Folyosók

A déli szárny folyosói, a pincébe vezető szakasz meglehetősen sötét és barátságtalan. A legtöbben itt gyorsabbra veszik a tempót, hogy elhagyhassák az épület ezen részét.

Connor O'Hara
☆  ★  ✮  ★  ☆
And there's people all across the land
From West Virginia to The Rio Grande
Whole lot like I am all the time
In an outlaw state of mind

2005.11.02.

Tudod pajtás, van, amikor az emberfiának igen is le kell nyelnie azt az undok varangyot és méltósággal tűrnie a vereséget. Az elmúlt napok alakulása jeges vízként zuhant kis társaságunk nyakába, hiszen a serleg egyikünk nevét sem volt hajlandó kiköpni. Yaxley-vel órákat töltöttünk a helyzet mérlegelésével és a gordiuszi csomó kibogozásával. A Tűz Serlegének logikáját és mágiáját nehéz feltörni, ősi varázslat az egy másik korból, számunkra ismeretlenül elmélkedő mágusok alkotása. Az ítéletei és feltételei homályosak. Kétségtelen, hogy személyem több szempontnak is megfelelt elvégre az Ilvermornytól mindkét bajnok a Wampus házból került ki, a Roxfort esetében pedig a sportolók arattak győzelmet. A franciák esete pedig.. nyugtalanító a számunkra legalább is. Ami az első cetlivel történt elgondolkodtatott bennünket – lehetséges lenne, hogy a Serleg mérlegelte a Fészekben történteket?

Zavaros és hézagos az eset, mint egy lousinai mocsár, amit nem szeretek. A tiszta prérik szülötte vagyok. Éppen ezért adtuk a fejünket arra, hogy információkat gyűjtsünk. Iskolánk bajnokait természetesen ismerjük és meg kell mondjam, hogy Barbon még mindig egy megnyugtatóbb döntés, mint mondjuk Fuentes. Kotyvasztó szobatársam még hasznunkra válhat. Bate kijelölése, hagy kérdéseket.. azonban származása ellenére is látható benne egy olyan kitartás, amit nem vitathatok el. Több információra van szükségünk. Yaxley a Beauxbatons delegáltjaival kezdett el beszélgetni, hogy többet megtudjon a bajnokokról én pedig a roxfortosokkal.

- Az aztán igen pajtás! – hüledezek nem annyira palástolt cinizmussal, ahogy Graves-szel beszélek a folyosókon. Roxfortos létére egészen jó gyerek bár a neve is már szép indikátor. Ha van valami köze az amerikai Graves-ekhez, érthetőbb, hogy miért is pendülünk hasonló húrokon. Éppen felfesti nekem a helyi kviddics látképet, ha már pont a legutóbbi meccs két kapitányának a nevét dobta ki a Serleg. Ha jól értem a tavalyi év döntőjéig, évekig a Mardekár dominálta itt a sport szcénát.
- Szóval O’Hara tavaly kikapott ettől a Tavishtől? – füttyentek elismerően – nem semmi, pláne ha figyelembe vesszük a körülményeket. – egyértelműen a lány magnix származására gondolok, de ha még biztos is vagyok Graves nézeteiben nem akarok túl nagy figyelmet vonni magunkra.
- Az hagyján, de a pletykák szerint még van is valami kettejük között – közli a mendemondát újdonsült barátom. Többnyire alantasnak érzem a pletykálkodást, de anyámtól megtanultam, hogy kihagyhatatlan része a társasági életnek és sok esetben az üzletnek is. Elvégre hogyan is tudtuk volna felvásárolni a Rosebelt farmot, ha a Silace Rosebelt felesége nem kotyogja el a boszorkány klubban, hogy pénzügyi nehézségeik vannak?
- Oh, nem mondod. Azt hittem O’Hara.. tudod.. közelebb áll Mardekár eszményéhez – próbálom magamat kontrollban tartani, de ámítanálak téged pajtás, ha azt mondanám nem érdekel a téma. Egészen eddig abban a hitben voltam, hogy a kapitány úrral hasonszőrűek volnánk. Talán ezért is merültek fel bennem kérdések, hogy miért pont ő, ha én nem.
- Áh dehogy – jah az apja híres, régi kviddics dinasztia sztárja... de az anyja... – a háborúban halt meg. – körbe tekint feszülten mielőtt mondaná. Szóval O’Hara tankövnyi félvér. Ajkam undorra húzódik a gondolattól, hogy az apja hogyan mocskolhatta így be saját magát és családját. Félre ne érts pajti én nem vagyok ellene a magnix születésűeknek, hiszem hogy őket is kijelölte a természet és az evolúció hogy idővel felérjenek hozzánk.. de mindenkinek meg van a maga helye a világban. Ha valami elszomorít, az a tiszta vér felhígítása és annak a rangnak és kiválóságnak a szembeköpése, amit az illető ősei generációkon át építettek. Szégyenteljes tett.
- Szóval az apja nyomdokaiba lép és ő is egy sárvérű után lohol. Mekkora szégyen... – sóhajtom gondolataim összegzéseként, fel sem tűnve, hogy kiejtettem a szót, amitől Graves szeme kikerekedik.

