Trófeaterem

A Trófeák Terme a Roxforban megszerezhető trófeákat, címeket és a kitüntetett diákok és tanárok neveit rejti magában. Ide minden diák bejöhet. Elég gyakran előfordul, hogy egy-egy diák pucolja fényesre az itt őrzött serlegeket büntetőmunka címszó alatt... Nos... ez egészen fárasztó munka, szóval nem véletlen, hogy utálják is rendesen... mint általában a büntetőmunkát...

[A Pálcák Próbája]

A Pálcák Próbája

Rita Vitrol - feltűnően csinos és összeszedett még annak ellenére is, hogy kiemelt tudósítói pozícióján osztoznia kellett amerikai és francia, nyilván kevésbé alkalmas riporterekkel - elégedetten csapta össze frissen manikűrözött kezeit, mikor az ajtón belépő bajnokok sorára nézett. Mennyi izgalmas lehetőség, mennyi friss pletyka: mert bizonyára csak ő tudta a jelenlévők közül, hogy az olvasók egy furkásznál lelkesebben várják a neveket, a drámát, az exklúzív interjúkat! A Próféta esti lapszáma bizonyára ritkán ilyen olvasott - de ma éjjel történelmet ír! És persze a bajnokok is, közvetlenül utána.
Persze, menjen le a Pálcák próbája - az egyik újonc kérdezgette a többieket, hogy erre miért nem került sor az előző alkalommal rögtön a sorsolás után, Rita Vitrol, a mindent látott veterán pedig sokat mondóan árulta el neki, hogy ez mindig megtörténik közvetlenül a Serleg döntését követően, de Harry Potter, a negyedik bajnok annyira megzavarta a Minisztérium munkatársait, valamint még az igazatókat is, hogy jobbnak látták később megtartani. Nyugodt körülmények végül akkor sem jellemezték a Trimágus Tusát: de hát épp ezért volt olyan izgalmas, ugye?

Az első közös fotó elkészültekor Rita Vitrol vérbeli profikhoz mérten megpróbálta kikérdezni a bajnokokat arról, hogy érzik magukat - és csak most vette észre, hogy a számok mintha nem egyeznének. Az egyik Beauxbatonos lányt majdnem megpróbálta eltessékelni a kamera lencséje elől is azzal, hogy ez a kép csak a bajnokokról készül - de az arcán izgatott öröm futott végig, mikor Madame Maxime tájékoztatta róla, hogy a Serleg ezúttal két női bajnokot jelölt ki.
- Nem bánják, ha én közben leülök ide és kérdezek pár dolgot, ugye? Victor megörökíti a pálcákkal kapcsolatos dolgokat is, hát persze, nagyon izgalmas, hogyne! Inez, ugye? Oh, Inès? Milyen különleges név, biztosan el fogom rontani véletlenül még párszor. Te vagy Beauxbatons női bajnoka, ugye? Az a de Saint-Vinant? - még akkor is mosolygott, mikor Ollivander kezébe vette a francia lány pálcáját.
- 10 és fél hüvelyk rugalmas rózsafa, sárkányszívizom-húr maggal. Igazán szép munka a markolata. Ritka és drága anyag, szépen vigyáz rá, biztosan remek szolgálatot tesz majd önnek! - a pálcakészítő óvatosan adta vissza a rózsafát, és vette kezébe a másik, felé tartottat.
- És még egy Delacour! Az unokanővéred Fleur Delacour? Igen, mindjárt gondoltam, ő is nagyon.. kedves lány volt, semmi különös, de azért mindent megtett. De te vagy a Beauxbatons.. fiú bajnoka? - Rita Vitrol remélte, hogy Victor, a fényképésze ezeket a pillanatokat is megörökíti a biztosan nagyon érdekes, de azért a bulvár rajongóinak jóval kevésbé érdekes pálcák helyett.
- ... tizenegy hüvelyk, tiszafa, ahogy látom, majdnem teljesen rugalmatlan. És persze a vélák hajszála.. azóta is szeszélyesnek tartom, de mindig különleges tapasztalat megvizsgálnom egy pálcát, amelynek a testvére volt már a kezeim között. - míg Madame Maxime felhívta a két lány figyelmét a helyiségen épp áttolt Tűz Serlegére, Rita Vitrol vérbeli profiként már az épp érkező ilvermornys lányra csapott le.

Mióta a Próféta olvasói tudomást szereztek róla, hogy a harmadik iskola nem a Durmstrang - ami a legutóbbi incidens óta talán jobb is így, bár ezt még Rita Vitrol sem szívesen írta volna le - rengeteg levél árulkodott róla, hogy az Ilvermorny sokak fantáziáját megmozgatta. Páran a varázslatos iskolabuszról szerettek volna többet megtudni, míg mások arról érdeklődtek, hogy az a fiatal igazgató véletlenül nem egyedülálló-e.. Ennek kiderítésére most sajnos azonban nem adódott lehetőség.
- Vale? Úgy mint.. Valerie? És.. Bate. Nahát, milyen érdekes, és mondd csak, Valerie, milyen itt nálunk? Milyen érzés az egyetlen mugliszületésű bajnoknak lenni? Vagyis.. magnix-születésű, így mondjátok. Biztosan büszke vagy, ugye? - ez biztosan sok olvasónak válik szívügyévé, és Rita Vitrol szívesen folytatta volna a villáminterjút, ha Ollivander hangja ezúttal is meg nem szakítja azt.
- Fenyő, 13 és 1/2 hüvelyk, és.. nahát, wampus szőre! Mindig szerettem volna részletesebben megnézni egy ilyen pálcát is. Érdekes a fenyővel, tudják, sosem ismertem senkit, akinek fenyőpálcája volt és fiatalon halt volna meg.. - aztán intett a már érkező ilvermornys fiúnak, hogy adja át bátran a pálcáját ő is.
- Jaj gyere, ülj le kicsit te is. Solace Barbon, de miért vagy ilyen sápadt? Minden rendben? Vagy az izgalom? Elárulod az olvasóknak, milyen érzés az Ilvermorny első férfi bajnokának lenni? Biztosan nagyon izgatott vagy és -! - Ollivander ezt a pillanatot választotta, hogy örömmel felsóhajtson a pálcát megfigyelve, és Rita Vitrol fejében megfogalmazódott egy leleplező jellegű riport a következő ilyen gesztusért..
- Milyen érdekes, egy Shikoba Wolfe! 12 hüvelyk, dió pálca, a magja rougarou szőre, enyhén merev. Kiváló, kiváló! Később szívesen megnézném alaposabban is, ritkán van a kezemben ilyen ritkaság. Igen, tudom, az idő, elnézést. Jöhet a következő! - a hátuk mögötti helyiség ajtaja most csukódott be A Tűz Serlege után. Páran már arról beszéltek, hogy hamarosan be kell lépnie oda a bajnokoknak: a termen izgatott suttogás futott végig.

Rita Vitrol kissé csalódottan vette tudomásul, hogy most sem lesz lehetősége interjút készíteni a számára legígéretesebb bajnokokkal - de máris érkezett a női bajnok, akinek a neve biztosan izgalmasan cseng majd az olvasói számára. Hiába, az angol mágusközösség gyógyulni vágyott a legutóbb történtekből, és a mostani bajnokaik már csak családneveik alapján is ígéretesnek tűntek ebben a fényben is.
- Scrimgeour lánya, egy griffendéles bajnok! És te vagy a házad kapitánya is? Nahát-nahát, biztosan hatalmas felelősség két ilyen fontos dologért is felelni nőként, főleg a te helyzetedben ugye? - már látta is az olvasói leveleket: biztosan megosztó lesz, ahogy Scrimgeour személye eleve. Milyen érdekes riport készülhetne, ezt biztosan meg kell írnia.
- Majdnem teljesen merev. Főnixtoll, szőlő, 12 és fél hüvelyk.. emlékszem erre a pálcára, és önre is, Ms. Scrimgeour. Remek látni, mennyire összeillenek, igen, nem is lehetett volna másként.. Emlékeztet a.. nos, erről talán ne most essék szó. - Rita Vitrol lelkesen intette közelebb a roxfortos férfi bajnokot. Mostanra lemondott a jegyzetelés lehetőségéről, csak Victornak intett, hogy okvetlenül készítsen most egy közelit.
- Connor O'Hara, épp olyan jóképű, mint az apja! Biztosan nagyon büszke most rád, ugye? A házatok kapitánya vagy, most már bajnok is: áruld el, milyen érzés ennyire szerencsésnek lenni! És mi a helyzet a sérüléseddel, ugye jobban vagy már..
- 11 és fél hüvelyk, fenyőfa, sárkány szívizomhúr a magja. Különleges párosítás, örömmel látom, hogy milyen jól illik önhöz! - ha Ollivander folytatta volna, erre már nem nyílt lehetősége.

A mögöttük lévő helyiség ajtaja aranyban felizzott: mély karmazsin, rózsaszín, kék és lángszín szikrák rajzolták körbe a keretét. Páran ünnepélyesen félreálltak, a kamerák a bajnokokra fordultak - ahogy korábban tudatták velük, eljött az első olyan kihívás, melynek egyedül kellett megfelelniük. Az ajtón túl várta őket a Tűz Serlege - a sorrendet maguk dönthették el, azt azonban biztosan senki nem mondhatta el nekik, mi történik majd odabent.
A kilincs szinte lángba borult -  Tűz Serlege kész volt arra, hogy mielőtt újra évekre elnémul, eláruljon valamit a bajnokoknak a múltról, a jövőről.. és talán önmagukról.

T U D N I V A L Ó K

  A kaland a Trimágus Tusa kiválasztott bajnokai számára került kiírásra: a részvétel számukra kötelező! A kaland 2 körös, ez a mesélő első reagja. A mesélő második reagja 11. 08-án érkezik.

