A konyha bejáratát egy gyümölcsöstálat ábrázoló festmény takarja. A Nagyterem alatt található, és pontosan úgy is néz ki, eltekintve persze attól, hogy a konyhában házimanók dolgoznak. Itt készülnek az ételek, melyeket az étkezések alkalmával a manók felküldenek a helyiség egy emelettel följebb lévő másába. A diákoknak elvileg tilos ide lejönniük, ám néha akad egy-egy tanuló, aki olyankor éhezik meg, mikor épp nincs étkezés a nagyteremben, és lejön ide. A manók persze örömmel kiszolgálnak mindenkit, nekik ez öröm. Azonban ha egyszer egy tanár fülön csíp itt valakit, az komoly büntetésre számíthat.

[☽ ✴ ☾]

domina

Baird

TW: halál bálványozása, kínzás és gyilkosság említése, vallási fanatizmus, foodporn

H

úsvét.

Silas vallásos férfi, minden cselekedetét az áhítat szülte, hitte, hogy ő a földi-pokol helytartója és szent küldetésének tekintette, hogy visszaküldje az angyalokat oda, ahová ténylegesen tartoztak, ahol szárnyaikat büszkén viselhetik, ahol a glória ékesítheti az apró kobakokat, ahol túlvilági énekük a világ törvényeivel versenghetnek. Mert minden gyermek ártatlan, míg a gonosz magja gyökeret nem ereszt a kifejletlen lélekben.Kivéve Imogen. Mindig is a feltámadás ünnepe volt Silas kiemelt időszaka, hogy feladatait ellássa, a báránykák tiszta könnyei pettyezték a kunyhó durva padlóját, vérük táplálta a talajt, húsuk eleséget jelentett a vadaknak, ha épp kiszagolták a zsenge falatot a vastag földtakaró alatt. A feltámadást minden esetben megelőzi a halál és azt pedig az ördög maga szolgáltatta, aki Megváltónak képzelte magát.
Imogen sokáig elhitte, hogy ez így van, talán egy része még mindig ragaszkodik ehhez. Próféta volt ő, az Apa, a Fiú és a Szentlélek egy személyben, ő lett számára a kezdet és a vég, az oltalom és fájdalom, a rideg szeretet és az üvöltő gyűlölet, míg másnak nem is maradt igazán hely. Imogen ministráns volt a saját természeti kápolnájukban, az általuk felszentelt völgyben, amit tucatnyi tetem vont magányos-zavaros burokba. Majd szétrobbant a valósága, elszakították az egyetlen embertől, aki elfogadta őt, a szörnyeteget, őt, a korcsot, a sárvérűt, a creepet. Nem maradt semmije, üres porhüvellyé lett, megfelelő identitás nélkül. Mert azt sulykolják belé, hogy Silas nem volt se Megváltó, se Próféta, Se Apa, se Fiú, főleg nem a Szentlélek, mert Silas nem más, mint egy rögeszmés gyilkos. Mert mások értékrendje szerint a Halál nem mindig megváltás, a Föld nem mindig Pokol. Imogennel egyedül a kislányok hüppögése maradt. Majd a csend. Mindig a csend.
A tinta nyomot hagyott a hófehér ujjbegyein, miután levélbe foglalt imáját szélnek nem eresztette az egyik iskolai bagollyal. Egyre ritkábban ragad pennát, hogy meggyónja gondolatait Silasnak, ez az ünnep viszont még őt is térdre kényszeríti. Fehér gyászruhája hullámot vetett körülötte a folyosókon, a fekete fátyol mélyvörösre mázolt ajkaiig ér, mezitelen lábai különös némasággal érintették a padlót, hogy borzongó és grimaszoló diákokat hagyjon maga mögött. Pedig inkább keresztet kellett volna vetniük, gyónni, gyónni és gyónni, míg nem késő. Mint Imogen.
Kérései majdhogynem parancsként csattantak a manók között, ők mégis boldogan teljesítették minden kívánságát. A konyha fele tompa derengésbe borult, egyetlen egy, háromfelé ágazó gyertyatartó nyújt némi vigaszt, a fehér a fekete és vörös gyertyák mély, reszkető árnyékokat húznak Imogen arcára. Némán foglalja imába a lányok neveit, hogy emlékük ne halványuljon, hogy ajkairól lehullva támadjanak fel újra. Nem tudja az összes nevet, így ő nevezte el őket, a halál szentsége után. Édességgel áldoz a csendes oltáron, mert vér már hullott elég. Fekete a máz, vörös a szirup és ő villa nélkül, csontos ujjait mártja a piskóta meleg húsába. Szájához emeli a kimart darabot, a forró erdei gyümölcsös szósz végigfolyik a karján és az állán, vérvörös cseppeket hagyva az addig makulátlanul fehér ruhán.

