Belső udvar a kerengővel

A belső udvar egy zárt kis udvar. A diákok kedvelt helye, lévén közel van a könyvtárhoz is. Körbe egy nyitott folyosó vezet, melynek mentén tantermek találhatóak.

   

D E A R   D A P H N É

don't wanna fall


☙──────✽──────❧

Már kisgyerek koromban megtanultam meghúzni a határt köztem és a világ között. Magányos, illetve fájdalmas leckék ásatták velem az árkot. A szó fegyver, az érzelem gyengeség, tartja apám és ezen intelem mentén táncoltam a hallgatás és a beszéd vékonyka kötelén. Lépteimet könnyűnek álcázom, mintha nem húzna a talaj, nem helyezne rám ólmos súlyt, nem rogyna meg a térdem alatta. Arcom semleges-barátságos mosoly mögé rejtem, hogy ne lássa senki a gennyes sebet, ami a lelkemen éktelenkedik. Míg nem nyitom ki a szám, az sem bűzölög és a megfelelő szavak szöknek fel a torkomon át, még a szag is illattá szelídül. A fájdalmat méltósággal kell viselni, bárhonnan és bárkitől is érkezzen. Apámnak igen sok bölcsessége van, amiket ugyancsak fájdalmas megtanulni.
Egyetlen helyet ismerek, ahol szabadon megélhetem a vágyaim, a félelmeim, a boldogságom vagy kétségbeesést. Ahol taps és elismerés a jutalom, amíg a zongora elől felkelve hátrahagyom azt a vihart, ami a lelkemben tombol. A húrok között reszket, a pedál őrzi a visszhangját, míg a billentyűk már a hátam mögött könnyezik azt. Láthatatlan kristálycseppek hullanak olyankor a földre, emlékeket csillogtat bennük a beszökő napsugár, de én az összeset eltaposom, hogy rajtam kívül ne csodálhassa őket senki. Mert mindez csak rám tartozik, hisz senkit sem érdekel igazán, csak a semleges-barátságos mosoly.
A kastélyban nem találtam zongorát. Még nem volt érkezésem Annie-nél érdeklődni, ezt az egyet saját magamnak szerettem volna felfedezni, de kudarcot vallottam. Bevallom, hiányzik a hangszer, mintha túl magasan lennék, nincs elég oxigén, amit magamba szívhatnék. Szédülök tőle, a nyomás feszíti a mellkasom, sípol a tüdőm, mert nem tudok lejjebb ereszkedni. A kilátás szép, de túl sok és nem tudok egyszerre ennyi mindent befogadni.
Nem akarok zuhanni.
A nap átsüt az ablakokon, láttatni engedi a sugara éles határvonalát, fénye pedig a félig megírt kottámon ül. Mintha elemezné, ízlelgetné a jegyeket, a tucatnyi javítást a lapon. A föld még meleg a kora ősz még nem ölte ki a nyár érintését belőle. Egy fűszállal játszadozom, hátam a fának vetve döntöm a fejem is a törzsnek és lehunyt szemmel dúdolom a félig kész darabot. Ujjaim kopogják a ritmust, láthatatlan zongora billentyűit taposva. Be kell érnem a képzelettel.
Nem akarok zuhanni.