  A kaland ic ideje közvetlenül a sorsolást követő óra: a bajnokok a Nagyteremből rögtön ide érkeztek a küldöttségek és a sajtó képviselőivel. Nem volt lehetőségük külön felkészülni rá vagy beszélni bárki mással.

  Nincs megadott postolási sorrend, de A Tűz Serlegéhez minden bajnok csak egyedül léphet be - mikor az egyikük kilép, akkor léphet be a követező.

[- Gratulálok!]

A Pálcák Próbája

Újra és újra azon kapom magam, hogy a taláromat, a hajamat igazgatom. Amikor néhány órája feltettem a mostani, igen visszafogott sminkemet, hogy Revan, Sky, Annie és több más barátom kíséretében lejöjjek megvacsorázni, eszembe sem jutott, hogy az egész világ látni fogja az arcomat, melyen egyetlen vonást sem rejt el vagy emel ki semmi, amit kiválaszthattam. Amikor Amy biztatására bedobtam a nevem, egy pillanatra sem gondoltam, hogy győzhetek- még ha rengeteg energiát is öltem a mágiám fejlesztésébe, van egy boszorkány az évfolyamunkon, akivel szemben éppen olyan esélytelen lennék, mint egy kneazle egy sárkánnyal szemben. Talán nincs más rajta kívül, de vele szemben szemernyi kétség sincs azt illetően, hogy melyikünk a méltóbb.

 Mégis itt vagyok, kissé fehéren, minimális sminkkel az arcomon, a miért jelentősége pedig porrá vált McGalagony professzor ajkai között, amikor kimondta a nevemet. Örülnék csak rövid időnek, csak fél órának, csak öt percnek, hogy feltegyem a kedvenc rúzsomat, megcsináljam a szempilláimat, hogy valahogy elrejtsem a sápadtságot, hogy olyan lenyűgözően nézhessek ki, mint a Beauxbatons bajnokai- az egyikük biztosan készült erre az estére. Lolita helye soha nem lehetett kérdéses, és ahogy ránézek, ahogy sugárzik, önkéntelenül is mosolyognom kell- több tanórán is rajtakapom magam, hogy az arcát nézem. Mellette még látványosabb lesz, hogy mennyire elhanyagoltam ma a sminkelést. Azért egy zsebtükörrel, a pálcám segítségével javítok néhány perc alatt azon, amit ki lehet javítani, még azelőtt, hogy a kamerába mosolyognék, és megpróbálom elképzelni, hogy Amy áll a másik oldalon, vagy csak Revan kérésére tartok egy állatkertből „kiszabadított” mosómedvét, amely láthatóan tényleg nagyon boldog a helyzetével.

 Rámosolygok Lutece professzorra, akinek boldog születésnapot kívántam nem olyan régen. Nem hiszem, hogy itt lennék ma, ha nem támogatna. Tudom, hogy végig fog kísérni ezen, és szeretném itt is visszaadni azt a rengeteg bizalmat, amit tőle kaptam.

 A barátaim gondolata is segít. Skylar. Annie. Chikara. Segít a gondolat, hogy ma este ünneplünk, hogy bármi lesz, melletem fognak állni. Minden barátom mellettem állt, amikor az éjszaka közepén, a hajnal előtt rám talált: a Klubhelyiségben, a Fátyol túloldalára írt levelek fölé görnyedve, a Birtokon, amikor megpróbáltam edzésbe ölni az álmatlanságomat, a Kifutó ablakában, a közelgő vihar szélén. A legnehezebb és a legboldogabb napjaimon; az aranyló nyár utolsó napján, amikor gyerekek voltunk, és együtt utaztunk vissza az iskolába, egy tragikus estén, amikor nem számítottam segítségre, barátra, azután, egyik pillanatról a másikra kaptam valakit, aki a testvéremmé vált.

 A mardekáros fiúra nézek. Tudom, hogy senki nem várta, hogy a csapatom legyőzi az övét, különösen nem olyan arányban, ahogyan sikerült. Jobb kviddicsező nálam, ez kétségtelen, úgyhogy bármennyire az én nevemet viseli az a győzelem, nem az enyém az érdem, hanem a barátaimé, akik hajlandóak voltak kijönni edzeni kora reggel, akik hajlandóak voltak hinni bennem és a terveimben, és mindent beleadtak a győzelembe. Talán ez sem lesz más: elfogadom, hogy ha mások hisznek bennem, én is hihetek magamban, és a barátaimra támaszkodom. Kétlem, hogy Harry Potter valaha eljutott volna olyan messzire, ameddig, ha nincsenek a barátai.

 Megtartom a mosolyom, ahogy egy pillanatra közelebb lépek Lolitához.

 - Gratulálok!- tényleg örülök a győzelmének. Azt nehezebb eldöntenem, hogy Solacéhoz mit szólok- amikor felé nézek, csak egy apró bólintás-szerűségre futja. Szeretném elhinni, hogy megváltozott, hogy nem csak becsapott- közben viszont túlzottan ijesztő a lehetőség, hogy valaki, aki Voldemort elveiből táplálkozott, hirtelen elismerést, platformot kapott a Varázsvilágban.

 Ahogy elkezdődik az egész, idegesebb leszek. Ollivander jelenléte talán valamiféle örömmel tölt el- azt hiszem, hogy boldog vagyok tőle, hogy büszke lesz a pálcámra, ami az ő munkája. Vitrol jelenléte viszont nyugtalanító, és nem csak azért, mert minden szavunk írásba kerül, hanem mert híressé vált arról, hogy kiforgatja, amit az emberek mondanak, és ahogy Lolitához kezd beszélni, érzem, hogy enyhén ökölbe szorul a kezem, ahogy ráébredek, hogy mit csinál. Provokálni akar minket.

 Mostanában nem állítom, hogy könnyen levetem magamról a provokációkat, ettől függetlenül próbálom rávenni magamat, hogy ne bosszantsam fel magam, és ne adjak rá okot, hogy dühös legyen rám. Nem akarom, hogy elkezdjen ásni, túl sok csontvázat temettem el az elmúlt években, és nem mindegyik van mélyre ásva. Megnyugtató dolgokra gondolok: a szigetünkre, amit Revannal foglaltunk el a dugbogoktól a Fekete-tavon, a Klubhelyiségre, a szobánkra. A barátaimra. Nem is igazán figyelem, hogy mit beszélnek az amerikai lánnyal, csak Solacet nézem- és főleg a pálcájára figyelek. Abban sem vagyok idegességemben biztos, hogy mi az a rougarou- talán egy vérfarkas variáns. Furcsa pálca mag.

 Talán ez a gondolat csökkenti le eléggé a reakcióidőmet hozzá, hogy csak akkor értsem meg a kérdést, amikor már válaszolok rá.

 - Igen... köszönöm!- ez határozottan nem bók volt. Tett ellene apám valamit, amiért neheztel rám? Vagy csak azt akarta, hogy dühös legyek, hogy azt próbáljam kideríteni, hogy milyen az én helyzetem, mire gondolt? Ha az utóbbi, ha el akarta ezt ültetni, sajnos tökéletes munkát végzett, és sikerrel járt.

 - Köszönöm!- Mr. Ollivander bókjai legalább tényleg azt váltották ki belőlem, amit reméltem. Már Sir Daniel is megerősítette, hogy különlegesnek látja a pálcámat, és még ha akkor, az Óratorony udvarán nem is láttam sok jelentőséget benne, most eszembe jut az auror arca, a meglátásai róla. A mágiámért vagyok itt, Mr. Ollivander véleménye számít, nem Vitrolé.

 Ahogy a többi bajnok felkészül, csak a szemem sarkából nézek rájuk- a lángoló ajtó nem túl bizalomgerjesztő, és erről már egyáltalán nem hallottam semmit, amikor bedobtam a nevem, vagy amikor kedvtelésből beleolvastam a Trimágus Tusák történetébe. Ettől függetlenül valahogy mégis én lépek ki először a sorból- szeretném azt hinni, hogy ez talán valamiféle griffendéles bátorságot szimbolizál, de a Halloween, és a nyári „kalandok” keresztül-kasul az országban inkább suttogják, hogy ostoba és meggondolatlan vagyok.

 Talán az is meggondolatlan, hogy a kilincsért nyúlok. Talán mágiával kellene lenyomnom, nem a pálcámért kellene nyúlnom, mert nem tudhatom, hogy megéget-e. Az ösztöneim is azt akarják, hogy ne érintsem meg. Ettől függetlenül lenyomom a kilincset.

[Morris]

pálcák próbája

2005. október 31. szombat

Amilyen kínzó lassúsággal teltek el az első, unalomtól távol álló nyári hetek, és köszöntött be a lomha ősz, úgy gyorsultak fel az események október végének közeledtével. Az egyik nap még távoli délibáb volt ez az este, de mint egy rossz tartozás, vagy a legrosszabb vizsgák, egyszer minket is utolért. Amikor pedig a valóság teljes súlyával rád nehezedik, az már nem tud neked többet ígérni. Csak a felismerés marad, hogy megérkeztél oda, ahova mindig is tartottál. A serleg az én tintafoltos nevem dobja ki először. Biztos voltam abban, hogy reális esélyem van arra, hogy a Serleg méltónak találjon. Talán csak Morris az egyetlen, akit jónak, elég jónak tartok a Tusára. Vagy legfeljebb Ishida. Látszólagos higgadtságot erőltettem magamra a ceremónia alatt. Kellett pár pillanat, míg felfogom, hogy tényleg az én nevem mondták ki elsőként.

