Üvegházak és a kert

Az üvegházak közvetlenül a kastély északi falai mellett állnak, összesen hat darab. Némelyik le van lakatolva, és sok bűbáj védi őket, hogy alsóbb évesek még véletlenül se tévedjenek be a gyakran veszélyes, néha mérgező, néha húsevő növények közé.

laurian
—◦◦◦—



tout l’univers

(18+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Annyit hallott róla — valaki más emlékein át úgy elevenedett meg a kastély, az iskola.. ahogy frontok követik egymást a déli égen. Az oromzat, a tornyok, a tó félhomálya — annyit hallott róla, és most itt állt, részeként. A szél sodort valamit — talán a nyugalommal vegyes félelem volt, ellentmondások csigalépcsői, amelyeken elért idáig, és amelyeken tovább inkább a megszokás vezeti, mint a remény.
Skylar történeteiben ezek a kertek a magány erődjei voltak — zárt ajtók, zárt ajkak. Titok innen se ki, se be — csak ami itt született, szökkent szárba, amelyet minden levél, szirom rejteni igyekezett.

Annyit hallott róla — és most itt járt, hogy elrontsa a történetek mesélőjének. Majdnem mindegy — hogy azt gondolja-e, önkezűleg, szándékkal bontja le menedékét maguk előtt, vagy hogy véletlenek kegyeltje.
Az ősz beszökött a Roxfortba — így képzelte, ilyen élénknek, meseszerűnek. Otthonosnak. Az egyetlen hivalkodó színfoltnak az ő idegen egyenruháik tűntek — a két küldöttségé, két idegentesté abban, ami egész volt előttük, és talán az lesz utánuk is. Szoknyája széle beleakadt a kastély falának érdes ridegségébe — a legkevésbé sem bánta, ő volt a betolakodó a falak alatt.

Megállt az oromzaton — alatta terült el az az értelmetlenül hosszúnak tetsző híd, az este közelségében kétségek kergették egymást a szélben a tó felett. Minden egyszerre volt bonyolult és egyértelmű — talán ezek nem voltak valódi ellentmondások a világban, amely szeleteit egymáshoz illesztette a három iskola alakjában. Lolita épp eléggé irigyelte mindig Fleurt a lehetőségért — addig irigyelte, hogy mikor maga is hozzájutott, nem hitte el még pár napig. Talán a Daphnéval való beszélgetés tette valóvá — vagy mikor nemet mondott Cryusnak.

Könnyedén gyújt rá — szoknyája zsebében az öreg gyújtó halkan nyekkent csak. A rideg kékek máskor épp úgy szemet szúrtak volna, akár csalán a tenyéren — de most megelégedéssel gondolt rá, a valamire, ami dolga, helye, kötelessége. Tanulni volt itt — és hogy még egy egész évig önmaga legyen.

Jobb lábát átlendíti a kőfal csorba tetején, míg elhelyezkedik — a szél megszökteti amúgy is gyengélkedő kontya maradékát annak korlátaitól. Ott járt, ahol Skylar történetei késői gyerekkorukban — ahol nem lett volna szabad, de ahol most a kékek azért emlékeztették arra, hogy ne érezze magát igazán otthon. A csizmája sarka kopott — lyuk a viseltes ing nyakán, derekán. Már nem emlékszik, honnan lehet — nem az övé volt, de sokkal inkább birtokolta, mint azokat a darabokat, melyeket madame devereaux otthon felejtett az új szekrényében.
Csak annyit kell tennie, hogy nem mutatkozik be — elég csak, hogy Lolita. Ha az angolok sértőnek is találták — ez a sajátja volt. A sajátja maradt.

El tudta képzelni, mit érezhet Skylar — épp csak nem kellene törődnie vele, ezzel, az egésszel. Az esküvő óta tekintetük a padlón szétfröccsenő viasz volt — hirtelen forró, aztán megalkuvó. Most sem hitte maradéktalanul, hogy Cryusnak igaza van — de már inkább nevetséges dacból, és a dac nevetséges maradt egészen addig, amíg..
Nyel egyet. Cryus maga volt a nap — minden felületen minden tükör volt. Közös szobájuk minden csendje — ha tűzbe nyúl, az sem fájt volna úgy, mint megbántani, aztán megérteni, hogy meg is sértette. Mintha magával tette volna — majdnem visszavonta, dehogy utazom el, sajnálom, Cryus, nem tudom mi a faszt képzeltem, ne haragudj.. És végül csak nézte, aztán valamit mondott arról, hogy úgyis találkoznak majd — azon a hangon, ami bűntudattal volt terhes, és kétséget fialt.

Lolita is érezte, még ennyire messziről is, hogy valamit akkor és ott eltört — szilánkjait a zsebében viselte, néha rájuk talált az ujja begyével. Nem tudta igazán, mi is volt az — és hogy vajon Cryus tényleg hiányzott-e neki. Ez rögtön megint egy undorító felismerés volt a naplementében, mélyen le is tüdőzte a cigarettát — persze, hogy hiányzott, az embereknek mindig hiányzik a nyári hónapok végtelensége.
 
Megszokta a jelenlétét — de nem tudott megszabadulni tőle, hogy talán túl sokat engedett magából. Hogy nem szolgált rá a szeretetére — vagy figyelmére, hogy erre egy nap majd a férfi is ráébred. És akkor.. ott ég majd a tekintete alján az a szikra — az, amit akkor látott, mikor nemet mondott neki. Nem — elutazom a Tusára, tényleg elmegyek.