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

Malachi&Daphné

Tetszett Élodie ötlete, hogy megszervezzük ezt a klubot a hozzánk hasonló mandragóra, de legalábbis növénykedvelő embereknek - furcsa is volt, hogy itt nincs ilyesmi, mikor odahaza mindennek volt klub, ami már legalább 3 embert érdekelt.
Persze, az, hogy nem volt, nem jelentette azt, hogy nem is lehet, szóval amíg Élodie beszélt, én elkezdtem írni: embereket, akiket esetleg érdekelhet, helyszínt, lehetséges dátumot, amit persze azért még egyeztetni kellett a potenciális résztvevőkkel, meg talán a tanárokkal sem ártott futni egy kört, hátha amiatt nem csinált itt senki klubot, mert mondjuk tilos volt.
Jól esett fókuszálni erre, habár most nem a folyton csapongó, aggodalmas gondolataimat kellett lenyugtatnom, hanem találni valamit, ami segít leküzdeni a mostanában rámtörő… kedvetlenséget. Szóval vállaltam a meghívók elkészítését is, ha már elhoztam magammal a festékeimet és a ceruzáimat, bár talán inkább csak az ismerősségük miatt, nem azért, mert kifejezetten használni terveztem volna őket, et pourtant, nous voilà.
Természetesen nem tudtam félmunkát végezni, akkor már legyen minden szép és ízléses és legfőképpen növényes, mégsem adhatunk leendő klubtársainknak egyetlen egy darab cetlit, non, c'est tout simplement inacceptable, és ahogy az ecsetet precíz mozdulatokkal végighúztam a papíron, már kezdtem egészen, ténylegesen lelkes lenni én is. Végül a meghívó picit talán… indokolatlanul elegánsra sikerült egy ilyen kiscsoportos tevékenységhez, de hát legalább hasznosítottam a művészeti órán tanultakat. A szüleim és a rajztanárom biztosan nagyon büszkék lennének.
És biztosan az is örömmel töltené el őket, hogy elvállaltam, hogy egyenként felkeresem azokat az embereket, akiket Élodie-val mindketten lehetséges klubtagnak gondoltunk. Ezt a fiút sajnos nem ismertem, de Élodie úgy látta, hogy kedveli ő is a növényeket, valamint azt mondta, kedvesnek is tűnt.
Azért beletelik némi időbe, amíg megtalálom Malachit - eltelt ugyan már egy pár hét, de még mindig nem tudtam teljes mértékben kiigazodni a roxforti kastélyban. Hiányoztak a Beauxbatons barátságos mészkőfalai és légies eleganciája, itt valahogy minden sokkal… ridegebb és komorabb volt. De ma legalább egészen szép az idő, többen is inkább a szabadban tartózkodtak még - végül az egyik belső udvaron meg is pillantom a szőke hajú fiút. Legalábbis nagyon remélem, hogy ő az.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt odalépnék hozzá, bár fejben már elgyakoroltam párszor, hogy mit is szeretnék mondani. Előveszem a legszebb mosolyomat, és próbálok úgy tenni, mintha valóban annyira magabiztos lennék, mint amilyennek kinézek.
-Szia! Malachi Maddock, ugye? - szólítom meg kedvesen, úgy tűnik, nagyon bele van mélyedve… egy kottába, jól látom? - Daphné d’Aboville vagyok. Zavarhatlak egy pillanatra? - amennyiben igen, akkor folytatom. Eddig egészen jól megy. - A barátnőmmel arra gondoltunk, hogy egybe gyűjtenénk pár embert, akik hozzánk hasonlóan kedvelik a növényeket vagy csak érdeklődnek a felhasználásuk iránt - az órai kereteken kívül is. Otthon elég népszerűek a különböző klubok, itt viszont, sajnos, nem, de szeretnénk itt is folytatni ezt a hagyományt - átnyújtom neki a meghívót. Amíg megnézi, ha megnézi, legalább van időm egy picit összeszedni magam. Mély levegő, most már végig fogom tudni mondani. - És téged is szívesen látnánk, ha lenne kedved csatlakozni - mosolygok rá. - Ha bármi kérdésed van, igyekszem válaszolni rá, de egyébként nem szeretnélek sokáig feltartani és hagylak visszatérni a… ne haragudj, illetlenség leskelődni, de a kottádhoz… - egy fél pillantással azért még megbizonyosodom róla, hogy jól láttam-e a hangszert, mielőtt visszanéznék a fiúra. - …zongora, ha nem tévedek - teszem még hozzá mosolyogva. Azért amíg várom a válaszát, azért csak előkerül kicsit az aggodalom, hogy vajon mit fog szólni, meg hát, legyünk őszinték, ennyit én nagyon ritkán szoktam egyhuzamban beszélni.

[D E A R D A P H N É]