Megigazítom a szemüvegem, mielőtt egyik kezem zsebre vágva megindulnék a tanári asztal mögötti ajtó felé. Az Ilvermorny színeit ötvöző uniformisomon három kitűző: egy az iskoláé, egy a Wampus ház címere, a harmadik pedig a kapitányi kitűzőm. A taps nem jön azonnal – sose tettem eleget ahhoz, hogy kedvelhető legyek, amin a kapitányi címem nem változtatott, és a Tusa sem fog. Nem állítom, hogy nem vagyok irigy Maddockra, és ilyen téren egy kicsit Fuentesre is. A népszerűség viszont nem más, mint a tömeg által gyújtott, hamis fény, amiben imádhatják árnyékod. Ebből én köszönöm, nem kérek.

A trófeateremből egészen eltompulnak a hangok. A igazgatónő hangját nem, csak a tapsokét és feltörő üdvrivalgásokét hallom. Várakozás közben az ajtót figyelem, ahol bejöttem. Arra számítok, hogy Eydis követ majd. Nincs kétségem afelől, hogy méltó bajnoka lenne az iskolánknak, és akkor is teljes körű támogatásomat élvezné, ha végül az ő nevét kidobja a serleg, de az enyémet nem. Láttam, hogy mire képes, tudom, hogy ketten együtt megtörhetetlen csapatot alkotnánk – mert abban kétségem sincs, hogy az egyes iskolák bajnokainak ne kelljen együtt dolgoznia. Azon azonban nem Eydis lép be, hanem a sziréntrió egyik tagja. Hát ezek még sem csak bulizni jöttek ide? Mit tudhat Vale, amitől a Serleg méltóbbnak találta őt Eydisnél? Meglepettségem biztosan kiül az arcomra, még ha a szemüveg lencséi takarnak is valamennyit tekintetemből. Ennek ellenére egy kezeléssel köszöntöm a szőkeséget.

Biztos vagyok abban, hogy belepislogtam a csoportképbe. Mentheti a helyzetet, hogy a szemüvegem lencséi visszatükrözik a vaku fényét –  a Victornak nevezett fényképész meg is kér a második fotónál arra, hogy vegyem azt le. Az újságírónőtől valahogy a hideg kiráz, és nem tudom meghatározni, hogy mi is az oka ennek. Biztosan olvastam tőle is cikkeket az elmúlt két hónapban, például azt az interjút Harry Potterrel, amit Sienna provokációjának hatására vettem a kezembe. Épp csak az arcot nem tudom összekötni a névvel, és nem tudom, hogy ez ugyanaz az újságíró, aki azt az interjút készítette. Furcsa belegondolni, hogy nem is volt annyira régen, hogy Potter maga is ezen az ajtón jött be a Tusa egyik bajnokaként.

Először van alkalmam arra, hogy végigmérjem azokat, akik a próbák alatt ellenfeleim lesznek. A Serlegnek minden iskolából a legjobbak közül a legjobbakat kellett választaniuk – erre fogok koncentrálni akkor is, amikor Vale-re gondolok. Az elmúlt két hónap a közeg és az új emberek megszokásáról szólt. Hallottam ezt-azt, hogy a diákok kiket tartanak a saját legjobbjaiknak, a Serleg azonban engem is megcáfolt. Biztos vagyok, hogy eközben talán most először a Roxfort és a Beauxbatons bajnokai engem is legalább egyszer végig fognak mérni.

Kissé felszökik a szemöldököm, amikor az újságírónő férfi bajnoknak nevezi Lolitát, miután konzekvensen eltévesztette Inès nevét. Én is azt hittem, hogy egy férfi és egy női bajnok lesz minden iskolában. Különlegesen erősnek és kivételesnek kell lenniük hozzá, hogy a Serleg dacolva a szabályokkal inkább két nőt választott a Beauxbatons delegációja közül.

Vale neve nem furcsább az enyémnél, mégis csak egyikünket éri az a kegy, hogy eltévessze azt. Összeszűkülnek szembogaraim, amikor a származását említi. Érzékeny a téma ebben az országban, és biztos vagyok abban, hogy fel fogják használni Vale sikerét a maguk politikai céljaira. Nem kifejezetten kedvelem a varázstalanokat. Anyám magnixok szülötte, akik elüldözték és majdnem meg is ölték őt. Anyám a varázsvilág hasznos tagjává vált, és másfél évtizedet dolgozott a MACUSA minnesotai kirendeltségén. Ugyanakkor azok a dolgok, amikkel Sienna riogatott, kezdenek megtörténni. Nincs egy hete, hogy váratlanul elküldték a munkahelyéről, és nem tudom még, mit is kezdjek ezzel az információval. A gondolatokból Ms. Vitrol külsőmet illető megjegyzései zökkentenek ki, miután átnyújtom a pálcámat. Mintha a britek nem küzdenének eleget a napfény hiánnyal. Mély levegőt veszek, és véletlenül sikerül egy gyűlölködő pillantást vetnem a nőre. Ajkaim szólásra is nyitom, hogy válaszoljak neki, a hülyeségben viszont először a közeli vaku, majd Mr. Olivander akadályoznak meg. Egyike azon keveseknek, amiket nem Ms. Beauvais készített. – megengedek magamnak egy halovány mosolyt, ahogyan inkább a pálcákról esik szó. Nem szerepel a hosszú távú terveim között, hogy pálcakészítő legyek. Vannak ebben nálam sokkal tehetségesebbek. Ennek ellenére Várakozáson Felüli teljesítményt nyújtottam a pálcaszakértelmi RAVASZ vizsgámon augusztusban. Biztosan jobban ment volna, ha több időm marad felkészülni rá.

Viszonzom a diszkrét biccentést Sienna felé. Az üdvrivalgás az ő érkezése előtt volt a leghangosabb. Feltűnt már, hogy a népszerűbb arcok közé tartozik, és mondjuk talán nem ő a legborzalmasabb ember, akihez itt eddig közöm volt. A legutolsó beszélgetésünk egész máshogy alakult, mint az azt megelőzőek. Talán még segített is ablakot nyitni a világ azon részére, amit eddig nem láthattam, még ha ezt kissé erőszakosan is tette. A Roxfort mindkét bajnoka csapatkapitány. A bajnokok fele képzett sportoló. Végignéztem a legutolsó mérkőzésüket; O’Hara egyénileg nem tűnt rossz játékosnak, a kritikám azonban nem is a játékának szólt. Azt mindenesetre érdekesnek tartom, hogy az újságírónő tőle nem kérdezi meg ugyanazt, mint Siennától.

Mindent felkutattam és elolvastam, amit csak lehetséges volt, miután Madrigal professzor bejelentette a Tusát. Első sorban a próbák miatt, hogy kihasználhassam a rendelkezésre álló időt arra, hogy felkészülhessek rájuk, mert nehezen nyerem meg akkor, ha valamelyik próbán elhalálozom. Nem emlékszem viszont egyetlen lángoló ajtóra sem. Ez új lehet, vagy direkt hagyták ki a krónikákból? Nincs okom arra, hogy féljek. Megvárom, amíg Sienna visszatér, és lenyomom utána a kilincset, amivel együtt megnyitom az ajtót életem talán legmeghatározóbb fejezete előtt.

A Pálcák Próbája
2005. október 31.

Connor a Mardekár asztalánál ült, tömegben, de valahogy mégis egyedül. Ezúttal sem beszélt senkivel, csupán a sötéten kavargó gondolatai visszhangoztak koponyája mélyén. Az utóbbi hetekben valamelyest normalizálódott a viszonya a csapattal — de barátságról, igazi közelségről szó sem volt. A Griffendél elleni vereség után legalább annyit megtanult, hogy a hibát be kell ismerni. Megtette. A többiek ezt értékelték, ha másért nem is, hát azért, mert látták, mennyit is jelent neki a csapat sikere. Azóta éjt nappallá téve edzett velük, új taktikákat dolgozott ki, és a pályán ugyanazzal a könyörtelen következetességgel dolgoztatta a csapatát, amivel magát is hajszolta. A háta még néha be-benyilallt a hideg, nyirkosabb napokon, de Connor tudta, hogy megtörni már nem törheti meg a korábbi sérülés. A fájdalom a része lett.

Amikor McGalagony felállt, és a terem elcsendesedett, Connor ujjai megfeszültek a térdén. A Tűz Serlegének lángjai kékből rózsaszínbe fordultak, a fény vibrálva táncolt a diákok arcán. Az első név, Solace Barbon, idegenül csengett a fülében. Az Ilvermorny fiú bajnokának halvány, szinte átlátszó tekintete különösen festett a Serleg fényében. A második név — Vale Bate — határozottabban szelte át a csendet. A lány szőke haját meg-megvilágította a tűz, és Connor úgy érezte, mintha egy pillanatra mindenki az új világra figyelne az amerikaiak kettősét nézve.
Aztán a láng hirtelen újból felizzott, és újabb név repült elő — ezúttal a Beauxbatonsból. Connor szemöldöke felszaladt, amikor Inès de Saint-Vinant után Lolita Delacour neve hangzott el. Két lány. A Serleg sosem volt kiszámítható, de most mintha maga is kísérletezett volna. A Mardekár asztalánál páran suttogni kezdtek, de Connor nem szólt semmit. Belül érezte a feszültséget: valami lassan, alig észrevehetően kavargott benne.
Az eddigi nevek mind idegenül csendültek a fülében. A sérülése miatt nem utazott el Barcelonába a Világkiállításra, így nem igazán volt alkalma előzetesen megismerkedni az idegen iskolák diákjaival. No nem mintha amúgy bármennyire is ismerkedős típus lett volna. Amióta a cserediákok megérkeztek a Roxfortba, egyetlen árva szót sem váltott velük. Igazából pontosan úgy kezelte őket, mint bármely iskolatársát. Nem igazán volt társasági ember, és ezen az idegen akcentusok sem változtattak.

