknak, oh és.. persze a fiúknak is.           Nélkülük biztosan nem sikerülhetett volna, igazán szerencsések           vagyunk, hogy csatlakoztak hozzánk. — már nem magázódnak.           Már nem volt rá szükség.           Míg elrendezte a jelentkezéshez szükséges pergameneket, várta           az jellegzetes feltartott fáklyát Normandie irányából — mert           bántó volna, ha nem érkezne. Senki nem tudott úgy veszíteni,           ahogy a franciák — és senki nem őrizhette meg úgy arcát benne,           olyan keresetlen természetességgel, hogy a történelem lepedőjén           körmének nyoma zuhantában is aláírásként maradjon meg.           A szája vöröséről nem is beszélve.           — Úgy találod? Nahát, Inés, azt hittem, igazán jól           érzed magad a Roxfortban. — somolyog finoman,           ahogy szobrokon szobrászuk szándéka.           A nagy szerelem, melyet pezsgőben oldott el a nyári órák sora,           az ősz közelségében finom fonállá lett — amelyet elvéteni           könnyű volt viselőjének is. A kisujj körül a fájdalom talán           elviselhetőbb, mint a nyakon — az utóbbi meztelensége           azonban önmagáért beszélt megannyi, szenvedélyének nem           parancsoló kortársuk közelségében.           — Nem váltak be a hozzá fűződő prekoncepcióid? —           a falak aranybarna visszhangja nem volt elég hozzá, hogy elfedje           a szándékok árnyalatait. Az Óratorony udvarának színei egy           kifakuló festményé voltak: októberi, hűvösödő, tele sóvárgással.