A kövek a combjának nyomódtak — a tompa fájdalom megnyugtató volt. Hűvös, kiszámítható — megérdemelt. Cryus átlátott a bőrén — át az abban csörgedező mágián, a szavain, ostoba kis hazugságain, sóhajain és az orgazmusán is. Mindenre igényt tartott, és ő?
Ő nem tudta megadni mindazt — vagy csak nem akarta. Bármelyik is..
Annyit hallott róla — és most az ő menedékévé is vált.

[LOLITA]

LOLITA

2005, szeptember

all those little choices;
all those lives

Valószínűtlennek tűnik - még kapaszkodni valamibe, ami nincs ott. Ami még alig tűnt el.
Még érzem az illatát, még a súlyát a tenyeremben; mint hegeket a derekamon, elmúló harapást a nyelvemen. Még ismerős az árnyéka, még látni vélem a sarkokban, még valami elakad a torkomban, annyira akarom.
Mint máskor egy szál cigarettát - lassan olvadó cukorkát a nyelvem alatt.
Kapaszkodok, mintha az enyém lett volna valaha is; a sajátom, valami, ami végig itt volt, ami sosem múlt el igazán; ami végignézte, ahogy én megteszem, ami nem küzdött ellene, ami egyszerűen csak elfogadta, csendben maradt - talán erre volt szükségem egyedül, valaha is. A csendjére. Valami néma ígéretre, mit öröknek gondoltam - rendíthetetlennek.
Még kapaszkodok az utolsó darabokba, mint ujjaim közt maradt papírdarabok, festménylenyomatok, egy régi csipketerítő. Az az utolsó naplemente, amiről már elégettem a képet. Még otthon - ide nem tartozott az sem.
Ide rengeteg dolog nem tartozott. A torony magaslatába, az ágy vörös baldachinjének fonalába, az elnyomott mosolyokba, a hideg kőfalakba a hátam mögött.
Úgy vártam a szeptembert, mint egy utolsó lélegzetet - számoltam a napokat, talán már június óta, júliustól egészen biztosan. Valójában mindig számoltam valamit - a viharokat, a kiégett foltokat a pázsiton, a vörösboros poharakat, a látogatásaikat, az elnyomott csikkeket az ablakkereten, az utolsó perceimet, mielőtt minden megszűnik létezni. Az órákat, mire ismét nappal lesz.
Apránként, lépésenként - apa csendes szavaival a háttérben, a könyv lapjainak súrlódásával, a fel-fel rebbenő galambokkal a korláton, a léptekkel a lépcsőn, amik mindig sokkal hosszabbnak tűntek, mint kellett volna. Mint lehetséges lett volna - pontosan ismertem már azt a lépcsőt. Minden egyes kis fokát.
Néha pazarlásnak éreztem - néha egyszerűen túlságosan szorította a torkomat már a levegő hiánya ahhoz, hogy érdekeljen.
Mégis miért éppen most.
Úgy szelem azt a rövid kis szakaszt a kastélytól, mint egy idegen - mint aki nem tartozik ide. Talán illúzió volt ez is csupán, mint minden más? A család gondolata, egykor, valahol a távolban - a remény; újra, újra, és újra - amíg végre kiharap egy darabot a torkodból.
Idegen a levegő, idegen az érintetlen cigaretta az ujjaim között, idegenek a kék foltok a szemem sarkában - még egy lélegzet, amíg nem nézek oda, amíg elhihetem, hogy nem léteznek. Ez mindig is természetes volt, nem? Elfordulni a saroktól, mielőtt túl sötétbe borulna; mielőtt megjelenik ott valami.
Nem csoda, hogy mindig a hátam mögül ér.
Valami keserű a torkomban, valami elnyomja a gyógynövények illatát az üvegházban - valaki pakolászik, valaki felkaparja egy kaspóban a földet. Apró, kivehetetlen szavak a háttérben, mint az a finom szellő, ami esteledve felcsapódik az ablakomra; muszáj vagyok lepillantani a padlóra, nem lépkedek-e üvegszilánkokon, miközben felszedem Sienna jegyzeteit az asztalról, nem figyelem, hogy összekeveredik a sajátommal. Talán ez valaminek a gyásza - valami, ami nem volt… finom addig sem, amíg létezett, valami, aminek a hiánya hirtelen jobban fáj, mint akármi a világon.
Utolsó, jelentéktelen próbálkozás az a néhány papír a kezemben - a sajátjaim. Nem tudom, miért reménykedek még, hogy majd egyszercsak… talán jobb lesz, ha ennek is vége lesz. Hittem az utolsó évben is; hittem valaminek az ígéretében, ami talán… talán egyszer majd utolérem?
Talán majd később - talán majd a vizsgák után, talán valami sokkal távolabbi helyet kellene keresnem.
Persze ő otthon van - mondhatjuk, hogy Franciaország ide a világ vége, még csak azt sem kell majd megtudnia, melyik egyetemet választom; talán még majd apámnak sem. Nézem, ahogy Folt elrohan a lábam mellett, megpróbálja megpofozni valamelyik virágládát; ő nehezen mozdult el mellőlem, mióta visszaérkeztem a kastélyba, talán ő még nem érzi a gyászt.
Értelmetlen, talán pótcselekvés valójában - Sienna nem kért meg, hogy eljöjjek az itthagyott dolgaiért, sőt, kifejezetten ellenkezett, de hirtelen bármi jobbnak tűnt, mint a klubhelyiség sarka az ablak alatt, a könyvtár, bármelyik folyosó; a könyv nem elég hangos, a tananyag még nem elég nehéz. Bármi, valami.
Fogalmam sincs, meddig fogom bírni egyetlen lélegzetvételből - pedig valójában minden okom megvolna megnyugodni, amíg… ő is távol van tőle, ugye?
Valamiért a másik kijáraton távozok; figyelem, ahogy a macska előrefut, érzem az ősz szellőjét a pulóverem alatt, amíg ajkaim közé csúsztatom a szálat. Már nyúlnék a pálcámért; hátha megelőzöm a foltokat a szemem sarkában.
Kell egy pillanat, hogy rájöjjek, tényleg valósággá vált-e, vagy csak képzelődöm - egy árny a sarokban, amitől inkább elfordulok. Kell egy pillanat, hogy végül felé fordítsam a fejemet; a cigaretta kezd kellemetlenül ízetlen lenni a számban.
- Lolita? - Mint a neve - miért mondom a nevét? Talán még továbbléphetnék, talán még elsétálhatnék, mint teszem minden alkalommal; talán ezúttal az a lépcső nem lenne annyira végtelenül hosszú. Vagy annál is inkább.
Továbbmehetnék, mielőtt válaszol - elfordulhatnék, mielőtt azt hiszi, hogy…
A neve is, mint egy idegené - valami közöttünk, aminek nem találom a fonalát. Egy gondolat, valami hiánya, ami karcolja a bőrömet; mi is hiányzik annyira?

