[6. FEJEZET]

6. FEJEZET

A BOHÓKÁS MR. O’HARA

The most important thing
is to enjoy your life
 – to be happy – it's all that matters.
- Audrey Hepburn

TW: enyhe hallucinogének említése

2006. április 3.

Hazel C. Baird, noha nem tudta, ki varázsolt el kit és kit nem, abban azért biztos volt, hogy el volt varázsolva. Hogy ki által? Nos, Hazel C. Baird abban sem volt biztos, de abban igen, hogy ez most nem kifejezetten fontos dolog. Hogy mi volt fontos, szintén nem tudta, de bizonyosan az, hogy ő is ringatózzon Connor O’Harával a zene ritmusára, amit hallottak, vagy legalábbis Connor O’Hara biztosan hallott, és valamit Hazel C. Baird is hallott, de az más lehetett, hiszen ő kicsit máshogy ringatózott, mint Connor O’Hara. Ha Connor O’Hara így mozgott, akkor Hazel C. Baird bizonyosan úgy mozgott, miközben a levegő pedig amúgy, ahogy a levegő általában szokott, csak most lilás árnyalatban. Hazel C. Baird szerint mindig lehetett volna lilás árnyalatú a levegő. Vagy inkább sárga?
Hazel C. Baird tekintete, mert csak egy voolt neki, is elvándorolt a muskátlik irányába. Nem tudta, mit láthat Connor O’Hara, de mintha beszélgetett volna a muskátlikkal. Hazel C. Baird ezeket a muskátlikat nem ismerte, de kedves érdeklődéssel integetett nekik és a muskátlik visszaintegettek neki. Szerette volna megkérdezni, hogy miről beszélgetnek Connor O’Harával, de inkább a szája elé emelte egy ujját, mert úgy tűnt, valami fontosról, amit nem lehetett megzavarni. Így Hazel C. Baird csak halkan kuncogott, mert rendkívül mulatságosnak találta a helyzetet (ámbár nem tudta, miért), hogy a lila levegőben úszó muskátlik integetnek neki,és mintha a cserepek is integettek volna, külön. Meg a doxigombák, azok különösen, különösen azért, mert valamilyen különös módon most épp a muskátlik mellett voltak. Hazel C. Baird ezt is különösen viccesnek találta.
Azt is különösen viccesnek találta, hogy Connor O’Hara a télapóról beszél. Hazel C. Baird kisebb korában hallott a télapóról, de úgy tudta, ő csak télen jelenik meg, és télen sem úgy néz ki, mint Connor O’Hara, hanem lényegesen több szakállal rendelkezik. Talán a csilingelés, amit hallott, a szánja lehetett?
- Nem vagy télapó, nincs szakállad! - osztotta meg ezen felfedezését Hazel C. Baird Connor O’Harával. - És talp ló sem vagy! - Hazel C. Baird ebben is biztos volt, bár ezt ugyancsak mulatságosanak találta volna, ha Connor O’Hara talpán megjelenik egy ló. Talán emiatt volt nagy a cipője, mert a lovak is nagyok?
Hazel C. Baird azt is viccesnek találta, hogy az egyik muskátli úgy nézett ki, mint Theresa L. Valaoritis. Vagy Theresa L. Valaoritis nézett ki úgy, mint egy muskátli? A haja virágszirom volt, a teste pedig zöld, mint egy muskátlinak. Hazel C. Baird felkuncogott, vagy talán abba sem hagyta, mert igen kedvelte Theresa L. Valaoritist, és örült, hogy látta, de azt nem kedvelte, ha Theresa L. Valaoritis, vagy bárki szomorú volt, és most úgy nézett ki, hogy az volt.
- Egyedül hagytál! Nem is segítettél! - muskátli-Theresa L. Valaoritis valóban szomorú volt. Hazel C. Baird abbahagyta a kuncogást, mert ezt már nem találta mulatságosnak semennyire, ahogyan sosem találta volna mulatságosnak, ha valaki elkeseredett, még növényként is.. Hazel C. Baird szíve összeszorult, ahogy muskátli-Theresa L. Valaoritis sírni kezdett, a könnycseppek kis üveggolyókként szóródtak szét az üvegház padlóján. Hazel C. Baird közelebb mozdult muskátli-Theresa L. Valaoritishez, hogy megnyugtassa, de ezt a mozgást csak lassan tudta végezni, mintha lábai belesüppedtek volna a földbe, pedig a lábai a föld felett voltak, és le is nézett, hogy ezt megállapíthassa. Mellette Connor O’Hara a saját muskátlijaival beszélt, ám Hazel C. Baird azt már nem hallotta. Hazel C. Baird is megpróbált beszélni, de csak doxigomba füst szállt ki a szájából.