D E A R   D A P H N É

don’t wanna fall


☙──────✽──────❧

A világon mindösszesen két hely van, ahol szabadnak érzem magam. Ahol nem kell a nevem börtönében élni, ahol nincs súlya a szavaknak, ahol lehetek repedezett-tökéletlen. Az egyik a zongora előtti priccs. Az ujjaim a billentyűkön, a pedállal a talpam alatt. Sokáig játszottam csupán édesanyám kedvéért, a mosolyáért, a szemében csillanó örömért és büszkeségért, a csilingelő, felszabadult nevetéséért. Csakis neki és érte ültem a hangszer elé, neki és érte csendült fel a betanult dallam. Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdtem el magamért játszani. Nincs a kettő között éles vonal, az érzés lassan fordult át, észrevétlen, de onnantól kezdve már nem csak az ő, de a saját örömöm is motivált. Megtanultam eltérni a kottától, kísérletezni a zenével, az ujjam köré csavarni a dallamokat és magamat is megleptem vele, hogy mennyire… helyes ez így. Azóta töretlen a szerelem.
A másik édesanyám üvegháza. A tucatnyi nehéz illat egyvelege, a párás, meleg levegő, a nap szikrázó fénye a leveleken megrekedt vízcseppeken. Az az a hely, ahová apám és a bátyám sosem tette be a lábát, az a hely az, ahol csakis ketten létezünk, mert a világ olyankor bevonul velünk együtt és az üvegfalakon túl húzódó semmivel bőven ráér mindig később foglalkozni. A föld a körmöm alatt, a kőszegély a térdem alatt. Anya mindig lelkesen mesélt a növényeiről, rendkívül büszke a gyűjteményére, amit ugyancsak észrevétlen kezdtem vele együtt magamnak vallani. Kimondatlan, fájdalmas igazságok bújnak meg a gyökerek között, a pólusainkból áradt, a növények pedig az oxigénnel együtt magukba szívták azt is, hogy később egymásnak suttoghassák és a napfénnyel átitatott üveg nyelje végül el őket. Az igazság ott lapul észrevétlen a sarkokban továbbra is és a néma elfogadás a jussa annak, aki belép közéjük.
Mindkettőtől távol vagyok.
Silány módon próbálom illúzióba ringatni magam jelenleg. A fűvel vetett kis körben a fa tövében, mintha az angol növényzetet érdekelnék a titkaim, mintha néma együttérzéssel tudnának ölelni. Mintha a képzelet tényleg megszólaltatná a leütött hangokat, mintha az égbe kiálthatnám általa a gondolataim érzésekké sűrített nyilát. Mégis sikerül belefeledkeznem. A lehunyt szemhéjamon villanak fel a színes hangjegyek, a helyükre úsznak és egyhelyben lebegnek, míg újakkal nem tarkítom a sort, hogy végül elégedetlenül hesegessem el az összeset.
Röstellem, de nem veszlek észre azonnal, nem érzem, hogy a napsugár elé állsz, hogy az arcomról eltűnik a meleg érintése. A hangod is lassan úszik felém és én még lassabban kapcsolok. Fél szemem nyitom csak ki, még messze járok innen, még együtt szállok a gyenge szárnyakon bukdácsoló dallal, ami ott pihen az ölemben és röhög rajtam. Hangosan vihog, sérteget, hallod te is, ugye?
- Tudom ki vagy - fűzöm a mondandód közepébe mosolyogva. A neveltetésem átka, azt hiszem. A hatalom a tudásban rejlik és semmi sem ad nagyobb előnyt, mintsem a mások ismerete. Veled szemben pedig másik nagy előnyöm, hogy a buszunk pont elég kicsi ahhoz, hogy a hírek meglepően rövid idő alatt keresztülsuhanjanak rajta. - Ne haragudj, nem akartam a szavadba vágni - Kapok észbe. Kékjeim rajtad nyugtatom, minden figyelmem a tiéd Daphné, de bevallom, nagyon küzdök, hogy így is maradjon. Az ujjam tovább dobol a földön, a befejezetlen dallam az agyam hátsó részét rágcsálja, követeli, hogy fejezzem be. Enyhén felvonom a szemöldököm, ahogy átveszem tőled a lapot, ami egyből mosolyt csal az arcomra. Igazán művészi, a színek nyugodt harmóniában csücsülnek rajta és kellemes keringőbe kezd a bennem élő művésszel.
- Igazán kedves, hogy gondoltatok rám - pillantok ismét rád mosolyogva. Tudod, nemmel szeretnék felelni most neked, mert keserédes ízt hagy a számban az ötletetek és egy olyan álom ígéretét lengi körbe, ami sosem lehet már az enyém. - Szívesen csatlakozom - felelem végül, a szavak legalább csak egy kicsit égetik a torkom, de rád töretlen jókedvvel és mosollyal pillantok. - Megpróbálok majd valami izgalmassal készülni.
Szavaid nyomán vezetem vissza a tekintetem az ölemben heverő lapra. Gondolataim azonnal visszatérnek a zenéhez, a megoldandó problémához, ami felett legalább van némi kontrollom. - Nem tévedsz - felelem immár vigyorogva, majd a bíborszín csapatkabátomért nyúlok és terítem le magam mellé a földre. Hátulján kék “Thunderbird” felirat hirdeti a házam, mintha a világ ezen oldalán lenne jelentősége - mégis büszkén viselem továbbra is. - Kérlek - mutatok a neked előkészített helyre és ha elfogadod az ajánlatot, úgy fordulok, hogy te is ráláss az eddigi munkámra.
- Eléggé elakadtam, itt. Lágyabb átvezetés kellene, de egyik sem érződik megfelelőnek - kezdem ecsetelni a problémám, hátha ezüsttálcán kínálod a megoldást.
Talán segíthetünk egymáson.