laurian
—◦◦◦—



tout l’univers

(18+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Az üvegházak nem okoztak csalódást úgy, mint más dolgok — a hűség, annak ígérete, hogy csak ennek ténye megvéd minden kimondatlantól. A szeptemberi naplemente színei széfolytak az égen, mintha szél zilálná őket: narancs, borostyán és a közelgő éjszaka kékje. A szél most is belekap a hajába — az illatos, nedves föld szaga otthonos.
Mint a fájdalom, ahogy meghallja a nevét.

Nem kellett keresnie sem — mintha pontosan tudná, hol jár majd.
Skylar volt az, ott állt most is egy másik kert szűk keretei között — ahogy hónapokkal ezelőtt, mintha csak idáig vezették volna a szürke macskakövek, egyenesen a rémületbe. Beszéltek azóta — átadnád a sót, kérlek? későn jövünk, ne várj minket - de ebből semmi nem a fiúnak, minden a fiatalabb Devereauxnak szólt. Minden árulás volt — Skylar lélegzete, tekintete utánuk, az, ahogy megszólították, Cryus tenyere a vállán. Az augusztus az árulások éve volt — rögtön az összes, összesűrűsödve.

— Skylar. — megállapításnak hangzik, válasznak, pedig nem kérdezte. Válluk megfeszül — valami felé, valamitől elfelé. Lolita egyelőre csak nézte még, a szíve lassabban vert — a dobbanások azt visszhangzották, áruló. Nem tudta volna hirtelen megmondani, melyikük jobban, melyikük inkább — már nem volt a barátja többé, a férje öccse volt.
Te választottad ezt, ez a te műved — idegesen elfordul, mint aki nem tudja elviselni a figyelmét.  Pedig vágyott rá — hosszú júliusok, augusztusok ege alatt, hiába. Még sorait is sajnálta tőle — aztán a haragját, megvetését annál kevésbé.

A csend a szélben hiányt szakított — nehezebb volt, mint bármelyik veszekedésük korábban. Nem volt belőlük sok, általában némán zajlottak — indulattal, lappangva, ahogy a láz érkezik az utolsó órákban. Összepréselte az ajkait, mintha visszatarthatná vele a szavakat — vagy el is sétálhatnak, mindenki a maga égtája felé.
Az arca nyugodt maradt — Cryus elvárta volna, és még most is, mikor Cryus nem volt sehol. Skylar nem sejt semmit — ő nem hallotta azokat a szavakat, az ellenkezést, vagy azt, hogy utána Lolita milyen hangot adott ki, mikor Cryus beleharapott a..

— Ha le akarsz lökni, most épp megteheted. — könnyen mindig a gúny esett, mintha ez lett volna természetes élőhelye. Mindig erre állt a szája, azonnal, ha félelmet érzett — ahogy mindig nevetett, ha veszni érezte magát. Lolitának nem volt igazán mit vesztenie, most már annál inkább — Maman akkor is elégedett volna, ha tudná, mire gondolt a nászéjszakája után, pedig tudta, mi történhet meg ott valakivel.
És nem volt boldogtalan — hogy is lett volna az, azt csak hálátlan kis kurvák ismernék be maguknak. Lolita nem lehet az, madame devereaux nem lehet az — akkor sem, ha legalább ezt meghagyhatták volna neki.

A szél kifújta közülük azokat a szavakat, amelyekkel beszélhettek is volna egymáshoz — de most igazán érezte, hogy betolakodó itt. Talán magával vonta Cryus figyelmét is az iskolára érkezésével: ez nem érdekelte akkor, most sem érdekelné, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy Skylar okkal jött idáig. Okkal menekült idáig.
A napkorong lassan süllyedt lejjebb a kastély tornyai között, a világ azzal fenyegetett, hogy aranyba fullad majd — volt valami rossz előjele az egésznek, de nem azért, mert őszintétlenek kívántak lenni.