Összekulcsolta az ujjait az asztalon, és a bőre alatt feszülő inakat figyelte, miközben McGalagony hangja újra felcsendült a tömegben.
– Sienna Scrimgeour.
A Griffendél asztala felrobbant a tapsviharban, de velük együtt ünnepelt a többi ház is. Connor ajka alig mozdult, de a gondolat, ami átfutott rajta, hideg és tiszta volt: Népszerű lány. Nem is csoda. Sienna háza kviddics csapatának kapitánya volt, azé, amelyik pár héttel korábban olyan csúnyán elpáholta az ő Mardekárját. Connor kétszer is összeütötte a tenyereit, megtapsolva a lányt.
Aztán a világ egy pillanatra elnémult.
– Connor O’Hara.
A terem mintha megdermedt volna. A láng kék fénye szinte megfagyott a levegőben, és csak néhány tétova taps hallatszott, zavarodott és rövid. Még a Mardekár asztala sem éljenezte. Többen inkább döbbenten néztek rá, mintha rosszul hallották volna. Connor szíve kihagyott egy ütemet. Egyetlen pillanatra reménykedett, hogy talán csak képzelte, de McGalagony komoly, mégis elismerő tekintete eloszlatott minden kétséget.
Lassan felállt. Minden mozdulata gépies volt. Egyenes háttal indult el a padok között, miközben a többiek tekintete valósággal égette a hátát. Nem keresett szemkontaktust senkivel, bár a szeme sarkából ugyan észrevett egy ismerős alakot a távolban. Egy pillanatra érezte, hogy a levegőben vibrál valami, amitől egyszerre lett könnyebb és nehezebb lélegeznie, de az érzés egyből elmúlt, ahogy a lány eltűnt a látómezejéből. Átvette a pergament az igazgatónőtől, némán biccentett, majd eltűnt a Trófeaterem ajtaja mögött.

Odabent meleg fény és suttogás fogadta. Rita Vitrol harsány alakja éles kontrasztot vetett a bajnokok merev, feszült testtartásával. Connor háttérben maradt, tekintete a vitrinekben álló régi serlegeken siklott végig. Nem kellett sokáig keresgélnie, és ismerős nevekre bukkant: előbb az apja, majd nagybátyja, végül a saját nevét is megtalálta egy-egy trófea talpazatán. Mindegyik a dicsőség egy pillanatát őrizte — olyan pillanatot, amit most tőle vártak el, de amiről ő maga még nem tudta, hogy képes lesz-e elérni.
Miközben Ollivander a pálcákat vizsgálta, Connor figyelte a többieket. A francia lányok mozdulatai finomak voltak, mintha táncoltak volna. A két amerikai bajnok arcán az a fajta magabiztosság ült, amit nem lehet tanítani — vagy talán csak jobban tudták leplezni a félelmet. Erősebbek nálam? Okosabbak? Gyakorlottabbak? – tette fel magának a kérdést, miközben ujjai a pálcája markolatát érintették talárja zsebében.
Miben lehet jobb náluk? Tudta, hogy a levegő az ő terepe. A seprűn volt igazán önmaga, ott volt otthon. De Sienna is jól repült, és a Griffendél élén legutóbb le is győzte őt. Akkor miben különbözöm? – kérdezte magában. Talán abban, hogy nem tud leállni, ha egyszer elindult. Hogy a kudarc nem elrettenti, hanem még mélyebbre taszítja a küzdelembe.
A gondolatait Rita Vitrol éles hangja zavarta meg.

– Connor O’Hara, épp olyan jóképű, mint az apja! Biztosan nagyon büszke most rád, ugye?
Connor ajka megrezdült, valami félmosoly-féle rándult rajta, de ezúttal sem szólt semmit. Büszke lesz, persze. Vagy csak újabb elvárásként tekint majd erre is. Az apja mindig is hitt benne — csak épp nem úgy, ahogy egy fiú szeretné, hogy higgyenek benne. Inkább mint egy katonában, akinek kötelessége győzni. De most valami más következett, olyasmi, amire az apja sem tudta felkészíteni. Lehet, hogy híres játékos volt korábban, de Trimágus bajnok sosem volt. Ezt most ő, Connor harcolta ki magának.
Ollivander közben már a kezében tartotta a pálcáját.
– 11 és fél hüvelyk, fenyőfa, sárkány szívizomhúr a magja. Különleges párosítás, örömmel látom, hogy milyen jól illik önhöz! – mondta a mester elismerően.
Connor biccentett. Gépiesen vette vissza a pálcát, mintha csak egy szerszámot tartana a kezében. Nem érezte azt a fajta bensőséges kötődést, amiről mások beszéltek. Talán mert önmagát sem értette igazán — a pálca pedig csak követte a gazdáját a zavaros mélybe.

A pillanat, amikor a Tűz Serlegéhez vezető ajtó lángra kapott, mindent és mindenkit elnémított. Aranyló, kék és karmazsin fények szikráztak a keret körül, és a hő végigsiklott a termen, mint valami láthatatlan lehelet.
Sienna lépett be elsőként. Magabiztosan, felegyenesedve, ahogy egy Scrimgeourtól elvárták. Határozott alakját mágikus kamerák tucatjai követték. Utána Solace, a sápadt amerikai fiú következett. Connor figyelte, ahogy eltűnik a lángok mögött, majd mikor rövid idő múlva visszatért, úgy érezte eljött az ő ideje.
Egy pillanatnyi szünet. Egy mély levegővétel, mintha csak egy meccs kezdő sípszójára várna. A szíve gyorsabban vert, de az arca márványmaszk maradt.
Megindult.
A lángok tánca elnyelte az alakját, és mielőtt az ajtó bezárult volna mögötte, csak egyetlen gondolat járt a fejében: Most már nincs visszaút.

tester
testacé testament

Tulajdonképpen egyáltalán nem készült arra, hogy ma este itt fog állni. Ha jött is a gondolat, egy halkan belopakodó talán képében, már le is fülelte, mert kétsége sem volt afelől, hogy a Serleg nem nagyvilági szempontok alapján választ. Itt nem fog számítani a neve, a család szőlője, nem fog számítani, hogy egyébként micsoda fordulat lehetne, és az sem, hogy a mágiája bizonyos területeken sokat fejlődött az utóbbi években. Nem fog számítani az sem, hogy szép. Hogy prezentálható. Nem fog számítani, mert itt van Dolores, ő pedig párbajnok, ráadásul olyan megejtően tiszta és olyan elesett még ebben a tisztaságban is – az ilyenekből lesznek a megénekelt hősnők, ő legalábbis a Serleg helyében biztosan azt választaná, akiben van dráma, van romantika, mindez némi egészséges melankóliával és egészségtelen önsanyargatással megbolondítva. Igen, ez remek alap lehetne egy remek történethez – és nem kötötte Dolores orrára a sejtését, mert amilyen borzalmasan szerény, biztosan csak ellenkezett volna, azt pedig a szükséges mennyiségű cidre nélkül lehetetlen türelemmel elviselni.

Nem pusztán a vacsora egyhangúsága miatt nehéz kivárnia, míg a Roxfort igazgatónője szólásra emelkedik. Hogy milyen izgalom rántja össze a gyomrát időről időre, még csak fel sem kell tennie magának ezt a kérdést, hiszen ugyanezt a várakozást látja tükröződni a körülötte ülők arcán. Összemosolyog Leverly-vel, mikor az ilvereseket húzzák, szívesen megkérdezné tőle, hogy a lány bedobta-e a nevét – miért is nem jutott ez eszébe korábban? -, de már nem teheti meg. Gyér tapsot hall, ahogy az amerikaiak távoznak, feltehetően a trófeaterem irányába.
Mikor a Serleg lángja újra felizzik, talán az este folyamán először, nem éri igazán meglepetés. Dolorest könnyednek, szinte légiesnek látja, a mozdulatai valamifajta hitetlenkedést sugallnak – nem is baj, lesz majd ideje a hintóban alaposan kifaggatni arról, hogy milyen bajnoknak lenni.
Hogy ezután a saját nevét hallja majd – talán ez az első pillanat évek óta, amire Inèst semmi nem tudta felkészíteni. Ahogy felemelkedik, megindul a trófeaterem felé, az arcokon ugyanazt az értetlenséget látja, mint amit ő maga is érez, így inkább előreszegezi a tekintetét, keresi Madame Maxime pillantását, kapaszkodót a váratlan örvényében, ami még csak a küszöbön áll, de hamarosan be fog törni, hogy teljes súlyával magával vigye. Hogy ezt akarta-e? Nos, valószínűleg, eljátszott a gondolattal, de végig szinte biztos volt abban, hogy nem így történik majd. Mégis, mégis, a Serleg mágiája egy tollvonással áthúzta a számításait.

Míg a roxfortosok meg nem érkeznek a terembe, biccent a többieknek, de jóformán magához sem tér a döbbent kábulatból, pedig tudja, odabent, ahol az ilyesmit ösztönösen tudni szokás, hogy ketyeg az óra. Az egyik trófea tükröződő oldalában megigazítja a haját - talán fordíthatott volna erre több figyelmet is, de már igazán nem számít. Valami őrült módon legszívesebben megszorítaná Dolores kezét, de nem teszi, mert megérkeznek a sportolók - a mardekáros O'Hara és a griffendéles Sienna, akinek biztosan eltévesztette a nevét. Most, hogy az életük ilyen meghökkentő módon összefonódott, már biztosan nem téveszt majd...