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

Malachi&Daphné

Tudom, ki vagy.
Már te is előrébb vagy, mint én. Azt hiszem, rajtam kívül mindenki jobban tudja ezt, nekem viszont fogalmam sincs, ki vagyok. Vagy kinek kellene lennem. Azt hittem, tudom, de…
Ha Miguelt kérdezted, a nevem Mikaela Fuentes - spanyol névvel, Mexikóból, aki alig tud már a saját anyanyelvén, újra kell tanulnia mindent, ha más miatt nem is, legalább Miguel miatt. Ő biztosan nagyon sokat tudna mesélni a kislányról, aki voltam, akihez azt hiszem, még mindig ragaszkodik, és akihez nekem is ragaszkodnom kellett volna. De elengedtem. Miért gondolok rá mégis akkor?
Ha mindenki mást? Ők azt mondanák, a nevem Daphné d’Aboville, francia szülők tökéletes, bár sajnos minden igyekezete ellenére sem elég tökéletes és elég francia lánya, és valószínűleg valamit ők is tudnának mondani rólam neked. Például hogy kedves és illedelmes vagyok. Csendes, ezt is biztosan kiemelnék. Sokat mosolygok, mintha minden rendben lenne és nagyon jó vagyok abban, hogy azt csináljam, amit mondanak nekem.
Az első verzió nem létezik, nem létezhet, a második verziót pedig ismerem, de nem szeretem. Igazán az elsőt se szeretem, de ez nem is igazán lényeges. Sosem akarnék, vagy tudnék, más lenni, mint amit elvárnak tőlem.
Szóval kérlek, ha tudod, hogy ki vagyok, oszd meg velem is. Én is nagyon, nagyon szeretném tudni.
Arról pedig már tényleg nem szeretnék említést tenni, hogy szerintem ez a verzióm se érdemes arra, hogy ismerjék.
És te ki lennél?
Nem kerüli el a figyelmemet az ujjak dobolása a földön, és már egészen kezdek bizonyos lenni benne, hogy megzavartam valamit. De folytatom, és csak finoman megrázom a fejem, miszerint semmi baj, hogy félbe lettem szakítva.
-Ezt örömmel hallom - bólintok. - Bármiről beszélhetsz, ami a témához kapcsolódó - mosolygok rá továbbra is, kedvesen és megnyugtatóan, hiszen mennyivel is egyszerűbb, ha másokat kellett, és nem saját magamat.
Egyelőre úgy tűnik, Malachinak nincs több kérdése - számomra is az egyetlen még eldöntendő dolog az időpont, de azt majd megbeszéljük, ha már felkerestem minden lehetséges klubtagot. Még van egy Hugrabugos lány, akit meg szeretnék kérdezni.
Először nemet szeretnék mondani arra a felkérésre, hogy itt maradjak - úgy érzem, inkább csak útban lennék, nem is ismerem ezt a fiút és biztosan Malachi is szívesebben töltené az idejét bárki vagy bármi mással, de sosem tudtam segítségkérésre nemet mondani. Úgyhogy csak mosolyogva bólintok.
-Merci beacoup - illedelmesen megköszönöm és elegánsan helyet foglalok a leterített kabáton, szépen megigazítva a szoknyámat, nem túl közel, de, hogy a kottát azért lássam. Nem kerüli el a figyelmem a kék Thunderbird felirat, és így már tudom, hogy nincsenek egy házban a bátyámmal. Az ő pulóvere bordó Wampus feliratú, jelenleg a szobámban van és igazán illene már visszaadnom neki. - Bár attól tartok, zeneszerzésben a másik felem többet tudna segíteni neked - mindig is Miguel volt a kreatívabb kettőnk közül, én pedig nagyon jól értettem ahhoz, hogy az előre megírt dolgokat kövessem. Bár Miguel nem játszott zongorán, legalábbis, legjobb tudomásom szerint, és nem is tudtam volna elképzelni, hogy lecserélje másra a gitárt de… 10 év hosszú idő. Én sem gondoltam volna régebben, hogy majd fogok.
Ahogy a sorokat nézegetem a majdnem kész kottában, és, ahogy gondolatban lejátszom a hangokat a billentyűkön, egy lassabb, keserédes hangulatú zene rajzolódik ki. Kissé meglepődve pillantok fel Malachira, akiről első benyomásra nem feltétlen… ezt képzelném el, de persze nem ismerem, így inkább újra a kezében tartott papírra néznék.
-Pontosan mit szeretnél, hogy kifejezzen ez a darab? - érdeklődöm, még mindig a kottát tanulmányozva. Az nem annyira fontos most, hogy kinek írja, nem is tartozik rám, de talán ez a kérdés nem túl udvariatlan. - Mivel ez már a vége, ha jól látom, akár lehet itt - ujjammal finoman megérintem a papírt. - egy kisebb szünet. És utána akár folytatódhatna így? - halkan dúdolni kezdek egy dallamot, ami talán illene ide - persze attól függően, hogy Malachi mit szeretne.
Talán tudok neki segíteni.

[D E A R D A P H N É]