Ó, apró angyalok, tárjátok szárnyatok, szálljatok a szél hátán, kacagjatok a sebes folyó hátán és ringassanak benneteket a hajladozó fák puha lombja. Tiétek legyen az örökkévaló, enyém az emlékezés.

☽ ✴ ☾

[7. FEJEZET]

7. FEJEZET

A MAGÁNYOS MS. SINCLAIR

Loneliness doesn’t come from
having no one around you, but
from being unable to communicate the things
that are important to you.
- Carl Jung

2006. április 16.

Hazel C. Baird sokat gondolkodott azon, hogyan tudna segíteni legjobban embertársain, például, hogy vajon néhány embert jobb-e békén hagyni, különösen, ha ragaszkodtak hozzá, bár ő maga nem hitt ebben - ahogy abban sem, hogy a piros szebb szín lett volna, mint a narancssárga. Szerinte mindkettőre szükség volt. De mire volt szüksége Imogen F. Sinclairnek?
Imogen F. Sinclair, meglehetősen ijesztő és furcsa szokásokkal teli ötödéves Imogen F. Sinclair a kígyók házának volt tagja, amivel alapvetően nem lett volna baj, hiszen Hazel C. Bairdnak nem volt baja a kígyókkal, sem a Mardekár házba járó emberekkel, vagy általában az emberekkel, de volt egy olyan érzése, hogy ezen érzésén és meglátásán Imogen F. Sinclair nem osztozott vele.  Nem osztozott vele azon sem, hogy színes ruhákat hordjon vagy egy kicsit többet mosolyogjon, bár Hazel C. Baird igyekezett emlékeztetni magát, hogy nem várhatja el mindenkitől, hogy olyan legyen, mint ő, ahogyan ők sem várhatták el, hogy ő meg olyan legyen, mint mások. Mint Imogen F. Sinclair.
Hazel C. Baird ezen az estén, vagy tulajdonképpen ezen a napon, napokon, meglepődve tapasztalta azon meglepő és nem mindennapi eseményt, hogy Imogen F. Sinclair fehér ruhában járt. Hazel C. Baird korábban sosem látta Imogen F. Sinclairt fehér ruhában, vagy bármilyen más színű ruhában a feketén és a zöldön kívül, ami az egyenruhája része volt, bár a feketét most sem hagyta el teljesen, mert azt fátyol formában viselte. Hazel C. Baird nem tudta eldönteni, mi késztethette Imogen F. Sinclairt erre az eseményre, és azt sem tudta eldönteni, vajon követnie kellene-e Imogen F. Sinclairt a konyhába - illetve, itt szeretnénk pontosítani, hogy nem követte, hanem ő is éppen oda tartott, hogy kipróbáljon egy újabb almáspite receptet. Éppen csak Imogen F. Sinclair előbb ért oda, mint Hazel C. Baird, ami különös volt, de talán önmagában Imogen F. Sinclair a Hugrabug klubhelyisége körül, függetlenül a fehér ruhától, egy különös és nem mindennapi, megdöbbentő esemény volt. Hazel C. Baird ritkán szokott megdöbbenni, vagy összezavarodni, de ez azért mégis eltöltötte némi zavarral annak ellenére is, hogy pedig ő sem szokott indokkal vagy magyarázattal szolgálni a hollétét illetően, illetőleg csak igen kevésszer avagy ha mégis, nem szokta megosztani másokkal, és így velünk sem.
Imogen F. Sinclair bizonyára hasonlóan nem akart magyarázattal szolgálni azt illetően, hogy miért döntött úgy, hogy nem használ evőeszközt a piskótához, vagy hagyja végigfolyni a gyümölcsszószt a karján és a ruháján. Hazel C. Baird nem figyelt oda ugyan makulátlanul az öltözködésére, meghagyta ezt másoknak - itt említsük is meg, hogy Hazel C. Baird ezen az estén horgolt macskákkal díszítette a piros-lila csíkos felsőjét, lévén az iskolai egyenruha hordása iskolaidő alatt kötelezte, de hétvégén nem - és nem zavarta, ha piszkos, esetleg sáros lesz, különösen otthon nem, ahol sokat esett az eső és gyakran volt sár, ő meg gyakran tartózkodott kint ezidő alatt, mert nem zavarta sem az eső, sem a sár, ellenben a teheneket, akiket nagyon szeretett, esőben is el kellett látni. Ezek miatt a tulajdonságai miatt nem is szörnyülködött volna ezen a látványon, és nem is tette, de mint említettük, az egész jelenetben volt valami megdöbbentő a számára, ami kíváncsivá tette, de nem ítélkezővé. Hazel C. Bairdnek természete ellen ment volna, ha ítélkező lett volna másokkal szemben annak ellenére, hogy vele gyakran voltak azok.
Hazel C. Baird üdvözölte a manókat, akik kedvelték őt, és üdvözölte Imogen F. Sinclairt is, megtörve a csendet, amit gyakran tett, bár nem volt benne biztos, hogy Imogen F. Sinclair is kedvelné őt, vagy vágyott volna ezen csend megtörésére, illetőleg, hogy egyáltalán észrevette volna a jelenlétét, annyira belemerült a piskóta fogyasztásába. Ezen kívül megfigyeléseink szerint pedig általában Imogen F. Sinclair volt az, akinek a jelenlétét nem vették észre, vagy jelenésnek gondolták, mint Varvara Chernov.
-Szeretnél hozzá inni valamit? Szokott lenni szörp - ajánlotta fel Hazel C. Baird, téve ezt kellemes hangon, ami rá jellemző volt, miközben kipakolt néhány almát az asztalra, ami szintén rá jellemző volt.