Legalább nem esik nehezére, hogy jó benyomást tegyen. Nem, ebben mindig könnyednek és magabiztosnak érezte magát, még akkor is csak a szemöldöke rándul, mikor a méltán hírhedt Vitrol a maga tolakodó stílusában Ineznek nevezi. A pálcakészítő ellenben, bár vén, mint az országút, megnyugtató szavaival némiképp elveszi a helyzet élét - még szép, hogy vigyázott rá, mintha egy ötödik végtag lenne. Szinte hálásan mosolyodik el, mikor a pálcát visszakapja a mester kezéből. Látod, csak mosolyogni kell, ez a része nem nehéz, ezt mindig tudtad, tanultad, láttad. Már vége is. Elfordítja a fejét, mintha a trófeákat figyelné, hogy ne látsszon, miként rándul meg az arca, mikor az a nő a többiekhez szól. Ez a húspiaci tempó sem idegen, mégis fájdalmas asszisztálni hozzá.

Amikor a Serleget átviszik a termen, az óhatatlanul is magára vonja a jelenlévők figyelmét, az övét is. Most szerencsének érzi, hogy Madame Maxime számára mindez nem idegen, ő már kísért bajnokot ezen a megmérettetésen - ráadásul éppen Fleurt, akiről odahaza ellentmondásos hírek keringenek. Talán ez minden Delacourok sorsa? Vagy egyenesen mindannyiuké, akik most tűzbe teszik a kezüket? Meri remélni, hogy ez csak egy szófordulat errefelé, és nem kell majd igazából, hm, megégniük. Ez ostobaságnak hangzik, de minél tovább vár a kamerák kereszttüzében, annál nehezebb a levegő, annál nehezebb a bizonytalanság, így amikor O'Hara kilép az ajtón, ezúttal ő nyúl a kilincsért.

Őszinte leszek, soha nem adtam reális esélyt azon gondolatnak, hogy az én nevem kerülne elő a serlegből - általában csak nem gondoltam bele az eshetőségébe. Úgy könnyű ez az "ugorjunk bele seggest, aztán lesz ami lesz" hozzáállás. Ha komoly és felelős lennék, sikítófrászt kaphatnék magamtól. Húztam már át magam nehézségeken nyers dacból és makacsságból, erre tudok gondolni a legnagyobb előnyömként, az akaraterő az megvan.
De azért most be kell valljam, előfurakodnak a szokásos kétségek, apám hangján - persze hogy mindig apám hangján - kérdőre vonva a helyemet a varázsvilágban is, ha már a magnixban nincs meg. Végignézve az egybegyűlteken pedig, amennyire megismertem őket pár hónap alatt, vannak itt kviddicskapitányok, nemzetközi versenypárbajozó is, Solace meg a kutyák szerint is maga a T1000-es terminátor.
Összeszedem minden pimaszul magabiztos bájomat - úgy tűnik, ideje lehozni az egész tusát rendíthetetlen kitartásból és sasokkal vijjogó, megtudjukcsinálni hurráoptimizmusból.
A riporternőről első benyomásra is érzem, hogy egy élmény lesz. Provokál, piszkálódik, néha van valami egészen üthető is a hozzáállásában,.. Ugyanitt, most sajtótájékoztató is van egyben, vagy csak ő furakodott be ide kérdezősködni önerőből? Az amerikai és francia felebarátait nem látom ugyanígy vérszagra gyűlni.
Persze nem kell sokat várnom, hogy próbára feszegethessük egymás húrjait. Talán egyelőre ő az enyémet.
-Úgy mint Vale.- Nem lep meg, miután olyan szépen kihangsúlyoza korábban is, amikor egyből ez után is véletlen rontja el a nevemet. Ha Valerie lennék, azt ellensúlyoznom kéne valamivel. Rövid haj, netán egy-két tetoválás?
-Ezt úgy kérdezi, mint ha jelentene különbséget.- Bőrszín, ország, kit szeretnél szeretni. Hány mágus járt előtted a családfán. Ez mind csak akkor ilyen fontos tényező, ha valaki azt csinál belőle, és aki így tesz, gyakran valamilyen szándéka van ezzel.
Egyelőre nem kap többet egy somoly és kacsintásnál, mielőtt intek egy laza szalutálást a pálcám nyelével, és fordulok át a mesterúrhoz, neki átnyújtani azt megvizsgálásra.
-Nos, akkor szivesen a lehetőségért. Én meg majd igyekszek megérni legalább a középkoromat.- Talán a saját feszültségem oldására is humorizálok. A saját halandóságomon ugyan nem aggódtam sokat valaha, viszont az események súlyával még kerülgetjük egymást. Jó kérdés, mire számítottam pontosan - vagy számítottam-e bármire - erre a túrára jelentkezve, de amióta tényleg kikerült a nevem a Serlegből, realizálódik bennem apránként a dolog jelentősége.
Így kamerák, hamarosan leendő ellenfelek, és három neves varázslóiskola vezetősége előtt azért csak meg kell tartanom a trademark pimasz bájomat mostmár, miközben felfogom végül, pontosan mibe is vetettem magam olyan vakmerően.
Talán ezért is nem sietem el annyira, de végül én is a kilincshez lépek.

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

(16+) ◦
TW: káromkodás; sokk ◦
Keze tapsra emelkedett — hosszú volt az éjszaka, rövid minden szívdobbanás. Lolita Delacour — mert így élt a képzeletében, ő nyerte a Világbajnokságot, a versenyeket, őt látta, ha magát idézte, Lolita Delacour számára az arcok elmosódtak a Nagyterem lázálmában. Olyan elhivatottságot érzett, amit a minden párbaj előtt: a nagyszerű rettegés minden cseppjét, ahogy gerincén, derekán lecsöppenve ellepték bátorságát.
Az első ellenfél a bukástól való rettegés — második az efölött érzett győzelem. Azt épp úgy kell viselni, akár kitüntetést: ezt talán jobban vágyta ezekben a percekben, a veszteség bizonyosságát — hogy beigazolódik, hogy véget ér, hogy nincs tovább. Nem érhet véget máshogy, csak: könnyekben.

Már bánta a jelentkezést, utolsó másodpercében a Serleg lángjának azt is, hogy látja: ott volna a helye, ahol visszaadhat abból, amit kapott, a hálátlan kis kurva, aki messzebbre nyújtózott, mint amit a sorsa megengedett volna. Cryus tekintete, Skylar közelsége — úgy zuhant alá minden felismerés, ha ismerte is őket már pálcás kezénél jobban, mintha ítéletet mondanának újra meg újra felette.
Az ilvermornys bajnokok háta után már éles volt minden tekintet — a poharához ért és most először kívánta, hogy bár alkohol lenne benne. Bármilyen, a leghitványabb akár — bekopogni a delírium ajtaján egyszerűbbnek tűnt, mikor a várakozás. Nincs a kezében a pálca — amikor a színpadra lép, a félelem, akár haragból megfeszülő húr, marokban kitartott hajszál: elszakad. Most jönnek ők..

— Oh, Seb..! — felpattanna, hogy gratuláljon, hogy megölelje. Nem lehet senki más, mint a kis Sebastien — a lángok színének változása mindannyiukba erőszakkal fojtja a szót.
Hideg fut emlékeiken — mintha két kézzel markolnának darabjaikba, elreped az összes, pillanatok műve csak, semmi nem marad belőle. Épp úgy nem érti, mi történik, ahogy mások — a bizonytalanság otromba gondolatok foszlányait suttogja fülükbe.
Senki nem gondolja, hogy szükség volna rátok, de kell egy harmadik — nem találtunk önként jelentkezőt. Kit érdekel néhány kis francia? Nem illettek úgy a Roxfortba: talán a közös fájdalomtest, talán értelmetlen megkeresni a történelemben szétgurult magyarázatokat.. Azok, akár az üveggolyók, azonnal összetörtek a realitás talpa alatt.

— Inès, mi.. — az utolsó lélegzet hozzá szól, őt keresi, mielőtt a második pergamenüket olvasnák fel. Ítéletnek tűnik — talán morajlást hall, talán csak visszhangzik a rémület az érzékeiben. Hallja a nevét, a pillanat magasról zuhan alá: már ott fekszik az asztalon, közöttük, vége van. A várakozás kínhalála mégsem megnyugtató — azt hitte, úgy ér véget, akár versenydrukk, lámpaláz, a csontjaik remegését oldja majd tudni azt, ami következik.
Mintha maguk ölték volna meg — Lolita nem mer mozdulni, sápadt ajkai megadóan simulnak egymásra. Ha szégyelli is, rögtön a pálcáját veszi kézbe — pedig részt vett Sebastien kivégzésében, a gyilkost nem sajnálja senki. Talán ezért nem tud megszólalni sem hirtelen: retteg tőle, ha ismét kinyitja száját, valaki más szólal meg.

A világ hófehérbe költözött, akár a júliusi napfény delelőn — hideg a felismeréstől, forró annak tudatától, milyen végtelen. Hogy beleég majd gyermeki örömünk, elvesztésre ítélt naivitásunk szövetébe — menthetetlen, kibomló szalag egy temetési koszorú ívein. Lolita úgy hallja a harmadik nevet, félig delíriumban, félig ujjait sebző figyelemmel. Valóságuk elfelejt sikoltani, mielőtt a földre rogyna.
Míg kísérik őket, nem meri megérinteni Inést — hátha eltűnik, hátha ez sem történt meg.

A sírástól csak az évek széles tenyerű gyakorlata menti meg — de mosolyogni már nem tudna úgy sem, ha eszébe jutna. A vaku vértelen vonásain tükröződik — csak most éri el Cryus csalódása, amellyel látja majd. A szégyen most is velük marad, most, amikor már bizonyítanak és mint aki rémálmából könnyekkel ébred, veszi csak észre, hogy pálcája még mindig a markában van.
Nem akar megszólalni — nem Sienna előtt, aki igazán kiérdemelte helyét, mostanra talán újra elásta magát mélyen az önvád tárnáiban. A fiút alig ismeri: kviddicsező, a háta egyenes a zöld szegélyű talár alatt, ő sem áldoz majd egyetlen pillanatot sem arra, hogy feléjük pillantson. Sienna talán, Siennának szorongása végtelenbe futó egyenes volt — azon nem járt rosszindulat, csak tükörképe felé.