D E A R   D A P H N É

don’t wanna fall


☙──────✽──────❧

Tudod Daphné, van egy olyan érzésem, hogy igen sok mindenben hasonlítunk. Mindenkinek van egy képe rólam, mindenki egy picit másképp fest le, egy plusz ecsetvonás itt, egy színes folt ott, de a vonalon túl senki sem merészkedik. Fakó-pasztell színek, egyenletes, kiismerhető vonalvezetés jellemez, a kép tökéletesen olvad a háttérbe, nem harsog, csak addig marad meg az ember tudatában, míg nézi. Meleget áraszt, nem izzasztó hőt, csak ami kellemesen megbizsergeti az ujjbegyeket egy hideg estén. Mosolyt csal az arcokra a kellemes érzés nyomán, de mégis annyira természetesnek hat, hogy amint tovább lép, már el is feledkezett róla, hogy valaha is a látómezejébe került. Viszont én már rájöttem, hogy a felszín alatti örvénylő víztömeg senkit sem érdekel. A lelkem vérzik, a cseppek mutatják az utam, de senki sem kínál kötszert, mert könnyebb tudomást sem venni a tátongó sebekről. Hisz akkor elvárható az őszinte kérdés; Mi történt veled?, de a válasz már csak kulcsra zárt ajtókon kopogtatna. Legalábbis ez az elméletem. A válaszaim mosoly mögé rejtem, amögé a kellemes-meleg, de könnyedén feledhető mosoly mögé, mert az igazság, amire úgy gondolom, hogy senki sem igazán kíváncsi, még több fájdalommal és vérrel járna. Látok ellenpéldákat, Daphné, csodálatos, színes-szagos, vibrálóan csodás embereket, akiknek ajkáról könnyedén gördül az igazság, akik kivívják maguknak a figyelmet, az együttérzést és a segítséget, kérés és könyörgés nélkül is.
Mi nem vagyunk ilyenek, ugye? Nekünk a mosoly a páncélunk, a kedvesség a pajzsunk, hisz mi a saját fájdalmunkból táplálkozunk és önző módon nem kínálunk senkit se belőle. Arra még nem jöttem rá, hogy meddig élhetjük fel a saját tartalékainkat, míg egyszer csak a fájdalom emészt el minket. De amíg ez meg nem történik… csak a fakó villanás árulkodik a tekintetedben, tudom, mert az enyémben is ott van, mások még sem fedezik fel soha attól a bizonyos mosolytól, ami ott csüng az arcunkon most is. Szép maszk, Daphné, művészi, mint a meghívó, amit az imént kaptam tőled.
- Bevallom, még nem tudom, hogy mi lesz az, úgy érzem, hogy itt igencsak meg van kötve a kezem a mélyebb helyismeret nélkül. - Szavaim kedvesen csendülnek, egyáltalán nem érződik belőle a kifogás mellékzöngéje, pedig bennem rendületlenül visszhangzik az érzés. Túl személyesnek, túl intimnek érzem a karnyújtásnyira lévő lehetőségeim és ez megrémiszt, hisz akkor, ha csak egy kicsivel is, de a felszín alá kell nyúlnom, megzavarni a nyugodt állóvíz ingatag illúzióját. - Esetleg megkérdezhetem, hogy még kikre esett a választásotok? - Kékjeim továbbra is rajtad nyugtatom, csak akkor fordítom el rólad és hagyom elveszni a fókuszt a környezetről, mikor elhelyezkedsz mellettem és a szoknyádat igazgatod. Kihasználom a pillanatot, hogy belül kicsit megint összetörjek és a darabokat gyorsan egymásra is pakoljam, mielőtt észrevennéd a változást. Nem tudok nem az elvesztett és rám erőltetett lehetőségekre gondolni, az egyik a tudatom hátsó sarkában könnyezik, a másik fogát csikorgatva véresre kaparja a koponyám belsejét és a csodásan feldíszített papír a kezemben a bőrömbe égeti a vesztett csata nyomát.
- Hmm… - Szememből kipislogva az önsajnálatot fordulok vissza feléd. - Az előttünk álló lehetőségeket és azokat, amiket elvesztettünk általuk - felelem végül halkan neked, mosolyom őszinteségről árulkodik, miért is zavarna meg a szavaimban gondosan elrejtett féligazság? Miért is tűnne fel benne a szívem őszinte darabkája, hogy tűnne fel a belőle könnyező vérbe mártott penna hegye, mikor a festék már rég megszáradt a papíron? Megmaradok a kottámmal együtt is kellemes-meleg.
Szemhéjam rezdül, ahogy meghallom a hangod. Akaratlan hunyom le a szemem, néma éneked nyomán szállnak fel a jegyek, puhán, gyengéd vibrálással lebegnek előttem és bevallom neked, igen könnyen feledkezek meg mellettük minden másról. Legalábbis míg el nem fordulsz majd… tudod, olyan kellemes-meleg. - Jól sejtettem, hogy a zeneérzékenység nálatok családi vonás. És ez egy igencsak jó irány… - Elveszik a tekintetem a hangjegyek között, halkan dúdolni kezdek én is, megtartva az ötleted gerincét és a nyomán vetek pár új jegyet a papírra.
Olyan kellemes-meleg…