— Vagy.. beszélhetünk is, ha akarod. — nem tudja, miért mondja ezt, a meredélyt nézi inkább. Nincs miről beszélniük — a sebek elmúlnak, a tények nem. Féloldalt döntötte a fejét, megpróbált elmosolyodni — ez volt az, amiről remélte, Cryust idegesíti majd annyira, hogy nem érvel tovább maradása mellett.
Nincs miről beszélniük — mondjam azt, láttam a barátnődet, csinos, de csinosabbnak találhatnám, ha bemutattál volna neki? Vagy hogy sosem cáfoltad meg, igazam van, igazunk van — és hogy mert egy utolsó kanos rohadék vagy te is, azért mégis a barátom? Hiányzik a barátom — azt talán meg tudnám bocsájtani, amit gondolsz rólam. Azt nem, ahogy nézel — vagy annak hiányát.

A szél hirtelen erősebben csapott közéjük — a föld édeskés illata pillanatokra fojtónak tűnt inkább. Lolita tudja, hogy egyetlen szava sem lenne elég — egyiküknek sem. Mellkasában égett a narancsos ujjakkal megrajzolt emlékkép, a gyermeki vágy — hogy visszaszerezze akár erőszakkal közös világukat. A napkorong alig derengett már mögöttük — talán csak a növények ringtak a szélben, talán valami több.
Bármi is, közelebb került hozzájuk.

[LOLITA]

LOLITA

2005, szeptember

all those little choices;
all those lives

Minden erőmmel próbáltam elkerülni.
Minden lélegzetben, utolsó gondolatokban az ágy baldachinját bámulva; megcsúszó nevekben a folyosón, a hangok élének karcos franciájában, a tanterem zsúfolt, felforrt levegőjében. Mintha csak lehetséges volna - mintha lépéseken múlna, apró táncmozdulatok, amik gyakorlatból természetté nyúzták magukat az évek alatt, már észrevétlen, már fáj minden pillanatban. Mintha már nem volna késő - mintha már nem volna unalmas hazudni magamnak újra és újra.
Lolita Devereaux. A név még úgy ég bennem, mint a kandalló szokott télen - narancssárgára nyalva az ablakot, felforrt bizsergés a tarkódon, ha túl közel hajolsz. Ez nem természetes - ez minden betűjében hátborzongatóan… valódi.
És hazugság - hazugság azt gondolnom, hogy tudom ezt tettetni, hazugság azt mondanom, hogy egy éven keresztül el tudok fordulni előle. Hogy a jelenléte nem egy… állandó láng ott a mellkasomban, ami porrá szeretne égetni. Valami szúrós, valami fájdalmas, mint a rózsák tövise, amikor benyúltam anya keze alá, nyilván segíteni szeretnék neki - egykor még szerettem volna. Másokon. Magamon.
Magamhoz szorítom a papírokat és Sienna füzetét fél kézzel, másikkal kiveszem ajkaim közül a cigarettát - hirtelen méltatlannak tűnik, magam sem tudom, miért. Talán a bűntudat - valami állandó ez is, valami, ami a dohány ízét is megrontja, valami, amitől hirtelen minden értelmetlen. Egy utolsó lélegzet - a menekülés utolsó gondolata, amíg elmúlnak az esélyek. Amíg elmúlik az erő a karomból, amíg már csak állok előtte, néhány méter csupán - sosem voltunk messzebb egymástól. Minden egyes nyári nappal távolabb.
Hosszú a csend - hangosabb mindegyiknél. Vannak dolgok, amiket szeretnék megkérdezni: hogy mégis mit keres itt, hogyan, keresném rajta a… nyomokat, a mágia utóhatását bőrön, vagy valahol kevésbé rejtve, a szemében. Vajon ha már… akkor tudnék róla? Ismerem még őt annyira, hogy egyáltalán… vagy azt a fájdalmat, amiről nem beszél senki. Ami jobban összeköt majd minket, mint az a családnév. Az a szánalmas, jelentéktelen családnév.
Talán megkérdezhetném, hogy hogyan érzi magát a Roxfortban - a kérdés minden méltatlanságával együtt. Talán nyújthatnék neki egy szál cigarettát - mint valami békejobb, kivéve, hogy jelenleg nem léteznek békék, rövid tűzszünetek sem; a csend nem hagy nekik helyet.
Mikor válik túlságosan hosszúvá valami? Talán amikor már elkezdem érezni bőrömön - a levegő súlyát köztünk belenyomódva a pulóverem anyagába, kimondatlan szavak harapva, éles, mint a tükördarab széle, vér serken tőle. Lassacskán úgy tűnik, a valódi fájdalom elviselhetőbb volna - bárcsak inkább elkezdene kiabálni.
Jobban viselném. Valamit, bármit, az a köztünk húzódó üvegréteg végre megrepedne, darabokra szakadna: mi pedig beletérdelhetnénk utána a szilánkokba. Bármibe - inkább, mint a gúnyába.
- Nem akarlak lelökni.
Saját magamat előbb, valahonnan nagyon magasról. Hátha akkor elhallgatna a bűntudat - hátha akkor végre egyszer, elviselhetővé válna a csend.
Követem pillantását - hirtelen egyszerűbb, mint válaszolni, pedig egy szó ott van a nyelvemen, már szólnék. Valamit - vajon van még hová feszíteni a fonalat, vagy az már valahol elszakadt, két lesütött pillantás közt, két választalan, néma kérdés közt? Vajon léteznek még… lehetőségek, vajon van még hova lépni, vajon találunk még szilánkot, ami elporlad majd a cipőnk talpa alatt, ami megtöri ezt a… őrjítő. Kibaszottul őrjítő.
Túl mélyen harapok a számba belülről - túl régóta nem fáj már.
- Igen. - Mintha nem az én hangom volna - valami, ami már nem létezik, amit elmostak az évek, ami megszűnt valamelyik megválaszolatlan levél után. Vagy éppen abban. - Igen, szeretném. - Érzem, ahogy közelebb lépek hozzá - nem tudatos, már semmi nem az, túl sok ideje próbálkozok úgy tenni, mintha, túl sok ideje akarom minden egyes gondolatomat és tettemet megmagyarázni. Túl hűvösen, túlságosan jelentéktelen szavakkal - túlságosan megtömve hazugságokkal. Úgy érzem, hogy lassan megfulladok tőlük.
Csak egy lépés - egyelőre nem közelebb, Folt valamikor visszatért a lábam mellé, azok között járkál, úgy néz rám, mintha ő sem értené, mi történik. Az érintetlen szál ujjaim között, ami hirtelen mindennél vádlóbb - mégsem gyújtom még meg.
- Hogy viselte, hogy otthagytad? - Még lehetnék óvatos - talán érdemes is volna, de már valami… valami eltört, valami messzire gurult, és képtelen vagyok csendben maradni. Túl sok a csend. Vakító, süketítő, én pedig gyűlölöm ezt érezni - nem itt. Többé nem.
Valahogy elérek mellé - apró lépések, gyengébbnek tűnik, mint a levegő, lerakom a füzeteket kezemből, de nem ülök le. Finoman gyűrögetem a szálat ujjaim között, mintha ígérnék neki dolgokat - majd mindjárt, mindjárt. Nézem az arcát, mintha az a mindjárt tőle függne - vagy mintha keresnék valamit. Valamit, a szavak, a bűntudat mögött - valaminek a nyomát, valamit, amiről egyikünk sem beszél.
- Nem gondoltam, hogy… megtennéd. - Azt gondoltam, hogy boldog vagy, Lolita. Azt gondoltam, hogy amíg az egyértelmű nem töri be az ajtót… addig egészen…
Hunyorgok egy kicsit, ahogy a nap túl narancssárgába fordul, megfesti az eget, megfesti az árnyékunkat.
Nem gondoltam, hogy már most idáig menekülnél előle te is.