Nem ismeri őket, de biztosan fogja — nevük, arcuk beleég a véres ujjaival rajzolt emlékeikbe. Talán Solace — a karikák a szeme alatt talán barátai lesznek, talán Vale szőkesége kedves mosoly lesz valahol a jövőben. O'Hara és Sienna egyenesei, mindannyiuk közös, megosztott fájdalma — most mintha másik világ volna, és azt látják majd, amit előttük senki.. Inés és Lolita csak két arca valaminek, amit nem látnak még: talán ők is érzik, hogy a Serleg áldása keserű maradt.
— Igen, én vagyok. — válaszolja Vitrolnak, Vitrolnak, aki megmérgezte Fleur örömét is évekkel ezelőtt. Én vagyok a Beauxbatons férfi bajnoka. Én vagyok a vicc csattanója.

Bőrét már minden szín elhagyja, mire ő következik — az utolsó, az első, aki igazán hallja, mit suttognak róluk. A Hatról — és már az ajtó csukódása új világra szüli őket, arra, amiben Hatan lesznek, még nem világos, hogy testvérek vagy hóhérai egymásnak.
Ide nem szűrődik be az augusztusi nap, a júliusi fény — idebent nincs más, csak ők Hatan.
Közöttük Lolita Delacour, a Beauxbatons férfi bajnoka.

[A Serleg próbája]

A Serleg próbája

A második hagyománynak neve sem volt igazán - egyike volt azoknak a kimondhatatlan, sötét és mély lüktető sebeknek, melyek egy olyan kor lenyomata voltak, melyben a mágia még aligha szólalt meg a jog hangján. Ott állt a Serleg a sötétben, először némán, ridegen, mintha jelenléte egy újabb gúnyos megjegyzés volna: a vitrolos hallgatás betöltötte a rendelkezésre álló teret. Idebent az idő nem telt, a lélegzet árván szakadt meg: nem maradt semmi más, csak a mágia nyerssége a bajnokok bőre alatt.
Míg odakint lángjaiban, itt csendjében uralkodott - A Tűz Serlege csak akkor tündöklött fel, mikor megérintették. A helyiség csontszerű simasága, kongó levegője nem is igazán suttogott mást az intuitív tapintáson túl: a mágia mintha maga is vonzotta volna kiválasztottjait közelebb, egyre közelebb..

A belépőt ismerős hideg fogadta: a Roxfort várakozással teljes fátyla, a lappangó izgalom apró szikráinak függönye az ártatlan tudatra. A falak izgatott ritmusban dobogtak Sienna Scrimgeour lépteire - a levegő megtelt élénk suttogással, puszta fal felelgetett márványnak, márvány nevetett a hűvös kővel. Hangjuk delejes, ábrándos, üdvözlő, akár rég látott barátok fátyol mögött, lehelletük a szilárd félelmet is meglágyította volna. Ott voltak mindenben, ott voltak mindenhol - a Serleg öblén vörösben, szilvaszínben, mielőtt lángokká szökött volna eufóriájuk. A kis lángok nem égették bőrét, tenyerét, ujjait - lágyan táncoltak kéktől hajnalpírig, onnan az aranyig. Cideres üvegbe zárt szinesztézia.
- ...azért vagy itt, mert ők akarták, igazam van (?). - ha kérdésnek tűnt is, a Serleg nem sietett másként fogalmazni. Minden szava gyermeki mosollyal pezsdült, bugyborékolt a griffendélesek bajnoka körül.
- ...azért vagy itt, mert nem tudod, hol lenne helyed. Gibraltár és London: semmi nem elég, semmi nem hozza vissza azt, amire mások szerint vágynod kellene. Tőlük indulsz, hozzájuk érkezel, igazam van (?). De te dobtad a neved belém: te vagy itt. Azért vagy itt, amiért. Nem nekik, értük. Amiért, azért vagy itt. - a hangok halkan nevettek, míg az apró lángok alábbhagytak, lassan kihunyni készültek. Hirtelen már ismét félhomályba burkolózott a terem, de az elhaló suttogás még elkísérte a griffendélesek párbajtőrét sokáig..
.. ott van (ő), ahol először láttad. menj, kérdezd meg róla. igazam van (?)

A néma nyugalomban alakok váltak ki a nemlét szürke felszínéből - a falak megteltek árnyékokkal, ha a fény el is halt abban a pillanatban, mikor Solace Barbon becsukta az ajtót maga után. A mély visszhangnak nem volt kezdete - forrása mintha első lépéseiből eredt volna, mielőtt mindent átható, lassú pulzálássá lett volna a koponyája körül. A Serleg ezúttal nem kóstolta igazán a bőrét, tüze egyből karmazsin volt, a parázs szerteszét pattant: a humm szívdobogássá terebélyesedett, aztán az egész helyiség vörös párába öltözött. A wampus gyermekének két árnyékát a villogó lángok állati alakban rajzolták a falakra.
- ...menj haza. Menj haza, mikor kétségeid vannak, menj haza, mikor nem emlékszel, miért indultál el, igazam van (?). Aki az ajtókeretben áll, meg nem érkezik végül, de el sem indul - menj haza, Solace Barbon, menj haza, mielőtt odaérnél. - a Serleg hangja öblös, mély basszusban verődött vissza mindenről. Lángjai magasabbra csaptak, már-már a plafonig értek - mintha valami rosszabb eljövetelére figyelmeztetnének.
- ...menj haza, mielőtt odaérnél. menj haza, mielőtt elindulnál. menj haza, mielőtt igent mondanál és menj haza, mielőtt nemet. igent éjfélkor, nemet hajalhasadáskor. - a tűz lángtengere aláhullott, és egy egész hosszú pillanatra egy farkába harapó kígyót formázott a padlón. Hirtelen lett sötét, nyomtalanul ásított újra a terem.. a kifelé haladót csak egy hang kísérte.
.. menj haza.. mielőtt elfogadod az ítéletet, erővel hozott ítéletet, igazam van (?)

A szél akkor támadt fel igazán, mikor Connor O'hara zárta maga után az ajtót - a forgószél végigsöpört a falakon, a padlón, elemi ereje mindenre felfutott a teremben. A zúgás fokozódott minden lépése mentén, tapintása az északi széllel vegyes eső tőreinek finomságával hatott - mintha maga a mágia tartotta vissza a mardekárosok ostromtornyát. A Tűz Serlege hidegen ásított, és mikor a kéz közelségében mégis fellángolt, hangja egy lecsapó villáméval vetekedett. Tüze nyirkosnak, fémesnek tűnt, szeszélyesen táncolt a harmadik bajnok karján - a szikrák ívében az mintha nem is sajátjának tűnt volna.
- ...nem téged vártak, igazam van (?). Nem a fegyvert, nem az erőkből formáltat: az ember nem várja a forgószelet, nem várja a futótüzet, nem várja a kiégett földet nyomában. Nem téged várnak, te sem téged várod. A mit helyett - kit vársz? - a hang fémesen nyikorgott, nyomában a szél felborzolta a fiú talárját, haját: bekúszott bőréhez, ha lehetőséget talált rá.
- Ha vörös az ég alja - csalódást fial a vak számára. Te vak vagy, Connor O'Hara? Vak a jelekre, vak arra, amit neked fial az ég alja? Háromszor kinyújtani a kezed és a semmit megfogni: te mit látsz az ég alján, Connor O'hara? Valakit, aki eltakarja, valakit, akinem épp olyan az arca, mint a tiéd? - a szél erővel verődött a falaknak, mielőtt nyomtalanul visszatért volna a Serleg káváján túlra. A fémes illat, a fegyverkovács hangjai még egy ideig megültek a térben.. de ami elkísérte a kilépőt, így szólt:
.. összetörik, ami magasról zuhan alá - az arany más kezével összeforrasztja azt, igazam van (?).

Az ajtó hangja édes vízcsobogással töltötte meg a termet - az már majdnem világosnak tetszett a Serleg plafon felé nyújtózó fényörvényében. A mágia úgy fogadta Inès de Saint-Vinant érkezését, mintha régi kedves barátját látná: a levegő csordultig friss napfénnyel, cipőjének sarka mintha selymen futna - apró gyöngyök gurultak jobbra-balra A Tűz Serlegének öblében. A természet legszebb arcának ígérete absztrakt nyugalmat terített önmaga elé - a nappali fényben a lángok is óvatosan, figyelmesen lobogtak, rózsaszín-kékjük arannyá inkább olvadt, mint villant. Az érzékek színpadán a tapintás nyomán a hang is békésen, visszhangosan csengett. Rózsavíz, napfény - és a tavasz költözött a falakba.
- ...milyen szép, milyen ábrándos, igazam van (?). Többet, szebbet, hibátlanabbat kívánni sem.. de nem erre? Nem azért, amire itt vagy. Nem szoktam tévedni: amit mondtam, megmondtam. Rólad is. - a tűz elapadt, izzása a Beauxbatons méreggel telt gyűrűjének kezére költözött: Inès de Saint-Vinant a nap fényét érezte arcán, nyakán, vállain.
- ... szépet ünnepre tartjuk meg, nem iszunk belőle. Te iszol majd belőle? Amit mondtam, megmondtam: itt vagy, itt van a helyed. Többet, szebbet, jobbat: belőled, nem rólad. Igyál belőled. Igazam van(?). - mintha levegőt vett volna a mindenség, azzal elfújta a Serleg fényét, a tüzet, a szikrát is. A terem félhomályba burkolózott, csak az ismerős, meleg hang kísérte a bajnokot útján kifelé:
.. ott van, ahol még nem kerested, ott vagy, ahol nem kerested, igazam van (?).