Gyorsan emelném a tekintetemet, hogy körbenézzek ki hallhatta meg, mire...

Áttetsző vér
2005. november 2.

Odakint a roxforti birtokon végigsöpört az őszi szél, megzörgetve a kastély ablakait, befurakodva az ősi téglák közti réseken, olyannyira hogy még belül is érezni lehetett a hideg leheletét. Connor egy mozaikablak párkányán ült, hátát a hideg falnak vetve, térdén az Átváltoztatástan haladóknak vaskos kötetével. Ujjai között forgatta a lapokat, de valójában már percek óta egyetlen sor tartalma sem jutott el az agyáig. A betűk összemosódtak előtte, mintha most is egy eső áztatta védőszemüveget viselt volna, akárcsak azon a bizonyos meccsen pár héttel korábban, amikor a Griffendél lemosta csapatát a pályáról. A gondolat fájdalmas emlékcunamit indított el benne.

Úgy érezte, mintha az elmúlt hetek történései egyetlen hosszú, fáradt, fájdalmas momentummá mosódtak volna össze. Kezdve a vereséggel, majd utána az ajánlatával, hogy lemond a kapitányságról. A döbbent, dühös arcok, a feszült hallgatás, majd Jenkins békejobbja úgy vetült lelki szemei elé, mintha csak pár perccel korábban történtek volna. Azóta minden nap edzett. Minden éjjel fájdalommal feküdt le, törött gerincének halk, alig hallható sikolyával, amely emlékeztette őt a sebezhetőségére, és egyben arra is, hogy ha valamit a fejébe vesz, akkor semmi sem állíthatja meg őt. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák. Főképp nem most, miután a Tűz Serlege kidobta a nevét. Connor O’Hara, a Roxfort fiúbajnoka – legalábbis ezt mondták. Ő viszont csak egy srácot látott a tükörben, akit lassan összeroppant a saját múltjának súlya.

Ha kviddicsről volt szó, sosem kételkedett magában – ott minden mozdulat ösztönből jött, a seprű engedelmesen teljesítette minden gondolatát, a szél pedig a szövetségese volt. De ez… ez most egészen más. Ahogy ott ült a folyosó kiszögellésében, ölében a könyvvel, életében először nem volt biztos magában. A Trimágus Tusa olyan terep volt, ahol nem lehetett előre begyakorolni a mozdulatokat, és a Serleg által választottnak lenni nemcsak megtiszteltetés volt, hanem egyben ítélet is. Még mindig kételkedett magában, hogy vajon elég ügyes-e, elég rátermett-e, ismer-e elég varázslatot, és ami még fontosabb: végre tudja-e hajtani őket.