laurian
—◦◦◦—



tout l’univers

(18+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Skylart látni most — Cryust látni, azonos fát, melyet egyszer a tavasz, egyszer a villám sújt kíméletlenül. Mindig azt hitte, látta már virágok között, gazdagon, pasztellben és élettől duzzadva — de azok a dolgok már árnyékkal járnak, szavak, hasonlatok dolgokra, melyek közelebb kerülnek hozzá, mint kényelmes volna. Miért kényeskedem — gondolja lassan, ahogy a szél jár közöttük, a rések között: miért kényeskedem, kinek kényeskedem, senki nem hallja. Senkit nem érdekel.

— Tudom, már nem akarsz tőlem semmit. Néha elfelejtem. — és vajon ennek volt-e egyéb árnyalata, amely áthúzódik rajtuk? Nem akar gondolni rá, nem a hasonlóságra, amely rettenetes most. Korábban Skylar csak az volt, ami — a jam az ujjaikon, maszatos arcuk, elsuttogott titkaik, a vázlatai. Egy buta kis szalagként rebbenő mese — hogy egyszer, mikor felnőnek, igazán felnőnek, mindketten azzá lehetnek, amit elképzeltek.
Most pedig azon merengek, vajon te is úgy festesz-e meztelenül — és te azon, melyikünk hibázik nagyobbat, mikor meg akarsz baszni. Nyilván én.

Vesz egy mély lélegzetet, mint aki kifut belőle — az égen felhőként derengett kétségeik tengere. Nem tűnt valósnak, a beszélgetés különösen nem — meg akarta érinteni ösztönösen, de az ujjai hegyén bizsergett az undor még. Undor tőle — hogy Skylar közös nevezője azonos irányban merev a bátyjával. Undor tőle — hogy Skylar menekült előle még legutóbb is. Talán jogosan, talán így volt helyes — a büszkeségét nem bántotta, a lelkét annál inkább. Gyermekségük elveszett — egy használt lepedőn képződő sötét, fehér folt maradt belőle.

— Én is szeretném.. még mindig. — gyűlölte a magas kis szürkeséget a hangjában, ahogy a szótagok letérdeltek a fájdalom előtt. A barátja volt — nem tudta elfordítani igazán a fejét akkor sem, ha tudta, mi néz majd vissza rá. Végül is ő volt a kis kurva — nem haragudhat Skylarra jobban, mint ahogy magára szokott, állandóan, permanens forradalomként. Mint szellem, úgy kísértette őket a kimondatlan — távolról akkor is mennydörgött, ha naplementébe burkolózott.
Akkor is akarom, ha Cryusnak van igaza — és talán Skylarnak is igaza van, mindenki másnak inkább, mint nekem. Hátát a szakadék felé fordította — és mégis ez tűnt biztonságosabbnak, mint a fiú testéből áradó kétség.

Lolita magában mélyen sejtette inkább, mint tudta, hogy bűnt ketten követnek csak el — és hogy szemtanúk nélkül nem létezik bűn sem. Mikor Cryus súlya betemette, mikor a szemébe nézett — mikor ő lovagolta meg, mikor az orgazmus előtt utoljára az villant át rajta, hogy talán mégsem történt semmi visszavonhatatlan. Talán ide tartozik, ezzel és így tartozik — nem bántotta senki, még Skylar sem igazán. A féltékenység nem ellenség — abba terítenek, azzal térnek nyugovóra.
Az égbolt kobaltja lassan lopta meg magát közéjük.