[- Ismersz imádságot azon a démoni hangzású nyelveden?]

domina

Baird

TW: halál, erőszak és kínzás ábrázolása, vallási fanatizmus, foodporn

V

ezeklés.

Hogyan merészel a világ boldognak tűnni? Hogy mernek eldobni kanalat, ásót és minden hátralévő munkát, hogy arcátlanul az Úrra fogják lustaságukat és aljas módon a nevében ünnepeljenek? Jóra való restség. Hogy van képük illatozó sonkát szelni és keményre főtt tojást és édes kalácsot törni a halott virágokkal díszített asztal-koporsók felett? Hogy merészelnek koccintani újra és újra és öblös nevetéssel kísérni a torkot perzselő alkoholt, miközben erényekről versengenek? Torkosság és kevélység. Hogyan képesek bárgyú hagyományoknak áldozni, bűzölgő vizet hinteni incselkedő leányok és asszonyok hajába, hogyan merik ezután még koszos bankókkal tömni zsebeiket? Fösvénység és Bujaság. Mintha senki sem emlékezne, hogy miről is szól igazán, hogy mire verik csapra a hordót és mire fakasztják a habzó bort belőle. Krisztus vérét… Akit bűneikért lelte kínhalál, majd támadt fel, hogy ők, az embernek csúfolt gyarló lény, oly tisztaságban élhessen tovább, mint Éva és a kígyó előtt. Erre elég egy ünnep, ahol imádni kéne az Urat, mégis szemen köpik. Irigység és Harag.
Imogen helyettük is gyászol, helyettük fohászkodik bocsánatért, most, mikor kifordul a világ a négy sarkából, mikor a fény felfelé száll, fel a felhők fölé, hogy gyönge, megtört, fekete szuroktól nehéz szárnyain imája elérhessen a csöpp angyalok közé, mielőtt végleg elnyeli őt az örök kárhozatot ígérő Pokol. Fehérrel tiszteleg a halott gyermek-lelkek előtt és ő lesz az is, aki száraz-halott virágokkal illeti az elfeledett sírokat, hogy régmúlt illatuk és büszkeségük elérhessen a Mennyek kapujáig.
Szemeit lehunyva harap a puha piskóta húsába, a forró szósz egyből a torkába lövell. Fuldokolni kezd, öklendezni, mégis ellenáll a test ösztönös reakciójának és tovább rág és nyel. Minden falat más-más emléket idéz benne. A kislányok halk hüppögését és könyörgését, fejecskéjük terhét az ölében, tincseik puha hullámait, ahogy pókujjai nyugalmat és menekvést hazudtak közéjük. A Halált üdvözlő éles reccsenésre, ahogy a kisállatok gerincét önkezével roppantotta el és az addig pánikban vergődő, rikoltozó test egy szempillantás alatt ernyedt el. A büszkeségre, miután egyedül nyúzta meg a nyulat, amit mindaddig gondosan táplált és tartott tisztán. Emlékszik a szíj éles csattanására a bőrén, emlékszik az ököl éles fájdalmára az oldalában és hasában. Emlékszik a kedvességre is, mikor együtt mentek vadászni az