Ekkor hallotta meg a hangot.
– Szóval O’Hara tavaly kikapott ettől a Tavishtől? – hangzott fel valahonnan a folyosó vége felől.
Connor felkapta a fejét. Az akcentus idegen volt, karcos, amerikai, és úgy ejtette ki az ő nevét, mintha csak egy sportlap címsorát idézné. Összevonta a szemöldökét, a tekintete a mozaik színes tábláin időzött.
- Nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük a körülményeket – folytatta az idegen, és Connor elgondolkodott, vajon miféle körülményekről beszélt ez az alak?
– Az hagyján, de a pletykák szerint még van is valami kettejük között – szólalt meg egy másik hang, kissé élveteg tónussal.
Connor leeresztette a könyvet, melynek lapjai hangtalanul peregtek, majd álltak össze. A szíve gyorsabban vert. Már megint ez a pletyka... Még tavaly kapott szárnyra, amikor valaki – talán Sterling - kihallgatta a beszélgetését Travers-szel. Akkor még maga sem tudta, hogy mit érez Zafira iránt. Csak később, nyári önkéntes száműzetésében jött rá, hogy nem az utálat táplálta benne a tüzet a Hollóhát fogója iránt, hanem valami egészen más. Az estéken, amikor azon kapta magát, hogy kínzóan fájó képekkel bünteti saját elméjét, melyekben elképzelte Zafirát Barcelonában más, külföldi diákok társaságában. Ki tudja, talán ezért is volt nyitott annyira Roxanne társaságára. Kíváncsi volt, hogy vajon Zafirának is ugyanolyan kínzó-e őt más lányokkal látni. Azóta sem kapott választ erre...

– Oh, nem mondod. Azt hittem O’Hara… tudod… közelebb áll Mardekár eszményéhez – hallatszott újra az első hang.
A levegő megfagyott körülötte. Connor most már értette, hogy az ismeretlen miféle „körülményekről” beszélt az előbb. Arról, ami áthatotta a varázslóvilág egy részét – az aranyvér felsőbbrendűsége, és a mugliszületésűek kirekesztése. Az a méreg volt ez, ami egykor az anyját is elpusztította.
– Áh, dehogy – felelte a másik. – Az apja híres, régi kviddics dinasztia sztárja… de az anyja… a háborúban halt meg.
– Szóval az apja nyomdokaiba lép, és ő is egy sárvérű után lohol. Mekkora szégyen…
Ez volt az a pillanat, amikor valami elpattant benne. Nem hallotta tovább a szavakat. Nem gondolkodott. Csak érezte, ahogy az adrenalin hirtelen végigszáguld a testén, mintha csak egy Tűzvillámon suhanna.

Egy félfordulat, és már talpon volt. A cipősarka élesen koppant a padlón. Kezében még ott volt a könyv, a borító széle belevágott a tenyerébe, bütykei pedig teljesen elfehéredtek, ahogy szorította azt. A mozaik ablakon át beszűrődő fény megtört a haján és az arcán, egyelőre elrejtve a szemében villogó dühöt és fájdalmat.
– Mi a faszt mondtál az előbb? – sziszegte.
A két alak megállt. Az amerikai fiú kissé alacsonyabb volt Connornál, de a termete, a tartása azt sugallta, nem szokott hátrálni. Connor szavai ott lebegtek a levegőben, fenyegetően, kétértelműen. Nem lehetett tudni, melyik mondatnál szakadt el nála a cérna, és az idegen akár azt is hihette, hogy Connor csak a becsületét félti, amiért összemosták egy mugliivadékkal. Ehhez képest az igazság az volt, hogy Connornak már az az egy szó is elég volt ahhoz, hogy felrobbanjon benne mindaz, amit már hónapok óta elfojtott magában. A viharfelhők gyűlni kezdtek, már csak annyi kérdés maradt: vajon mikor csap le az első villám?

Connor O'Hara
☆  ★  ✮  ★  ☆
And there's people all across the land
From West Virginia to The Rio Grande
Whole lot like I am all the time
In an outlaw state of mind

2005.11.02.