— Kibaszott mérges volt, és közben igaza is. Nem hiszem, hogy bárki megértené, miért akartam ezt az egészet, semmi garancia nincs rá. — a profán könnyen bukott elő belőle, még el is mosolyodott haloványan. Ideje volt a füstnek, hogy az is beszéljen kicsit helyettük — bár azzal egyikük sem vádolhatta, hogy nem volna őszinte.
Cryusnak igaza volt, még ha ijesztő is az árnyék a tekintete alatt — de ilyen messze az is csak olyan, mintha képzelte volna. Mintha buta kislány lenne, aki felébred az éjszaka közepén — és a ruhásszekrényre dobott kalapot alaknak nézi. Cryusnak igaza volt — joga volt a boldog új házasok pillanataihoz, ő pedig itt ült az öccsével. Nem bánta igazán — Lolita sosem hitte, hogy akár közepesen is elfogadható feleség volna.

Meggyújtott egy szál cigarettát — kedvtelve nézte, ahogy egyre távolabb és távolabb kerül tőlük füstje. Mintha balsorsukat űznék — szaggatott csipke párolgott a felhők narancsa felé.
— Igen, én sem, de.. Ez vagyok én, ugye? Sosem váltom be a hozzám fűzött reményeket, csak ha.. ha pálca van a kezemben. És te azt gondoltad, hogy egy egészen másik ember vagyok.. — nem kérdezi, most is azt gondolod-e, most is azt mondanád-e az otthoni ösvényen?
Nem szívesen kérdez már — Skylarnak is inkább van igaza, mint neki.

Talán mégis egy egészen másik ember — Lolita nem gondolna arra, amire ő az imént. De mert mindük közül csak neki nincs, nem lehet igaza: szükségszerűen Cryusnak van, Cryusnak, aki jobban ismerte az öccsét nála. A vázlatai között biztosan találna udvariasan anatómiai rajzokat — és mégis megbocsátaná, mert barátok voltak? Lolita gyűlölte egy kicsit magát mindig a közelében — keserű marok volt a nyelőcsőben a felismerés, hogy már óhatatlanul gondol erre, gondol Skylar haraggal bélelt vágyaira.

A marok megszorult, mikor rájött, hogy ezúttal ezt semmi nem provokálta — talán dühös volt, talán a kés szúrta a hátában. Talán annak tudata, hogy Cryus mellett a világ aranyból patinás lett — a korrodálódó ártatlanság ismerőssé vált.
— Skylar, én.. szeretném, ha valaki lennék az életedben. Hazudhatnám, hogy te nem vagy valaki az enyémben, de.. nem álltatom magam azzal, hogy nem lenne röhejes és gyerekes. Most is csak azt szeretném tudni, hogy.. tettem valamit ellened? Az egész előtt. — elszorult benne a lélegzet erre a racionalitásra, mintha nem ő mondta volna. Valaki beszélt a hangján — ő haragudni akart, rávetni magát a fiúra, szétdúlni nyugodt, ellenséges arcát. Mégis fegyelmezte magát — valakiért, aki a jövőben talán leülhet Skylar mellé egy asztalhoz anélkül, hogy félniük kellene attól, ami történhet még.

[LOLITA]