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

Malachi&Daphné

Ne aggódj, nem csak te nem ismered még a kastélyt.
-Növényt hoznál te is? - kedvesen érdeklődöm, még mosolygok is, ahogy azt kell. De a körülmények ellenére, a téma miatt legalább kevésbé esik nehezemre. - Nem muszáj, bár valószínűnek tartom, hogy a gyógynövénytan professzor tud segíteni - elvégre Rokuronak is engedte, hogy a melegházban szállásolja el a növényeit. - Én azt hiszem, a jardin à la française… a francia kertekről fogok beszélni - ahogy kimondom, realizálom, hogy persze, hát mi másról, ez illik hozzám, ez illik Daphnéhoz. Gondosan megépített, szimmetrikus, elegáns és tökéletes. Valami, amit megalkottak, rendbe tettek - kontrollálnak. Szép, megnyugtató, kétségkívül esztétikus - de mégis olyan mű az egész, nem? Comme moi.
-Igen - bólintok. Nem Malachi tehet róla, hogy most, miután elmondtam mindent, amit szerettem volna, nem is tudom, mivel kellene folytatnom, és inkább már mennék, valahova, bárhova - egyedül szeretnék lenni. Nem érzem idevalónak magam - sehova sem illő vagyok, újabban mintha egyre jobban így lenne. De elmenni, mégis… az nem lenne kifejezetten illendő és udvarias. Én pedig mi más is lehetnék, ha nem illedelmes, mindig? De hát úgyis azt mondtad, tudod, ki vagyok, nem igaz?
- A barátnőm, Élodie ötlete volt. Én meghívtam még Rokuro Ishidát, őt bizonyára… ismered? - nem voltam benne biztos, mennyire, elvégre az Ilvermorny állítólag hatalmas, más házban voltak, Rokurot pedig nem kifejezetten… szociális embernek ismertem meg - nem mintha én az lettem volna - de egyébként egészen kellemes és érdekes társaságnak tartottam. Illetve volt talán egy-két furcsa dolga, de ennyit bizonyára állítanak az emberek másokról is. Vagy rólam - most aztán talán különösen, bele sem gondolok inkább, mik keringhetnek, bár vannak sejtéseim. Nem is tudom, azok bántanak jobban, amelyek igazak, vagy azok, amelyek nem. Persze ez nem számít.
-És Anne-Rose Tuffin is hívtam, ő is csatlakozik majd hozzánk - rá is elsők között gondoltam, ő pedig csodálatosan széles mosollyal mondta, hogy jön. Nem lehetek elég hálás érte, meg azért amit tett értem azon a bizonyos barcelonai estén. Talán sosem fogom tudni elmondani neki, de tudom, ezt a találkozót is biztosan beragyogja és csak szebbé fogja tenni.
-Egy Alma Remington nevű lányt még meg kell kérdeznem. Őt nem ismerem, de alapvetően ennyien lennénk, veled és velem együtt - bólintok végül Malachira nézve, ahogy a résztvevők listájának végére érek. Miguel azt mondta, nem érzi, hogy idevaló lenne - egy pillanatra, csak egy pillanatra, szomorúság suhan át az arcomon, ahogy ez eszembe jut, mielőtt újra átvenné a helyét a mosoly, amihez mindig tudtam nyúlni. Bár megoszthatnám ezt vele. Bárcsak ne érezném úgy, hogy minden egyes különbség egyre jobban széthúz minket, ahelyett, hogy vonzana, mint az ellentétek szokták egymást. Bárcsak ne félnék, amikor nincs mellettem. Bár félek akkor is, ha mellettem van - csak akkor mástól.
-Javasolnál esetleg még valakit az iskolátokból? - hátha valaki elkerülte Élodie figyelmét. Habár talán így is elegen vagyunk. A kisebb társaságokban sokkal jobban éreztem magam, kevésbé feszélyezve a rám szegeződő pillantásoktól.
Aztán Malachi elmondja, mit szeretne kifejezni, és kedvesen beszél, de mégis fájnak a szavai - pedig nem nekem szánta őket, nem is bántónak, nem tudhatja, hogy én… hogy ez mennyire… mennyire nem számítanak a lehetőségek. Csak az számít, mit veszítettünk - és én elveszítettem mindent. Kaptam dolgokat, mindent megkaptam, amire csak vágyhattam, hálás vagyok értük - de semmi nem az enyém valójában. Felépítettek, megterveztek, mint azokat a francia kerteket. Et je les ai laissés faire.
És tudod, mi a legrosszabb? Nem is haragszom érte. Nem is neheztelek, soha nem lázadtam - és annyira borzasztóan önző vagyok, hogy még szeretem is az életemet. Pedig meg sem érdemlem, sem azt, hogy valaha boldog lehessek.
-Valóban az, igen - mosoly, szoknyasimítás, jó irány bizonyára, különben nem lennék most itt. Inkább a dallamot folytatom, amit megkezdett, nem az emlékeket követem, amit ez idéz bennem. Lenyelném a gombócot a torkomban - de inkább ürességet érzek. Valaminek a hiányát, nem is tudom megfogalmazni, minek. Nem is számít, ez sem számít - a kottára szegezem a tekintetem helyette. Nem akarok itt lenni. - A vége lehetne akár egy kicsit reményteljes - változtatok a dúdoláson, az ujjaim finoman játszanak a földön a képzeletbeli zongorán. Reményteljesebb, mint az én történetem.
Vagy mindkettőnké.

[- Több lehetőség is megfordult a fejemben]