- Mit próbálsz elfedni az állandó jókedveddel? - ez egy másik muskátliból szólt, mélyebb hangon, mely muskátli meglehetősen hasonlított Ajax Ambrose-ra. Hazel C. Baird odakapta a fejét, vagyis kapta volna, ha nem lett volna nagyon lassú a mozdulat, amivel mozdulni akart volna. Muskátli-Ajax Ambrose magasabb volt, mint muskátli-Theresa L. Valaoritis, aki még mindig sírt.
- Vajon tényleg boldog vagy? - muskátli-Ajax Ambrose hangja vádlón hangzott, különbözött attól, ahogy Ajax Ambrose általában beszélt, ami nyugodt hang volt, inkább kék, és nem vörös, mint most. Hazel C. Baird mellkasa furcsán érezte magát muskátli-Ajax Ambroes szavaitól. Miért ne lett volna boldog? Ki lett volna boldog, ha nem Hazel C. Baird? Bár most nem volt boldog, de ezen nem-boldogság oka az volt, hogy Hazel C. Baird nem tudott mozdulni, sem beszélni, hogy segíthessen muskátli-Theresa L. Valaoritis félelmén, vagy muskátli-Ajax Ambrose vádjain.
- Félek… főleg esténként. Senki sem véd meg olyankor. Te sem, pedig azt mondtad! Fáj… nagyon… senki sem szokott megvigasztalni… - Hazel C. Baird nem értette, miért ilyen bánatos muskátli-Theresa L. Valaoritis, és hogy a bánat miért szürke színű, az üveggolyók pedig miért sárgák és zöldek, és miért van belőlük egyre több.
- Nem vagy este. Nem kell félned, Tessa - Hazel C. Baird halkan ugyan, de megtalálta a hangját, és biztos volt benne, hogy nem bugyborékolva akarta mondani ezen szavakat, de sajnos ezen szavak felett nem sok hatalma volt, ahogy afelett sem, hogy az arcán lefollyon egy könnycsepp, de az nem változott üveggolyóvá, és a következő sem, ami követte az előzőt.
- Egyáltalán mennyire ismersz? Állítólag én vagyok a legjobb barátod, de vajon mennyi dolog van, amit nem is tudsz rólam? - muskátli-Ajax Ambrose folytatta Hazel C. Baird számonkérését, miközben Hazel C. Baird folytatta útját Theresa L. Valaoritis felé, vagyis folytatta volna, ha nem került volna egyre távolabb, és nem sírt volna még keservesebben. Segítenie kellett neki, nem hagyhatta egyedül, valami fájt neki, de csak a csilingelést hallotta, és muskátli-Theresa L. Valaoritis szomorúságát, és muskátli-Ajax Ambrose csalódottságát, amik folytatódtak körülötte, és megtöltötték az üvegházat.
- Ismerlek, Ajax, hiszen te vagy.. Connor? - Hazel C. Baird Connor O’Hara felé fordult, aki elbújt mögötte, és egészen aprónak tűnt, pedig az előbb még milyen magas volt. Vagy nem volt? Hazel C.Baird visszanézett a muskátlikra, mely muskátlik visszanéztek rá.
- És mire mentél azzal, hogy kedves vagy? - Hazel C. Baird számára úgy tűnt, mintha minden muskátli  zzúgó hangon, egyszerre szólt volna hozzá, és rosszallóan, szemrehányóan csóválták muskátli-fejüket, hasonlóan ahhoz, ahogy azok szokták, akik többet vártak volna, jelen esetben Hazel C. Bairdtől.
- Megvédelek, Connor - Hazel C. Baird megnyugtató módon szólt Connor O’Harához, hiszen aggódónak tűnt. Szerette volna valóban megvédeni Connor O’Harát, azonban erre lehetősége igen kevés akadt, így még nem tudta, ezen megmentést hogyan fogja véghezvinni. Szerette volna muskátli-Theresa L. Valaoritist is megvédeni, és Hazel C. Baird nagyon, igazán elkeseredett, hogy nem ért el hozzá, mielőtt eltűnt volna. Hova tűnhetett vajon? Tényleg növény lett volna? - Ne bántsátok az üveggolyókat - Hazel C. Baird igen fontosnak tartotta, sok más dologgal egyetemben, az üveggolyók védelmét, és úgy tűnt, a muskátlik is komolyan vették, mert úgy látta, visszahúzódtak, és nem akarták már bántani Connor O”Harát.
- Szerinted elmentek? - suttogta a mögötte álló Connor O’Harának Hazel C. Baird, még mindig könnyes arccal az előzőek miatt, amit azonban nem vett észre magán.