LOLITA

2005, szeptember

all those little choices;
all those lives

Szeretnék haragudni rá - szeretném, ha el tudnám hitetni magammal, hogy haragszok rá.
Annyival egyszerűbb lenne. Egyszerűen csak elfordulni, oda sem nézni, már nem számít, megnyugodni - mintha már nem emlékeznék az eljegyzési utáni estére, félig ürült borospohár az asztalon, csendben pattogó tűz a kandallóban, annak narancssárga nyelve, ami megfesti a tapétát a félhomályban. Túlságosan emlékszek.
Emlékszek minden egyes nyári napra is - estékre, amik úgy tűntek, sosem érnek véget. Estékre, amelyek után meg kellett volna nyugodnom, hogy hazament - Lolitához.
Estékre, amikor mindennél jobban szerettem volna gyűlölni.
És talán elviselhetőbb volna - ennél bármi, már a csendjét és a szavait sem tudom elfogadni, már semmit, olyan, mintha taszítanánk egymást; két üvegdarab, egy kibaszott nagy szakadék. Mégis valahogy… mindig megtaláljuk egymást egy-egy újabb vágásért, ugye?
Lehunyom a szememet egy pillanatra - talán akkor nem fakad ki belőlem minden, amire hirtelen több szükségem volna, mint az oxigénre. Minden szó, amit lehetetlen kimondani - minden kérés, amit nem várhatok el tőle; amit megtennie már úgysem volna lehetőség.
Talán már nem levegőt lélegzek ki, hanem a saját fájdalmamat - saját ostobaságomat.
Talán ha hazamegyek karácsonykor, akkor…
Igaza van - mikor vádol, mikor gyűlöl, igaza volna akkor is, ha inkább felállna és elsétálna, ha megkérne, hogy én tűnjek el. Hogy ne kelljen látnia többet - talán megtehetném, talán elég nagy ez a kastély, hogy megtehessem. Talán elég nagy a kúria is - talán elég messze van Cryusé. De vajon elég lenne bármi? Akármilyen távol, akármennyire szótlanul, úgy téve, mintha nem léteznénk, mintha az emlékek eltörölhetők volnának, mint a grafithegy, mikor elporlad az ujjad alatt? Egy ígéret, ami annyira távoli, amit nem mondott ki egyikünk sem - talán rámondhatnánk, hogy nem is létezett sosem? Talán a fájdalom is eltűnik egyszer, ha elég messze kerül. Talán semmi nem tart örökké - még a legsötétebb dolgok sem, ott, az ember mellkasában, valahol hátul. Felfüstölve minden kis gondolattal.
Füstöl valami a háttérben is - valami, ami sosincs elég távol. Talán ő is egy ígéret - a legrosszabb fajta, az, ami mindig utolér, akinek suttogása a nyakadra nyal, minden szó egy vágás, túl mély, túlságosan kikerülhetetlen. Idáig érzem a dühét, annak fémjét - mint a vér a nyelveden; valami annál is rosszabb.
Ki szeretnék nyúlni felé - ki szeretnék nyúlni, miközben a világ túl élénk lesz körülöttünk, az ég már-már természetellenes színben forr, mint amit felgyújtottak: ha pár évvel ezelőtt kérdezel meg, talán még nevettem volna. Halkan - de ma már elhiszem, hogy meg tudná tenni, ha igazán akarná.
A nevét szeretném mondani - úgy, mintha az övé volna még, úgy, ahogy Cryus nem szólítja; úgy, hogy ne vérezzen bele körülöttünk minden. Úgy, hogy ne nyomja el bennem a cigarettáját - úgy, mintha tényleg nem történt volna semmi.
Annyira kibaszottul régen volt, hogy ismertem - és annyira kibaszottul közel.
- Egészen más ember vagy. - Elfordítom arcomat - talán éget a nap maradéka, talán éget ő; talán valaminek az árnyéka, amit egyikünk sem mond ki; ami itt van a nyelvem hegyén. - Az voltál. Előtte.
Már nem vádolom, mint tavasszal - valahol az él elveszett, valamelyik nyári estén, valamelyik lesütött pillantásban. Valahol már nem gyűlölöm, valahol már tudom, hogy nem tettem sosem - nem úgy, mint saját magamat.
Szeretném megkérdezni, hogy tényleg a Tusa miatt jött-e - hogy őszintén csak azért. De mégis hogyan tehetném meg, anélkül, hogy…
Hogy valami összetörne; talán az ég, annak égető narancsa a fejünk fölött - vagy éppen a hátunk mögött, a fülünkre suttogva, mint mindig.
Rá kellene néznem - legalább most, amikor kérdez, ha máskor nem is, ha máskor mindig könnyebb; a kérdése nehéz, talán nehezebb, mint eddig bármi - de talán csak hazudok magamnak, hazudok állandóan, és a végén azok hálójában fulladok meg, saját magamat fojtom meg.
Kénytelen vagyok rágyújtani - kétségbeesett próbálkozás valami jobbért, mielőtt végül leülnék mellé; nem elég közel, nem elég távol.
- Valaki vagy az életemben. - Emlékek, szilánkok, amik szúrnak; valami, ami eltűnt, valami, amit még megérinthetnék, ha nem lenne ennyire fájdalmas; valami, aminek az elégett füstjét még mindig érzem.
Figyelem a cigarettát ujjaim között - hátha ennek a füstje majd elkezdi csípni a szememet.
- Nem. - Nehéz beismerni; egyszerűbb volt ráhúzni a vásznat, mint elkent festményre a padláson - mint ostoba gyerekjátékokra. - Nem tettél ellenem semmit. Semmit, az nem…
Olyan érzés, mintha elharaptam volna a nyelvemet - de a vér íze szinte biztonságos volna ehhez képest.
Az nem az ő hibája volt, ugye? Csak az enyém.
- Nem tettél semmit, én… - Próbálom elkapni a saját szavaimat - kapálózok utánuk, mintha még volnának lehetőségem, mintha még nem volna minden olyan kibaszottul… - Lolita, én sajnálom, hogy…
Esélytelen.
Megáll egy pillanatra az idő; Mint egy délibáb. Valaminek a határa, valami körvonala, még nem látod igazán, azt kívánod, bárcsak ne is láthatnád sosem; tényleg ráharapok a nyelvemre, nem tudom, hogy véletlen, vagy ösztön - és a vér íze hirtelen nem megnyugtató, figyelmeztetés.
Bámulom - megállva a sorok között, elakadva valahol, valaminek az élén; mert amit látok, az nem lehetséges.
Egyszerűen nem láthatom őt - az a hideg a hátamon is… az is fantom, ugye? Ez itt csak képzelgés.
Megpróbálok levegőt venni - minden éget, éget hirtelen a szellő, a kő ujjaim alatt, ahogy valami kapaszkodót keresek, ahogy valahogy megpróbálom rávenni magam, hogy nem, ez nem a valóság, ez nem lehet az, ez csak valami kibaszott… valami… valami…
Nem kapok levegőt - kurvára nem kapok levegőt.
- Nem. - Ez itt - egészen biztosan nem az én hangom, ugye? Hiszen ez itt… ez itt nem történik meg éppen - ugye? - Ez… nem…
Az ott nem lehet Cryus - egyszerűen csak nem.
Nem valódi - nem valódi a halál íze sem a torkomban, ugye?
Túlságosan remeg a kezem, hogy észrevegyem, hogy mindjárt leég a cigarettám - túlságosan remeg mindenem, hogy megpróbáljak felállni.
- Te… tudtál erről? - Nem lehet valóság. Mégis, ahogy ajkához emeli a cigarettát a távolban… ahogy valakivel együtt nevet, mielőtt beleszívna.
Hirtelen sokkal többnek tűnik, mint valóságos.

laurian
—◦◦◦—



tout l’univers

(18+) ◦
TW: káromkodás ; szexuális utalások ◦
Talán voltak üres, szürke, pergamenre aligha vethető napok, amelyeken álltatta magát azzal, hogy nem dühös — hogy ez a megnevezhetetlen, ősi harag nem neki szól, egyszerűen csak.. az életnek magának. Hétköznapoknak, hiányuknak — hogy nem jó sem bennük, sem remélni őket. Ezek a napok feloldódtak az ég lángtengerén, nyomuk sem maradt — a kétségbeesés, amelyet a tavaszi hideg idáig hordott, szárba szökken az ajkain.