Dear Daphné

don’t wanna fall

R emény… egy kétélű fegyver, egy olyan varázslat, ami gondatlan kezekben átkot szór arra a kézre, ami teremtette. Rég megtanultam már, hogy ez csupán illúzió, a legrosszabb féle drog, amire az ember valaha rászokhat. Ragyogó az érzés, kivirágoztatja a jövőt, felnyalábolja a szívet és az elmét, hogy végül ez az aljas áruló, ez az ördög-szülte remény a legmagasabb toronyból hajítsa le odaadó hívét. Ugye azok a gondatlan kezek… Felálltam, véresen, törötten poroltam le magamról a szilánkokra robbant álmokat, mert a remény nálunk nem növeszt szárnyakat, nem dagaszt szelet, ami felkap és továbbrepít. Az a bátrak eledele, azoké, akik rendelkeznek akarattal, tettvággyal, hogy a legcsodálatosabb transzfigurációt hajthassák végre általa. Gyenge vagyok és gyáva, Daphné, te is látod? A lelkem a félreeső sarkokban reszket, most is itt bujkál a fa mögött az árnyékban. Fél, hogy tenni kéne valamit saját magáért. Könnyebb azt mondani, hogy már túl késő, mint felállni, leporolni magam és újra ugrani. Gúzsba köt a kudarc lehetősége… Ezért papírra véreztetem a lehetőségeim, mert nem tudok a billentyűkre könnyezni.
Nem kérek reményt, Daphné. Nem akarok menni. Nem akarok leesni.
- Több lehetőség is megfordult a fejemben - felelem, talán túl gyorsan is. A kín és a szégyen keserű elegye fintorba rántja egy pillanatra az orrom. Az apró barázdák hamar elsimulnak, makulátlan vásznat enged láttatni, mert már megszokásból is a felszín alá söpröm a tökéletlenséget. Nem hazudok neked, tényleg megjelent a bársony tasak a gondolataim peremén, hát mindig ott van. Ott kuporog, édesen dúdol a fülembe, hogy ne feledkezhessek meg róla egy pillanatra sem. Hirtelen nevethetnékem támad, de lenyelem a késztetést. Ironikus, hogy mennyire illene az elegyem a prezentáció témájának, amire talán még a bátyád is büszke lenne, ha tudna róla. Talán nálunk jobban senki sem lenne alkalmasabb klubtagnak… - Köszönöm a tanácsot, lehet így fogok tenni. - Mosolyogva pillantok rád, ahogy az üres szavakat ejtem az öledbe, kérlek, nézd el nekem. Ne vedd magadra, hogy nem tudom értékelni a cikornyás betűket, hogy fáraszt a puszta gondolata az eseménynek, hogy érdektelennek érzem, hogy most erről folytatunk diskurzust. Merlin a tanúm, nem a te hibád, Daphné. A probléma velem van, meg az átkozott remény nevű droggal.
- Ismerem, apám nagy kedvelője ennek a kertépítészeti stílusnak. A belső udvarunk ily módon került kialakításra. - Thaddeus Maddock ugyanis a tökéletesnél nem ad alább. Ez a legnagyobb oka, amiért szégyenként értelmezi a nevem, amiért nem rendelkezhetek önálló akarattal, nem dédelgethetek vágyakat… amiért nem foglalkozhatok azzal, amiben valóban látnám magam a jövő zavaros folyamában.
- Nem túl közelről, de igen. Ő nagyon jó választás. - Bólintok is mellé, majd csendben hallgatom tovább a névsort. Annie említésére őszinte mosoly fut át az arcomon, pillantásom a karkötőre siklik, ami az ő keze munkáját viseli. Miatta egy leheletnyivel kevésbé érzem kínosnak ezt a találkozót. Miatta képes vagyok megemberelni magam. - Nem jut jelenleg eszembe más, akivel számolnotok kéne. De nem hiszem, hogy problémát okozna a kis létszám, épp ellenkezőleg.
Oldalvást pillantok rád, ahogy hangod burkot képez körénk, mintha arra a fél percre megszűnne a világ körülöttünk, mintha a Föld is megállt volna a forgásban, csakis azért, hogy meghallgathasson téged. Nem tudom érte hibáztatni. Valamiért igazán különlegesnek érzem ezt a pillanatot, mintha egy titkot osztanál meg velem és én kérés nélkül is kincsként őrzöm majd. A szavaknak súlya van, ez igaz, de könnyen és gyakran csúfítja őket hazugság. Én már csak tudom, a féligazságok is félig hazugságból táplálkoznak. De puszta hang, a dal, a ritmus… az képtelen a csalfaságra. A zenénél őszintébb és tisztább közlési forma nem létezik és Daphné, úgy érzem, hogy most kezdünk csak igazán beszélgetni egymással. Az ötleted keserű mosolyt csal az arcomra, de nem hagyom, hogy az a fránya remény éket verhessen most közénk.
- Szerinted tényleg illene ide? - halkan kérdem csak, tekintetemben olyan igazság villan, amit most az egyszer remélem, hogy felismer valaki. Bízom benned, Daphné, bízom a szívedben reszkető dalban.
Csak ne hazudj nekem, kérlek. Csak ne most.

Sincerely,

Malachi

2025. szeptember közepe-vége

Je suis très doué pour faire semblant
que tout va bien.