[- Szerinted elmentek?]

Súlytalanul

2006. április 3.

Connor még mindig Hazel mögé húzódva állt, és két kezével görcsösen kapaszkodott a lány vállába. A kukori-muskátlik továbbra is ott sorakoztak előttük a rusztikus faasztalon. Szirmaik lassan hullámzottak a lilásszürke párában, akár egy néma gospelkórus tagjai, akik csak arra vártak, hogy újra megszólalhassanak. Connor még mindig érezte magán Gemma csalódott tekintetét, látta Rita Vitrol kaján vigyorát és hallotta apja mennydörgésszerű nevetését, noha a virágalakok már az égegyadta világon semmit sem csináltak, csupán ítélkezően nézték őt és vártak.
Hazel eközben könnyes arccal állt előtte, anélkül hogy tudatában lett volna saját könnyeinek, s amikor halkan, szinte gyermeki bizalommal hátrasúgta: - Szerinted elmentek? - Connor óvatosan kidugta a fejét a lány válla mellől. Az egész mozdulat annyira idegen volt tőle, hogy normális körülmények között valószínűleg inkább leugrott volna a csillagvizsgáló tornyából, mintsem ilyesmit tegyen bárki szeme láttára. Most azonban már nem maradt benne semmi abból a görcsös büszkeségből, amely mindig is jellemezte őt. A doxigomba valahogy lecsupaszította róla mindazt, amit évek alatt páncélként épített maga köré.
Tekintete újra a muskátlikra siklott.
Gemma.
Rita.
Callum.
Mindhárman ott álltak, és mindhárman őt nézték.

Connor lassan kifújta a levegőt. Furcsa mód már nem remegett. Nem akart vitatkozni velük, és nem akart bebizonyítani nekik semmit. Egyszerűen csak nézte őket, hosszú ideig, miközben az üvegház csilingelő fénye lassan halkulni kezdett körülöttük, a levegő lila színe fakulni látszott, a csellóhanggá változott földszag pedig újra puszta nedves humusszá simult vissza.
- Nem ti döntitek el, hogy ki vagyok… - suttogta végül olyan halkan, hogy maga sem volt biztos benne, valóban kimondta-e.
A három muskátli egyetlen pillanatra mintha összenézett volna, aztán semmi sem történt. Vagy talán éppen minden… A szirmok lassan visszarendeződtek eredeti formájukba, az emberi arcok szétolvadtak a vörös és rózsaszín virágfejekben, Rita rikácsolása elhalt, Gemma tekintete eltűnt, Callum hangja pedig úgy foszlott szét a párában, mintha soha nem is harsant volna fel ott. Néhány másodperc múlva már csak három teljesen hétköznapi muskátli állt ugyanott, ahol eddig is.
Az üvegház közben szintén visszaváltozott önmagává. A falakon futó indák újra mozdulatlanná dermedtek, a sziporkaliliomok csupán apró, alig észrevehető szikrákat pattintottak, a doxigombák szétnyílt kalapjai pedig ernyedten lógtak a földön, mintha maguk is kimerültek volna saját őrületüktől. A levegőből eltűntek a harsány színek, a hangok visszaköltöztek oda, ahová tartoztak, és Connor lassan ismét érezni kezdte saját testének súlyát, a sáros ruhák kellemetlen hidegét, tenyerének érdes bőrét, valamint azt a tompa lüktetést a halántékában, amely rendszerint egy különösen rossz másnap reggelén szokta fogadni az embert.

Ekkor ismét kinyílt az üvegház ajtaja, és Longbottom professzor lépett be rajta, kezében egy kiürült öntözőkannával, arcán békés nyugalommal, amely nagyjából két másodperc alatt teljes értetlenséggé alakult át.
A professzor tekintete lassan végigvándorolt a helyiségen, majd végül megállapodott a két diákon, akik a padló közepén térdeltek egymással szemben - ki tudja mikor és hogyan kerülve oda -, tetőtől talpig sárosan, könnyes szemmel.
Hosszú másodpercekig senki sem szólt. Longbottom végül mélyet sóhajtott.
- Mr. O'Hara… - kezdte csendesen. - Ugye... mondtam, hogy ne sértse meg a doxigombák kalapját?
Connor csak nagyon lassan volt képes a Gyógynövénytan tanárra fókuszálni.
- Professzor úr… - szólt végül rekedten. - Esküszöm... ők kezdték.

Köszönöm a játékot!