— Te is egészen más ember voltál azelőtt, Skylar, hogy meg akartál volna baszni. — sok minden elvisel, sok hibájának, ballépésének tükörképét a fiú szemén tükröződni, azt akkor és most sem, hogy vászonnak használja, míg a keze, melyben nem tartja az ecsetet.. Valami mást szorítson meg. Talán a haragját — az is merev lett a felismeréstől.
Gyűlöli a szótagok között a levegőt, mindet — minden szívdobbanást, amíg kimondta, minden hidegrázást, amelyek kísérték.

Ránézni most sem tud, még most sem — talán minél jobban ütni, annál ügyesebben fordul el előle. Sosem akarta még, hogy így figyeljen rá valaki — és sosem félt tőle, mi történik majd, amikor véletlenül sikerrel jár. Jelenlétében a bőre is szűk volt rá — mintha egyszerű bűnből szabták volna, és Skylar jelenléte mélyebb árnyékokat vetett volna rá. Ott volt, mikor először ült asztalhoz Cryus házában — és ott volt, mikor először állt fel az ágyából. Az ítélete, a néma ítélete — amely nem hagyta sem futni, sem megállni magától.

— Ezt.. ismerem. Ezt.. hallottam már. Előtte és utána is. — ujjbegyei kifehérednek, ahogy megszorítja a szoknyája anyagát, el nem fordulva. Ez nem kellene már, hogy indulatot ejtsen — és Skylartól annál jobban fájt, mint korábban bárki mástól.
Cryusnak igaza volt — undorító módon, felkavarodó őszi levelekkel, de igaza volt a maga módján. A természet mindig elvette azt kérdés nélkül, amit magáénak érzett — gyermekkoruk ártatlansága valahol egy használt zsebkendő lehet egy bölcsőben. Egy bölcsőben, amelyből koporsó lett.

Üvölteni szeretne, megrázni a fiút, talán megölelni — egymás után, egyszerre, majdnem mindegy. Érezni, hogy nem löki el újra magától, ezúttal bűntudatos ájtatossággal, sűrű sajnálomok, nem a te hibádok között — bármi jobb volna, akármi. Még az is, ha Cryusnak mindenben igaza lenne — ahhoz tudna viszonyulni, azt.. megtanították már neki mások markai, tekintetei.

— Mit sajnálsz? Hogy nem válaszoltál.. hogy sosem akartál igazán, a barátodat, és hogy.. mikor újra láttál, úgy mertél tenni, mintha én lettem volna az, aki.. hogy? — a tekintete hangosabb volt szavainál, Lolita afelé fordul, amerre a fiú is néz. Nyakát követi a vállainak íve, mellkasa, csípője — pont úgy, ahogy a nászéjszakájukon, és akkor sem.. hitte el, hogy igaz, amit lát.

Egy pillanatra a világ hangjai három szóba költöznek — összesűrűsödnek, éles, rothadó édességgé.
— ...a kurva életbe. — leheli, éles kontrasztban a szavak élével, karmazsinjával. Levegőt is alig vesz, hunyorogni nem mer — akkor sem tűnik el, akkor is ott lesz, persze, hogy ott lesz. Persze, hogy eljött utána, persze, hogy nem ért véget ez a fejezet — valakinek az ujjai akkor is a borító alatt járnak, ha rájuk csapták a fedelet. Cryus ujjai elérnek bárhová, és Cryus — még akkor is olvasott benne, mikor idáig menekült előle.

— Nem! — a lehelet elvékonyodik, megsebzi rajta az ujját: leugrik az oromzatról, nem törődik semmivel többé. Cryus talán egy villanást, ha látott belőlük — kéket a feketén, freccsenő festéket, mikor valaki megszorítja a tubust. Lolita ellöki Skylart teljes lendületével, elejti a cigarettát is — kétségbeesett a mozdulat, a tüdő válaszol az izmok hullámain, mint vihar előtt a mező virágai. Minden üvölti: menj, menj már! De aztán megáll — tenyere még mindig a fiú mellkasán, felnéz rá, szemeiben valami kimondatlan. Mégis.. mégis mi a fasztól ijedtem meg.. ennyire? A hangodtól. A hangodtól ijedtem meg.

— ...jó, menj.. mindjárt ideér.. nem akarod megvárni, ugye? Na mi az.. úgysem tudsz rám nézni, menj és.. — tudják mindketten, mire gondolt. Egy új zsebkendőre — a griffendélesek arany-vörös szegélyű talárja mélyén. Talán képzeletben — de ott marad vele. Hátrébb lép, levegőt vesz — nincs mitől félnie, maga sem tudja, mitől ijedt meg. Ostobaság — annyira jó dolga van, hogy már.. Skylarra, Skylar kidagadó vénákként pulzáló vágyaira a racionalitás helyett.

Nincs mitől félnie — ez a dolgok rendje, igaz?
És ő.. tartozik Cryusnak azok után, hogy otthagyta.