Micsoda kellemetlenség. Ne érts félre pajtás, becsületemre legyen mondva, én aztán kiállok minden szóért, ami elhagyja ajkamat. Nem kenyerem a magyarázkodás vagy a ferdítés. De tény és való, hogy lehettem volna óvatosabb és akkor most nem állnék a közelgő táltostűz elött randalór-szarvval a kezemben. Felfele sikló szemöldökeim elárulják meglepettségemet, ellenben nem is riaszt meg a srác. A nem kívánt vulgarítását pedig egészen nevetségesnek tartom, mégha az ír akcentus ad is neki egy élt. Oldalra sandítok Graves-re, láthatóan kényelmetlen a szituációban. Szóval ez a Connor gyerek a nagyobb kutya a viszonyukban. Talán nem is akkora probléma, hogy idefújta szél.

- Nem kenyerem az önismétlés, jóember – veszem elő legmagabiztosabb mosolyaim egyikét – felteszem, hogy tisztán hallottál, máskülönben nem ügettél volna ide, mint egy feltüzelt kanca – igyekszem tisztán beszélni, tudom, hogy a briteknek néha gondjuk van a kelet-texasi akcentusommal. Végig mérem a srácot, látszik, hogy ő is sportol és talán pár centivel magasabb nálam, de soványabb is.

És akkor pajtás belém ötlik a felismerés. Talán, ha változtatunk a paradigmán nem is annyira kellemetlen ez a szituáció, sokkal inkább egy lehetőség. Jobb hüvelykujjammal diszkréten megérintem gyűrűsujjamon a bagolyfejes gyűrűt. Videre in Tenebris, látni a sötétben.
Hogyha de-eszkaláció helyett egy kicsit tovább provokálom O’Harát majd helyreteszem, azzal elnyerem Graves tiszteletét és bizalmát. Az éppen szemét lesütő fiú hasznos informátornak bizonyul. Talán utat nyit a kastély többi aranyvérűjéhez is. Hogyha pedig elég nagy csetepatét dobunk itt össze, annak híre megy és a zsűri szemében O’Hara már is egy forrófejű bajkeverő lesz, ezzel pedig Barbon és vele Amerika esélyeit növelem.

- De lásd kivel van dolgod, Orville Morris – bökök hüvelykújammal mellkasomra, nem nyújtok kezet – éppen arra céloztam, hogy mennyire kárba veszett az őseitek emléke. Ők azért küzdöttek, dolgoztak és bujkáltak a magnixek elől, hogy az apáddal ott lehessetek a ranglétrán.. erre ti... összesározzátok magatokat. – csóválom a fejemet, mint aki csalódott amiért a kutyája csak azért is megette az ürüléket.

Hagyom, hogy a szavaim célba érjenek és mentálisan felkészülök a küzdelemre. Bal kezem már nyúl nadrágom külön pálcának kialakított zsebe felé. Ha az emberfia bestiákkal készül viaskodni, jobb ha előkészíti a terepet. Jelenleg nincsen senki a folyosón rajtunk kívül, ideálisnak tűnik párbajra. Tudtommal nem vagyunk messze a Mardekár klubhelyiségétől, ami azt is jelenti, hogy közönséget is kapatunk bármikor. Legalább látnak egy igazi varázslópárbajt, nem olyan táncolóártásokkal való bűvésztrükköket, ami szokás errefelé. Persze tudom, hogy ebben az iskolában nem annyira megengedőek a feketemágiával, mint otthon, hiszen a főbenjáró átkokra is zéró tolerancia van az országban. A Kígyók szerint ez is az egyik oka annak, hogy elvesztették a polgárháborút. Itt, ha valaki nem áll aurornak vagy átoktörőnek, sosem tanulja meg megvédeni magát rendesen. Nekem pedig elég csak a nyaramra és a Fészekre gondolni és már elönt a túlélési ösztön.

- Na mi lesz – ugatok a kutya felé – megvéded a becsületed?