Malachi&Daphné

TW: depresszió, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok
-Válaszd, ami a legjobban tetszik - bólintok, és mintha egy pillanatra Malachi…nem, bizonyára képzeltem. Biztosan minden rendben van - de kit akarok áltatni, soha nincsen semmi rendben.
- Akkor számodra nem kifejezetten lesz új információ, biztosan szépek. Otthon a házunk mellett is van két ilyen - valójában több kisebb kert, csak a két legismertebbet emelem ki. Jardin de Diane de Poitiers és jardin de Catherine de Médicis - előbbi egy sokkal nagyobb, tágasabb kert szökőkúttal, utóbbi egy elegánsabb és intimebb, közepén egy medencével. Nem említem meg a kastélyt inkább, amihez tartoznak, furcsán szoktak nézni rá. De nagyon szeretem azokat a kerteket, túl hamar szerettem meg, pedig utálnom kellett volna - de helyette csak magamat utáltam.
De hát olyan szép volt, a folyópart különösen. Egyszer majdnem beleestem a vízbe - talán meg kellett volna történnie. Nem történt, de elképzeltem, milyen lett volna, bizonyára jobb. Máskor, ha elég erősen koncentráltam, még néha Miguelt is magam mellett láttam újra. Persze egyik ilyen álomkép se tartott sokáig, és mindig ugyanúgy végződött - fájdalommal és sírással, megérdemelten. Felfoghatatlan még mindig, hogy most egy iskolában vagyunk.
-Tudom - bólintok. Nem hiába volt Rokuro az első a listámon. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy Annie-re reagál - a lány társaságának én is őszintén örülök, és ahogy az én tekintetem követi Malachiét, és megpillantom a karkötőt, egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy vajon van-e több köztük puszta barátságnál, de aztán el is szégyellem magam, mert nem rám tartozik se az, ha van, se az, ha nincs, így nem is foglalkozom ezzel tovább inkább.  Pontosan tudom, mennyire kínos és kellemetlen tud lenni, amikor kívülállók olyan dolgot látnak bele két ember kapcsolatába, történetesen ha az egy lány és egy fiú, ami nincs is ott. Mint például egy hölgy nem is olyan régen Roxmortsban.
-A magam részéről én is jobban preferálom a kisebb társaságot - biccentek egyetértően. Talán ez is közös lesz mindannyiunkban, nem csak a növények szeretete. Nem baj, ha a jelenlévőket nem csak egy dolog tartja össze.
Sajnos nincs, ami kiszakítson a gondolatspirálomból, abból a kellemetlen érzésből, hogy nem itt kellene lennem, nem akarok, de mit tehetnék? Felállhatnék, leporolhatnám a szoknyámat és elmehetnék - ha mernék, ha nem félnék, ha nem lennék tele annyi… elvesztegetett… lehetőséggel. Ha nem lennék… én magam is… egy elvesztegetett lehetőség. Talán nem is olyan vagyok, mint az a kert. Megpróbálták, de… biztosan tudják, érzik, hogy… lehetett volna jobb, de mégsem…mégsem elég jó - soha.
-Igen, illene - bólintok, ahogy befejezem a dúdolást. - Szeretnéd? - én szeretnék hinni egy boldog befejezésben, pedig nem is tudom, hogy nézne ki az számomra - azon kívül, hogy szerepel benne Miguel. Talán minden olyan benne, abban az álomképben, mint régen, noha tudom, hogy ez lehetetlen, mert semmi, egyáltalán semmi sem lesz már ugyanolyan. Talán szeretnék hinni valamiben, ahol talán egyszerre lehetek Mikaela és Daphné is, ahol nem csak fekete-fehér dolgok vannak, jó vagy rossz, vagy ez, vagy az, de a kettő együtt soha. Az túl szép lenne, nem igaz? Nekem pedig nem járnak szép dolgok. Nem jár nekem Mikaela, sem a neve, sem… semmi, egy olyan lányé, aki… ki lenne ő egyáltalán? De nem számít, mert úgysem kellett senkinek. Felesleges…nem akarok…nem gondolhatok rá, mert...
Mert ő nem volt… tökéletes. De Daphné az, annak kell lennie. És ebben a világban csak neki van, neki lehet hely. De Miguelnek nem Daphné kell, hanem Mikaela, a bátyám a húgát akarja vissza, és mellette én is inkább ő lennék. De nem tudom, hogy legyek az a lány. Fogalmam sincs, ki az a lány, de már azt hiszem, azt sem tudom, ki Daphné. Hogyan tudnék megfelelni neki, a szüleimnek, a világnak, mindenkinek… mindenkinek egyszerre? Hogyan legyek az a lány? Fogalmam sincs ki ő. Ha akarnék is ő lenni… kinek kellene lennem? Szeretnék egyáltalán ő lenni… bárki is? Nem tudom de… azt sem, hogy számít-e egyáltalán, mit szeretnék.
Tudom, ki vagy.
Nem. Nem tudhatod, mert én sem tudom. De nem szeretném azt, hogy te mondd meg.
-Mindenkinek mást fog jelenteni. A művészetben, legyen az zene vagy festészet, az a szép, hogy nincs egy jó válasz vagy két ugyanolyan elemzés - miért nem tudom így látni a saját életemet is? Miért érzem úgy, hogy bármit választok, elveszítek valami fontosat, másokat, másokból…vagy magamból. Ha eldöntötték, ki vagyok, hogy kinek kellene lennem, miért… miért nem lehetek csak elégedett azzal, ami van? Ami lesz? Nem értek semmit. Nem tudok semmit.
Tudom, ki vagy.
Fogalmam sincs kinek higgyek.
-Jó lenne így? - remélem, hogy igen. Hogy legalább tudtam tenni… valamit. Bármit. - Attól tartok mennem kell… ne haragudj - őszintén bánom, hogy ennyire… hogy ennyire ilyen vagyok. Ne haragudj.
-Még van egy kis dolgom, és szeretnék beszélni Almával is - ez sem hazugság. De képtelen vagyok tovább itt maradni, magam sem tudom, hogy miért. Azt viszont tudom, hogy muszáj megtalálnom Miguelt. Most. Azonnal. Szükségem van rá, mert… Mert önző vagyok, még most is, és azt akarom, hogy szeressen, pedig azt sem tudom, kit vagy mit kellene szeretnie bennem. Vagy lehetne egyáltalán.
Senkit. Senkit nem lehetne. És mégis bármit, akármit megtennék ezért.
Vajon neki szüksége van rám?
-A darab igazán szép lesz, Malachi, bárkinek is írod. Találkozunk a gyűlésen, örömmel látunk majd, ha tényleg csatlakozol végül - rámosolygok, és ez is őszinte. - Még megkereslek majd az időpont miatt, ha nem bánod - felállok, egy pálcamozdulattal megtisztítom és kisimítom a dzsekit, mielőtt visszanyújtanám a fiúnak.
Ne marasztalj, kérlek. Nem tudom, miért érzem azt, hogy nem szeretnék a közeledben lenni, pedig nem is a te hibád - hiszen nem tettél semmit. Ha valaki hibás, az csak én lehetek.
Hiába próbáltam megszabadulni tőle az előbb, érzem a gombócot gyűlni a torkomban, de kivételesen azt hiszem, nem a pánik miatt.
Nincs jogom sírni. Én okoztam ezt.
Te nem akarsz zuhanni, Malachi, de én azt hiszem, mégis esek, le, valahova mélyre.
És vajon lesz valaki, aki elkap, mikor földet érek?
Nem.
Nem lesz, de jobb is így.

Köszönöm szépen a játékot