Mintha lövés dördülne, úgy záródik a helyiség ajtaja Vale Bate mögött - a Serleg lángjai melegen, vidáman táncoltak jöttére. A levegő buja növények aromáját görgette maga körül, mielőtt valami mélyebb, füstösebb színt kapott volna - a halk beszélgetés morajába távoli hangszerek üteme vegyült. A terem mintha egy teletöltött pohara lett volna az életnek, csupa aranyló finomság: még a kövek is olyan hangon kopogtak, akár a legdrágább szalonok márványa.
Tapintásra A Tűz Serlege, akárha nevetett volna, lángjait a Wampus íriszének csuklója körül dorombolta: minden kis mozdulat, minden lélegzet buborékos, orrból a fejbe felszálló szikra volt, már-már bódító, kuncogó árnyalatban. A falakról poharak koccintásának zaja szüremlett le: nem is lett volna olyan nehéz elfelejteni, kivel és hol tölti épp az idejét az Ilvermorny másik bájnoka.
- ...Vale Bate, úgy, mint Vale Bate, igazam van (?). megkínálnálak, ha nem tettem volna eddig, egészségedre. vannak befejezett mondatok, ez az egyik, igazam van (?). a befejezett mondatok könnyen csúsznak, igazam van (?). - mintha a mágia puha, sejtelmes hangjára a falakba költözött közönség felelt volna nevetéssel. Nehéz lett volna megállapítani, honnan is jön pontosan.. a talán túl otthonos vidámság.
- ...de a befejezett mondatok gyönyöre, hogy bármi jöhet utánuk, ugye? egy pohár, két pohár: sosem telünk el vele, igazam van (?). ez egy újabb befejezett mondat: te hogy fogod folytatni? - a Serleg ezúttal csak lassan, fokozatosan halkult el, magával lopta a nevetést, az üvegcsörgést: végül a fényt is, mikor a megszólított már kilépett az ajtón.
.. vajon mi van a következő pohárban? Egy befejezett mondat, igazam van (?)

A teljes sötétség fogadta az utolsót, Lolita Delacourt: A Tűz serlege egészen addig hallgatott, míg kezét a pereméhez érintette. A hideget nem oldotta vagy formálta semmi, a falak, a padló márványa is csak olyan maradt, mint előtte. A felület hideg volt, mint az első téli reggel, lángjai csak most támadtak fel, árnyékuk nem ért el sem a sarkokat, sem az ajtó kilincsét, csak a Beauxbatons férfi bajnokának arcán visszhangzottak a maguk hűvösségében. A lehellet meglátszott felettük, míg meg nem szegte azt a jégrepedéshez hasonló, mágiából szóló hang.
- ...sírni az szokott, aki elvesztett valamit. Vagy aki nyert valamit, igazam van (?). Itt senki sem látja, de igazán nélkülem sem: akinek sok könnye van, mindet megtartja magának, Dolores Devereaux? - a terem hidegen ásító száj maradt, melyben a Serleg fénye magányosan lobogott, felelve valami elemi szólítására. A visszhang nem ült el teljesen, úgy zajlott tovább, hogy nehéz maradt érteni a belőle kiálló szavakat.
- ...de nem állandó az, ami megállt. Semmi sem állandó: a könnyek, a helyük, a hiányuk, Lolita Delacour. Igazam van(?). Ott volt mindig: meg kell fogni, el sem engedni, ahogy tették előtted és teszik majd utánad. Veled. - a kékes-arany lángok tánca még utoljára felvillant, ahogy az utolsó bajnok is kifelé járt már a teremből.
.. mi örökkétig áll. Számlálatlan korokk során Enyészik, igazam van (?)

Aztán A Tűz Serlege elhallgatott egészen addig, amíg újra szükségünk nem lesz rá.

T U D N I V A L Ó K

  A kaland a Trimágus Tusa kiválasztott bajnokai számára került kiírásra: a részvétel számukra kötelező! A kaland 2 körös, ez a mesélő második reagja. A mesélő lezáró reagja 11. 16-án érkezik.

  A kaland ic ideje közvetlenül a sorsolást követő óra: a bajnokok a Nagyteremből rögtön ide érkeztek a küldöttségek és a sajtó képviselőivel. Nem volt lehetőségük külön felkészülni rá vagy beszélni bárki mással.

  Nincs megadott postolási sorrend, de A Tűz Serlegéhez minden bajnok csak egyedül léphet be - ennek sorrendje az előző körben meghatározottak szerint zajlik.

  A bajnokok és a küldöttségek tagjai nem hallják a bent zajló eseményeket: utóbbiak egyáltalán, a bajnokok pedig csak a sajátjukat. A mágia okán erről csak egymás között tudnak beszélni, ha bárki más is hallaná azt, a mágia lehetetlenné teszi számukra, hogy beszámoljanak a bent történtekről.

[Sienna]

pálcák próbája

2005. október 31. szombat

Mindent megtettem azért, hogy felkészüljek a próbákra. Egy olyan őrült vagyok, akit nem a tízezer galleon hajt, és nem is a hírnévre, hanem annak a bizonyítására, hogy méltó vagyok rá és megbirkózom a Tusa kihívásaival. Lenyűgözve olvastam a régi próbákról szóló históriákat, amikre könyvtárainkban rábukkantam, és érdeklődve az újságcikkeket a ’94/95-ös év próbatételeiről. Erről a hagyományról, rítusról azonban sehol nem tettek említést; még ha az ismert dolog is volt, hogy egy, a rendező iskola által kijelölt pálcamester ellenőrzi a bajnokok pálcáit biztonsági okokból, senki és semmi nem készíthetett fel arra, hogy ezután is vár még rám valami.

Megpróbálom leolvasni az érzelmeket a visszatérő Sienna arcáról, amikor kijön a teremből, mintha az adhatna bármilyen támpontot arra, hogy mi vár rám odabent. Semmi sem garantálja azonban, hogy az én élményem egyáltalán hasonló lesz ahhoz, mint amit ő átél.

Először a sötétség fogad. Néhány lépés megtétele után tűnik fel az első fény, vörösre festve a falakat, melyek közül két, hozzám tartozó, de állatias formát felvevő árnyék magasodik ki. Bár nem úgy néznek ki, mint én, még csak nem is úgy mozognak, mégis mintha lekövetnék engem.

Ez lennék én? Ezt tükrözöm vissza a világnak?

Maddock is azt mondta, csak egy ösztönlény vagyok.

A karmazsin lángokra terelődik tekintetem, az öblös hang pedig betölti körülöttem a teret. Pár másodperc alatt elképzeltem már mindent – hogy a lángok azt akarják majd, hozzájuk érjek, vagy épp mutatni fognak nekem valamit. Azok azonban nem hívogatnak, nem csalogatnak, és nem vetít képeket elém. Épp ellenkezőleg, azt mondja, menjek haza. El akar üldözni tán?

Nem voltak kétségeim akkor, amikor Barcelonából hazafelé tartva Madrigal professzor bejelentette, hogy készülhetünk a Tusára, és akkor sem, amikor azon a napon bedobtam a serlegbe tintafolttal csúfított nevem. Soha semmiben nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy akarom ezt – márpedig elég sok mindenben biztos vagyok az életemben. Még abban is, hogy a Tűz Serlege az én nevemet fogja kiválasztani az Ilvermorny első bajnokaként.

- Ha azt akarod, hazamenjek, akkor miért engem választottál? - most először bizonytalanodok el a dolgomban, mióta betettem a kastélyba a lábam. Nem volt rá reálisan okom, hogy kételkedjek magamban. A Serleg szavai az elsők, amik elültetik bennem a bizonytalanság írmagját.

- Ha nem akarsz itt látni, miért én? Miért nem Morris, miért nem Ishida? - vajon Siennának is ezt mondta? Minden bajnokon végig fog menni? Ez is egy próbatétel lenne?

A Serleg ismer. Emlékeztetnem kell magam erre, hiszen felhatalmazást adtam neki erre akkor, amikor úgy döntöttem, bedobom a nevem a kék lángok közé. A Serleg ismeri az erődet, a potenciálodat és a szándékod, ismeri a fényed, ismeri az árnyékod. Talán félreértem az ő szándékait. Talán csak figyelmeztetni akar valamire – valamire, amit még nem tudok. Mit jelent ez?

A lángok lehullanak, ahogy a tűzijáték fényei is leszállnak, mielőtt teljesen elhunynának. A padlón ismerős szimbólum – maga ouroboros kering egy rövid időre. A kígyó levedli bőrét, és felemészti saját magát. A teremtés együtt jár a pusztulással, minden kezdet és minden vég azonos, egyszer pedig minden dolog visszatér önmagához. Talán nekem is vissza kéne térnem valamihez… De mihez? Mit vár tőlem a serleg? Mit jelent ez?

A hirtelen beálló sötétségben kihasználok még néhány magányos másodpercet. Rendezem vonásaim, érzelmeim pedig szemüvegem mögé rejtem, mielőtt visszatérnék a Trófeaterembe és átadnám a helyszínt O’Harának.

A Trófeaterem ajtaja súlyos dörrenéssel csukódott mögötte. A hangja végigfutott a kőfalakon, mintha maga a kastély is felmorajlott volna tőle. Connor megtorpant egy pillanatra. A sötétben  valami lassú, mélyről áramló erő lüktetett, a levegő pedig hirtelen hűlt le körülötte. A szél — nem, inkább valami a szélhez hasonló, láthatatlan mozgás — végigsiklott a karján, belekapott a talárjába, a hajába, majd egyre erősödve mintha már az egész testének tartott volna ellent.
A Tűz Serlege komoran, izzóan állt előtte, mintha csak túl sokáig tartották volna a lángok között és kovácsolták volna. Connor torka kiszáradt. Tudta, mit kell tennie — vagy legalábbis azt hitte, tudja. Kinyújtotta a kezét, de ujjai épp csak érintették a kávát, amikor a tűz hirtelen felcsapott, és elemi erejű, mennydörgés-szerű hang hallatszott.