erdőbe, mikor az éjszaka közepén kellett énekelnie Silas megtört elméjének, hogy nyugalomra leljen. Emlékszik a vadak által kiásott apró tetemre, a kifordult belekre, a lerágott húsra, a rothadás émelyítő szagára és a döglegyek kakofóniájára. Emlékszik a kislapátra és az ásóra is, de emlékszik a körmei alá ragadt nedves földre, ahogy puszta kézzel temette el újra az angyalka megcsonkított porhüvelyét. Mindezt azért, hogy ő, a gyarló, a szörnyeteg, a démon, a hazug még Silas mellett maradhasson.
Az érkezésed nem kerüli el a figyelmét, ám nem is szakítja meg az áhítat és emlékezés szent rituáléját miattad, ahogy te is tiszteletben tartod azt. Szemeit szorosan lehunyva tartja, engedi, hogy a sötétség bekebelezze a bűnös valóságot. Égő betűkkel, egyesével villannak fel a nevek a feketeségben és ő mindegyik előtt térdre veti magát gondolatban. Végül mégis bemocskolod a néma imát és ahogy megszólalsz, a te neved égetik tüzes vassal a fülébe. Gyötrelem fut át az arcán, ujjai görcsös rángatózásba kezdenek, de mindez csak pár röpke pillanatig tart, pedig ő az örökkévalóságig vágyná. Lassan nyitja ki szemeit és emeli rád és ellenáll a késztetésnek, hogy kikaparja azokat a helyéről, a gyomorforgató színkavalkádod láttán. Átfut rajta a gondolat. hogy a pálcájáért nyúl, hogy átokkal sújtsa a vétked, végül ujjai egyesével tűnnek el ajkai között, hogy leszopogassa a torta mocskát róluk. Mégis hogyan vezekelhetne jobban az angyalok előtt, minthogy egy angyal fénye mérne rá kínszenvedést? Némán bámul hát, majd a vele szemben lévő székre mutat és kettőtök közé tolja a tortát.
- Ismersz imádságot azon a démoni hangzású nyelveden? - Hangja, mint a kriptán végig száguldó fuvallat, egyszerre hátborzongató és simogató. Különös érdeklődést mutat a holt nyelvek iránt, tud latinul, illetve ismer pár kifejezést szanszkritül, ám a te félholt, még vergődő nyelved még túl… élő számára. Mielőtt megszólalhatnál, csontos ujjaival csettint egyet, mire nyomban ott terem az egyik manó.
- Hozz két serleg szörpöt, de tüstént! Áfonyásat! - Mondja ellentmondást nem tűrően és a manó már ott sincs. Metsző tekintetét lassan utána fordítja, majd vissza rád.
- Az angyalokért. - Teszi még hozzá, közben újabb falatot mar a tortából. Mégis ki lenne képes eljuttatni esdeklését a dicsőségesebb túlvilágra, mint egy angyal? Azt a nyelvet ő maga nem ismerheti. A serlegek közben elétek lebegnek, ujjait a hozzá közelebb lévő nyakára fonja, majd vár rád, a mennyei fohászra, miközben másik, kissé felemelt karján lassan folyik végig a vöröslő szósz.

☽ ✴ ☾