A hang, amely megszólalt, egyszerre szólt kívülről és belülről. Fémes volt, torz, mégis tagadhatatlanul emberi.
– …nem téged vártak, igazam van (?)
A szavak belesüvítettek a fülébe. Connor összerezzent. Nem válaszolt, nem is tudott volna. A lángok hirtelen magasabbra csaptak, szikrái körülfonták karját, és a szél éles, metsző sziszegésbe kezdett, mintha csak nevetett volna rajta.
– Nem a fegyvert, nem az erőből formáltat – suttogta a hang. – Az ember nem várja a forgószelet, nem várja a futótüzet, nem várja a kiégett földet nyomában. Nem téged várnak, te sem téged várod.
A fiú döbbenten bámult a mágikus tárgya.
Belém lát… - futott át rajta a gondolat.

– A mit helyett - kit vársz? – folytatta a Serleg, hangja most már közelebbről jött, mintha a tűzből egyenesen a fülébe lehelt volna.
Connor nem értette. Ő nem várt semmit a Serlegtől, hiszen ő maga mondta: nem őt várták, ő sem magát várta. Bedobta ugyan a nevét, de még a legvadabb álmaiban sem hitte volna, hogy méltónak találtatik. Nem várt hát semmit. Se győzelmet, se hírnevet, se pénzjutalmat. Ő csak… Bizonyítani akart valakinek. Önmagának legfőképp.
Mégis... A Serleg minden szava pontos volt, kegyetlenül igaz. Mindig várt valamire, vagy épp valakire. Várta, hogy önmaga mögött hagyja az apja árnyékát, várta a kviddicsből adódó dicsőséget, a csapattársai elismerését… és Zafirát. Ugyanakkor, ha most rákérdeztek volna, képes lett volna mindezt tagadni. Nem, ő nem szerelmes - mondaná. Ő csak… vak.

- Ha vörös az ég alja - csalódást fial a vak számára.
Connor valóban vörösen látta maga előtt a horizontot. Állandóan dühös volt a világra, a körülötte lévőkre, és legfőképp önmagára. Lehetséges volna, hogy a Serleg erről beszél? Meg kellene szabadulnia végre a haragjától, békére kellene lelnie ahhoz, hogy elérje, amit akar? Erre akarna célozni?
– Vak vagy, Connor O’Hara? Vak a jelekre, vak arra, amit neked fial az ég alja?
A fiú ösztönösen hátrált, de a lángok követték. A szél végigvágott a termen, a padlón apró szikrák pattogtak szét a léptei nyomán. A szíve zakatolt, a légzése kapkodóvá vált. Minden egyes szó égető bélyeget hagyott maga után a bőrén. Vak volt, igen. Vak az apja büszkeségére, vak Zafira mosolyára, vak a saját félelmére.
Connor szíve kihagyott egy ütemet. Látni vélte maga előtt a lány arcát, ahogy az asztalnál ült, a Serleg fénye ott táncolt a szemeiben. De a kép amilyen gyorsan jött, oly gyorsan szertefoszlott.

– Háromszor kinyújtani a kezed, és a semmit megfogni – szólt újra a hang. – Te mit látsz az ég alján, Connor O’Hara? Valakit, aki eltakarja? Valakit, akinek épp olyan az arca, mint a tiéd?
Az apámra céloz.
A tűz egyre halkabban sercegett már, a szél elcsendesedett, csak a parázs izzott tovább a Serleg mélyén. Connor mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt. Minden mozdulatában ott volt a feszültség, amit hónapok óta magában hordozott – a bűntudat, a dac, az önutálat.
A Serleg utolsó mondata csendesen szólt, akár egy jóslat:
– Összetörik, ami magasról zuhan alá – az arany más kezével összeforrasztja azt, igazam van (?)
A tűz kihunyt.

Connor ott állt a félhomályban, a karja még mindig remegett. Érezte a hideg, fémes ízt a szájában, a szél sós páráját a bőrén. A csend szinte fájt. Csak amikor az ajtó felé indult, akkor vette észre, hogy a tenyere megpörkölődött ott, ahol a Serleg peremét érintette. A bőre vörösen izzott, mintha a tűz nyomát nemcsak a testében, hanem valahol mélyebben is magával vitte volna.
A kilincs halk kattanással engedett. A fiú egy pillanatra még visszanézett a sötétben pislákoló Serlegre — aztán kilépett.
A szívében még sokáig ott zúgott a szél.

A Pálcák Próbája

 Az ajtó előtt aprónak érzem a megmaradt önbizalmamat. Kényszerítenem kell rá magam, hogy ne nézzek hátra, keressek bármilyen támogatást Lolita tekintetében. Tudom, hogy itt nem szabad kérnem, ahogyan a próbák alatt sem. Az ajtó mögött úgy sem lesz senki más, csak én. Én, és a Mágia. A tűz nem éget meg, de magammal viszem a Serleghez az összes félelmemet, kétségemet.

 Szeretném, ha nem lennék egyedül itt. Szívesen megosztanám ezeket a perceket Revannal, Amyvel, Skylarral, Annievel… az anyámmal. Végre belátja majd, hogy nem futhatunk örökké, végre elmondhatjuk majd, hogy kik vagyunk, végre önmagunk lehetünk. Beszívom a levegőt, mely sokkal több ünnepélyességet hordoz. Szeretném megkapni most az ölelését, újra. Mint amikor megjöttek az RBF eredményeim… ez persze más.

 Ahogy a Serlegre nézek, nem az a benyomásom róla, mint akkor, amikor szinte hétköznapi módon nyelte magába a bajnokjelöltek napjait. Most semmi hétköznapi nincs benne, úgy érzem a mellkasomban belőle a mágia vibrálását, ahogy egy koncert hangszóróiból a dübörgő zenét. Persze, talán a szívem gyorsult fel…

 Ahogy ránézek… Viktor Krum. Fleur Delacour. Harry Potter. Cedric Diggory. Mit keresek itt? Emlékszem a föld érzésére a horzsolásokon keresztül a Minisztériumnál, a Bloody Wands gyűlésen, amikor Orin a földre küldött, emlékszem a tehetetlenségre, amikor annyi évvel ezelőtt egy dugbog a lábam köré csavarta a nyelvét, és elkezdett behúzni a vízbe. Nem vagyok kiválasztott, nem vagyok kviddics válogatott, nincs különleges mágiám, nem nyerek párbaj versenyeket. Kinyújtom a kezemet. Félve, lopva, tétovázva. Minden bizonnyal…

 Összerándulok, ahogy a Serleg beszélni kezd.

 Talán akkor is tudnám, hogy meztelen vagyok a Tűz Serlegének mágiája előtt, ha mugli lennék, ha nem találkoztam volna hasonló tárggyal. Úgy látom most, ahogy gyerekként a fátyolon túli világot képzeltem el, ahová a Halál vitte a három fivért. Egy mindentudó bíró, aki mindent lát. Rettegek a szavaitól, mert tudom, hogy összezúzhat velük, mégis vágyom rájuk, mert felemelhetnek. Tudom, hogy kint riporterek válnak, de könnyezni kezd a szemem. Félek, hogy fájni fog, de akarom, hogy megfürdessen a lángjaiban.

 Az első mondat megijeszt, mintha korholás lenne- kinyitom a számat, de a Serlegnek nincsenek fülei, és szüksége szavakra. Kár tagadni, hogy fel-felemeltem a kezemet a lángjai fölé, de kellett egy lökés, amely nélkül talán nem dobom be a nevemet. Szégyellhetném, szégyellem is ezt, de boldoggá is tesz a tudat, hogy a barátaim velem vannak.

 Annak ellenére, hogy tudom, magukat a szavakat már az ajtó előtt sem fogom tudni pontosan visszamondani, úgy kapaszkodom beléjük, mint korábban talán senki más hangjába nem, ahogy értelmet keresek bennük. Nem nehéz: tudom, hogy apám árnyéka miatt soha nem voltam elég magamnak, bármit értem el, tudom, hogy folyamatosan másokra támaszkodom. Tudom, hogy értük bármit megtennék, bármin átmennék- de a Serlegnek igaza van abban, hogy mire van szükségem. Bíznom kell magamban, nem várhatom örökké Amytől vagy Revantól a válaszokat. Tudom, hogy a győzelmemből mind nyerhetnének… de nem nekik kell győzniük.

 Az pedig biztos, hogy a Serleg látott bennem valamit. Az biztos, hogy nem választott volna ki csak azért, hogy legyen lány, hiszen a Beauxbatonsban sem választott fiút. Lát bennem valamit, valami tényleg ott van, valami, ami nem újabb kudarc, újabb középszerűség ígérete. Megtörhetem a szokást, ma este.

 Csendben megismétlem magamnak az ígéretet, hogy hiszek magamban, miközben kihunynak a lángok, és megtörlöm az arcomat a talárom ujjával. Nem érdekel most, hogy mit látnak majd kint. Boldog vagyok, szükségem van erre.

 Az utolsó mondathoz, mely a hátamat találja el, nem kell több magyarázat. Kemény, jeges viharos szélként ér, de tudom, hogy hová repítene. Ismerem a folyosót, amit ötödév óta kerülök, de muszáj visszatérnem majd, még az első próba előtt. Túl sokáig futottam.

 Nem nézek senkire, ahogy kijövök, csak csendben megállok a két francia lány mellett, és csendben elmerülök a nehéz útra adott sűrű ciderben.

 Tudom, hogy nem lehetek az, aki tegnap voltam.